Jékely Zoltán összegyűjtött versei
Ballada a kóbor kutyákról
|
Az ötszázéves Villon emlékének
| Hol vagytok hé, szegény kóborkutyák, |
| hogy bírjátok ki mostanság a sorsot? |
| Talán nyulat gyilkoltok s őz-sutát, |
| vagy kunyhótájról koncokat raboltok? |
| Lehet, hogy erdőszélen kóboroltok, |
| s irhátoknak nem árt a hó s hideg, |
| mert éjjelente most nem panaszoltok, |
| vonítgatás a tért nem tölti meg. |
|
| Züllött ebek, kivert komondorok, |
| örökre elhagytátok városunkat? |
| Feleljetek, lompos kalandorok, |
| talán a város háborgása untat? |
| Vagy tudjátok, hogy nincs itt mit keresni, |
| étlen gyomor itt csak tovább korog, |
| hogy céltalan már hulladékra lesni, |
| felfalja mind szikkadt embertorok. |
|
| Kisgyermekek szemétkosárba vájnak, |
| vénemberek piszok között kotornak, |
| kéjjel röhögnek félzacskó dohánynak, |
| három fillérnek, félpohárka bornak; |
| egekre átkot fogvacogva szórnak, |
| falat kenyérért készek késre menni. – |
| Bizony, jobb most az izmos komondornak |
| fehér mezőn őzet űzőbe venni! |
|
| Ég hercege, essék meg vén szived, |
| ne bánj velünk rosszabbul, mint kutyákkal, |
| ételt s tüzet teremts mindenkinek, |
| hogy ehessünk s ne átkozzunk a szánkkal! |
|
|
Búcsuzz, Poverelló
| Talán búcsuzhatsz is a napsugártól! |
| Hadd lobogjon hát hajad a hegyélen, |
| amíg loboghat. Mert nemsoká |
| s hajad szálanként szertehulldogál, |
| mint a szikkadt füvek vagy a sárga |
| akáclevelek első dérverés után. |
|
| Fordítsd hát orcád Nap-komád felé, |
| szemed szikrázzék, mintha utolsó |
| csókra lendítenéd a tested, |
| a fájdalomtól, mert talán ez az utolsó |
| Egy-kettőre meglepnek a ködök |
| s a sötét zimankók, hogy két lépésre sem |
| látod apádat, legjobb barátodat. |
| Búcsuzz hát! Lobogjon még egyszer hajad, |
| az alkonyos hegyélen, a napsugárban, |
|
| S ha elmerül a nap, indulj te is, |
| kedves Poverelló, loholj a pusztuló gyepen, |
| hogy lobogós köpenyed szele suhogtassa, |
| csörömpöltesse az árva leveleket |
| végtelen, hepehupás útjaidban! |
|
|
Vadász-zsákmány
| Koporsója egy véres hátizsák volt, |
| s csak összetörve fért belé a teste. |
| Kis lábai, melyekkel vízbe gázolt |
| még tegnap is, most csonkokká meredve, |
|
| panaszos tik-takkal kocogtak össze |
| a sok tusát kiállt tüskés aganccsal, |
| amely alól megtört sugáru, kancsal |
| szemek kérdése szúrt belém: „No, jössz-e, |
|
| hogy megbosszuld hamar halálomat, |
| ó, Maugli, erdők alján nőtt gyerek!?” |
| S én nem mozdultam, görcsben reszketett |
|
| testem, s lelkem nem volt a régi, vad… |
| Tudom, hallotta belső hangomat, |
| hogy „egy vérből való vagyok veled!”
|
|
|
Alvó koldus
|
A Nyomoruság tankja eltiporta, |
| mint földi békát a szekér-kerék… |
| Napfény aszalta, szélvész elsodorta: |
| Szaporodott eggyel a „söpredék”. |
| . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . |
|
| Ha Krisztus látná most itt, megmeredve, |
| akármiben mernék fogadni, |
| keresztjéről mindjárt lekecmeregne, |
| s indulna érte – fosztogatni! |
|
|
Csavargó a hófúvásban
| Tél úr, itt volna rég igért borúd! |
| Készül-e már nekem-szánt koszorúd |
| zúzmara-gallyból s gyenge hósziromból? |
| Itt várok most reád a hófuvásban, |
| langyos házfalnak nekivetve hátam, |
| s szivem nagyalvó macskaként dorombol. |
|
| Jó tréfa ez! Ma hóember leszek! |
| kiagyusztálnak majd a gyermekek, |
| repedt csibukot dugnak ferde számba, |
| horpadt edényből lesz cilinderem, |
| kezembe botnak seprünyél terem, |
| s aranyos fényt hint rám az utcalámpa. |
|
| A hóembernek, lám, nadrágja nincs, |
| de korgó gyomra, fagyos lába sincs, |
| s lányoknak nem lehet futóbolondja. |
| Tavaszban, nyárban nem gyönyörködik, |
| szeretők felett nem leskődhetik, |
| de jókedvét ez el még sose rontja. |
|
| Ha nő a hold, kolontos kedve kel: |
| amíg fennjár, fejhangon énekel, |
| ámbár dalát nem hallja senki sem. |
| Bolond fickó, de mindenképp Tied, |
| s mint hű ebed, lábad nyomán siet, |
| ha a Tavasz tombolva itt terem! |
|
|
Szürke ég alatt
| Kémény felett farkas-szőrszín az ég. |
| A suta tűzfalakra füst maródik, |
| hogy az egész szennyesre kormozódik |
| s szürkébb lesz, mint egy ócska pléhfazék. |
|
| A háztetőkön pár antennadrót |
| kacérkodik a Mindenség neszével, |
| muzsikát hint az udvarokba széjjel, |
| bizsergetvén a kedvtelen lakót. |
|
| A szürkeség szobákba is bejő, |
| mint nagy csuha, ráhull az emberekre, |
| rajtuk ragad, sosem kerül a szegre, |
| s akit megszáll, sápadt lesz, senyvedő. |
|
| Hogy szánom azt a vézna gyermeket, |
| ki mászni is lépcsőházban tanul meg, |
| s verést kap, hogyha szomszédságba túlmegy… |
| S be rémitő, ha szomszédunk beteg! |
|
| Mert hogyha majd a Véncsont átölelte, |
| s úgy nyúlik el kifúlva és aszottan, |
| hogy sárga karja ágy szélére szottyan – |
| koromszemként fog elrepülni lelke. |
|
|
Idő-Isten
| Idő-Isten járt ablakunk alatt; |
| szárnyas lovának lépte szörnyü tik-tak – |
| s amerre zengő lába elhaladt, |
| éjféli utcánk szellemei ríttak. |
|
| Az esztendők adóját szedte be: |
| a falakról pergett a vakolat, |
| s ki ezt, ki azt a zsákjába vete: |
| hullt hajból csokrot, pár kitört fogat… |
|
| Meg sem köszönte, s már loholt tovább. |
| Itt ifju isten volt még s haja fénylett; |
| de elaszott, jutván az úton át, |
| s már túlfelől tarkoponyáju vén lett. |
|
| Így lassitott az ablakod alatt. |
| Foga terád, kincsem, régóta vásott! |
| Bezörgetett – iszonyu pillanat! – |
| Még most is hallom rémült visitásod. |
|
|
Így jött az éjszaka
| A temető mögött lebújt a nap. |
| s már szöszke csillagfejeket |
| szúrtak fel a szőlőkaró-hegyek. |
| A májusi gyümölcsösök felett |
| illatok üzekedtek s denevérek; |
| álmában édes nedveket eresztett |
| a hangyajárta cseresznyefa-kéreg. |
| A házak nőttek, lejjebb szállt az ég, |
| az utcán hervadt villanykörte égett; |
| s a Fiastyúk a templomgomb felé |
| terelgeté a sárgálló csibéket. |
|
| A kéményünkre felszállt egy kuvik |
| – párja ott ült a templom tetején – |
| felhallatszott a magas tejutig. |
|
| kis társaimmal ott a kőpadon: |
| Nem volt még semmi tilalom, |
| Hol szundított a szerelem? |
|
| ha surrogás ütött meg hirtelen |
| jött, jött, mint egy kísértetes madár, |
| jött, mint a Bükkös bolygó szelleme: |
| a roppant agancsú szarvasbogár. |
|
|
Jóslat
| Ma hajnalban megszólalt a kakukk. |
| Megkérdeztem, tréfából, meddig élek? |
| Kegyetlenül fösvény volt és hazug: |
| azt válaszolta, még csak vagy hat évet! |
|
| Az ablakon beszállt egy szürke légy, |
| előbb a rézlámpás körül kerengelt, |
| aztán fölém repült s zümmögve, szép |
| ívvel kirajzolá a végtelen-jelt. |
|
|
Városvégi gesztenyefasor
| Sohase látott gesztenyefasor! |
| A lámpafény megaranyozza, |
| sötétbe fut, nincs vége-hossza. |
|
| Lombok alól a szél lehozza |
| gyermekkori őszök szagát: |
| kőris, fenyő, juharfa, bodza! |
|
| És az az út, a városvégen, ott, |
| keréknyomával erdőnek futott, |
| s amint homálya nőtt, szűkült az éke, |
| s belehasított a vadas sötétbe. |
|
| Házunktól macskaugrás volt a vége, |
| ott kezdődött az új birodalom: |
| az erdő napvilágon gyáva népe |
| hancúrozott a tisztás-oldalon. |
|
| Mesébeillő, fürge vigalom! |
| Tündérek hopszaszáztak körbe-körbe, |
| s vadkan hátán nyargalt a törpe. |
|
| Utána bakkecskén botorkált, |
| szarvába csimpaszkodva a boszorkány, |
| kezében kés, szemében méreg, |
| nyomában baglyok, denevérek… |
|
| Autó robog a gesztenyesoron, |
| száraz levél hull záporozva. |
| A szél szaga gyermekkorom |
| csodáit vissza-visszahozza. |
|
|
Körtefák csodája
| Palánktalan, kihalt gyümölcsösök |
| alkonyi csendje csalt a tarka gyepre, |
| melyen bucskázva, szökve, hemperegve |
| hancúrozott az odaüldözött |
|
| levélsereg. A körtefák között |
| szél vinnyogott, s mint csonkaszárnyu lepke, |
| egy-egy veres levél indult lebegve, |
| és elkalimpált a fejem fölött. |
|
| S a testem lassan átalöltözött: |
| két hosszu lábam egybenőtt s a hegybe |
| ezeragancsu gyökeret döfött. |
|
| Fanedv lett testem mindenféle nedve, |
| fa voltam már a körtefák között, |
| s még most is ott vagyok boggá meredve. |
|
|
Gyermek a hóban
| A kisdedet az első hóra hozták; |
| egér-szeme, a habzsoló kis érzék |
| ámuldozik, mi ez a nagy fehérség, |
| melyet a szürkeség helyébe most lát. |
|
| Bundácskájában pípesen tipeg, |
| a dada ujját kis markába fogja, |
| aztán lehajlik, hóba nyúl, s nyafogva |
| egy szót szeretne mondani: HIDEG! |
|
| – Majd, amikor a kétezrediket |
| írják, és én már rég-rég nem leszek, |
| Te, kis toporgó, tejfogas gyerek, |
| mint roskadtínu, vaksi és süket |
| vénség érzed, hogy közel a halálod. |
| Gyors képeket látsz, tűnő arcokat, |
| szüleidét, ezt a fehér utat – |
| s látsz engem is talán, így, ahogy állok. |
|
|
Piros csapás a hóban
| Szikár lovuk fel-felhőkölt, farolt, |
| hat hordóval hoztak kadarka bort |
| tiszamelléki, bundás magyarok. |
|
| Volt, aki fenn ült hordója tövében, |
| s ostort fogott kétujjas kesztyüjében; |
| más lőcsöt tartva kullogott gyalog. |
|
| Nem szitkozódtak ők, nem is danoltak, |
| egymáshoz, lóhoz árva szót se szóltak, |
| komor volt arcuk, mint a temetésen. |
|
| A hat szekér zörögve kaptatott – |
| A friss havon piros csapást hagyott: |
| buggyant a bor a donga közti résen. |
|
|
Könyörgő ballada a Földhöz
|
Berde Sándor emlékének
| Kegyetlen föld, vén gyilkos, ki megölted |
| hidegeddel, fogadd most melegen! |
| Sírját tűzszived melegével töltsd meg, |
| nyugvásában meleg ágya legyen! |
|
| A lelke most a téli végtelen |
| parányi hókristálya lett, s lebeg |
| fehér, szélcsendes égi téreken, |
| míg visszahullatják a fellegek. |
|
| Kegyetlen föld! Szűz teste már tiéd, |
| sötét gödrét pár munkás ma megássa; |
| morzsolhatod majd ujjongó szivét, |
| tiéd örökkön órjás kacagása, |
|
| a fogsora, a szeme villanása… |
| Vén föld, hatalmad sok csodát tehet, |
| a pusztulás testét meg ne gyalázza; |
| ne szabadítsd reá a férgeket! |
|
|
Máglya
| Tudom, a feledés konok fátyla borul |
| rám s nyomaim az úton beporozza |
| az Idő-sivatag futóhomokja, |
| a földgolyó pedig tovább gurul |
| bolygói közt, végtelen úton át – |
| Mondd hát, minek őrizzem ezeket |
| a porladó „legelső verseket”? |
| Hogy majd a másruhájú unokák |
| csúfolják őket még a mainál |
| is embertelenebb, sivár korukban? |
| – A kályhában jó tölgyfa lángja lobban, |
| egykettő, izzó parazsat kinál. |
| Ide vetem be őket! Mint a máglya, |
| lobognak! Végük. Csak gyűszűnyi port |
| látsz már belőlük, mit a szél kihord |
| hazájukba, a téli éjszakába. |
|
Elhagyott kutyánk elégiája
| Szegény kutyánk, be egyedül maradtál |
| az árva villa beton küszöbén! |
| Eltengődsz majd szomszédok kenyerén, |
| s valaki még örökbe is fogad tán… |
|
| Otthagytunk ősz s éjszaka küszöbén, |
| s most fejedre, mit gyakran símogattam, |
| koldus testvéred: kertünk tücske pattan, |
| koldus-ruhádon koldus-diadém. |
|
| Azóta már nyakatokon az ősz! |
| a kukoricát tördeli a vadkan, |
| a vadlibák vonulnak V-csapatban |
| s éjjel az ég ezüst ködöt esőz |
| bodor bundádra, melyet simogattam… |
|
| Jön még azért egy-két vidám napod: |
| a hegytetőn fütyülve jár a csősz, |
| avar között rigópár kergetőz, |
| s mégegyszer felszáradnak a padok! |
|
| Utólszor jól kihancúrozhatod |
| magad a csörömpölő levelekben; |
| előled tarkakontyú banka rebben, |
| hiún utána kapsz s megugatod… |
|
| De az éjszakák mind lidércesebben |
| törnek reád. Fogy, fogy már a vigasz. |
| Hideg vackodban fel-felvonitasz, |
| ha álmodod, hogy nyugszol az ölemben. |
|
| Egy reggel majd a szél havat keverget, |
| s pelyhek nyomán szomoru varjuhad |
| lepi el a tarlókat s az utat, |
| s vad károgást visszhangzanak a kertek. |
|
| Vonítnak az ijedt komondorok, |
| az almafák fehér csontváza csattog: |
| a zúzmarás Halál kullog alattok |
| s hószínű fogsorod rávicsorog. |
|
|
Első kutyám emlékére
|
| Álmomban olykor hallom szörnyü vádját: |
| – meggyilkoltak az enyedi pecérek, |
| bőröm lenyúzták, testem vízbehányták, |
| s megettek ott a halak és a férgek. |
|
| Micsoda tébolyult vonítgatás! |
| Rémült jajok a téli éjszakában! |
| Egy vészüvöltés, egy vékony sirás, |
| és soha együtt, mindig csak magában |
| rí fel a hang: az ősi kutyaszó. |
|
| Hangjuk két hegy közt ekhózza a hó, |
| majd elnyeli, s egy percre sűrü csend lesz – |
| de rázendít egy messzi csaholó, |
| s valahová üveghangon üzenget. |
| Mert valami történt ma éjszaka! |
|
| A múzeum kitömött farkasa |
| rabolni ment, s a széllel száll a véres |
| bőrcafatok és zsigerek szaga, |
| és mindené, mi majd a varjaké lesz, |
| ha végetért az úri lakoma. |
|
| Vagy Más Valaki indul portyájára? |
| Bagolypiszkos kőoduból kilábol, |
| s a kutyák tudják már, rozsdás kaszája |
| kit vág le ma, s kit ráncigál magával |
| a hideg éjbe, kis meleg zugából… |
|
|
Éjfél Budán
| Most voltaképpen sírni kellene: |
| tétova mánk végképp holnapba lendül, |
| búcsúztatója borízű zene, |
| mely kiszivárog egy kis étteremből. |
|
| Az út alatt szagos fürdők leve |
| zubog, s a rács alól kék pára leng föl, |
| mint süllyesztőből foglyok szelleme… |
| Kóbor kandurt ciról a sarki rendőr. |
|
| Az állig gombolt házak mind vakok, |
| vonuló ködben úsznak, mint a csolnak, |
| s belsejükben egy-egy család vacog, |
|
| kaszával áll ágyuk felett a holnap. |
| A plafonokról lógnak sóhajok |
| s foszlányai tejszagú altatóknak. |
|
|
Séta alkonyat felé
| A messzi városra, mint égi láva, |
| ráhömpölyög a lila esti pára. |
| Keresem házatok. De már hiába: |
| elfüggönyözte ez a lila pára. |
|
| A domboldalra itt süt még a Nap |
| s a kerti villák vadszőlős falára. |
| Hűs szín-játék kezdődik nemsokára: |
| kár, hogy nem láthatod – az alkonyat. |
|
| Ahol még három hónappal előbb |
| a sím félméteres havat hasított, |
| félméteres virágok nyílnak itt-ott |
| s térdetverő fű fedi a mezőt. |
|
| Térdetverő fű között gázolok, |
| keresem sím hóval eltűnt nyomát: |
| Vadszekfű nőtt helyén és szarkaláb |
| s egy levendula, mit a szél hozott |
|
| valami messzi, vénkertes határból |
| s örök magányra ültetett ide. |
| Ágat török egy vadcseresznyefáról, |
| s víztartó tányért ások köribe. |
|
| Menyországszínű felhők ácsorognak |
| az égbolt szépiás-rőt térein. |
| Egy csúcsi fát becézve közrefognak, |
| mint régi talján mester képein. |
|
| A kék csokorral, mit neked fogok |
| elvinni holnap, megállapodok |
| egy tisztáson, vörösfenyő alatt. |
| – Titokzatos Giorgione s más nagyok, |
|
| kiknek megadatott a hatalom, |
| hogy megfessék maguk fiatalon, |
| titeket kérlek, adjatok erőt, |
| hogy a kopaszság, satnyulás előtt |
|
| megfesthessem bár egyszer magamat, |
| bodros hajjal, sudár-fiatalon, |
| hűvös, domboldali alkonyaton, |
| egy tisztáson, vörösfenyő alatt! |
|
|
Falusi reggel
| A pajtában nyihog a két csikó: |
| Ehetnénk, hé, üres, üres a jászol! |
| Éhes a kakas is, dühöngve rámszól: |
| Kukoricát, fiú, kukorikú! |
|
| Kukucskál óljából a rózsa-szájú |
| göndör malac s könyörgőn rám-röfög: |
| Virrad, virrad, fiú, s üres a vályú, |
| törökbuzát ide, törökbuzát! |
|
| A szérűskerten rozsdafark húz át, |
| egy gyufacincért elnyelint kapásból, |
| s a Nap, mint roppant sárga tök, |
| mely indájáról elszökött, |
|
| kikarikázik a kukoricásból! |
|
|
Valkói temetés
| A tíz öreg halálkórusa szól: |
| kihullt foguk helyén árad az ének; |
| már a kaszást ott érzik valahol |
| nyakuk mögött s rezegtetnek a vének. |
| Táskája nőtt már mind a nők szemének |
| – tán ezredik könnyüknél tartanak –, |
| vígasztalják egymást: „ilyen az élet.” |
| A sír száján sötéten áll a pap. |
|
| A koporsóból hosszúujjú ing, |
| kék keszkenő s írásosdíszü pendely |
| lobog elő: testetlen búcsut int |
| s mesél az asszonyról, ki vele ment el, |
| hogy ölelkezzék földdel és a csenddel. |
| Ma kezdi meg. Boldogan alszik és |
| nem érzi, mert kútnál mélyebb a szender, |
| hogy morzsolja majd szét az ölelés… |
|
|
A vén csordás temetése
| Aj, megcsurrantak az égi kutak! |
| A házakat mind beljebb döngölik |
| mennyből jövő, nehéz esőrudak. |
|
| Sötét menet baktat az út-vizen: |
| a vén csordást hozzák, ki nagy legény volt!
|
| annyi dúd-ot tudott, mint senki sem, |
| s ötven évig élt fenn a hegyeken. |
| Mondják, egyszer – kegyetlen téli éj volt – |
| farkast ütött agyon, fegyvertelen… |
|
| Vonul, vonul a fekete menet, |
| csak a koporsó villog a szekéren, |
| s az őszfejü ökrök fehérlenek. |
| Könnytelenül jönnek az emberek |
| – a sírást tiltja férfiú-szemérem –, |
| a nők szeméből sűrű könny pereg. |
|
| A cinteremnél megtorpan a kántor, |
| s zendít háromszázéves éneket. |
| Csengő visszhang szól a nők csapatából, |
| hűvös szél jő, tüstént eláll a zápor, |
| a cinterem kapuja megremeg, |
| kilincs koccan, s lám, megnyílik magától! |
|
SÍRFELIRAT
| Imitt a vén Csukás csordás alussza |
| Krisztusában örökös álmait. |
| Hűn őrizé faluja barmait, |
| ötven évig a szemét be se hunyta! |
| De most immár békével alhatik, |
| ki sem zavarja vackán. |
Ez a jussa. |
|
|
A költő születése
| Az erdőn járt, ruhája tüske-tépett, |
| mohát tiport, vágott egy jó botot, |
| mérges gombát ütött, hajszolt peléket – |
| most rétre ér, a lába támolyog, |
| édes teher alatt roskadva lépked, |
| köröskörül a rét tarkán forog – |
| s végül lerogy, mint vadvirág-porok |
| testükregyűlt kincsétől gyenge méhek… |
|
Hangya-harc
| A rézfutó hulláján összevesztek, |
| mely ott feküdt ragyogva a porondon. |
| – Két nap s két éjjel nagy idő! |
| nem voltak még azóta percre veszteg, |
| gyúrják egymást a felkapart porondon. |
|
| Ropog a kis páncél, hamar bereccsen, |
| törik az állkapocs, törik a láb, |
| s a hangyahős szótlan kidől. |
| De kitépett lába eszeveszetten |
| rugdossa gyilkosát tovább… |
|
| Hiába békít már a lámacincér |
| – frakkos, kenetteljes diplomata –, |
| nem hagyják ők már abba semmi kincsér’, |
| folyik tovább a hangtalan csata. |
|
| Tovább ingerli őket a teli- |
| hold és felfrissíti vérük a harmat. |
| A nappal elhullottak lelkei |
| fölöttük ködlenek s egymásba marnak. |
|
| A csatatértől alig két araszra |
| nagy lapun ül a temetőbogár. |
| A harcot nézi. Higgadt. Tudja már, |
| hogy csak neki lehet belőle haszna! |
|
|
A kakukkhoz
| Nem kérdem Tőled, meddig élek: |
| esztendő-osztó berki lélek. |
|
| Csak arra kérlek, te madár, |
| minden percem tedd édesebbé, |
| mintha nem szólnál soha többé, |
|
| mintha utólszor szólanál, |
| perc-bűvösítő berki lélek, |
| mintha már erre járna érted |
|
|
A vén Both
| Nem volt már jó neki az illatos bor: |
| csak szeszt nyakalt, míg benne lángra lobbant… |
| Azóta kopjafája rég lerokkant, |
| s velejiből szippant szagot a kosbor. |
|
| De pálinkája, amivel temették, |
| még mindég tart: ha elfogy, újra támad; |
| s a vén Bothról már széltiben csudákat |
| emlegetnek a szószátyár menyecskék: |
|
| éjfél körül, ha kutya nem ugat, |
| s bagoly sem száll a cinterem fölött, |
| jól hallani, a vén Both nyög, röhög |
| s italából nagyokat kortyogat. |
|
|
Fecskék
| A villanydrót öt égi vonalán |
| izgága hangjegyek a füstifecskék. |
|
| Ha lejátszhatnám, bennük már az estét |
| s az ősz első akkordját hallanám. |
|
|
Caruso emlékének
| Holt művész hangja szól a rádióban, |
| hallgatom, hallgatom s irígyelem. |
| A mi hangunkat, hogyha meghalunk, |
| testestől elnyeli egy rossz verem. |
|
| A gyémánt hang kiszáll az ablakon |
| s a dombról, mint patak, lehempereg, |
| amerre csörgedez s bukkan vigan, |
| remeg a fű s az őszi levelek. |
|
| Késett lepkéknek lesz nászindulója |
| s egy kisleány kendőt bont és örül: |
| karingós táncba kezd a kút körül, |
| pendelye leng s látszik, nincs bugyogója. |
|
|
Ősz a Városmajorban
| Tarsolyából a puszta földre szórta |
| a sok tallér most itt hever a porba’, |
|
| Kékeslila homályban, ázva-fázva |
| szerelmesek fojtott sírása |
|
| Mint szép leány után, ámulva nézek |
| Fölöttem lóg még egy-két árva fészek |
|
| Úgy érzem, hirtelen kinő a szárnyam, |
| Bolond fák! azt hiszik, hogy újra nyár van, |
|
|
Apró képek, I
| Karám előtt három lompos ugat, |
| felettük éhesen szállnak a varjak. |
| Tudják: ők falják fel hullájukat, |
| mit téli farkasok miszlikbe martak. |
|
| A csillagos falutornya felett, |
| mint léghajó, kék ködtömeg lebeg: |
| a pára, melyet álmukban leheltek |
| fáradt barmok s fáradtabb emberek. |
|
| A vén kastély minden ablaka vak, |
| táskás a fal, suvad a vakolat. |
| A sétányon, rongyos fenyők alatt, |
| könnyezve őgyeleg egy rossz fapad. |
|
| Válluk laposra koptatá a sok nap, |
| századok esői rájuk csorogtak. |
| Nem mozdulhatnak: körülöttük |
| kaján kőszörnyek kucorognak. |
|
|
A Házsongárdi temetőben
| Itt alszanak a boldog rokonok! |
| Most már mindegyikük fogyó legenda. |
| Holt vérük élő véremben zsibong. |
| Esős időben róluk álmodunk, |
| s pár kép van róluk a falon és lent a |
| nagyláda mélyén egy-két régi rongy, |
| sárgult levél s pár óriási gomb… |
|
Huszár Béla sírjára
| Tavaly még úsztam, bukdácsoltam |
| nyitott szemmel a víz alatt, |
| most fekszem megmeredve, holtan, |
| csukott szemmel a föld alatt. |
|
| holtak szaporodnak körültem, |
|
| Miért siratnátok, barátim? |
| Miért siratnátok, barátim? |
|
| Ti még éltek s lassan rohadtok, |
| senyvedtek észrevétlenül, |
| szátokban holnap műfog kattog, |
|
| Miért sírnátok hát, barátim? |
| Miért siratnátok, barátim? |
|
|
Mélység
| Élek: halálsápadtan lebegek |
| az iszonyú időmélység felett. |
|
| Lebegsz te is – így lebeg mindahány |
| a múltján –, mint a pók a fonalán. |
|
|
Hasonlat, I
| lilás tengerfenék csodái közt, |
| úgy lebegünk mi az életen át. |
| A felszín árama alig ha ringat, |
| szelíd rezgések hatnak csak le hozzánk, |
| s mint víztömeg, tompítja mozdulatainkat |
| bágyadt érzésed, Hiábavalóság. |
|
| Az életünkön át így lebegünk, |
| zöld réteken, békalencsés tavon, |
| s körülöttünk mindent kéken bevon |
| lefátylazott felhőként messzetünt |
| gyermekkorunk emléke, mit majd naivan |
| s eszelősen örökké keresünk, |
| míg el nem fogy rövid lélegzetünk – |
| mint gyöngyhalásznak odalent |
|
|
A varjú-szfinx
| Vadjáratos, ködös hósivatag |
| komor szfinxe: halálos álmatag, |
| öngyilkos daccal űl a zúzmarán, |
| sovány testéből lassan hűl a pára. |
|
| Búcsuzz el tőle: még ma éjszakára |
| holtan találja az őz-karaván. |
|
|
A szobám éjjel
|
Berde Sándor emlékére
| Az ablakon éjféli szél zörög, |
| rázza a száraz szőlőlevelet. |
| Kinézek arra, hol a hegy mögött |
| szegény barátom hópólyába burkolt |
| az újhold áll vigiliát s lebeg: |
|
| Sírhatnék, s hunyt szemmel messzebbre nézek: |
| csukott szemhéjam vaksötét falán |
| fehér fényképet hív elő a lélek: |
| egy sírhant zúzmarás domb hajlatán, |
| jeges magasságból a hold lenéz, |
| lebeg, s mosolygó, mint a feledés… |
|
|
Mint kőkoporsón
| Mint kőkoporsón ifjú kőkirály |
| leesettállú, hosszúlábú szobra, |
| fekszem az ágyon mozdulatlanul, |
| hideg kezem kegyesen összefogva. |
|
| Valami rejtett forrásból a fény |
| fölém, a „Holtak szigetére” hull. |
| Látom a lelket: lelkemet, szegény |
| most köt ki gyámoltalanul. |
|
| Még visszafordul, rám néz s így beszél: |
| kis, gyenge test, te ott maradsz alul, |
| én most az örök partra, lásd, kiszállok. |
| Te földbe jutsz, hol madarak, királyok |
| s kutyák porladnak, mint a falevél… |
|
|
Karácsonyi séta
| A park útján nehéz hókupacok, |
| fehér koporsók állnak sorfalat. |
| Az idő: zsarnok vénséges király |
| beléjük zárta élve a nyarat. |
|
| Ha látnád, itt a tiszafák alatt |
| a fürdő bronzfiúcska hogy vacog! |
| Valami bundát kéne vetni rá |
| s buksi fejére kis zöld kalapot. |
|
|
Intő szavak süldő macskánkhoz
| A bokrok alján szép a szerelem, |
| mikor a tél tavaszról álmodik; |
| jó hancúrozni zörgő levelen, |
| és jó, ha két körmös kar átszorít. |
|
| Azért, macskánk, ne menj a kertbe ki, |
| még gyenge vagy te, reszketős, törékeny; |
| bármit izen az éj, ne higyj neki, |
| maradj nyugton az ablak könyökében. |
|
| Künn azalatt kurjongat s figuráz |
| a hörcsögképű, tüskebajszu kandúr; |
| fortélyos énekére jól vigyázz, |
| fogadj szót, és ne menj az ablakon túl. |
|
| Hadd kacsingasson bedagadt szeme, |
| rührágta, ritka bajszát hadd pödörje, |
| hadd mászkáljon, mint Orbán szelleme, |
| a ház előtt éjjente föl-le, föl-le! |
|
| Mert jaj neked, véged van, ha kimész: |
| egyet-kettőt szökik és megragad |
| s máris szorítja két nagykörmű kéz |
| tigrisbundás, ártatlan derekad. |
|
| És akkor hallom majd a jajgatásod, |
| a rémület kéjből szakadt szavát: |
| (ó, édes-véres, vad összecsapások! |
| bokrok, mohák, hajnalok, éjszakák –) |
|
| – Ha nem tudnád még: ez a szerelem; |
| a kín a kéjből is mindig kicsap rád; |
| friss-föld-szagú tavaszi éjjelen |
| ezért zokognak künn a macskák. |
|
|
Macska-szerenád
| Álmatlanul feküdtem, és Reád |
| gondoltam holdfényes szobámban, egyedül, |
| mikor a kertben, úgy éjfél körül, |
| elkezdődött a macska-szerenád. |
|
| Ráismertem: a vérük dala volt, |
| a márciusi hímgerincek forró |
| lihegése, kísértetes tremóló, |
| a percnyi kéjért oly sokat loholt, |
|
| hajhászott kandur vad vér-vallomása, |
| s kacér nősténye álszűz nyögdelése |
| – mintha ez lett volna első esése, |
| első kigyújtó márciusi láza – |
|
| Hogy lássak is, az ágyból kiugortam |
| s kilestem őket az ablakon át. |
| Szomorú volt a jelenet s fonák: |
| szétválva már kucorogtak a porban, |
|
| s nyalták magukon azt a két sebet, |
| amit szerelmük lángja égetett; |
| a hátukon kigyúlt a holdvilág; |
| megsejtettek s rámnyilazták achát- |
| szemük rémült szentjános-bogarát. |
|
|
Bátortalan tavaszodás
| Száguld a koldus-szagu tél, |
| szirmok esőjét záporozza. |
| Emlékeim felé, elálmodozva, |
| egy mag-vitorlás ringva útrakél. |
|
| kis pipehúr – érzelmes pici kék szem – |
| és búcsut int a rom-kőkeritésen |
|
| S csak száll a mag, mint égi készülék, |
| mely ismeretlen csillagokba indul, |
| de nem jut a felhők határain túl: |
| körülveszi s lehúzza majd a jég. |
|
|
Egy család nyughelyén
| Nagytata aluszik, már nem pipázik, |
| nem horkol és nem malmoz a hasán. |
| Felette két huncut poszáta játszik |
|
| Nagymama is alszik, már nem köhécsel, |
| nem varrogat és szőnyeget se köt. |
| Két pajkos kis cinke szökdösve trécsel |
|
| Apuka szundikál, többet nem olvas, |
| többé nem énekel s többé nem ír. |
| Szíve fölött őszi tücsök az ordas |
|
| Anyuka is szundít s nem sírdogál, |
| a hasa már sohasem lesz kövér! |
| Két orcátlan, vörös szabóbogár |
|
| Fiúcska hájcsil, már nem karikázik, |
| nem lesz többé az ágy alatta nedves. |
| Sírján dongó dohog, giliszta mászik |
|
| Leányka szundikál, már nem babázik, |
| nem festeget és nem gyűjt képeket. |
| Elárvult, cirmos kismacskája ázik |
|
|
Tavasz a Városmajorban
| Felhő-rucák lubickolnak az égen, |
| mely kékebb, mint a legszebb hegyi tó; |
| támlátlan, rokkant padra dőlve nézem, |
| szomjas szememnek tündér itató! |
|
| Körülöttem szegett fővel botorkál |
| két-három zord, magábahullt öreg: |
| bottal piszkál avart vagy új rügyet, |
| s a sírás, mint szálka, áll a torkán. |
|
|
Napfürdő a temetőben
| Kinek szívéből nőtt e satnya fű |
| s kinek szeméből nőtt itt ez a másik, |
| melyen most koslató bogárka mászik |
| s olyan, mint egy német kezdőbetű…? |
|
| S a harmadik, mely integetve rezdül, |
| mint aki elmegy s még tanácsot ad. |
| Ki merészelné e fűszálakat |
| megmarkolni s kirántani tövestül? |
|
| Csak lengjenek, csak üzengessenek, |
| mindig akad valaki, ki megérti, |
| hogy miről is hagyakoznak a régi |
| gyökérfoglalatú szívek s szemek: |
|
| kihúzza magát, hogy gerince roppan, |
| döngő sírok közül messze rohan, |
| hempereg édes nők karjaiban |
| s önmagának bebizonyítja, hogy van. |
|
|
Szép nyári zenekar
| A hegytetőn hiún rikolt a páva, |
| az éjszakától félti köntösét; |
| az álom hűs ében-oázisába |
| cammognak már fáradt felhő-tevék. |
| Üvegcimbalmos tücskök muzsikálnak |
| – van a világon még szebb zenekar? – |
| Most kellene megállnia a nyárnak, |
| mielőtt még az álom eltakar. |
| Most kellene megállnia a nyárnak, |
| s torpanna bár meg az egész világ! |
| Kertünkre illat-mézet trombitálnak |
| kórusban a pilledt petúniák. |
| Tücsök, cigánykám! fújjad, sose szüntesd |
| gyermekkorunk nyáresteli dalát, |
| kísérd vele pusztuló életünket, |
| s majd sírunkon is ezt fújjad tovább! |
| Lankadt szűzek, pilledt petúniák, |
| fujjátok ránk illatos harsonátok! |
| Akkor úgysem fújhatjátok reánk, |
| amikor majd sírunkon trombitáltok. |
|
Mindenesti színpadom
| Künn szól a béka, a vízi dudás; |
| most kezdődik éjjeli maskarádém: |
| tibláboló emlék-felvonulás, |
| szemembe-zárt titokzatos parádé. |
|
| A magasból kék, végtelen sötét |
| alakokat szór a színre puhán, |
| leadja minden zagyva díszletét, |
| zsúfolt zsinórpadlás a koponyám. |
|
| És így pereg le, összevisszaságban |
| – talán bölcs rendben – elmúlt életem, |
| esténként, mihelyt szemhéjam lezártam. |
| Most Kolozsvárt vagyok, most Enyeden, |
|
| régi erdőn járok, kilépve bátran, |
| első szerelmem nyomát keresem – |
| tán így fog egykor koporsóba zártan |
| is szórakoztatni behúnyt szemem. |
|
|
Kísértő dallam
| Meghalsz, jaj, meghalsz, jaj |
| sok könnycsepp, sok sóhaj |
|
| S nem mozdulsz, nem mozdulsz, |
| megfagynak rajt a virágok. |
|
| És jön egy éj, téli nagy éj: |
| szörnyü a hó, ámde ne félj, |
|
| hogy mélyen, a hódombban, |
|
|
Consolation
| Míg bennem eltünés kórsága lappang, |
| Ő szépséges egész, talán örök! |
|
| …Szeretném látni sírkövek között, |
| tarka ruhában, meggypiros kalapban, |
| nyaklánccal és virággal, napsugáron, |
| pompázva látni ott! |
– Mily diadal |
| volna s fanyar, haláltánc-ízü mámor: |
| úgyis együtt tűnünk el a világból, |
| s örökre ugyanaz a földréteg takar! |
|
|
Tündéri fürdés
|
Vékás Judit emlékének
| Itt már gyerekkoromban is kerestelek. |
| Róttam a berket, a nyúlutakat. |
| Azt hittem, pici vagy és gyermeteg |
| s lábad nyomán piros virág fakad. |
| S mindig hiába! Mindig hűlt helyed |
| leltem: kis fésűt s tört virágokat. |
| Lement a Nap, bagoly szólt, este lett. |
| Azt hittem, a szivem is megszakad. |
|
| Most suhanunk a mormogó Szamos |
| bátor vizében, nagy fűzfák alatt. |
| Félemberek vagyunk: félig már iszamos, |
| vízhasitó, villótestü halak. |
| Ahol elúszunk, fűzek hajlanak, |
| kavicsok néznek s kandi rákszemek: |
| a vízi pár vajjon ma merre megy? |
| Tudják, a víz királynője te vagy. |
|
| |
| Él bennem a hiú kivánság, |
| együtt fogunk egykor pihenni |
|
| |
| Felettünk fognak jönni-menni |
| Lenn fogunk jámboran pihenni, |
| felettünk fog majd jönni-menni |
| Testi tömlöc ellen a lelkünk |
| idegenül harsognak el felettünk |
|
| Rönkök vagyunk, két kósza, szürke rönk, |
| deltátalan, örök folyam sodor. |
| Kopunk, zúzódunk, amíg valahol, |
|
|
A Szépség pusztulása
|
G. Edith emlékére
| Délben langyos gyepágyon heverésztem, |
| fürdőruhában, perzselő napon, |
| Ő jégteremben, talpig hófehérben |
| pihent a fekete ravatalon. |
|
| Rágondoltam, húszéves életére, |
| hogy ennyi szépség most már csak a földé, |
| hamú lesz a csontja, por lesz a vére, |
| ruhája is – s nem látom soha többé! |
|
| Ő nem gondolt már akkor semmire. |
| Keble alatt egymásba kulcsolódott |
| márvány keze: fehér márványszobor volt, |
| a nagy mester hamar porló müve. |
|
| Alkonyodik. Az idő hét felé jár. |
| Másfél órája már, hogy eltemették. |
| A földben éri már meg ezt az estét. |
| A Nap a Hárshegy oldalán lesétál, |
|
| sírjára egy utolsó fényt hajít; |
| ma meghatódva nézte temetését, |
| de bizton elfelejti hajnalig, |
| mint ahogy elfeledte annyi szépét. |
|
| Éjszaka van. Már egy hete halott. |
| Tán oszlik is! Eltikkadt sárgöröngyök |
| felitták a könnyet, mit akkor öntött |
| koporsójára anyja s rokonok. |
|
| Súlyuk alatt a deszka majd bezúdul, |
| homloka, melle horpad, mint papír. |
| Ősz jön, levél hull, tél jön, rá a hó hull, |
| s fejemnek való párna lesz a sír. |
|
| Nagy szárazság van, égnek a vetések, |
| alig nyílt ki, hervad s hull a szirom. |
| De tenyészik buján és vészt nem érez |
| hetes palántám: késő bánatom. |
|
| S míg künn a Nap lassan mindent kivégez, |
| a bú nő bennem, mint tisztás-füvön |
| magányos genciána, s amíg élek, |
| esténként hűs könnyekkel öntözöm. |
|
| Művész urak! Szőnyi, Aba-Novák! |
| Siessenek hát, fessék meg a képét, |
| hogy csak a földé legyen ennyi szépség, |
| Urak, ne hagyják, tegyenek csodát! |
|
| Lopják őt vissza az örök időnek |
| – önök iránt is hálás lesz e zsarnok, |
| ha állványuk mellől egyszer kidőlnek – |
| hadd őrizze üvegtetejü csarnok |
|
| s időtálló, szútálló drága ráma, |
| hogy mindenkinek, ki előtte jön-megy, |
| verjen a földbe gyökeret a lába! |
| Buggyanjanak szemébe ott a könnyek, |
| s öntse versbe, szoborba vagy imába! |
|
|
Eltűnik egy világ
|
Enyednek
| Úgy látom, egy-két évtized se kell még, |
| s melyek nevemmel kisbaltám nyomát |
| sok éven át derekukon viselték, |
| a tűzre jutnak mind a kerti fák. |
|
| Utcánkban a cigányok befalazták, |
| kegyetlen, az egyik kedves kaput; |
| szemétdombnak használják a kutacskát, |
| s a kertben tünedez a régi út. |
|
| Galambjaim, kiket padlásunk tartott, |
| azóta égi dúcban szállanak; |
| s akikről álmodom, baráti arcok, |
| a temető hasában mállanak. |
|
| Dicső gyermekkoromból mi marad hát? |
| Az akkor friss küszöbben lábnyomom; |
| évtizedek egymásnak átaladják, |
| míg a várost fel nem veri a gyom. |
|
|
Gyermeki alkonyat
|
Szerb Antalnak
| Lila homályba hull a kert, |
| nyirkos füvet vág a halál. |
|
| Tyúk és galamb aludni tér, |
| a fényt nagy pincék elnyelik; |
| leszek féltemben reggelig! |
|
| s a fecskéből lett denevér |
|
| A hegy csontőrző sírhalom, |
| az ég hideg templomi bolt; |
| a nap, fényöntő vigaszom: |
| kifolytszemű, rossz fattyúhold. |
|
| tán megőrzi a nagyharang. |
| a zöldbékából lett varangy, |
|
| riog a lappantyú s repül, |
| repül, köröz a ház felett; |
|
| Sötét van már. Nagy denevér |
| leszek féltemben reggelig! |
|
|
Lezuhant a Nap
| Húzhatnál már hétmérföldes csizmát is, |
| a Napot úgysem érhetnéd utól; |
| a hegy hatalmas lila kalamáris |
| s a felhőrost felette hosszú toll. |
|
| A völgyben szárazlevél-égetés |
| kék füstje alkonyi széllel csatázik, |
| s a tájat lassan fátylas lebegés |
| rejtelmesíti – mintha az egész |
| tizenötéves emlék volna máris! |
|
| Eljött a sárgacsőrű trombitás, |
| a hím rigó, s diófahegybe szállott. |
| Azt hiszem, dala nemcsak vallomás: |
| a Napnak fújja most a cápistrángot. |
|
| Hogy lopj belőle bár egy sugarat, |
| hiába futnál már a hegytetőre: |
| mint Belgium királya a minap, |
| gyilkos sziklák közé zuhant a Nap, |
| s az ég falára freccsent szét a vére. |
|
|
Sóhajtás
| Meghalok és sosem voltál enyém! |
| Megfoghatatlan vagy, mint az idő, |
| melynek síkos húsába még sosem |
| akaszthattam belé meleg kezem, |
| és illanó vagy, mint az esti fény, |
| mely eltűnik az erdők peremén. |
| Meghalok és sosem voltál enyém. |
|
Késő tarlózás
| A dombon túl eltünt a sárga nap, |
| rétek felett repül a pókselyem; |
| mint egy hegedü zsongó belseje… |
|
| Nézem az égbolt végtelen tavát; |
| milyen színű? – színének nincs neve. |
| Lelkemen illatok surrannak át, |
| hűs illatok, melyeknek nincs neme. |
|
| Nézem a fenyők mély-zöld tetejét: |
| ott fenn, rég sejtem, lappang valami |
| rejtelmes szép veszély, melynek nevét, |
| ha tudnám, sem merném kimondani. |
|
| Ma a virágok végsőt intenek, |
| s tán földbe bújnak, mint a rovarok; |
| az elpusztult temetőn a kövek |
| is elfeküdtek – a halál halott. |
|
|
Őszi füst-varázs
| Köd-fényben áll a budai vidék; |
| legyen enyém az ősz, akár a lelkem, |
| pipámban száz levél hullája ég, |
| miket finom dohánnyá szeleteltem. |
| másik harmad édeskés hárslevélke, |
| a többit naspolya hullatta le, |
| vagy a szomszédunk szelíd gesztenyéje. |
|
| Miket a lomb szűrőjén felfogott, |
| nyári napok, szívódjatok belém! |
| Bódítsatok vad szirom-illatok, |
| villó fények az asszony-fák csecsén, |
| melyek alatt tátott szájjal hevertem, |
| s egy cseppentett-csepp mézet könyörögtem – |
| Szép fák, kik álltok most kopott-leverten, |
| borultok még virágba körülöttem? |
|
| Kígyó-lélek, kék pipafüst, |
| Bár csimpajkodhatnék beléd: |
| mi lesz, ha itt-talál a tél? |
| Maholnap dérvert ez a rét, |
| Fáink szél-hóhér öklözi – |
| Emelj, emelj, varázs-kötél, |
| rózsálló, langy felhők közé! |
|
| A vadszőlő leveleit a szélvész |
| elvitte, de száz karja itt maradt: |
| a tűzfalon most óriási térkép, |
| erek, folyók, ösvények és utak. |
| Nézik-nézik az árva madarak, |
| drótlábu pintyek, kurtaröptü cinkék, |
| találgatják száz közt a jó utat – |
| de végül ittmaradnak télre mindég. |
|
| Utamra sok-sok levelet rakott a |
| szél – ez a megtért vandál épitész, |
| ki rombolás után alkotni kész – |
| s most lábam alatt tündér terrakotta, |
| mely az első új szélre szerteszéled, |
| akár a füst, ha a pipám kiég, |
| akár a hajnali, bátor remények. |
| S egy hajnalon én is némán kiégek. |
|
|
Hajnal, I
| Mint egy vasastartalmú tócsa poshadt, |
| vörös világa, olyan künn az ég. |
| Az őr a ház körül végső útját tapossa, |
| s lezárja felhúzott revolverét. |
|
Gyermekek esti imája
|
Soltész János emlékének
| Anyuska, vajjon hol maradt a macskánk, |
| szegény miért nem jöhetett haza? |
| Észre se vettük, ismét úgy szakadt ránk |
| ez a rémséges korom éjszaka. |
| Vajjon be vannak zárva a galambok? |
| Félek, ma éjjel rájuk tör a rém. |
| Ha, ha! fütyülnek a hegy tetején |
| a diákok, akiket a labancok |
| régen, Miriszlónál lekaszaboltak. |
| Ha, ha! vonyít régi házunk előtt |
| a nagy kutya, kit a pásztor lelőtt, |
| mert éjfélkor megugatta a holdat. |
| Anyuska, ma vigyázz, ne nézz tükörbe! |
| ha az idő már éjfél fele jár. |
| Kilép belőle egy gyöngyház halál, |
| ölbe kap s usgyé, visz a földbe, |
| hiába instálnád őt, hogy halasszon. |
| S mi történik azután énvelem |
| ezen a denevéres éjjelen? |
| Már elindult értem a Néma Asszony, |
| hogy elraboljon messzi putrijába, |
| lefürészelje ott a nyelvemet, |
| hogy sose mondhassam ki nevedet |
| s ruháimat ráadja vak fiára. |
| S mi lesz, ha jön, kit kővel hajigáltam, |
| mi lesz, ha jön a félkaru cigány? |
| Lobog hátán a rossz rongykacagány, |
| melynek üres félujját megcibáltam. |
| Jön már, rámtérdel s karom kifacsarja, |
| nem lesz többé enyém szegény kezem; |
| döglött kutyák közt, sintértelepen |
| a húst lemarják róla majd a varjak. |
| S jön a nagy gyík, melynek a kert tövében |
| szőlőkaróval farkát leütöttem, |
| jönnek reám a gyíkok feldühödten |
| s utolsó cseppig kiszívják a vérem. |
| Jönnek, jönnek, elevenek és holtak, |
| hogy megfizessek nappalom miatt. |
| Anyuska, védd meg tőlük a fiad, |
| a kicsilámpát ma nehogy eloltsad! |
|
A holdkóros
| az ég vereslő Teliholdja: |
| nincs alkohol, nincs az a nő, |
| mely zsongó vágyamat eloltsa!… |
| Aludni, jaj, az volna jó, |
| megbújva, mint egy szürke állat – |
|
| értem sugár-hídat bocsáttat! |
| orcám halaványul, a vértelt, |
| lábam nem ér már szőnyeget, |
| boldog vagyok, boldog kisértet! |
|
| Már senki sincs, ki útam állja; |
| s hiába sóhajt rám a hárs, |
| S hiába roppan fent az ág, |
| s a hullt gally lent hiába koppan: |
| mint pillangó, szállok tovább |
|
| Nem bánom, ha szemem kiég, |
| így akartam, e csoda kellett! |
| Hiszen közel van már az ég, |
| és messze, messze lent a kertek… |
| S már zengve vágom át az űrt, |
| futó csóvás-csillag se jobban – |
| s holddal kitelt, megédesült |
| agyam sárgán egy kőre loccsan. |
|
|
Tavaszi gyász
| A tegnap itt meghalt egy özvegyasszony, |
| mondják, öt árva gyermeket hagyott. |
| De én a sorsra csak azért haragszom, |
| mért nem adott neki még egy napot! |
|
| A fák azóta virágba borultak |
| – őt gyászolják virágosan a fák –, |
| illatukkal hintik meg a kimúltat, |
| sóhajtva nézik az ablakon át. |
|
| Egy furcsa ember is jött s szólt: mibe |
| halt meg? mért most és mért nem hamarabb |
| két nappal bár, mikor még a tavasz |
| langyos hegyek közül indult ide! |
|
| S jöttek messzikitelelt madarak, |
| s mintha felbujtogatták volna őket: |
| visongattak egész nap és pöröltek; |
| de az asszony feküdt, mint fadarab, |
|
| már nem hallotta a bolond visongást, |
| semmit sem hallott, semmit sem tudott; |
| nem látta már a lepkét, mely csapongvást, |
| mint tarka illat jött a bukszuszok |
|
| komor során át: boldog újszülött, |
| tapasztalatlanul tavaszba bódult |
| vidám kis lélek volt, avar között |
| rothadt mögötte a sötét gubó-múlt… |
|
| Ó, bár hihetném, hogy Belőle is: |
| a holt asszonyból is magasba röppent |
| bár egy lepkényi, incifinci lélek! |
|
| Hogy zsengén, frissen új hazába csöppent, |
| hol minden illat más és minden íz, |
| s ahol a feketét hívják fehérnek!… |
|
| Nem így van ez, de senkinek se mondom, |
| hogy vak sötétség várja lelkemet |
| s őrlő, szétmorzsoló talaj a csontom, |
| mihelyt felebarátom eltemet. |
|
| Mért mondanám, hogy őt is ez fogadja, |
| hogy a világon nincs titok, varázs, |
| hogy földi kínért nincs vigasztalás… |
| Mért lázadozzék öt kis elhagyottja! |
|
| Kár, hogy nem érte meg ezt a napot, |
| az első tavaszit!… Az ibolyák, |
| amelyeket tegnap simogatott, |
| már elfeledték s virulnak tovább; |
|
| s kék felhők jönnek s hozzák már a záport, |
| mely méheket sodor, szirmot, virágport, |
| s elmossa végképp kerti lábnyomát. |
|
|
Julia M. sírján
| Hogy huhognak a temetői fák! |
| Nem rak reájuk fészket a madár, |
| s messze-kerűli lombjuk a bogár, |
| mert rettegi virágaik szagát. |
|
| Ott lenn a mélyben repedt koponyák |
| csészéiből szürcsölnek szörnyü nedvet, |
| féllábra állnak, úgy lerészegednek |
| s huhognak a vén temetői fák. |
|
|
| Ötvenéves koporsó-ágyadat |
| rúgd fel, hagyd ott és gyere ki! |
| A hold szeme sóváran rádtapad, |
| ha tetemed megriszálod neki… |
|
| Tulajdonképpen semmi rosszat |
| nem akarok, csak tudni, hogy ki voltál? |
| Itt üldögélek, rajtad, órahosszat, |
| s lesem, hogy hátha kihajolnál? |
|
| Hátha elkaphatom porló ruhádat, |
| a csipke-inget, melyben eltemettek, |
| s megérzem sós-ízét egy régi gyásznak |
| a könnyekből, melyek orcádra estek. |
|
| Hátha megfoghatom fehér kezed |
| s szoríthatom szívemre, hogyha fáznál, |
| érezve: még mindig benned rezeg |
| a dal, melyet utólszor zongoráztál… |
|
| S akkor – polgár temető, láss csudát! – |
| táncra perdítne minket ez az ének! |
| S a temetőőr-házban a kutyák |
| sosem hallott hangon üvöltenének. |
|
|
| Hát mindhiába zúgnak el feletted |
| ezek a vad-szagú tavasznapok? |
| Pedig egykor, mint én, te is hihetted, |
| hogy tavasszal feltámad a halott. |
|
| És most e gyilkos bizonyosság |
| rémületében fogam is vacog: |
| a holtaknak immár hiába hozzák |
| vad szagukat a kóbor tavaszok! |
|
|
|
Bronz-színű képre
| Azt hittem, így csak régi holtakat |
| lehet becézni, ahogy én becézem |
| emlékedet, mióta messze vagy. |
| Cirógatom orcád bronz-bársonyát |
| s motyogok, motyogok hozzád a képen, |
| amelyen már mintha a másvilág |
| feledtető, rejtelmes hűvösében |
| mosolyognál, könnyezve, álmatag, |
| mint aki meghalt már iszonyú régen. |
|
Mint pupilla
| Hajnali szél szelíd nesszel riszál |
| sötétség-őrző, nagy kerti tujákat; |
