Szürke ég alatt
| Kémény felett farkas-szőrszín az ég. |
| A suta tűzfalakra füst maródik, |
| hogy az egész szennyesre kormozódik |
| s szürkébb lesz, mint egy ócska pléhfazék. |
|
| A háztetőkön pár antennadrót |
| kacérkodik a Mindenség neszével, |
| muzsikát hint az udvarokba széjjel, |
| bizsergetvén a kedvtelen lakót. |
|
| A szürkeség szobákba is bejő, |
| mint nagy csuha, ráhull az emberekre, |
| rajtuk ragad, sosem kerül a szegre, |
| s akit megszáll, sápadt lesz, senyvedő. |
|
| Hogy szánom azt a vézna gyermeket, |
| ki mászni is lépcsőházban tanul meg, |
| s verést kap, hogyha szomszédságba túlmegy… |
| S be rémitő, ha szomszédunk beteg! |
|
| Mert hogyha majd a Véncsont átölelte, |
| s úgy nyúlik el kifúlva és aszottan, |
| hogy sárga karja ágy szélére szottyan – |
| koromszemként fog elrepülni lelke. |
|
|
|