|
Az ötszázéves Villon emlékének
| Hol vagytok hé, szegény kóborkutyák, |
| hogy bírjátok ki mostanság a sorsot? |
| Talán nyulat gyilkoltok s őz-sutát, |
| vagy kunyhótájról koncokat raboltok? |
| Lehet, hogy erdőszélen kóboroltok, |
| s irhátoknak nem árt a hó s hideg, |
| mert éjjelente most nem panaszoltok, |
| vonítgatás a tért nem tölti meg. |
|
| Züllött ebek, kivert komondorok, |
| örökre elhagytátok városunkat? |
| Feleljetek, lompos kalandorok, |
| talán a város háborgása untat? |
| Vagy tudjátok, hogy nincs itt mit keresni, |
| étlen gyomor itt csak tovább korog, |
| hogy céltalan már hulladékra lesni, |
| felfalja mind szikkadt embertorok. |
|
| Kisgyermekek szemétkosárba vájnak, |
| vénemberek piszok között kotornak, |
| kéjjel röhögnek félzacskó dohánynak, |
| három fillérnek, félpohárka bornak; |
| egekre átkot fogvacogva szórnak, |
| falat kenyérért készek késre menni. – |
| Bizony, jobb most az izmos komondornak |
| fehér mezőn őzet űzőbe venni! |
|
| Ég hercege, essék meg vén szived, |
| ne bánj velünk rosszabbul, mint kutyákkal, |
| ételt s tüzet teremts mindenkinek, |
| hogy ehessünk s ne átkozzunk a szánkkal! |
|
|