| bennük a friss gerle gargarizál |
| a hűvös szélből, mely torkába árad. |
|
| Most a sötét végső foltja is illan, |
| naptól piroslik a hegyél, |
| vakítón hull be szobámba a fény, |
| s életem is elszűkül, mint pupilla. |
|
| Néznek a képek, minden a helyin, |
| és sor kerül a nagy leltározásra: |
| a vad nappal elől emlékeim |
| beigazodnak a békés homályba. |
|
| Hát ennyi, ennyi volna az egész, |
| egy-két elgurult tarka labda, |
| egy-két kulcsolt halotti kéz |
| s egy-két száj, mely a szám harapta –? |
|
| Barát-arcok, rokonok, nénikék, |
| szülő-szavak, esti simogatások – |
| „Fiam, vigyázz! Mint szappanbuborék, |
| megsemmisül egész való világod!” |
|
|
Barátkozás a Nappal
| Huszonkét éve ismersz engem, |
| Ki melengetted gyermekkocsimat, |
| melengess egész életemben! |
|
| Sőt akkor is, mikor a föld alatt |
| fekszem hanyatt, minthacsak épp napoznék, |
| sugarazd át a földet onnét |
| a magasságból, drága Nap! |
|
| Sütöttél engem a hegyek közt, |
| sugaraztál reám a pusztán; |
| egy alkonyon úgy néztél velem szemközt, |
| mint egy bíborsörényű hímoroszlán. |
|
| Már reggel jöttél s fénnyel kinyitottad |
| szivárványos fényekkel tarkítottad |
|
| Most is itt égsz felettem, drága Nap, |
| s nagy lila arabeszkeket mutat |
|
| S mint mágnestől megbűvölt vasdarab, |
| úgy lüktetek, úgy reszketek – |
| egy perc, s repűlök a Duna felett |
| s velem jön ez a rossz fapad. |
|
|
Béla király útja felé
| Kocsmakertekből cukros zene szól, |
| s ránkcsörgedez, mint bukkanó patak. |
| A felhők párás hegytetők felett, |
| mint sárga habgaluskák szállanak. |
|
| Szürke villák, zöldpados faközök, |
| karók hegyén üvegből lila labdák. |
| Ma mindennek szivemből örülök, |
| mert azt hiszem, hogy egyszer nekem adják. |
|
| És te is mindennek egyformán örülsz, |
| szentül hiszed, egy napon neked adják – |
| s ahogy majd a fényben alattuk ülsz, |
| tükrözik arcodat a lila labdák. |
|
|
| Egyszer majd felülről a busa fákba |
| jó istenesen belemarkolunk. |
| A réten maradunk egy éjszakára |
| s egymás testén elaluszunk. |
|
| Egyszer mezítláb felmászunk a fára, |
| a talpadat csiklintja, nevetek |
| és felkiáltok: végre valahára |
| együtt lehettünk újra gyermekek! |
|
| Valahonnan nagy labdát kerítünk, |
| püföljük, rugdaljuk a rét felett, |
| valahonnan nagy kutyát kerítünk |
| s lovagolunk hátán, mint gyermekek. |
|
|
| Hogy csábít engem a hegyoldalon |
| az az üvegverandás szürke ház! |
| Ilyenbe hozott egy tavasznapon |
| engem a gólya – vagy a Mikulás. |
|
| Meglátod, itt fogunk mi tölteni |
| egy közeli kökényszagú tavaszt. |
| Körülöttünk a kertet felveri |
| csivitolás, bolond madárpanasz. |
|
| S egy éjszaka megbolydul majd a ház: |
| világra jön a te kicsi fiad. |
| Az ablakon, mint áldott Mikulás, |
| rámosolyog a hűs hajnali Nap. |
|
|
| Mint Santa Maria, úszik az Időben |
| ez a barna, életúnt fatorony. |
| Az Újvilág felé még elmenőben |
| baglyos csendjét, tudom, megkóstolom. |
|
| Baglyos csendjét, tudom, megkóstolom, |
| s ha egyedül hagysz benne egy napon: |
| ez lesz fogadalmas monostorom, |
| s oltárom régi képed a falon. |
|
|
|
Telihold
| Végre ismét együtt nézzük a Holdat, |
| felé bűvölt felhők zarándokolnak, |
| mint vízben úszó tetemek. |
|
| Együtt vagyunk s külön sose maradjunk, |
| szorítsd hozzám kis testedet. |
| Pár évig még a földön kell maradjunk, |
| mert így szokták az emberek. |
|
| Holdé leszünk úgyis előbb-utóbb: |
| szemünk egy éjjel elvakul |
| s vérünk e láthatatlan lábu pók |
|
| Aztán fürkészhetik majd, hogy kik voltunk, |
| s elsirathatnak itt alul: |
| az unokánk nem tudja már, kik voltunk, |
|
|
Zugligeti alkonyat
| Ülünk a Zugliget felett a dombon |
| s szomjas lélekkel nézzük a csodát: |
| hogy haldokol napunk a horizonton |
| s hogy lesz kékből fekete a világ. |
|
| Az erdők hullámzó felszíne lassan |
| lecsendesül, mint valahol a tenger; |
| az első denevér szól a magasban, |
| az éjszakát köszönti győzelemmel. |
|
| S mi is tudjuk: győzött már a sötét, |
| győzött a feketeség, s a halál |
| itt suhogtatja dohos köpenyét |
| a napról álmodó fák oldalán. |
|
| S a nagy beolvadás tökéletes: |
| már mintha friss halott végsóhaját |
| visszhangzaná ránk ez az árva táj, |
| ifjú halottét, mely becsületes |
|
| hangtalan harcban adta meg magát, |
| hogy élete titkát ne tudja meg: |
| nem érdemelte őt meg a világ. |
|
|
Pisztráng-balett
| A gát alatt a nagy tó színe holdas, |
| egy cuppanás, egy árny, egy loccsanás, |
| pufók hold fényinél egy villanó has, |
| elhibázott ugrás, vad farkcsapás. |
|
| A martban a menyhal már aluszik, |
| s köve alatt hízik a botikó; |
| az ingola álmában is uszik, |
| mint egy tengeralattjáró hajó. |
|
| Most már csak a pisztráng van ébren, |
| cuppogó, vad éhségtáncába kezd; |
| holdas felszínen, kékes vízfenéken |
| cikázik a sok vérespettyű test. |
|
| Hol vannak most a koronás kígyók? |
| alusznak valami mély sziklalyukban; |
| apró márnát s nagyfejű botikót |
| emésztenek telizabált hasukban. |
|
| Vajjon hol van most Kaskötő Dani, |
| a vén vadorzó, merre sátoroz? |
| csapdához készül vidra-rántani, |
| holdas vízháton halat szigonyoz. |
|
| Ugye, holnap elindulunk, Apu, |
| s megkeressük halcsontos kalibáját, |
| között, hol nemrég utoljára látták? – |
|
|
Suhamlik az idő
| Mért bús e nyári délután? |
| Mintha velünk zöld léggömb ringva szállna, |
| vagy mintha szőllős dombon állva |
| integetnénk futó hintók után. |
|
| Suhamlik az idő! Még a harang |
| kongása sem más: mély, szomorú tik-tak – |
| s mintha a csendben is futó ladiknak |
|
| A domboldalakon végigterül |
| a hullt gyümölcsök sűrü sokasága, |
| s a szellő erjedés-szaggal repül |
|
| Eltelt huszonnégy óra: tegnap este |
| még Vele néztem a világot itt, |
| de lám, heverészésünket feledve |
| a tiprott fű kiegyenesedik! |
|
| S fut az idő! És sohasem előre, |
| csak messzebb, hátrább visz engem e táltos, |
| el, el az ifjúságtól, messze Tőle, |
| s mind közelebb, közelebb a halálhoz. |
|
| A nyári éjjel tücsökmuzsikája |
| szebb, mint a legszebb téli éjszaka; |
| a csend az embert hangokkal kínálja, |
| a tücsökszó a csend, a csend maga! |
|
|
Dunántúli kis rege
| Azt mondják, még a század fordulóján |
| az idő e hajlék felett megállt… |
| (Luca-napkor történt, éjféli órán, |
| midőn a Garaboncás erre járt.) |
|
| A réztobozos óra kék szivére |
| valami illatos füvet dobott; |
| a mutató azóta sem forog – |
| s álomport szórt a komondor szemébe. |
|
| Egy szép kérő pisztolyt akkor fogott |
| magára – a falról nevet a képe, |
| kis bajsza már azóta rég homok –, |
| a másiknak is szörnyű lett a vége; |
| a harmadik, szőke fenegyerek, |
| meglopta apját, majd illa berek – |
|
| És az idő csak áll a ház felett, |
| s a falu sejti: réges-rég halott |
| a két kisasszony, s ha kitámolyog |
| egyik vagy másik, és rámosolyog |
| a gyermekekre: hívják a papot! |
|
|
Macskával a Hold alatt
| Miért kurrogsz? Talán valaki jár itt? |
| Hiúz füled mit hall, s holdas szemed |
| mit lát? Horpad lába alatt a pázsit, |
| amint valaki rajta lépeget? |
|
| Ropog a kerti szék. Most beleül. |
| Gazdátlan fény inal a fák között. |
| Ki az, ki az? Mért rí úgy a tücsök? |
| Tán ő is látja és most így örül? |
|
| Csak jönne már, s kék ködcafat mögül |
| meredne rám két volt szem lila odva: |
| szemközt néznék én vele emberül |
| és szólongatnám megmámorosodva: |
|
| Ki az, ki az? Nagymama? Nagytata? |
| Honnét? Hová? De jó, de jó… |
| És ő csak nézne és bólintana |
| s elúszna, mint egy ködjáró hajó. |
|
|
Önaltató, I
| Most jöszte álom, jöszte, záporozd rám |
| sok únhatatlan, illanó csodád! |
| Lelkem már messzi tájakon poroszkál, |
| s mit abbahagytam, azt űzöm tovább: |
| fél-csókok duzzadón kiteljesednek, |
| vadul harap a tiltó, büszke száj, |
| dermedt kezek, holt szók elevenednek, |
| déli verő már a nyirkos homály, |
| s kérlelhetetlen leszek én, a gyáva, |
| izgalma által elgáncsolt lovag, |
| kinek vére kevesebb, mint a vágya, |
| s kinél az eunuk is boldogabb!… |
| Ó, jöszte hát vigasztalóan, Álom! |
| Úgy várlak elrontott napom után, |
| ahogy majd egyszer hívom a halálom, |
| elrontott, gyáva életem után. |
|
Concerto di musica
| A zongoránál űlnek hárman, |
| egy lány, egy ifju s egy barát; |
| már árnyék marja a szobában |
|
| „Fráter, játssz nékünk valamit, |
| ússzunk zenédben, mint halak; |
| a billentyűkön ugrándozzanak.” |
|
| Meghal a Nap a ház megett, |
| leszáll az este nemsokára; |
| az ég alján egy halnyi pára. |
|
| „Fut az idő, repülve! Játssz, |
| s félelmeink elől vigyél be minket |
| a honba, melyet álmodozva látsz, |
| vidd oda árva lelkeinket!” |
|
| Milyen kicsi lesz most a város, |
| árnyék az emberek szivét. |
|
| „Mikor is volt? Jártunk mi ottan, |
| ahol nincs könny, bánat s halál. |
| – Látod, máris elálmodoztam! |
| Nem érzed? Az idő megáll.” |
|
| Három csillag szökött az égre, |
| s a játszó szerzetes kezére |
| három csók hull egymás után. |
|
| „Így; dallamod a csendnél édesebb |
| – a mester, aki írta, rég halott –, |
| de tán álmából most felébredett |
| s szive hangját ő is hallgatja ott!” |
|
|
A legelső leány után
| Mint szellem, ki a test nyugtát megúnva |
| éjfél körül a sírjából kilép, |
| olyan mélyből jössz fel újra meg újra, |
| első szerelmem, emlék-búborék! |
| Tán az vagyok megint, az a fiúcska, |
| ki akkor voltam, mikor alakod |
| töltött be minden éjet és napot, |
| s kis dalait csak rádgondolva fújta, |
| s úgy bolygott a nagy érzéssel szívében, |
| hogy arról még azt sem tudhatta: mi, |
| de hitte biztosan: közel az Éden – |
| Ez volt a szerelem, az igazi. |
|
| Az a nagy érzés, jaj, vajjon hová tűnt, |
| a szerelem-előtti-szerelem –? |
| Csak néha sejtem, hogyha jelenem |
| ködén az álom holdsugára átsüt. |
| S látom magam, minthacsak gyermekem, |
| saját magam kis szőke fia lennék, |
| ki kóborol a régi tereken |
| s könnyes szemmel tart ott éjféli szemlét, |
| mert tudja, hogy egy régi szerelem |
| zajlott le ott, és minden, minden: emlék, |
| emlék, amely átsüt két életen, |
| míg fel nem issza nyomtalan a nemlét. |
|
|
Új évezred felé
| Mi kétezerben nem élünk, szegénykém, |
| az új évezred nem lel itt bennünket; |
| fekszünk a mélyben, s az ég régi kékjén |
| fenn, fenn különös új gépek keringnek. |
| Lebontották a házat, hol születtünk, |
| – mint a Tabánt. Ágyunk, székünk elégett. |
| Sok könyvünk méltatlan kezekben eltünt – |
| s hová lettek alakunkról a képek? |
| Az útakon új cipők nyikorognak, |
| más ruhában más lányok lengedeznek. |
| Mint lelke eldugott öreg boroknak: |
| az álmunk egyre sűrűbb, édesebb lesz. |
| Tovább lóbálja felettünk az égen |
| az idő a napot, e lassú ingát, |
| s úgy alszunk már, mint földünk más felében |
| a kőbepólyált, hosszucsontu inkák. |
|
Csontjaimhoz
| Mindig úgy éldegélek, mintha holnap |
| örökre elaludnék, s álmatag |
| nézem csontjaim, kik velem loholtak, |
| s kiket lelkem csúful magukra hagy. |
|
| A koponyám mázsás agyag súlyától, |
| száz év se kell, háromfelé reped, |
| belészivárog egy tavaszi zápor |
| s kimossa a porrávált verseket. |
|
| A fogaim, miket húsz-harminc évig |
| koptattak ételek, martak savak, |
| a fogaim kicsorbult sora fénylik |
| időtlen időkig a föld alatt. |
|
| Gerincemet, melyben csak úgy ropogtak |
| a csigolyák és lüktetett a vér, |
| ha majd odvából a velő kirothadt, |
| felfűzi egy kígyó vagy egy gyökér. |
|
| Szegény kezem, kit annyit szimatoltam, |
| miután testeken motozgatott, |
| hogy visszaintsél annak, aki voltam, |
| szegény kezem, nem mozdulhatsz meg ott! |
|
| S ti lábaim, sebes, vad agaracskák, |
| akik leányok lábát szorították |
| s felhők alá rúgtátok fel a labdát – |
| örökre megmereszt a síri hapták. |
|
|
Nizsinszkihez
| Selyem-gubónak bábja vagy, Nizsinszki. |
| Multad kusza szálakba csomagolva, |
| a kezdő szálat nem találja senki, |
| s nincs a földön az a selyem-motolla, |
|
| amely kifejtne téged önmagadnak, |
| hogy szállhass a világban, mint a lepke: |
| agyad teretlen színpadán lebegve |
| haláltáncot mutatsz be most magadnak. |
|
| A függönyön, melyet reád eresztett |
| az őrület, világcsodált korod |
| Napja lila fényben, széttörve reszket, |
| s néha látod a tested, mint forog |
|
| észvesztő táncban a világ felett! |
| S mit összekúszált, mint fekete mancs, a |
| téboly, táncaid felgöngyölt gubanca |
| hunyt szemed mélyén újra lepereg. |
|
| Hajdan sudár-szép tested hogy hevülhet, |
| hogy nyílalhat dagadt Nurmi-szived, |
| mikor látod piruetteidet, |
| melyek a vak időbe penderültek! |
|
| Táncolj, Nizsinszki, táncolj, Rózsa Lelke, |
| tánc istene, pergő, törékeny orsó, |
| ki önmagát levegőbe emelte |
| s úgy lebegett ott, mint az a koporsó, |
|
| melyben a hold Krisztusa szunnyadott – |
| Táncolj, Nizsinszki, mégegyszer, Nizsinszki, |
| s a nagy lélek-gubancot bonyolítsd ki |
| e világban, mely volt a színpadod!… |
|
| Szegény Petruska, utolért a végzet, |
| ez a keresztes-potrohájú pók; |
| sem ostor, sem rimánkodás, se csók |
| nem űzi rólad el: kiszívja véred. |
|
| Az arcodon kövült-könnyes vigyor, |
| mit a bolondság művészkeze vésett; |
| kifele bámulsz, de befele nézed: |
| fejed boszorkány-üstjében mi forr. |
|
| Így fogsz bámulni még ki tudja meddig; |
| fordult agyadban az álomvilág |
| a fogható valósággal vetekszik, |
| s csontjaidon halál kutyája rág. |
|
| Hol vagy, tűnő művészet, lepke tánc? |
| Utánahaltál, mint hű szerető; |
| vele zuhantál, hosszú rózsalánc, |
| a lyukba, melybe fejjel hullt be ő. |
|
| Vagy valahol, istentelen magasban, |
| az űr csillagkulisszás színpadán, |
| még mindig élsz s vonulsz peregve lassan |
| a többi földi jelenés után? – |
|
|
Galambok
| Galambcsapat a kunyhó tetején: |
| bucskázók, örvösek és büszke pávák; |
| hogy megszenteljék nagy nyomorúságát, |
| finom galambokat tart a szegény. |
|
| Akkor voltam én is a legszegényebb, |
| mikor galambot tartottam, sokat; |
| s akkor voltam mégis legboldogabb, |
| amilyen nem leszek, bármeddig élek. |
|
| Az Őrhegy tetején át hogy repültek |
| s hogy surrogtak a vén házakon át! |
| A kék magasság ánizs-illatát |
| éreztem rajtuk, ha vállamra ültek. |
|
| Álmomban most is vissza-visszajárnak |
| s őket tiszta búzával etetem; |
| hálásan simogatják égi szárnyak |
| szegény, boldogtalan fejem. |
|
|
Moziban, hatévesen
| szól Fánfuri fekete fája. |
| Zümmög a fény, zümmög a fény |
| tölcséres nagy furulyája. |
|
| Hegy tetején, lólába hegyén |
| szökdel a kutyafülű Gonosz |
| nagy köpenyét elkapja a szél |
|
| fekete kesztyű nagykörmü kezin, |
|
| Fehér szobában, fehér ruhában |
| – Jaj, te leányka, lepke leányka, |
| menekülj, menekülj, menekülj! |
|
|
Filmkirálynő képe alá
| Ő is nagyon meg talál halni egyszer, |
| mint ahogy egyszer én is meghalok. |
| Sírunkon az emberi kegyelettel |
| kijátszanak kaján vadállatok. |
|
| Melle nem lesz fejemnek puha párna |
| s nem szimatolhatom teste szagát, |
| pedig egyazon évtizedbe zárva |
| repít minket a féktelen világ. |
|
| De ha valaki ötven év csúcsáról |
| mostunk vad szurdukába visszanéz, |
| vagy mi nézünk rá egy szoba faláról, |
| melyet pókhad ostromol, por s penész, |
|
| megkönnyezi avíttas kis ruhánkat, |
| milyent már rég nem szabnak a szabók, |
| megkönnyezi ócskamosolyu szánkat, |
| melyre csendhálót terített a pók; |
|
| és arra gondol: ezek jóba voltak, |
| szegények, csókolóztak is talán, |
| valamikor a század derekán – |
| és most micsoda nyomorult halottak! |
|
|
Bélyeggyűjtők
| Ültünk a lépcsőn – nyár volt, nagy meleg – |
| Babu, Cibla, Pipi, Laci, Pikó, |
| kezünkben album s tarka bélyegek: |
| Aszerbedzsán, Japán, Portorico, |
| Mauritius s más rejtélyes nevek, |
| megvigasztaltak minden bánatot, |
| s rajtuk királyok és vadállatok, |
| amelyekről álmodni lehetett. |
| A levegőben sarkantyúvirág |
| vastag, nyári illata folydogált, |
| nem bírta szusszal az aranydarázs, |
| és kiterített szárnnyal meg-megállt – |
| De benne, mint félelmetes hajók, |
| úsztak az elhangzott messzi nevek, |
| s ahogy kimondtuk, fájdalmas hahót |
| küldtünk utánuk és üzenetet |
| a messzi partra, hova egy napon |
| bizton megérkezünk, kik itt vagyunk, |
| a rossz, kivájt falépcsőn mi haton, |
| megérkezünk, mielőtt meghalunk! |
|
Kígyó-bilincs
| Valamikor, két nagybotos halász, |
| kígyó-szigetre vetődtünk apámmal. |
| Hajszálon múlt, hogy nem két sárga váz |
| maradt belőlünk, s rólunk a világ hall. |
|
| Reggel még ködben ült a Retyezát, |
| de délfelé csak kibukkant a nap. |
| Vadászatra indultak a halak, |
| s kibujtak a nagyfejü viperák. |
|
| Az egyik korhadt rönk hátán hasalt, |
| a párja éppen akkor bújt elő, |
| s már nyüzsgött tőlük a tört sziklapart, |
| vízmenti lom, nagy, odvas marhafő. |
|
| Mongol pofájuk volt, s mégis kereszt |
| aranylott görcsös, zsíros hátukon; |
| mezitláb állottunk köztük, s tudom, |
| mindketten hittük, elvégeztetett. |
|
| A testem reszketett és sírni kezdtem: |
| úgy halunk meg, hogy az Isten se lát – |
| Apám kézen fogott s így szólt: Uristen – |
| és akkor, íme, lássatok csudát: |
|
| Egyszercsak felkapott bennünk a frász, |
| s már szállottunk a földtől pár könyökre, |
| apa s fia, akár két szent halász, |
| s a viperákat otthagytuk örökre. |
|
| Jaj, mennyi ártatlan kígyót megöltem, |
| pepitahasu siklót, rézfutót! |
| Fejüket fütykössel laposra törtem |
| s testüket fára kötöttem utóbb. |
|
| Gyilkolt bennem a régi borzalom, |
| minden kígyó maga volt a Sziget, |
| és diadalmas volt napvert karom, |
| ha onthatá savanyu vérüket. |
|
| Néztem, bogozza őket a Szamos, |
| s hogy másznak rájuk rákok egyre többen, |
| s esténként hallgattam, hogy futamoz |
| a szél a fán megaszalt tetemükben. |
|
|
Nagyvakáció az Enyedi Kollégiumban
| Üres a fejedelem oskolája, |
| ő maga ott ül az egyik falon, |
| mohásodó fehér márványba vágva, |
| hogy szakállát ne bántsa fuvalom. |
|
| Csak néz maga elé a kúriára, |
| mintha a földön látna valamit: |
| talán azoknak lábnyomát vizsgálja, |
| kik egykor vígan futkorásztak itt. |
|
| Hol vannak most a nagy-fiúk, a hősök, |
| futballista lábuk most merre fut? |
| füzetükkel szél játszik kergetőzőt, |
| s cigány fején elhagyott kalapuk. |
|
| Rekedtes nóta szól a háztetőről, |
| Káló, a vén kéményseprő dalol; |
| lehet, nem is seper, csak kormot őröl |
| s a váll-lapáttal néha zakatol. |
|
| A kéménynél lebegve áll Tyukász, |
| öreg kupás-cserepet idomít; |
| üti a kővévált, tört kulimász, |
| a nagy tető cserép-billentyüit. |
|
| A folyosón csákóban festeget |
| egy létralábú mázolósegéd, |
| döngő dalától a fal is remeg |
| s úgy visszhangozza, mint kísértetét. |
|
| Így énekeltek itt azok a hősök! |
| Vajon hol cseng most zsoltáros daluk? |
| Füzetükön, amely bevizeződött, |
| a verestinta kékkel összefut. |
|
| Jer, kiskomám, puffantsuk jó magasra |
| sáros labdánkat: mint sötét pecsét, |
| üljön nyoma a tetőtől araszra, |
| s ne marja le se jég, se víz, se év! |
|
| Legyen ott akkor is, mikor a labdánk |
| már régesrég elvitte a patak, |
| legyen ott akkor is, mikor hanyattág |
| fekszünk ki tudja hol a föld alatt… |
|
|
Elvetélt nyár
| Ittmaradtunk, poshadt városi nyár van… |
| Hogy is nem kaptunk már valami agybajt? |
| Tengődünk aszfalt s kő sivatagában, |
| italunk sör, ételünk málna-fagylalt. |
|
| És rág a hőség, mint rabot a tetvek, |
| s ha befogad az éjjel hűvös odva, |
| nagy-messziről fenyvesek integetnek, |
| s félálomban megszólalunk motyogva: |
|
| „Patak-hidacskák, páfrányok, mohák, |
| vad pázsitok, tajtékos parti sziklák, |
| őrzitek-é a gyermek lábnyomát, |
| ki rajtatok futkározott mezitláb?” |
|
| S az éjben húnyt szemünk egyszerre mit lát? |
| Kecses nyírfák ezüstös kérge villan, |
| sétányokon tornácos régi villák – |
| borvíz csobog a naptalan csalitban. |
|
| S zajtól beteg fülünk egyszerre mit hall? |
| Fűzfák alatt kristály patak csörömpöl, |
| nimfák csábítnak csengő dalaikkal, |
| ahol a Nagygát zuhatagja bömböl… |
|
| Rozzant faházak, kék fürdőruhák, |
| viháncoló, félpőre bronzleányok: |
| elég volt, ne kisértsetek tovább! |
| A fájdalomtól fel-felkiabálok. |
|
|
Lézengés vasárnap délután
| Városmajor, agyonütött vasárnap, |
| alkony, ezerkilencszázharmincöt; |
| piros felhőhajóraj kóricálgat |
| az őszbehajló gesztenyés fölött. |
|
| Másfél hónap és vége van a nyárnak, |
| langyos folyóként úszik el a nyár; |
| poshadt medrében életem csak száll, csak |
| száll, mint tóban a bolygó békanyál. |
|
| Lézengek a fasorban, gyanús árnyék, |
| vasárnapos embertársak között; |
| egy-egy komoly, hideg szem néha rám néz |
| s azt kérdi: hozzánk mi közöd? |
|
| Néha lehull egy cigarettavég, |
| kutya visít, egy labda elgurul; |
| egyik padon őszöreg nénikék |
| ülnek s hallgatnak, mint a nyúl. |
|
| Kis kincsüket taszítják dúdorászva |
| s gügyögnek hozzá fiatal anyák; |
| szájat keres egy baka szomjú szája, |
| s kapirgálja szeretője nyakát. |
|
| Ezüst bottal, hangtalanul fütyülve, |
| emlékein csoszog egy öregúr; |
| megáll s így szól magához: ide ülj le, |
| s kis nyögéssel a pad végére hull. |
|
| Ölik az időt – ki-ki maga módján – |
| kortársaim, emberek és kutyák, |
| s én csak állok a nagy út fordulóján, |
| minthogyha várnék valami csudát. |
|
| S tudom, hogy ez ma van, ez a vasárnap, |
| a vén kalóz idő hetykén vadászgat |
| felhőflottáján a fejem fölött; |
|
| egy macskaugrás s vége van a nyárnak, |
| mint partról a dagály, eltűnt a nyár – |
| A fa tövén feltámadásra várhat |
| az eltiport, öreg szarvasbogár. |
|
|
Vonatozás
| Kicsi lány, mit csinálsz, |
|
| sós könnyet mért csillantsz? |
|
| bent két szál gyertya közt |
|
|
Tücsök
| Csak hallanád, be szomorún, be szépen |
| szól a tücsök! Valamiben csalódott? |
| Rövid a nyár! Elmerülnek a boldog |
| napok az idő kéklő tengerében. |
| Hogy sír szegény, húros kis lelke reszket, |
| majd megszakad belé. Mit bánja ő! |
| Ha elpusztul, örök emlékezetnek |
| őrzi hangját a fű, a fa, a kő. |
|
| Az életből odaadnék egy évet, |
| ha így sírhatnám egy-két éjszakán át |
| csontvázam s vérem bő szomorúságát! |
|
| Tudom, úgy fájna neked ez az ének, |
| mintha tücskök százai zengenének, |
| melyekre már leszálltak őszi párák, |
| s tudom, soha el nem felejtenél: |
| emlékemet felszívnád, mint a pók, |
| s lehetnék gyilkos, őrült vagy halott, |
| élnék benned, mint újuló remény; |
| s amíg el nem szenderedik a véred, |
| szíved mélyén ragadnék feketén, |
| mint pincefalban, hol nem jár a fény, |
| kapaszkodó, nagykörmű denevérek. |
|
|
Séta Corot tájain
| Horgonytalan hajókként távolodnak |
| s elúsznak lassan a nyári napok. |
| Tarkálló őszben járunk. Elhagyott |
| parkokban sanda szobrok vigyorognak. |
|
| Lopózkodunk zörgő utakon át, |
| szemünk riadt négy lángja összevillan: |
| felettünk zengő szárnyalással illan |
| egy nagy piros madár, az ifjuság. |
|
|
| Ködös völgyek: élő Corot-i kép; |
| kéklő kastély, a Nap hideg korong. |
| Színekből s szagokból gyerekkorunk |
| minduntalan kirí s elénkbe lép. |
|
| Valamikor ennyi lesz az egész: |
| fogyó szinek, illatok s dallamok |
| s egy szép napon valami elhagyott |
| parkból ránkvicsorog a feledés. |
|
|
|
Ősz-köszöntő
| Habár orcánk pirítja még a Nap, |
| gyerünk, az őszt hintsük már szerteszét, |
| az őszt, melyet mint anya gyermekét, |
| majd egy évig hordtunk szívünk alatt. |
|
| Látod, még élünk! Nem nyelt el a tó, |
| kígyó se mart meg, szikla sem ütött, |
| s a régi helyről halljuk: a tücsök |
| lelkéből szól a régi altató… |
|
| Vajjon Érted szeretem-é az őszt, |
| vagy téged is csak az őszért szeretlek, |
| téged, sok-sok ősz óta ismerőst?… |
|
| Benned évszakjaim elkeverednek, |
| vagy: hogy nyaram a téllel összekösd, |
| illatok ágya, sírja leheletnek! |
|
|
Silénus-fohász
| Hol búcsuzások felhőfátyla reszket |
| a hármas hegygerincek hajlatán: |
| a csúcson fűkalászok integetnek |
|
| Valami ős szerelem odaszólít, |
| hol a dombok bársonya összeér, |
| s vágyam elvisz a nagymohú bozótig, |
| melyben forrásvíz lüktet, mint a vér… |
|
| – Órjás Anya, hegyek, vizek világa! |
| Ki tápláltál egykor, mint csecsemőt: |
| fogadd öledbe boldogan zihálva |
|
|
Strófák régi őszökről
| Mondják, hogy „ősz van, ősz van.” Mint a béke, |
| megnyugtat és elálmosít a szó. |
| Az embernek öregek hervadó, |
| deres feje jut róla az eszébe. |
|
| Pedig az őszben semmi sem fehér, |
| mint minden elbukó kor: tarka-barka! |
| Sárgán virít sétányok holt avarja |
| s ecetfa, ampelopszisz csupa vér. |
|
|
| Hat óra sincs, s már lappang a sötét, |
| a hegyeken lilálló pára-hártya; |
| a kőrisfa gyérlombu üstökét |
| halálraszántan a magasba mártja. |
|
| Tövében citerázgat a tücsök, |
| odva száját száraz lapuk takarják, |
| s az emberek, kik nótáját ma hallják, |
| tudják, az ő órája is ütött. |
|
| Szavát majd átveszi az ősziféreg, |
| riog, riog, mint föld alatti kürt; |
| mire elhallgat, a föld is kihült, |
| hogy azt hinnéd, többé már fel nem éled. |
|
|
| Ködös völgyek. A nap hideg korong. |
| Kéklő kastély: élő Corot-i kép. |
| Ösvények mélyéről gyerekkorunk |
| bokrot zörrentő sóhajjal kilép. |
|
| Egy régi alma integet. A porban |
| már régesrég eltűnt csutkája is, |
| mint ahogy eltűnt az a szilvaíz, |
| melyet majszoltunk kis piros csuporban. |
|
| Idegen őszben járunk. Elhagyott |
| parkokban sanda szobrok vigyorognak, |
| s korhadnak kecskelábu asztalok: |
| emlékei régi nagy dáridóknak. |
|
|
|
Séták a Zugligetben
| Kék csillagát sziklaszín bükk alatt |
| hetykén lengeti már a télizöld; |
| alatta nagy barlanglakó vadak |
| csontvázait morzsolgatja a föld. |
| Egetverő vén bükkök gyökere |
| öles mélységben köréjük karolt: |
| ennyi azoknak minden öröme, |
| kiknek itt valaha víg násza volt. |
| S most csak azt várják, hogy fahegybe szálljon |
| s csirippoljon valamit egy madárka: |
| a csitri hang végigfut a sudáron |
| s nagy csontvázuk lent zúg-zeng, mint a hárfa. |
|
| Itt szökdösnek a vézna mókusok, |
| egyetlen rossz ideg izgága testük; |
| ugrás közben lompos farkuk suhog, |
| húzzák maguk után, mint nyírfaseprűt. |
| Bolond szökdécselés az életük, |
| s nyomorult lapulás ág-könyökében, |
| rossz odujokban pókok és tetük |
| között vacogtak át ezen a télen. |
| Tavasszal égbenyúló lapi-sátrak |
| rejtik őket, kuncognak és makognak; |
| alattuk mélyen alszanak a Bátrak, |
| kiket ősapáink kipusztítottak. |
|
| Itt járunk most ketten örökre eltünt, |
| elhorkant bölény-szerelmek helyén, |
| s úgy érezzük, roppant nagy a szerelmünk, |
| tán legnagyobb a világ kerekén |
| s csókkal, virággal kéne ünnepelnünk – |
| Hiába vágod fogaid belém: |
| tán akkora sincs emberi szerelmünk, |
| mint cincéreké az ág levelén. |
|
| Itt állanak a sziklatestű bükkök, |
| napfoltozottan ég a szürke kéreg; |
| fogyatkozó, sudár sereg, közöttük |
| pusztítanak a balták és a kések. |
| Tudom, úgy illenék, hogy most megálljak |
| s a legnagyobba egy nevet bevéssek; |
| de örökké a nagy bükkök sem állnak. |
| Minek vésném neved az eltűnésnek? – |
|
| Míg a hegyek egy-két centit lekopnak, |
| addig mi ötször-hatszor meghalunk. |
| Tesz-vesz minket a sors, próbál, rakosgat |
| s kicserél végképp, ha megunt. |
| Torkukszakadtából azért kiáltnak |
| a hegytetőn nagyot az emberek, |
| mert azt hiszik, ha ők halálra váltak, |
| hangjuk a sziklában tovább rezeg. |
| Mi ne kiáltsunk. Inkább csak fogózzék |
| belém fogad fehér csonthorgonya; |
| ne hadd, hogy az idő tovább lopózzék: |
| ölelj, harapj, ne engedj el soha! |
|
|
Levél
| Ez is elmúlik lassan nélküled, |
| ó, vajjon ez már hányadik vasárnap? |
| hányadik csengő, visszhangzó üreg, |
| melybe hangod, szavaid visszajárnak, |
| ha beledönt a vágyó révület. |
|
| Amint kószálok a budai kertek |
| között az alkonyatban egyedül, |
| bizonygatom: a régi nagy keservek |
| szívelszorító íze édesül, |
| s most élvezem igazán a szerelmet. |
|
| Ott, hol a télen elhullott nyulat |
| a gyérfüves föld feldolgozza lassan, |
| ott lesz a fű tavasszal legdusabb. |
| E példával, azt hiszem, megmutattam, |
| mért szállt reám e termő kábulat. |
|
| Ebben a kocsmák cincogó zenéje |
| úgy hull belém, mint nagy szimfónia; |
| lilás dombhátról titkolózva néz le |
| s hálásra hív egy filegória; |
| mint templomé, szökik rossz tornya égbe. |
|
| Kéklő kórház-pavilon tetején |
| táncolnak a tüdőbajos leányok. |
| Amint lépek az utca peremén, |
| feléjük gáláns csókokat dobálok, |
| hadd örüljön a sok szegény. |
|
| Rigóbúcsút visszhangzik a medence |
| vén park szívében, hol nem jár a fény; |
| mintha egyszer fürödtünk volna benne, |
| ilyen lilás homályban, te meg én, |
| mikor a hold kerek volt, mint a lencse. |
|
| A ritkított, kipusztult temetőre |
| alkonyfény hullik át a lombokon; |
| hantok között úgy járok föl-le, föl-le, |
| hogy minden holt közeli rokonom, |
| s mintha Te is itt lennél, Bánat-őre, |
|
| repkényes domb alatt, por és hamu – |
| Nem volna jobb? Nekem így volna könnyebb: |
| enyém lennél örökre, szent tabu; |
| sírod felett csillognának a könnyek |
| s mint örökmécs, lilán égne a bú. |
|
|
Apátlan éjszakák
| Már nem nyithatom ki a vaskaput, |
| halomba gyűlt előtte a levél. |
| Tar lett a fa az út legelején, |
| amely csörömpölőn a parkba fut. |
| Csend-talpu macskánk is zörögve jár, |
| itt is, ott is nagy levél-hekatomba, |
| meghempergőzik benne a betyár, |
| akárcsak én nemrég, gyerekkoromban. |
| Akkor jöttek nagy halálfejű lepkék, |
| peregve, mint szélvert falevelek, |
| s megtelepedtek az ajtó felett, |
| hogy sohase felejtsük el az estét. |
| Sötét háromszögük ott fenn komorlott, |
| nagymama látta s keresztet vetett – |
| Azóta már a koporsója porlott |
| s magán viseli a halálfejet. |
|
| A szekrényben széltelenül zizegnek |
| sírokról tépett szirmok, levelek, |
| bútoraink csontjában megremeg |
| örök lelke medvés rengetegeknek. |
| Az aragonit-váza odva búg, |
| madárhangon: hupupa, hupupa; |
| Dante üres fejében altatók |
| szólnak, akár valaha apuka. |
| Déd tükriben egykorú asszonyok |
| kutatják viruló arcuk, hiába. |
| Foszló köntösük vinnyogón suhog, |
| mikor kivágódnak az éjszakába. |
| Nagymama ül s ittmarad hajnalig: |
| milyen sokat tesz-vesz még mindig értem! |
| Most is felkel, s miért, miért nem, |
| szedegeti hajam hullt szálait. |
|
| Fák öbliben lábbog a hold-kanú. |
| Apánk most kint a nagyvilágba’ jár. |
| Néha meginti ujjal halszagú |
| gót piacok ködében a halál. |
| És akkor sorra kiejti nevünket, |
| hadd tudják meg az idegen falak, |
| s úgy gondol ránk idegen ég alatt, |
| mint kik időben is nagymessze tüntek. |
|
| Egyik országocskából másba, hip-hop, |
| s tengerre száll, mint bátor kapitányok; |
| kastélyok mélyitől csak hallja: kip-kop: |
| Hamlet, a halfejű királyfi jár ott. |
| Zúzmó-bozontos éjjeli fenyők |
| hárfáznak rá, elébe törpe huppan. |
| Langelini táncol a hold előtt |
| és megriadva lila mélybe cuppan. |
| Alig fordul meg s még hármat se lép, |
| a sziklacsúcsról újból hallani: |
| lihegve ismét a tetőre ért |
| s új táncba kezd tündér Langelini. |
| Aztán sebes víz boltos kőhidán |
| jámbor halakat néz és meg-megáll. |
| Az alkonyatból, mint csapzott madár, |
| feléinog Andersen Krisztián. |
|
| Mi aluszunk, mi aluszunk, keletnek |
| arccal, mint kalotaszegi halottak. |
| Ilyen nyugtalanul csak az aludhat, |
| kit messziről nagyon-nagyon szeretnek. |
| Csak aluszunk. Nagy pillangók lebegnek |
| szemünk felett, lepkék pillanganak. |
| Ledögönyözve feküszünk a tespedt |
| félsötétben, akár a föld alatt. |
| Az óra baktat, űzi az idő, |
| kopog a kis lovacska benne: klik-klak. |
| Az ajtó alatt kibúvik és itt hagy, |
| az idő itt hagy s vissza sose jő! |
|
|
November panaszaiból
| Barnult facsonkok, megtépett palánk, |
| tövében sárguló levelek asznak, |
| s pipáznak már, akár a nagytaták, |
| vityillók oldalán a barna kazlak. |
| Hol vannak a gyümölcsök? Mind elértek, |
| gyermek lerázta-verte, szedte vén; |
| aztán gyomrokba vagy pincékbe tértek, |
| egy-egy bingyó maradt csak ághegyén. |
| Az oltoványokat már nyúl kaparja, |
| a házakon varjak kuruc-hada, |
| s ha lent repülnek, akad, aki hallja: |
| úgy sír a szárnyuk, mint egy ballada. |
|
| Tudom, maholnap spleenes ablakok |
| álmuk lerögzítik: a déli erdőt! |
| Ó, addig bár egy rózsát adjatok, |
| egyetlen kis bimbót a hosszu kertből! |
|
| Bár csak egy hitvány csokorravalót |
| szedhetnénk össze, egyetlen csokornyit! |
| Hűtlenek voltunk, télirevalók: |
| nem szimatoltuk a nagy ősz bimbóit. |
|
| Most várhatjuk a jégvirágokat, |
| ablakunk majd vágyálom, déli dzsungel, |
| s izgága szívünk szinte megszakad, |
| ha virágosbolt előtt baktatunk el. |
|
|
| Hová tűntek a gyötrött levelek? |
| A tarka szárnyacskák hová repültek? |
| S a tücskök! Tán Japánban zengenek; |
| a kerti béka Kóreában ünget. |
|
| Kibújtak a földgömb túlsó felén, |
| s most a sárga emberkéknek zenélnek; |
| de ittmaradtam kényszerűen én |
| s állataim, a jó kutyák, szegények! |
|
| – Hallod, szűkölnek és nyüszítenek, |
| árva fickók a kuckók ronda rongyán; |
| avagy kiállnak eléje s remek |
| fejtartással dudálnak, mint toportyán. |
|
| S a mi kutyánk! szegény, hogy kecmereg |
| rozsdás láncán a mocskos hó levében! |
| A könnye is hull. Biztosan beteg. |
| Vess neki egy cukrot, Jézus nevében! |
|
|
| Este megszépül a nyirkos világ. |
| A holdhoz kémények kék füstje járul; |
| konyhák mélyén sülnek a vacsorák, |
| s rőzsetűz-illat mesél Nagymamáról. |
|
| De boldog voltam! Volt macskám, kutyám; |
| hideg télben üldögéltünk mi, négyen, |
| mesét hallgatva, uzsonna után, |
| a roppant búboskemence tövében. |
|
| Hol van ő most, az elszáradt öreg, |
| jó nagymamánk, Andersen szép meséje? |
| Sötét konyhában űl, kisgyermekek |
| között, a nagy Kinizsiről mesélget… |
|
|
|
Enyeden ősz van
| A Bükkösön most rőzsét gyűjtenek, |
| görnyedeznek az enyedi szegények; |
| sovány kutyájuknak füttyentenek |
|
| Enyed köré a tél már építi |
| s magasra rakja gyilkos szürke várát: |
| hegyek közül lassan leömlenek |
|
| Nő a sötétség, egyre nő a sár, |
| a dűlőkön bizton ér már bokáig. |
| Benne nagyhorgú sintér kergeti |
|
| Az Akasztófadombon róka váj, |
| az agyagot éles körmei ontják; |
| kivájja és újból eltemeti |
|
| Szegett fővel bolyong és könnyesen |
| a sétatéren régi jó barátom, |
| nem leli helyét az istentelen, |
|
| A temetőbe, mint a fergeteg, |
| huhogószárnyu nagy varjak repülnek. |
| Kóvályognak s nagyapám korhatag |
|
| Magasságból hull ólmos permeteg: |
| nyirkos felhőcsigák fekete vére; |
| a sárga föld beissza s rácsepeg |
|
|
Búcsú szürkületben
| Utállak, tudd meg, épp olyan erősen, |
| mint ahogy azelőtt szerettelek. |
| Kioktattak iszonyú éjjelek, |
| hogy életem hozzád többé ne kössem. |
| Hány szörnyű évig vártam rád hiába, |
| figyeltem csélcsap, rossz kalandjaid, |
| lestem kudarcodat vagy valamit, |
| mi visszahozna az én éjszakámba. |
| Azt hittem, ahány szál hajad kihull, |
| annyi tibláboló, kis gyenge lépés |
| hoz felém vissza múlhatatlanul, |
| az úton, melyen akárhova mész, mész, |
| felém kormányoz a nagy égi gépész |
| s virrad nálam, ha nálad alkonyul. |
|
| Virrad nálad és nálam alkonyul. |
| Nem vezet engem semmiféle gépész. |
| A költő lába földön félrelép, és |
| aztán egyenesen magába hull. |
| Tudom, mit tettem. Ó, nem ellened, |
| önmagam ellen, s most talán zokognék, |
| hogy elégtévő könnyek hulljanak rád, |
| – a megtérés bizony így lenne szebb: – |
| de valahogy boldogsággal vegyes |
| érzés, hogy újrakezdés lehetetlen, |
| kés, mely csikland, csikland, de nem sebez. |
| A búcsuzást mindég nagyon szerettem: |
| finoman integess a kékeres, |
| örök kalandra hívó szürkületben. |
|
|
Téli mese
| Künt hó felett tökfej hold lebegett. |
| Nagymama a tűznél melengedett. |
| Korom macskánk mellé settenkedett |
| s eszegettek egy száraz-kenyeret. |
|
| Én festegettem tarka madarat, |
| Lenkice egy hatlábú egeret, |
| Ferike szép kékszemű bogarat, |
| Margitka meg négyszarvú tehenet. |
|
| A madár felfalta a bogarat, |
| a nagy tehén a kicsi egeret. |
| A két lány erre sírásra fakadt, |
| Ferike, a huncut, csak nevetett. |
|
| A falon három királyi gyerek |
| bufti arcán nagy könny cseperedett, |
| s gazdáikkal, akár az emberek, |
| sírtak lábuknál a vadászebek. |
|
| Ferike szólt: most én hazamegyek. |
| A két kislány is felkerekedett. |
| Én sírva szóltam: még ne menjetek, |
| sosem leszünk még egyszer gyermekek! |
|
|
Hajnal, II
| Hogy futsz velünk, gyönyörű tarka ló: |
| Lám, nemsoká megint lehull a hó, |
| s a réteken éjjel hűs lángok égnek. |
| De jön egy nap, hogy nem lel itt a hó: |
| lakói leszünk már a semmiségnek. |
|
| Hegyoldali templom harangja csendül, |
| vannak, kik most imába kezdenek. |
| Nekem csak bút s rossz életet jövendöl |
| a fényekkel beáramló hideg. |
| A szomszédban rekedt kutya ugat; |
| messzi sípszó: elindulnak a lomha |
| vonatok is. Valami híd alatt |
| kuporogva les rájuk már a bomba. |
| Fenn az erdőkben dermedtlelkű varjak |
| most csípegetik hátukról a dért. |
| A városban sötét autók akarnak |
| indulni éjszakánk hulláiért. |
|
| Valahol most ő is ébredezik, |
| ki álmomból az előbb szabadult. |
| Azt álmodhatta csak, hogy egy szelíd |
| szerelmes boldogan ölébe hullt. |
| Ezt álmodhatta s most ébredezik, |
| szemit a hajnal véres fénye sérti; |
| ásítozik s megdörzsöli szemit |
| ágyában, melybe még nem bújt be férfi. |
|
|
Éjfél
| Egykor úgy fogsz aludni lenn a porban |
| emlékestül, mint egy keleti város, |
| amelyről már Isten se tudja, hol van. |
| – Amivel úgy csudáltad a világot: |
|
| a szemeddel mi történik a földben? |
| A te szemed sosem pusztulhat el. |
| Mint drágakő, úgy fog csillogni zölden |
| arra, ki egykor ott reája lel. |
|
| S mit csinál majd gyönyörű fogsorod, |
| melyből gügyögés jött és kicsi ének, |
| melyet ajkak csókoltak s jó borok |
| s melyet úgy ismertem, mint az enyémet? |
|
| Ki mondja meg, mi lesz az illatoddal? |
| Én nem hiszem, hogy eltűnjék veled. |
| Talán végső szívdobbanásra, loppal |
| kiszáll hűlt testedből s illa berek, |
|
| mint lila füst, lebeg a parkon át, |
| városon át, s künn egy domb hajlatán |
| lelkem csak utána veti magát, |
| akár a nagy lepkék egymás után… |
|
|
Az utolsó szó jogán
| Költő szívét már gyakran összetörték |
| édes nők, erre bizonyára méltók. |
| S az egy napon rájött: minden azért volt, |
| hogy e földről magasba vágja röptét. |
|
| S habár kudarcán röhögött a többség, |
| s a hölgynek tapsolt fennen a világ, |
| voltak, akik emlékét is leköpték, |
| mert csak benne keresték a hibát. |
|
| S a költő, ki mint nagy alvó galamb, |
| fájdalmában szárnyát fejére vonta, |
| s míg zúgott lelkében száz síri hang, |
| száz könnyet ejtett befelé naponta: |
|
| egy éjjel szárnyait csak szétnyitotta, |
| rászőtt, poros pókhálók közt ütött szét: |
| feje felett kis fényben pislogott a |
| szűkreszabott, haszontalan öröklét. |
|
|
Téli éjszakák
| Mult életem utcáin, itten-ottan, |
| ahol jártam valaha nélküled, |
| s kertek mélyén, hol könnyes betüket |
| növendék gesztenyék kérgébe róttam, |
|
| álmomban szobraid felállítottam. |
| És lelkedet is hányszor hazavittem! |
| Együtt úszkáltunk régi patakokban |
| s mint a halak, összecsaptunk mezítlen. |
|
| Hogy tervezgettem én abban a hitben, |
| hogy örök a szerelmünk s háborítlan, |
| nagy útakat, hol nyomom is alig van, |
|
| hogy múltamat ekképp kiteljesítsem, |
| s ura legyek jövődnek holtodiglan! – |
| de mást határozott valami isten. |
|
| Királyságomban is térdelve szolgád |
| maradnék, bájolsz, mint rovart a fények. |
| Szegény országunkban gazdag kis ország, |
| hová tévútjaimból visszatérek! |
|
| Vihar-éjszakámban fehér torony! |
| Róma szent falai úgy nem ragyogtak |
| a nagybotú, éhes zarándokoknak, |
| amint te énnekem mindenkoron. |
|
| Ó, ha te tudnád, hogy kiforgatott |
| magamból lázam, ez a tüzes orkán! |
| Néha úgy érzem már, Jékely Zoltán, |
| az, aki voltam, nem is én vagyok. |
|
| Bizony dibdáb papírsárkány vagyok: |
| emlékszállal szaladó kisgyerek |
| köt csak magához, s gyilkos viharok |
| kötéltépő sodrában lebegek. |
|
| Kísértetként járok a Krisztinán, |
| éjfélt vicsorgatnak rám fogas órák; |
| még csókja ízét frissen őrzi szám, |
| s máris mondogatom búcsúztatóját: |
|
| „Én néked verseim ernyője alján |
| helyet csináltam, védjen meg korok |
| záporától, és soha meg ne haljál, |
| hiába falja föl a föld porod. |
|
| Hogy jövő életünk egymásba fogva, |
| akár a két kis egyiptomi kéz, |
| kapaszkodjék a búgó századokba! |
| Én testedet – babonás építész – |
|
| beiktattam szóköveim falába: |
| enyém maradsz, enyém, bárhová mennél: |
| megőriz verseim kék Déva-vára, |
| édes Kőmíves Kelemenném!” |
|
| Járok az éjszakában nélküled, |
| éjfélt vicsorgatnak vasfogú órák. |
| Ágyad fejénél, gondolom, kis órád |
| szintén most-most mutathat éjfelet. |
|
| A párnán hirtelen mozdul kezed |
| és álmodban valakit megcirógat; |
| nyílik a szád s mond hozzá drága szókat, |
| míg engem itt vernek hideg szelek, |
|
| s kísértetként járok a Krisztinán, |
| elrontott életünket szánva-szánó, |
| s ki voltam még az ősszel Krisztián, |
| miattad lettem télre, lásd, Cyránó. |
|
| Roxán, én meghalok. A céltalanság |
| tuskója koponyám behasította; |
| a seb zeng rajtam, mint fekete kotta. |
| Minek, minek e könnyező halandzsák – |
|
| |
| Holt magasságból hull a hold |
| a még tipratlan hóezüstre. |
| a téli csend fekete tücske. |
|
| |
| lebeg, testemben síri béke, |
| s úgy gondolok rád, mint halott |
|
| Zúdulj, fagyott könnyözön, suhogó |
| gyászlepedő! Emlékét is temesd be. |
| Zúdulj közös nyomunkra, könnyű hó, |
| s csak tornyosulj bátran százméteresre. |
|
| Multunk elé függönyödet ereszd le! |
| Emlékét zengeti felém a város; |
| nincs egy hídfője, egy arany keresztje, |
| egy koldusa, ki útfélen siránkoz, |
|
| miről ne jutna mindig ő eszembe, |
| ő, ki sugaraim prizmája volt, |
| s a mindenség zenéjét szűrte teste, |
| két csók között, amikor kelt a hold. |
|
| Közös séták során lett szent berek |
| lassankint minden park és minden erdő, |
| hiány-szobrát őrzik utcák, terek, |
| s környékünkön nincs rét, hol nem hevert ő. |
|
| Ezért kell most suhannom, mint kísértet, |
| agyamban lüktet bánat-alkohol, |
| s hiába öltök már költői vértet, |
| multunkon át lelkem sírva lohol. |
|
| Zúdulj, fagyott könnyözön, puha hó, |
| közös nyomunkat mindenütt temesd be! |
| Holt szerelmünket vond be suhogó |
| síri gyolcsodba frissen, még ma este. |
|
| Tornyok felé dagadj százméteresre, |
| tűnjék el az őt-tükröző világ. |
| Emlékeinkből ne maradjon egy se, |
| s ne is sejthessem többé lábnyomát. |
|
| S zúdulj, zúdulj, szüntelenül ma rám is |
| hideg, habos asztagban, drága hó, |
| épüljön itt egetverő pirámis |
| s aludjam benne, mint a fáraó. |
|
| Az űrből semmi zaj és semmi fény |
| ne hasson hozzám a jeges sötétbe, |
| álmatlan álmom így aludjam én, |
| míg a világ, nélküled, Nofretéte! |
|
| Egy lyuk legyen csak a szívem helyén, |
| benne emléked szent skarabeussa; |
| síri vigyázzban így aludjam én, |
| örökös bánatomba balzsamozva. |
|
|
Perc-szonett
|
Erőpróba-szerű játék Weöres Sándorral; amit ő írt ugyane perc alatt, nála talán szintén megmaradt. Az idő kötött volt, a téma szabadon választható. |
