Búcsuzz, Poverelló

Talán búcsuzhatsz is a napsugártól! Hadd lobogjon hát hajad a hegyélen, amíg loboghat. Mert nemsoká nyomodra lép az ősz, s hajad szálanként szertehulldogál, mint a szikkadt füvek vagy a sárga akáclevelek első dérverés után. Fordítsd hát orcád Nap-komád felé, szemed szikrázzék, mintha utolsó csókra lendítenéd a tested, huhogjon melled is a fájdalomtól, mert talán ez az utolsó naplementéd! Egy-kettőre meglepnek a ködök s a sötét zimankók, hogy két lépésre sem látod apádat, legjobb barátodat. Búcsuzz hát! Lobogjon még egyszer hajad, az alkonyos hegyélen, a napsugárban,   – amíg loboghat. S ha elmerül a nap, indulj te is, kedves Poverelló, loholj a pusztuló gyepen, hogy lobogós köpenyed szele suhogtassa, csörömpöltesse az árva leveleket végtelen, hepehupás útjaidban! 1931