| Az elszalasztott nagy pillanatok, |
| a kielégítetlen égi percek, |
| a másnak tartott vér-áldozatok |
| íratják meg velem most ezt a verset. |
|
| – Ti nem tudjátok, ti nem értitek, |
| hogy föld alá kényszerítve a mámor, |
| a meggyilkolt vágy mily lidérceket |
| dob fel az éjszakába majd magából! |
|
| Mert ha tudnátok, nem volna csoda, |
| ha, ÉDES NŐK, ti, élteteket únva, |
| vakul adnátok magatok oda |
|
| akárkinek, akit az ostoba |
| véletlen lök elétek amaz útra, |
| amelyre többé tán nem lép soha! |
|
|
|
Olympio siralma
| Szegény fiúcska, nézd, mily vézna, sápadt, |
| Amint a fa havas tövében áll; |
| Szinte kiált belőle a halál, |
| Hajában hó, s a szeme könnybe-lábadt. |
| Mint valami nehéz védelmi dárdát, |
| Úgy tartja most maga előtt a sít; |
| Csak állja a halálos téli vártát, |
| S mellébe emlékek kése hasít. |
| „Itt csaptak szánk tüzes szárnyai össze |
| Az akkor bronzlevelű tölgy alatt. |
| Felettünk ismeretlen madarak |
| Zörögtek a homályban kergetőzve. |
| Hajába gyenge levélcsillagok |
| S ölébe gyenge vallomások hulltak; |
| Hajamba most száz hókristály ragyog, |
| S végtelenbe hívnak a havas útak. |
| Bámészkodtunk az őszi tarkaságban, |
| Boldogtalan-boldog szerelmesek, |
| Ahol most már a tölgy halálraváltan, |
| Pelyhet ontó semmiségbe mered. |
| Hogy fogjuk egyszer szánni-bánni ezt! |
| Húsz év talán s mindkettőnkre leszáll |
| A féltékeny iszony, ha a halál, |
| Valódi szeretőnk, velünk kikezd. |
| Húsz év talán! s mint tarka levelek |
| Lefoszlanak rólunk a szenvedélyek, |
| S az életünk borzadozva mered |
| A semmiségbe, elején a télnek.” |
|
Sí-versek
| Nyomtalan ember vagy. A nyomtalanság |
| előbb-utóbb rádzúdul s eltemet. |
| Sivító, hosszú talpaid csak szántsák, |
| amíg lehet, a szűz hóréteket! |
|
| S majd a tetőn megállj és visszanézz: |
| mint a múltad, jön utánad a nyom, |
| s ne bánd, hogy tán holnapra elenyész: |
| te jártál itt először a havon. |
|
|
| A neved, ez volt minden szívverésem, |
| fülembe búgott, járhattam akárhol. |
| Mint a tavaly, most is a hóba vésem |
| – vagy inkább a botom – csak úgy szokásból. |
|
| De messze járunk már egymástól! |
| Hideg voltál, olvadó, illanó; |
| életemből eltűntél, mint a hó |
| gödrök mélyéről, olvadáskor. |
|
|
|
Éjjel a hómezőkön
|
Húgomnak
| Valami messzi zene szól. Lehet, |
| hogy csak a kérges hó zenél. |
| Az is lehet, hogy dermedt fülemet |
| hangdélibábbal áltatja a szél. |
|
| A bokrok csipke-grádicsos során |
| a hold milyen fürgén magasra hágott! |
| Sugarától, mint rózsaszín koráll, |
| nődögélnek a zúzmara-virágok. |
|
| Valamikor, hő nyári éjszakán, |
| táncát a szúnyog itt hajnalig járta, |
| s kis szerzeményét húzta derekán |
| szűntelen a nagy egyiptomi sáska. |
|
| Valamikor a hókristály helyén |
| jánosbogárka stoplámpája égett; |
| holdkóros lányt csalt ki a kicsi fény |
| s a vinnyogó, lidérci sáska-ének. |
|
| Emlékeznek még rá a fák s utak. |
| A hó nem áll meg lábnyomán, elolvad; |
| éjjel idegbajos, sovány nyulak |
| füttöznek rajta, nappal árva varjak. |
|
| Az országúton most a gyenge vándor |
| fagyott kezéből kifordul a bot. |
| Oldalán a kutya hiába táncol: |
| egyet sóhajt s a puha hóba rogy. |
|
| Azt gondolja szegény, aludni fog, |
| s édes mosolyra húzódik a szája, |
| de kutya előtt nincs halál-titok: |
| belevonít a lila éjszakába. |
|
| Valkó felett, mint gubás pásztorok, |
| őrtállanak a holdfényes hegyek. |
| A fatorony kakasa csikorog, |
| táncoltatják, marják jeges szelek. |
|
| Pártában-halt leányok kopjafáján |
| a cinteremben rí a gyászszalag; |
| régi urak nagyfogú koponyáján |
| a kriptában egerek játszanak. |
|
| Nagykörmű szél rázza a szilvafákat |
| s a Fehérember sírjából kiszáll; |
| lenn a völgyben összebújnak a házak, |
| mint megriadt, hűltlelkű téli nyáj. |
|
| Felvisít álmában kiskutya, gyermek, |
| de ő csak megy a nagy hóban tovább, |
| s másnap az egyházfi felleli dermedt, |
| mezítelen csontváz-lába nyomát. |
|
|
A marosszentimrei templomban
| Fejünkre por hull, régi vakolat, |
| így énekeljük a drága Siont; |
| egér futkározik a pad alatt |
| s odvából egy-egy vén kuvik kiront. |
| Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, |
| a tizenegyedik maga a pap, |
| de énekelünk mi százak helyett, |
| hogy hull belé a por s a vakolat, |
| s egy-egy szuvas gerenda meglazul: |
| tizenegyedikünk az árva pap, |
| tizenkettedikünk maga az Úr. |
| Így énekelünk mi, pár megmaradt |
| – azt bünteti, akit szeret az Úr –, |
| s velünk dalolnak a padló alatt, |
| kiket kiírtott az idő gazul. |
|
Vasvári Pál nyomában
| Melynek tükrét kis, serkedő bajusz |
| csókolta s törte szürketollú sapka, |
| most, hogy martjáról föléje hajolsz, |
| ejts három könnyet a futó patakba. |
| Itt mentek ők el, ez a keskeny út |
| porzott alattuk; hűvös alkonyat volt; |
| fejük fölé vereslő ég borult, |
| sziklák odvában fent kőszáli sas szólt. |
| A hegytetőn bozontos alakok |
| ólálkodtak sötét lombbal befedve, |
| szemük, mint a sasé, úgy villogott |
| s összemorogtak néha, mint a medve. |
| De ők csak mentek árkon-bokron át, |
| lépésüket – gondolták – Isten ója, |
| s vezérli a szabadság bajnokát – |
| A hegy kék, mint Attila koporsója. |
|
| „Előttünk zúg a rengeteg sötét, |
| nyomunkban a halál futára vágtat; |
| szegény hazánkat meglátjuk-e még, |
| a lányokat, apánkat és anyánkat –? |
| Milyen jó volna, majd, ha jön a béke, |
| itt őgyelegni, mint kutyás vadász, |
| ezen a szép, elátkozott vidéken; |
| vagy hosszú bottal, mint szelíd halász! |
| Hanyattfekvést szundítani a fűben, |
| kiásni egy-két serdülő fenyőt, |
| s mindenről írni majd a Honderűben, |
| olyat, hogy sírva olvassák a nők. |
| – A nők, a nők! az édesek, a drágák! |
| Megpörkölődött hosszú hajatok; |
| köröskörül les százezer halál ránk, |
| s szívünkre már alkusznak a sasok. |
| – De hűlt szemmel is rád nézünk mi vissza, |
| Szabadság, ó, te könnyből szűrt szivárvány! |
| S vérünket szűz-adójaként felissza |
| a Történelem, a Hétfejű Sárkány.” |
|
|
Apotheozis
| Én félálomban néha látom, |
| hogyan hevernek szerteszét, |
| hason az egyik, másik háton, |
| a szétlőtt testű feketék. |
|
| vörös csomókban áll a vér. |
| Lenyalják majd éhes sasok! |
|
| nem bújnak el már mint pulyák! |
| S egyik mutatja hátulját. |
|
| Most már jöhet a bomba, gáz: |
| százszor ígért paradicsom! |
|
| hol itt-ott hosszúlábú ében- |
| fák kérgiből hűs tej fakad! |
|
| Ott üljenek majd fütyörészve, |
| kezükben aranyajkú csésze, |
| ölükben kecskemellű lány! |
|
| S várná mindaz, amit igért |
| nekik a sok fekete szent; |
|
| A testük ős törvény nevében |
| eltűnnek benne észrevétlen, |
| mint vízcsepp vagy a lábnyomok. |
|
| Hazájukért haltak szegények, |
| hordozza meg nevük a hír, |
| kőoszlop és hitvány papír. |
|
| Hazájukért haltak szegények, |
| mint magyarok, mint lengyelek; |
| áldás a győzöttek nevének! |
|
|
Vízparti ének
| Új medriben fut a Szamos, |
| ó, itt minden megváltozott! |
| Mult nyaraknak könnyharmatos, |
| elejtett szemmel áldozok. |
| Most látom, mi a változás: |
| vajjon nem boldogabb a vak? |
| Hol vagy, porondos vízmosás, |
| hol vagytok, rozsdás kis tavak? |
| Hol vagy, vén vízalatti tönk? |
| olyan voltál, mint egy halott; |
| hogy megborzadtam idefönt, |
| mikor a víz megmozgatott! |
| hancúrozások, nagy Napok? |
| Roppant fürdések, vad hetek, |
| Hangok, kezek, sok vizes arc, |
| nyirkos testek, sok kék trikó!… |
| Virgonc idő, úgy elinalsz, |
| mint egy jó harmadfű csikó. |
| S hol vagytok ti, szerelmeim, |
| bronztestü lányok, akik itt, |
| jártátok a nyár táncait –? |
| s szép testetek úgy úszhatott, |
| mint egy-egy hintázó hajó. |
| Nyaldostak a hüvös habok, |
| ott lent megállitott a gát |
| s egy vén halász ki is fogott, |
|
Kalotaszegi elégia
| A templomkertben most a fák virága |
| szagos, habos hullámzó rengeteg, |
| alatta meggypiros ruhába jár a |
| kicsi Ágnes, kankalint szedeget |
| s hűvös zöld fűben fehérlik a lába. |
|
| A dombokról hallatszik csendes ének, |
| köves földben cseng-peng acél kapa; |
| verejtékükkel lágyítják a népek |
| immár tíz elsuhamlott százada, |
| e földön, hol a halottak is élnek. |
|
| A cinteremben nyílik már a kosbor |
| süppedő, fátalan sírdombokon, |
| hol úr-parasztok alszanak papostól |
| s minden tetem hasonlít és rokon, |
| örökségként ősrégi századokból. |
|
| Almafák közt, napsávos félhomályban, |
| ezüstösen áll a kis pavilon; |
| előtte egy sor bimbósszárú mályva, |
| és bent anyámtól képek a falon, |
| bámulnak vissza kisleánykorába. |
|
| Itt éltem én Kilencszázharminchárom |
| esős nyarán, kábán, álmatagon; |
| hogy nem pusztultam el, most is csodálom: |
| halálvággyal telt el minden napom |
| ezen az ázott-kosborszagú nyáron. |
|
| S mint haldokló, ki egy pillanatával |
| szemébe issza az egész szobát, |
| úgy szívtam én hosszú napokon átal |
| lelkembe az egész falut magát, |
| csudáival, könnyével, mosolyával. |
|
| Az ablakom bölény hegyekre nézett, |
| szélvert fenyők álltak az ormokon; |
| felettük, mint tömör, fekete évek, |
| esőfelhők vonultak zordonon |
| s a szirti fák dülöngtek, mint a részeg. |
|
| „Ne bántsátok ti ezt az árva népet” – |
| szóltam a nagy bivalyfelhőknek én –, |
| „a sorsa úgyis tépi, mint a véreb.” |
| S lám, ottragadtak a hegy peremén, |
| a vihar egy-két ágat ha letépett. |
|
| És volt ott egy-két különös vasárnap! |
| Templom, cifra ruhák, öreg betűk; |
| csontos orcákon kő ünnepi bánat – |
| Zsoltárainkat úgy fújtam velük, |
| hogy a pártás leányok megcsudáltak. |
|
| És délután hetykén roptuk a táncot: |
| „Aranyos Anna, eljön-e velem? |
| ilyen táncot maga sohase látott, |
| ilyen táncos maguknál nem terem, |
| elámultatjuk ketten a világot!” |
|
| S járta velem aprózván a menyecske, |
| nehéz csizmák alatt rengett a csűr; |
| táncunk népek kíváncsi szeme leste |
| – még megbicskáznak itt végezetül – |
| gondoltam én Kisannát eleresztve. |
|
| „Gyerünk, legények, a soron ti vagytok!” |
| Négyen felálltak a csűr közepén. |
| Porzott a föld, csizmájuk szára csattog, |
| s csűrdöngölő kezdődött ott, kemény, |
| ingük kibújt, a hajuk összecsapzott. |
|
| – „Pistika, üssed, nem apád a padló, |
| itt mást nem üthetsz már talán soha; |
| szökdöss, ruháid hányd le mind magadról, |
| ki tudja, meddig tied a ruha, |
| mely nap rángatja le valami rabló?” |
|
| És este lett. A pavilon homálya |
| úgy várt reám, mint baglyát az odú. |
| Szegény ágyam Annát hiába várta, |
| lakótársam maradt tovább a szú |
| s rémtermő kisgyertyám izgága lángja. |
|
| A vén Miháltz pap árnya járt a kertben, |
| korhadt fejfák közt lebbent síri fény; |
| a küszöbön a szú rágcsált szünetlen, |
| mintha párját űzte volna szegény – |
| Ilyen szú volt akkor talán a lelkem. |
|
| S egyszerre lentről az egyik ivóból |
| megszólalt a legények éneke; |
| halálról énekeltek s búcsúcsókról. |
| – Keserű lélek, daluk hallod-e? |
| Tán bánatuktól megvígasztalódol. |
|
| „Kisanna lelkem, sírsz-e majd utánam, |
| tudod-e, hol van Besszarábia? |
| Világvégén, lelógatom a lábam; |
| ott pusztul el Kalotaszeg fia, |
| dühös tenger iramló viharában. |
|
| Vagy Dobrudzsában folyik el a vérem, |
| csempész bolgár mordálya eltalál; |
| Kisanna lelkem, utoljára kérdem: |
| koromsötét, nagy téli éjszakán, |
| ha már nem élek, fogsz-e sírni értem?” |
|
| Aztán csend lett, csak a kutyák ugattak, |
| s eső indult, a zsindely percegett. |
| A szú, egy-egy roppanó fordulattal |
| számlálgatá a hosszú perceket; |
| hallgatóztam félálmú bódulatban. |
|
| „Fúró állat, vakondéletű féreg, |
| egész világod az a torha fa, |
| amelyben vaksi életed leéled, |
| s egy éjszakád mély, kettős éjszaka, |
| mit elválaszt egymástól a fakéreg. |
|
| Micsoda vágy korbácsol benne téged, |
| s mi lesz, ha nem leled meg párodat? |
| Csak fúrsz-faragsz s feléd a szörnyű évek |
| tornyosodó zuhataga suvad – |
| Hát én talán tudom, hogy hova érek –? |
|
| Jaj, aludjunk, aludj izgága állat, |
| rengessen el bennünket ez a csend; |
| így átmulatjuk tán az éjszakákat. |
| A boldogság szó nálad mit jelent?… |
| Hallod? A pásztorok már furulyálnak –” |
|
| Tülkét a kondás kétpofára fujta, |
| ökörnyomban, kerékvágásban állt |
| utcánkban Medardus fekete lucska. |
| „Én itthagyom ezt a szegény határt, |
| Isten megáldjon, hajnalos falucska. |
|
| Szálljon áldás a vén parókiára |
| s akiből ittam, rád is, régi kút; |
| kinek e földet itt kell hagyni máma, |
| sirassátok meg a bolond fiút. |
| De visszajön mégegyszer, nemsokára. |
|
| Visszajön ő, ha teste nem, a lelke, |
| nappal a kripta grádicsán csücsül, |
| de csak kiszáll és repdes éjjelente |
| virrasztó lányok kéménye körül, |
| míg kakasszóra ideje le nem tel.” |
|
| És ottmaradtak csendesen anyámék, |
| üres székemre már a macska ült; |
| s nélkülem itták a reggeli kávét |
| a papilakban, hol helyem kihűlt. |
| Úgy sírtak, mintha Hondurásba’ járnék. |
|
| „Úgy volt, mint a mesében, mondogatták, |
| ő is a Tó felé vevé az útját, |
| vízitündérek hívják, csalogatják – |
| A kapu nyitva még, Rózsika tedd bé. |
| Szegény úrfit nem látjuk sohatöbbé.” |
|
|
Csillagtoronyban
| Istennevű Főcsillag, Jupiter, |
| több holdvilág nagytörvényes ura, |
| s ti többi mind, kiket nevezni mer |
| az ember: Kassiopeia, Kutya, |
| Neptunus, Vénus, Arcturus, Iker, |
|
| Mezartym, Lyra és Aldebarán – |
| a roppant névtelenségből, hideg |
| fenségetekből nézzetek le rám: |
| az éjszakában álmodó csövek |
| előtt remeg törékeny koponyám. |
|
| Jól nézzetek meg: nagy hatalmatok |
| még senkit így meg nem félemlített; |
| jaj, milyen egysejtű parány vagyok, |
| rejtegetnek a poshadó vizek, |
| lárva vagyok, hal vagyok – hol vagyok? |
|
| Forog, gördül a nagy Rotáció, |
| bezárulnak s megnyílnak csillagévek; |
| a Hadak-útja fénylik, mint a hó, |
| porában jó vitézek mendegélnek, |
| gurul a Hold, roppant aranygolyó. |
|
| A gazdag égi ábrák fénylenek |
| – lehetnek-é ők embersorsot osztók, |
| az égi rombuszok, a sokszegek, |
| s van-é számunkra valami horoszkóp? |
| vagy csak ragyognak, mint szép ékszerek, |
|
| s lógnak lazán félelmes ég ölén, |
| mely éjjelente ezreket leejt, |
| s kit egy képletben láttat itt a fény, |
| csillagtársáról még annyit se sejt, |
| amennyit a Vénuszról sejtek én? |
|
| S róván megúnhatatlanul a kört, |
| szinte érzem, hogy hömpölyög, szuszog |
| s döcög sómalmi-ló útján a Föld, |
| körötte úsznak árjától gyötört, |
| zilált felhő-archipeláguszok. |
|
| Hogy szabaduljunk innét, hol a szem, |
| mely ezt a hármas szörnyű kárpitot |
| átszúrja, s hol, hol van az értelem, |
| amely előtt szétfoszlik a titok, |
| s kit nem borzaszt a tinta végtelen? |
|
| Éjszaka van, háromszoros sötét: |
| első az emberé, nehéz, örök, |
| a másik az északi féltekét |
| homályosítja s mindezek fölött: |
| mely a csillagokon túl hömpölyög. |
|
| Minél nagyobb magasba ér a gép, |
| s minél többet látnak lentről a lencsék, |
| feltartóztathatatlanul akép |
| gyarapszik bennem a reménytelenség, |
| s idézem régi bölcsek szellemét: |
|
| Hogy álltak ők a csillagok alatt! |
| kezükben hitvány műszerek remegtek, |
| de annál messzebb szállt a gondolat |
| végtelenén az agybeli tereknek, |
| hol nincsenek ködfoltok és falak. |
|
| Hová repült megfejtő-lángú percek |
| diadala, a nagy Delirium! |
| az agyvelők, melyek végigsepertek |
| az ég taván, mint égő nátrium, |
| a nagy velők vajjon most hol hevernek? |
|
| Elfelejtett cintermek szörnyű mélye |
| emészti őket, vagy már könnyű por |
| vált ott belőlük, mely ismét az égre |
| kívánkozik, úgy, mint valamikor, |
| mikor még a tudásszomj ösztökélte –? |
|
| Vagy tán megnyílt előttük a magasság |
| s fényittasan csillagtól csillagig |
| cikáznak, mint izgága bogaracskák, |
| amíg lelkük ott fent jól nem lakik, |
| s a fény cukrát aztán a földre hozzák –? |
|
| Mindegy. Itt vannak súlyos csontjaik még |
| – tőlük forog olyan lassan a föld – |
| s ide lesznek bedögönyözve mindég, |
| róván velünk tovább a régi kört, |
| hová őket a kortársak temették. |
|
| S tovább gördül a nagy Rotáció, |
| megnyílnak és bezárnak csillagévek; |
| a Hadak-útja fénylik, mint a hó, |
| porában jó vitézek mendegélnek, |
| gurul a Hold, a nagy aranygolyó. |
|
| Micsoda vad mindenség-félelemmel |
| telítnek az éjféli csillagok |
| ebben a nagy-nagy kék-sötét teremben! |
| Egy-vér szívünk most egymásért dobog; |
| add ismerős kezed, szomorú ember. |
|
| Vajon meddig vonul velünk az éjben |
| rozzant, túlterhelt bárkánk, a világ, |
| hol életed leélted és leéltem, |
| anélkül, hogy jelenne szikra láng, |
| szikra remény ebben az örök éjben. |
|
| Szívünk felé még égi kéz sem intett, |
| pedig maholnap leskedő, falánk |
| felhőbálnák falják fel lelkeinket, |
| ha a halál sunyin a mélybe ránt |
| – vagy a magasba, már kit ahogy illet. – |
|
|
Öcsémnek
| Az ajtófélfán már nem méregetjük |
|
többé magunk: hogy megnőttünk, öcsém! |
|
Mindig egyformák lesznek már a kesztyűk |
|
s szemünkből lassan tűnni kezd a fény. |
|
| Mennyit ugráltunk, másztunk, mint a majmok, |
|
mennyit úszkáltunk, mint virgonc halak; |
|
mennyi követ dobtunk, mint régi bajnok, |
|
az elinalt, síkos húsz év alatt! |
|
| Hogy fejlesztettük, edzettük a testünk |
|
– ne fogjon rajtunk semmiféle kór. – |
|
De intenek már a fekete kesztyűk, |
|
| s a várvavárt boldogság nincs sehol. |
|
Holnap vad gépek surrognak felettünk: |
|
tűz hull, vas hull, okos tank eltipor. |
|
| Várnak ránk füstös, tépett harcterek, |
|
egy vak golyóbis életed kioltja. |
|
Közel a nap: becéző nevedet |
|
anyánk szinte hörögve elsikoltja. |
|
| Ott leszel immár fürgén elkaparva |
|
fél méter föld alatt, akár a dög; |
|
bogár szemed pokoli gáz kimarta |
|
s orcádra iszonyú vigyort sütött. |
|
| Elharsogtak, messze dúlnak a bőszült |
|
vasemberek és tüzes szekerek. |
|
Otthon anyánk szeméből könny pereg, |
|
| és egyre hajtogatja: ő szült, ő szült! |
|
Reggel apánk rémülten rámered: |
|
egyetlen éjjel hófehérre őszült. |
|
|
A. B. F. R. A.
[A boldog feltámadás reménye alatt]
| Amit a temetőn át tavaly hasítottak: |
| az út már lámpafénnyel ékesen ivel. |
| Alatta sok nagyúr s hölgy teste rothad |
| selymek között, nehéz gyűrűivel. |
|
| Nagyképű temető! nem szánlak, ez a sorsod! |
| Gazdag s hamis kor versenytere voltál. |
| Hány cicomás követ, fát s gyatra szobrot |
| hordott rád össze a budai polgár! |
|
| Most itt hevernek mindkét oldalán az útnak, |
| rajtuk a lámpafényben óneső ragyog, |
| s a késő olvasónak nagyokat hazudnak |
| a gazdátlan aranyfelíratok. |
|
| Most szél jön, s levelek csörrennek le az útra, |
| mely mint maga az élet, vakmerőn ivel: |
| Alatta százszor megzavart álmát alussza |
| a századvég bütykös gyűrűivel. |
|
|
Rezeda Kázmér búcsúja
|
Krúdy emlékének
| Függönyeink lassan mind leeresztik, |
| mint kicsi színpadok, az ablakok; |
| vajon hányadszor érem itt az estét? |
| De ma hideg van, s régesrég halott |
| fülkagylócskák porára gondolok, |
| kik, életükben, minden este lesték, |
| hogy gombolós cipellőm hol kopog, |
| s lüktettek bennük rózsaszín erecskék. |
|
| Függöny lebbent, s fehér rózsát dobott |
| egy láthatatlan kéz; erkélyen állva, |
| hol lepketáncban kis láng lobogott, |
| csókot lehelt egy drága fruska szája |
| és suttogott az őszi éjszakába – |
| Hol vannak ők? Szívük rég nem dobog, |
| alusznak mélyen budai határban |
| – vagy, ami még rosszabb: vénasszonyok. |
|
| S én is csak rossz kaleidoszkóp vagyok, |
| rendezgetem reszketve szürke-kék |
| odvamban, mit az idő itthagyott: |
| emlékeim csillámló szemetét. |
| S az éjszaka mind kékebb, feketébb, |
| elüszkösödnek mind az ablakok |
| – és éjféltájban én is meghalok, |
| mint a baglyok, vagy mint a remeték. |
|
|
A Roppant Pillanat, I
| Rajtam vagy újra, Roppant Pillanat, |
| énem mindent betöltő tágulása – |
| Mintha a Világ tetején |
ülnék a vak |
| ős-semmiben, |
mint Goya Őrült Óriása. |
|
| Mért nő úgy a fogam? Állkapcsomat |
| mért zengeti e mardosási mámor? |
| Mintha csupa fog volnék, |
csontcsapat, |
| múltamból ez maradt, |
jövendőmből |
| jövendőmbőlmúltamból ez maradt, |
s a mámból. |
|
| Hol van a szerelem? Hol a halál, |
| a földi lét paradicsoma-pokla? |
| Hús-vér volnék-e még? |
Világ vak tutaján |
| testetlen úszom át |
kihalt csillagzatokra. |
|
|
A Szépjuhászné elégiája
| E kocsma híres most is héthatáron: |
| itt élt egykor a gyönyörű Juhászné! |
| Ötszáz év tengermélyén szinte látom, |
| hogy sürgött-forgott egykor itt a háznép |
| e fogadóban, mely most már zilált rom. |
|
| A fényhez lepkék szálltak egyre többen, |
| a hold alatt sóhajtva szállt a hinta; |
| a tűzhelyen, fekete serpenyőben |
| sercegve sűlt az esti palacsinta; |
| egy vándor búcsut intett elmenőben. |
|
| A nagy hársak tövében kút nyekergett, |
| kutya nyüszített faderékra kötve; |
| ha jókora hordócskát csapra vertek, |
| bölényölők kurjongattak röhögve |
| s hamisan integettek: lányka, jertek! |
|
| És ének hangzott, cincogás kísérte, |
| bokrok mélyéről lányok kacagása; |
| csengett a bajvívó legények vértje – |
| a levegőt kürtök lármája rázta, |
| s az útról Mátyás integetve tért be. |
|
| Most csend zenél itt és egy-két tücsök tán, |
| félablaküveg kancsalít a holdra; |
| talán kísértet űl azon a padkán; |
| elvadult macska surran a bokorba, |
| árnyékától is ijedez a hitvány. |
|
| A dínom-dánomokból, bősz murikból |
| mi lett, mi lett? Pár összetört pohár-roncs |
| csillog a borittas porondon itt-ott; |
| a föld alatt pár rozsdamart, nagy abroncs – |
| s csontok, csontok maradtak a murikból! |
|
| Az úton, hol gangos, hangos vadásznép |
| vonult kürtszóval, vaddal megrakodva, |
| reszketve járok, mintha fázva-fáznék – |
| S bizony mondom, a fogam is vacogna, |
| kacér emléked nélkül, Szépjuhászné! |
|
| Itt alszol valamely hársfa tövében, |
| két szép gyökér derekad átkarolja |
| – akár a nagy király, valaha régen, |
| ki bájaidnak meghajolt, mint szolga –, |
| tücsök fütyül koponyád hűvösében. |
|
|
Vadlibák
| Hold fényinél, felhők tövében |
| sikoltva szállnak a libák. |
| Lábukra-szőtt lila kötélen |
|
| Úgy vonulnak csillag-ösvényen, |
| mint egy csapat bátor diák, |
| amint mi egykor, régesrégen, |
|
| Kéklő, tömör sötétbe vésik |
| búcsúszavuk szívrepedésig |
|
| Hová mennek? Míg tart az éjjel, |
| húznak az alvó föld felett; |
| vezérli őket égi fény-jel |
| s őskori vadlúd-szellemek. |
|
| Messzire mennek: nagy tavakban |
| szállnak s kiáltnak szakadatlan, |
| mint egy csapat hangos diák, |
|
| s hogy hallja meg a szundikáló, |
| holdfényben hintázó világ: |
| csapnak a felhők közt ziháló, |
|
|
A halál ünnepén
|
In memoriam D. Kosztolányi
| Nagy ravatal a farkasréti hegyhát; |
| kopog esernyőnk ázott sátora, |
| szemünk kelyhében égnek síri gyertyák |
| s cipőnkön holtak péppé vált pora; |
| Halál, nagy úr, megüljük ünneped hát! |
| Lám, itt is, ott is árnyak inganak, |
| fekete árnyak s ernyők feketéje; |
| ilyen lehet egy alvilági-nap, |
| hol a lelkek örök, nyirkos sötétben, |
| akár mi most, fel és le inganak. |
| A sírokon gyertyák lepkéje rebben |
| elsőt-utolsót; akár a halál, |
| úgy oltogatja nagy szakértelemmel |
| az őr el őket, vagy ha erre jár: |
| csípős szeled, kutyaszagú November. |
| Hát itt vagyunk mi, hozzátartozók, |
| hogy jó halottainkat felkutassuk; |
| elrejti őket a nagy sír-bozót |
| s egy-egy katalinrózsás, agyagos lyuk; |
| iszonyatunkat, íme, elhozók. |
|
| Yorick, Yorick! – úgy állok síri fényben, |
| mint valaha az árva, skizofrén |
| királyfi a koponyával kezében, |
| ki nyirkosöblű, vézna tenyerén |
| magát az elmúlást tartá, fehéren. |
| Yorick! – Komédiás emberi élet, |
| hát mindhiába orvos, patika: |
| a fintorokra, mosolyokra végleg |
| szörnyű facies hyppocratica |
| maródik, mint örökérvényű réteg. |
| S a hangok tarkabarka spektrumából: |
| a dalból, hörgésből s a vad |
| sikolyokból, amelyeket a mámor |
| vetett ki – egy feketeség marad: |
| a hallgatás, mely ajkainkra ráforr. |
| Bárcsak szólnátok mind, mind, aki itt van, |
| ki életünkből egyszer idetűnt, |
| s kikkel kacagtunk, sírtunk holtukiglan: |
| hívás nélkül bizony eltévedünk |
| ebben a sár-beton sír-labirintban! |
| Sírok, sírok, egyik akár a más, |
| megszámozott, szabályozott öröklét, |
| középkori, csontváz-egyenruhás – |
| jaj, elkerülhetetlen vak közösség, |
| mely már az életünkben megaláz! |
| Ez várna ránk is, kik felhős tetőkön |
| cibáltattuk sebes széllel hajunk, |
| s kik énekeltünk erdőket betöltőn |
| s voltunk avar, hún, inka, nibelung – |
| ó, e lapos hullatelep, e börtön! |
| Ezek a szobrok, gyertyák, oszlopok, |
| melyek között alkalmi kegyelettel |
| egy-két alak fel és le imbolyog, |
| megáll, meghajlik, indul, visszaretten, |
| gyertyát gyújt, sóhajt, könnyezik, zokog – |
| Halál, nagy úr, ez a te birodalmad, |
| s ez a nap a te szentelt ünneped, |
| Napod: rossz mécs, madaraid: a varjak, |
| sorvadt gégével hurráznak neked, |
| hogy bizonyítsák rettentő hatalmad. |
| S most itt vagyunk. Egy-két szelíd halott |
| vérünk felett megállunk, mint az árnyék |
| – talán felettünk szálldos árnyatok –, |
| ó, bár mondhatnánk egy-két szép imát még, |
| hogy az agyagban jól aludjatok! |
| S aztán haza! a gyertyák és a mécsek |
| lassan leégnek és elalszanak; |
| nem bírnók ezt a rettentő sötétet, |
| s már szédít az esővert-gyertyaszag, |
| mint valami avas, keserű méreg. |
| Bezárulnak a rácsos vaskapuk – |
| ó, rozsdamart, lándzsás sírkerti rácsok! |
| Jaj annak, aki egyszer odajut, |
| hogy rabként kelljen bámulnia rátok: |
| nem nyitnak annak többet itt kaput. – |
|
|
Varjak
| Mikor a hegy felől jönnek a téli varjak |
| s a szent hidegben szárnyuk odafent |
| félszegen vagdos a havas viharnak, |
| úgy érzem: a történelem üzent. |
|
| Mindig így jönnek, mint tépett avar had, |
| látásuk könnyet s borzongást teremt; |
| s mit csak próféta vagy koldus akarhat: |
| megsarcolják a fösvény végtelent. |
|
|
Kaland
| Hol jártam én? Csaló, tünékeny álom |
| volt talán ez az erdei bolyongás? |
| Úgy kószáltam egy idegen határon, |
| A völgyben, melyben elmerült a nappal, |
| már szálldosott az éjjeli korom, |
| de még lila, halkuló sugarakkal |
| ékeskedett egy lúcfenyős orom. |
| S már lámpák gyúltak kéklombos sötétben |
| s a kéményekből szállt a rőzsefüst, |
| poszáta búcsúzott s rigó vegyest, |
| mikor egy régismert kastélyhoz értem. |
| S amint a rányíló tisztáson álltam, |
| fáradt vándornak éreztem magam, |
| ki célhoz ér s felsóhajt boldogan: |
| „amit kerestem, íme, megtaláltam!” |
| Megtaláltam, ki annyit kóboroltam, |
| közelségét érzem, Ő itt lakik |
| s most énekem hallhatja hajnalig, |
| aztán pedig meghalhatok nyugodtan. |
|
| – „Vagy, vagy nem vagy, te lány, szeretlek, |
| mienk lesz ez a sárgafalú kastély! |
| Ha tudnád, hány nehéz éve kereslek, |
| hiába, mint a meghalást Ahasvér! |
| A szemed szürke-kék, hajadnak bronza |
| bűvös visszfényeket villant a holdra; |
| esténként sírsz az élet elmúlásán, |
| vagy hogyha azt hiszed, hiába vársz rám, |
| kit hajkurász utánad édes átok – |
| – Most itt a perc: sóhajtok, hogy megálljon, |
| hogy megjelenj ott fenn a holdra tátott |
| ablakban, mint romantikus medaillon, |
| s ledobj hozzám egy hosszú kék virágot!” |
|
| De senki sem jött. A kutyák ugattak, |
| árnyékomnak azt hitték: a halál, |
| a halál, aki ólálkodva jár |
| s gazdájukat lesi az alkonyatban. |
| Vasajtót zártak bántó kattogással, |
| s egy kút ríkatta vizét valahol; |
| – Fiam, te tovább vándorolhatol – |
| szóltam s indultam a tisztáson által. |
|
|
Nyírfa
| Amint a fák között a nyírfa legszebb, |
| s színe a színek anyja: hófehér, |
| évszakjaim közül egyik se tetszett |
| úgy még nekem, ahogyan ez a tél. |
|
| S most úgy tűnik: múltam, e hosszu tegnap, |
| nagy téli nap volt s véget sosem ér; |
| a nyár csupán két-három szép meleg nap, |
| a tavasz átsuhamló déli szél… |
|
|
Mikor a Holdból…
| Mikor a Holdból hűvös téli éjben |
| régi tavasz-szagot hint rám a szél, |
| úgy érzem, minden, minden visszatér |
| majd egy napon, s életem újraélem. |
|
| Édes gyermekkorom, mely denevéren |
| repülsz az űr nagy játszótérein, |
| gyönyörteli első szerelmi kín – |
| csodáidat mégegyszer újraélem! |
|
|
Hamlet altatója
| Atyám, jó Horwendill király! |
| Ne félj, majd megbosszullak én! |
| Jaj, már kihűltél, mint a táj, |
| amelyet otthagyott a fény; |
|
| hályog takarja kék szemed, |
|
| Vad szél húz Helsingör felett, |
| fodrozza friss sírod havát; |
| ott ül naphosszat s kesereg |
| árva fiad s szegény kutyád. |
|
| Zörögnek zúzmarás fenyők, |
| mint hitvány lelkiismeret |
| – ne félj, majd meglakolnak ők, |
|
| Hol abbahagytad, jó atyám, |
| én onnét kezdem s folytatom; |
| napfényben, rontó éjszakán |
| ott járok hűlt nyomaidon, |
|
| csak másként, mint te: bosszuval – |
| karddal, kutyával, éberen, |
| s mind újabb terveket sugall |
| kergült kalló-malom fejem |
|
| a rosszak ellen és e föld |
| ellen, hol ők a boldogok – |
| apám, ne szólíts, ne üvölts, |
| ne félj, mindent megbosszulok! |
|
| – Békesség néked! Vár fokán |
| éjfél körül többé ne járj; |
| aludj hát, meggyilkolt atyám, |
| nyugodj, jó Horwendill király. |
|
|
Elhagyott lakások siratása
| Hogy vagytok, drága volt lakásaink |
| viharvert, pusztuló kisvárosokban? |
| A boltíves szobákban más lakik, |
| bizony, idegen ember lakik ottan. |
| Hogy ellenségem, arról nem tehet, |
| s én sem tehetek róla, de utálom: |
| a falról lekaparta nevemet, |
| mint ellenfélét szokás a plakáton. |
| S tudom, a kertben kedves fáimat |
| kivágta s felhasítva tűzre rakta; |
| az ablakpárkányon rajzaimat |
| hitvány fia össze-vissza faragta. |
| S minden zugot megtölt az ő szaga, |
| melytől félek, mint tömjéntől az ördög, |
| s a távolságon és az éjszaka |
| ködein át felé eképp üvöltök: |
| – Te újlakó, ellenség, idegen, |
| mit bánom én, csinálj akármit ottan! |
| de tudd meg, házadhoz egy névtelen |
| törvény szerint nekem örök jogom van! |
| Hisz én aludtam benne hamarább |
| mint nyugtalan, izgága-álmú gyermek, |
| hozzám hasonlítottak a szobák |
| s minden bokra, fája a régi kertnek; |
| enyém volt minden téli denevér |
| a vén pincében, hol korhadt az ászok, |
| s enyém a padlás, hol éjfél felé |
| valami lélek mászkált, matarászott – |
| s jöhetne rontás, irtás, pusztítás, |
| hogy belőlük kő-kövön nem maradna: |
| a sok üresen hagyott régi ház |
| – mint a bogár borostyánkő-darabban – |
| bennem fog lakni, míg élek, tovább, |
| s ha egy-egy szó utcánk nevét ekhózza, |
| búgó emlékük lelkemnek tavát |
| duzzasztja, mint a jerikói rózsa |
| a tál vizét, hová kimúlt, aszott |
| testét finom női kezek betették – |
| hogy feltámadjon, mint a tetszhalott, |
| vagy mint bizsergető félálom-emlék! |
|
| Boldog, aki egyetlen régi házban |
| élheti le az egész életet, |
| örülve, sírva, melegedve, fázva: |
| amelyben e világra született! |
| Ó, hogy nekem így élnem nem lehet, |
| s a sors irgalmatlan sebes forgása |
| egyik házból mind másba-másba vet. |
|
| Enyed város végén, ahol születtem, |
| most éjféli holdfényben áll a ház; |
| a hegyrefutó, görbe-fájú kertben, |
| a sírdombon négy fenyő citeráz; |
| hideg szél fú, nem jár a Mikulás, |
| a nyúlfogó havon angyal se lebben; |
| a gyatra falról hull a kulimász. |
|
| Kolozsvárott a Farkas utca alszik, |
| a templom arca, mint egy őszöreg; |
| volt ablakunk alatt zúzmara porzik, |
| a fák alatt sovány kuvasz üget, |
| templomfalába vésett nevüket |
| keresgélő diákok jajja hallszik; |
| üres az égbolt, fekete üreg. |
|
| A Hójában kis házunk váza roppan |
| – álmodnak most a belebújt nyarak, |
| úgy ülnek ott, mint a múzeumokban |
| az üvegszemű, tarka madarak; |
| halászbotomban szú harap, harap, |
| fürdőruhám szegen lóg a sarokban, |
| – nem látja meg többé szegényt a nap. |
|
| Nemcsak álmomban: napvilágban, ébren, |
| mind arra járok én, hol itt, hol ott, |
| csak itt nem vagyok, hol életem élem, |
| lelkem mindig ott, ott lent kóborog, |
| búm súlya alatt a padló ropog, |
| az új lakók felülnek a sötétben |
| s reszketve szólnak: itt jár egy halott! – |
|
|
AJÁNLÁS:
| Párkás idő, vén zsémbes házigazda, |
| a bujdosásból sohasem elég? |
| az életemnek így vajon mi haszna? |
| Csak álmok, álmok s elfutó zenék. |
| – Mintha hóból kastélyt építenék, |
| amely itt sem volt, ott sem volt tavaszra |
| – élek-e még, vagy meghaltam-e rég? – |
|
|
A pince ajtajában
| – Hallod, fiú, mit mond a cinege? – |
| szólt nagyanyám és felnézett a fára; |
| – ez már a hóvirágok ideje, |
| kitavaszodtunk hát, Istennek hála, |
| ezt mondja a kis szürke éneke! |
| Kerengve szállt egy-egy szentgyörgybogár, |
| fehér szirom hullott a szilvafáról; |
| az öreg-asszony karján kis kosár, |
| benne félig elrothadt alma, három; |
| halálszagot lehelt a pincegádor. |
| Riadt arcom fürkészte nagyanyám, |
| rejtelmes volt a régi kert, homályos. |
| – Az áprilist is megérjük talán – |
| szólt –, azután a május jő, a május! |
| csak nem kaszál le addig a halál. – |
|
| A pincemélyből nyirkos levegő |
| szállt ránk, mintha Faust doktor fújta volna, |
| s a falakon bent sárga agyvelő, |
| – így tudta az a régesrégi monda: |
| mert életét ördögnek adta ő! – |
| De jő a május, jő a hűsgyepes, |
| minden csudás eddiginél csudásabb! |
| A kert felett nagy hőscincér evez, |
| zöld lomb alá bújnak a sárga házak – |
| ó, az élet legszebb májusa lesz! |
| A fán majd méhek orgonája zsong, |
| az ég mind kékebb, mélyebb s egyre tisztább; |
| még csak vagy húsz-harmincat aluszunk, |
| aztán vígan futkoshatunk mezítláb. – |
| Istenkém, addig csak meg nem halunk? – |
|
|
Békesség, emberek
| – Be nagy az ember saját romlására, |
| s milyen kicsi e budai vasárnap! |
| A kicsiségnek békesség a bére, |
| a nagyságnak üvöltés, vér az ára – |
| ezt hirdetik a süppedt, sárga házak. |
|
| A kicsiségnek békesség a bére – |
| vagy a vén házak tanúsága csalna? |
| Az idő útjából ki állna félre, |
| történelem elől ki mászna fára, |
| ha szólítaná országok hatalma? |
|
| S ki bújna el a nagy lélek-parancsra, |
| mely a gonoszság ellen hívja sorba? |
| Ki az a gyatra, ki nem áll porondra |
| az ellen, ki népe sírját kotorja? |
| Ki nem les itt a szent forradalomra? – |
|
|
Itt lakott
| Itt lakott, látod, Kosztolányi, |
| erre még nem jártál velem; |
| révült szemedben egy parányi |
| megcsillanó könnycsepp legyen. |
| Meg fogunk még itt sokszor állni! |
|
| Az este, egykettő, leszáll, |
| árnyak hullnak a Vérmezőre, |
| s olyan a ház környéke már, |
| mintha egy „bús” vers volna tőle, |
| Tőle, kit elvitt a halál. |
|
| Vígan zajlik tovább az élet, |
| s panaszuk egy hanggal szegényebb, |
| de testével még gazdagabb |
| a föld, mely örvend, mint a vének. |
|
| s egy-két kesernyés orgona. |
| nélkülünk is így forgana, |
| tavaszán lendülve, tovább. |
|
| Öreg, fehér kutyája szunnyad, |
| de majd ha csend lesz és „setét”, |
| éjfél körül egy könnyű, fonnyadt |
| kéz megsimítja bús fejét; |
| s hangot hall, de nem tudja, honnat, |
|
| hogy iszonyába égre ordít: |
| – hány búittas éjféle volt itt! –, |
| benyit, bemegy, asztalhoz ül, |
| de sosem ír többé, ó, sose fordít! |
|
|
Mint Kuncz Aladár
|
Felnyúltam a polcra, hogy dohányt keressek, s közben kezem beleütődött a falon lógó csellóba, amely hosszú zengéssel viszonozta érintésemet.
Részlet a Fekete kolostor-ból
|
| Felriadtam egy kútmélységü álom |
| itt sem volt, ott sem volt csodáiból, |
| s az ébrenlétet most jobban utálom, |
| és jobban irtózom, mint bármikor. |
|
| Emlékeim egy szép vízparti nyárról |
| már oszladoznak – világosodik – |
| kapok utánuk, balkezes varázsló, |
| ki szemfényvesztésben kontárkodik. |
|
| – Egy óriási, szűkfonásu háló |
| kellene nékem! Ó, mily diadal |
| volna az élet, hogyha egy-egy álom |
| bennakadna hálómban, mint a hal! |
|
| (De én vagyok rab: nyirkosfalú börtön, |
| tornyos évek vén kolostora vár. |
| Kezem kinyúl: cselló-húrok zokognak. |
| Zokogok én is, mint Kuncz Aladár.) |
|
|
|
Új szerelem
| Hányszor sírtam volt bele nyárba, télbe: |
| bár rossz szerelmünk volna oly letünt, |
| mint kor, mely elmúlt vagy ötezer éve; |
| sajgással bélelt emberéletünk |
| nem éreznők már régen te se, én se; |
| már víz volnánk, vagy rétfeletti pára, |
| por, mely padlások fénycsövébe leng; |
| mint lélek, szállnánk éntelen zihálva, |
| – vagy csend volnánk, végtelen hosszú csend, |
| mely magát únván szétatomizálja… |
|
| Mint mesehős, kit jófüvek varázsa |
| holtából százszor szebbé gyógyitott, |
| s álmélkodással néz az új világba, |
| most én is ámuló szemet nyitok: |
| ily lángnak bennem nem volt soha mása. |
| Csak járok a májusi éjszakába, |
| megrészegített az új szerelem |
| s az újult mindenség iránti hála; |
| ha szidtam ott, itt áldom végzetem, |
| hogy egy tizedben jöttünk e világra, |
|
|
A dobói romok
|
Takáts Gyulának
| egy-két hosszanti út, sikátor; |
| füst szállt apró házaiból |
| és oktatott a prédikátor. |
| Most a kapa téglába koccan, |
| csont dűl ki az eke nyomán, |
| s lidércesen lebegnek ottan |
| a romok, ha jön a homály. |
| S ott, hol víz futott a malomba |
| és jöttek-mentek a halak, |
| az árokban ezernyi gomba, |
| s nagy páfrányok bólonganak. |
| S olyan a régi malomárok, |
| mint út, melyen senki se jár, |
| s aki jár ott, éjszaka jár ott |
|
| – Ó, hogy szeretném látni mostan |
| a romot, Szentgyörgy-éjszakán! |
| A malom nagy kereke roppan, |
| fáján csepegni kezd a szál, |
| s ropogva indul meg a lomha |
| emberek jönnek a malomba, |
|
|
Nagyenyed, 1850
| Üszkök között port verve, átkozódva, |
| dögletes, füstös szél dudált; |
| Vajna Antal és Incze Dániel úr |
| így tölték ott az első éjszakát. |
| „Fejedelmünk legyen a közbejáró |
| – fohászkodék a két bátor tanár –, |
| ő menjen el a Csillagok Uráhaz |
| s esedezzék dicső lábainál. |
| Mert háromízben zúgott ránk az átok, |
| romban hever a szellem csarnoka; |
| mondja meg ott a csendes-szavú, bátor: |
| ha tűrte mindezt, Ő is az oka! |
| Hát ezt érdemli ez az árva nemzet, |
| hogy fája ne gyümölcsözzék soha, |
| s hogy bár kiömlött véréből teremnek, |
| másé legyen a bor, a gabona? |
| S a könyveket, melyeket úgy hozának |
| száztornyú városokból fiai, |
| kódexeket, mappákat, bibliákat |
| írástudatlan horda írtsa ki! |
| Ideje már, hogy lássa tévedését |
| (– Nagyságod mindezt bátran mondja el –) |
| hogy porbasújtott skólánk építését |
| utólszor még nevében kezdjük el…” |
|
| Így szóltak ők. Eloltották a mécset; |
| földre hevertek, mint a katonák. |
| Pokrócukból gyilkos sötétbe néztek, |
| imádkoztak s álmodoztak tovább. |
|
|
Túl a Karszton
| Jaj, hogy zenélt egykor gyermekfülemben |
| ez a két szó: Piave, Tagliamento –
|
| (Vér folyik benne víznél sebesebben, |
| két vérfolyó, hadakat összerontó…) |
|
| Most láttam őket. Kékek és nyugodtak. |
| Zengtek a hajdan összelőtt hidak. |
| Az asszonyok lent integetve mostak, |
| s mosdott tükrében a hajnali Nap. |
|
| – Nagy, boltos ég, fent kéklő végtelen tó, |
| úgy-e azok lelke is így pihen, |
| és kék és csendes, mint a Tagliamento, |
| kik itt porladnak a föld mélyiben? – |
|
| Szegény Ernő bátyám, rajtad tűnődtem, |
| ki hoztad e rettentő szavakat, |
| s most alszol messze az erdélyi földben, |
| kivont s keresztbe tett nagy kard alatt. |
|
|
Az éjféli Velencéhez
|
Kálnoky Lászlónak
| Éjfélt ütött az öreg óra, |
| a két vas-mór éjfélt ütött; |
| még száll a Szent Márk-tér fölött, |
| mint elfoszló templomi nóta. |
|
| A téren csend lesz nemsokára, |
| megdöglik a modern zsivaj; |
| hallszik a baglyok surranása |
| s valami mély tengermoraj: |
|
| Hibátlanul lebeg a félhold |
| ez is a velencéseké volt, |
| s úgy látszik, az most is; talán |
| hadizsákmány a sárga félhold. |
|
| A börtönök hídján megállok, |
| szellemként, észrevétlenül; |
| valaki kérdezi: ki jár ott? |
| kezdhetnénk valami szeánszot! |
|
| Egy rácson sárga kéz kapargál, |
| ágyúgolyós vaslánc csörög, |
| mit ötszáz éve húz a karján |
| az, aki ott matat, kapargál. |
|
| Micsoda vad bűbáj lepett meg, |
| Mult századok elevenednek |
| bennem, s mint őrült gondolás, |
| látom lelkét a zöld vizeknek. |
|
| Ó, régi kürtszók, indulások |
| Az oroszlán tüzet okádott, |
| recsegtek a zászlós hajók, |
| hidak hátán sírtak a lányok. |
|
| Sok hős azóta sem jött vissza – |
| de még jöhet: a víz alatt! |
| sírboltjából a szép menyasszony |
| kilibben majd s elészalad |
| s többé nem is ereszti vissza. |
|
| Poshadt-vizű sikátorokban |
| kislányokra lesnek titokban; |
| egy patkányos templomsarokban. |
|
| költők járnak s szerelmesek, |
| kik idegenből ittrekedtek. |
| – Milyen különös élvezet: |
| örökre ittmaradni veszteg! |
|
| Ó, századvégi nagy szerelmek! |
| itt tanulták meg a szerelmet, |
| s csipkékben kellett fürdeni, |
| mert sohasem aludt az ördög! |
|
| Aztán elmentek jobbra-balra, |
| itt hagyván el lányságukat |
| mint balzsamos halottak arca! |
|
| Most hát ismerlek, szép Velence, |
| Vajjon otthon, a nagykredencben |
| hogy ma lettél enyém, Velence –? |
|
| Tudom, hogy mint e pillanatban, |
| az idő rólad visszapattan – |
| van úgy, hogy már-már azt hiszem, |
| itt minden rég a víz alatt van… |
|
| Eljön az az idő! A tenger |
| s az alvó földi istenekkel. |
| Vénusz vagy, vízből született: |
| bölcsőd volt, sírod lesz a tenger. |
|
|
Veróna éjjelében
| Lehet, hogy egy kis hitvány denevérnek |
| Kegyes Podesta, mégis arra kérlek, |
| lehessek itt egy éjjel denevér! |
|
| A sikátorok csábítanak engem, |
| gót tornyaid rejtelmes odvai; |
| ős városodban, a történelemben |
| szeretnék én ma éjjel szállani! |
|
| Ó, régi rácsok, cifra sírkalitkák, |
| melyekben egy-egy szépnevű halott |
| mosolyogva őrzi Veróna titkát, |
| mint aki már fel-is-feltámadott! |
|
| Nagy Podesta! gyarló ember-mivoltom |
| városodban semmit sem ér: |
| add, hogy lehessek a nagytitkú, boldog |
| Veróna éjjelében denevér! |
|
|
Egy flórenci síremléknél
| Ó, álmodó nagyasszony, Czartoriszka, |
| a templom legfehérebb szobra vagy: |
| nagy messzeségbe kémlelsz hunyorítva, |
| mintha lelnél ott régi tornyokat, |
| mintha ott lengene a titkok titka. |
|
| Csak vársz, csak vársz, fátylas ködökbe nézel, |
| túl nagy folyókon, túl országokon, |
| s a templom orgonájának zenéje |
| rádszáll, mint alkonyati fúvalom; |
| – a csendet szövöd itt, Penelopéja! |
|
| S én sírok, látod, mintha nagyanyámnak |
| sírja volna itt ez a te sirod, |
| vagy mintha élő, távoli anyámat |
| – már mint holtat – siratnám, úgy sirok! |
| Sírhalmok siralma vagyok én, csupa bánat. |
|
| Siratok sírokat, melyeket összedúlnak, |
| s melyeket már a vad fű felvetett, |
| s újakat is, hol idegen kimúltak |
| kőszeme messze tornyokra mered. |
| Könnyeim kőarcok hamvára hullnak. |
|
|
Régi flórenci asszonyokhoz
| Kik itt e boltíves teremben |
| ugye, ti is megnéztek engem, |
| múlt századok szépségei – |
|
| De sokan vagytok! Melyiktekre |
| szavazzak, ki a csillagom? |
| Megkergülök, mint szőnyegekre |
|
| Annák, Beatricék, Lukréciák, |
| hamvas kis arcok, nagy szemek, |
| csipkék, kösöntyűk, kámeák, |
|
| Nézzetek meg utolszor engem, |
| szépségei múlt századoknak, |
| mert lábam immár itt, ezekben |
| a csarnokokban nem doboghat. |
|
| Ha unokáim egyszer erre járnak, |
| vagy valaki késő lélek-rokon, |
| kacsintsatok reája bátran, |
|
|
A fiesolei múzeumban
| Mikor a könyvbe beírtuk nevünket, |
| a párisi kispolgárlány, Yvonne, |
| a svájci színész s jómagam, |
| a perc csodálatos volt, kicsi ünnep. |
|
| Szobrocskák néztek ránk, patinazöldek, |
| félarcok, félkezek, üres szemek, |
| letűnt istenségek, amelyeket |
| goromba lelkek darabokra törtek. |
|
| Nem is lett volna semmi csuda abban, |
| ha valami nagy, cinikus röhej |
| a föld mélyéből harsant volna fel, |
| visszhangot verve a romos falakban. |
|
| Jól tudtam volna: a régen letűntek |
| roppant, infernális kara kacag, |
| azon kacag, hogy mi itt a vacak |
| emlékkönyvbe beírtuk a nevünket. |
|
|
Kóborlás Itáliában
| Jártam eltűnt légiók sziklaútján, |
| mászkáltam porló templom-falakon; |
| kóstoltam kőmadonnák csorba kútját, |
| melyből zarándok hörpintett s barom. |
| Láttam romot, mely kék tengerbe vész el, |
| s kis piacon visszhangzott énekem, |
| hol kölykök ültek meztelen fenékkel |
| kétezeréves nagy sírköveken. |
| Láttam Giotto nyájának unokáit, |
| rágták az Arno-menti szép füvet, |
| s egyszer-kétszer eljutottam odáig, |
| hogy csókot dobtak rám toszkán szüzek. |
| Láttam narancsfát s gondoltam Mignonra, |
| kinek e hon volt álom-vigasza, |
| s így sóhajtottam honvágyas kínomban: |
| „csak meg ne haljak itt. Haza, haza!” |
|
Tengerparti elégia
| – Aki siratni akarja hazáját, |
| utazzék tőle mennél távolabb; |
| harsogjanak alatta hosszú pályák, |
| suhanjon ég, föld, mint a gondolat. – |
|
| Itt mondom ezt a morgó tengerparton, |
| hol elhagyott világom siratom; |
| könnyízű szél, tajték csapdossa arcom, |
| ha szerteporzik egy hullám-halom. |
|
| Magyar költőnek némaság a sorsa, |
| szavát itt még Isten sem érti meg, |
| s ha néha mégis hallszik monológja, |
| álmélkodnak tornyok, hegyek, vizek. |
|
| Te roppant víz, világok hordozója, |
| Tenger! tudom, hogy nagyságos vized |
| az emberi nemzet zokogta sósra, |
| panaszomat meg kell hát értened. |
|
| Szólok neked, a messzitükrű kéknek, |
| magyarul szólok hozzád, Végtelen, |
| elemek eleme, földnek és égnek |
| szülője, hordozója, kék elem! |
|
| Már gyenge hangomat tán meg se hallod, |
| testem sovány, beteg és nyugtalan; |
| lelkemben emlékek zenéje harsog. |
| Ó, mért is járok itt én oktalan! |
|
| A megtett úttal egyenes arányban |
| hatalmasodik bennem otthonom: |
| mennél többet kódorgok a világban, |
| Enyedről annál többet álmodom. |
|
| Mind magasabb, merészebb a soháknak |
| röpíve, mindenik messzebbre megy; |
| s mihelyt kimondok egyet: újratámad, |
| akár a lenyesett sárkányfejek. |
|
| Mihelyt egy bánatom levélbe róttam, |
| már érzem: jön az új, mint egy hajó, |
| melynek csak füstje lóg a horizontban, |
| különben még hegye sem látható. |
|
| Szomorúságom árbockosarából |
| így nézek én le: a világ kerek; |
| az idők mélye megnyílik, s a távol |
| görbületében népek, nemzetek. |
|
| S egy népet látok s összetört hazáját, |
| hazáim látom, két szegény hazám: |
| boszorkány-szélben úsznak, árva gályák, |
| s nem érnek partot soha tán. |
|
| S látom apámat és látom anyámat |
| s egy ház falában kopjafás szobám, |
| öcsém, hugom, kik benne fel-le járnak, |
| és sok sírt látok dombok oldalán. |
|
Chiavari, 1937. július 3. |
|
Az Ő hangja
| Most az ő hangját hallom én |
| – úgy hangzik, mint egy régi ének –; |
| s mintha fejemen sejteném |
| ismert súlyát finom kezének: |
|
| aludj a csillagvesztő messzeségben. |
|
| denevérek próbálják a harangon. |
|
| – mint az Őrhegy tövében; |
| lovasok bandukolnak sárga fényben. |
|
| a nyári éjszakák bogár-zenéje. |
|
| bús arcodat nem érti és csodálja: |
|
| mikor olyan boldog fiú lehetnél –? |
|
| találkozunk éjfélkor fent a holdban.” |
|
|
A Luxembourg-kertben
| Ó, hogyha látnád, Fragonard! |
| Lépcsőt, kis szobrot tükröz a tavacska, |
| egy gyermek nagy labdát dobál, |
| s a levegőben meg-megáll a labda, |
| megáll a labda és megáll a nyár |
| egy lélegzet-állító pillanatra – |
|
| A pázsiton, nem messze tőlem, |
| a forgó-öntöző pereg-pereg |
| s gyöngyös vizét George Sandra szórja bőven, |
| cseppjei hajló ágak, levelek – |
| mint az a fűz, mely alatt szendereg |
| Musset, a túlsóparti temetőben. |
|
|
A rue de Lanneau-i szállodában
|
A párizsviselt Kormos Istvánnak
| E kis hotelben halok én meg |
| korhely nagy éjjel hajnalán; |
| most ébredeznek künt a színek, |
| orrom fehér, mint porcelán – |
| Sírhattok otthon, ti szegények! |
|
| Itt fekszem én – e nagy világban, |
| mint hosszú, kinccsel teli láda, |
| tengerben kallódó csoda – |
| s nincs kapitány, ki megtalálna. |
|
| Ki is tudhatná, hogy ki voltam? |
| – Biztos, valami rossz diák, |
| mondják holnap a sarki boltban |
| s lamentálnak a vén banyák; |
| – a lelke fent jár már a holdban! |
|
| Szegény ruháimmal mi lesz hát, |
| s ki viszi haza könyveim? |
| Hozzák már a hat hosszú deszkát, |
| közéjük rakják csontjaim, |
| és azt se mondják: rekvieszkát. |
|
| Tudom, mi vár: a szörnyü katlan, |
| Porrá leszek egy pillanatban! |
|
| De az a kis maréknyi pernye, |
| amely a kéményen kiszáll: |
| atlanti szellőktől seperve |
| egyszer bizton hazatalál, |
| s lehullong az enyedi kertre. |
|
|
A nagy temetőben
| Itt állok Musset mauzóleumánál |
| s olvasom a verset az oldalán; |
| úgy érzem, mintha te mögöttem állnál, |
| sötét ruhában állnál itt, apám. |
|
| Hányszor láttam már lámpás éjszakákon |
| sovány, fekete-ruhás alakod! |
| A Vaugirard-on lettél jóbarátom, |
| nekem, ki elszakadt fiad vagyok. |
|
| S most újra itt vagy. Már egyszer zokogva |
| álltál meg itt, régi, sovány diák |
| s bámultál messzi otthonodra, |
|
| Jaj, Párizsban mennyi élet s halál van, |
| mennyi hús-vér fent s mennyi csont alul! |
| Bódorogva régi apám nyomában |
| járom e várost keresztül-kasul… |
|
|
Búcsú Párizstól
| Villon, Musset, Laforgue, Apollinaire, |
| mélyéről keljetek ma fel! |
|
| Elbúcsúzom titőletek, urak, |
| holdkórosok, keszeg ópiumisták – |
| Időm lejárt – jaj, életünk be dibdáb! |
| S még Párizs is „csak hangulat”. |
|
|
Öröktűz
| A tornyok élnek itt, jól megfogantak, |
| látszik, vérük van és lélegzenek. |
| Kőtestükből, miként fából a gyanta, |
| éjfél körül csillámló nedv csepeg, |
| és baglyok ülnek a repedt harangra. |
| Most már tudom: e város-rengeteg |
| is földből él és földdel összenőve; |
| s ha egy-két órát mind megyek, megyek, |
| bízvást kiérek valami mezőre, |
| amely felett kék gólyaraj lebeg. |
| Most már tudom: Párizs is volt falu! |
| A tornyok helyén pásztor heverészett, |
| kunyhók mögül kelt ugyanez a hold, |
| szentek s boszorkák barlangjába nézett – |
| Párizs: emberség földje, ős tenyészet! |
|
| Úgy vártam ezt a Párizs-élményt, |
| megvolt – elmúlt; félek, szegénykém, |
| hogy vissza nem jövök soha, |
| hogy égni fog bennem örökre |
| ez az egyszer-kóstolt gyönyörűség, |
| őrült öröktűzként, mely sisteregve, |
| lámpást-marón, követ-repesztve ég. |
| S hogy még a sírban is, a messzi sírban |
| a holdat látom, amint ott lebeg |
| kimérás gót arcokkal teleírva, |
| jobbkéz felől, a Notre-Dame felett. |
|
| Most is a nagy-nagy A-hangzás a csend, |
| melyet régi szobáink mélye zsonga; |
| benne búsan s néha fel-feljajongva |
| Anyánk gyerekkori hívása cseng. |
|
| A Luxembourg-kert vén fái felett, |
| ott, hol tengerbe hullt a sárga, nagy Nap, |
| a felhőgátak lassan felszakadnak. |
| Mintha emelkednénk! A föld lebeg! |
| Ó, ezt az érzést őrizd meg magadnak! |
| S a kert szagával tüdőd szívd tele: |
| mert Párizs lelke száll most a fasorban: |
| kövek, kutak, fák, rácsok szelleme, |
| mit ezer éve érez Európa – |
| Párizsi szél: költők eledele! |
|
|
Napbódulat
| Ki látja a sok vad perckarikát, |
| amint szemem mélységében tolongnak –? |
| Megtüzesité őket a bolond Nap, |
| így lettek láthatók, s mint paripák |
| a villámfényben, vörösen lobognak. |
|
| Harangzúgás, sikoltás, vágy-atom, |
| tervrészlet, emlékforgács, kedvparányka, |
| most indul mind a Végtelen-karámba, |
| s nincs az a hang, nincs az a hatalom, |
| mely onnét bármit visszaprédikálna. |
|
| …A Föld is, mint nagy, izzó szemgolyó, |
| veretvén a Nap vörös sugarától, |
| évszázad-gyűrüket bocsát magából, |
| melyekkel a sok hiábavaló |
| semmibe száll s eloszlik, mint a kámfor. |
|
| És hogyha néha – amint mondatik – |
| a csillagtáborokból tiszta éjjel |
| zenét hallani, szinte angyalit – |
| bizony, egy pusztuló nép búcsuzik, |
| halott cigányként, zokogó zenével. |
|
|
Szikla-himnusz
| Nyüzsög a déli hőség s orgonál, |
| visszhang visong vörösvércsék szavára; |
| indák felett a vasszínű, kopár |
| sziklán kígyó vonaglik odujába; |
| körülkötöz, pányváz száz napsugár. |
|
| Tied vagyok, roppant kaméleon, |
| tűznyelvű Nap, tied rézbőrű testem – |
| ahogy éltem földön, vizen, napon: |
| majd úgy tűnök is el az elemekben, |
| ha jő a sárkány értem egy napon. |
|
| Itt a kövek között, az ég alatt, |
| sziklák alatt, e roppant katlan-oltár |
| papja vagyok – még inkább áldozat; |
| s már-már megolvadó testemre sóvár |
| újra-fagyasztó vágyódás szakad: |
|
| Meg kell maradjak én a föld örök |
| termő kérgében! Meg kell hogy maradjak |
| épségesen, mint a legszebb görög |
| szobor – ne szívj magadba, nagy Nap! |
| Rengessetek örökre, föld-körök! |
|
| Ó, ősi gerjedés, ötszázezer |
| éves gejzír, forrásod feneketlen; |
| a föld szívéből áradsz itt ma fel! |
| Az elmúlás veszett sárkánya ellen |
| törhetetlen Szentgyörgy-dárdám leszel! |
|
| Tiéd e vágy, harmadkor embere, |
| kitől minden bajom is örököltem; |
| ebben vonaglik, vinnyog s hempereg |
| égő világunkon mindenki körben; |
| vele születtünk s pusztulunk vele. |
|
| Jaj, ez a vágy vad és ősállati; |
| de én nem áldozom a hím-magánynak; |
| Ádám vágya lobog bennem, aki |
| testéből asszonyt ugrasztott magának. |
| Villanj elő, nőnemű Valaki! |
|
| – Senki! – Repülj hát, piros pillanat |
| a kék sziklák között és vidd magaddal |
| e mélyről felmerült percet s napot |
| s őrizd meg mindörökre láthatatlan |
| matériádban, mint befalazott |
|
| kincset, mint ama nagy Bojla-zsupán |
| kupáját harsogó évezredekben! |
| (Jaj, hogy lehetne a földbe csupán |
| fél-századig belevéglegesednem |
| mint örökifjú, bronztestű titán? –) |
|
| Szegény világ! Nem történik csoda; |
| sírom felé elindulok, mezítláb. |
| Öröklét? Nincs, nem volt s nem lesz soha; |
| de túlél sajgó vágyam s búm e sziklán, |
| mint Kültigin-herceg kőoszlopa! |
|
|
Az álmok elé
|
Rácz Aladáréknak
| Mint a többi, ez a nap is elillant; |
| kicsiny kedvünk nagy zápor verte szét; |
| aludjunk hát, oltsátok el a villanyt, |
| hadd zúduljon ránk tengernyi sötét, |
| termő sötét, mint roppant mozivászon, |
| melyen tájak, arcok suhannak át |
| s melyben ébren kezdődik el az álom |
| s az ember hirtelen látja magát, |
| és sírni kezd, mert e sírás vigasztal |
| s valaki még meghallja és bejő, |
| egy-két szót szól sírontúli malaszttal |
| s úgy tűnik el, hogy nem tudod, ki ő – |
| Nagy csend marad utána, csendek csendje, |
| melyből támadnak ritka dallamok, |
| fel-felzsongnak s elülnek rendre-rendre |
| s másukat csak sír-csendben hallhatod. |
| S aztán valami álombeli forgás |
| kezdődik s mintha zaj hallatszana, |
| valami hömpölygés, valami morgás, |
| mintha a földkerekség forgana. |
| S az űrből, csillagon túli magasból, |
| egyszerre nagy kerék forog feléd, |
| fából van-e, felhőből van-e, vasból? |
| Ráfja vörös, küllője, agya kék. |
| S akkor megszólalsz kínban-gyötrelemben, |
| bár a hangod nem hallja senkise: |
| valami botot adjatok kezembe! |
| Jön, jön s elüt az Idő Kereke. |
|
Muslica-tánc
| Juharfalombok kéklő lugasában |
| cicázva táncolnak a muslicák; |
| néha kilencen járják, néha hárman, |
| s mintha valami zsenge muzsikát |
| is hallanék, melyben élet és halál van. |
|
| Ki muzsikál nekik, ki dirigálja |
| itt sem volt – ott sem volt balettjüket, |
| melynek, úgy látom, mégis van szabálya, |
| van benne libegés, van piruett |
| s két ág közén kimért égalji pálya. |
|
| Nem állnának meg ők egy pillanatra, |
| űzi lelkük a lét, e kurta láz, |
| amelynek táncolás formája, magva; |
| táncuk: egyetlen megnyilvánulás – |
| meg is hal az, ki egyszer abbahagyja! |
|
| Ó, ballerinák, lánglengésü lányok, |
| szép testetek forgó, fehér husát |
| kéklő idő-tengerbe ringassátok! |
| Az operai nagy padláson át |
| egyszer ti is az éjszakába szálltok – |
|
|
A Holdhoz – tán utólszor
|
Kiss Tamásnak Debrecenbe
| Nézzétek e sápadt rézkarikát! |
| A Nap hevében sült hamupogácsa; |
| Mult életek porából kis világ, |
| Úgy hívjuk, Hold. A Földnek selymes álma. |
| S akár öröm zsendíti lelkeink, |
| Akár csúf sátrat vert belé a bánat, |
| Mindig ránkbámul onnét s aszerint |
| Mondat velünk víg dalt vagy bús imákat. |
|
| Könnyes szemem most is reáfigyel, |
| Testem-lelkem száz ember-kín zilálja. |
| Nyugvást keresni hát felé ível, |
| A kék magasság kihalt csillagára. |
| – Ott valami már elvégeztetett. |
| Rajta a nemlét gyöngyházfényű csendje. |
| Példátadó kihaltságban lebeg |
| Földünk előtt a kongó végtelenbe… |
|
|
A föld mélyében
|
Sőtér Istvánnak
| „A föld mélyében sok-sok borzalom van, |
|
a föld mélyében, kisfiam, ne áss! |
| Egy-két vágás, rég-voltak csontja roppan, |
|
szádba freccsen mérgeskigyó-tojás; |
| Ásód acélja nagy fogon csikordul, |
|
mely álmodban majd lábszáradba mar, |
| rontó mérget hagy benned, ha kifordul – |
|
fiam, ne áss hát, hagyd abba hamar!” |
|
| „Nem hagyom abba, jó anyám, csak ások – |
|
Ó, az ásás milyen gyönyörüség! |
| A földben, látod, lángok, csillogások, |
|
tüdőmbe szívhatom a mély hüsét; |
| Egyik lábam királylány-koponyán van, |
|
a másik fent a gödör peremén: |
| mult őszök, tavaszok vakondnyomában |
|
egy régi alkonyat ízét keresem én.” |
|
|
Budapesthez
|
Cs. Szabó Lászlónak
| Ott, ott, hová az alkonyat s a hajnal |
| szokott vetítni fátylas színeket, |
| milyen jó volna most boldog sóhajjal |
| suhanni a fehér tornyok felett! |
| Ihol a szárnyam, vágyam szárnya! Vaj ha |
| madár lennék, repülhetnék-e jobban? |
| Mind ott kóvályog lelkem, ott bolyong |
| a tornyos domb körül, az ablakokban, |
| s a vár körül, melyet mint kék korong |
| planéták testét, köd tart fél-burokban. |
|
| Itt vagy, város, előttem és alattam, |
| tágult szemembe gyömöszöl a tér; |
| nézlek a hegyről, melyre felszaladtam |
| horizont-fejtő őszi távlatér’. |
| Talán enyém leszel e pillanatban! |
| Látom ismert utcáid, kupoláid, |
| most kelnek ki ködből a házsorok; |
| multat keresnek az új paloták itt, |
| s rekonstruált, csúcsívű templomod |
| Mátyás kardos korába visszavágyik. |
|
| S mind nősz időben s térben magasabbra, |
| hatalmasodsz a síkon s halmokon; |
| nagy éjszakánkban tündökölsz, harapva |
| a vak homályt, mint tengeri torony; |
| vigyázz, milyen fényt szórsz e földdarabra! |
| S e roppant morgás: ezrek lihegése, |
| rohangáló robotja úgy szakad |
| össze egyetlen vad dörömbölésbe, |
| mint zengő tengerbe a sok patak, |
| s e zúgásnak nincs kezdete, se vége. |
|
| Benne enyészik, pusztul, benne fő szét |
| anyám szava; vajon kihallom-e? |
| s a többi hangot, a sok ismerősét? |
| Roppant moraj, életnek eleme, |
| nekem ördög-malom, süketítő gép. |
| S így keverednek itt, így porladoznak |
| csillanva néha a kis életek, |
| az életünk: zúgó, melyet e poshadt |
| morotva szomjasan magába vett; |
| maradtunk volna meg magányosoknak! |
|
| Körúti csillogás – Buda homálya; |
| aszfalt-kaland – esti zongoraszó; |
| éhes fehérnép – múltbeli leányka; |
| lebuj-kávéház – szűz éjjeli hó; |
| ezek között vergődtem én zihálva. |
| S hányszor baktattam haza éjjelente, |
| hogy lelkemben halál-vigasz fogant; |
| hányszor töltött meg sajgó végtelennel |
| rossz éj után a hajnali harang |
| a semmisülés kéjét megjelentve! |
|
| Mégis jó élni! Nem dicsőbb halálért, |
| mint ez, melynek babéra fenyeget; |
| hisz mintha máris más világba járnék: |
| itt lajstromozom emlékeimet |
| hazámból, mely tünőben, mint az árnyék. |
| Így élek itt már kilencedik éve |
| – nonum prematur –, budapestivé |
| nem a körútak párizs-színű fénye, |
| de azzá érlelt a sok drága vér, |
| törökverők, honvédek régi vére. |
|
| S hányszor véltem Reviczky bús alakját |
| látni magam előtt! S szegény Krúdy |
| hányszor suhant mellém, forgatva botját! |
| S itt aluszik Kuncz Aladár, Ady. |
| Ez nem elég? Miért panaszolok hát? |
| Nosztálgia mért kínoz, mi a mágnes, |
| mely furton-fúrt kék messzeségbe von? |
| Mintha a ködbe gyenge lámpa égne |
| s apró gyertyák mindszenti sírokon – |
| Micsoda üzenet, micsoda láng ez? |
|
| Addig? barátok, tűnő nők emléke; |
| erkélyek, tornyok utcák magasán, |
| valcer-foszlányok, melyekben a béke |
| s a századvég él túl önnönmagán: |
| zsibongjatok bennem tovább ti kéken! |
| Így ballagjunk a dombok őszi hátán |
| makk-hullós útakon, ösvényeken, |
| arra, hol annyi közt aluszik árván, |
| aki most lesz mind kedvesebb nekem, |
| hideg földben, lassan agyagra válván. |
|
| E földet és e várost, melyet – ámbár |
| szent vérrel oltottak be századok, |
| hideg maradt, mint rózsaszínű márvány – |
| porló kis tested, szülői halott, |
| sírocskád tette második hazámmá. |
| Te oltottad be minekünk a dombot, |
| ott, ahol alszol három éve már, |
| te könnyes szív, aggódó ráncú homlok! |
| Izgága testünk nyugtot ott talál, |
| ha meghúzzák a fekete harangot. |
|
|
Ősz van
| Levél, holt falevél földön, padon; |
| szép gesztenyét rúgunk vagy zsebre tesszük. |
| Jaj, mennyi szín! Mint a kaméleon, |
| ezernyi szín közt szinte megbetegszünk. |
| S már nincs szavunk; muzsika kellene, |
| hogy megmaradjon ez az ősz-valóság, |
| valami sirató, álmos zene, |
| mely búcsúztassa egy-egy nap hajóját |
| s ne kelljen mindig újrakezdeni |
| az örök ősznek szóbafoglalását! |
| Inkább kongassuk bottal esteli |
| sétákon vén villák fekete rácsát. |
| S temetők útján, ha már hull a dér, |
| vagy sétatéren, nagy nyárfák tövében, |
| szálljunk hintázva, mint a holt levél |
| a hold felé, mely hindogál az égen – |
|
November csodája
| Csodát kínálsz, hitetlen vén november: |
| lám, nyílik még a sarkantyú virága! |
| Megszagolom, édes-keserű szender |
| fog el s mint anyját fellelő kis árva, |
| beledőlök egy régesrégi nyárba. |
|
Nagy téli nap
|
Márai Sándornak
| Mintha alulról nyomnák, úgy dagad |
| most a sírok koporsó-forma dombja; |
| állj ki közéjük a friss hó-porondra |
| s nagy téli számadásra hívd magad. |
|
| Itt dideregnek a volt-emberek |
| – sírnak, körmükbe fújnak, zsugorodnak |
| s hogy meg ne fagyjanak, folyton forognak; |
| jaj, odalent milyen hideg lehet! |
|
| Gondolsz-e most régi sikátoroknak |
| mélyére, mely otthonuk volt, meleg |
| kemence-padkán áldoztak toroknak, |
| zümmögték a szentesti éneket, |
|
| s a tűzbe bámultak ezek a rothadt |
| ruhafoszlányos, régi emberek – |
|
| Nézz hátra most: nyomaid a havat, |
| a friss havat eljegyezték magadnak; |
| még sóhajtásaid is megmaradnak. |
| Az árva ember télen gazdagabb! |
|
| S a roppant nagy kihaltságban, konok, |
| fagyott csendben lassacskán úgy telik meg, |
| mint – melyeket virágok ezre lep meg – |
| a Ceylonról álmodó ablakok. |
|
| Lelkedből hosszú gyökerek erednek |
| minden kor, minden ember-állapot |
| felé s mélyére messzi tengereknek, |
|
| s hála a csontig hasító szeleknek, |
| volt ismerősöd minden rég-halott, |
| s kiálthatod magad világgal-egynek! |
|
| Emlékezz elmerült karácsonyokra! |
| Hová is tűnt a reggeli varázs, |
| mikor, mint egy kinyilatkoztatás, |
| ott állt égi díszben Jézuska csokra. |
|
| Mint kicsi tolvaj, egy ingben osontál |
| törvényszegőn meglopni a csodát, |
| mely bizonyíték volt: van Odaát |
| s van jobb erő a földi hatalomnál! |
|
| Angyalhajak, sok tarka gömbüveg, |
| sok sárga és vörös rudacska, kocka: |
| ó, templomszagú építőkövek! – |
|
| játékoroszlán, farkas, medve, macska! |
| Habár a por, sár rég eltemetett, |
| örökre tietek ez a fiúcska. |
|
Kolozsvár–Budapest, 1937 karácsonyán |
|
Elalvás előtt, I
| Most indulok a kék sziget felé, |
| ó, bár csókolhatnál még búcsuzásul! |
| Finom fények közt úszom, mint a Hold, |
| mikor éjfél körül a föld alá hull. |
|
Álom a béke városáról
|
Évához
| Bár volna valahol egy meseváros, |
| ezernyi tornyú, égverő-falú, |
| köröskörül kék tengerrel határos – |
| város: melyből nem lesz por és hamú! |
|
| S csodás nép lakja: csupa halhatatlan, |
| szerelmet és halált nem ismeri, |
| úgy élnek ők e mesebeli katlan |
| ekhói közt, s életük isteni! |
|
| – Én téged oda menekítenélek, |
| mint angyalok, éljél örökre ott! |
| Majd benned én is tovább éldegélek, |
| s minden napoddal újra-támadok… |
|
|
Reggeli tűz
| Hallod? Régi, reggeli tűzrakás! |
| Vagy csak a hajnali álomban álom? |
| A mennyezetre fénylik a parázs, |
| és gyantás forgács pattog a parázson. |
|
| A vén kemence már diheg-dohog, |
| nyög és sóhajt, mint szeszt-ivott favágó; |
| a kémény lelke örömtől zokog, |
| és vinnyog a nyirok a tűzifákon. |
|
| Ez a napnak örökös kezdete, |
| mikor a szolgáló jön-jön a tűzzel; |
| kinek szép álmok durva végzete, |
| kinek gyötrelmes éjszakákat űz el. |
|
| Ó, mennyi régi gyermekkori tűz! |
| Félig ébren, félig álmodva, látom: |
| a tűzrakó leány lábain ül s |
| feje köré a láng fény-glóriát von… |
|
|
Az éjféli csillagokhoz
| Ti fennvaló, tündöklő csillagok, |
| nem nyugszom bele, hogy túléltek engem! |
| Én illat vagyok és elillanok – |
| ti lángoltok tovább a végtelenben. |
|
| De még ott lent is a sötét veremben, |
| borítson bár rettentő földburok – |
| én akkor is felétek bámulok |
| és porladó pillám belé se rebben. |
|
|
Csillag-áhítat
| Lehetnek tán szebbek Őnála s jobbak, |
| én meg szeretném örökíteni. |
| Így mutatom meg hát a csillagoknak: |
| – Nézzétek meg, mindenség fényei! |
| Csillagtörvényes új hitem papnője, |
| szeme tükrében messzi sugarak, |
| s amint a Vénuszra mutat előre, |
| szobor-keze az égbolthoz tapad. |
| (Törékeny női kéz az égre tartva, |
| kicsi tenyér, mely bolygókat takar |
| s a képletek rendjét is megzavarja – |
| van-é a földön nagyobb diadal?) |
|
| S nézzétek arcát, ím, felétek ámul |
| s régóta sejtett rendszerért repes, |
| az örökös mulandóság honából |
| könnyezve kémleli a Véglegest. |
| Hát nem jeleztek? Perceink varázsa, |
| e roppant érzés addig nem hatol? |
| (Te nő vagy, bár te hidd, hogy valahol |
| e bús életnek lesz víg folytatása!) |
|
|
Hazafelé
| Te is meghalnál? Jaj, mért is szeretlek, |
| hogy hazafelé így sirassalak, |
| könnytelenül, s könyörtelen jeleknek |
| keressem nyitját itt a hold alatt, |
| hol halhatatlan bolygók ténferegnek. |
|
| …Mert vége lesz e bűvös jelenésnek. |
| Szép testedet, mely gyenge földi test, |
| s dús lelkedet, mely mégis földi lélek, |
| túléli a legkisebb égi test, |
| s tovább kereng örök boltján az égnek. |
|
|
Az utolsó május éneke
| A rózsa bólogat a dárdarácson, |
| ringatja alkonyati fuvalom; |
| olyan volt, mint egy szép hajnali álom: |
|
| Huszonöt esztendő! – sok volt, kevés volt, |
| de vajon ezer év lehet-e több? |
| attól mehetnék, ami már enyém volt, |
| a még-nem-ízlelt élet földre köt. |
|
| Láttam térképet, néztem csillagokra – |
| a többi úgyis csak fantázia. |
| Ma jobban érdekel ruhája fodra, |
| mint a megbolydult Eurázia. |
|
| Ő a régvárt világ-élmény, a Minden, |
| életet teljessé tevő csoda, |
| még így is, hogy napvert, vad karjaimban |
| nem érezhettem enyémnek soha. |
|
| Vele, érette élnék ezer évet, |
| s meg tudnék halni egy csókja után; |
| pazar tavasz volna vele az élet, |
| nélküle bóbiskoló tél csupán. |
|
| Hát elszállsz tőlünk, tarka búborék, |
| a semmiségbe foszlasz, drága május? |
| gyönyörű nyárelő, szép tiszta ég, |
| világalatti sötétségbe ájulsz? |
|
| Legszebbnek azért éreztelek-e, |
| mert vissza többé soha-soha nem térsz? |
| mert tán megáll a világ tengelye |
| s végítélet kezdődik, új teremtés? |
|
| Vagy csak én maradok örökre el |
| az évszakok-szerinti újulástól, |
| s a föld alól nézek az égre fel, |
| mint csillagot vigyázó árva pásztor? |
|
| – Édes, ez az utolsó májusunk, |
| többet nem érünk új májust mi együtt – |
| így mondogattam, és most visszazsong |
| a hangom és szemembe könnyeket gyűjt. |
|
|
Vasárnapi áhítat
| Sirassuk hát egyszeri életünk! |
| Be régről-jövő-ízű e vasárnap; |
| körülöttünk kóvályog a Letűnt |
| s mult életek belénk ma visszajárnak. |
|
| Különös szemle! Melletted vagyok, |
| apám anyámmal és húgom öcsémmel, |
| s míg állunk együtt, kicsik és nagyok, |
| tudjuk: a végzet zöld félszeme kémlel. |
|
| S van-é valaki köztünk, akiben |
| a Kérdés most sebként fel nem fakadna? |
| akad-e valaki, aki ma nem |
| gondolna a kóválygó szörnyü napra, |
|
| melyen eggyel kevesebben leszünk |
| majd együtt egy emlékszerű vasárnap, |
| melyen hóillat serked odakünt |
| s olyan elmult-íze van a világnak. – |
|
| Ki ne érezné, hogy a nappalok |
| mind régebbi éjjekbe nyúlnak vissza, |
| s az éjszaka mind furcsább hajnalok |
| kékbenéző kapuit nyitja, nyitja – |
|
| Hogy ami ma van, jó száz éve volt, |
| s tán még kétszer, ötven s huszonöt éve, |
| hogy életünk visszhangos kriptabolt, |
| melyben türemlik múlt napok zenéje. |
|
| Mért érezzük mégis, hogy egyszeri, |
| mint egy csillag gyúló aláfutása, |
| mért nem hisszük, hogy olyan valami, |
| mint üstökösök visszafordulása…? |
|
| Áldott vasárnap! Átkozott világ |
| hóhér őszében csendesítsd a lelkünk! |
| Régi orgonák, zúgjatok le ránk |
| s egy régesrégi zsoltárt énekeljünk. – |
|
|
Lemminkeinen az alvilágban
| most viszik a szerelem rossz fiát; |
| mielőtt elnyelné az alvilág, |
| utoljára felzajdúl még a vére. |
|
| Mert ím, a parton ott látja alakját |
| annak, kit életében keresett; |
| a lányt most mindjárt más bárkára rakják, |
| és más szigetre hajtják a szelek. |
|
| – Úristen – hördül nagy keserűsége, |
| s rándul, mintha mindjárt kiugrana. |
| De messze járnak, mindörökre vége: |
| a lányt nem látja meg többé soha! |
|
| Leroskad hát, nagy csontjai ropognak, |
| gyötrött arcát kezébe temeti, |
| két tenyerébe, hol annyit dobogtak |
| s szikráztak a nők bántott mellei. |
|
| – Úristen – sírja s könnyei erednek |
| (rossz életében csak könnyeztetett!) |
| – hát így rohanjak vak évezredeknek, |
| hogy újrakezdés többé nem lehet? |
|
| Mért nem mutattad Őt akkor nekem meg, |
| mikor még minden, minden lehetett, |
| mikor még tiszta voltam, tiszta gyermek, |
| s szerelmem nem volt más, mint szeretet. |
|
| Mért nem mutattad még fent, nyári réten, |
| patak partján, hol menták illata |
| száll a nyírfák zizegő hűvösében, |
| mért nem hozattad akkor Őt oda? |
|
| Mért kellett mindég hűlt nyomába járjak, |
| hívén, cicázva előttem lebeg, |
| mért kellett mindég másokat találjak |
| az Ő helyébe, akit szeretek? |
|
| Vége, vége és helyrehozhatatlan! |
| Csak még azzal vígasztalom magam, |
| hogy legalább Ő nem szenved miattam, |
| s a sok cselnek, bűnnek is vége van. |
|
| – Sodorj, sodorj, vén Tuonela! Mostan |
| a számadás napja elérkezett; |
| vajon magadba vennél, hogy lemossam |
| testemszűlte, kárhozott lelkemet? |
|
| Aztán a Nagy Vezeklés szigetére |
| vess ki engem, vess ki akárhova, |
| hol, míg a világ, sírdogáljak érte: |
| ki nem lehetett az enyém soha. |
|
|
Fortuna kerekére
| Kik országoltok a sors kerekén, |
| jövendölő szóra nyíljék a szátok: |
| égi jelekkel koronás királyok, |
| mondjátok, lesz-e egyszer Ő enyém? |
|
„Szegény fiú, vigasztaljon a többi:
|
|
szerelemben a mi számunk se jött ki.” |
|
| Kik sugaraztok az ég tetején, |
| nagy csillagok, alvajáró planéták, |
| kiért annyi kétséget élek én át, |
| mondjátok, lesz-e egyszer Ő enyém? |
|
„Szegény fiú! Hát vigaszunk kell? |
|
Mi is szerelemtől múlunk el.” |
|
| Te címeres, te bölcsfejű oroszlán |
| s századokba néző holló, te vén: |
| mondjátok, mi lehessen velem aztán, |
| ha megtudom, hogy nem lesz az enyém? |
|
„Emberfia, tanácsunk mindig ennyi: |
|
próbálj ezentúl szív nélkül szeretni!” |
|
| Ti vad ménen lovagló szép királynék, |
| szóval mondjátok, mihez lássak én, |
| ha negyedszer se sikerül a játék, |
| s Ő nem lesz soha, soha az enyém –? |
|
„Ha jó lovag vagy s tiszta férfi, |
|
szerelmedet másnak ne mérd ki: |
|
csak Róla énekelj – vigye a hír –, |
|
míg bé nem göngyölít a sír!” |
|
|
Búcsúzás után
| Vízbe-nézőn, könnyel szemem szögében, |
| lám ittmaradtam újra, egymagam; |
| a búcsúzást kiálltam, vége van, |
| de most, hogy elment, zsibbadoz a vérem. |
| Hiszem, neki sem jó, a búcsúzónak, |
| de – bár lelkébe önvád is harap – |
| új ég alatt találja őt a holnap. |
| Mit kezdjen az, ki helyszínen marad? |
| Csukott szemmel járjak tán, hogy ne lássam |
| az együtt-bámult partot, hidakat? |
| őt magát látom szemhéjam alatt, |
| másratekintő édes kacagásban! |
| Mint lassú felhő, melyet utoljára |
| a búcsúzó nap lila fénybe von, |
| a fájdalom fényében vonszolom |
| magam én is az éjszaka tavára. |
| Láttál-e már elfáradtszárnyú kányát |
| szállni magában nagy hegyek felé? |
| Ilyen látvánnyal érhetek fel én, |
| amint megyek elhagyott városán át. |
| …Jaj, hányszor kell még búcsúcsókot adni |
| szerelmünk száján, holtak homlokán? |
| Jaj, hányszor kell még egyedül maradni |
| tovatűnt autók, koporsók után – ? |
|
Weöres Sándornak
| Kis test nagy lelke, mely világba árad |
|
s a zengő csillagok közé dagad: |
| finom mérőszere a nagy világnak, |
|
világgá válva méred önmagad. |
|
Márciusi hó
| Hull a márciusi hó gomolyogva, |
| s az ég felé lebeg érzelmesen; |
| mintha egyetlen, roppant sírhalomra |
| szállongna, hogy befedje csendesen. |
| Imé, az Ország télbe dermed újra |
| a vérbevert Szabadság ünnepén; |
| borzong az élők könnyes koszorúja |
| halott hősök mohásodó kövén. |
| Mert sok hős hamvad itt a halmok alján, |
| hol a szintből tünedez már a hant, |
| s kiontott vérükért nem vigasztalván, |
| gyötri a föld a sok boldogtalant. |
| Tetemüket meg nem fiatalítja |
| nők szépítője, márciusi hó, |
| örök-életüknek egyéb a titka: |
| Emlékezés, mely a szívben lakó. |
| Így élnek ők. A föld alól, a hóból |
| – akár a Victoria Regia – |
| feltámad és népe szivére csókol |
| emberöltőnként a sok dalia. |
| Az éjszakában dombhát és morotva |
| lángnyelveket vet a magasba ki; |
| ki szent ügyért testét a földnek adta, |
| a lelke láng lesz s fog még gyújtani! |
| Zúdulnak az idő molekulái |
| s reánk peregnek, mint a porhavak. |
| De lám, gázolják azok unokái, |
| akik termékenyítve porlanak. |
| S járván az elrendeltetésnek útját, |
| tán hihetik, hogy a véres babért |
| gonosz hatalmak sárba nem tapodják, |
| s nem tör fel majd lelkükből a Miért? |
|
Tavasz-hívó
| Ha szereted a tavaszi füvet, |
| finom cipellőd kerülgesse szépen; |
| ne taposs rá a hegyről lejövet, |
| őrizzen meg bennünket jóemlékben. |
|
| A kerítés tövében kis virág |
| – neked adom; az idén ez az első; |
| s az utolsót is neked nyújtom át, |
| ha majd az ideje annak is eljő. |
|
| Az erdőszéli fák között kopog |
| s tavasz-hívót rikolt a tarka-harkály; |
| alattunk száraz ág s levél ropog, |
| éhes tavaszi tűznek jó takarmány. |
|
| Ott fenn a réteken még szerteszét |
| a napnak ellenálló hódarabkák, |
| mintha vetkőző szórta volna szét |
|
| Hallod, hogy kántál a rigó! |
| A hegyekben most bújnak ki a medvék, |
| s a park Flórája – válla, mint a hó – |
| nyírfák között épp emelinti leplét. |
|
|
Tavasz
|
Halász Gábornak
| Tavasz, Tavasz! – édes búvópatak, |
| fel-felüti borzas fejét a télben: |
| (Elrontott szerelem, mely megmarad |
| s űzi az embert egész életében.) |
|
| Ónos-eső hull, lágyan jár a szél, |
| s olyan melegszag száll a levegőben, |
| melyhez hasonlót nagy fehér kenyér |
| ízében éreztünk valaha régen. |
|
| Be különös, láttató pillanat! |
| Jaj, magamat be árvának találom! |
| Jaj, valaminek ma vége szakadt – |
| Mintha egyedül volnék a világon. |
|
| Egyedül járok, mint egy idegen, |
| kinek családja hetedhét határon |
| is túl maradt, vagy túl a tengeren; |
| mintha nem volna se hazám, se párom, |
|
| s mintha a földhöz csak ez ál-tavasz |
| s a régi friss-kenyér íze kötözne, |
| mely évenként megújul s ugyanaz – |
| míg másulunk mi s elmúlunk örökre. |
|
|
Tavasz van, gyermekek
| Tavasz van, gyermekek! A hegyi szélben |
| érzitek-é ezeréves szagát? |
| – Őrült leány, virággal az ölében, |
| vén koldusoknak is vad csókot ád. |
|
| Légy boldog, régi holt, dédunokád |
| egy könnyes csókból most fogamzik éppen! |
| Légy boldog, csontmagány, szép hóvirág |
| nyílik ki koponyád szemüregében. |
|
| S, boldog fiúk, hófoltos erdőszélre |
| rohanjatok ki, mint az ördögök, |
| pirult orcátok nyomjátok a szélbe! |
|
| Mind édesebbek e tavasz-körök, |
| melyek reánkgyűrűznek évről-évre, |
| az ős nyárból, mely valahol örök! |
|
|
Az árva orángutáng dalai
| A látvány bársonyos zöldjén kívül |
| mit adtok nekem, dunamenti dombok? |
| Mint rongyos vándor, szörnyen egyedül, |
| szülőföld nélkül, könnyesen bolyongok. |
|
| Lelkemben sűrű szenvedés lakik, |
| bozótos és sötét völgymélyedésnyi, |
| mely minden bokrot fantommá nagyít; |
| hogy is tudnék magammal szembenézni! |
|
| Minő évek szőtték a múltamat! |
| Mint domboldalról szántók tarkaságát, |
| a sok vetést, mely egymáshoz tapad, |
| látom zöld esztendőim sokaságát. |
|
| Múlt életem emlékjele vagyok, |
| eltűnő út mentében árva pózna, |
| hozzám kötözve jajgat és sajog |
| huszonhat esztendő fekete drótja – |
|
| Ha otthon élnék, tán az ősi múlt |
| édes folytonosság-íze kísérne, |
| nem volnék emilyen két-részre hullt, |
|
| A patakok a földnek lelke ott, |
| a hegypúpok sírhalmi őseimnek; |
| emberszabású templomok felett |
| ükapámlátta vén varjak keringnek. |
|
| a kedves holtak, mint a jó juhok, |
| amikor összebújnak nagyidőben; |
| s mint ágyba, melyben testvér alhatott, |
| úgy készülnék én is abba a földbe. |
|
| De itt? Úristen, ments meg a homok |
| száraz őrlésitől s áldott kovásznak |
| juttass síromba félkupa humuszt, |
| melyben szép Erdély férgecskéi másznak! – |
|
| huszonhatodszor zöld a rét. |
| Huszonhatévnyi ember-életemmel |
| szűkítettem dicsőn a végtelent. |
| Huszonhatodszor csap be április, |
| hogy életem az „Universum” gondja, |
| hogy számontartja esztendőim is |
| és nincs erő, mely testem összerontja. |
| Huszonhatodszor szeretnék megint |
| békák után vetődni el a réten, |
| hol a sáté kardos tábora ring, |
| s csíbort fogni a tó tündér vizében; |
| mert a kölyköt, tudom, nem irtja ki |
| belőlem a világ törvénykezése: |
| Maugli velem fog sírba szállani; |
|
|
Chaplin-óda
|
Ötvenedik születésnapjára
| ma jobban fáj, sajog nekem |
| fájhatott a vén királyoké! |
| Sírni szeretnék a rengeteg sok kacagás után. |
|
| Én a kevesek közül valónak |
| érzem magam, ki – mint Cocteau – |
| jól tudja, hogy ki voltál. |
| Bizony, bizony, vasból van a világ, |
| ember az embert gépekkel kioltja; |
| még tó partján domborodó sírunkba |
| is beleduruzsolnak a turbinák… |
|
| Ó, rángasd még bajuszkád jó sokáig, |
| hadd röhögjön az ember – önmagán –, |
| s könnyezzék majd a kacagás után, |
| ha Chaplin sír s nadrágja rojtja látszik! |
|
| – Ki jön utánad? Unokánknak lesz-e |
| ilyen vigasztalója, amilyen te |
| voltál nekünk e zagyva századélen, |
| melynek dús voltában a gazdag is szegényen, |
| sóváran és meg-megriadva tengett? |
| Tudom, utódod nem teremhet. |
|
| S vajon, mikor mi már rég nem leszünk |
| s csontunkat is porrátörték a gépek, |
| mutogatják-e drága Chaplinünk |
| emlékeit a másnadrágú népnek? |
|
| Lesz-é vajon egy csendes múzeum |
| – volt kultúrák tudósa tán az őre –, |
| benne sok vén találmány, szürke lom |
| (akár az elefántok temetője), |
| egy múzeum, melynek egyik zugában |
| ott őriztetnek rossz jelvényeid: |
| a Vén cipő, a Kalpag és a Pálca – ? |
|
| S lesz-é egy sír, amelynek domborára |
| két roppant kőbocskor kerül, |
| s ez lesz rávésve oldalára: |
| „Itt nyugszik Charly Chaplin úr, |
| Roi des Fous – a Bolondok Királya.” |
|
|
Mint egykor Xerxes
| Mint egykor Xerxes, ki a dombon állt |
| mustrát tartván százezer jó vitézén |
| s a sok viharvert daliára nézvén |
| meglátta bennük a jövő halált, |
| hogy sírni kezdett az idő tűnésén – |
| úgy állok én is feletted, Világ, |
| s tekintek nagy kőtornyaidra, Város; |
| e dombtetőn, mely zöldelő, virágos, |
| érzem a hervadó idő szagát, |
| és csak sírok, nem bánom, bárki lát most. |
| Hát végetért a gangos ífjuság, |
| elmúltak a szerelmek, utazások – |
| az Utazások! s főleg a csudák, |
| melyekre éppúgy fognak lesni mások, |
| s elmúltak a cigaretták, ivások! |
|
| Ó, bölcs és boldog Hyperbóreus, |
| ki magad únván a tengerbe lépdelsz, |
| hogy ott örökös üdvösségre juss! |
| Halálod, mint az álom, csendes édes. |
| Hazádban nem lehet számomra juss? |
| Nem kell nekem ez az idő-szoba, |
| haláltól előlegezett honosság; |
| élet-kapuja-halál-küszöbe |
| között téblábolás, se ki, se be, |
| sok féltapasztalás, félbizonyosság! |
| Ődöngök itt, menekvő idegen, |
| ki lelkében örök honvágyat ápol. |
| Egy illat kell, s eltűnik hely s jelen, |
| mint most, a sárga hársfák illatától: |
| máris suhogva közeleg a Távol. |
|
| Örök elvágyás rabja vagyok én, |
| véknyamban az idő vad sarkalása; |
| hol állhatnék meg e föld kerekén |
| egyhelyben, melynek örök a varázsa, |
| mely erdőben, mely térség szegletén? |
| Firenzében tudok egy templomot, |
| a befogott tér csendje szinte édes; |
| tán itt a pont, honnét kergült, konok |
| forgásából a Földet Archimédesz |
| kizökkenthetné, mint rozzant lomot. |
| Örök csendjében zsongva alszanak |
| hamvukba hullt nagy urak, régi szépek |
| – a sok porrávált szobor-más alak! – |
| és ott urnája Dante szellemének, |
| feliratos, rozsdás freskó alatt. |
| Irígylendő, páratlan sírirat: |
| „Onorate l’altissimo poeta!” |
| Lépéseid kongása megrikat, |
| de könnyezésed édes, mint a Léthe, |
| könnyhullatván nem érzed önmagad. |
| Lelkem most villanyszikraként kigyúl |
| s a sír-padló felett vibrálva áll meg; |
| s ím, képzeletben fölém homorul |
| nagy boltja Santa Croce templomának, |
| hol százezernyi lélek él rabul. |
|
| – Maradj, lélek, minek térnél te meg |
| hozzám? Hogy újra kóborlásra indulj? |
| Egy oltársípban foghatsz tán helyet, |
| vagy szállj meg egy szép márvány-baldachint, hol |
| szakálluk szárítják a szellemek. |
| Maradj, s testemtől ne várj új utat |
| s látását nagy tornyoknak, büszke térnek, |
| remélj s higyj álom-kárpótlásokat |
| a helyekért, hová a test nem érhet: |
| e bús kutya, mely hold felé ugat… |
|
|
Az átkozott virág
| S szívben gyökerező cikád |
| Angyalkönny-ízű esőt kívánna. |
|
| – Jaj, a pokolban tenyészik e fajta, |
| Lelkek elátkozott serege rajta – |
| Hogy táplálhatná most a kedves ég? |
|
| Ne féltsd ördög-szabott adódat! |
| Csak úgy dűl majd a szorító gyökérre, |
| S időtlen időkre eloltja szomjad! |
|
|
A láthatatlan hegedűhöz
| Meddig zokogsz bennem, mélyhegedű? |
| Sohase szűnsz meg, zsongó fájdalom? |
| Ha elpusztít e sajgás egy napon, |
| tovább sírsz akkor is, mélyhegedű? |
|
| Fenséges vagy: komor, titokzatos. |
| Igaz, sötét sírom felé sodorsz, |
| s fenséges kínhoz a világ goromba, |
| mégis, hálás vagyok Valakinek: |
| ő tanitott e zengő fájdalomra. |
|
| Még fáj, még szúr a megsemmisülés: |
| nem foglak hallani, mélyhegedű, |
| egyszeri létem titkos muzsikája! |
|
| S hogy senki sem hallhatott igazán, |
| elpattanó húr irtózata tép: |
| mert azután mindjárt a semmi csendje |
| omlik, mint a homok, az életemre. |
|
|
„Il pensieroso”
|
Rédey Tivadarnak
| Eljöttem ismét a süllyedt szobába, |
| hol hűs márványt idő hulláma mos, |
| s pora felett őrködve ül a kába |
|
Gondolkodó, a bús, titokzatos. |
|
| A kéjthozó Hajnaltól messzefordul, |
|
Alkony sem kell neki, a vén barát: |
| csökönyösen, görnyedten, szinte orvul |
| kutatja az űrben saját magát. |
|
| Kik láthatták őt, vajh, kik fejtegették |
| rettentő titkát századok során? |
| Rossz kis velők, riadt ember-szemecskék |
| koptak, szédültek felhős homlokán. |
|
| – Vajon ki ő? – kérdem, majd borzadással |
| esem magamhoz: – és ki vagyok én? |
| S kik volnánk mi, akik itt egyre-másra |
| élünk, halunk e kóbor sártekén? |
|
|
Etruriából Transsylvániába…
| Etruriából Transsylvániába |
| szivárványhidat ver áhítatom, |
| s mint Hermes, kinek könnyű szárny a lába, |
| a távolságot beszáguldozom. |
|
| Ott, ott a mythologia, nem itten, |
| ott éltem volt, mint boldog, ős király; |
| hevertem vad nimfák lábainál |
| s volt istenem: halfejű égi isten. |
|
Prato és Bologna közt, 1939. június 21. |
|
A velencei noteszből
| Poétád szerettem volna lenni, |
| úgy megejtett százezer csodád – |
| Időm lejárt, tovább kell este menni. |
| Halottként visz fekete gondolád. |
|
|
Fekete tulipán
| Mindég hittem: csillagból származol |
| s a Világ ős titkát hordod magadban. |
| Hangodból hűs forrás csergése szól, |
| szivedben forró-rohamú patak van. |
|
| Enyém vagy-é, vagy csak a magadé? |
| Anyag szerint asszony – másként örökszűz, |
| szép állat, szép ember – angyal vagy-é? |
| Lidérces lánggal lobogó öröktűz? |
|
| Régi királynék mása, ezer év |
| úrnőinek kéje s tragédiája, |
| csudálatos színek, álomzenék – |
| ez vagy nekem, ez vagy nekem, te drága! |
| Virágok közt fekete tulipán, |
| melyet a tó esti szellője ringat, |
| s a lepke meghal szívása után – |
| édes Halálom vagy, egyetlenem vagy! |
|
|
Egy kivándorló után
|
Vas Marianne-nak
| Ki messze indulsz, legszebb pesti leány, |
| És e hazát már látni nem is fogod, |
| Hadd búcsúzkodjam így tetőled, |
| S hadd, hogy utad lebegőn kövessem. |
|
| Mint repülőgép, mely sebesen futó |
| Hosszú hajókat messzire elkísér, |
| Úgy száll a lelkem most utánad, |
| Isteni lány, Budapest virága! |
|
| Visszatekintőn látlak a nagy hajón, |
| Hosszú hajad mind arcod előtt lebeg, |
| Úgy, mintha gyászodat takarva, |
| Nedvesedő szemedet törölné… |
|
| Mert nem a tengert és nem a szirteket |
| Látod a mélyben, nem vizet és halat, |
| De régi tornyok képe reszket |
| S drága siré, a vizek futásán. |
|
| Mit súg a lelked, ott a hajó fokán, |
| Erről a honról, mely a világra szült, |
| Ám meg nem tarta önmagának, |
| Isteni kincs, te vizekbe eresztett! |
|
| Látod-e múltját, szörnyű keserveit, |
| Látod-e testén száz csatavert sebét, |
| Melyek tudtával megbocsátasz, |
| S szólsz, magyarul: „ne ítélj, ne vádolj?”… |
|
| Vagy megbocsátás nincs a szívedbe, nincs |
| Engedelem, csak iszonyú fájdalom, |
| Hogy így vetett ki önmagából |
| Vén Európa s a durva törvény. – |
|
|
Halj meg
| Halj meg, te költő, hogy éljen a versed, |
| szépülve szálljon a korban tovább! |
| Minek élnél, ha nem vársz már csodát, |
| és ami fontos volt, megénekelted –? |
|
| Emberséged mellékes; rossz filiszter, |
| kinek élő kezéből hull ki lant; |
| mihelyt utolsó versed megfogant, |
| hájasodó szívedet csendesítsd el! |
|
| Mindenből, mit jégcsókú múzsa rendel, |
| korcs mű terem és torzó-szülemény: |
| mit költő kezdett, nem folytathat ember. |
| S mit ér a gazdagság, a nő, a fény, |
| ha már a szíved, a szíved szegény? |
| – Halj meg a végső vers-gerjedelemmel. |
|
|
Őszi készülődés
| A hírlapok sötét dolgokról írnak: |
| maholnap tán reszket is a Teremtés. |
| Kezet-festő friss gyászjelentés- |
| szaga van az újságpapírnak. |
|
| Úgy látszik, jő a gyermekkori Rém. |
| a csillogó géptestek megjelennek, |
|
| És egy napon, meglátod, szörnyű csend lesz. |
| E csend, e csend jelenti: megjelent. |
| Harangszó száll a dermedő szívekhez, |
| rézangyal-felhők szállnak odafent; |
| az esti szélben borzongnak az ágak, |
| búcsúzva intenek, bólintanak |
| a tegnapi, a boldogabb világnak, |
| amely után annyit sóhajtanak |
| s könnyeznek majd a gyermekek, a vének. |
| „Béke” s „Békében” – mondják, s ráborul |
| őrült anyjára a menő fiú: |
| már perzsel, öl, dühöng a Háború! |
|
POST SCRIPTUM:
| Háborúfélő verset írtam éppen |
| s révülten néztem az eget: |
| Bomlotthajú asszonyfő szállt az égen |
| s lilán elúszott a világ felett. |
|
|
Ott Északon…
| Ahol imént még szürke égi bálnák |
| harsogtak a csipkés égöblön át, |
| szállni látom apám szép madarát: |
| a szajkó vígan pattingatja szárnyát. |
|
| Járjuk az erdőt, őzek menedékét, |
| s míg a világban áll a háború, |
| e jószagú és biztos sátorú |
| fenyők tövébe álmodjuk a békét. |
|
| Ott Északon már tart a nagy-vadászat, |
| lejárt a béke, mint nyúltilalom. |
| S egy ország sorsát énekli dalom, |
| hol negyedszer van tora szörnyű gyásznak. |
|
| Kalandos ország! Ritka hősi kedvvel |
| sírját megássa minden nemzedék |
| és így kiált, midőn a sírba lép: |
| sebaj, százszorta szebben ébredek fel! |
|
Rozsnyó, 1939. szeptember |
|
Töredék 1939 szeptemberéből
| Élvezd, ha tudod, jelenünk csodáit! |
| Milyen színjátékot készít, lám, a világ! |
| Állunk a balkonon, sötét város felett, |
| s lelkünk halottak nyugalmára vágyik – |
|
| Bár jönne el az idő, amikor |
| a visszagondolás bizsergésével nézhetünk e napra, |
| – Emlékszel? hogy álltunk ott a balkon magasán, |
| tudván, hogy nemsokára itt a vész, |
| s lila lángnyelvként vad szirénák |
| csapnak a fekete-kék homályba, |
| szörnyű dörejjel lángszóró gépmadarak |
| zuhannak házainkra a csillagos űrből, |
| a rendíthetetlen csillagok közül, |
| melyek soha, soha nem fognak tudni semmit |
| nyomorult testvérük békéjéről, háborújáról… |
| – A halottakat irigyeltük, emlékszel? |
| a halottakat! – fogom majd mondani, ha mondhatom, |
| – akik álmélkodó szemüreggel néztek fel akkor |
| koporsójuk csillagtalan, végtelen űrébe, |
| s bennünket, mégis bennünket irigyeltek, |
| s boldog rivalgással adták volna ide |
| békés holtságukat, örökös csendjüket |
| nyomorult, veszendő életünk egyetlen pillanatáért! |
|
| (Nézek a sötét temető felé |
| – talán ott lent jobb volna már, |
| ott kellene rég pihenni nekem |
| boldog Reviczky sípcsontjainál, |
| együtt néznénk az égre fel, |
| keresvén régi csillagképletet…) |
|
|
Szeptembervégi este
| Hűvös szeptembervégi este; |
| Kezemben nagy-nagy piros alma, |
| őröl, mormol az idő malma, |
| duruzsolását félve hallgatom. |
|
| Odakünn titkos kutyapárok |
| egymásnak bús szóval üzennek. |
| Én ismét mint az árva járok. |
| Mi köze hozzánk a jelennek? |
| Mi köze hozzám a jelennek? |
|
| Hideg széllel jönnek a házra |
| s hívnak a városszéli kertek. |
| A fákon ért szilvák sírása: |
| „Hát életünk egy nyárra terjed?” |
| A fűben alma-hulla erjed. |
|
| most van soron a vad bujócska; |
| az izgalomtól arca halvány, |
| s összebú lányka és fiúcska… |
| Ravasz hunyó számol a falnál. |
|
| Száraz kórók lábunkba marnak, |
| szárnyukkal csillagot takarnak. |
| Sírkeresztek a lámpafények, |
| melyek a domboldalban égnek. |
|
| Hideg a kő, nem hull a csillag, |
| a kémények sűrűn pipálnak; |
| a Kollégyom körül latin-szag, |
| szaga bús tanulási kínnak |
| s száz régi enyedi diáknak. |
|
| Kántáló szép cselédleányok, |
| illatosak s örökre tiszták, |
| ó, nagymamák, ó, rőzselángok, |
| ánizsteák, gombák, puliszkák, |
| nélkületek velem mi lesz hát? |
|
| jelenedben a múlt ragyog. |
| Ne bánd, mi a holnapi lecke! |
| s a lelkem száll a nagy hegyekbe. – |
|
|
„Nem lehetsz boldog”
| Úgy fáj az őszben életünk mulása, |
| mint az éjfélt ütő óraharang |
| tizenkét szomorú, nagy kondulása… |
| Mi vigasztaljon, hogyha a világban |
| a lomb, az ősz, a halál is halott? |
| Eddig úsztunk az édes-szennyes árban, |
| s az édes-szennyes ár ma megfagyott. |
|
| Itt állok, s messze gondolok, a nyárra, |
| hihetetlen, hogy lett volna nyarunk! |
| Ó, bár álmomban szöknének virágba |
| a fák, melyekben dús emléke zsong! |
|
| – Ki rémített rám, hogy „nem leszel boldog, |
| ha nincs bajod, világét síratod; |
| nem vagy különb, mint jajgató bolondok, |
| kiknek a sírás édes, víg dolog.” |
|
| Víg őszi sírás – bús tavaszi ének; |
| édes fájás – keserü kéj: nem egy? |
| A könnytelen zokogás Istenének |
| áldoztad fel egyetlen életed! |
|
| És szeretnéd, ha a sok hosszú nyárfa, |
| mely annyi évszakot visel belül, |
| mind, egytől-egyig emlékedre állna |
| s hirdetné életed végtelenül, |
|
| hirdetné, hogy a Földön te sirattad |
| legtöbbet a szomorú őszi fát, |
| a rózsatőt, melyet a földbe raktak, |
| s mindazt, mi téged többé sose lát. |
|
|
A Történelemhez
| Ismét megejtettél, Történelem, |
| vakondlyukban bújkáló tarka semmi; |
| hős lendület incselkedik velem, |
| s úgy érzem, messze, messze kéne menni. |
|
| Hol vagy található, mesés anyag, |
| hol van szép országod kezdete, vége? |
| Jelenünk java is beléd szalad, |
| s mánk holnap szomszéd csillag tölteléke. |
|
| Beléd botorkál az emberi nem, |
| s elmúlásunkat kicsinyítve, látom: |
| a sivatag sárgálló végtelen, |
| csontváz poroszkál rajta teveháton. |
|
| Ó, embernemzetség! Csillagszilánk |
| vetett ide a földre, bizonyisten! |
| hogy nyughatatlan, huncut és falánk |
| tested éljen, haljon, termékenyítsen. |
|
| Időfonálra futtatott virág, |
| történelem, hazugtermésü semmi! |
| Be szeretnék mennyen és poklon át |
| mélyen magasló kékjeidbe menni! |
|
|
Éjféli sírás
| Sír a lélek a sötét éjszakában, |
| sír a mécses az elhagyott siron; |
| tollászkodik egy bús fekete páva, |
| hull, hull a tolla, fekete szirom. |
|
| A bú csak magadé, semmit sem ér. |
| – A bú mindenkié és újraéled, |
| mint régi kastélyok kövén a vér. |
|
| kék körme sajgó anyagomba tép; |
| régi vétek rossz hánytorgása felvet, |
| s bántott halott mereszti rám szemét. |
|
| Mily testet válasszak szállásomul? |
| Vágjak neki időtlenül az űrnek, |
| kezdvén bolyongásom gazdátlanul? – |
|
| cikázó mérhetetlenség tava! |
| Szippants magadba, hogy e bús jelenség |
| sötét földjéről tűnjék már tova! – |
|
| Így sír a lélek a sötét szobában, |
| így a mécses az elhagyott siron; |
| mint tollát hullató szomoru páva, |
| esendőségem sírva siratom. |
|
|
Kicsi kutyánk elsiratása
| Ugatnak a kutyák az éjszakában; |
| a mi kutyánk miért nem fut elénk? |
| Angyalhajas szalaggal a nyakában, |
| alszik a hó alatt megbújva lágyan, |
| hiába szólongatjuk már szegényt! |
|
| Szegény kicsi kutyánk, most elsiratlak, |
| ahogy kutyát senki sem siratott; |
| nagy fájdalmam jajjai égre csapnak, |
| legyen ez nyugtatód és vigaszod. |
| Rég nem éreztem sírást ily igaznak. |
| Elsiratlak, hogy többé sose kelljen |
| sírnom érted, kiömlött vérű test, |
| ki most is itt járkálsz, mint kicsi szellem, |
| hogy vigasztald házunkat, az ürest, |
| míg roncsolt tested künt hever a kertben. |
|
| A párna, melyen ültél, tán meleg még, |
| a csirkecsontok még a papiron, |
| kis tányérodban vár-vár jó tejecskéd, |
| s én már gondolkozom a kis siron, |
| melyben elporlad majd széttört fejecskéd. |
| A lelkemet most is zihálva rázza |
| az a rettentő tompa reccsenés, |
| s a ronda autó fantom-suhanása – |
| leírására ember-szó kevés: |
| e pillanatnak tán megölne mása! |
| Jaj, ott hevert bolondos kicsi tested |
| és mi egymást szaggattuk oktalan, |
| sokáig hunyt szemmel maradva veszteg; |
| a véred azalatt, mint a higany, |
| kifolyt s az útra V-betűt eresztett. |
| Így jelezted, hogy mindörökre Véged, |
| a halálba táruló Végtelent; |
| s e Vér-betű ott úgy szemembe égett, |
| hogy mindig látni fogom odabent |
| s a hegyiben holtan feküdni téged. |
|
| Ó, a kezek, amelyek símogattak, |
| a drága női kéz, mely testedet |
| annyit babusgatá, hogy néha annak |
| már-már irígye lettem – a kezek, |
| mint fájdalmas száj, vállamba haraptak. |
| Most is itt ég, mint matróz-tetoválás, |
| s néha most is fülembe szúr a hang, |
| a zokogó vád, mellyel ott a párás |
| úton sirattad a boldogtalant. |
| Ne sujtson minket több ilyen halál-gyász! |
| A megsemmisülés úgy meglegyintett, |
| akkora volt a figyelmeztetés, |
| hogy aki azután lát vala minket, |
| hiheté vala: szörnyű temetés, |
| rokon-halál duvasztja lelkeinket. |
|
| Én kellett végre férfimód kiálljak; |
| bokorba vittem langyos tetemét, |
| ne bántsák, bámulják, kik erre járnak; |
| a vére folyt, meleg volt és sötét, |
| hasa fehérlett, mint halott sirálynak. |
|
| Hogy összeforrtunk ott a fájdalomban, |
| ahogy gyönyörben tán nem is lehet! |
| Levágott a halál, mint szörnyű bomba, |
| egymásba roppantott a rettenet; |
| egyek leszünk már gyászban, vigalomban. |
| Én később egyedül utána mentem |
| és hazavittem borzongva szegényt; |
| otthon a rémítő, fekete csendben |
| zokogás kelt a hír visszhangjaként, |
| omló női könnyek vádoltak engem. |
|
| – Szegény kutyuskám, én most eltemetlek – |
| mondogattam búcsúztatván sután –; |
| többet értél, mint egy állatsereglet, |
| mennyi tréfád volt, kis halott kutyám, |
| mennyi meleget árasztott a tested! |
| Tudtál csücsülni és pitizni szépen, |
| csolnak hegyéből nézted a vizet, |
| incselkedtél a szeretők ölében |
| s tündérkedtél, mint édes amorett, |
| szerelmünk gyönyörű nyár-idejében. |
|
| Kegyetlen végzet, így rabolsz bennünket, |
| hogy emlék-hordozónkat elveszed? |
| Micsoda megtorlás, micsoda bűnnek |
| alattomos büntetése lehet, |
| hogy így lett szörnyű gyász a csendes ünnep –? |
|
| Most el fogok temetni egy kazettát, |
| kinccsel teli emlék-iskátulyát |
| (az ember éltében annyit temet, hát |
| temessen el néhány kedves kutyát, |
| melyek imént még kezét nyalogatták), |
| most el foglak temetni – mondogattam |
| és dolgoztam a citrom hold alatt, |
| mely reszketett a nyírfán fennakadtan: |
| ásóm vágta a csúf őszi sarat |
| s halott levél siseregett alattam. |
|
| S mikor elkészült csúf fekete gödre, |
| leoldoztam véres nyak-madzagát |
| s helyére szép angyalhajat kötöttem, |
| hadd fusson így az angyalokhoz át, |
| édes kezek cirógassák örökre! |
|
| Ugatnak a kutyák az éjszakában, |
| a mi kutyánk többé nem fut elénk; |
| angyalhajas szalaggal a nyakában |
| alszik a hó alatt megbújva lágyan, |
| ölünkbe már nem ültetjük szegényt. |
|
|
Tasso tölgyfájához
| Vén, korhadt rönk, te láttad még a Költőt, |
| ki valaha sátrad alatt pihent; |
| itt ült biz ő, a gáncstalan lovag, |
| ki égő fáklyaként hordta szivét |
| városokon, tartományokon át |
| és ciprusos nagy útakon, hol |
| gyilkosok és hercegnők lesve-lesték – |
|
| Vén, korhadt rönk, akár szobra lehetnél! |
| Ilyen volt ő is, a hamvába hullt, |
| roskadt poéta, akit egy napon |
| alád illesztettek a jó csuhások, |
| tápláltak tejjel, mézzel és kenyérrel, |
| s közben fülébe csintalan harangszó |
| s növendék gyermekek kórusa csengett. |
|
| Ötszáz év motoszkál, vén tölgy, tebenned, |
| bár életnek nincs már szikrája sem; |
| ki tenmagad bölcsője voltál, |
| ím, koporsója vagy most tenmagadnak. |
| Még három év, még négy talán |
| és szerteporlasz, drága szent öreg, |
| utolsó élőlény, ki látta Tassót. |
|
| Hallod-e még az ismerős harangszót, |
| mely valaha a Költőt is temette, |
| s emlékszel-é a szomorú menetre, |
| mely a templomba vitte vézna testét? |
| Ellested-é vaj egy gondolatát, |
| bár egy szavát elkapta-é figyelmed, |
| amikor innen várta a Kegyelmet, |
| szegény futóbolond lovagi költő? |
|
| Ó, hány tavasz, ó, hány bús emberöltő |
| hullatta itt a lombot és a főket, |
| azóta, hogy a kripta béfogadta |
| porhüvelyét, s hogy az örök dicsőség |
| szárnyára kapta s vitte, vitte lelkét, |
| vitte hírét, hirdették, ünnepelték – |
| ahogy ez már holt költővel szokásos! |
|
| S most édes Napban fürdik lent a város, |
| a Gianicolón lebzsel a Favone, |
| vén roncsodon már bogarászva jön-megy |
| és lelkendezve füttyent a vörösbegy, |
| Taliarchus a csúf telet elűzte, |
| fagyott pálmák is kezdenek virulni – |
| Te, vén koporsó, bús emlék emléke, |
| már soha, soha többé nem virulsz ki! |
|
|
Útipogácsa
| Álmomban űzött király voltam |
| s nagy bánatomban így daloltam: |
| Egyszer én is odahaza voltam, |
| Magyarországban országoltam. |
|
| S ma úgy érzem, az idegenség |
| testemnek kín, lelkemnek ínség. |
| S féltem, szeretem magamat, |
| mert otthonomból vagyok egy darab! |
|
| S cókmókjaim úgy őrzöm, ügyelem, |
| ki tudja, meddig jönnek még velem? |
| S őrizek pénzt, gombot, cipőt, ruhát, |
| s amellyel még anyám kötötte át |
| a csomagot – őrzöm a madzagot. |
| Idegenben ilyen bolond vagyok. |
|
| Mert hogyha elfogy anyám süteménye, |
| többet tán nem ehetem már belőle. |
| Mit bánom hát, ha ínyem szenved? |
| Az utolsót nem eszem meg; |
| drágább nekem, mint a mirrha, |
| s árván sóhajtom felette: |
|
|
Róma, 1940
| nagy repülők jönnek-mennek. |
|
| Lent a romok összesúgnak, |
| összesúgnak, összenéznek: |
| „minket bíz meg nem ijesztnek, |
| minket bíz meg nem igéznek! |
|
| Mi a próbát már kiálltuk, |
| ember, idő tört bennünket; |
|
| Mit bánjuk, ha bomba robban, |
| mit, ha vad géppuska paskol? |
| ördög szökhet ránk magasból, |
| nem törhetünk össze jobban.” |
|
| S harsognak a szörnyű gépek, |
| húznak, bucskáznak, forognak; |
| s mint a lúd, magasba néznek. |
|
|
Szicília
| Ki látja, milyen búsan lóg a pálma? |
| A tenger is vajúdva hömpölyög; |
| alkonyati, lilás felhők mögött |
| bujkál a hellének hatalmi álma. |
|
| Tüskés bozótot nevel itt a szikla, |
| de tán odvában istenség lakik; |
| templomának órjás oszlopait |
| az ember szétveré s a föld beszítta. |
|
| Nem az idő, de a történelem, |
| az idő és az ember szörnyű fattya |
| volt, aki őket ily csúful becsapta. |
|
| Emlékük itt maholnap jeltelen, |
| mert az anyag a formát cserbehagyta. |
| Üres sírjukban kutyatej terem. |
|
| S mintha a múlt az égbe szállott volna! |
| Ma este minden szép aranya, vére, |
| kitelepedett a nyugati égre; |
| úszik a felhők sok achív hajója, |
|
| túl tágas út gazdag népsége tódul |
| százoszlopos, dombháti templomába, |
| hogy nevető, szép istenét csodálja |
| s szájon csókolja esti búcsúzóul. |
|
| …Hideg, mállós sziklákon zord avultság: |
| ilyenkor jaj, be szomorú a város! |
| Fürge népsége fel s alá futkároz, |
| s már meg sem ismeri nagy, égi multját. |
|
| Föld s ég, jelen s múlt közt fekete kárpit – |
| csak álmodom ez égbeszállt világot, |
| mert hazudik a múlt, akár az álmok, |
| s tán Empedocles is, jaj, sose járt itt! |
|
Agrigento, 1940. rnárcius |
|
Mérföldek, esztendők
| A völgy mélyében, örökzöld erdőben |
| a tengelicek roppant boldogok. |
| S hogy máma én is boldogabb vagyok, |
| ne irigyelje senki, senki tőlem! |
|
| Ezen a télen annyit tépelődtem |
| idő és tér felett; bús fantomok |
| vonultak el a nagyszerű romok |
| városában rémítgetőn előttem. |
|
| De hogy a tavasz ma idevezérelt |
| s megúsztatott földszagú fátylain, |
| víg csorgóból itatott angyalin, |
| s az ég ibolya volt, a rét sötétzöld – |
|
| keresztyén szív, mondám, hiába vérzel, |
| amely gyötört, hamis, csinált a kín, |
| az egész föld otthonod lehet, ím, |
| és csak tavasz van és csak élet, élet! |
|
|
Primavalle
| Időtelen és örök ez a völgy, |
| úgy őgyeleg benne a régi pásztor, |
| mint romhagyó évezredek előtt |
| s azóta is, vajon ki tudja hányszor. |
| S időtelen és örök ez a pásztor, |
| sosem tartotta számon éveit, |
| mint életében már ki tudja hányszor, |
| úgy éli a tavasz örömeit: |
| mert jeltelen s időtelen e völgy, |
| ki sem tartotta számon éveit, |
| mint emberírtó esztendők előtt, |
| úgy éli a tavasz örömeit, |
| s csak őgyeleg benne a régi pásztor, |
| mint életében már talán ezerszer, |
| s vajjon ezentúl is ki tudja hányszor. |
|
Dalok a Corsini-kertből
| a hat terász hat hang-csoda; |
| megyünk, megyünk valahova. |
|
| Rohanj, szeress, amíg lehet, |
|
| rohanunk, most meg pápáknak |
|
| Itt büszkén áll s régi fényben |
| de lábánál, lent a mélyben, |
|
| „mindent láttam én a mában, |
|
| a hat terász zenél, zenél; |
| úszunk, úszunk az időben, |
|
|
| Menjünk ki a domboldalra, végre |
| becsülettel süt a napsugár, |
| a pálmák közt még a szél se jár. |
|
| Tasso lelke innét szállt az égre, |
| egyenest az Úristen kezére |
| s megpihent ott, mint fáradt madár. |
|
| Már vetkőzik valahol titokban |
| s méri keblét a Tavaszi Hölgy; |
| telő holdnál esténként a zöld |
|
| pálmák alján faun patája dobban. |
| Testem aranykorból örökölt |
| ősi kedve végre-végre lobban! |
|
| Fogadj el hát, Tavaszi Egészség, |
| pogány isten! Lennék hódolód; |
| melegíts meg forrást és folyót, |
|
| hadd fürödjék benne már a Szépség, |
| fürödjék nagyot, lubickolót |
| s lessem én, mint Zsuzsannát a vénség. |
|
| Lőporfüstös, rossz Európánkban |
| utólszor még egyet szusszanok, |
| aztán jöhetnek a vad napok, |
|
| füstölhet vén csillagunk magában. |
| Utólszor még egyet dalolok |
| e hallgató-lantú szép hazában! |
|
|
|
A római tavaszból
| Hogy élvezhesselek, szép idegen tavasz, |
| mikor még otthon öldököl a tél, |
| kunyhók s vén templomfedelek roskadoznak |
| méteres hó alatt, s a föld kemény lett, |
| hogy sírgödröt se lehet ásni benne –? |
|
| Hogy élvezhesselek, kertalji este, |
| langyos szellő, aranyló hold a réten, |
| amikor otthon jégpadozat fedi |
| a vizek hátát, s hófúvásos |
| nagy utak mentén megfagy a vándor –? |
|
| S szabad lélek, hogy engedjelek el, |
| hogy küldjelek a pálmafás romokra, |
| s belé a Dél kékjébe, aranyába, |
| amikor otthon az emberi lelken |
| történelmi szorongás s fekete gond ül –? |
|
| Minő tavaszt küldesz oda, Istenem? |
| Rontó, teremtő olvadás, vajon mit |
| zúdítasz hazámra vad szeleddel, |
| s megállnak-é az áradt patakokban |
| hentergő, rohanó, iszonyú sziklák –? |
|
|
Ad Lycidam
| Régi sok istenség bizomány-földjén szomorogva, |
| búskomoran loholom a romokat s temetőt. |
| Víg emlékükhöz méltatlanul és balul élek, |
| árva keresztyénül szenvedek és magyarul. |
| Eltűnt országok maradék falain gyalogoltam, |
| névtelen istenség s temploma vette imám. |
| Szörnyü törött urnák hamuja hullott a kezemre, |
| Héra hideg kebelét csókolgatta a szám – |
| ámde se régi korok, sem sírok bús maradéka, |
| sem a mulandóság emberi gondolata |
| nem sebezé szivemet s könnyet sem csalt a szemembe; |
| új nyavalyám nyomorít, új veszedelmem apaszt. |
|
| Hűvös alkonyaton künt jártam a messzi határban, |
| északi völgybe juték s mentem a mélye felé, |
| hol feketés parafák s nagylombú ciprusok álltak |
| s régi, kivájt kövibe csörgedezett kicsi kút. |
| Itt pattant elibém az a szép rémség, az az isten, |
| melynek azóta borult, tétova rabja vagyok. |
| Elmult s messzerepült fiatalság, drága kamaszkor, |
| istenséged előtt könnybeborult a szemem! |
| S látlak meztelenül most is, koszorú a hajadban, |
| bokrok közt szilajon asszonyi testre lesel; |
| huncut tűz, fene bátorság szikrája szemedben, |
| testedben örökös élet erője feszül… |
|
| Tőled hol vagyok én, elevenszemü, édes Apolló, |
| élet-felfedező, csókraboló dalia; |
| tán csak korcs visszhang a szivem tavaszos riadása, |
| s végzettől nekem írt csókok idője letelt. |
| Többé nem zakatol, nem készül bennem a nagy csíny, |
| már ezután, élet, kisbetüs a te neved. |
| Ám téged, Lycidas, mennyekbe repült fiatalság, |
| jól elkótyavetyélt, isteni ifjukorom, |
| drága halott, hogy tudjalak én kihimezni s imádni? |
| Életem összetiport, már sem erőm, sem időm. |
|
|
Pogány romok
| Mintha órjás, márványtömegű csillag |
| zúzódott volna száz darabra itten, |
| vagy mintha őslény rettentő csontvázát |
| tördösték volna vasbunkós kovácsok, |
| olyan a hely, ahol most álldogálok. |
|
| A dúlt tömegből itt-ott ősi formák |
| villantják rám megcsúfolt tisztaságuk; |
| teste nélkül áll egy törött szoborláb, |
| szép, elcsapott kéz inti búcsúzását |
| és arctalan fő nevetése rémít. |
|
| Ezek a vastag, mohalepte tuskók |
| valaha karcsún szöktek a magosba! |
| száraikat anyásan összefogta |
| az árhitráv, s árnyékuk sűrűjében |
| büszkén hűsölt egy isten-ifjú szobra. |
|
| S bár gonoszabb, őszintébb emberélet |
| zajlott közöttük; férfiak tudása, |
| nők nőisége ősibb, együgyűbb volt, |
| de mint huncut, sövény mögötti hívás, |
| olyan íze lehetett a halálnak. |
|
| Mi történt itt aztán? A vak középkor |
| homálya sok gyilkosságot takargat; |
| mintha erős, nagy életkedvű férfit |
| ölettek volna itt meg rossz hatalmak, |
| s vérét most is látnám a barna porban! |
|
| Ki tette ezt? Kik tették? Kacagó száj, |
| görbülj sírásra s fogj a nagy panaszba; |
| Minerva melle, vértejet csepegtess, |
| halljam nevét bitang dúlóitoknak, |
| hadd fogjak már a méltó bosszulásba! |
|
|
Római éjszaka
| A Holtak templomában szólt az óra. |
| Hányat ütött, ki mondja meg? |
| S kit érdekel? Holdfénybe burkolózva |
| alszik az öröklét városa, Róma. |
|
| Mért is ütötte el most e néhányat? |
| Én meghallottam két álom között, |
| lelkem a végtelenből visszazökkent |
| s rámszabadult e rút éjféli bánat. |
|
| És most egy ember töpreng itt magában, |
| az én múlásán háromezer év, |
| százmilliónyi csontváz városában |
| – Kit érdekel, ki érti meg? |
|
| csupa kő, csupa kút ez a Róma, |
| csupa sírbolt és csupa rom-aróma! |
| Álom, vidd messze ezt a bús szivet! |
|
|
Gondoladal
| Posztóba vont, fekete csolnak |
| feketebóbitás gyászgondolások |
| ütemesen meg-meghajolnak. |
|
| A gondolában rengeteg virág; |
| jön a hullám s utána kapdos, |
|
| csúcsíves ablakszeme bámul; |
| nyitnak meg neki búcsúzásul. |
|
| S megy az utas, a holt utas, |
| minden élőnél sebesebben; |
| ennél nem is mehetne szebben. |
|
| S maholnap már csak erre jó |
| utólszor végigring a Lagunán |
| azokkal, akik vissza nem térnek soha, |
|
|
Velencei április
| Sütkérezem a feltámadt napon, |
| s Velence köveit simogatom, |
|
| suhannak lent a gondolák, |
| mélyéről ittmaradt csodák. |
|
| a menny lebeg felettetek, |
| a mennyet látom lentről én! |
|
| Húsból, vérből szép ékszerek, |
| isteni lányok, asszonyok: |
|
|
Ördögszerenád
| Ablakom alatt ördögszerenád |
| veri fel a csendes éjszakát: |
| értem jöttek a Poklok fiai, |
| ki akarják szívem szakítani. |
|
| „E világban kár volt lenni jónak, |
|
| egyik nyávog, másik röfög, |
| csattogtatják nagy fogukat. |
|
| A város fél, lapul, reszket, |
|
| Már felcsapnék a Gonoszra, |
| engem úgy megverbuváltak: |
| be érdekes lesz majd mocska |
| lenni e mocskos világnak! |
|
| Lám, nekik be jó dolguk van: |
| s már-már boldog hatalmukban!… |
|
| Bezzeg másként vala régen, |
| amikor még szörnyű szégyen, |
| szörnyű bűn volt cimborálni:
|
| máglyát kelle érte állni! |
|
| S voltak könyvek, voltak szentek, |
| miként Velencében, hajdan, |
| harmadnapján vad viharnak |
|
| „Csattogtak az ördög-szarvak, |
| torkuk dárdás kéntüzet hányt, |
|
| A tornyok már ingadoznak, |
| sok ház rokkan, fala málldos, |
| prédája lesz a Gonosznak… |
|
| Ám Szent Márk, Szent György, Szent Miklós |
| nagybátran tengerre siklott, |
|
| A Sátánnak több se kellett! |
| Nem mert kiállni az Úrral, |
| elkotródott dérrel-dúrral. |
|
| Lassan elfoszlott a felleg, |
| s a tenger megcsendesedett.” |
|
|
Áhítozás
| Szépség, Szépség! Bűbájos hatalom, |
| tán nem halok meg egyszer láttadon? |
|
| Mert ez a szépség már olyan fokú, |
| hogy látása egyszersmind birtoklás is, |
| s ilyen élményt nem kap ajándokul |
| senkifia, tán a feltámadásig. |
|
| Szegény rabló, én, magam-becsapó, |
| a kincsnek láttán, azt hittem, enyém is, |
| s vélt zsákmányommal kullogok haza, |
| lopva, hogy mások meg ne lopjanak. |
|
| Szépség, Szépség, hatalmas hatalom, |
| elmélkedem szent látomásodon. |
|
| Nem érhet téged férfi-bántalom, |
| mivel a vágy rögvest imába görbül |
| s szentül megáll halvány homlokodon; |
| nyakad körül fenség bűbája örvül. |
|
| S bár a titkon teremtő gépezet |
| beléd tevé minden tapasztalását, |
| és szépségednek ki se látta mását – |
| ember vagy: nem lehetsz tökéletes. |
|
| És engem bánt, üldöz és iszonyít, |
| hogy csak ember vagy, sőt csak asszony, asszony! |
| s ehhez képest benned ólálkodik |
| száz szörnyű kór s múlás hulláma paskol. |
|
| Hogy az erő, amely megépített, |
| s magát művére bőven tékozolta, |
| vandál pimaszsággal mulatni kezd |
| s egyet karcol, szakít rajtad naponta. |
|
| Vagy higyjem, hogy rád mégse fogható |
| roskadt törvénye emberi fajunknak |
| s te nem lehetsz örökre elmuló, |
| csak néha eltűnsz, hogy majd újra bukkanj? – |
|
| Szépség, Szépség, tékozló hatalom! |
| Meggazdagodtam látomásodon. |
|
|
Az első madárdal
| Kik a hosszú, nagytilalmu télben |
| ringattátok a tavasznak álmát, |
| daloljatok, szerelmes madárkák! |
| Örültök, ugye, hogy ezt megértem? |
|
| Az idő az embert megsajnálta, |
| s hirtelen borít mindent virágba. |
| mint napos kis csirke, sárga. |
| Szarvasfog-hántotta kőris: |
| szennyes hófolt megrekedve; |
| szemlátomást fogy, elolvad: |
| nem találja ott a holnap. |
|
|
Aki Szent György napján született
| s e világon mindent szeret, |
| és mindég csak az emberek, |
|
| Gonosz csillagoknak hatalma |
| s ha jó az alkonyat szele, |
| szegény mindég szállni akarna. |
|
| Van bűne s büntetést nem ismer, |
| mert minden bűne szertelen, |
| jelen kell hogy legyen az Isten. |
|
| Mert ki teremté ily gonosznak, |
| hogy éjjel jár, mint denevér, |
| hogy nem kell földi pályabér |
| s könnyei örömet okoznak? |
|
| Ilyen vásottnak ki teremté, |
| hogy csak forrásvizet szeret, |
| s ha nincs, bort iszik, ha lehet, |
| és a szegénységtől sosem fél? |
|
| s nem fáj, hogy tudja: nem lehet; |
| csak mécspislogásnyit reméli. |
|
| Üresen kell neki a templom, |
| csak a koporsók s alakok, |
| mennyszínü karcsú ablakok, |
| orgonaszó, sekrestye lim-lom. |
|
| Átkozottul s furcsán magányos, |
| száz ember közt van egyedül, |
| s ha egyedül van, menekül |
| a száz közt lelhető magányhoz. |
|
| Nem jó, ahol van, messze vágyik, |
| s lelkéből egy darab leválik. |
|
| Bukdácsol s nem tanul a kárán. |
| Hol szükség van rá, nincs jelen. |
| Csak tiblából a végtelen határán, |
| mint őszi légy az ablaküvegen. |
|
|
Egy rész a „Brandenburgi”-ból
| Angyalok szárnyának suhogása, |
| földet nem ért lábacskák tipegése, |
| csillaghajszálak hűvös zizegése, |
| meg nem halandó lelkek lobogása, |
| kecsegtető, szentséges földkívülség, |
| lélekké szenvedt emberség hazája, |
| éteri fényben kristály-egyedülség, |
| szent bírásod a lelkem hogy kívánja! |
| S nem jutsz torkomra, nem vagy foghatóság, |
| mintha példáznád: jaj, nem teljesülhet |
| ezen a földön égberagadó vágy, |
| hanem-ha szép testek megsemmisülnek – |
| Enyém vagy mégis, s már-már önmagamban |
| csapdos az angyali szárnyak zenéje: |
| én elvesztettem földi birodalmam, |
| angyalszárnyak, repítsetek az égbe! |
|
Lázár halála
| S mikoron Lázár ama szent intésre |
| nyirkos gödréből kilépett vala, |
| fogadá őt az ünneplők kara |
| s belerántá nagy, boldog ünneplésbe. |
|
| Krisztus eltűnt, ez már nem tartozott rá, |
| s Lázár, Lázár, a rongy sírból-kikelt, |
| evett, ivott, kurjantott, énekelt |
| s a másvilágról hősködött az utcán. |
|
| Csurdé lányok ráncoltak körülötte, |
| mindmegannyi az élet angyala, |
| s Lázár rajtok jókat csípett vala |
| s tetem kezével farukat ütötte. |
|
| De hogy az éjjel sáncából kiszálla, |
| megborzadott a vigadók szive, |
| elszéledt Lázár sok korhely hive |
| s a városvégen, ím, egyedül álla. |
|
| S most érezé csak istenigazában, |
| mi is történt: hogy él, hogy él! |
| Arcát nyaldosta finom kerti szél, |
| s feje felett madárka szólt a fában. |
|
| Palánkról rózsás ág ereszkedett le. |
| S mint rongy a bokron, Lázár fennakadt |
| vad illatán. Rossz szíve megszakadt, |
| s meghala. Most már mindörökre. |
|
|
Takarodó
| Kakukkszó, lepke, kankalin, |
| tavasz volt, szép tavasz megin. |
| s ittmaradtam magányosan. |
|
| S nem volt elég fülledt, sötét |
| Már késő, elhangzott a jel. |
| Egy vén vitéz rézkürtjivel |
|
| Virág s leány örökkön él, |
| jönnek-mennek a tavaszok, |
| Hát ennyi volt? S már menni kell? |
|
| fekszem, vagy a sír padmalyán? |
| Feküdtem szénán s puha hóban, |
| hát most fekszem a koporsóban, |
|
| Pedig nem álom s nem tréfadolog! |
|
| mert a koporsó nem selyemgubó, |
|
| Szívemben a nagy Üzenettel |
| eszmélkedem utolsó percemen, |
| s mint mágnes ága közt a szeg, |
| mely még nem tudja, hol akad fel, |
| úgy reng a térben életem – |
| de már csak holtan ébredek fel! |
|
|
Átok
|
Ady szellemének
| Sebesvár s Csucsa közt hajolj ki, |
| ha tilos is, a vonatablakon; |
| tisztás szélén, ezüst nyírfáknak alján, |
| szemedbe tűnik egy horpadt halom. |
| (Éppen ilyent szántunk mi is magunknak |
| halálrakacsintós fiatalon.) |
|
| Ki itt alussza örök álmát, |
| térde közt tartja koponyáját |
| s nem temeté szegényt harang. |
| Melyet vitt volt a tarsolyában, |
| nem ért Urához a parancs. |
|
| Ahogy poroszkált jó lovával |
| egy rönkből rótt, rossz hídon át, |
| vad hegyi rablók rárohantak, |
| megölték és gödörbe dobták; |
| nagy kő nyomtatja mellkasát. |
|
| jöttét csak nem jelzé a várta, |
| még az éjjel ősz lett szakálla |
| s bajusza (haja nem vala). |
|
| A jóvátehetetlenen ne rágódj. |
| Ne kérdd, a parancs mire szólt; |
| célhoz nem ért, hát megfogant az átok, |
| s hazánk azóta nem az, ami volt. |
| Csonkák lettünk, megváltó hírre várók, |
| hazugság-hivők és nagyálmodók. |
|
|
Álom a Sétatérről
| De szomorú a régi Sétatér! |
| Ősz van, szomorú őszöntúli ősz; |
| összenéznek a régi-ismerős |
| juharfák – „lám, mindenki visszatér!”. |
|
| Ihol a vén koldus-patkolta tönk, |
| ihol a kőpad, mely sírkő vala, |
| ihol a Sétatér alkonyata, |
| melybe ismét belemerülhetünk! |
|
| Minden itt van, mi örökkön-örök |
| a Sétatérben – itt a Táncterem, |
| gyermekszívemnek fülledt rejtelem; |
| s lobog a holdvilág a fák fölött. |
|
| – De hol vannak a régi karikák, |
| s labdáink is hová gurultak el? |
| A régi baka vaj’ hol menetel, |
| ki itt ölelte este Rebekát? |
|
| Hol van a négy sétáló öregúr, |
| kik hetykén néztek a lányok után; |
| hol van szegény Britt, legelső kutyám, |
| akit sintérnek adtak álnokul? |
|
| Hol a sétatérvégi kis család: |
| két felnőtt, két gyerek és két öreg? |
| Zokogjatok, zöldmohú sírkövek, |
| zokogjatok, fosztott, fekete fák! |
|
|
A tornácról
| Nosza, pendítsd a lantot, |
| Énekelj szépet s bolondot, |
| Halott szívnek nincs feltámadása: |
| Be nagy szükségünk van vígasztalásra! |
|
| Nosza! Zendíts belé az őszbe, |
| Szelek zilált nyívását fogjad össze, |
| Levelek bús csörgését édesítsed |
|
| Őszünknek, jaj, új tavasza nem lesz, |
| Isten fagyos nyomorúsága megvesz; |
| Énekelj az őszről egy utolsót, |
| Nyíljanak meg tőle a koporsók! |
|
| Mert ha tudnád, hogy halálodiglan |
| Bizony csak kőhajításnyi út van, |
| Akkor bezzeg szebben énekelnél, |
| Minden régi nagy töredelemnél. |
|
| Nosza, pendítsd a lantot, |
| Verj rajta Halálnak táncot; |
| Holt levelet táncra penderültess, |
| S ünnep légyen, bálos, gyászos ünnep. |
|
| Magad törtél orrod alá borsot: |
| Nosza, költő, énekeld a sorsod, |
| Énekeld meg bús őszöd az őszben, |
| Mely alatt vonaglasz összetörten. |
|
| Lelkedben hittél, s hogy: Él a Lélek! |
| Nem tudtad, ha él, öl is a lélek! |
| Bizony mondom, addig ép a gyertya, |
| Míg kanócát a tűz meg nem gyújtja. |
|
| Poétát nem köthet senki gúzsba – |
| Mondád – s asszony mellől fut a Múzsa; – |
| S látod: szíved a nevét dobogja, |
| Elszaladtál s most vagy csak a foglya. |
|
| Tán csábított Szenvedés Őfelsége, |
| Hogy önszántadból álltál elébe? |
| Most végsőt lobbanva kell belátnod: |
| Vad Phalarisod ő és nem barátod! |
|
| Nosza, panaszod üvöltsd világba, |
| Mint azok, kikről azt tartja a fáma, |
| Hogy egykoron buja császári kertek |
| Karóin égve holtig énekeltek! |
|
|
Bayard lovag búcsúzkodása
| Királyném, én indulok a csatába; |
| s valami súgja, vissza sem jövök. |
| Búcsúzkodom: minden gyönyörűségem |
| ím, most kezd bennem fájdalomra válni – |
| Nem tudja senki, mi volt kettőnk között. |
|
| Királyném, most hogy megyek a csatába, |
| mintha megtiport rózsák s koszorúk |
| hosszú útját látnám magam mögött |
| s a kerted is bús temetőre válnék. |
| Senki se tudja, mi volt kettőnk között! |
|
| Mondhattam volna, ennek, annak is, |
| szent kegyelmeddel hősködhettem volna, |
| hajam szála se görbült volna, |
| sőt, néked, asszony, jól is esett volna – |
|
| De én hallgattam, mint a néma kő, |
| mert nekem csak addig szerelem |
| a szerelem, ameddig arról senki sem tud, |
| amíg a két test tisztesség-óvó, |
| forró titka – mint baglyok éjjeli násza! |
|
| Szomoru lovas, baktatok az úton, |
| amelyen annyi szép vitéz lovagolt; |
| királynői fejed aranyhajából |
| most lop magának sárga fényt a hold. |
| Első megrablóm, hulljon a pokolra! |
|
| S pusztuljanak az utána jövők is rossz halállal, |
| akik majd téged darabokra szednek; |
| szakadjon le a görbült férfikéz, |
| amely először tép meg – Téged, aki bennem |
| örök-egy voltál és olyan egész, |
| akár gyűrűmnek (tőled való!) indus köve: |
| Jaj, nem sok időm lehet hátra még, |
| képzelődő, kolontos vénlegénynek – |
|
| Majd összeszednek a vagdalkozás után, |
| csúf martalóc-had téphet, motozhat, |
| vasingem alatt hordom címered |
| s szívemben orcád – |
ki onnét senki se vághat! |
|
|
Egy erdőszéli galagonyabogyóhoz
|
I. R.-hoz írtam
| Ó, szegény, színedet hagyó, |
| Májusi napra, virág-magadra, |
| pillangó bársony szárnyának szele |
| simogatására emlékszel-e? |
| Rigók szerelmes hajnali dalát |
|
| A tisztáson levelek nagygyűlése, |
| fenődik ott az ősz fekete kése. |
| férfiasan és magasan dohog, |
| kopaszodván felszisszen s csikorog. |
|
| S míg itt barátod valamire vár, |
| megszólal az árva őszibogár, |
| mintha az Úrnak akarna üzenni, |
| üres lakásban árva telefon, |
| melyet nem vesz fel senki, senki. |
|
|
Kacérkodás a Holddal
| Szeretnék bársony-lila szárnyon |
| száguldani a Teliholdba – |
| de hát ott is Rád kéne várnom. |
| Csókolj meg inkább, szép boszorka! |
| Száguldás, bársony-lila álom: |
| egyetlen csókban benne volna. |
|
Virágének, I
| Virágénekkel virágtalan erdőn |
| hívogatok valakit, aki nem jön. |
| Gyönyörű ősz! Rezes, szomorú fák: |
| ismerem, érzem a színek szagát. |
|
| Tavasszal mért nem tudtam énekelni? |
| Sok-sok keserű könnyet kelle nyelni. |
| A sors kegyes volt: megadá nekem, |
| rozsdás lantom ősszel pengethetem. |
|
| S hogy pengetem, az nincsen koldulásból, |
| nem tennék én ilyet se most, se máskor; |
| mégis koldusnak néz a fa, a szél: |
| hull kalapomba az arany levél… |
|
| Fekete asszony, szép mindentudó, |
| ezernyi-szirmú, bársonyszirmú rózsa, |
| időkbe néző, messze gondoló, |
| akinek bölcs halál lehet a csókja, |
| ha mindent tudsz s minden mélyére látsz, |
| mért nem látsz engem itt, |
|
| Úgy feküszöm a nagy törzsek tövében, |
| mint a többi földhözvert levél. |
| Pedig a völgyek szárnyalásra hívnak, |
| nagy suhanásra, hadd vigyen a szél, |
| vigyen az őszi szél el házadiglan! |
|
| avarrá-válásom a pázsiton. |
|
| Nagy érzés: szép halál lehet |
| a lombok lassú földbeköltözése |
| és soha fel-nem-ébredése; |
| az ősz, az ősz a legsunyibb halál: |
| meghalsz s hinnéd, már fel is támadál.) |
|
| Micsoda hervadt, lágy napsugarak! |
| Régi csókok, puszis nagymama-csókok. |
| Mint lüktető, perzselő nyári nap, |
| olyan lehet, fekete asszony, a csókod. |
|
| Tudod-e, hogy igazi nagy szerelmet |
| őszi erdőn a legszebb kezdeni? |
| Nincs nagyobb csók, mint amelynek |
| váltását ezer halál lesi. |
|
| Mért nem vagy itt? Mért nem vagy itt? |
| és magam azzal vigasztalgatom, |
| hogy e hiány gazdag hiány: |
| Ki nagyobb úr a domb oldalán, |
| egyetlen csókod Krőzussá segít? |
|
|
Kukorékol a kis kakas
| Mostanában még a Holdban is |
| jeleket és intéseket látok. |
|
| Soha még ennyi találkozást, viszontlátást, |
| mint ezekben a csillag-törvényes napokban! |
|
| Majd megválik, mit is akart a sors |
| ezzel a tengersok régi arccal, |
| ezzel a rengeteg megmutatkozással – |
|
| Olyan az idő, mint a sóaknák vize: |
| háborogván a vad vihartól, |
| mélyéből százéves holtakat dobál ki. |
|
| legrégibb jóbarátom oldalán |
| énekeltem: Kukorékol a kis kakas! |
|
| Utoljára szinte huszonöt éve |
| fújtuk mi együtt, járkálván körül, |
| körbe-körbe a nagy asztal körül – |
| de érezvén talpunkban a Hadak Útját, |
| a kicsi fiúknak eljövendő, |
| minden majdani férfiszenvedését. |
|
| S a minap ismét elébevetődtem |
| a nőnek, akivel – úgy hívém – |
| immár csak formaságok pókhálója köti össze |
| földi dolgokra nem való szívem – |
| de látnom kellett, hogy az nem ökörnyál, |
| sem nem hárász, hanem bús, nehéz, |
| zörgő bilincs, amelyet maga Isten |
| kovácsolt ránk és soha, soha senki |
|
| Jaj, hogy nő a bánat az idővel, |
| s jaj, szenvedésben a múlás be lassú! |
| Szívem mind lassabban dobog, már-már megáll: |
| mind kevesebb van benne, ami üssön. |
| Bizony olyan homokóra vagyok, |
| amelyet – ha egyszer lepergett – |
| ugyan nem fognak megfordítani. |
|
| Holnap nagy útra indulok: Haza. |
| S e szóban minden benne van, |
| minden mentség és magyarázat. |
| Lelkem szorong: nem értem, |
| ezek a jelek voltaképpen mit akarnak? |
|
| Mert ez után a nagy Találkozás után |
| vagy az idő által elémdobottak |
| tűnnek el ismét, és jaj, mindörökre – |
| vagy engem nem lát többé soha, senki. |
|
|
Napóra
| „Nincs nap, mely ha elmúlt, visszatérne” – |
| Akkor nem tudtuk, mit olvasunk, |
| Csak valami halk sejtés ígérte: |
| Eljő majd a mi elmúlt napunk; |
|
| Eljő majd bús visszagondolásunk |
| ideje is – s mégis most, hogy eljött, |
| megtörten és rémüldözve állunk, |
| akkor gyermek, most két árva felnőtt. |
|
| S felettünk a vénbetűs napóra |
| mintha töprenkedve, sírva nézne, |
| emlékeztetvén szomorú szóra: |
| „Nincs nap, mely ha elmúlt, visszatérne.” |
|
| S közöttünk a búcsúzó november |
| Nyárból kiszólitott levelekkel, |
| Külön-külön megtett út emléke, |
| S idegen élet, más szerelem éke. |
|
Rozsnyó, 1940. november 9. |
|
Ének a hóban
| nem is erre a csúf földre való. |
|
| Szívemben, jaj be megfagyott a bánat, |
| majd szétveti, akár a jég a kádat. |
|
| angyali szárnyakról való. |
|
| S kik perzselődnek itt a vad tüzön, |
| a menny azoknak a hóval üzen. |
|
| Gyermekkorunkat még mi hozza, |
| így ugyan mi bűvöli vissza? |
|
| anyánk menyasszonyfátylából való. |
|
| S míg hó borítja földjeinket, |
| addig nem is romolhatunk meg. |
|
| Lám, itt van a tavalyi hó, |
| a nagy, örök körforgásból való! |
|
| Ilyenkor lovak csak a lovak, |
| ilyenkor kutyák csak a kutyák, |
| ilyenkor mutatják meg a fák. |
|
| A hó: bűvös, nagy takaró, |
| emberi hang benne a kutyaszó. |
|
| Szépséges havas cintermek a kertek, |
| s nyomtalanul eltűnt madarak |
| valahol bánják, hogy nem énekeltek |
| eleget a naptartó lomb alatt. |
|
| egyenest az öröklétből való. |
|
|
Nem álom volt…
| Nem álom volt, ne mondja senki se, |
| éreztem még a hársfák illatát is! |
| Kolozsvárt jártam, s Erdély bús szive |
| úgy lüktetett, akár Velence, Párizs. |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| Isten, óvj meg a hársfák illatától! |
| Szomoru mélybe roskad a jelen |
| s ájultató közelre jő a távol… |
|
Geneviève
| Elátkozott leánya a halálnak, |
| a szerelemnek s más veszedelemnek, |
| a csókjaid megint reámtaláltak. |
|
| Kettő közül egyik, aki a sírig, |
| nemlétezés küszöbéig kísérgetsz: |
| minek akartad mondani a hírit? |
|
| Szépséges voltál, suttogtál, kacagtál, |
| reámvillant fogadnak hosszú, nedves |
| sora, s aztán végképp magamra hagytál. |
|
| Hát élsz? Élsz-e? Nemcsak emlék-anyagnak |
| lelkemben lévő rezgése idéz fel, |
| hanem akart sugárzása magadnak? |
|
| – Vagy már rég nyugszol bús Franciaország |
| földje mélyén, viharral vert madárka, |
| a lelked jár s jelenti: van mennyország |
|
| s hogy egy napon találkozik az árva |
| lélek-pár, ki egymást nagyon szerette |
| s harmadikért maradt szörnyen magára. |
|
|
Geneviève Riberolles emléke
| Amikor én Geo-ra emlékezem, |
| ez az emlékezés olyan erős, |
| hogy valami boldogan eszelős, |
| szent meggyőződéssel hiszem: |
| e percben ő is rám emlékezik! |
| S ahol ez a két emlék összeér, |
| a magasságban csillag születik, |
| nagy csillaggal lesz gazdagabb az űr. |
|
Esztendeink
| Szántottunk szép szenvedéssel, |
| vetettünk könnyhullatással, |
| nem arattunk nagy vígsággal. |
|
| Esztendeink csúfak voltak, |
| lelkünktől is megraboltak, |
| barátaink mind megholtak, |
|
| A nagy télre, szigorogván, |
| S érted sírva szakadatlan, |
|
| hogy megtérül mind a sírás, |
| s kik könnyhullatással vetnek, |
| nagy vígassággal aratnak! |
|
|
Kicsi szamosi óda
| lágyöblű bölcső ring velem. |
| Rengessetek csak, angyalok! |
|
| most látnak újra, Szamosom, |
| és bennük nem testem, csupán |
|
| lubickoltam a nagy Dunán – |
| hűtlen voltam hozzád, Szamos. |
|
| Tempém, Léthém, ezüst fonál! |
| gondoltam rád, keservesen! |
|
| S fogadkoztam: jaj, hogyha még |
| egyszer láthatlak, szent folyó, |
| nem bánom én, haljak beléd, |
|
| S most rám százfodrú zöld köpeny, |
| s fogadalmam visszaveszem: |
|
|
Anteus
| Olyan régi ma nekem ez a város! |
| Rómában látott álmomból való. |
| Vagy csak az ősök szeme lát belőlem |
| s azért volnék ilyen időt-csaló? |
|
Van den Rye úr ül a kőmáli dombon |
| s munkához lát, a vén rézkarcoló. |
|
| Nagy háztetők: nagy sírok – büszke buckák |
| az idő holtaskocsija előtt; |
| vándort igazító órjási tornyok; |
| lányok, szülők, szőlők és temetők – |
| – mint a vízaknai honvéd halottak, |
| lelkem dörgőjéből most támadoztok! |
|
| Kedves kémények, álomszínű utcák, |
| zarándok-útam, Monostori út! |
| Csillapítatlan vággyal a szívében |
| látjátok újra a régi fiút. |
| Lássátok, míly pusztíthatlan az ember, |
| mily Anteus, ha végre hazajut. |
|
| Hogy nem jöttél el, csak tudom s nem érzem; |
| de szörnyen fáj, hogy most nem vagy velem! |
| hogy lánggal nem lobbanthatom előtted, |
| nem csókolhatom reád új életem, |
| amely ma született meg jajgatásban |
| s olyan, mint elszakadt film folytatása. |
|
| Megfosztottál a vér szép örömétől, |
| de adtál helyette sokat, nagyot: |
| a kielégítlenség gazdagságát, |
| s visszaadtál egy tűnt hangulatot, |
| az ifjúkor vágyban élő világát |
| és a hitet, hogy gyermek maradok. |
|
| Mert hogyha Ő ígérte volna egykor, |
| hogy eljő hozzám s az enyém leszen, |
| reá se vártam volna remegőbben; |
| szűzen, szentül – tizenhatévesen –, |
| nem vártam volna én Ilzét se jobban, |
| mint ma téged, sötét szoba-sarokban. |
|
| Vagy szégyeljem s elöljem a szerelmet, |
| és eltitkoljam, hogy gyermek vagyok, |
| mikor épp a szerelem-teli gyermek |
| e csúf földön a legszentebb dolog: |
| esett szikrácska a paradicsomból, |
| melyet az angyalok szítnak maguk! |
|
| Nem szeretném most áltatni magunkat, |
| elmém zavart jelek között kutat: |
| de a csoda, hogy testem, a kijátszott, |
| most lelkem szomjú vágyával mulat |
| s vígasztalódik oltatlan parázzsal – |
| nemdenem az öröklétre mutat? |
|
| Nem vallja-é, hogy testtelen a lélek |
| tovább folytatja ember-életét, |
| amint tovább zsibonganak fülünkben |
| hang nélkül is a meghallott zenék? |
| – Általad kaptam s íme, megjelentem |
| neked az öröklét üzenetét! |
|
|
Zentelke felé
| Kalotaszeg! Magyar mirákulum! |
| Ember-virágos dombok birodalma! |
| Nézlek, s könnyes örömmel gondolom: |
| Itt megfogant egy fejedelem álma… |
|
| (Elátkozott-hercegnő lányaid |
| háromszázesztendős pazar gunyával, |
| ó, jaj, a meddőséget leplezik, |
| ítélvén népük boldog kihalásra…) |
|
|
A templom
| Legjobban tetszettek nekem |
| a földön: nők és templomok, |
| kikben szökellő láng lobog, |
| kikben halottas béke zeng. |
|
| S valahányszor megnézem este |
| ezt az országló templomot, |
| szemem mintha angyalt keresne. |
|
| Alkonyodik. Pár sárga folt ég |
| a nagy hajón, jő a sötét, |
| s mintha a Mester fia volnék, |
| úgy tisztelem roppant müvét. |
|
| Hatalmas mű! Hiába nő a város, |
| hozzá mindég méltatlan lesz hite. |
| Lehet Kolozsvár Gyaluval határos, |
| e templomot csak vad hit tölti be. |
|
| Ma országunkban nem gyúl lámpa fénye; |
| e homályban nő meg csak igazán. |
| Ha baj támadna, tán egymásután |
| a város apraja, nagyja beférne. |
|
| Más templom, lám, hogy földbesüppedt, |
| hogy gunnyaszt és hogy darvadoz, |
| ellenben ez álmélkodtat bennünket: |
| zordságában is milyen harmatos! |
|
| Igazán csak akkor szép a templom, |
| amikor az idő már összetörte, |
| amikor a körülötte körbe – |
| körbeszaladó szél meggyötörte. |
|
| Legszebb tán egy perccel azelőtt, hogy összedőlne. |
|
| A bősz időtől nem csúful, de szépül; |
| minél kopottabb, annál igazabb; |
| a letörtfejű szent szoboralak |
| még szebb főt kap szemünktől kiegészítésül. |
|
| S így már olyan a templom, mint a szikla, |
| amelyből emberművel templom is lehet, |
| mint órjás kő, melyet a messzi síkra |
| valaha az Úristen görgetett. |
|
| Reggel, midőn a nagyharang zokog, |
| kereken-járom a Templomot. |
| S mikor alszik a nagyharang, |
| lelkem este is ott bolyong. |
|
| fejem felett bagoly suhog, |
| és csendben mállnak az öreg |
|
| Szent kőtömeg, emlékbirodalom! |
| Város volna-e nélküled e város? |
| Békétlenségben büszke nyugalom, |
| fejed a magas mennybolttal határos. |
|
| talán titkos forrástól mosva-mosva, |
| négy római kőkoporsón pihen. |
| Felhőket csókolsz a magosban! |
|
| „Pap nélkül is templom a templom. |
| Nincs temploma? Nem város az a város. |
| A templom: templom, történelmi szent lom.” |
| Így szólt Mátyás, az Igazságos. |
|
| Egy nagy kövön ezt olvasom: „Ego Sum.” |
| S amit a sav egy percben megtehet, |
| a sok eső háromszáz hosszú, hosszú |
| esztendőben marta le a nevet. |
|
| Talán én írtam, vagy egykori másom, |
| hogy örökítsenek meg a kövek. |
| Ego Sum – nézem múltbeli írásom, |
| s már nem lelem egykori nevemet. |
|
| Nyolckor megkondul az öreg harang, |
| a felhők tőle szépen pirosodnak, |
| pillérek közt álmos galamb kereng, |
| a kövek szürkülnek és porosodnak. |
|
| Tatár seregével közeleg a sötét, |
| előőrsbe három kuvikját küldi szét, |
| lappancs szárnyukkal most kereken-repülik, |
| azután leszállanak s kövüket megülik. |
|
| Cseppkő barlangjából a hold is kiszállott, |
| hűséges lámpása világítja a várost, |
| a városkát, mely boldog, hogy magát a tiszta, |
| templomos korokba álmodhatja vissza. |
|
|
Séta a templomkertben
| Virágjahullt májusfát ráz a szél, |
| felettünk a torony mennybeszökik, |
| s felette, roppant magasan, az ég |
| villogtatja csillagkristályait. |
|
| A templom s tornya ezerévig él, |
| a csillagok vagy ötszázezerig, |
|
|
Karolina tér
| Az életnek itt rejtett folytatása van. |
| Mind visszatér az, aki elsuhan. |
| A messzeföldön porladó szivek |
| vágya az eget veresíti meg. |
|
| Egy kislányt láttam az imént, |
| jött a Főtérről, kotta a kezében, |
| akárha friss tizenhatévesen |
| szegény édesanyám lett volna éppen. |
|
| Nyolc óra van. A rozsdás égi tó |
| harang szavára felzokogva csobban; |
| tündéri est! Édes lelkem anyám, |
| mért nem élhetsz gyönyörű városodban – |
|
|
Árvaság
| szétmállottunk s lettünk az út pora; |
| most aztán ízenként tör ránk a bánat: |
| jaj, jaj, eggyé nem válhatunk soha? |
|
| de utolért a Nap vad mosolya. |
| Heve elől, csakhogy meg ne emésszen, |
| szétszaladánk s elnyelt a pocsolya. |
|
| támadt veszett farkashad ostroma |
| s szertefutánk holdatlan éjszakában, |
| nem terel össze senki, de soha. |
|
|
Parajd
| Nagyapám házában rí egy kicsi gyermek, |
| anyja keziben az orsó pereg. |
| Rapsonné felől felhő-fejedelmek |
| döcögnek alá s szénásszekerek. |
|
| Parajdon immár se rokonunk, se házunk, |
| egyetlen sírunk is fűbe veszett, |
| mégis e falu a hazánk s a házunk, |
| minden útunk csak ide-ide vezet. |
|
| Az a síró gyerek nem az öcsém ott, |
| az orsó sem nekem suhog-forog, |
| de enyémek, tudom, a szakadékok |
| s minden percem örökkévalóságba tántorog. |
|
| Mert bennem él a falu apraja-nagyja |
| s én a szivem vérével az övék vagyok. |
| A magnak itt örök a foganatja, |
| örökkön élnek a kemény magyarok. |
|
|
Jairus leánya
| Az ifjúság nem időhöz kötött, |
| csak lelkünknek legmélyebb állapotja. |
| S belőlem most e párás alkonyat |
| egy szempillantásban felszínre dobta. |
| Múlás, dátum – milyen erőltetés, |
| ha az emlék a jelennél erősebb, |
| ha életemnek tévedt korszakánál |
| van egy sokkal igazabb, sokkal ősebb. |
| Ez a köd tán az életelemem, |
| ó, tetszhalott dolgok feltámadása! |
| Padlási lom, eltemetett galamb, |
| felkél és jár, mint Jairus leánya… |
|
Az alkonyat
| Az alkonyat a legtisztább zene, |
| az alkonyat a legszebb épület; |
| meghallhatod, ha nincsen is füled, |
| megfoghatod, ha nincsen is kezed. |
|
| Az alkonyat a legszebb költemény, |
| ködtemplomon a legszebb falikép; |
| ha ilyet alkotnék valamikép, |
| halhatatlanságom nem félteném. |
|
| Az alkonyat a lelkemnek tava, |
| melyen hattyú módjára útrakél |
| s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova |
| ringassa rajta az esteli szél. |
|
|
Júliusi éjszaka
| Csillagvilágok hullton hullnak, |
| hullvást meggyúlnak és kimúlnak, |
| hullnak szegények sebesen, |
| hol a Tejút tündér övéből, |
| hol Andromeda nagy ködéből, |
| hullnak s mint csíbor a vízen, |
|
| Órjási csóvák hullnak, szállnak, |
| imbolyognak és meg-megállnak, |
| de rájuk vicsorít a semmi |
| s gondolják: vissza kéne menni, |
| ezt gondolják, mikor az égből |
| hullnak, az Ismeretlenségből. |
| „Megint, ott is!” – hangod kiált, |
| ha búcsúzik egy-egy világ. |
|
| Hogy boldogságra van-e jussunk, |
| ne kérdezd, a bokorba fussunk, |
| meleg szénaboglyát keressünk, |
| csillag módra beléje essünk. |
| Ne szánd, az ő bajuk, ha hullnak, |
| de mi égünk, mint a kigyúlt Nap, |
| s ha ők hullnak a végtelenbe, |
| hadd hulljak én is az öledbe! |
|
|
Naplótöredék, I
| Ma bevert az eső az állomásra; |
| unatkozom s nézem, a vonatok |
| hogy jönnek-mennek, egyre-másra. |
| Megidézem mennybéli alakod. |
|
| Még nem vagy bennem egy s egész, |
| még csak darabjaidban élsz. |
| Legjobban tán kezed s szemed, |
| s a lábacskád: a lábfejed, |
| s a huncut ujjacskák, melyek |
| olyanok, mint – mint valami |
|
|
Álmomban mondá
| „Ha por vagyok, hát por: de robbanó! |
| Nem tűnök el a földről, mint a hó. |
| Elvisznek autóval, elvisznek vonattal, |
| el engem aranynak, el engem ezüstnek, |
| égbeható lángnak, földönfutó füstnek, |
| visznek a férfiaknak és a nőknek, |
| termékenyítsem, gazdagítsam őket.” |
|
Egyedül
| Ha az alvás álmatlan nihiléből |
| a lélek újra napvilágra kél fel, |
| magát-szülő sajgással fáj a létel. |
| Ilyen kínt nem okozhatnék magamnak, |
| csak még a fel-sem-ébredéssel. |
|
| Határtalan, pusztító egyedüllét! |
| Az ember érzi, hogy vásik foga |
| s egy hosszu árnyék rámhajol s körüllép. |
| Gyönyörű gyermek, isteni csoda, |
| érted kiált e sajgó egyedüllét. |
| Segíts, öröklétnek záloga! |
|
|
Adrienne szeme
| A piacon álldogáltam este, |
| bámultam a rozsdálló eget, |
| s miért, miért nem, bársony szemed |
| borostyánköve jutott eszembe. |
|
| Öröklét fájának ritka magja, |
| benne gazdag lelked tüze ég! |
| Úr pecsétje, túlvilág darabja, |
| határtalan s titkos, mint az ég! |
|
|
A Maroshoz
| régi magyar szerelmek hű folyója, |
| ugye, a mi szerelmünk is megóvja? |
|
| Tarkő kövér könnyei mossák |
| s a síron túlra is egymásnak balzsamozzák. |
|
| a nyárfák édes ámor-szagot ontnak, |
| gyeppel bélelt kuckója a bozótnak. |
|
| az égre szúrva lóg a nagy halászsas, |
| s ellenfelétől fordul sűrü sásnak. |
|
| sző bodrot az árnyékba bújt vizekben, |
| amely maholnap messzire visz engem. |
|
| és sávosan nyugat felé vonulgat; |
| megsűrüsödnek s a magasba nyúlnak. |
|
| s eljő a berkek tündéres sötétje; |
| ezüst csapása kit viszen az égbe? |
|
| e rejtelmes vízparti újulásból, |
| ifjú és szomjú őzpárocska lábol. |
|
| mohos kövön és ősz lókoponyákon, |
| halottakon és felpuffadt kutyákon. |
|
| s szuronyok közt átsurran a határon. |
| hogy túlfelől saját könnyében ázzon. |
|
|
Elszakadtan
| Hópihén vagy kék csillagsugáron, |
| küldd el hozzám puha ajakad, |
| s szenteld meg egy álombéli csókkal |
|
| Ilyen szörnyűt álmomban sem estem, |
| egyetlen zuhanás volt az út, |
| s mintha kettévágták volna testem |
| s elnyelt volna mély, fekete kút. |
|
| A sötétség: éjfekete márvány |
| s szoborlanak benne alakok, |
| élősdiek az ember magányán – |
| mintha tudnák, hogy most meghalok, |
|
| s holtom után vélük cimborálván, |
| sötét-rémnek menten felcsapok, |
| mert elég volt szigorogni árván |
| s mert a halál szép, társas dolog – |
|
|
Nyárvégi levél
|
Adrienne-nek
| Nem tudom, mi történt: mért nem vagy velem? |
| ’Szen a Maros partján testet s lelket cseréltünk, |
| Mint az a két szép régesrégi gyermek, |
| Ki az Arno partján gyűrűt cserélt, |
| S testükben az öröm úgy zubogott, |
| Akár a víz a szurdukos hegyekben. |
|
| Be boldogok is voltunk ott, mi ketten! |
| A Maros-parton szerelmünk megállt |
| S halászsasként lebegett fent a kékben – |
| S kialakult köztünk a véglegesség, |
| A dolgok gyermeki szemlélete, |
| Gyermekkorunk csalatkozó hite: |
| Minden elmúlhat itt: mi nem múlunk el – |
|
| Lám, ők boldogságból, melynél nagyobbat |
| Nem reméltek, mérges lapút evének; |
| Megevék ők bizony a Csend-palántát |
| S a csendesség földjére átmenének. |
|
| Ha nem tudnám, hogy élsz, csak messze-messze, |
| Hinném: olyasmi történt ott velünk, |
| Te elmenél a néma tartományba, |
| Míg én, gyávaságból, megszöktem, élek. |
|
| Mint holtakról, úgy álmodunk egymásról. |
| Mennyi jel jő és mennyi üzenet! |
| Jeleinkkel, e sok egybeeséssel
|
| Megtölthetnénk egy vaskos füzetet. |
|
| A kerti székre, írod, melyben ültem, |
| Aranyosszemű zöldbékácska ült, |
| És Lin-Yu-Tangra, emlékeztetőül, |
| Tűzből perje, szitakötő repült. |
|
| Az ösvény hogy nem horgad fel előtted? |
| Hogy tudsz rajta elmenni nélkülem? |
| Itthon ülök boltozatos szobámban |
| S olasz dalocskáidtól cseng fülem. |
|
| Az öreg néni, ki úgy köhögött |
| Rossz éjszakámon (megírtam neked), |
| Meghalt. Tán mialatt írtam a levelet. |
|
| S én bátorságot ittam e halálból: |
| Mint Miriszlón a mustot, kék csuporból: |
| Habzsolni szeretném az életet, |
| Mert az, akit én szeretek: szeret. |
|
| Fejem felett, Reziknél, zongoráznak. |
| Égivé szűri Mozartot a bolt, |
| Igazául gyermeki felfogásnak: |
| Égből jő vissza minden, ami volt. |
|
| Meghalhatunk bár vénen és szegényen, |
| Visszatérünk mint szép, kövér gyerek, |
| S fürdünk az életben, akár az égen |
| Úszkáló esti felhő-hercegek. |
|
| S szép lesz szerelmünk: fellegek szerelme, |
| Kék égen, piros sugarak alatt, |
| Hogy tőle szédülten s őrjöngve hull le |
| Ez az órjás rideglegény, a Nap. |
|
|
Vasárnapi tánc
| Hova szállsz, hova szállsz, csorbaszárnyú varjú? |
| Csúf, fekete tested elfedi a napot. |
| – Messziről jövök én, a Fekete Tóról, |
| megyek egy leányhoz s szomorú hírt hozok. |
|
| S elrepült a varjú Kalotaszeg felé. |
| A Széchenyi-téren búsan bandukolok, |
| állnak a legények, táncolnak a lányok |
| s vén plánétás asszony kintornája zokog. |
|
| Elrepült a varjú. A kintorna fáján |
| nagy fehér papagáj huncut szeme forog. |
| Vitéz Márton huszár, takaros kis Erzsi |
| tőle kérdezik most: lesznek-e boldogok? |
|
| S húz a madár, húzza a piros cédulát, |
| „pecsétet” rak rája s hálálkodva riog, |
| és a nyárutói ünnepdélutánban |
| két együgyű ifjú szíve összedobog. |
|
| S jönnek a többiek és vigyázzba állnak, |
| mikor a sors-kerék éppen nekik forog; |
| jönnek darócban és erdőszínű zöldben, |
| kékben és pirosban, jönnek a magyarok. |
|
| És mialatt ottfent Nagyoroszországban |
| az arató halál cséplőgépe dohog, |
| jövendőt húzatnak Sándi, Marci, Erzsi, |
| s hitten hiszik, hogy még lesznek ők boldogok! |
|
| Higyjék csak szegények! Elrepült a varjú; |
| a Széchenyi-téren vén kintorna zokog, |
| s behunyt szemem mélyén szörnyű dallamára |
| nagy lyukba ugrálnak iszonyú fantomok. |
|
1941. augusztus 31.–szeptember 1. |
|
Iskolagép
| Az iskolagép, mint a rétek ölyve, |
| magasba száll, kóvályog körbe-körbe, |
| aztán lecsap s beletűnik a zöldbe – |
| majd fel, megint harsány igyekezettel: |
| egy ifjúnak most oktatja a mester, |
| hogy kell szépen meghalni öldökölve. |
Marosvásárhely, 1941. szeptember 8. |
|
Ha arra gondolok…
| Ha arra gondolok, hogy tán ma este |
| meghalok s szemem nem fogod befogni, |
| körülnézek szobámban dideregve |
| s a fájdalomtól fel tudnék zokogni. |
| Kifutnék az utcára, mint a gyermek |
| s kiáltoznám: emberek, nem segíttek? |
| Rajtam vannak a régi veszedelmek, |
| magam maradtam, jaj, ki melegít meg? |
| S kiáltoznék anyámért, nagyanyámért |
| s mind a nőkért, kik valaha szerettek; |
| a melegért, mit csak a föld reámmért, |
| a hullt Napért kiáltoznék – Helyetted. |
| Mert így jár, aki semmire becsülte |
| hozzá szítók szeretetét, szerelmét: |
| szerelme nélkül, vénen és kihűlve |
| várja a mord halál vad ijedelmét. |
|
Gonosz éjféli óra
| Úgy fáj ez a mord egyedülség, |
| áradj belém boldog kívülség! |
| Csillagfényeddel moss meg engem, |
| jártass meg zsenge éjjeledben. |
| Tele vagyok sok bűn ízével, |
| s nem imádkoztam már tíz éve; |
| nem lehet nyugtom, ez a törvény, |
| megint hánytorgat ördög, örvény. |
|
| Eggyé szakadt álom s nem-álom, |
| lelki bajtól testem dobálom, |
| test bajával lelkem epesztem, |
| élek: égek eszeveszetten. |
| Hol van szerelmem, kit öleltem? |
| Felébredtem, sehol se leltem. |
| Nem volt az ágyamban soha, |
| nem is lesz az enyém soha. |
|
| Kukucskálj csak tovább a résen. |
| Addig leszel csak, hidd meg, boldog, |
| míg bentről nem látod a dolgot. |
|
| Babits Mihály halotti maszkja |
| szememet húnytan is guvasztja, |
| jobban látom most, mint a képen, |
| halál porát omlott szemében, |
| halál ujját keserű orrán, |
| marka szorítását a torkán. |
| de látszik, lelke messze száll; |
| s mennyit kell magát únnia, |
| míg friss lesz, mint egy múmia! |
| S most mégis őt irigylem, őt, |
| a kidőlt szellem-hirdetőt, |
| abszolút testbeli halálért |
| mert élt: égett és alkotott. |
|
Kolozsvár, 1941. szeptember |
|
Mi volna…
| Mi volna, ha megtudnám, nem szeretsz? |
| – Ha egy reggel nem kelne fel a Nap, |
| akkor volnék csak boldogtalanabb. |
| De ebbe az irtózatos sötétbe |
| belesütne emléked égi fénye, |
| s mint a vakond a sűrű föld alatt, |
| elindulnék, hogy megtaláljalak. |
|
| S mi volna, hogyha megtudnám: szeretsz? |
| Megírnám, hagyj el s felejts el hamar, |
| mert különben sóbálvánnyá meredsz. |
| Két szív közül mindég csak egy szeresse |
| a másikat; ha elmegy, ne keresse: |
| a kölcsönös szerelem szörnyen éget, |
| kettős önzése pusztító enyészet! |
|
|
Emlékül
| Emlékül küldöm neked e kazettát, |
| belezártam néhány forró napot; |
| azt kivánom, hogy örvendezve vedd át, |
| de jól vigyázz, mikor nyitogatod, |
| el ne illanjon belőle az Emlék: |
| csillagcsóvák, vízparti illatok, |
| békazenés, holdatlan sűrü esték |
| s a boldog láng, amely égig csapott |
| még egyszer s tán utólszor a szivemből, |
| a mágnesség, mely egyet alkotott |
| kettőnkből – |
és a könny, mely a szememből |
| azért hullt, mert nem leszünk boldogok – |
|
Naplótöredék, II
| Csupa könnycsepp ez a magányos élet. |
| Szobám könnyek cseppkőbarlangja maholnap. |
| Jó sírni itt és jó a kisfiúval többet törődni, |
| aki olyan egyszeri és olyan tünedékeny a földön, |
| hogy még saját apja se tudja igazán megismerni, |
| Elszalasztott alkalmak tetemrehivatnak, |
| a földi boldogulás mindenféle alkalmai. |
| Üzennek folyton a vissza nem térhetők, |
| nagymama, holt barátok, régi nők, |
| évszakok, melyek pazarságából csupán |
| egyetlen fakó fénykép maradt meg, |
| tavaszok, melyekből egy száraz borostyánszirom sem, |
| nyarak, amelyek csókot nem teremtek, |
| s őszök, amelyeken nem volt szüretünk. |
| Mégis, mégis, úgy érzem ebben a pillanatban, |
| hogy éppen attól, ami nem volt, ami be nem telt, |
| attól vagyok teljesebb, gazdagabb. |
| Az elvesztések, búcsútlan elszakadások |
| által lettem a könny Krőzusa én. |
|
| Ó, áldalak, távollévők, s nagyon szeretlek, |
| magam köré vonzom javát lényegeteknek, |
| s kikkel együtt élnem eddig nem lehetett, |
| szentséges békében élek most veletek. |
|
| Ugye, nem vesztem s nem vesztetek még el, |
| csak már nem küzdünk úgy múlással, feledéssel, |
| elhagytak a sajgó, lázas kamasz-szemölcsök, |
| aki él, az bölcs lett, aki meghalt, még bölcsebb. |
|
|
Közelítő ősz
| Hűtlen-hű szeretőm, gyönyörű ősz, |
| mért is mész el, ha mindég visszajössz? |
|
| Arcom megint eged könnyei mossák: |
| hát így kell néked a változatosság? |
|
| Hát te oly szerelemben nem hiszel, |
| melyben a két fél egymásban vesz el? |
|
| Hát vallod, hogy kegyes, szigorú szükség, |
| hogy szíveinket emlékek kötözzék? |
|
| S akkor szent igazán a szerelem, |
| amikor az egyik fél nincs jelen –? |
|
| Most itt vagy, ugyanaz, ki legelőször |
| voltál, azon a régesrégi Őszön. |
|
| Te változatlansággal kérkedel, |
| de testem mind gyarlóbban ünnepel. |
|
| Mint nő, akit távol kegyelt a sorsa, |
| elém toppansz ragyogva, illatozva, |
|
| hogy bizonyítsad, jobb volt nélkülem, |
| téged kímélt betegség, fertelem, |
|
| s fogyatkozó, esendő életemhez |
| nem illik már pompás, mohó szerelmed. |
|
|
Esti szél
| Honnét tudod, hogy itt az ősz, fiam? |
| – A szél szagából, bízvást, jó uram. |
| S a szél szaga ehhez neked elég? |
| – Sírnak a szílfák és a jegenyék. |
| Az életet nagynak hitték s öröknek, |
| most, csalatkozva, szomorún zörögnek. |
|
| Az ősz, az ősz, legrégibb szeretőm, |
| mindég elmegy és mindég visszajön. |
|
| Még nincs sötét, nincs itt a vacsora, |
| s hogy megritkult a sétálók sora! |
| Dülöngve járnak, maguk-ölelőn, |
| mint valami szélverte hegytetőn, |
| mint valami másvilági berekben, |
| ahol a szél süvöltése szünetlen. |
|
| Hát én is, én is ily dülöngve járnék, |
| mint e nehány imbolygó ember-árnyék? |
|
| Kik ők s mik ők? Nem látom arcukat. |
| A fél-sötét csak alakot mutat. |
| Magyarok, tudom, pedig nem beszélnek, |
| holnap meghalnak, de örökkön élnek. |
|
| Ezek a járók nem is emberek, |
| csak a város lelkei, úgy lehet. |
|
|
A kolozsvári noteszből, I
Őszi nap csókja
| még utoljára, vén őszi nap; |
| mint egyszer rég, haldokló nagyanyámnak, |
| feléd tartom sápadt orcáimat. |
|
| hová enyészett tüzes meleged? |
| De így is ajándék, mennybeli jóság: |
| szerelemből finomult szeretet. |
|
|
Gyalu felé
| Gyalu felé meggyúlt egy kicsi csillag, |
| a Vénusz az, az esthajnali csillag. |
| Egyetlen csillag van az égen, |
| egyetlen ember, én, a réten. |
|
| Ketten volnánk, halovány égi láng, |
| vígasztalj meg, tündéres mécsvilág, |
| megvígasztalj, mert egyedül vagyok, |
| mindent elhagytam, minden elhagyott. |
|
| S nem vígasztalhatsz; mert kettőnk között |
| láthatatlan fonál keletkezett, |
| hosszú pálya, amelynek mentiben |
| mindenütt romlott emlékem pihen. |
|
| Már nem is látlak, már kísértenek, |
| könnyel támadnak azok a szemek, |
| akikkel egykor együtt néztelek, |
| s bánatom száll a dombocskák felett, |
|
| hol őszelői estéken sütöttél |
| s szívembe sajgó bélyeget ütöttél. |
| – Kettőnk közén, a földön, végesvégig, |
| halottak napszíttas csontja fehérlik! |
|
| Lidércfényeddel, kétes égi kincs, |
| csaló vígaszt többé nekem ne hints. |
| Csak szenvedtess! Kegyetlenséged értem. |
| De szánd meg őket, kik szenvednek értem! |
|
|
Zöld dombok alján…
| Zöld dombok alján vitt-vitt a vonat |
| s én könnyesen néztem a dombokat. |
| Majális volt s noha csak cammogott |
| az álomvonat, nem lehettem ott. |
|
| Diákok jártak a fák tetején, |
| mutatván, hogy a lomb milyen kemény; |
| háborúsdit játszott sok vad gyerek, |
| aki lehullott, fel nem kelhetett: |
| meghalt a lovas s megdöglött a ló, |
| s lengett felettük győztes lobogó. |
|
| Patak partján, hol ritkult a bozót, |
| kéjnők kacér falkája napozott, |
| ki kártyázott, ki harisnyát mosott; |
| integettem: legyetek boldogok! |
| Az egyik mély iszapban ült szegény, |
| ez a fertő – gondoltam gyorsan én –, |
| az élete ennek már jól oda, |
| a fertőből nem húzzák ki soha. |
|
| Egy híd fején igazi ágyú volt, |
| felette puskás öcsém silbakolt, |
| kiáltottam, de zúgott a vonat, |
| nem hallá meg erőtlen hangomat. |
|
|
Szép temető
| Már az idő őszben gázolt vala |
| s Mindszentek Napja is elközelgett. |
| Hárman jártunk a Szép Temetőben, |
| napszállatkor, pirosuló időben. |
|
| Jaj, be szép volt a Szép Temető! |
| Nem gyertyák, a fák világítottak, |
| vadcseresznyék, bükkök piroslottak, |
| mindmegannyi szép angyali fő! |
|
| S a temetőkapuból út fakadt; |
| lábunk kapdosván, sapkánk dobálván, |
| vígan vonultunk a domb alatt. |
|
| Furulyáztam. Öcsém harmonikázott, |
| Mendegéltünk csapni nagy vígságot, |
| midőn a halál ünnepet ült. |
|
| S jókedvünk vala, mivelhogy éltünk, |
| sőt, aznap fogadtunk új lakást, |
| négyszobásat, nagy kert közepében, |
| sírbolt is járt hozzá, gőzfűtéses! |
|
| Ennek szólt hát víg ugrándozásunk, |
| hogy most már a föld alatt se fázunk. |
|
|
Halál szele
| Meghalt napunk; a nyár rég meghala. |
| Őszi alkony a halál hajnala. |
| Jaj, aki őszi alkonyatra ébred, |
| suhintását érzi halál szelének. |
| Halottakban és száraz levelekben |
| most fáj minden, mi visszatérhetetlen. |
|
| Az égbolt végtelen szép szőnyegén |
| virágokat hímez a Nap, szegény; |
| szívem, órjás, világ alá gurult Nap, |
| lilás színekkel hímezi a múltat. |
| De érte nyúl a kín fekete karja, |
| belészakít s rettentőn megcsavarja. |
|
|
Szent György-komplexum
| Nemhiába Szent György-napján születtem: |
| a Sárkány minden évben eljön értem. |
| Formát változtat és nemet cserélget, |
| de jön, de jön és rámtámad bizonnyal. |
|
| Ki sose tértem! Küzdöttem iszonnyal, |
| viaskodtam szablyával és szigonnyal, |
| s noha fejét eddig mindig levágtam, |
| szívét, belátom, el sosem találtam! |
|
| Most tört reám a legnagyobb haraggal! |
| Megszorított s már-már torkom harapja. |
| Szörnyű testét, tudom, hiába vágom. |
| S egyedül vívok vele a világon! |
|
Kolozsvár, 1941. november |
|
Mese-invokáció
| Járuljatok elénk, régi mesék, |
| hozzátok a csodák üzenetét! |
| Igérjétek a hűség diadalát, |
| s hogy minden kín kárpótolja magát. |
|
| Lám, a banya, lelkünk örömire, |
| a tűzbe vész a mese végire; |
| a szörnyeteg saját zsírjába sűl, |
| gonosz zsarnok pusztul dicstelenül. |
|
| Gyilkos bosszú saját hamvába hull, |
| s két árva gyermek egymásra borul; |
| folyóba fúl a sanda üldöző, |
| s minden sebet beforraszt az idő! |
|
|
Alkonyati symphonia
| A lehullt Nap aranyos ekéje |
| vörös csíkokra szántja az eget; |
| mielőtt még belehullnék az éjbe, |
| magamhoz szólítom emlékedet. |
|
| A lehullt Nap vér-rozsdás ekéje |
| irgalmatlan szabdalja szívemet. |
| Rimánkodón nézek a messzeségbe |
| s a felhőktől esengem képedet. |
|
| Tíz napja múlt, de mintha ezer éve |
| történt volna, mint egyetlen csoda |
| az egyszer élő ember életében, |
| melyet a mennyre festettek oda! |
|
| Lábad nyomát hiába keresem a réten, |
| elmosta az eső, felszívta a sár. |
| Dalaidért minden fülhegyezésem |
| hiábavaló: mint az őszibogár, |
| mezeimből úgy eltűnt a szavad. |
| Az általános őszi tünedezésben |
| belőled a földön semmi se maradt, |
| mindenestül ott vagy a lila égben! |
|
| Megfoghatatlan tragikum lilája |
| foglalkoztatta akkor az eget. |
| Földi szín-é, kérdeztük, mit reája |
| az erdő nyűtt bundája visszavet? |
|
| Egyszerű volna. Máshol van a nyitja. |
| Ott valami egyszer történhetett. |
| Hogy micsoda, halottak síri titka, |
| s annál homályosabb, ha kérdezed. |
|
| Tán régi les, drámába fúlt vadászat |
| emléke lobbant újra fel oda, |
| egy szűzi őz, angyali tiszta állat |
| hörögte fel, hogy élni volt joga? |
|
| V-ből kilőtt vadludak visítása? |
| Feltükröző vérmocskos harcterek? |
| Az Armada sistergő pusztulása? |
| – kérdezgettük s nem jött rá felelet. |
|
| De már tudom. A titkot megtaláltam. |
| S annál szentebbül nézem az eget. |
| Porból, fényből, tündér színekre váltan, |
| hatalmasítja fel emlékedet. |
|
| Velünk történt meg ott az, ami történt. |
| S az égre írt roppant szomoruság |
| pusztíthatatlan égi örökünkként |
| hirdeti majd évezredeken át: |
|
| szerelmünk nem volt emberi valóság, |
| csókunkban két tündér ölelkezett, |
| kik egymást féltvén, úgy megkuruzsolták, |
| hogy kettejükből lőn egyetlen egy! |
|
| Testetlenül is így levénk egy-lélek. |
| Testünk egymásért most azért nyilall, |
| azért szakadnak ki belőle részek |
| s küzd a hasadtság borzalmaival. |
|
| Friss holt vagyok, kiből elszállt a pára, |
| vagyok nagy erdőn vérző árva őz, |
| fáradt vadlúd, kinek a visítása |
| legordasabb vadász-szívet legyőz. |
|
| S tudván: szerelmünknek nincs földi mása, |
| mégis hittel mondok jóéjszakát. |
| Vadludak véghetetlen vonulása |
| vezéreljen e vad világon át! |
|
1941. november 1.–november 13. |
|
Önpanaszok
Kölcsey Ferencnek Szemeréhez írt levéltöredékei szabados jambusokba szedve
|
| Mért nincs, ki lelkem sok-sok |
|
| Az ég mindennek bőven osztogat |
| De szívet, mely magától így gyötrődjék, |
| mint az enyém, még senki sem kapott. |
| Érzem, ez engem gyorsan megemészt. |
| Hadd emésszen! Olyan időket értünk, |
| melyben sokáig élni nem óhajtunk. |
|
| Én csak azért bosszankodom: miért van |
| charakteremben a könnyelműség |
| lélekvesztő érzékenységgel egybenőve. |
| Ha csak az első volna meg belőle, |
| képzelt gondtól a fejem sose főne. |
|
| De miért ez értelmetlen panasz? |
| Sietnek napjaink, lomhán avulnak – |
| ám némelyek örökre ránkragadnak. |
|
|
| A jó s a rossz tűrésére az Isten |
| erősbet, mint az ember, nem teremtett. |
| Káromlom is a nevelési elvet, |
| mely spártai szent durvaság helyében, |
| áthéni lágyságot plántál belénk |
| s azt cselekszi, hogy Goethe Wertherére |
|
| éppúgy sírunk, mint Müller fityogásán, |
| s látunk embereket, kik Wilhelm Meister |
| nyers lapjai felett búsan szipognak. |
| A Római Elégiákra is maholnap |
| az olvasók – megérjük – felzokognak. |
|
|
| Olyan vagyok, mint görög dithyramb: |
| egy érzésből a másba ugrom által, |
| s ezer gondom egymást kergetve szárnyal. |
| Mért nincs, ki lelkem sok-sok árnyalatját |
| dalbaöntse, kifejtse szorgalommal? |
|
| Én magam ezt nem tehetem magammal. |
| Vagy hát lelkünknek azon állapotja, |
| melyet kívánnánk zengve magyarázni, |
| nem kell elébb eltávozzék mitőlünk? |
|
|
| Mégis szép, mégis jó ez a világ. |
| Ha egyszer minden becsületes ember |
| két társra lel csak, kiben nem csalódik, |
| bizony mondom, panaszra nincs okunk. |
|
| A tömeget hagyd csak a maga útján, |
| térj ki előle, mert elvonulásod |
| megadja majd óhajtott nyugodalmad. |
|
| Lappangva élj – tanítja Epikúrosz, |
| s a filozóf tanítások közül |
| ez az, melyet legjobban megtanultam. |
|
|
| Emlékezem. Lelkem tüzet fogott. |
| Gyuladékony szívem áldás, nem átok. |
| Még az elébb a közért zokogott, |
| most önmagukat emésztik a lángok. |
|
| S mintha ért volna mágiás ütés, |
| erem dagasztja boldog érezés, |
| mert boldoggá teszen az a remény, |
| hogy több ütést is elviselek én. |
|
|
Én, mondom én – de értem csak a lelkem. |
| Ah, a halandó test már rothadoz! |
| De ez panaszra semmiképp sem ok: |
| Emberfia, rajtam ne szánakozz. |
|
|
| E percben ismét könnyezik a szem, |
| mely sírni csak nagyon későn tanult meg. |
| Az ifjúkort megjártam ál-hősiesen, |
| lelkem kölcsönzött érzelmekre gyúlt meg. |
|
| Nyomorult ember! Hős sosem valál, |
| csak mindig érzelgős. Nem szégyelem |
| megvallani, micsoda gyötrelem |
| az enyéimtől elszakadva élnem, |
|
| noha, mint köztök, messzebb sose éltem |
| enmagamtól, s öltek apró bajok. |
| S mégis, seholsem sírtam életemben |
| búcsúzkodó könnycseppeket, csak ott. |
|
|
| Itt a levél, homályos, rosszul írt, |
| de szívhez szól, de szívből folyt bizony. |
| Ott engemet szeretnek s rossz neven |
| ki venné, hogy most könnyem hullatom? |
|
| Nincs visszásabb állat, mint némely ember, |
| mert ez a némely ember szüntelen |
| saját nyugalma ellen dolgozik. |
| Ahol maradni kellene, szökik, |
| s odairamlik esztelen, hova |
| nem kellett volna lépnie soha. |
|
|
| Felhevíték fejemet, s megígértem, |
| hogy elmegyek. Az indulásig |
| nem több, mint két vagy három óra van. |
| De sok történik addig, míg az alma |
| megérik a fán s a fűbe zuhan! |
| Menjek, ne menjek? Még most sem tudom. |
|
| Mit használna, ha e szent pillanatban |
| s óhajtásim világába repülnék? |
| Két pillanat se múlna s keserű |
| könnyeket öntenék, mint mostan, itt. |
| S onnét tovább, ismét távolba vágynék. |
| Mégis, talán már nem sírnék, talán |
| enyhítene – de mi enyhítene? |
|
| Amit csak leghiúbb lélek óhajthat, |
| mindent megadhat még a sors nekem. |
| De ha nem adja azt, mit úgy óhajtok, |
| óhajtottam s óhajtani fogok, |
| cinikusabb leszek Diogenésznél, |
| aki Nagy Sándortól mindössze pénzt kér… |
|
|
Testamentum, I
|
Adrienne-nek
| Teljes a haldoklás e délutánban. |
| Tán végső napját éli a világ? |
| Az ég halott-hamvas ködanyagában |
| varjúhadak fekete szárnya vág. |
| Odakünn zizegéssel-suhogással |
| szövődik az élet szemfedele, |
| s a kert felett rongy gyolcsruhába szárnyal |
| fa-életek rémmé vált szelleme. |
|
| Idéztelek már izzó napsugárból, |
| csillagfényből, erdőszagú virágból, |
| alkonyatból, hajnalból, éjszakából, |
| most idézlek a holtas délutánból. |
| Ne mind csak asztrál-képed küldd felém, |
| ne fordulj meg a hosszú út felén, |
| ha simogatsz, ne kapd el a kezed, |
| ne könnyezzék, ragyogjon a szemed! |
|
| Egyedül vagyok. S az egyedülségben |
| sötét gubancként ott ül a halál. |
| Nincs merszem, hogy emlékeddel kísértsem, |
| szerelemnél erősebb a halál! |
| Tán a nagy búcsú jajja sír belőlem? |
| Meg kell, hogy írjam testamentumom, |
| abban a hitben, hogy a vak jövőben |
| – ha lesz – ez lesz a monumentumom. |
|
| Amim van s volt, mind-mind Reád testálom. |
| Tiéd minden könyvem és papirom; |
| öt-hat naplóm, melyek nagyrésze álom |
| s minden leírt betűm Reád hagyom. |
|
| De fontossága nincs ennek a résznek, |
| hagyhat ilyesmit bárki bárkinek; |
| könyvek, versek, elégnek, elenyésznek, |
| mint balzsamozott, szárított szivek. |
|
| Rémekkel küzdő ifjú életemnek |
| Neked hagyom minden diadalát |
| s hagyom a vágyat, mely sosem pihent meg, |
| mert túl akarta élni önmagát. |
|
|
Item neked hagyom az együtt átélt |
| felséges órák elmúlt örömét; |
| a levelekben rótt szerelmi kátét, |
| melyet meglelhetsz bennük, szerteszét. |
|
| Estéinknek csillagverő hatalmát, |
| álomfejtő reggelek ájtatát, |
| bujkálásunk minden csók-diadalmát |
| s búcsúzásunk könnyes alázatát. |
|
| Neked hagyok mindent – minden emlékét |
| s a visszabűvölés szent erejét, |
| a múltbafordulás szép menedékét. |
| Neked minden együtthallott zenét. |
|
| Némulásom zendítse meg tebenned |
| életemnek rejtelmes dallamát, |
| mely négyéves koromtól fogva zengett |
| – Ka-me-rún – s zengjen lelkedben tovább. |
|
| Egyebem nincs. S ha van, átadhatatlan. |
| Egy naplemente. Tenger. Akragász – |
| Bár élhetnék tovább tündéralakban, |
| Benned, aki emlékemre vigyáz! |
|
| Fejetlen kígyótest az út porában, |
| napnyugovásig verdesi magát, |
| s kapdosván az elszállt lélek nyomában, |
| hirdeti a testnek diadalát. |
|
| Elszállt a pára, de a test nem enged, |
| gyilkosának vad jeleket bogoz; |
| ám estére a szervezet kiszenved, |
| mert a halál hatalmas és gonosz. |
|
| Nem halhatok meg! Azért sem rogyok le! |
| Sujtolt testem, melyet tép, öldököl |
| térben távolodásnak körmös ökle, |
| tudja, hogy egyszer bezárul a kör, |
|
| s ha másként nem, a földet megkerülve |
| érek Hozzád, legendás szigetem, |
| metszett térképek földöntúli földje, |
| s attól kezdve neved lesz a nevem! |
|
|
Várakozás, I
| Jaj, mennyi nap, mennyi kárbavesző! |
| Tömődj velük, te feneketlen árok! |
| Hogy hajtsalak jobban, élet, idő, |
| mikor könnyes viszontlátásra várok? |
|
| Szemétre veletek, csuf ál-napok, |
| várásban múló életem rovátkos, |
| rozoga fokai egy palotához, |
| melynek tornya elvakitón ragyog |
|
| – mintha nem is a semmítő halálhoz, |
| hanem halálból a feltámadáshoz |
| közelednék szépen általatok! |
|
|
Láz
| Zsebkendőm is gennyes-véres, |
| Avagy ti volnátok, kininnel |
| Mindjárt pokol mélyére kerget |
|
| Rajtam most még Te sem segíthetsz, |
| sem Asszonyé, sem Istené, |
| mely életet rabol, ahol járt |
| s követeli testem adóját. |
|
| Pedig csak nem is szenvedés ez, |
| nem kínlódás, csak holmi pangás, |
| szörnyű üresség, melybe rémes |
| harangszó a fülbeli kongás, |
| süvöltő hang, zúgó sikongás |
| a világűrbe süllyedéshez. |
|
|
Téli varjúhad fohászkodása
| Hány is lehet? Ötszáz, vagy tán ezer? |
| Számlálhatatlan varjú-csóka nép. |
| A sápadt ég még mindég szemetel, |
| testüktől a fa egyre feketébb. |
|
| S ez a fekete tornádó-anyag |
| világunk egyetlen életjele: |
| veri a kertet sötét madarak |
| halottütő, tépett szárnya-szele. |
|
| Húsz fok hideg van s nekik élni kell! |
| Éji szállásért folyik a csata; |
| töpörödött testi erejivel |
| varjú a varjúnak csak ártana. |
|
| Most megnyugodtak. Holmi égi jel |
| villant talán bakacsin tollukon? |
| Most szánom őket legjobban. Mivel |
| segítsek szörnyű állapotjukon? |
|
| Ki kérdi tőlük: ma mit ettetek, |
| emberkísérő vén gyászmadarak, |
| ma, amikor maguk az emberek |
| sem igen tudják, mit harapjanak. |
|
| Mi ez a csend? Imádkoznak talán? |
| Kell is, hogy higgyenek valamiben, |
| különben meg is fagynának a fán |
| s cinkés tavaszt nem érnének sohsem. |
|
| S imádkoznak: „Varjúisten, teremts |
| a földre dögvészt, dobj közénk le rothadt |
| nagy húsokat, hadakat összeronts |
| és adj nekünk sok élőt, sok halottat!” |
|
|
Házsongárdi éjszaka
| Ígéretteljesen hullong a hó. |
| Ez a tél még nekem ad Tégedet – |
| mondogatom s ahogy megyek, megyek, |
| fel-felvisít a kerítés-ekhó. |
| S egy-egy ijesztő kutyaugatás, |
| amely szól minden rossz kitagadottnak, |
| lelkem húsában savanyú nyomot hagy, |
| mint valami nyálas, veszett marás. |
|
| Reggelenként látok egy szamarat, |
| kígyóvonalban moslékoskocsit von, |
| bús feje lóg, szeges patkója nyikkan – |
| hozzá hasonlítom most magamat. |
| Múltam csebrét én is így vonszolom, |
| mint loccsanó terhét ez a kis állat, |
| és oly siralmasan vágyom utánad, |
| ahogy zöld fűre ő, úgy gondolom. |
|
| Egyszer mindennek vége lesz, tudom. |
| Nem sírok, mert enyém vagy, messzi tündér, |
| s testestül-lelkestül iderepülnél, |
| ha látnál most, egyedül a havon. |
| Azonkívül itt van még ez a hó: |
| novemberes, csúf kínjaimra gyógyír, |
| léttel viaskodó lelkemre jó hír, |
| borzongó csontjaimra takaró. |
|
| „Márton fehér lován béhozta a havat” |
| s végigporoszkált hetedhét határon; |
| fel-felcsapó reménykedésbe’ várom, |
| mind várom tőle ajándékomat. |
| Nem félek. Élek. Szépen húll az áldás. |
| Reggelre kelve kinőnek a bástyák, |
| s vadonatúj fehér menyét palástját |
| a Piacon hetykén hordozza Mátyás. |
|
|
Homokóra
| Világ, te roppant homokóra, |
| éjed homokja be lassan pereg! |
| De a nappal mégiscsak közeleg, |
| és megfordítanak majd virradóra. |
| Sívó a csend, nőttön-nő a szakállam, |
| az ablakon csodát mível a zúzmara; |
| az égen csillagok angyal-hada |
| keres, hívén, holmi bolondságot csináltam. |
|
| Jaj, hogy szerettél! Széphistóriánkat |
| idézgetem s forgok ide-oda; |
| azokra gondolok, kiket tömlöcbe zártak, |
| s ki bújdosásból nem tért meg soha. |
| S hogy a mérföldes téli éjszakában |
| bár karhosszal közelebb tudjalak, |
| mint tengermélyi vak állatka csápja, |
| karom kinyúl s reszketegen kutat. |
|
|
Disputatio corporis et animae
| Ó, szív, te kergén táncoló piros hús, |
| aki magad harangnak képzeled, |
| vad kondulásaiddal mért kecsegteted |
| a Halált, e rongyos, fekete koldust? |
|
| Szemem, szürkére fakult templomablak, |
| az istenadta fénytől mért remegsz? |
| tán nem a sötétet irígyeled, |
| egyetlen kincsét a szegény halottnak? |
|
| Dobhártya, finnyás kis hallóideg, |
| mért nem örülsz a száncsilingelésnek? |
| Nem félsz, hogy ott lent egyetlen zenéd lesz |
| (ez sem bizonyos!) a szúpercegés –? |
|
| Kezem, jobbik kezem, amely a tollat |
| most is olyan félszegen vezeted, |
| mintha fagybütykökkel volnál tele: |
| nem félsz, hogy a lélek megszámadoltat? |
|
| S általában, ti többi tagjaim, |
| melyeket sorra venni könnyű volna, |
| de mint unalmas embertan, olyan: |
| tán mégse gondoljátok komolyan, |
|
| hogy megszegitek a kommenciót? |
| Ez a lélek készül még egyre-másra |
| – ha már idevetődött e világra –, |
| s aztán meg, hátha túlfelől se jobb –? |
|
|
Seol ellen
|
Anyámnak, aki egykor itt élt,
a Farkas utcai templom tövében
| Szeretném szavamat egyenlővé tenni |
| a csenddel, a csendet szeretném követni. |
| Kit köves századok hagytak ránk örökül, |
| szállani szeretnék, Templom, várad körül. |
| S rólad szólván, te nagy silbak az ég alatt, |
| ne is hang legyek most, csak szálló gondolat. |
|
| Íme, a húszfokos hidegnek csudája, |
| ím, az éjjeljárók privilégioma: |
| a megdermedt utca vinnyogó havában |
| feljajdul mögöttünk múltunk lábanyoma. |
|
| Ez a templom-szeglet lesz lelkem szállása, |
| a most itt lappangók közt majd elvegyül |
| és készül velük az örök maradásra, |
| ha majd földi útját megjárta emberül. |
|
| Ez a nagy tél, ez az élet jégpróbája. |
| A test elköltözött, már csak a szellem él. |
| Az emberség már-már hókristályra válva |
| pislákol a jeges túlvilág peremén. |
|
| Kollégium. Házak. Sejlő élet-árnyak, |
| kísértet-könyörgés lépő lábam alatt; |
| a szélben szabdaló, gyászfekete szárnyak, |
| egetverő, órjás, kékes templomfalak. |
|
| Minden szervetlenség, dermedő és jeges, |
| akárcsak az Úrnak szűkebb birodalma. |
| Hogy kérhessem Őt meg: ha van rá hatalma, |
| akarja, hogy mindez legyen itt végleges, |
| maradandóbb, mint a roppant havas hegyek, |
| s mint az ég kéksége a fellegek felett, |
| mint a cédrus, amely ezer évig terem, |
| vagy amint örök a szívben a szerelem! |
|
|
| mely mágnes módra vonz engem magához? |
| miért ha kell, az ember éltet áldoz? |
|
| Szobra nincs s nincs benne kép, |
| s nincs baldakínos fejedelmi sír sem, |
| semmi szép hit-töltelék – |
| mégis, legigazabb templomnak érzem. |
|
| végső dolgok feletti tépelődés. |
| istenszagú szent pinceérlelődés. |
|
| akár anyám szeme az én fejemből, |
| sok sebhelye a zord történelemtől. |
|
| két szára közt irgalmas bémenet van, |
| öreg bölcselkedés a boltozatban. |
|
| fohásza? Tán a mennyezet beitta; |
| pompája? Eltűnt. Mord lett s kálvinista. |
|
| melyeket elő itt mondogatának, |
| s felsorolt bősz érdemek? |
| Elkeltek vásárán a hiúságnak. |
|
| A sok, ezüst szeggel kivert koporsó? |
| A gyertyák, csengők, csuhák? |
| Meg nem maradtak, mint falon a borsó. |
|
| lévén a múlás sorsnak végezése; |
| s nevét az égre még senki se véste. |
|
| mely bensőbb hit napja tüzén elolvad. |
| De zord hitet se láz, se kor, |
| semmi ármányossággal el nem olthat. |
|
| Kripta romlad, hír csitul, |
| a név levás, pók háza lesz a címer. |
| Halál könyörtelen szózatja rímel. |
|
| a halál a „földkerekség Urának”, |
| „minden élő rendeltetett lakának”. |
|
| mind szélbe szóratott rablók kezétől; |
| nincs kő, mely hírt mondana |
| Bethlen Gábor dicső nyugvóhelyéről. |
|
| Jaj, te vak ország, Seol, |
| benned szemernyi porrá zsugorodnak |
| s nem lelik egymást sehol |
| a „minden rendbeli” árva halottak! |
|
| lelki javát híveid legjavának, |
| s tartod magad évezredes kovásznak. |
|
| Szent kövek, szent tanitás, |
| templom az utcában, mely maga templom, |
| hiú világ ellen kész testamentom, |
|
| égi barlang, szent-terem, |
| te nem szerencsés balzsamos halottak |
| múlt háza vagy: erdélyi Pantheon vagy! |
|
|
|
Születésnapra, I
|
Adrienne-nek
| S láttam, piros kocsány buvik |
|
| Mely végtelen telünkön át |
| Gyújtsuk fel a bánat gazát |
|
|
Viszontlátás
| Pesten vagyok, ismét Közöttük! |
| Egy-kettő híjján együtt a család. |
| nem adhat többet a világ. |
|
| Ezért nem tudok hát örülni, |
| ahogy a kisgyermek szokott? |
| Valaki mindjárt felzokog… |
|
| Egy sunyi árnyék jár közöttünk, |
| meg sem merem nevezni már – |
| Húnyó tűzhely felett megáll, |
| parazsat lábbal szétzilál. |
|
| – Lelkem kezek, mért integettek? |
| Együtt vagyunk – s már búcsuzás? |
|
Budapest, 1942. április 12. |
|
Archaeologia
| Egész délután túrtam a hegyoldalt, |
| szakadt a föld s hulltak a cserepek, |
| szürkés-piros, mállós rögökre sorvadt |
| korsó-maradványok, amelyeket |
| még csak rekonstruálni sem lehet. |
|
| S mindennemű csontocskák is gurultak, |
| lapockák, forgók, régi peggyesek, |
| még nagyobb dicsőségire az Úrnak, |
| ki – ha fújják a Végítéletet – |
| belőlük így-úgy párat összeszed. |
|
| S az órák észrevétlen sikamultak, |
| amilyen gyorsan csak ehelyt lehet, |
| hol kőkori romok jelzik a múltat – |
| mire felnéztem, már esteledett, |
| s piros nyílként szálltak a fellegek. |
|
| S most: kezemben tízezeréves balta, |
| diadallal felmutatom a holdra: |
| De a számlálhatatlan emberöltők |
| mélyére e rideg csillag helyett |
|
|
Hőség izzó párája leng a tájon…
| Hőség izzó párája leng a tájon |
| s a változatlanság fensége, |
| s benne az ember tűnékenysége, |
| mulandósága hogy ne fájjon? |
|
| Hogy ilyen volt itt minden 1000 éve |
| s ilyen leszen 1000 év múlva is. |
|
|
Két szonett a magyar irodalom zivataros esztendeiből
|
| Azért előre mindenféle dibdáb, |
| Hancúzni a Parnasszuson mezitláb! |
Arany: Vojtina levelei öccséhez |
|
| Takarítom a vén disznóólat, |
| könyökig vájkálok a vad mocsokban, |
| munkám a szemétnek s ganajnak roppant |
| istensége előtt vak hódolat. |
|
| Mögöttem kandi kanmalac röfög, |
| s míg távolítom ronda ürülékét, |
| görnyedt hátamra a tavaszi kék ég |
| áldóan oszt sugaras örömöt. |
|
| Hányom, kotrom a bűzhödt anyagot |
| s kérdem magamtól izzó munkalázban: |
| vajjon most már elég népi vagyok? |
|
| Vagy már hiába, éltem elhibáztam? |
| S a népi költők juszt is csak azok, |
| kik Pesten költenek, a kávéházban –? |
|
|
| Üldögélek egy pesti kávéházban, |
| három hete nem láttam a Napot |
| s nem bolyongtam a zöldellő határban, |
| ha kell, ha nem, verset firkálgatok. |
|
| Már elolvastam kétszer Zarathúzdrát, |
| hatszor bejártam a Műcsarnokot, |
| otthonosak lettek a pesti utcák, |
| s vendégül látnak finnyás szalonok. |
|
| Bajszom megnyestem, körmeim ragyognak, |
| s télvíz idején – hej, szépasszonyok! – |
| lábszáram kurta alsóban vacog. |
|
| De a kiskésit! Ezeknek a rothadt, |
| asszimilált polgári ficsuroknak |
| hóttom napjáig bugris maradok! |
|
|
|
Viharvirág
|
Apámnak
| Félelmes ez a növényi halál-szag, |
| szaga a rejtelmes bürökvirágnak, |
| melyet messze a jégeső levert |
| s a fergeteges szél idesepert. |
|
| Ez a virág, mint némely vad, merész nép, |
| íme, holtában hirdeti a létét, |
| a híre rémséget és bosszút foganva |
| elszóródik minden távoli honba. |
|
| Ez a szag ama rejtelmes elem, |
| melynek varázsától gyermekkoromban |
| – lett légyen a vihar bármily goromba – |
| fenségessé vált minden félelem. |
|
| Volt úgy, hogy akarva s nem is akarva, |
| ki kellett állanom a zivatarba, |
| talán hogy edződjék bennem a lélek, |
| talán hogy azután majd még vadabban, |
| még istenibben érezzem, hogy élek. |
|
| Most a fekete fellegek rohannak. |
| Aki a mezőn kintszorult, jaj annak. |
| Világ hátán veszett szél dühe csapdos, |
| villám-sárkány eget-földet harapdos, |
| és én magam-próbáló szörnyű kedvvel |
| birkózom a villámos fergeteggel. |
| Ez a gyermekkori növény-halálszag |
| jöttét hirdeti mindenféle gyásznak. |
| Ó, ez a vihar, megöli a kertet, |
| ó, ez a vihar mindent elseperhet. |
|
|
Városvégi ősz
| Hogyne gyilkolná az embereket, |
| ha így emészti önmagát az élet! |
|
| A természet ijesztő gyorsasággal, |
| szemlátomást csavarodik őszbe; |
| rossz nézni is, mi történik a fákkal. |
| A hold a napot végképpen legyőzte: |
| éjfelesdit játszik a délutánnal, |
| öt óra sincs s máris „hasamra süt”. |
|
| Hol vannak a délceg kukoricák? |
| zörögve bújnak egymáshoz a zsupban, |
| a szemre immár várnak a rucák, |
| s megemésztik földetseprő begyükben. |
|
| Tegnap kezembe került pár arany cső, |
| morzsoltam őket régi morzsolással, |
| égő kemence s bélelt-öblű bölcső |
| között, húsz esztendő előtti |
| állapotommal való azonosulással. |
|
| S körülnéztem: nagymama hol van? |
| A délutánt ilyenkor merre tölti? |
| Talán a disznót eteti az ólban? |
| Mert nem ropog mellettem az öreg kéz, |
| mely gyorsabban fejtett tíz ifjunál, |
| hajtotta valami beteg igyekvés: |
| a véneket serkengető halál. |
|
| S be rég nem fejtett! Be rég idehagyta |
| „az ő munkáját”: a rucatömést, |
| a késköszörülést, tyúkültetést, |
| a foldozgatást, palacsintasütést |
| s vénasszonyok más foglalatosságát, |
| mely nélkül nem esett jól a falat – |
| s be rég nem csapdoshatta meg a párnát |
|
|
Szentségtelen szonett-töredékek
| Iszonyatosan únom a szabályos |
| renddel folyó, egyforma életet; |
| csakhogy a szabálytalant is utálom, |
| s az újtól, idegentől rettegek. |
| Testem mindennemű követelése |
| undorodást kelt bennem, és beteg |
| vággyal gyűrkőzöm a semmittevésre. |
|
| Meguntam már küszködni a hideggel, |
| s mint kimerült katona, szívesen |
| adnám magam meg, feltartott kezekkel, |
| ha tudnám, hogy túl nem bánt senkisem. |
| Mert megöli a torzonborz valóság |
| azt, aki nem készült rá ügyesen, |
| s égre nézve várta a múzsa csókját. |
|
| Egymást hajkurásszák vad mendemondák, |
| s az ember hallja, amint nemzetét |
| egy szomszéd csillagról mint ostorozzák, |
| s hogy kergetik nyájacskánk szerteszét. |
| Ellentállást ne várjon senki tőlem! |
| A kétségbeesés addigra szép |
| madárijesztőt fabrikál belőlem, |
| s megcsókolom Fortimbrás nagy kezét. |
|
| Mért kötik fel a tyúktolvajokat? |
| Jaj a horpadthasú, csikasz magyarnak! |
| De aki illő módon lop sokat, |
| annak bűnére mentséget agyalnak. |
| Mindennek titka a szépbajszú ügyvéd, |
| ki – hogy ne gyártson örök rabokat – |
| fejükre kéri a bitófa üdvét. |
|
| Isten megverte azt a társadalmat, |
| mely kétes erejével visszaél, |
| legfőbb jelvénye a hóhérkötél |
| s kolduson gyakorolja a hatalmat! |
| A hóhérnak tyúkszem nőtt a kezére, |
| alig győzi, iszik, s éjszaka fél; |
| pihentető álom nem jő szemére, |
| és didereg, mint a nyárfalevél. |
| S ha végre alszik, szörnyű álmokat lát: |
| akiket ő akasztott, őt akasztják, |
| s akasztófástul elviszi a szél. |
|
Kolozsvár, 1943. január 20–22. |
|
Országút mellett
| Annak, aki ilyen „kartács időben” |
| éppen az országút mentén lakik, |
| történelemben lesz még része bőven, |
| hiába zárja be az ajtait! |
|
| Itt megy az út neki a Monostornak |
| s hajladozva fut a Nagypiacig, |
| ahol aztán három irányba olvad. |
| Látott már dákot, látott rómait, |
|
| és ötszáz éve épp ezen a részen |
| látta vesztébe futni Budait, |
| vad népével a Püspök ellenében. |
|
| Rákóczyt is itt verte a tatár, |
| itt rogyott össze halálos sebében. |
| Mit meg nem érsz még, gyalui határ? |
|
|
Fajbiológiai látomás
| A minap a hires fajbiológusnál voltunk vendégségben, |
| ki bájos ifju nejével egyetemben |
| az Állami Állatkertben lakott, |
| lévén, hogy a kormány, kisérleti célra |
| egész állat-állományát felajánlotta… |
| Rózsaszín-ruhás leánykák fogadtak, |
| s a rácsos vaskaputól befelé vezettek, |
| szép zöld pázsitra, hol állt már a bál! |
|
| Útközben láttunk egy búbos-galamb párt, |
| amint éppen a fajfenntartásnak éltek |
| – s ahogy én szellemeskedve megállapitottam – |
| bízvást a fajbiológiai felfedezések |
| korszerű útmutatásai szerint – |
| (A rózsaszínruhás úrilányok nagyokat kuncogtak |
| zavarukban, mire én, az erény éber őre, |
| egy jól irányzott pisztoly-lövéssel |
| szétzavartam a parázna galambokat…) |
|
| A park tavában egy pajkos orrszarvú nőstény |
| épp várta, hogy a szőrös víziember, |
| Hany Istók ükunokája, tegye már meg |
| fajkeveredésre vonatkozó ajánlatait – |
| s csupasz farát buján felmutogatván, |
| a nádas vízben nagyokat bukfencezett. |
|
| Később körüljártuk a gótikus kis templomot, |
| mely – nyilván a hajdan idők |
| városfejlesztési rövidlátása folytán – |
| az állatkert kellős közepén emelkedett, |
| úgyszintén itt volt, nem messze, a bordély, |
| mely, last not least, és mutatis mutandis, |
| szintén mindenestül, a fajbiológia szolgálatában állott. |
|
| Az egybegyülteket, később, mikor a hangulat már |
| emelkedett volt, Szabédi László szórakoztatta |
| egy kis jazz-zongorázással – amit irodalomtörténeti |
| fejtegetésekkel melodramatizált, |
| hirdetvén a versnek műfajok közti felsőbbrendüségét, |
| s rugdosván megvetőleg olykor a rozoga zongort… |
|
| Jómagam pedig – ki a bohóckodásról, |
| úgy látszik, már sohasem szokom le, |
| anyaszülten másztam a fentemlített templom tetejére, |
| megkapaszkodtam tornya gótikus márványbütykein, |
| s abból a szempontból gyüjtöttem néhány percig észleleteket, |
| hogy a férfiúi meztelenségre |
| egy ötszáz éves templomtorony |
| Kisérletemnek boldog zuhanás vetett véget – |
| vakító villanással az agyamban, |
| hogy életem áldoztam a Tudománynak! |
|
|
Virágvasárnap
| Azt mondják, máma van Virágvasárnap. |
| Nézzük meg, az emberek mit csinálnak? |
| S mivel ilyenkor ez a rendje, |
| menjünk mindjárt a cinterembe. |
|
| Amíg ez tart, úgy sincs igazi ünnep, |
| amíg ez tart, nincsen vakáció. |
| Vigasztaljon a cinterem bennünket, |
| ahol sírdombon áll a dáridó. |
|
| Mint egy rét, melyen százféle virág. |
| Ki látott ily nyüzsgést a temetőben? |
| Több az élő, mint a holt a földben! |
|
| Egy fickó bakfüttyöt ugrott a sírkereszteken, |
| egy más kerékpárral ereszkedett a kripta dombján, |
| a hantok közt rabló-zsandárt játszottak vad fiúk, |
| friss fűzfasíppal váltottak jelet. |
| De egy szakállas, szemüveges ember, |
| ábrázatán igaz töredelemmel |
| s nyitott, fekete könyvvel a kezében, |
| minden stáció-oszlopnál megállt |
| s oly forrón suttogott a vak cölöpnek, |
| s révületét kövenként úgy fokozta, |
| hogy csak belémdöbbent a furcsa kérdés: |
| mit tesz majd fenn, az utolsó keresztnél? |
| Talán csak nem feszíti meg magát? |
|
| A dombraszállt Nap gyújtó fényözönben |
| fürdette a parányi templomot; |
| s mint valami monumentális röntgen, |
| karcsú hajóján átvilágított. |
|
| Két kakukk szólt a zsendülő berekben, |
| egymástól kérdezgette: meddig él, |
| az esztendőket osztogatta bőven |
| s nem egy okos tapasztalást cserélt. |
|
| De a holtak ezen csak mosolyogtak, |
| szájuk ráncát keserűbbre vonák, |
| mintha egyenesen ezt mondanák: |
| „Ne tartsatok minket bolondnak!” |
|
| Aztán nekem is eszembe jutottak |
| a véghetetlen téli harcterek, |
| ahol most szintén jóskedvű kakukkhang |
| kong emberi maradványok felett, |
| az új lombból minduntalan kibukkan, |
| s mint egy király post mortem érmeket, |
| osztogatja az arany éveket; |
| s eképp a hősök, hullaként oszolva, |
| megtudhatják, meddig élhettek volna. |
|
|
Azon az órán…
| Azon az órán, amidőn a réten |
| a fű a legbúsabban lengedez, |
| a bőregér az égnél feketébben, |
| zörgő szárnyán rovar után evez, |
| a holdvilág, az eltört mátka-gyűrű, |
| nagy, kővévált felhők közt darvadoz, |
| a levegő lelkek hadától sűrű |
| és túlvilági könnytől harmatos: |
|
| állj meg, ember, a hűvös erdőszélen |
| és szólítsd csendben halottaidat, |
| szívedből szívükig búsan-merészen |
| építs valami szép felhőhidat. |
|
| Létezésüknek kóstold meg a titkát |
| s a kósza lángból, mely feléd lobog, |
| fogj el bár egy jánosbogárnyi szikrát, |
| s vidd magaddal, mint boldog zálogot! |
|
|
Csúf szerelem
| Nem is tudom, hogy nem vehettem észre |
| életemet már vagy tizenhat éve |
| halálnak osztom, hadd vigye! |
|
| Mindebben a szerelem örök éhe |
| lelkem-testem rostjaival tetézve |
|
| Attól fogva, hogy elérik az embert |
| a sóvárgások s kamasz-égedelmek, |
| melyek csak létet-rövidítni jók, |
|
| a gyermekkor egésze száz darabra, |
| kezünk mellett a legutolsó labda |
|
| Jaj, a méltatlan s érdemetlen |
| való áldozatok s a sok fejetlen- |
| szobor-vásárlás szabott árakon! |
|
| Ki ismerné meg első szeretője |
| ha az egy nyári éj alkalmi nője |
| vala – pedig nemcsak pár garasát, |
|
| roppant háláját is elnyerte akkor |
| kinek ez a dicstelen és hazug kor |
| első asszonyt forgalmi áron ad. |
|
| Sírni szeretnék. Sírjatok! A boldog |
| egy iszonyú kukucskáló vigyorgott, |
| zsaroló vámot vérünkből szedett. |
|
|
Orbán-napja
| Micsoda tél- és őszmagok? |
| S ezek a felhők hova mennek? |
| Hová viszik reményem, kedvemet? |
| S hol pihensz le, május, te kedvbeteg –? |
| Nyugvóhelyed temető sarka-árka, |
| virág szemét-domb, amelyet |
| csókot nem látott orgonák – |
| halál-látott koporsófedelek – |
| s elhervadt koszorúkból gyűjt a Párka, |
| s díszít, cifráz, mint vénlány otthonát. |
|
Borostyán
| Kezemben egy fehér borostyán, |
| május, május: hová loholsz? |
| Kihullok egy fekete rostán, |
| jaj, zuhanásom szörnyű gyors. |
| Borostyánszag, légy síri postám! |
|
| Síromba szállj le, s újra lengj föl, |
| hozd csókok mézes bársonyát, |
| hozz hírt csókos, vén cinteremről, |
| hol mindig történnek csodák. |
| Bár Te maradj a szerelemből! |
|
|
Kirándulás
| Kinek köszönjük ezt a pár napot? |
| Minő istennek tegyünk fogadalmat? |
| Talán Castornak s Polluxnak, akiknek |
| rom-templomában kettőnk sorsán |
| egykor fennakadt volt döbbent figyelmem |
| s az álom-szaggatott keserű lélek |
| testvéri létünk kettős oszlopát |
| szépmívű árhitrávval fogta össze – |
| Római álmoknak köszönhetem, |
| hogy megtudtam, kicsodám nekem ő. |
| Mert álomügyekben is ugyanazzal |
| a gyermekkori kettősséggel, ősi |
| szét-nem-válhatósággal szerepeltünk, |
| amellyel egyszer, kisgyermekkorunkban, |
| megúsztuk a szénapadlás kalandját, |
| mikor-is ő, bátyját már elveszettnek |
| tartván, a szénaeregető lyukba |
| rögtön utánam ugrott vakmerően, |
| hogy a borzasztó fekete gödörben |
| azonnal együtt pusztuljon velem… |
|
| Szerelem s barátság közt mily adottság, |
| milyen elem a testvérszeretet? |
| A barátságnál több és áldozatban |
| a szerelemnél tán nem kevesebb. |
| De ha ilyen, ki mondja meg, belőle |
| mért csap ki sokszor a vak gyűlölet? |
| Húsz éves korunkig s még azon is túl, |
| olyan volt bennünk a gyűlölködés, |
| hogy úgy csak két egyanyában-fogant |
| acsaroghat egymásra; de a mélyben |
| már ott lappangott ez a szeretet, |
| sőt, gyűlölködésünknek éppen |
| ez lehetett oka: mert akik egymást |
| a kelleténél jobban szeretik, |
| az ember s ember közti különbséget |
| azok tudják a legkevésbé megbocsátani. |
| De az egymás nélkül, egymástól messze |
| töltött napok apránként megmutatták, |
| hogy kettőnkben mi minden végleg egy! |
| Ikrek vagyunk a végtelen időben, |
| hol másfél év vagy másfél óra mindegy. |
| Az esztendőkből hulló szürke por |
| satírozó papírként bánt velünk: |
| ahogy bevon, beárnyékol bennünket, |
| mind több és több közös jegyünk mutatja, |
| s nem lehetetlen, hogy a tág időben |
| egyszer saját anyánk is összetéveszt… |
|
|
| Odaadnám jobb-felem: teljesülj ki! |
| amit szeretsz rajtam, legyen tiéd! |
| Háramoljék rám minden felelősség, |
| minden próba és minden szenvedés. |
| Vidd belőlem, mit egykor irigyeltél, |
| mi egykor jobbnak, többnek látszhatott, |
| s mire akkor magam is büszke voltam; |
| fogd, itt a bátyaság minden java, |
| mellyel bizonytalan tartamú hírre, |
| utazásokra és vegyes emlékű |
| szerelmekre tevék szert, mialatt te |
| jogot s avas törvényeket magoltál, |
| sötét, udvari hivatalszobában |
| osztottál földet földnélkülieknek, |
| s véghetetlen kültelki laktanyákban |
| aludtál ötvenedmagaddal, szalmazsákon. |
| – Egyem ezentúl én a kisebbik fiú kenyerét, |
| mely durva, mint a kő s keserves, |
| a Toldiban éppúgy, mint minden népmesében. |
|
| A nagy halat, a gyalui fogást, |
| horgunkra nem is a véletlen küldte. |
| Ma, harmadnapra, tisztán látható: |
| ez az ügy holmi szép vízi varázslat. |
| Szakértők mondják, ekkora halat |
| Gyaluban talán még sohase fogtak; |
| s hogy engedett a vásott rossz zsinegnek, |
| gyanúm alapját külön bizonyítja. |
| Talán ezért esett meg e csoda, |
| s azért volt ritka zsákmányunk közös, |
| hogy e hatalmas természeti élmény |
| lelkeinket mégjobban összekösse |
| s még gyakran foghassuk ki álmainkban |
| ugyanazt a rettentő nagy halat, |
| melyet a valóság egy hihetetlen |
| pillanatában, kedd este, kifogtunk. |
| Hogy mindig érezzük, bármerre járunk, |
| a vesszőfonásos nagy gát szagát, |
| mely este elindul a hegyi széllel, |
| bejárja a felvéget tisztítólag, |
| s roppant halakról, koronás kígyókról |
| s más csodákról hoz hírt a gyermekeknek… |
|
| Ma is künt jártam ugyanott, a parton, |
| kevéssel az országhatár alatt, |
| a sejthető, egykori gyepűelvén, |
| ahol a víz a sziklából kiomlik; |
| még látszik a nagy küzdelem nyoma: |
| a köveken itt-ott hatalmas pikkely |
| fénylik-ezüstlik; fillérnél nagyobbak; |
| parti hangyák bajoskodnak velük, |
| cipekednek a nagyszerű teherrel, |
| melyet nyilván nem téli tápláléknak, |
| hanem valami emlékműnek szánnak, |
| mert ezek az állatkák egy ilyen nagy, |
| mythikus lény értékét tudva-tudják. |
| Lábnyomunkat is láttam a homokban: |
| hogy húztam! Hogy ugrottál rá a végén, |
| hogy vissza ne vergődjék-hánytorogjon |
| zöld birodalmába, hol Anteusként |
| ismét ő lesz az úr! – Hogy leteperted! |
| És győzedelmeskedett a hatalmas |
| vízilényen az ember ravaszsága, izma. |
| Nyomunkat apró, törpe-népre valló |
| lábnyomok szántják: a nagy tett helyén |
| reggel cigánygyerekek zsinatoltak, |
| beszélték a hőstett részleteit, |
| halunk nagyságát fákon mutogatták |
| s derekukon, jelezvén, hogy már készül, |
| bokrosodik az új vízi legenda. |
| Egyik meg így lelkendezett románul: |
| – Jaj, istenem, ez volt a halak anyja! |
|
|
| Még nem tudtam, hogy már jó messze jársz; |
| állandóan vártam a régi füttyszót, |
| ki-kiálltam az útra és kerestem |
| alakodat a fűzbokros kanyarodóban. |
| Zengve tombolt a teljhatalmú nyár, |
| Túl a határon reccsenő dörejjel |
| robbantották a sziklát – fedezéknek –, |
| és mint magasból hulló kő a vízbe, |
| bele-belecsattant a levegőbe |
| egy-egy éles katonafegyver-lövés. |
| Ismét kísért a bús erdélyi ügy, |
| mely itt, vagy ott, mindig elszámolatlan. |
| Valamit forral-érlel ez a nyár, |
| minden nyarunknak legforróbbika; |
| egy fán ülünk, melyet őrjöngve váj |
| szarvával a mesebeli bika. |
|
| Vajon éltünk-e eleget ahhoz, |
| hogy el tudjunk szakadni e világtól? |
| Fogtunk-e annyi halat életünkben, |
| hogy aztán holtunkban ne keveseljük |
| a horgászásban eltöltött időt? |
| Fürödtünk-é annyit a vad vizekben, |
| hogy a föld őrlésében ne kívánjuk |
| a nyitott szemmel úszás örömét? |
| „Ha el kell esni, hát itt essem én el, |
| védelmezvén e szomorú határt; |
| mikor szemem e dombokon legel, |
| Thermopylét tökéletesen értem. |
| A történetíró nem túlozott. |
| De értem régi törvényünket is, |
| mely külországban háborút viselni |
| fejedelmünknek nem adott hatalmat: |
| az idegenföldi elhantolástól |
| mentsd meg, Isten, ellenségemet is!” |
|
| „Azért ott Túl se lehet rossz a dolga |
| az embernek – mondtad hazajövet –, |
| mert ha szépen elsorolom magamban |
| a fiúkat, a sok vidám s komoly főt, |
| kiket kórság, golyó előre küldött, |
| nem hihetem, hogy majd ne várjanak rám, |
| s ne készüljenek víg fogadtatásra. |
| Ők Odaát azóta már bizonnyal |
| új egzisztenciát teremtettek maguknak, |
| az itteni, abbamaradt helyében; |
| labdájuk is van valószínűleg, |
| valahonnan került egy pakli kártya, |
| s leányra is szert tesznek hébe-hóba – |
| egyszóval olyanformán éldegélnek, |
| mint itt a fogolytáborok lakói. |
| Ha majd érzem, hogy közeleg az órám, |
| addig mondom, mondom a nevüket, |
| míg csak köztük nem érezem magam.” |
|
|
|
Halászdal, I
| Karthauzi szekfűt, de sokat, sokat! |
| közéjük csak kakukkfüvecske férjen, |
|
| Hányszor vonultam szűz réteken át, |
| a vállamon tarisznya és halászbot, |
| rúgtam a hajnal harmatát, |
| zsinegemen a szellő citerázott. |
|
| Hányszor telt el a drága nap, |
| s egy hal nem sok, annyit se fogtam – |
| de vad hitem csorbítatlan maradt: |
| holnap jobban megy majd, sokkalta jobban! |
|
| És megvigasztalt a berek, a rét, |
| s piros foltokban a karthauzi szekfű, |
| menekülő Daphne sajgó sebét |
| érezte meg a közöttük igyekvő. |
|
| Ültessetek hát síromra sokat, |
| szolgáljon balzsamos vigasztalással, |
| ha ott lent majd a nagy kín hasogat: |
| hogy nem birkóztam meg az elmúlással! |
|
|
Búcsú Budapesttől
|
B. K. Gy.-nak
| Roppant város, benned semmi nyomom! |
| Pedig itt éltem, vágytam és lobogtam, |
| száguldoztam, mint új Bellerophon, |
| egy árva percig sem ülvén nyugodtan. |
| Hol vagy, ifjan hajhászott szerelem, |
| megcsókolt lányok, meglakott lakások! |
| Ki játszik ily lelketlenül velem, |
| hogy nyomaimra sehol sem találok! |
| Maholnap nincs, kitől búcsút vegyek, |
| kihez éjjeli szállásra mehessek; |
| vonathoz kísérő kedves helyett, |
| majd integethetek a sváb hegyeknek. |
| Az élet füst, Budapest kő s hamu; |
| az ifjúság csak egyszer hallható dal; |
| ár: packázik törékeny csónakokkal. – |
|
A kor dicsérete
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| A Történelem gyűlölet-folyam, |
| híg semmi tengerébe dönti habját, |
| s ha majd a gépek egymást összeszabják |
| s az életúnt Föld csillagnak rohan: |
|
| akkor eljön az Utolsó Itélet, |
| de nem az, melyet nagyanyánk igért |
| – sírok döccennek, a holtak kilépnek, |
| kürtök szavára feltámad a lélek |
| s elnyerjük a megszolgált pályabért –, |
|
| hanem ennek iszonyú talmi mása, |
| melytől az Isten fél, nem lesz jelen,
|
| szemét is behunyja, csak hogy ne lássa, |
| és hagyja, hogy bűnös és bűntelen |
| együtt gebedjen gödriben rakásra. |
|
|
Nem Tőle félek
| Nem Tőle félek! Sőt, néha kívánom: |
| legfőbb balzsam sok gennyedő sebemre, |
| s egyetlen bizonyosság e világon – |
|
| de Mont-Blanc-súllyal zúg le életemre |
| s irtóztató kín-áradat alá nyom: |
| évmilliárdok Semmi-végtelenje! |
|
|
Légoltalmi litánia
| bőg, süvölt az éji rém, a |
|
| Vártuk, vártuk azt a percet, |
| mikor foszfor-bomba serceg |
| s mindenkit pokolra kerget. |
|
| álmunkban, tanfolyamokban, |
| készülődtünk rá titokban. |
|
| Fekhelyünkön hánytorogvást |
| elképzeltük azt a bombát, |
| mit a lég vitéze dob ránk. |
|
| s arcunkba kék lángja lobban, |
|
| ó, ne légy hozzám goromba, |
|
| Hagyj élnem, szemem se vesd ki, |
|
| Úgy szeretnék élni! Még ne |
| köpüld gyenge testem vérbe, |
| hadd lássam, mi lesz a vége! |
|
| Még szeretnék ember lenni, |
| két lábamon futni, menni, |
|
| Még szeretnék csókolózni, |
|
| Még szeretnék ázni-fázni, |
|
| Túlélni e szörnyü vesztést, |
|
| hogy majd tántorogva, égve, |
|
|
A szó repül
| Megint beszéltem: „bölcsen” vélekedtem, |
| okoskodtam – hogy gyűlölöm magam! |
| Mintha tiszta hitveshez fertezetten |
| mennék haza, más nőtől mocskosan. |
|
| Kiabáltam, majdnem be is rekedtem, |
| hajtogattam a magam „igazát”, |
| és most a sok szó, mint emészthetetlen |
| rút eledel, bensőmben rágva-rág. |
|
| Így vonszolom életem átkozottan: |
| az élőszó zsibongó piacán |
| akkor vagyok boldog, ha jót hazudtam, |
| míg az írásban, csak ha igazán |
|
| az Igazat sikerült szóba tennem, |
| ami lelkem szerint visz majd tovább! |
| Ezért, barátaim, hallgatni engem |
|
| De bárcsak betűim sose tünnének |
| el polcotokról!… Szerzetes-magam |
| mától végképp a betü istenének |
| ajánlom – nem lesz több szavam. |
|
|
A Für Elizét hallgatom…
| be szent, be szent dolog. |
|
| „…Akkor játszottam, amikor |
|
Kolozsvár, 1944. január 25. |
|
Egy női kézhez
| Ibolyát, nárciszt, szegfűt, gyöngyvirágot |
| szakított ez a kéz, almát szedett a fáról, |
| márványatléták izmain pihent meg, |
| simogatott remegve régi szentet, |
| fogott szép fésűt, tollat, ceruzát, |
| kenyeret szelt, mosott ruhát, |
| lapozgatott versekben, imakönyvben – |
| hadd hulljon rá most patakban a könnyem! |
|
| Ne gondoljak rá, amíg csókolom, |
| hogy látnom kell tán a ravatalon, |
| összekulcsolva, hófehéren, |
| bakacsint öltött templom közepén! |
| Ne lássam a rózsálló bőr alatt |
| az egyiptomi asszony-múmia |
| töpörödött, fekete kis keze! |
|
| Mindig úgy lássam, mint Taorminában, |
| midőn egy elrohant vihar nyomában, |
| reggel korán, tépett növényi roncsok |
| közül felém kinált |
egy nagy piros narancsot! |
|
|
Előhang siralmas krónikához
| Éjjeinken gépek hordája bagzik, |
| hörögnek gyárak új tank-szüzei, |
| gép gépet szül: ágyu ágyut fiadzik, |
| s új szózat zeng: MULTIPLICATEVI! |
|
| Ha egy kidől, már rátipor a másik, |
| erdő-mező csupa fekete roncs; |
| a Holdról nézve Földünk, hogyha látszik: |
| likas halálfő, orra-szeme nincs… |
|
| Hogy esdekeljek, agytalan gigászok: |
| a Föld ártatlan, könyörüljetek! |
| Vagy szánjátok bár az állatvilágot – |
| A „Homo Faber” nem érdemli meg! |
|
|
Ezerkilencszáznegyvennégy
| Uram, a brontosaurusok magánya, |
| a tudat, hogy holnap fossiliák, |
| volt-e olyan keserű, olyan árva, |
| mint az embertelenné vált világ?… |
|
| Egy őrült gyermek, nagy vasmatadorból, |
| gyilkos szörnyeket fabrikált; |
| bennük dúlás energiája tombol, |
| ezernyi bűnük az égre kiált! |
|
|
„Salve et vale”
|
B. K. Gy.-nak
| A Föld megállt, az emberek sóbálvánnyá meredtek, |
| csak az Idő veszett meg és rohan-rohan, |
| őrült harangok kongnak, vak órák ketyegnek, |
| a percnek véres galamb-szárnya van, |
| perceink véres szárnyakon repülnek, |
| a jelenből hanyatt-homlok kimenekülnek… |
|
| Mi egy napon megistenült alakban |
| szedtük össze a lélek erejét: |
| átlényegültünk a halott templomfalakba, |
| s elhagyván a hús foszló szemetét, |
| fogunk onnét a világra figyelni, |
| mint Ravennában Guidarello Guidarelli. |
|
| Síri szobrok példája, gótírású padlat |
| jelmondata, üvegen szűrt sugár, |
| világot, port megszűrő templomablak! |
| Veletek győzetett meg a halál, |
| s én tudtam már haszonnégyesztendős koromban, |
| hogy véglegesség csak mosolygó márvány-arcokon van. |
|
|
A Szamoshoz, talán utólszor
| Mondsz-é hírt rólam ezer év után, |
| örök buzgás, forrásizű Szamos? |
| Vagy elemed futós, mint az idő, |
| mely önmagából minden jelt kimos –? |
|
| Pedig kevés volt ily szerelmesed, |
| ily nimfa-hajszoló pásztorfiúd, |
| ki berkeidben szinte elveszett, |
| feledvén ott halált, bajt, háborút. |
|
| Ősember-kedvvel, ős szigonyozó |
| módjára leste szebbnél szebb halad, |
| s hány déli fényben lustán napozó |
| kígyót elpusztított húsz év alatt! |
|
| Lónán, Gyaluban hányszor lepte meg |
| pazar látvány, hogy horgot-feledőn |
| bámulta a vizes lánytesteket, |
| kik hancúroztak a hűs feredőn. |
|
| Tükrödre ujjhegyével verset írt, |
| s ha menta-szag bódítá az eszét, |
| tisztán érzé egy régi, agatirz |
| királyleány pazar illatszerét. |
|
| Írtóztatón fájt az enyészet, |
| s hogy a való szemfényvesztő csalás! |
| Éltével egy ős gyermekkort idézett – |
| mivel szegény költő volt, és halász. |
|
|
Világváltozás Vigíliáján
| Roppant Erő, sorsok, népek Ura, |
| műved lépten-nyomon mért fogyatékos? |
| Mért juttatsz minket csak a romladékhoz, |
| s mért nem lehet apja múzeuma |
|
Töredék
| Lelkem hajnalban felzokog, |
| mit mondhat még e változott |
|
|
Háború!…
| Milliárd anyaméh sajogja feléd |
| Egyforma jajveszékeléssel |
| az üzbég s a magyar anya, |
| egyformán csapdossa homlokát a falba |
| s gügyög eszelősen egy sárgult fotokópiának. |
|
| Európa mezőin, Afrika sivatagjain |
| többmillió névtelen halott |
| arcára ugyanegy ordítás fagyott: |
| Nem hagyták, hogy megcsókoljam anyámat! |
| Jaj, senki, senki se tudja meg, |
| mi lett belőlem, hol vagyok! |
|
|
Menekülők
| A felhők alján végtelen szelíden |
| egy békességes barna sas lebeg. |
|
A gyalui erdőben
| A gyalui rengeteg erdőben |
| éppen nyílt a csormolya-virág, |
| illatozott a sárga-kék kapotnyak, |
| órjás harangvirágok ringatóztak, |
| vidám vörösbegy szökdécselt a fán – |
|
| s hogy énekelt egy ifjúkedvű ember: |
|
| Hogy reszketett a hangja! |
| Láttam, a sápadt évtizedek |
| melyek vissza csak dallal hozhatók, |
| dallal s illattal egynéhánnyal, |
| illattal, széllel s muharos magánnyal, |
| s oly gyógyítók, oly jelen-oszlatók – |
|
| De hova lesznek, ha ő egyszer elmegy: |
| a bús utak: Párizs, a Galbina? |
| a parajdi gyermekkor paradicsoma, |
| a Kővári-telep „gorkij”-i nyomora, |
| „a két öreg”, anyám, régi szerelmek? |
|
| Őrizzétek meg őt, kedves kapotnyak, |
| mondj majd hírt róla, csormolya-virág! |
|
| Zúgjanak róla erdőszéli fák, |
| ha viharok szelében ingadoznak! |
|
|
A fehér kancsó
| Ti koldusok és árokszéli szentek, |
| szegény fiúk, kik vágóhídra mentek, |
| tudom, tudom, rettentőn irigyeltek! |
|
| Szerzetesek s megkeserült zsiványok, |
| nagybajszú, mérges, vén vándorcigányok, |
| volt-é ehhez hasonlatos csodátok? |
|
| Ott ültem rongyosan, kitagadottan, |
| árokszélen, aranyló alkonyatban, |
| mindenkitől, mindentől elhagyottan |
|
| amaz örökös nagy várakozásban, |
| mely az embert bús kamaszkori lázban |
| éri utól, de vénember korában |
|
| is egyre tart, s elkíséri a sírba – |
| mikor felettem az égalji pírban, |
| féltesttel a gomolygó égre írva, |
|
| csudálatos leányalak jelent meg, |
| feje körül oly fényes, mint a szentek, |
| s fenséges arca, ím, reámderengett. |
|
| És engem rá oly szomjúság lepett el, |
| és testem tőle úgy melegedett el: |
| meg tudtam volna ölni szerelemmel! |
|
| De ő megállt, s fehér, egyszerű kancsót |
| csobbantott meg s gyorsan innom parancsolt, |
| s én ittam, úgy, hogy orcám belepancsolt. |
|
| S részeltetvén emez angyali jóban, |
| sokáig ittam kábán és mohóan, |
| majd így hálálkodám el-elhalóan: |
|
| – Akárki küldött, hollóhajú tündér, |
| köszönöm, hogy rajtam megkönyörültél, |
| és innom adva új életre szültél! |
|
| Az életben csodást, nagyot akartam, |
| tévelyegtem kéjben, kínban, viharban, |
| fájdalmamban százszor ajkamba martam. |
|
| S most megtudtam e tüskés úti sáncban, |
| hogy innom adtál, hirtelen beláttam: |
| mindég e pár korty tiszta vízre vágytam! |
|
|
Három pillanat
| Mint hal, amely patakjából tavasszal |
| kalandos vággyal száll le mély vizekre, |
| s ha túl sok volt a nyárból, ugyanazzal |
| a vággyal úszik vissza hűs erekre – |
| úgy vágyom már létem kiélt tavából |
| ifjúkori, habzúgó csermelyekre. |
|
| Semmi hal. A fűzberekben éhesen rikolt a bakcsó; |
| kóbor lelkeket halászik messziről az estharangszó. |
| Víz felett sötét galamb száll nyugtalanságtól üzetve, |
| tudja tán, mióta várok egy megváltó üzenetre. |
| Túlfelől a temetődomb felfutott a veres égig: |
| élők, holtak panaszukkal az eget telebeszélik. |
|
| Egy perc alatt az alkonyati égen |
| több történik, mint egész napon át! |
| Szivemben égve, álmélkodva nézem |
| e felhő-égető máglya-csodát. |
| A perc lobog s nem ígér holnapot. |
| Riadt, maroknyi por s hamu vagyok. |
|
| E látomány a földön túl mutat; |
| angyal-hadak bontják a szárnyukat! |
| Titán kézzel felfestődött az égre |
| a végítélet vad nagyszerüsége. |
|
|
|
Balassi módjára
| Drága szép aranyhalacskám, |
| tested semmiképp se félje; |
|
| Ne tartsd bűnnek, ami nem bűn: |
| szakíts bátran a szívemből, |
| szelj nyugodtan kenyeremből! |
| Azért élek én, hogy adjak, |
| halnak, vadnak, madaraknak, |
| s magamból semmit se hagyjak. |
| Mert én csak úgy maradok meg, |
| hogy azok, akik szeretnek, |
|
| Tengert, eget-földet jár át, |
| s bizony nem félti világát! |
| Míg földi tüzem loboghat, |
| s még nem lelsz nálamnál jobbat, |
| tekints engemet napodnak! |
| S ma, amikor nincsen ünnep, |
| őrizd, óvjad szerelmünket! |
|
|
Egy nimfához
| Víz gyermeke, tavak, habok leánya, |
| kivel a Tenger a Szamosnak izent, |
| a nád közül gondolsz-e cimborádra, |
| ki könyvek közt bóbiskol idebent? |
| Idézel-é a szeptemberi nyárban, |
| e nyárban, mely túlélte önmagát, |
| és az ostromlott vén, szomoru várban |
| csodát teremtett, utolsó csodát? |
|
| Tudom, szeretsz lubickolni mezítlen. |
| Nem félsz: egy borzas testü víziisten |
| abbahagyja kétezeréves álmát, |
| horkan: „elég a katalepsziából!” – |
| s iszonyu energiáktól hevülten |
| harapja meg kis kebled rózsa-halmát, |
| majd felragad s pár otromba szökéssel |
| édes terhével vad szigetre lábol? |
|
| (Még hagyján volna, s én lelkem-vesztetlen |
| sóhajtanám: utóvégre egy isten! |
| Hisz oly könnyen lehetett volna más, |
| egy köznapi halandó, érdemetlen, |
| Wilhelm, Juon, Vladimir vagy Lukács… |
| Ez lett volna rettentő árulás!) |
|
Kolozsvár, 1944. szeptember |
|
Éva és Ádám
| Éjfélkor ott találtam Évát |
| sárkányölő Szentgyörgy terén át |
| S látván fonnyadt, zilált alakját, |
|
| Hozzáosontam s kipróbált barát |
| módján fogtam meg derekát: |
|
| – Éva, Éva, elvágtatnak az évek! |
| Már harmincas vének vagyunk! |
| maholnap félretesznek, kicserélnek, |
| s a földön még semmi nyomunk! |
| Ámbár én a nevem – diák-szerencse – |
| felfirkáltam a Kollégium falára, |
| hogy létemet az időnek jelentse |
| s még a jövő század is ott találja; |
| de maga gondoskodott-e idejekorán |
| hasonló-fokú önörökítésről –? |
|
| – Nekem, két kölyköm van csupán! |
|
| (– Persze, persze: „a férfi ír, a nő szül” – |
| idéztem Rilkét következtetésül, |
| – álmomban az öl-t ír-rá változtatám!) |
|
| Eközben megrohant egy kamasz-emlék, |
| tán egy rejtett androgyn motívum, |
| amikoris a nővé-válás vágya |
| úrhodott el a szenvedő fiún, |
| aki voltam: vágyak le-letepertek, |
| bűnösnek mondott gerjedelmek |
| látogattak naponta – főleg lefekvés után. |
|
| Éva akkor ott labdázott a kertben |
| vagy a Kollégium udvarán, |
| sudártestű, ficánkoló leány, |
| ki a kamaszodást vígan kiheverte. |
|
| Érette nyújtotta meg életét a vén ősz, |
| érette rohant időnapelőtt a városba a tavasz, |
| sápadt diákok hegedűje neki zengett, |
| szilenciumi sóhajtások neki üzentek. |
|
| S ki voltam én? zavart, szennyes kamasz, |
| velőmben a halál sava kerengett. |
| Csudáltam keble titkos halmait, |
| kívántam repdeső haját, illatos lány-ruháját, |
| irigységgel kutattam álmait |
| s szinte vallásosan vágytam a Tisztaságát. |
| Rajtam égett a kor kamaszi piszka, |
| gerincemet nyilallások kínozták; |
| Ő teljes volt, érett s angyali tiszta, |
| a boldog élet hullámai mosták… |
|
| Zsongott az emlék, s épp azon tűnődtem, |
| hogy mint is mondhatnám el Neki a |
| dolgot – amikor ő megszólalt összetörten: |
| – Könnyű magának, úrfika! |
| Maga csak jön-megy s írkál hatra-vakra, |
| finom papírra vagy kopott falakra – |
| Én nő vagyok, nyomtalan pária. |
| Ó, hogy szerettem volna férfi lenni! |
| Sötét éjjel egyedül jönni-menni, |
| idegen városokban kóborolni, |
| dolgokról férfi-módra szólni, |
| a mulandósággal kitolni – |
| egyszóval olyan, mint maga! |
| Mert jaj, a nők sorsa nehéz, |
|
| Szemében büntető villámlás, |
| csupa irigység, szemrehányás. |
| Ölelésemből ridegen kilépett, |
| egy vaskapun bement, hátra se nézett, |
| s aztán már nem is hallottam mást, |
| csak egy rettenetes sikoltást. |
|
|
Tragikus ősz
| Az ég jajong, a nagy utak zokognak, |
| madarak mennek, csillagok zuhognak. |
|
| Te is elmész, szép álom, ritka kócsag, |
| hogy reménységem mécsesét eloltsad! |
|
| Az én szárnyamat sűrű-sűrű lép: |
| vértől sötét erdélyi sár tapasztja, |
| s szívemet egyre édesebb keserűség: |
| az árvák bús önérzete dagasztja. |
|
| S kietlen idején a búcsúzásnak |
| mégsem vagyok végképp boldogtalan: |
| oda vevém be kísértő magam, |
| ahol megbánós álmaid csíráznak. |
|
| Akik elmentek, most már messzejárnak, |
| tán messzebb, mint Marcus Aurélius. |
|
| S ránk jön az apokaliptikus ősz, |
| kóbor kutyák, ragályok, varjúszárnyak, |
| hadifoglyok, hullák és menekültek – |
| bűnhődése sok-sok szomorú bűnnek, |
| s mindez oly végzetes, oly ismerős! |
|
|
1944. október
| Október, október, október! |
| Nyakunkra rozsdás, sűrű-nyírkú ég ült, |
| ege szörnyű lélekbeli borúknak: |
| mindég ilyen cudar őszben a végük |
| nyáron kezdett vak magyar háborúknak. |
|
| Vén koldus vagy, ruhád: fekete rongyok, |
| hazakullogó bús hadifogoly vagy, |
| kit még nem ismer nemzetted porontyod, |
| s rettegsz csókjától őrült asszonyodnak. |
|
| Esőd kísértetek keserű könnye, |
| könnye ártatlanoknak, vértanúknak, |
| nagy zokogásban hull-hull a mezőkre, |
| melyek sarában milljók teste rothad. |
|
| Gyászok hava, Reményik elvivője! |
| s mégis-mégis fellélegzés a sóhaj, |
| ha párádban a tavasz hirdetője, |
| új élet heroldja, a cinke szólal! |
|
|
Háborúból
| Kérdezzétek csak meg a köveket: |
| akarták-é ezt a históriát? |
| Faggassátok a földet, az eget: |
| kellett nekik ez az iszonyuság? |
|
| Vegyétek sorra az állatokat, |
| kikkel egy-földön étünk idelent: |
| akartak-é ily szörnyű dolgokat? |
| Legfeljebb a hiéna mond igent. |
|
| Fogjátok vallatóra a Napot, |
| szólíttassék a négy örök elem, |
| míg mélyből-magasból ránk nem zokog |
| a lelketrázó, óriási NEM! |
|
| Csak néhány ember szegi fel fejét, |
| s habzó szájjal, dühöngő-esztelen |
| hörgi világgá vad feleletét: |
| „Igen, igen! Én akartam, Igen!” |
|
|
Zöld víz
| az idegenség maholnap elássa |
|
| Idegen tőlem megelégedésük, |
| szemükben szörnyü hencegés ég; |
| a természetet is hiába nézem, |
| nem értem többé jelbeszédét. |
|
| Pedig valaha szép hitem vala, |
| hogy rendre itt minden ismertre ér meg, |
| hogy e világ szép otthonosság, |
| s majd a halál tesz koronát |
| e fokozatos szép ismerkedésre… |
|
| Most lábamat zöld víz árjai mossák, |
| visszariadva ődöngök fel és le, |
| míg nőttön-nő ez az idegen árvíz – |
| már a halálban sincsen bizodalmam. |
| Kivert kutyákkal lettem szolidáris. |
|
|
Kiáltás halottak után
| Be szégyellem, be restellem, hogy élek, |
| mikor maholnap mindenkim halott. |
| Éjjel-nappal kifolyt szemmel tekint rám |
| egy-egy szegény halálbarángatott. |
| Viszontlátásos, nagy testvéri csókok |
| – asztrál-csókok – érintik arcomat, |
| fizikai nyomot hagyók, hűvöslők, |
| amilyen csókot csak kísértet ad. |
|
| Máskor meg éppen arra riadok fel, |
| hogy arcomra egy hulla-arc fagyott, |
| csak könnyeim mossák le onnan ismét, |
| e tisztító lélek- s véroldatok. |
| S nagy, gyászos vonulások látogatnak, |
| testek, melyekre korbács-szíj zuhog, |
| de véresen és zúzmarás szakállal |
| is oly felségesek, oly krisztusok, |
| hogy fuldokolva, görcsösen kiáltom: |
| bárkik vagytok, holtak, ti győztetek! |
| Seregetekbe Toldi-módra vágyom, |
| bár köztetek lehetnék, Köztetek! |
|
|
Haláltánc, 1944
Halottak napja a házsongárdi temetőben
| Mért nyüzsögtök úgy a temetőben? |
| kihúzzák alólatok városotokat! |
|
| s csudálatosképp a halálnak |
| kertjében nincs egy csepp halálszag. |
| itt lehet még csak elfeledni Őt, |
| s azt is, hogy rút, gonosz. |
|
| magasba ránt, megpörget s visszahoz. |
|
| S olyan nagy a jövés-menés, |
|
| Azt hiszed, ezek egytől egyig élők? |
| Próbálj csak szóbaállni vélök: |
|
| S ha szól a kápolna harangja, |
| az embernek marad-e rangja? |
| Nem minden egyformán halott? |
| Nem olvad rögtön egybe jellem, |
| faj, öltözet és származás? |
| Az élet száz ármánya ellen |
| a halál az egyetlen kibuvás… |
|
| Szól a harang, húzza a temetőőr, |
| abbahagyja s kezdi elölről, |
| s mintha nem volna kezében kötél. |
| Úgy rángatózik, mint a néger, |
| ha küzd bűvös tánc erejével, |
| s a földre néz, mert körülnézni szégyell, |
| mert az élőkre tekinteni fél. |
|
|
| A Házsongárd hideg holdfényben ázik, |
| s hol százesztendős, dúsmohájú posztján |
| felüti fejét a négy kőoroszlán: |
| három halál ott ropja, ott bokázik. |
|
| legszebb tánc a haláltánc.) |
|
| Ébred a szabadelvű gróf is, |
| a jeltelen nagy kőszál záloga, |
| reformálmok csalatkozott fia, |
| hogy számonkérje álma megcsalóit. |
|
| Kidalolatlan bánattal szívében |
| zökkenti sírját Salamon cigány, |
| kikel likas csákóval a fejében, |
| s rázendít ő is szaporán. |
|
| S akinek csontja ott lóg már a martba |
| s a sírköve is horpadt házküszöb, |
| elődöcög ősz dédapám, a varga, |
| s lábszárát verve a markába köp. |
|
| (Éljen, aki meg nem holt, |
|
| S így rendre mind, kik odalent a postát |
| várták, vagy egy kiadós szüretet, |
| jön az ős-nép, a Hidelve, a Hóstát, |
| hogy üljön víg éjféli ünnepet. |
|
| Kellett nekem ide kijönnöm éjjel? |
| Még nem enyém ez a birodalom, |
| s ne is legyen, ilyen fiatalon – |
| bár szép a tánc, és még szebb a zenéje: |
|
| dob szól, csillan a násfa, |
| mindent feloldó kollektivitásba. |
|
|
|
Őrült velők
| Bár már ott láthatnálak titeket, |
| hol mondjuk a Sziámi Ikreket, |
| Matuskát s a Kínai Órjást, |
| rossz kintorna zenéjére forogvást, |
| színes viaszból élethűn kiszabva, |
| fejeteken cilinder, hadi sapka, |
| kebletekre tudós cédula szúrva, |
| hogy hány gramm volt őrült velőtök súlya… |
|
| Mert a háborús nevezetesek |
| útja a Panoptikumba vezet. |
| Ott fogjátok idézni, nyomorultak, |
| az emberpusztító, iszonyú multat, |
| s míg a Ligetben kavarog az ünnep, |
| hozzátok a nép bús fiai jönnek |
| és a sátor enyvszagú hűvösében |
| megátkoznak az emberség nevében. |
|
| Ott kívánom már látni társaságtok, |
| kik ezt a szörnyűséget ránkhozátok, |
| mert odavalók vagytok, holmi ronda, |
| ordináré vásári pantheonba! |
|
|
Naplómba, naplómnak
| Mi hasznotok van, gyatra levelek, |
| mi bátorít, hogy tovább éljetek, |
| mi ösztönöz, hogy nem hulltok hamúba, |
| vagy nem zsugorodtok bele a búba, |
| és nem csap fel belőletek galád |
| mohósággal egyazon szörnyű láng, |
| mely annak országát kormosra marta, |
| ki balgatag betűitek kaparta, |
| mert hitte, hogy örökérvényűek |
| s tartósak vagytok, mint márványkövek, |
| a nyelv jogán, az örök szó jogán, |
| mellyel a sors most elbánt mostohán, |
| s szétcsapdosott a népek ostora; |
| hogy azt hiszem, fel sem támad soha… |
|
Kántál a koldus
| „Elhagya engemet őriző angyalom, |
| immár nincsen hová fejem lehajtanom, |
| torzonborz üstököm hajnalban harmatos, |
| kivert, rühös ebhez vagyok hasonlatos. |
|
| Mint kergetett kuvasz, ide-odafutok, |
| útamban mindenütt ravasz sintérhurok, |
| hátamat sujtolja kardlap, korbács, husáng – |
| jaj, keserves élet, cudar nyomoruság! |
|
| Békességet ígért egykoron a világ, |
| majd dicső háborút kiáltott s glóriát, |
| de csak lógok, mint a cigány ringy-rongy a fán – |
| Ember vagyok-e még, ember egyáltalán? |
|
| Mert a lelkem immár üszkösödött halál, |
| s a testemből immár egy állat ordibál! |
| Nem derülhet arra emberség mosolya, |
| ki már anyja sírját sem látja meg soha!” |
|
|
Császári körvadászat után
| két császár vadászott jókedvében. |
| Meghajkurászták az egész vidéket, |
| s nagyboldogan nézték a teritéket. |
|
| – Te hányat lőttél? – kérdé Karakúz. |
| – Hétmilliót! – büszkélkedett Bofásza. |
| – Tízmilliót, kicsit-nagyot vegyest – |
| hencegett Karakúz, csorgott a nyála. |
|
| Fához támaszták a nyilat, a dárdát, |
| ebeiket cukorkával kínálták, |
| egymásnak forrón gratuláltak, |
| s egy fa tövén nagyot pisáltak. |
|
|
Foglyok, 1944
| Most tud csak lelkük szépen szállani! |
| Felhő-hegyvölgyön át merész Rapsonné-útat ásnak – |
| Míg testszerint iszonyú szobrai |
| az elevenen való rothadásnak. |
|
Az én országom
| Az ismeri az én országomat, |
| aki állt már a szivárvány alatt, |
| mely sorsos égen tündököl naponta |
| és emberöltők véres könnye fonta. |
|
| Ittsemvolt-ottsemvolt birodalom, |
| csupa álom, és csupa furcsa lom, |
| amit csak egy nép emlékes szerelme |
| őrizhet ott az idővel perelve. |
|
| Bethlen Gábor nagyálmú homloka, |
| Fehérvár füstös márványoszlopa, |
| Apáczainknak sírban is lobogva |
| világító, rettentő szemeodva; |
|
| egy vértől rozsdás, súlyos láncdarab, |
| mit holtáig viselt a gályarab, |
| Mikesnek akkor ejtett szemekönnye, |
| mikor feltűnt a Kárpátok köpenyje; |
|
| a vas, melyet Koháry pengetett, |
| rabkenyeréből egy kövült szelet, |
| s mi bőven omlott a bakó kezére: |
| Hajnóczy ifjú, forradalmi vére; |
|
| Vasvári Pál nagy, álmodó szive, |
| rút óndarabbal a közepibe; |
| a százszor gyilkos hosszúnyelű dárda, |
| amely Petőfi testét átaljárta; |
|
| Júlia kancsal, földi mosolya, |
| egy sóhajtás, mely meg nem szűnt soha, |
| egy drága kéz, mely szeptemberi tarlón |
| mind búcsút int, remegve, elhanyatlón; |
|
| égre rovott sírkő-komor betűk: |
| „Most Már Tudjuk, Mért Éltük Életünk –” |
| s egy zokogásszerű, szomorú dallam, |
| melynek szavát síromba is behallom – |
|
| s még mennyi-mennyi drága, szent kacat |
| alkotja az én bús országomat! |
| S szeretném látni: ember, avagy állat |
| közülük bármit is elkonfiskálhat –?! |
|
Kolozsvár, 1944. december |
|
Korai búcsuztató
|
Szörnyű álomból riadtam 1944. december 13-án éjjel: anyámat temették, aki akkor még élt, csak hónapok óta nem volt hírem róla, s a legborzalmasabb gondolatok foglalkoztattak sorsával kapcsolatban, a messzeségből. A verset sohasem mutattam meg neki – hál’istennek tizennyolc évvel élte túl. Most már csak a sírjára tehetem le. |
| …Most jövök a legnagyobb temetésről, |
| mely a földön csak végbemehetett: |
| a halottasházi szakemberek. |
|
| s kínoznak szörnyű indulatok, |
| amiért ez a gyalázatosság |
| hogy nem vigyáztam kellőképp anyámra, |
| s távolból néztem, tehetetlenül, |
| hogy a halál, a poklok szállítója, |
| mint bánik el vele kegyetlenül. |
| S hagytam, hadd vegyék át a testét |
| a halál földi hivatalnokai, |
| vetkőztessék és öltöztessék, |
| s koporsóját örökre beszegezzék. |
| És hagytam én, a háládatlan árva, |
| hogy elszállítsák targoncájukon, |
| mint valami nyersanyagot – |
| Lelkem csupa undorodás és kétségbeesés. |
|
| Vigasztalásomra míly kevés, |
| hogy jól tudom: nem, nem hiába |
| történt velem a földkerekség legnagyobb tragédiája, |
| mert a sorsnak valami furcsa terve lehet azzal, |
| aki anyját kell sirassa mostmár szakadatlan! |
| Az sem vigasztal – bár akkor vigasztalt, |
| hogy a szertartás tele volt malaszttal, |
| s a nép szépszámmal felvonult, |
| a sírba koldusok s nagyurak könnye hullt, |
| akikkel jót tett valaha szegény megboldogult, |
| vagy akiktől valamit ő kapott – |
| s hogy az egész világ tudhatta aznap, |
| reám milyen új bánatok szakadtak. |
|
| Ott volt a Baár-Madas minden virága, |
| eljött minden ő-ültette palánta, |
| tarka seregben, mint sűrű madárraj, |
| jöttek a saxifrágák és a nárciszok, |
| májusi kertek ifjuság-szagával; |
| és jöttek sűrűn a lobéliák, |
| éjkéken, tán mint Thanatos szeme, |
| mint egy ennél szebb s jobb világ üzenete – |
| s míg a koporsón döngött a fagyott |
| fekete föld, a levegőben rejtett zongorákból |
| megzendültek jólismert dallamok, |
| a Für Elise második szaka, |
| melyben a nappal elköszön és jő az éjszaka, |
| de Chopin és Schubert is versenyzett ezen |
| s a világ minden hírhedett zenésze |
| eljött, hogy szebb legyen Anyám végtisztessége. |
|
| Engem mindez már nem vigasztal: |
| Anyámnak ágya síri padmaly, |
| s az életben sosem látom viszont, |
| hacsak úgy nem, hogy sírjából kiront, |
| oszló testével és őrült hajával, |
| hogy leszámoljon hálátlan fiával, |
| a hitvánnyal, ki meglapulva, álnok |
| módon engedte át őt a halálnak! |
|
| Anyám, anyám, te legnagyobb szó, |
| te, legnagyobb arányu tett! |
| Hogy is állíthattál magadnak |
| Én emlékműnek sem vagyok jó. |
| Mert elherdáltam minden istenadta |
| talentumom s éltemben – (ahelyett, |
| hogy mindent ama pillanatra |
| gyüjtöttem volna, amelyben Neked |
| legfőbb szükséged lett volna fiadra) |
| hajszoltam illanó szerelmeket. |
|
| Találkozást Veled most hol keressek, |
| hol s merre jársz, miféle csillagon? |
| Utánad micsoda létrát eresszek, |
| hol induljak meg, micsoda nyomon, |
| hogy fájdalmamban mindjárt meg ne vesszek? |
|
| Utánad-ment gondolatomra szállj rá, |
| hiszen oly könnyű vagy – s repülj haza! |
| A háládatlanság szent csókja vár rád, |
| s a Házsongárd kipróbált humusza, |
|
ott aludhatnád az igazak álmát! |
|
Kolozsvár, 1944. december 13. |
|
|
A templomajtó nyitva volt…
| A templomajtó nyitva volt, |
| S nem olvadt el, hánytorogva |
| oltár előtt el nem olvadt, |
| S lent a boltban a halottak |
| Itt nekünk sokkalta jobb. |
|
Eltűnt barátaim után
| Asztalomon elhullt, keserű szirmok, |
| bár Ti nekem talán már sosem írtok, |
| álom-választ remélve üzenem: |
| mért kellett nekem itt épen maradnom, |
| amikor Ti, szerettem jó fiúk, |
| már elindultatok a nagy uton, |
| vagy rom-hazátoktól iszonyú távol, |
| épp most küzdtök az idegen halállal… |
|
| Mennyi vágy, mennyi terves fiatalság |
| bölcs Isten élte tán újra a Kezdet |
| figyelte az alkotást és a kedvet, |
| élvezte, a vér mint hevít, |
| s tartogatott kérdésnek, feleletnek – |
| Szeretnélek folytatni Titeket, |
| hisz Ti vagytok bennem e nagy hiányzás, |
| mely szörnyen gazdagítja létemet, |
| és súlya sokszor szinte mázsás. |
|
| Szerepét elhivő színésznek |
| hitével érzem most is: létetek |
| bennem gomolyog, s akik belenéznek |
| őrült szemembe – ott Rátok találnak! |
| Nagy dolga lesz veletek a halálnak: |
| amíg én élek, meg nem ölhet, |
| emléketek erős, hogy szinte fölvet! |
|
|
Álom-rekviem
|
Mikecs László és társai emlékének
| …A menet szép szerpentinen haladt, |
| villák között, pirosló fák alatt. |
| Hűvös hajnal volt, tán októberi, |
| mikor a kerteket friss dér veri. |
| Nagypajkosan vonult a kis csapat, |
| várt bennünket az erdő, a Szabad; |
| víg társaink, sudár turistanők, |
| zöld kalpagot hordtak, szeges cipőt, |
| hátizsákjukban termosz, élelem, |
|
| S akkor egy furcsa útkeresztezésen |
| kiváltak hirtelen valami négyen |
| – szegény Laci, Jankó, Zoltika, Ernő –, |
| négy jó fiú, szemükben furcsa felhő. |
| Könyörgésre fogtuk: – Ne arra, vissza, |
| onnan meg nem tért még turista, |
| aki erre a dűlőútra tér el, |
| le kell számoljon földi életével! |
|
| De ők csak mentek, ajkukon mosolygás, |
| szemükben tán sírás előtti sajgás; |
| s én akkor ott lerogytam s térdenállva |
| kiáltám: ne menjetek a halálba! |
| De távolodtak, s mind mélyebbre szálltak, |
| csak foltok voltak már, testetlen árnyak, |
| bakancsuk a kövön fel-felekhózott, |
| karjuk megnyúlt s ijesztőn rángatózott, |
| hogy közülünk néhányan felzokogtak, |
| mert tudható volt, hogy ők már halottak.
|
|
| De már indultunk is fürgén tovább, |
| hívtak a víg turista trombiták, |
| volt, ki még sírt – de más már énekelt, |
| egy szőke nő útfélre állt s vizelt; |
| bőrnadrágos, vadászbicskás gyerek |
| parittyájába gesztenyét szedett; |
| egy kék madárraj szállt az úton át, |
| célozva csőrrel távoli honát, |
| s én ácsorogtam ott idétlenül, |
| mohó élők közt nagyon egyedül, |
| mint kit minden mozgás, zaj szíven üt – |
|
| Mért is nem mentem arra el Velük? |
|
|
| Szegény oly hirtelen toppant közénk, |
| hogy szánkon megfagyott a szó; |
| nem kísértet volt, hanem ő maga, |
| szellemének sugárzó lényege, |
| s ehhez képest bennünk nem rémület, |
| de végtelen boldogság támadott. |
| Az a két bársonyos, fekete szem, |
| az a halvány, de mégis régi arc |
| – mert ezt láttuk belőle, semmi mást – |
| tökéletes, ép élőnek mutatta, |
| jobban, mintha egész teste szerint |
| és minden ízében tért volna vissza. |
| S mi versenyezve rohantuk meg Őt, |
| bizonygattuk, hogy egy percre se hittük, |
| mit a halálból visszaérkezők |
| oly egybehangzón állítottak, |
| s amért a húgom gyászba öltözött. |
| Tolakodón s neki utálatossan, |
| örömünket fékezni nem tudón, |
| igyekeztünk tüstént tudtára adni, |
| hogy mindvégig élőnek számítók, |
| s helyet hagytunk az élők jussa közt. |
| És ekkor én, belátván, hogy kevés, |
| mind semmiség e félszeg tüntetés, |
| a társaim közül vadul kitörtem |
| s eszeveszetten ráomoltam; |
| drága arcát a két kezembe fogva, |
| majdnem szerelmesen-illetlenül |
| kezdtem csókolni a szeme körül, |
| majd arca csontján lefelé haladva, |
| szám mosolygós szája sarkát kutatta, |
| míg észbekapva, hogy rokoni csók |
| köztünk – míg élt – el nem csattant soha, |
| túlzásomért kissé megszégyenülten |
| s magam valami méltóbb tettre szánva, |
| mely biblikus lényéhez jobban illő |
| s a helyzetnek is jobban megfelel: |
| térdrerogytam majdnem önkívületben |
| s hullámos lábfejét csókolni kezdtem, |
| a lábát, mely csak ama pillanatban, |
| alázkodó csókomra terme ottan, |
| a semmiből e vágy termelte ki… |
|
| …Úgy eltűnt, mint aki megbánta nyilván, |
| hogy a testéből túl sokat adott; |
| jól éreztem magamon rosszalását, |
| amért alázkodásomnak tárgyat kínált. |
| Zokogás tört fel zaklatott szívemből, |
| s majdnem dühöngve kapdostam utána, |
| kiáltozván a visszhangos falaknak: |
| – Maradj, maradj köztünk, te drága Lélek!
|
|
|
|
Barátság
|
B. K. Gy.-nak
| …Most újra visz egy lüktető vonat, |
| a mozdonyvezető kezébe tettem sorsomat, |
| az alkonyat már nem talál e tornyos városon, |
| már egy kültelki temető fejfáit számolom, |
| majd a vashídról – csak egy pillanat – |
| villanni látom a fogott halat, |
| aztán rinocéroszi robogással |
| vágunk neki a vágánymenti sásnak – |
|
| De túl, ahol a várkert fái állanak, |
| lassít s oly csendesen halad a vad vonat, |
| mintha ismerné érzelmes szándékomat: |
| felidézni minden percét a tegnap-estnek, |
| hogy mindent mégegyszer számbavehessek. |
|
| Hol vagy, Barátom, lelkem drága társa? |
| Bár foghatnám meg szép márvány-kezed! |
| Jaj, útjaink elváltak egycsapásra, |
| az én útam sötétségbe vezet, |
| nem számítok már több találkozásra. |
|
| Látom az ösvényt, melyen kóricáltunk, |
| sávja felett a Nap órjás arany medál; |
| itt bölcs bánattal a Faustból citáltunk: |
| „Szerelemre túl vén a vérem” – mára már |
| tegnapi jelenünk megnőtt s csodás mult. |
|
| Isten veled, öcsém s bátyám: Barátom, |
| mindenben több nálam, csak azzal kevesebb, |
| hogy én vagyok barátod. E világon |
| külön morzsoljuk már az éveket |
| s külön-külön hullunk el oktalan csatákon. |
|
| A pad mögött, hová nem lép többé a lábam, |
| hogy megnőtt két ottsemvolt kikerics! |
| Ott pompáznak sosem-látott lilában, |
| s úgy példázzák az őszt, hogy szinte giccs, |
| s hajlongnak, mint a rozmaring a balladában. |
|
| Az esteledő égről-e, a tóról – |
| fa-közbe hullt egy zöld felhő-cafat: |
| egy ismeretlen vijjogású kóbor |
| sirály – öles szárnnyal veri a lombokat, |
| s felém arany fejével egyre bókol. |
| Ki fejti meg különös gerjedelmét? |
| S hogy mért jelent meg zöld madár s lila virág? |
| Színek találkozását kik figyelték? |
| Ki érti a madár- s virág-szimbolikát? |
| Mert ma nekem minden oly furcsa jelkép. |
|
| Tegnap még nem volt itt madár, |
| s nem ringatózott az a kikerics se, |
| hogy lelkeinket gazdagítsa s bár |
| egy megrendült búcsúcsókra segítse. |
| Pedig mi szentebb két barát búcsúcsókjainál? |
|
| A barátság több, mint a szerelem, |
| nem szennyesíti szexuális ármány, |
| Hamlet s Horáció viszonya szebb nekem |
| a rómeók s júliák viszonyánál. |
| Isten veled, Horációm s egyszersmind Hamletem! |
|
| Mindezt a zöld sirállyal üzenem, |
| máris feléd lendült hulló-aranyú szárnnyal; |
| könny hályoga fogá be a szemem, |
| a nagy-útra menők zord köpenyege árnyal. |
| Vigyázz magadra s ne törődj velem. |
|
|
Napjaim…
| Napjaim, elszéledt juhok, |
| ki terel össze szép új vonulásra? |
| Az idő ellen, vézna koldusok, |
| ki vezet már bennünket új rohamra? |
|
| Életem, széthullott csokor, |
| melyet nárciszos havasi mezőről |
| szerelmespár hozott valamikor – |
| mért lesz sírod egy nyomorult szemétdomb? |
|
| Hová oszolsz el, szép csodálkozás, |
| hová csitultok, szent rőkönyödések? |
| Gyűlöllek, Érés, te is a Kaszás |
| elé hajtod a magvathányt fűt. |
|
| Valami torz, csökött eszmélkedés |
| marad utánunk és tán egy marék por. |
| – Ennyi álomhoz képest mily kevés! – |
| Szemünkre, végső elsötétüléskor |
| két obulus hull: nincsen újrakezdés!
|
|
|
A Hold a Naphoz
| Látod a Holdat? Jeges égitest, |
| de végóráit a Nap aranyozza. |
| Sugarazz rám te is, meleged osztva, |
| szép gyermek, a Nap példáját kövesd! |
|
| A fán rikolt egy éj-járó madár, |
| valakit szólít őrült szerelemre. |
| Te vagy az Ifjuság, te vagy a Nyár! |
| Nekem száraz levél hullt a fejemre. |
|
| …Szegett fővel megyek a Hold alatt, |
| mint bűnös, ki bíró elébe járul, |
| s minden, amim van: ez a pillanat. |
| Jaj, a holnap, a Holnap: tán Soha! |
|
| Úgy eltünök az élet-lagunáról, |
| mint egy sötét, kiszolgált gondola. |
|
|
Emlékeim
| Mire készülődtök, emlékeim? |
| Állandón érzem: valamit akartok, |
| gyűrkőztök létem düledékein |
| s maholnap magatok alá takartok. |
|
| Titeket táplál minden holt napom, |
| értetek küzd az Angyal meg az Ördög, |
| s mialatt én kopom, fogyatkozom, |
| ti egyre sokasodtok, egyre nőttök! |
|
| Fenekedtek, de ki ellen s kire? |
| Lételetek bennem áldás vagy átok? |
| Használhatlak egyszer valamire, |
| vagy tán épp a halállal cimboráltok? |
|
| Meghajlok súlyos rangotok előtt, |
| győztes uraimként tekintve rátok. |
| Úgy terjeszkedtek, mint a temetők, |
| melyek lassan ellepik a világot. |
|
|
Misztérium
| Otthagytam a misztériumot, |
| s megindultam a hosszú folyosón. |
| A falról a régi képek integettek, |
| Róma, Párizs, széptornyú templomok; |
| kövükre könnyem hullott egykoron, |
| s közülük ma nem egy por és korom! |
| Láttam a Bargellót, a Fórumot, |
| mintának tartott sok pazar romot, |
| miket manapság Európa másol – |
| Ó, üzenet az egykor ép világból, |
| mit futtattál belém, mily áramot? |
| A valóság mit tartogathat annak, |
| kit emlékei így meg-megrohannak –? |
|
| És azalatt künt nőttön-nőtt a hó |
| – valóságra szépítő művészet –, |
| angyalszótól zengett a folyosó, |
| gyermekkori hitekből szép igézet. |
| Szemem sarkából egy könnycsepp kibuggyant, |
| s mire a számig ért, meg is fagyott; |
| forrósodó emlékezésbe roggyant |
| lábbal róttam a kockás padlatot. |
| Flórenci csók zsibongott fel szívemben, |
| s szülőföldem, e föld emléke, onnan, |
| a messziségből látott állapotban, |
| ahogy akkor, pálmás-szigetű Délre- |
| vágyón emlékeztem erdélyi télre, |
| s a lelkifurdalás majdnem megölt: |
| cserbenhagytam a honi temetőt! |
|
| Szaggassatok, ezüst-angyali hangok |
| szavából zengő római harangok! |
| Hét domb között visszhangzó szavatok |
| valaha, ott, hazámért szaggatott. |
| Az utcát verte a hófergeteg, |
| s a Háromság-szobornál csak befordult |
| egy csengős-szánú esküvő-menet, |
| fátyolában a halvány kis menyasszony |
| mintha halálba vinnék, reszketett – |
| de vonulásuk oly valószínűtlen, |
| oly víg-farsangi volt a ködben, |
| hogy hirtelen kihűlő szerelemként |
| homályosult el minden messzi emlék, |
| s bennem a szeretet harangja kondult |
| e földért, ahol élnem kell ezentúl. |
|
|
Perseus
| vad léptekkel tiprom az idő fogát. |
| Habár erőben s rohanásban |
|
| Még mindig a régi bosszú repít; |
| hol van Heléna s annyi szép, |
| hol Ilze, Ditta, Éva és Judit, |
| hol a halhatatlan lángolású hit, |
|
| melynek csókoltam bársonyát? |
| mellyel egy voltam valaha? |
| anyám ifjasszony mosolya, |
|
| Perseus pajzsa a kezemben |
| s Szentgyörgy sárkányölő vasa, |
| hogy a falánk szörnybe hasítson, |
| gyermekkor sápadt királyfiát – |
|
| hajt e zsibongó harci láz. |
| S ha testem egyszer elpihen: |
| a kivált lélek folytatja tovább, |
| otthagyja lerogyott lovát |
| és új paripára veti magát. |
|
|
Templomi hangverseny
| Emberek, ezentúl csak zenével |
| az Isten roppant muzikális! |
| Azért teremtett annyi muzsikust, |
| Monteverdit, Beethovent és Vivaldit; |
| süketek voltak, vagy mogorva némák, |
| s a világgal másként nem is |
| érintkezének, csak zenén át… |
|
| Hagyjátok már a Koránt s Bibliát, |
| törzsi tanok vénasszony-szagú könyvét, |
| maradjon költők és nyelvészek drága kincse! |
| szemetek ezentúl zenés imák |
| pultra kitett kottáira tekintsen. |
|
| Az Istennek annyi nyelven beszélnek, |
| valahány csak Bábel tövén fakadt; |
| nem szereti a jött-ment szavakat |
| – de fásult szíve közepébe hat |
| például egy remegő barok ének! |
|
| Az Úr konzervatív s az is marad, |
| elvégre úr, és a legvénebb ember. |
| S ha a világ tele vad förtelemmel, |
| azért van az, mert már százezer éve |
| nem érti tarka imáitokat. |
|
|
Lustra a Szamosparton
| felkapott s megforgatott, |
|
|
Párizs kísért
Verses önéletrajz-töredék
| Most átadom magam a könnyezésnek, |
| én, ki eddig úgy ismertem magam, |
| hogy ura vagyok az emlékezésnek, |
| a szenvedésre inkább boldogan |
| tekintek vissza, s mágneses erővel |
| bánok a boldogságban telt idővel. |
|
| Multam hűvös fölégetője voltam, |
| s talán már holtomig az maradok; |
| lóra gondoltam, ha szamaragoltam, |
| jelenemtől a múlt elragadott, |
| s az életen úgy bukdácsoltam átal |
| emlékeim laboratóriumával… |
|
| Párizs kisért, az álombeli öt hét, |
| midőn, húszegynehány éves legény, |
| megéltem a Montparnasse minden üdvét, |
| és táncoltam a világ tetején. |
| Párizs enyém volt, s csupa otthonosság, |
| nem fájt a távol, s nem vártam a postát. |
|
| Esőköpenyemet félvállra vetve |
| ballagtam a Latin-negyeden át; |
| s míg kerestem jó Villon lábnyomát, |
| várva, hogy egy sarokból tán előlép – |
| árnya talán az árnyamat követte – |
| Az lett volna a boldogság, dicsőség! |
|
|
Futballisták
| Zöld réten döng a barna futball |
| – különös dzsungeli zene –, |
| eget jár s földre-földre huppan, |
| hős gyermekkorból izenet. |
|
| S akik rúgják, mindig ugyanazok: |
| teltcombú, fürge kamaszok, |
|
| Valaha én is így loholtam |
| egy vakmerő gólhelyzetért, |
| fejem csapdostam elomoltan. |
|
| Egy roppant meccsre készülődtem, |
| népével vívunk a mezőben, |
| és győzni vagy halni muszáj! |
|
| De jaj, mi lett a csapatunkkal? |
| szórt szét bennünket, s oly hamar |
| lőn utcakölyköké a futball! |
|
| Most e döngés emlékezésbe ringat, |
| mely egyszersmind öröm és árva-kín, |
| s új ifjúság tülekedésein |
| keresem régi mozdulatainkat. |
|
| S mint Toldi vén lovában harc zajátul, |
| a régi tűz bennem is fellobog, |
| s szép passzaiktól, megfogyatkozott |
| combizmom össze-összerándul. |
|
| – Mindig lesz a nagyvárosok határán |
| egy-egy letarolt-gyepű rét, |
|
| mely mérföldekről mágnesez magához |
| labdaéhes diákot és inast |
| s egy-egy bolyongó, dérütött pasast, |
| ki eltünődve dől a kapufához. |
|
|
Sirató
| Mintha anyám meghalt volna, |
| szívemben akkora a bánat: |
| hideg holttestnek látom a hazámat, |
| eszeveszetten futnék, mint a gyermek, |
| ki, amikor reggel felébred, |
| szorítását érzi halálba-dermedt |
| és ordítozva vágtat a világnak, |
| s mint a vak fájdalom ámokfutója, |
| késszúrásnál is sebzőbben sikoltja: |
| megölték az éjjel édesanyámat! |
|
| De nem sírok s nem futok sehová sem, |
| tört szívvel mondom: ha így volt megírva, |
| tegyetek mellé engem is a sírba, |
| nélküle nem akarok élni. Ámen. |
|
|
Virágének, II
| Felhők futnak, napok rohannak, |
| hiába vártam, nem történt csoda. |
| A május ellovan. Olyannak |
| érzem magam, mint hervadó virág, |
| melyet nem ért termékenység pora. |
|
| De gyökerem még mélyebbre eresztem |
| s új májust várok, mint az évelő, |
| mely tetszhalottként várja a napot, |
| midőn a szívós, ébredő gerezden |
| a boldogság piros gyümölcse nő! |
|
|
Feltámadás
|
Mikecs László emlékére
| Szeretnék, jó halottam, érted is |
| élni, zokogni s küzdeni, ha kell: |
| hiányzásod erősít, felemel, |
| s hömpölyget, mint nagy kereket a víz. |
|
| Mint pásztorfiú a keselyűvel, |
| vad múlásoddal úgy viaskodom, |
| mert jaj, tudom, minden a porhüvely, |
| s a Föld a Pokol s a Paradicsom. |
|
| Valami titkos célod van velem! |
| Tán, hogy arcod mégegyszer megmutassam, |
| sírból kiássam s az égi magasban |
| meghordozzam boldog-győzelmesen! |
|
|
Gyászhír, messziről
| Hallom, zuhognak a doroncsok, |
| mintha hátamra hullanának! |
| Hallom zokogását a roncsolt- |
| agyú, gyászbaborult anyának. |
|
| Fájdalmához képest a Rákhel |
| gyötrő meddősége mi volt? |
| Tovább él benne a kicsi halott, |
| s neki élni, így is, tovább kell! |
|
Kolozsvár, 1946 júliusában |
|
Amikor híre jött, hogy Annácskát eltemették Debrecenben
| „Magyar kislányka voltam, Mikecs Anna. |
| Bár a világ már itt nyugodni hagyna! |
| A hontalanság ölt meg engemet, |
| mint annyi-annyi kistestvéremet. |
| Már nem vagyok. Ne is keressetek. |
| Messze vagyok, mint kis virág kinyílván |
| szegény apámnak taganrogi sírján.” |
|
| Annácska nyugszik Debrecenben, |
| homokdombon, tölgyfák alatt. |
| a lombban tengelice rebben – |
| hát lehet, hogy ne lássalak |
| többé s ne üljél az ölemben? |
|
Kolozsvár, 1946. augusztus 12. |
|
Az ég játékai
| Két hant között heverésztem hanyatt, |
| akárcsak amazok a föld alatt. |
| Néztem az eget egy sírban is éber, |
| kékszemű pilóta szemével, |
| vagy mint volt tengerész, ki holtan is |
| hajóhozó látóhatárra kémlel. |
|
| A kőrisfa hegyében szólt a csíz, |
| egy tollhíjas vén varjú fáradt |
| szárnnyal vitt ételt a fiának, |
| meg-megcsillant a napban, |
| itták a fényt, emelkedének s hulltanak, |
| örökkévalónak vélt pillanatban. |
|
| És bámultam a zsenge lombokat, |
| az égre tapadó sok zöld tenyérkét, |
| melyek kétrétgörnyedt tuskók nevébe kérték |
| jó záporért a magasságokat. |
| S egy pillanatra láttam odafent |
| a bicskaszárnyú vércsét – |
| jaj a cinkének, ha kifent, |
|
| néztem a felhő-zarándokokat; |
| toldott-foldott, szürkés-fehér csuhában |
| bandukoltak, porosan és soványan, |
| esőtváró, bús szemektől kutatva, |
| míg Rómájukba nem érnek, a Napba. |
|
| be szép lehet nyaratszaka! |
| Szerelmes pásztorlány hitével |
| álmélkodni a csillagokra, |
| találgatván: tüzük mit érlel, |
| s fohászkodni forrón, dadogva; |
| s mindaddig bámészkodni föl, |
| míg egy szédítő pillanatban |
| azt nem érzem, hogy mindez már alattam, |
| földöntúli csillaghalas tavakban, |
| a mélyben zajlik és nem a magasban… |
|
| Lám, lelkemnek mily kapukat nyitottam, |
| mihelyt szemem az égre fordítottam! |
| Hát még ha földrenézést abbahagyva, |
| szemem felhőkön túli fényt kutatna! |
| De mit láthatnak ezek itt a sírban, |
| ha szemük odvában humusz s gyökér van –? |
|
|
Fent és lent
| Fejünk felett mély, bársony kurrogással |
| hollópár szállt el lompos-feketén; |
| szerelmes szót váltottak ők egymással – |
| ugyanazt mondták, amit te meg én. |
|
| Hímes szavakkal egymást most megejtjük, |
| bokrokba csal a bíbor kábulat. |
| Őszre egymás hangját is elfelejtjük – |
| de soha rejtelmes kurrogásukat! |
|
|
Pályám emlékezete
| – Mit tettél eddig? – kérdé valaki, |
| – Hát semmit – válaszoltam én, |
| csak hangyamódra matarásztam |
|
| S egyre halványabb a reményem, |
| hogy lelkem is, csontom is épen |
| adhatom vissza égnek – földnek: |
| ehhez jobb kéne lenni s bölcsebb! |
|
| Nem mondom, a kétmilliárdhoz |
| hozzájárultam két poronttyal, |
| s a halál is nem egy goromba, |
| gyalázkodó versért szid, átkoz. |
|
| A lexikonban jut is annyi szó |
| nekem, ahányat holmi fáraó |
| vagy levitézlett istenség kapott. |
| Hát nyugodtan meghalhatok. |
|
|
Maya a kígyóval
|
Bara Margit művésznőnek
| Mikor a kígyót Mayának megmutattam, |
| pirospozsgás orcája holtra vált; |
| látta volna abban a pillanatban. |
| Megtántorult s egyensúlyát veszítve |
| s két meztelen karját hátrafeszítve |
| a Rémület szobrává merevült. |
| S e néhány másodperc alatt |
| olyan vad arcjátékú dráma |
| zajlott, oly félelmes balett, |
| hogy magam is tán félig holtra válva, |
| rémülettől s kéjtől fejemveszítve, |
| találgatám: vajon mi készül itten? – |
|
| Sárkány elé vetett szűz irtózása |
| mint amikor fogát ajkába ásva |
| nézte a rettentő állatot, |
| a hüllőt, mely karomra tekeredve, |
| fulánkját öltve ördögin sziszegte, |
| hogy nem dőlt még el az ős küzdelem: |
| az emberrel egyforma gyorsasággal |
| sokasodnak a kígyók szüntelen; |
| tojásuk ott fehérlik lenn a kútban, |
| foguk prédára les az útban, |
| s füzesben bújkáló szerelmes szűznek |
| nyirkos testtel lábára tekerőznek… |
|
| Így aláztam meg világszép Mayát, |
| antik szépség újkori zálogát, |
| aki Diána-módra szűzen és kevélyen |
| hosszú tőrrel játszadozott a réten, |
| s barna haját szentséges fénykörül |
| íratlan versek rajzották körül. |
|
| Aztán kijózanulva és kihülve, |
| láttam, hogy csillapul s hogy ül le, |
| s mi elhagyá néhány perc-töredékre, |
| hogy zúdul vissza a vér a szívébe. – |
|
|
Halászdal, II
| egy kisebbet s két nagyocskát. |
|
| játszottak huncut bújócskát. |
|
| kendert mostak a lónai lányok, |
| megtördösték, megcsapdosták, |
| mutogatták Bécs várossát, |
|
| a három hitvány halacskát: |
|
| csak nem nekem tartogatják! |
|
|
Don Quijote névjegye
| Itt voltam. Vártalak. Megittam két deci bort. |
| Az árvaság gebéje szivemre rátiport. |
| De megnyergeltem és – botlós volt bár a lába – |
| kivágtattam vele a gyilkos éjszakába. |
|
Másodvirágzás
|
Benedek Marcellnak,
az erdei találkozás emlékére
| Az ősz latinkönyves tógásdiákja |
| már bevonult zordon kollégiumába, |
| de itt künt próbát tesz még az örök nyár. |
| Tarlók felett langyos szellő terelget |
| öröklétnek szánt magvakat. Közöttük |
| madárcsontvázként ődöng az ökörnyál. |
| Valahol rothad egy órjási gomba, |
| de hibbant cinke álmodik tavaszt, |
| s a feltámadás kürtje az iromba, |
| megjegyzett erdőn új csírát fakaszt. |
| Kis rézkígyó táncol az erdőszélen, |
| testébe télire napot raktároz, |
| hogy kellő fénnyel és kalóriával |
| fogjon a földalatti éjszakához. |
| A lódarázs ijesztő surrogással |
| dicsekedik, hogy mézet még talál, |
| de a lomb közt láthatatlan kaszával |
| vág rendet száz miniatűr halál. |
| Másodvirágzó szentlászlófüvek kék |
| csillaga egy-egy földreszállt darab |
| a tengerarcú augusztusi égből. |
| Csiklandozva a Nap izzó kezétől, |
| üzekednek az ördöglábú kecskék. |
|
| A pásztor bölcsen ül s botot farag, |
| rombuszt formál a nagy Hiány jeléből… |
| Az élet és halál keveredése |
| hol hitbe ringat, hol kétségbe dönt, |
| s minden jelre mohó figyelmezéssel |
| barangolok magamban idefönt. |
| Felcsaptam a lét s nemlét mérnökének, |
| bottal jeleket rovok útamon, |
| s mint a kettétört életű egyének, |
| továbbélésem célját kutatom. |
| Az imént egy sápadt harangvirágban |
| megszólalt búsan réglátott apám – |
| mint Aeneas az alvilágban, |
| kapdosok most is árnyéka után… |
|
| Jönnek gonoszjáró napok. Kioltom |
| a tüzeket, elborítom szemem, |
| s maradék emberi mivoltom |
| katalepsziás álomba teszem. |
| Fatolvajok rémült takarodása |
| figyelmeztet: itt már minden hiába, |
| egy békés, bibliai tájra vágyom, |
|
|
Egy könnycsepp
| Ki mondaná meg, mi ütött szíven? |
|
| Szememből egy könnycsepp kibuggyant: |
| a Tenger kínja benne volt. |
| s én felragadtam megszállott-mohóan. |
|
| Három szent szót írtam reá: |
| az Ember kínja benne volt. |
|
| azt a három gyönyörű szót! |
|
|
Úgy gondolok mostanság a családra…
| Úgy gondolok mostanság a családra, |
| hogy annak minden tagja sír; |
| Philippe Pot kísérői módján görnyedeznek |
| egy láthatatlan sírhalom körül. |
| A halál huszonöt évig kimélt bennünket, |
| s most egymás után kétszer is betört, |
| mint nyáj, amelyre rákapott a medve, |
| minden percben várjuk új támadását, |
| találgatva, vajjon kit ragad el, |
| s visz barlangjába a hátára vetve –? |
|
| Apám… egyre árvábban s szomorúbban |
| zuhan a vén Oedipus-vég felé, |
| hogy tán vakon és koldusbotra jutva |
| baktasson új Antigoné kezén, |
| Húgom kezén, kinek márvány kezéből |
| kifordult a legszentebb férfikéz |
| s vált béna csonttá Taganrog homokján. |
|
|
Hozsánna
| Minden áron azt akarod, Uramisten, |
| imádkozzam – s nem imádkozom. |
| Pedig már-már elbírhatatlan az ostrom, |
| bőszen támad sáncon és falon. |
|
| Országtól és enyéimtől elhagyatva |
| – hideg éjben útfélre kitett |
| törvénytelen, zimankós őszi latyakban – |
| küzdtem át keserves éveket. |
|
| Kucorogtam ászokfán, rossz pincepadkán, |
| irhám vittem házak tetején, |
| s lyuktól-lyukig futkorásztam, mint a patkány, |
|
| S nem imádkoztam, mikor nyitott koporsó |
| mellett rettegtem szörnyű kezed, |
| s nem én akkor sem, amikor legutolsó |
| barátomról jött hír: elveszett. |
|
| S nem tolult kegyes és gyáva szó a számra |
| amikor zokogva gondoltam anyámra, |
| látván álmomban ravatalon. |
|
| Csatlósaid: a Betegség s a Szegénység, |
| sáncaimba, és maholnap, semmi kétség, |
| kitűzi győzelmes zászlaját. |
|
| Azt is Te tetted, hogy útjaim bevágták |
| láthatatlan baltás alakok, |
| s rám a sűrűből váltig azt ordibálják: |
| vérbeköpülnek, ha nem kushadok. |
|
| Most is szép fiacskámmal zsarolsz, sanyargatsz, |
| túszul vetted s vissza nem adod, |
| amíg el nem ismerem dicső hatalmad, |
| mondván érte száz Te Deumot. |
|
| Te tetted, hogy az Idő is abbahagyta, |
| s nem Jövőm tavába csörgedez: |
| kloakába torkollik hitvány patakja, |
| hátán koporsós halál evez. |
|
| Ha a házereszről varjúrúgta tégla |
| hull, templomról arkangyalkarok: |
| Te jelzed, hogy jó volna megtérni még ma, |
| hajoljak meg, ha jót akarok. |
|
| S nem hajlok meg. Kíváncsian várom, hogy még |
| mit találsz ki újabb próbaképp, |
| s mielőtt még kezed alatt összerogynék, |
| megmérem a lelkem erejét. |
|
| De ha majd egy napon, bár egy pillanatra, |
| megcsap jóságod fuvallata, |
| s a Földgolyón napkeletre, napnyugatra, |
| elcsitul a gyűlölség-csata, |
|
| és a népek rémségekbe belerokkant |
| szíve egy világnyi hajnalon |
| szerelmes, nagy dobbanással összedobban |
| s hegyen-völgyön víg lakodalom – |
|
| akkor ne csudálkozz majd, ha zsámolyodra |
| roskad ez a pogány figura, |
| s megtörten is boldogsággal ott zokogja: |
| Hozsánna néked, Egek Ura! |
|
|
Tél, betegség
| Bár már ott-tartanánk, hogy koponyámba |
| holmi gödör szélén egy martalóc |
| szeges bakanccsal éppen belerug, |
| s a rossz kobak a törzsiről leválva |
| messze gurulna forogva-zörögve, |
| s a többi csont közt darabokra törne! |
|
Tél, reménység
| …Mint amikor zokogó gyászmenetből |
| valaki illetlenűl kirikácsol, |
| s parázna, rút jeleket int |
| egy ifju és riadt leánynak: |
| a téli napok végtelen sorából |
| úgy sandítok a tavaszra megint. |
|
Zongoraszó
| Zongoraszó egy kis budai téren – |
| először hallgatom ezen a télen. |
| Vajjon ki játszik ott fenn álmosan, |
| oly álmosan és állhatatosan? |
| S a hóban tankromok és törtsudaru fák |
| hallgatják a tavaszi muzsikát |
| és horpadó sírok alatt a holtak |
| hallgatják-hallgatják s fel-felzokognak. |
| Holt asszonyok, gyermekek s katonák |
| így hallják a vidám élet szavát, |
| az Életét, mely bőszen zúg tovább, |
| mint nagy tank ront sírokon, halottakon át… |
|
Idill
| sütteti combját a gyepen, |
|
| kínál szép testének a Nap. |
|
| S mintha lakatlan szigeten, |
| volna, úgy veti el magát, |
| Főbusz csókjába úgy merül. |
|
| szemem mint célpontot talált, |
|
| Volnék csak szél, incselkedő, |
| volnék csak én a kandi Nap! |
|
|
Egy csillaghoz
| Fényes csillag a temető felett, |
| mért világítod a kereszteket? |
| Hol bakacsinban gunnyaszt a halál, |
| sugárszemed oda úgysem talál, |
| oda csak az én sóhajtásom ér el, |
| porladozó szeretteim nevével… |
|
| – Anna, Kisanna, imhol én vagyok! |
| Laci, Lacink, te legholtabb halott, |
| mért nem látjátok ezt a csillagot! |
|
|
Testamentum, II
| Kopott bundán, füstös kemencepadkán |
| kuporgok, mint kidőlt vadászeb, |
| kit minden álma sorra rászed, |
| s hagyja, futkosson rajt a patkány. |
|
| A szürke égdarab fejem felett, |
| a törtgerincü pesti háztetőkön! |
| Az utcán, lent, az ismeretlenek, |
| rossz sapkák, süvegek emberi főkön. |
|
| Egykor Isten arcát sejtettem ottan, |
| most rámvicsorog egy kaján majom: |
| az emberek, csapzottan és kopottan, |
| bolond makik, ugrálnak a havon. |
|
| Tél ez? Hej, az igazi tél be más volt! |
| Csak hideg van s bűzzel fűtött lakások. |
| A falon megpenészedett a szentkép, |
| az imazsámolyt már rég feltüzelték. |
|
| Nem is hiszem – valaha szívem is volt, |
| jártam lakodalomba, temetésre; |
| a postás szép leveleket hozott… |
| Egy lány nevem turistabotba véste. |
|
| Én voltam az utolsó trubadur: |
| toronyablak alatt hányszor daloltam! |
| Ha meghalok, Arnaut de Ventadour |
| ölel keblére – tán nem a pokolban! |
|
|
Régimódi dal
| Álmomban átmentem a Lánchídon, |
| s a roncs híd fényes volt s szilárd, |
| akárcsak ama mennybeszállt napon, |
| mikor rajta maga Széchenyi járt. |
|
| S zendült bennem egy régimódi dal, |
| magasztos, huncut hangzatok vegyest: |
| mert körülöttem ép volt Budapest, |
|
|
Kvintett
| Milyen kihalt romból szól ez a kvintett? |
| Halál-ujj húzza a hegedüket, |
| s egy nagy hideg szárny meglegyintett. |
|
| Nem tartsz soká élet, szép révület, |
| pedig választ egy kérdésre se kaptam, |
| de azért mégis bénán és nyugodtan |
| kell majd feküdnöm a vén fákkal árnyalt |
| rettenetes s mégis szép temetőn. |
|
| Nem hallhatok több éjféli madárdalt, |
| nem úszhatom s nem halászhatom ottan, |
| s nem lesz több szeretőm! |
|
|
Romház
| Három esztendő s úgy szedik ki őket, |
| mint háromezeréves múmiákat. |
| Vagy még úgy sem – Irtóztató vég! |
| Én is ott lehettem volna, |
| te is ott lehettél volna, |
| ember, Gondviselésed áldjad! |
|
| Kicsi ládákba teszik őket, |
| mint a szemetet, ládikákba, |
| hadd készüljenek ott tovább a |
| hitt és vallott feltámadásra. |
|
| És lassan kiürül a pince; |
| csak a házmester hátgerince |
| marad, a gróf medencecsontja, |
|
|
A vasárnap hintaja után
| Még hallom a Vasárnap hintajának |
| De senki sem integet utánam, |
| megint szedett faként maradtam itt. |
|
| Rigótoll sűrüséggel hull az éjjel, |
| fejem felett halálfejes lepke köröz; |
| hajtókámon Rezeda Kázmér szegfüjével |
| tántorgok Buda romjai között. |
|
| A várvavárt sok csoda hol van, |
| sok jóbarát, sok szépleány? |
| Lyukas hálót húzgáltam volna |
| „az ifjuság tündértaván”? |
|
| Fáj, hogy a koldusnak sem tudok adni |
| s fáj, hogy ki sem fog megsiratni, |
|
|
Eső a Hűvösvölgyben
| Esőillat! ó, mennyi emlék! |
| Oltják jelenem égedelmét. |
| Így esett egyszer Firenzében, |
| így esett hajdanán Brassóban, |
| s egyszer Kolozsvárt, 44-ben… |
|
| De minden, minden elhalóban, |
| szerelmem holdja is fogyóban. |
| már kiadósan sírni sem bír. |
| A szent Bandusiai Forrás – |
| kiapadt zokogás, ujjongás. |
|
| Emlékeink ködkék körökben |
| távolodnak az anyaföldtől |
| s habár nyers ízük néha feltör, |
| meg nem találjuk többet őket, |
| sem itt, se messzi csillagokon. |
|
|
Madár-apokalipszis
| …Az égen háromszoros rianással |
| szakadtak szét a felhőtorlaszok |
| és megjelent a várvavárt madárraj; |
|
| Elől egy véghetetlen fecskehad, |
| sűrűn sötétlő fekete vonat; |
| a távoli hegylánc mögé vonult nap |
| meg-megszikráztatá kard szárnyukat. |
| Felhő-útvesztőben visongva |
| keresték az idvezítő utat. |
|
| Aztán jöttek magános vándorok, |
| hátunk mögül, a Föld görbületéből |
| köpdöste őket valami torok. |
|
| A holló kurrogatva hívta párját, |
| a héjja gyűlölködve víjjogott, |
| a gyöngybagoly lomhán emelte szárnyát, |
| röptében is friss vérről álmodott. |
| Egy kócsag is jött árván és kevélyen, |
| haptákban úszva a vörhenyes égen. |
|
| Végül vad recsegéssel-ropogással |
| megjelent az első saskeselyű, |
| karmai közt roppant útipogácsa: |
| Öles szárnya az eget úgy hadarta, |
| hogy megrendült köröskörül a lég, |
| s minden bombázónál borzalmasabban |
|
| Földbegyökerezett a lábam, |
| tudtam, hogy sorsom betelik, |
| mert eljött már a Végítélet, |
| s pusztulni kell mindennek itt. |
|
| Repűltem volna Ganymedként, |
| vagy mint bárány a kondor karma közt, |
| s mégis ott vártuk meg az estét, |
| mely ránk új rémekkel köszönt. |
|
| Nagy csillag lobbant az ég közepében |
| s néhány looping the loop után |
| osztódott, majd ölelkezésbe kezdett |
| önvérivel, mint Lóth és Lóth-leány. |
|
| – Az égi szerelem vad ütemétől, |
| nem érzitek, hogy reng, liheg a tér? |
| Ez már nekem is sok, mondotta Sőtér, |
| megőrülök, az arcom csupa vér! |
|
| Ezek volnának hát a Jelenések? |
| – tünődtem s néztem a hősi vigyort, |
| melyet Grandpierre Emil hevenyészett, |
| s mely tán örökre az arcára forrt. |
|
| S üzekedő csillagok sugarában |
| tovább húztak nem-látható hadak |
| és én kétségbeesve álldogáltam |
| az Ítélettől vemhes ég alatt. |
|
| Mi voltam én? Mik vagytok? Mi az ember? |
| – gyötört a vak számtani művelet |
| s a végtelen elé az életemmel |
| tettem vádló, konok minusz-jelet. |
|
|
Ehnaton álma
Főhajtás a 18. század költői előtt
| Rettentő álmokból serkenvén egy napon, |
| fő-főembereit szólítja Ehnaton. |
| Palotáját szolgák hamar benyargalák, |
| s tüstént elébe állt bíró, pap, porkoláb. |
| Rosszat álmodhatott! S: Megint minő szeszély? |
| kérdi csak úgy szemmel csillagjós, inzsenér. |
| S ifjú ura előtt a sok szép tisztes agg |
| bókol, ahogy illik, vagy zsémbesen dohog. |
| És megemelkedvén könnyes párnáiról, |
| hökkent híveihez szól a fáraó: |
|
| – Én, első Ehnaton, élet s halál ura, |
| iszonyatos álmot láttam ma éjszaka, |
| hogy a világ velem most is zokogva ring… |
| Minden ruhám vala egy rossz halottas ing, |
| így kapott hátára s vitt az idő-folyam, |
| mely a Nílusnál is sebesebben rohan. |
| Hiába csapdostam: zúgva, hánytorgva vitt, |
| messze, a jövendő vak évezredekig, |
| s ahogy visszanéztem sírva és zokogva, |
| jelenem méhéből durván kiragadva, |
| mint ki jeges csúcsról apró falukra lát: |
| láttam, hogy kucorog odalent a világ. |
| Hirtelen szél támadt, és a magasságból |
| hulldogálni kezdett valami lilás por, |
| teljesen kitölté égnek-földnek közét, |
| gerjesztvén magából tűzeső özönét. |
| Villámok hadától tenger feldüllyedett, |
| egybeszakasztották a földet s az eget. |
| Kősziklák tövükből zengve kiszakadtak, |
| s mint parittyakövek zuhogtak a Napnak. |
| Az ég boltozatján fuldokló nagy halak |
| szálldostak, a vízben vergődő madarak. |
| Lángot vetett erdők, sistergő pálmafák, |
| mint tűzcsóvák szálltak szomszéd csillagra át. |
| A sírok megnyíltak, csontvázak repültek, |
| majd pirámisostól a tengerbe dültek. |
| Tornyaink lehulltak szörnyű recsegéssel, |
| s egyenlő lett minden a földnek színével… |
|
| Hűséges szolgáim, jöjjetek közelebb, |
| s hallgassátok végső rendelkezésemet! |
| Országomban házat senki ne építsen, |
| magzatot anyaméh létre ne segítsen! |
| Megtiltom a nemzést és meg a fogamzást, |
| aki felgerjedett, kőre üsse magját. |
| S minden gyermeket, mely mostantól született, |
| mint kutyakölyköket, Nílusba vessetek! |
| De a földbe búzát már senki se vessen, |
| gyomot is ne írtson, se fát ne ültessen. |
| Álljon meg az élet, most, a legszebb fokán, |
| ne legyen gyermekem, ne legyen unokám, |
| se tornyom, se sírom – úgyis összemállnak. |
| Minek adnék prédát a torkos halálnak? |
| A nagy végpusztulást bölcsen megelőzve, |
| minden piramisok rontassanak össze! |
| Minden percemet az Öröklétnek szántam: |
| mint éljek most tovább végességbe zártan, |
| mikor csontvelőmig szúrt a bizonyosság, |
| hogy művem az Idő habjai elmossák |
| s a mulandóságban semmi szírt meg nem áll, |
| nem fáraó regnál itt, hanem a Halál! |
| Mérgezett fullánkja minden létet megöl, |
| ezért magam járok jó példával elől! – |
| S miközben utolsó szavait kimondta, |
| finommívű kardját repesőn kivonta, |
| s a megborzadt, tétlen aggastyánok előtt, |
| pazarul fiatal testével beledőlt. |
|
| Elsőül a bíró szólalt meg: – Tébolyult! |
| Aztán a pap: – Be jó, hogy ily hamar kimúlt! |
| – Mit mívelt volna még! – horkant az inzsenér. |
| – Ha végiggondolom, meghűl bennem a vér! |
| A porkoláb pedig emígy vélekede: |
| – Nem trónon, de szalmán lett volna a helye! |
| Ám a csillagász a szólást elkerülte, |
| csak járt-kelt alá s fel magábamerülve. |
|
|
„Mignon”
| Nem pápák sírkamrája hív már, |
| a Némi-tó fekete partján, |
| hol békák milliói párzanak |
| Ámor-vetette, dús ibolyaágyon – |
|
| S a fréziák közé sodor a vágyam, |
| amelyek ciprusos sírkert ölén |
| szép bársonyát kínálják a halálnak; |
| ott a halál sajgó ölelkezés! |
| A porhüvely a föld mohóan álnok, |
| szerelmes morzsolásában enyész – |
|
| Tán elvetődöm mégegyszer Oda, |
| szent kútjai alá Itáliának, |
| hogy úgy sírjak majd, ahogyan soha, |
| soha nem sírtam még Utánad! |
|
|
Találkozás
|
Szerb Antal emlékének
| Így szólítottam, hogy a szürkület |
| és a zöld Hold árnyát elémvetette: |
|
| – Szervusz, Tónika! Tudom, hogy megöltek. |
| Áruld el: milyen a halál? |
| Ajánlod-e, hogy igyekezzünk élni, |
| vagy fogjunk hozzá létünk perceit |
| a nemlét végtelenségével felcserélni –? |
|
| között így hangzott a tanács: |
|
| – A halál szörnyű ez idő szerint; |
| a testi lét emléke egyre int |
| s bár a cihelődés is egyre tart, |
| messze még az elysiumi part! |
| Nyirkos mélyben a motozó tudat |
| az elvesztett fonál után kutat; |
| kezeim a múltamat úgy matatják, |
| mint a gyermek esti fűben a labdát, |
| bukkanva ott békára és csigára, |
| hogy felvisít és a hideg kirázza… |
| Különösen gyötrelmesek az esték: |
| lámpa nélkül undok, örök homályban! |
| Hol vagy, elképzelt goethei öregség, |
| mikor túl a test sok rossz gerjedelmén, |
| az ember egy meleg könyvtárszobában |
| pipázgatván köszörülget az elmén! – |
|
|
Zengő nevek
| didergő fészkek az erdélyi rengetegben! |
| Neveteket ki mondhatná ki szebben, |
| mint én az emlékezés áhitatában. |
|
| s Detrehem, ki Bethlehemet idézed – |
| hogy elszakított tőletek a végzet, |
| lelkem térképén egyre pirosultok. |
|
| Régi vitézek lábnyomán kelt virágok, |
| hervadt bokréták kopjás, árva dombon: |
| valahányszor a nevetek kimondom, |
| álmodozásom sólyomszárnyra kap. |
|
| Némelyitek mint húsvéti harangszó, |
| másban egy fejedelem csizmás lépte döng, |
| csillagfény csillan s ékes pártagyöngy, |
| ha felderengtek az őszi éjszakában… |
|
| Hazám lelkéből lelkedzett nevek, |
| ti maradtatok nekem a világon! |
| De meghalljátok-é szólongatásom, |
| s hívásomra szálltok-e közelebb? |
|
|
Psalmus
| Én már rég a harangoké vagyok: |
| Erdélyben is hányszor megvigasztaltak, |
| túlzengvén a boldogok kardalát, |
| hirdetének nem földi diadalmat. |
|
| Muzsikáló, rézszárnyú égi hinták, |
| fenn-suhognak a romlott tornyokon, |
| hajnali széllel ütnek homlokon, |
| szaggatják éjjünk bakacsinját. |
|
| A tündöklő nagy ablakokra, ládd, |
| hogy csapódik a törtszügyű madárhad! |
| Ott sejti hosszú téli otthonát, |
| hol az egetkérő gyertyák zihálnak. |
|
| Pusztákról jönnek kósza lovasok, |
| koldusok törnek a kapukhoz útat, |
| szekeresek és kerékpárosok |
| kérnek örök szárnyékot ott maguknak. |
|
| A menny kárpitján keskeny rés hasad, |
| beléfeszül menekvő lelkek éke; |
| haranghintán így jut a szomjú had |
| a vad világ elől a szelíd égbe. |
|
|
November dicsérete
| Mintha az esztendő minden jaja |
| ködös kavernáidba sűrűsülne, |
| te, évszakoknak sepulcretuma! |
| Halottigéző, rom-tájaidon |
| borzongva járok föl-le, föl-le. |
|
| A lombzúgásra, mondd, emlékszel-e? |
| Ó, hol van a türkiz-visszfényű sátor, |
| színes gyümölcsök kandi ékszere |
| – most, hogy a kert hörgésektől zajos |
| s apró nyöszörgések karától. |
|
| Egy véghetetlen, csuklyás gyászmenet |
| megy harminc éjt-napot vigasztalatlan, |
| nyomában iszonyú gyász-zene zeng – |
| így vivék Bocskay úr tetemét |
| Kassától Kolozsvárig bús csapatban. |
|
| Már átitattad minden idegem, |
| s mintha az őskori növényi létre |
| emlékezném, úgy vacog a szivem, |
| ha öldöklő szeled cibálni kezd; |
| s testvérként nézek minden falevélre. |
|
|
Egy fiúcskához
|
Zsolcinak
| Gyarapodó formáidat gyönyörködve nézem, |
| A tiszta homlok, a domború halánték |
| csodálatos új muzsikát hordoz bizonyosan. |
| A széles mellkas, a súlyos karocskák, |
| combjaidnak atléta vonala |
| azt ígéri, majd te leszel az ország |
| Az a görög gyermek foghatta így a követ, |
| akit később a szobrász szemügyre vett: |
| a Diszkoszvető, melynek márvány másolatát |
| a nápolyi múzeumban csodálta meg apád. |
| Mozgó, guruló, eleven erdélyi rög: |
| sírjuk mélyéről három nemzetben ükök |
| csodálják a szerencsés vér-találkozást; |
| a Maros, a Küküllő, az Olt |
| ereidben ott lüktet elkeveredve, |
| ami létüknek színe-java volt. |
|
| Kis Herkules, hetvenkedő kölök, |
| elnézlek, amint a kártevő bogarakat öldökölöd, |
| gyökerestől téped ki a virágot, |
| füves lejtőn hánysz cigánykarikákat |
| s nagy bottal hajkurászod a kutyákat… |
|
| Ölembe veszlek, patyolat húsodat tapogatom, |
| kezem végig matat minden kis csontodon: |
| épséged oly tökéletes és oly csodálatos, |
| nem férhet hozzá a rontó Gonosz! |
|
| hol a golyó, a kés belédhatolhat |
| s egy ilyen életet kiolthat! |
| Sárkány vérében fürösztenélek, |
| a Styx vizébe merítenélek, |
| hogy ne fogjon rajtad fegyver és betegség, |
| te félelmesen szép Tökéletesség! |
|
| S elgondolom: e percben a világon |
| még tízmillió apa gyönyörködik így a fiában. |
| A sátoros cigány is eképp ajnározza fiát, |
| hajába köt óvó tengeri csigát. |
|
| A botokúd apa a nádviskó előtt |
| így nézegeti a kis vakmerőt, |
| amint a mérges pók testét tapossa, |
| s nem fél, hogy a tigris elorozza, |
| mert tigris-fog lóg a nyakában, |
| szent rézkarika orrlikában… |
|
| S behúnyt szememben roppant törpe-sereg: |
| a veled egyívásúak, a háromévesek, |
| prédái eljövendő háborúknak, |
| holdas éjféli lustrán felvonulnak. |
| Az én fiacskám huszár-derekát |
| s mögöttük, míg a holdfény elvilágít, |
| gyermekfejek, egyik akár a másik. |
| Élni akarnak, nőni, mint a kosbor |
| eső után – ha már nem dobattak le a Tájgetoszról. |
|
| De jaj, köröskörül zöldes-mohó szemek, |
| tigris-szemek, veszettkutya-szemek fénylenek, |
| a bozótban mérgeskígyók a marás ürügyére várnak, |
| s felcsap miazmás böffenése a mocsárnak; |
| a torokgyíkok zöldes, vak gubancban |
| üzekednek a tavalyi loncban, |
| a kolumbácsi légy, a malária-szúnyog |
| fejük felett sűrűn felhőzve dunnyog, |
| s egy fa odvában mohón szundikál |
| a koszos koldusnő, az Éhhalál… |
|
| Az én bűnöm, hogy világra születtél, |
| adja az Ég, hogy soha meg ne bánd! |
| Gyarapítson szelíd nyár és meleg tél, |
| te pótolhatatlan emberpalánt! |
|
| Beoltottak himlő és vörheny ellen, |
| de jól tudom, hogy mindez nem elég, |
| ha kezét a felhők feletti Szellem |
| ki nem terjeszti védőleg feléd. |
|
| Védjen meg Ő, a kiszolgáltatottak |
| évezredes pajzsa s páncélvasa, |
| ne adjon át Rontásnak és Gonosznak, |
| s embernek, ki embernek farkasa. |
|
| Az eszeveszett világ dzsungelében |
| kiváltságod legyen, mint Mauglinak, |
| s gyarapodván az emberség hitében, |
| légy új keresztyén hős: Tankréd-lovag! |
|
|
Gül Baba fürdőjéhez
| Ismeritek-é a furcsa kis bazilikát, |
| hová színes üvegszemeken tör be a napvilág, |
| s omló felhőiben a szürke gőznek |
| meztelen férfitestek hempergőznek. |
|
| Hol a Szentség és melyik az az Isten, |
| melyet a hívek imádhatnak itten, |
| míg a zuhany alatt állnak megmerevedve, |
| vagy elfekszenek hanyatt a kövekre. |
|
| Ide menekülnek a korai halál elől, |
| kiket a köszvény, a csúz öldököl, |
| itt tisztálkodnak a vékonypénzű nyugdíjasok |
| s a gépolajos kezű inasok. |
|
| Forró méhéből küldi földanyánk |
| az örökélet gőzölgő zuhatagát, |
| táplálékául a gyermeki hitnek, |
| hogy a világon semmi sem szűnik meg. |
|
| Valaha Gül Babát is látta ez a válu, |
| most benne fürdik Franci, a nagyszakállu, |
| – mint egy újjáéledt törökbasa. |
|
| A nagymedence szélén úgy heverésznek |
| mint roncsai valami tengeri vésznek; |
| megfáradtak a lét sivatagában, |
| megpihennek Gül Baba oázisában. |
|
| Tíz-húsz anyaölbe vágyó, árva felnőtt, |
| kiket a hétköznap hevedere feltört, |
| megcsonkított a háború vagy a gép |
| s jócskán megették kenyerük felét. |
|
| Elnézem őket, bús férfitársaimat, |
| egyik púpos, másik inaszakadt, |
| a bénát, ki a falhoz támasztotta botját, |
| s a pattanásost, szerelem átkozottját. |
|
| Talán a nők elől seregeltünk ide egybe, |
| erre a fülledt engedményes területre, |
| és mégis-mégis mit nem adnánk, |
| ha megpillanthatnánk egy lenge szoknyát! |
|
| Vagy tán egy pillangóért, mely idetévedt |
| – s mely tán a visszahozhatatlan, játszi élet –, |
| szöknénk fel és mankóink odahagyva, |
| újjászületve vágtatnánk utána a szabadba! |
|
|
Kísértet
|
Vékás Judit emlékére
| Álmomban ismét a halott Judit |
| kínálta halhatatlan bájait. |
| Oly csókot élő sohasem adott, |
| amilyent ez a feljáró halott, |
| e vesztét érző szellem-szerető, |
| kit már féléve zár a temető. |
|
| Amit élve nem tehettem vele: |
| mindent egy csókba sűrített bele, |
| és szűziségét cédaságra váltva, |
| sodort magával a buja halálba. |
|
| Szép hölgyek, rám ma ne számítsatok, |
| forró halott a vetélytársatok, |
| most is itt ég csókja a velőmben, |
| édes ölésű méreg sem különben! |
|
|
Az álom útja
| Egy álom indul lappantyu-szárnyon, |
| útjában holdfény, cseresznye-ág: |
| vén kút tükrében nézi magát, |
| hogy szép legyen, hogy Rád találjon. |
|
| Lámcsak, az éj mindegyre újratermi |
| a nappal megkopott szárny hímporát! |
| Mihelyt a lélek a romtestből kivált: |
| tud még suhanni, a sorssal perelni! |
|
| Májusi kertek felett repülve |
| meglesi, mit rejt a szirmos bozót: |
| és lop virágot, fülemileszót, |
|
|
Két papagáj
| cserepes ciklámen szagától |
| álmuk mély, mint a halál. |
|
| – Ébredj, szerelmem, hadd mondom el álmom! |
| Csodálatos dzsungelben jártam az imént. |
| Újra megadatott szálldosva szálldogálnom, |
| láttam valódi orchideát s ciklamént! |
|
| A pillangók ott akkorára nőnek, |
| mint itt, rabkoszton, idegenben mi magunk; |
| narancsfákon szabad malomhadak pörölnek, |
| ott te se volnál, lelkem, árva s életúnt. |
|
| Szivárványszín madártársak zengő szivéből |
| a Napba száll a szabadság boldog dala, |
| isznak csergedező forrás vizéből, |
| s örökéltűvé válnak általa! |
|
| A tél hazug mese, ősz sincsen ottan, |
| a lombokon örök gyümölcsök ringanak; |
| szerelemtől soha jól nem lakottan, |
| madár madár után üzekedőn szalad. |
|
| Minden tolladban sűrű vágyat érzel, |
| s a mámorban a hitves is ara; |
| s nem fenyegeti vágyad elnyeléssel |
| az önismétlés bűzhödt mocsara… |
|
| Megszólal a zöld papagáj: |
| – Bolond, hagyjál aludni már, |
| Álom nélkül, vágyak nélkül |
| hadd, hogy bóbiskoljak itt! |
|
|
Bordal
| Vígan léptem ki a kocsmából, |
| Szívemben fejedelmi mámor. |
| Halljátok-é e szent zenét? |
| Köd-cimbalomtól zeng az ég. |
|
| Gomblyukban elhervadt virágok |
| Húsz éve halott szépleányok |
| Csókja bizserdül ajkamon. |
|
| Ha most Ilzére rátalálnék, |
| Mindent-mindent megvallanék! |
| Hadd lám, szíved dobog-e még? |
|
| S hol vagytok, régi játszótársak, |
| Szívenlőtt, földrehullt fiúk, |
| Holtan is hetykék, daliásak – |
|
| Küldjetek már valami jó hírt, |
| Rossz szívemre micsoda gyógyír |
|
| Barátság s szerelem tüzében |
| Kihűl a sír vak hűvösében. |
|
|
Petőfi utolsó dala
| Elmúlt hát ama nagy temetési nap is |
| Ahogy megálmodtam itt vagyok magam is |
| Már nem bánt engemet amaz „egy gondolat” |
| Együtt nyugszom Velük erdélyi föld alatt |
| Dárdavert sebemen rác vérem kiomolt |
| Helyébe kun székely fiúk friss vére folyt |
| S halálomban épp ez a legfőbb diadal |
| Hogy már vér szerint is magyar vagyok magyar |
| Így levék holtomban e bús nemzettel egy |
| Melyet a zsarnokság tán végkép eltemet |
| Soha nem ismertem forróbb ölelkezést |
| Mint amilyen ez az együtt-temetkezés |
| Dicső honfiakkal akik a hazáért |
| Vérük ontották a világszabadságért |
| Nem nem sír nyoszolya ez a hekatomba |
| Dehogy vágyom innét holmi Pantheonba |
| Érckoporsó sírbolt unalom árvaság |
| A zsarnoknak hagyom malmozzék a hasán |
| Testem a Szabadság záloga a Kovász |
| Lelkem égretörni készülő vad fohász |
| Innen csap ki majdan ama Végső Napon |
| Midőn tetteinkért az Úr kérdőre von |
| El nem vakíthat úgy a menny fényessége |
| Hogy ne emelt fővel járuljak elébe |
| S szemébe ne mondjam trónusa magasán |
| Mivé hagytad válni szerencsétlen hazám |
| …Nem nyughatom Ég-föld még mindig dübörög |
| Minő paták alatt reszket az ősi rög |
| Hol a szívem Hol vagy sok lelkem dalia |
| Irinyi Vasvári Csillagom Júlia. |
|
Júliusi pillanat
| Úgy áll a nap az égbolt kellős közepében, |
| mint az emberi lét küszöbén állhatott: |
| rejtelmes húrokon a nyári pillanat |
| így zsongott akkor is éppen. |
|
| A férfi, ki a hűs folyóvízből kiszállott, |
| azt hitte, így marad ez immár mindörökre: |
| hasrafeküdt nagyboldogan, könyökre |
| támaszkodott, figyelte a világot… |
|
| Innét ered talán káprázó szép hitem, |
| hogy ősz, tél és halál eztán számüzetett, |
| innét a százezer esztendős üzenet, |
| ha gerincem a nap tüzével süttetem. |
|
| Akkor rezzenhetett föl az a csírasejt, |
| melynek köszönhetem a földön mái létem, |
| s ha pőre asszonyi test domborul elébem, |
| a látvány őskori bódulatokba ejt. |
|
| …Ámde a Zeniten a Nap, jaj, meg nem állott, |
| fordult s a hegy mögé kellett omolnia: |
| innét a nyárközépi melankólia, |
| melytől a végtelen zsongásából kiválok… |
|
| Hogy összeasznak a feszülő férfitestek, |
| s a nőké a napon be mállós, omlatag! |
| S a nagy rostán már mennyien kiestek, |
| mint az ocsú, húsz-harminc év alatt!… |
|
| De most szellő veri szerte a borulást, |
| melyet lelkem fölé Halál terjeszte ki, |
| és a völgyben ezüst-csengésű, gyermeki |
| kacagás záporoz, szinte szemlátomást; |
|
| árja vígan nekiverődik itt a hegynek, |
| mely árnyékát korán veti a völgyön át – |
| neki a végtelen, vak csillagrendszereknek, |
| s rázza az öröklét fény-küllős kapuját! |
|
|
Tíz kilométerkőre
| 1. Leírhatatlan szépek a hegyek, |
| amint a szemhatáron dalmahodnak! |
| Oldalukon, legelésző juhodnak |
| selymesfüvű pojánát keresek. |
| Az elvesztett Édenkert hívogat, |
| egy szőke gyermek fűzfasípszavával, |
| sebhedt lelkem repesve odaszárnyal |
| hová lilás napküllők hullanak. |
|
| Jaj, mért is nem vagy te pásztorleány, |
| s mért nem vagyok bocskoros hegyi pásztor, |
| hogy távol éljünk a világ zajától |
| Isten lábnyomain, a Hargitán!… |
|
| 2. Mint a pacsirta, mely napáldozatkor |
| a rögről mégegyszer magasba röppen, |
| keblét füröszti rőt sugárözönben |
| s dala epekedőn és búcsúsan szól: |
| a lelkem úgy repes feléd s zihálva |
| keresem arcodat a szemhatáron, |
| hogy mielőtt a sűrű éj leszállna, |
| megláss s meghalld esengő búcsúzásom! |
|
| 3. És jönnek vasárnapos népek, rámköszönnek. |
| Köszönésük köszönve köszönöm meg. |
| Leánykák jönnek, kezükben békavirág, |
| ajkukon alig elröppent imák. |
| Legények közelednek citeraszóval, |
| szívükből virágos ablakra száll a sóhaj. |
| Kis gida szökdel az anyja oldalán: |
| – Isten bocsá – Madonna-látomány. |
| S a házikók kékszemű ablakán |
|
| 4. Gepida, kelta, hun és teuton |
| csavargók jártak ezen az uton, |
| ugyanígy összetörve, mint én, |
| az örökké fiatal Duna mentén. |
| Szentendre és Dunabogdány között |
| ó, hány meg hány költő emlékezett |
| asszonyra, kiben a törzs többi nője |
| így jelent meg egy testben s egy időben – |
| költők voltak, akik sírván, önön |
| könnyük hullásában gyönyörködének… |
| De hova tűnt a lantszó meg az ének, |
| hogy nem maradt meg bár egy sírkövön? |
|
| 5. Hogy örökítsem ezt az égedelmet, |
| ezt a nem is emberszabású kínt, |
| mely hol a mennyek kapujába felvet, |
| hol a poklok tornácára zuhint. |
| Kövek, szobrok elmállnak, elenyésznek, |
| s ha fejfánkról egyszer nevünk levás, |
| égen-földön nincs, ki a feledésnek |
| homoktorlaszai alól kiás. |
|
| 6. Milyen fátyolt borítottál szememre, |
| hogy maholnap egyetlen nőt se látok, |
| és úgy lobbantasz újult szerelemre, |
| hogy csak általad lássam a világot. – |
| Felhőre nézek menekvést keresve, |
| de kebled domborul ki arról is, |
| s a barna-bokrú völgykatlanról |
| ugye, tudod, tudod, mi jut eszembe! |
|
| 7. Krisztus urunk, te töviskoronás, |
| megváltó szenvedéstől glóriás, |
| szemedet rám talán azért mereszted, |
| mert Te nem ismered ezt a keresztet! |
| Van-é vakabb, keserűbb mártíromság, |
| mint ha szívünk fehér lábak tapossák, |
| és nem is égi jutalom hitében |
| fetrengünk az emésztő szenvedésben – |
| Szent életedből a kísértő némber |
| távolmaradt, hogy útadról ne térj el, |
| Magdolna is csak akkor járt tenálad, |
| midőn olajjal megkené a lábad. |
| Keresztutam utolsó stációján |
| tudván-tudom, az Isten mit szabott rám, |
| és konokul, szinte epedve várom |
| órjás-rangra emelő kínhalálom! |
|
| 8. Égésem olyan, mint a tűzifáé, |
| mely kárhozott lélek módjára serceg, |
| s mielőtt egy maréknyi hamuvá ég, |
| rövid létéről mond keserű verset. |
| Emlékszik a rigóra, mely reászállt, |
| pásztorlányra, ki ott hűsölt alatta, |
| s bús énekszóval hívogatta párját, |
| s keblét, ajkát bolondul odaadta. |
| Az őszi szél zúgása benne jajgat, |
| fűrész rívása, fejsze csattogása, |
| s a csaholás, mikor vad kutyafajzat |
| a sebesült gímszarvast hajkurássza. |
| – Halld meg sírásom, s gondolj akkor is rám, |
| mikor vér-gejzír csap fel a füledbe, |
| s én már valami tengerparti sziklán |
| bolygok egyedül, árván, számkivetve! |
|
| cafatokban hull, hull a fáról. |
| Hol vagy, lilás magnólia, |
| s az illatod-kínálta mámor? |
| Koporsó döccen a szekéren, |
| halott legény zöld feje koppan; |
| nászi hintó suhant a fényben, |
| kék csónak táncolt a habokban. |
| Féllábon púpos sírkeresztek |
| ropják vékonyszél-muzsikára… |
| Hol van a mustos szüreteknek |
| Úgy fekszem majd kővémeredten, |
| mint kőcsigák a kősziklában, |
| mert azt akarja az Úristen, |
| hogy szemed fényét többé sose lássam. |
|
| 10. Agysejtjeim két táborra oszolva, |
| s mint törvényszéki tárgyaláson, |
| dühödten törnek át a rácson, |
| Bordélyházak füstös faláról, |
| csúfszájú kerge papagájok |
| torkán akadt rikácsolások |
|
| S jogos vádak vad özönében |
| várom teljes beismerésben |
|
|
Egy láthatatlan naplóba
| Már két napja elemzem a csodát: |
| való-e, hogy a szemem látva-lát, |
| s romos lépcsőkön úgy ereszkedem le, |
| hogy a legszebb lány keze a kezembe…? |
| Nem, nem a test, lélek műve lehet, |
| mely Benned tán a Mennyet látta meg, |
| s mivel eleddig hiába kereste, |
| kitört a testből s odaszállt repesve. |
|
| Nyisd már meg Mennyed záros kapuját, |
| mely előtt a koldus költő megállt |
| s ott emészti a legszentebb mohóság, |
| miattad, Női Örökkévalóság! |
|
| Romlott falak, sűrű dzsungeli burján |
| mélyén tücsök szól rozsdás, árva húrján, |
| s hangja mégis oly szerelem-teli, |
| mint léleké, ki párját nem leli. |
|
| Az istenhozzád perce már közelget, |
| a búcsúzás fájdalma szinte felvet, |
| bárcsak a lelkem kettébeszakadna, |
| s egy fele közeledben maradna! |
|
| Ha majd egyszer, hűvöslő őszi éjben, |
| hallod a tücsköt a romfal tövében, |
| siratva a nyarat, a kurta létet – |
| én szólok hozzád keserű igéket! |
|
|
Vonaton, Itália felé
| A föld suhan, apró házak remegnek, |
| kiszakított szívem visszarohan, |
| keresi fészkét intő szép kezednek, |
| hogy megpihenjen ott nagy-boldogan. |
|
| Az oktalan, dühödt távolodásban |
| minden, mi földi, immár oly kicsiny; |
| de felhatalmasul istennő-forma arcod |
| a pirosúló felhők ormain. |
|
| Rászegeződik a megtört tekintet, |
| mert messzi éggel kell majd vívnia – |
| koronád fényét még utána hinted, |
| délibáb-szeretőm, Hungária! |
|
|
Zrínyi földjén
| Sötétedik, a Dráva lenn morajlik, |
| sűrű vizére megtört fűzfa hajlik. |
| Nem fűzfa: vén, sebétmosó vitéz, |
| kit átalvert a török kelevéz. |
| Kivont szablyákkal a kukoricás |
| megújuló szélrohammal csatáz. |
| Ó, bús berek, ár-törte Drávapart, |
| itt hajdan valaki nagyot akart! |
| Ismerte őt a messzi hegygerinc, |
| melynek magyar neve százéve nincs, |
| s most, mint gyertyák közt nagy halott profilja, |
| a csillagos ég kárpitjára írva – |
|
| A táj az ő lelkétől nyughatatlan. |
| Az égen szörnyű felleg száll: a vadkan. |
|
|
Útinapló, I
| Két vonat közt ezer csoda. |
| Kisérjen itt a jószerencse! |
|
| Bologna, rózsás tégla-Velence, |
| táncuk a hosszúlábu tornyok |
| részegen nyolcszáz éve járják. |
|
| Örök farsang az esti égen – |
| Enzo királyfi zöld köpenyében |
| otthagyja börtön-palotáját. |
|
| Szögletesfejű Szent Domonkos |
| kínálja a kenyér csodáját. |
|
| A Professzor-sír úgy lebeg fenn, |
| Sikátorokban fekete tógák – |
|
| Bethlen Gábor késett diákja |
| hajnalban indul hazafelé. |
|
|
Egy lányhoz, aki végigment a Via Appián
| Keats urnájáról szökhetett el ő, |
| hol fogvatartá egy pásztori kar |
| s a háromezer esztendős idő; |
| elindult zöld-arany saruival |
| s a soha el-nem-csattant csókkal ajkán |
| s a köntösben, mely szűz testet takar, |
| elindult s most élni, élni akar! |
|
| Vállában, nézd, mily ölelés feszül, |
| s a karcsú, keleti vonalu láb |
| a haláltól be szépen menekül, |
| szökvén a lícium-sövényen át; |
| hogy lendül fel a loncos sírromokra, |
| mint egy pillangó, feldobott virág, |
| s betölti a nagy Via Appiát. |
|
| Bár leshetném meg első csókjukat, |
| a tétova gyermeteg ölelést, |
| ciprus tövén vagy sírszobor alatt: |
| a kettőjükből egybeforrt Egészt! |
| Itt vesznek ők diadalt a halálon, |
| hol a föld millió latint emészt, |
| itt éri őket el a boldog álom. |
|
| Nincs női test, mely tökéletesebben |
| töltené ki a nékiszánt teret, |
| virág, madár nem nőhet bele szebben |
| a formába, melybe rendeltetett. |
| Én elmegyek s most már urbi et orbi |
| hirdetem őt az emberek között, |
| mert nincs szebb, mint a szépségről dalolni! |
|
|
A római toronyórák
| s mint kopóhadak a rókát, |
|
| Szerettem volna időtelenül élni a zsongó elmúlásban, |
| mint a tengerbevesző, már partot sem keresve; |
| nem gondolni a holnappal, a halállal – |
| Árkádiában, hol nincs tél s nincsen este. |
|
| De a gyermekek egy szép nap abbahagyták a lubickolást |
| s a kútak pőre szobraikkal ottmaradtak, |
| a tarka ruhákból kiduzzadó keblek elapadtak, |
| s fogyton-fogy a nappal szemlátomást. |
|
| Soha még ilyen őszi mélabút, |
| mint ez, mely alkonyatkor Rómában szakad rám! |
| Örökké zöld lombok közt nyomorult |
| sárgalevél-életem egy latin kőért odadnám. |
|
| De e föld népe tarka, bohó menetben |
| vonul a gondok ellen, hisz, remél, |
| s halottait is suttyomban viszi ki, sebten, |
| hadd higgyük, itt mindenki, mindig él. |
|
| S az órahad konokul üttön-üt, |
| fejem felett, alattam, mindenütt, |
| ha egyik abbahagyja, jön a másik, |
| amaz pihen az új rovásig, |
| éjféli csendben hallani lélegzetvételük. |
|
| Így hajkurásszák maguk előtt |
|
|
Álmatlan római éj
| …Egy borzas angyal jő, megint ujjával s rámrivall: |
| mért nem törődsz apád porladó csontjaival? |
| S a nagy gödörről mond szörnyű üzenetet, |
| ahol Mikecs László pályája elvégeztetett. |
| S én esdekelve kérem, megragadva szárnyát: |
| szaggassa szét kétségeim százmérföldes hinárját! |
| Mi van a gyermekekkel, élnek-é egyáltalán, |
| vagy már csak ott lelem meg őket egy kőkoporsó oldalán? |
| A satnya nyírfa, melybe belevéstem a kislány nevét, |
| a nyírfacsonk a kert aljában él-e még? |
| Ki jár a réten, hol egyszer mentás füvet kaszáltunk, |
| a fakeresztnél, mely tövében annyiszor megálltunk? |
| Mi van a szőlővel Szentgyörgypusztán, Miriszlón, |
| érik-e már a zamatos Albert-király piroslón? |
| Mi van vele, kitől talán örök búcsút vevék 18-án, |
| hordja-e még a római ezüstpénzt a nyakán? |
| Lábnyomaim a Duna partján megvannak-e még, |
| oly messze tőlem, mintha rájuk már Égből tekintenék, |
| és ezért van az, hogy a távolság oly közelbe hoz |
| mindent, mintha szemem elé egy milliószoros |
| nagyítót tettem volna s mintha szakadatlan |
| egy csillagot néznék, mely nincs, mert láthatatlan. |
|
Angelus
| Harangszó, gyorsan sápadó falak, |
| templomablak végső fénylátomása; |
| sűrűsödő nagy felhőtorlaszokban |
| visszhangzik a denevérszerenád. |
|
| Minden fény egy macskaszembe szorult |
| s minden jajszó helyett e denevérszó; |
| pedig mi fény, mi szín és ragyogás volt |
| s minő zenebonák a Nap alatt! |
|
| Fekete ingák lengenek előttem: |
| két pap rója útját a háztetőn, |
| s hogy a homály az Írást kiütötte |
| kezükből: olvasót vettek elő. |
|
| Mint nő alakjuk, a két sziluett! |
| Könyvemet már én is elejtém, |
| de olvasóm nincs, nem találom: |
| morzsol, ropogtat a sötét. |
|
|
Tűnt időm szépeihez
| Ezer dolog tanúm rá: voltatok, |
| S alkalmasint vagytok is valahol, |
| S távolból, fordult csillagok alól |
| Remete-vágyam hozzátok repes. |
|
| Furcsa nővéreim, nénék s hugok, |
| Testvéreim emlékben, elmulásban: |
| Most, hogy ezer mérföldes távolság van |
| Köztünk, hadd hívjalak, idézzelek! |
|
| A lehetetlent hajdan együtt, |
| Ugye, mily veszettül kerestük! |
| Tükörből néztük boldog perceink, |
| S egymásra rogyva vágyaink lohadtán |
| Önpusztitón újrakezdtük megint. |
|
| Valami bennetek is megmaradt tán |
| A közösen kicsikart mámorokból |
| S tán újrakezdenétek ott, hol |
| Abbahagytuk a titkos búcsu napján. |
|
| Mégis, mégis: mindig csak más szeressen, |
| Más boldogítson már benneteket, |
| S engem mindég titkolni kelljen, |
| S kerülni, mint a beteget, |
| Nevemtől is pirulva menekülni? |
|
| Bár én tudnék emléktektől kihülni! |
|
| Tagadjatok meg százszor és ezerszer, |
| Gyöngéim vihorászva fedjétek fel, |
| Koldus-soron is hitten-hiszem én majd, |
| Mindegyitek rám vár és engem óhajt. |
|
| Lassanként tömörültök s mint a boldog |
| Diákleányok össze-összebújtok, |
| Egymás arcán csókom nyomát keresve… |
|
| S ha majd közétek toppanok egy este, |
| Körémseregletek és közrefogtok, |
| Eleven hús-vér koszorúba fontok, |
| S viháncoló, hullámos táncmenetben |
|
| Visztek ki a holdvilágos berekbe, |
| S citeraszóval, táncolva-dalolva |
| Repítetek magatokkal a holdba! |
|
|
„Hic jacet”
| Ki fogja meg árva, szikár kezem, |
| az élet szép útjára ki vezet engem? |
| Maholnap elveszek a sok halott közt, |
| mint bárány a havasi rengetegben. |
|
| Hic jacet… Obiit… Mortua est… |
| s nevek, amelyeket büszkén kimondott |
| a viselőjük – jaj, hol van ő már, hova tűnt, |
| s hova tűntek el idővel a csontok? |
|
| Shelley sírja, Keats sírja, katonák |
| friss hantjai az „Angol Temetőben”; |
| tirátok is ez vár, e torz feltámadás: |
| virágporként szóródni szét az időben. |
|
| És messze a hazai temetők, |
| alföldi homokban, erdélyi hegyekben, |
| budai dombon – még látnak-e ők? |
| Ezer sírom helyett virágot egyre tettem. |
|
| És ha itt „kelletik megadni csontjaimat”, |
| lesz-e, ki értem könnyeit ontja? |
| Vagy névtelenül porlom a többivel, |
| jeges csontkamra új befogadottja… |
|
|
Naplemente a tengeren
| Az út végére ért, ezerszer jaj neki! |
| A szürke égbolt és a szürke tenger |
| közrefogta s laposra préseli, |
| mint két tenyér a labdahólyagot. |
|
| Most már beér a vízbe, már merül, |
| Napisten templomán aranykapú, |
| egy pillanatra gálya, mely kigyúlt |
| s vörös izzásban úszik a vizen. |
|
| Jaj, jaj, ezerszer jaj a Napnak! |
| Hallom a Titanic szörnyű dalát, |
| s a lelkem velük fújja: jaj nekünk, |
| a hulló nappal hullik életünk. |
|
| Ezüst pikkely, egy kis hal hagyta ott – |
| jaj a napnak, nekünk, leáldozott. |
|
| Az éj közel, talán az örök éj. |
| Aranykincset, hiába, ma se leltünk, |
| nem hallottunk angyali szózatot, |
| nem találtuk meg igazi szerelmünk, |
| az Úr nem intett: jöjj hozzám, fiam – |
| Napunk, a Nap örökre odavan. |
|
|
Palackposta
| A tenger, a tenger, leendő gyilkosom, |
| vad bruhahával félnapja döngeti szívem, |
| s hitvány lampionként lengedez felette |
|
| A tenger, a tenger azért oly diadalmas, |
| mert a mindenség urának vallja magát. |
| Az imént nyelt el egy hajót, |
| vacsorája egy pálmafás sziget, |
| e percben száz hullát vetett a partra |
| s százmillió halnak adott életet. |
|
| Mindent tud és mindent eligazít, |
| s mert látható, ijesztőbb, mint az Isten; |
| hullámain szövi hódító álmait |
| titkon, konokul s kifürkészhetetlen. |
|
| Jaj, már rólam is mindent megtudott |
| és én is meg mindent általa, tőle. |
| Ne kérdezzétek, mi történt velem: |
| ez tán utolsó hírem s levelem, |
| s belehullok a térbe, az időbe. |
|
|
Intelem labdázó gyermekeknek
| A templomban, gyermekeim, |
| a szép templomban ne labdázzatok! |
| Ezüst-arany halotti bársony |
|
| A labda itt életből jött csoda, |
| hivalkodás, közénk szállt napgolyó, |
| hol rég nem tudják, mi a szólitó, |
| arról, hogy mi a futball! |
|
| Usgyé, ki hát a kis terekre! |
| Van még, ha szűken is, hely ott – |
| Labdázzatok és kurjongassatok, |
|
Velence, 1948. november 3. |
|
Istenhozzád, tízezer évre
| Mikor először fogta meg a lány kezét, |
| a vér átjárta csontja velejéig, |
| aztán egyedül nézett szerteszét, |
| s vad férfivágya felcsapott az égig. |
|
| S mintha nem az egész helyett a rész,
|
| a puha kéz vált volna tőle el örökre, |
| de mindenestül teste, az egész,
|
| hagyta volna magára, szinte szökve, |
| búcsutlanul s tán halálbamenőn: |
|
| úgy kóborolt hűvös romtemplomok homályán |
| a néma éjfelig, vagy azon is túl, |
| a fájdalom csillapodtára várván, |
| míg vágya oktalan fogadalomra tisztult: |
|
| „Eképp foglak követni már e század |
| ködeiben, amíg lehet hús-vér szerint, |
| s imbolygok segítő árnyék módján Utánad, |
| ha lelked időnap előtt halálba ring. |
| S ha új léttel köszönt rám egykor a világ, |
| új testi léttel, melyből kimaradsz tán, |
| kezem a föld sziklás mélyéből is kivág, |
| és rádfonódom, mint buja borostyán!” |
|
|
Búcsú Itáliától
| Isten veletek szent sikátorok |
| Neonfényben csapongó denevérek |
| Templom-zugokban szikla-arcu vének |
| Kerékpáron járó apostolok |
| Klastromtetőn horgolgató apácák |
| Huncut-ábráju múzeumi vázák |
| Folyton csorgó kutak és piszoárok |
| Romok között bujkáló ifju párok |
| Bordély falán mosolygó Krisztusok – |
| Felnőtt-orcákon gyermeki bohóság |
| S ahogy újság keveredik és óság |
| Addio mindörökre Olaszország! |
|
A várakozás zsoltára
| Még sok ilyen órát adjál, Istenem, |
| hogy várjak, s ők ne jöjjenek, |
| eső, szél verjen s csontjaimat hideg |
| hadd ismerjem meg a vén Símeon alázatát, |
| ki negyven évig élt az oszlopon, |
| kiérdemelvén a legfőbb kegyelmet. |
| Hadd tudjam magamat márványkirálynak, |
| ki hétszáz éve áll templomfalon, |
| s csak labdázó inaska, gyermek |
| Verjen eső, csípjen a szél, |
| s én, önmagam szobra, egyre várjak, |
| fehéren, epekedve, hitben, |
| s ne sírjak, ha eszembe jut, |
| néztem egy-egy hajót, amint kifut, |
| intettem csókot donnáknak, sirálynak, |
| s magyarul tanítottam latin kisfiut – |
|
| Kapjon csömört a beteljesüléstől |
| ellenfelem, az a Valaki más, |
| bénán s kiégve járkáljon le és föl! |
| míg engem bebalzsamoz a várakozás! |
| Így teljek én meg rendre-rendre szépen |
| csodákkal, mik meg nem történtenek. |
| Amíg várok, el nem enyészem. |
| Ne jöjjenek, ne jöjjenek! |
|
Budapest, 1948. november 10. |
|
Messze földön…
| A parton egymást átkarolva |
| néztük: hogy dagad a vitorla. |
| S be boldogok, kik vele mennek, |
| neki a kéklő végtelennek! |
|
| ahogy egyszer nekünk is integetnek. |
|
| Elmenni jobb, de integetni könnyebb – |
| Szemed alól felcsókolom a könnyet! |
|
|
Ha majd egy vándor…
| Halandó, esendő, vénülő ember, |
| mi lesz ezzel a szerelemmel? |
| Rajtad betegség, gyűlölet, gyalázat: |
| érintéseddel Őt meg ne alázzad! |
| Tekintetedben Káin szeme villan – |
| imádd csillagként, szentül, holtodiglan. |
| Nem baj, hogy nem szeret: azt érdemeld ki, |
| hogy emlékeibe tudjon emelni, |
| s lelke legmélyebb zugában megülve, |
| hatalmasúlj időben nemesülve, |
| hogyha majdan bóbiskol egymagában |
| s száraz levél koppan az ablakában, |
| vagy zörget egy kutyaugatta vándor, |
| szíve reszkessen a szánakozástól, |
| s önönmagát is áltatón, hazudva, |
| a csontváz téli fák közé zokogja |
| megbánás ostorától összeverten: |
| – Te voltál egyetlen igaz szerelmem! |
|
Leborulás
| Ezer álmodtam ölelésből támadt |
| istenítéseűl ama csodának, |
| melyet szemem Benned vigyáz. |
|
| Körülötted márványból, színaranyból, |
| Templom épül – már épitem, |
| világvégéig ott bujdos-barangol |
| reménységem, álmom, hitem. |
|
| Higyj e láthatatlan falaknak! |
| könnyeim oltották a mészt; |
| dúló idő elől ideragadlak, |
| szennyes foga el nem emészt! |
|
| Válhatsz ott kővé, inda, moh befonhat, |
| véget nem vethetsz vak imádatomnak, |
|
| Romolhat minden, hullhat megalázva, |
| törvényt válthat ember joga, |
| de a költő ős Szépség-szomjusága |
|
|
A vízivárosi temetőben
| A szél kopasz fák közt dalol, |
| fújja a régi gyászzenéket. |
| Jaj, voltak itt valamikor |
| fehércsokros lánytemetések! |
|
| Egy könnycsepp minden hópehely, |
| szeretők szemében ragyogtak, |
| kik koszorúk sátrában tűntek el – |
| s gyászuktól megmámorosodtak. |
|
| A föld alatt, a fagyott föld alatt |
| egymáshoz kúsznak holt szerelmek. |
| Belőlünk is csupán a vágy marad, |
| mért őrized a földnek, drága gyermek?! |
|
| egy virágé, melyet sosem szagoltam – |
| ha most átfoghatom a derekad, |
| szép tornyot épitek neked a Holdban! |
|
|
Könyörgés félálomban
| Arcod fényesen dereng föl |
| szépséged szent tükörében. |
|
| így nem szépítette szépség, |
| így nem testesült meg álom! |
|
| Herold vagy, ki földet éggel, |
| összeköt – vidd el a lelkem, |
| hová még fel nem emeltem; |
|
| hints gonosz vérembe mákonyt, |
| hogy ne zúgjon, ne kívánjon, |
| vagy szent írral kenegess be: |
| legyek méltó szerelmedre! |
|
|
Jelek
| Szemem mélyén fekete tóban |
| roppant hal úszik – tán az Isten, |
| s ő osztja el magát a könnyeimben, |
| valahányszor érted sírok a hóban! |
| S amikor lelkem remegő paránynak |
| érzem, melyben világ fájdalma-kínja: |
| az a parány Isten mutatkozása, |
| bordám az ő trónjának baldachinja! |
|
| A Mozdulatlan Első Mozgatónak |
| mozgása kényszerít – parancsol, |
| hogy, szomjuságom, Szépség, veled oltsam, |
| Téged keressen ajkam, drága Kancsó! |
| S nézd meg: az Ő háromszög-szeme néz ránk |
| a csillagból, mely hallja tán az esküd, |
| és mutatja a keskeny kaput-útat, |
| merre kell a boldogságot keresnünk. |
|
|
Lélekharang
| A kék hang száll, hegyet-völgyet bejár. |
| Akinek szól, szegény nem hallja már! |
| Szeress engem, ismeretlen halott: |
| bármely pillanatban meghalhatok. |
| Itt hagyom őt, ki most széltől zilált |
| fővel hallgatja a harang szavát, |
| s nem sír majd értem! Egy marék követ |
| dob a síromba, egy szál ibolyát, |
| s az átkozott temetőből jövet |
| szökellve lép horpadt sírokon át – |
|
| Ő is meghalhat bármely pillanatban! |
| Akkor zokoghatsz, kék lélekharang: |
| iszonyú gyászommal magam maradtam. |
|
| A bakacsinba vont téli világon |
| eget-földet betöltő zene zeng, |
| jajgat a tér a vérző, vak hiányon, |
| mit oktalan eltünése teremt, |
| túljajgatja keserű zokogásom. |
|
| Vésőt ragadva minden földi szobrász |
| helyett faragni kezdek egy követ, |
| melyen nem fog se porladás, sem oszlás. |
| Szive fölé roppant fát ültetek, |
| kétezer évig élő cédrus-órjást. |
|
| S vigasztalódva a lombsuttogáson, |
| melyből némult ajakkal Ő üzen, |
| a törzsbe majd e két sort belevágom: |
| NE SÍRJATOK, A LELKE ODAFENN |
| BEATRICE MELLETT A MÁSVILÁGON. |
|
|
A Garuda-madárhoz
| Szép Garuda-madár, szívek mentője, áldott |
| Magasan lebegő, kéktollú csolnak! |
| A Föld dörgéséből halld meg a szómat: |
| Be rég is várjuk kegyelmes leszálltod! |
|
| Úgy repüljünk majd egymást átölelve |
| Bolygók ibolyántúli sugarában, |
| Mint önmagunk kiröppent tiszta lelke |
| A létet kárpótló boldog halálban. |
|
|
Mit hagyok nektek itt?…
| Itthagyom nektek árvaságomat, |
| örökül hagyom azt a rangot, |
| hogy sírva hallgassátok a harangot, |
| s más eltűnt népek tudományát, |
| akik erőtlen istenségeknek éltek. |
|
Örökre
| Két karcsú test a kőtorony alatt – |
| mi eltűnünk, a torony megmarad. |
|
| Két kis betű a nagytemplom kövén – |
| egyik te vagy, a másik én. |
|
| A tornyokat ledönti az idő – |
| de névjelünkkel megmarad a kő! |
|
|
Corona Borealis
| Hol a város aranyló tornyok alján, |
|
kopott kövek holt álmában piheg, |
|
éjfél körül, győzvén a test hatalmán, |
|
lelkemnek égi útat építek. |
|
| Vergődő létem egyetlen reális |
|
fundamentuma az a látomás, |
|
hat fényes csillaga megkoronáz! |
|
| Míg körülötted seregekbe gyűlve |
|
káprázik a mohó csillagvadon, |
|
megittasulva hintázom az űrben |
|
egyetlen-egy arany hajszáladon. |
|
| Be jó tükrödhöz verni homlokom, |
| ablak, fénylő hasáb sötét magasban! |
| Szívem vergődő lepkeszárny: vakon |
| keresi holtát, Szépség, sugaradban. |
|
| Elégni Benned: felséges halál, |
| zuhanás a Föld izzó közepébe |
| – Újjászületni, mint főnixmadár |
| s készülődni száz újhalálú létre! |
|
| Megérem-é? Egy sajgó vágy vagyok, |
| nagy nyíl nő bennem mindig Rádmutatva, |
| repülni készül a dicső Magasba, |
| hol csak Te vagy, az Úr s a csillagok. |
|
| Szépség, aki öröktől fogva vagy, |
| s ölelésedre ezer éve várok, |
| hány szív tört össze ablakod alatt, |
| s szegény hegedűk, fuvolák, gitárok! |
|
| Hozzád esengett lila éjszakán |
| provánszi kertből szívtépő dalocska; |
| gonosz kard villant a hold sugarán, |
| – dobtál-e rózsát a hűlő halottra? |
|
| Kegyetlenség a kenyered, tudom, |
| mióta lábad a szívem taposta; |
| legnagyobb örömöd a bánatom, |
| kiontott vérrel vagy bebalzsamozva. |
|
| Mégis, mégis, nyisd ki az ablakod, |
| hajolj ki egy szóra a hideg éjbe! |
| Én feldobom a szívemet. Te dobd |
| egyetlen-egy hajszáladat cserébe! |
|
|
Várakozás, II
| Az Egyetem előtt virágzik már a hárs, |
| vén fák alatt újarcú fiatalság; |
| vén fiú, vén szív, valakire vársz: |
| hátha jön, jön és megmutatja arcát – |
|
| Örök tavasz tombolhat valahol, |
| talán narancs-liget az Etna alján; |
| Ő abból a vad tavaszból való; |
| te téli lomb vagy, dérütötte – halvány. |
|
| A villamos sikolt, autó suhan, |
| valaki meghal minden pillanatban, |
| fészkébe új pár ül be boldogan… |
| Az boldogabb, ki már a föld alatt van. |
|
|
Dicsőítő ének
| Miért teszel kitérést a koporsó-bolt előtt? |
| Nem bizonygattam százszor és ezerszer: szépséged örökkévaló! |
| A koporsótól ne félj: virágos, karcsú hajó, |
| új partokon új lét vár, új szeretők. |
| Mai formájú léted először valahol a Földközi-tenger |
| babérfás, pálmaligetes öblében kristályosodott; |
| a Parthenon istennőszobrain márványlik homlokod |
| s mint Veszta-szüzet gyűrűztek körül hajdan e szerelemmel. |
| Velence, Zára útvonalán délceg hajók, márványpaloták |
| féltett – rablott kincse, virága valál, |
| sápadt apáca egyszer, máskor boldog királyleány, |
| kinek hol Krisztus-vőlegény, hol tornák deli vitéze várta mosolyát. |
| Nemde: valahányszor látod a játszva repdeső sirályt, |
| érezten-érzed, egykor magad is így repültél? |
| S téli hajnalokon, szobádban a kihűlt tér |
| nem születésed előtti mélyből sajgat fel mindent, ami fájt? |
| A tavasz első rohama, a föld-illat, a suttogó szél-beszéd |
| nem lebbent fel szívedből száz régi tavaszt, |
| hozván magával mindig ugyanazt: |
| a földi boldogulás soha be nem telt ígéretét! |
|
| Az Isten véghetetlen gonddal, szerelemmel |
| arkangyalok mintájára teremtett: nem hagy el; |
| a földi létből olykor-olykor magához emel, |
| hogy megmutasson újra: íme, a tökéletes asszony-ember! |
| Hálám neki s hódolatom, amért a káoszból kiváltan |
| Téged látnom, éretted vívnom adatott! |
| Boldogtalanságomban is boldog vagyok, |
| mert Benned az Istent is megtaláltam. |
|
|
Júniusi reggel a könyvtárban
| Egy vén könyvtári cédulára |
|
írom fel titkos üzenetnek: |
|
ki száz év múlva megtalálja, |
|
tudja meg, szeretlek, SZERETLEK! |
|
| Kötetbe préselt régi évek |
|
közt, hol az Idő megtüremlett |
|
s nem hallszanak a percenések – |
|
sóhajtom-suttogom: SZERETLEK! |
|
|
az ablakon be-benevethet, |
|
szeretlek, szerelek, SZERETLEK! |
|
|
Balatoni elégia
| Sarkantyúba kapom a képzeletemet: |
| hol vagy ez órán, hol keresselek? |
| Hol vagy, sok-sok tökéletes vonal |
| szövedéke, állandó diadal |
| múlandóságon s mindenen, mi rút! |
| Kiapadhatatlan mennybéli kút, |
| hol a vándor nem földi szomjat olt |
| s a mennyet látja, ha fölé hajolt. |
|
| A távolságot álom oldja fel, |
| feléd álmok csapatja menetel, |
| nyomodba uszított kopóhadak |
| folyton csaholva űznek-hajtanak. |
| Tisztásokon és dombok hajlatán |
| inalsz előlük, könnyűlábú dám, |
| s mikor már-már elérnek, könnyű, bölcs |
| szökeléssel kidobbansz és kitörsz. |
|
| Dühöng a szél, tombol a Balaton, |
| téged kereslek minden tarajon; |
| a tenger éppen így vajúdhatott, |
| mikor Vénusznak életet adott! |
| Kagylót nyitok meg, a kezem remeg: |
| minden szép kagyló Téged rejteget, |
| minden kagyló a szerelem maga, |
| meg nem szegett lányságod záloga. |
|
| Somló, Csobánc, Tátika, Szigliget – |
| romablakból kis kendő integet, |
| a víz felett hintázva-álmatag |
| szellem-fehér sirályok szállanak. |
| Megálmodott, sohasem teljesült |
| szerelmek, véres hullámba merült |
| vágyak a mélyből fel-felsajganak – |
| A mi szerelmünk is legenda csak. |
|
|
Muzsikaszó
| A hegedűkben keringők lakoznak |
| Régi keringőkben emlékeink |
| A cimbalom a cimbalom azoknak |
| szól akiket a húr álomba emelint |
|
| A klarinét szívem megcsavarintja |
| befonja bús kacskaringóival |
| A nagybőgő recsegő régi hinta |
| egy kertben hol szép voltam s fiatal |
|
| Hallottál kisvárosi szerenádot? |
| Zöldágas kalpagú facér diák- |
| banda köszönti május hajnalát ott |
| ott lopakodnak a palánkon át! |
|
| S Judittal jártam rettentő sok éve |
| a Kurszalonban Előpatakon |
| Beletáncoltam magam a szívébe |
| Tüzes szájjal csókolta homlokom |
|
| Ó mennyi könny fohász e hangszerekben |
| Ti zokogjátok el Neki helyettem |
| ki voltam mi voltam fiatalon! |
|
|
A konyhakertnek ágyásába…
| A konyhakertnek ágyásába, |
| Hogy nyílhatott ki ez az árva? |
|
| Testetlen szerelem reménye, |
| Az élet boldog, könnyü vágya |
| parázslik e piciny virágban. |
|
|
Vers a versről
| Ó, álomban született versek édessége, |
| elfoszló agy-protuberanciák! |
| A Széphez szóltam meg-nem-rebbenő ajakkal, |
| hogy rámmosolygott s megadta magát. |
|
| Van bennünk valami nagymessziről hozott, |
| egyetlen gyöngyszem, melynek párja nincsen. |
| Ó bárcsak ezt, ezt lássa meg az Isten: |
| s ne nyelje el a végtelen-bozót! |
|
|
Kényszerű beismerés
| Osztódással szaporodnak a holtak, |
| s kik szembe-jönnek, már nem is köszönnek. |
| Siratni kétes multamat tudom csak – |
| hogyan daloljak bizonyos jövőmnek? |
|
Virrasztás, I
| Oly ébren őrködöm önéberségemen, |
| mint ha holtat virrasztanék. |
| Fáradt pupillámat ki honorálja? |
| Túlóradíjat ki fizet agyamnak? |
|
| Földi hatalmat nem vágytam soha, |
| bennem a lélek tartománya épül; |
| szent hegyem a koponyás Golgota, |
| hol folyam indult Krisztus hét sebéből. |
|
| Szememből már az őrület cikáz, |
| mégsem leszek véres porond bohóca: |
| ha egy kor eltemet, a más kiás, |
| s nevem a jövő csarnoka ekhózza! |
|
|
Altató
| Messzire mennek jég, hó elöl – |
| Ne nézz rájuk: a vágy megöl. |
|
| Aludj – ne nézz sehova se, |
| Fogott a boszorka-varázs: |
| Mindennek fonákjára láss. |
|
| Álmodj! Álmodd: tavaszodik, |
| A hó – a bilincs, szabad a horizont, |
| S boldogan látjuk egymást viszont! |
|
|
A szél…
| A szél, mely őszi illatokkal, őszi hanggal |
| a hervadó domboldalon csatangol, |
|
| Bágyadt tücsökszó, lúdak odafönt, |
| dib-dáb levél-zörgés a fán: |
|
| Csak a kövek maradnak meg, a sziklák, |
| vágott kövek dolmenből, templomokból, |
| dülingélő csapatban, állva ott, hol |
| csuhás menet zarándokolt mezitláb… |
|
| A szél körüljárja a néma földet, |
| ölelkezik más csillagok szelével, |
| megáll, örvényt vet, csókolván e völgyet, |
| hol esdekeltem kétszázezer évvel |
| azelőtt, testedért, hiába – |
|
| S hagytál szörnyű fájdalomtól vakon |
| beleveszni az örök éjszakába. |
|
|
Töredelmek
| Viharból én is éltem egy olyant, |
| mint amelyben Beethoven kirohant |
| a titkos szakítás éjén Teréztől. |
|
| De hol a mű, mely kínomból fogant? |
|
| Lábadhoz úgy cipeltem a virágot, |
| mint a hű lelkek Máriához. |
| Rossz térdeim kövön ropogtak, |
| de szárnyam nőtt, mint angyaloknak. |
|
| A források tovább csobognak, |
| a hold tovább fogyatkozik, |
| és újra nő forgásán a napoknak. |
| Az éjszaka gyümölcsöt érlel. |
| meggyógyít balzsamos kezével. |
|
| Csak az én sebemre nincsen |
|
| De fáj, hogy mostmár át kell adjalak |
| fonnyaszt, őröl, lemorzsol; |
| mit szór reám a szél e drága porból! |
|
|
Istenhozzád
| Lehet, nem látlak már többé soha – |
| talán már nem is élsz: dicső halott vagy, |
| ki minden földi dolgot könnyen otthagy, |
| orcádon szűzek boldog mosolya, |
|
| és tündökölve disszidálsz a rothadt |
| hol kéksugárú csillagkorona |
| a pályabére drága homlokodnak. |
|
| De én, magamra hagyva, romlatag, |
| a szív oly hirtelen ütött sebével |
| – míg börtönfalként nő itt napra nap –, |
|
| a kínnal, mely aludtomban is éber: |
| mit kezdjek, míg eljő a Pillanat, |
| testem pokolravaló szemetével –? |
|
|
Őszvégi intelem
| ne hallgasd, mit kiabálnak! |
| azt hirdeti: jobb lesz másutt. |
|
| Ahogy a nappalok fogynak, |
| úgy nő kínja rabságodnak, |
| s betemet majd a december |
| hóval, faggyal, fergeteggel. |
|
|
Az utolsó szó keresése
| Ki mondja meg, hol van Atyánk, a Nap? |
| Mért hagyta cserben e rossz csillagot? |
|
| Most már mindnyájan elvesztünk a ködben, |
| órjási Franklin-expedíció: |
| megdermedt emberek, kutyák, |
| fogunkon káromló vicsorgás, |
| fagyott könnycseppek a szemhéjjakon. |
| Már csak néhány fénykép ha bizonyítja, |
| hogy nyár is volt a dermedt földtekén. |
| Emlékszel? Meztelen hevertél a füvön, |
| semmi árnyék. Főbusz csókolta tested – |
| de megszalasztott egy futó vihar. |
| akkor sem voltunk boldogok. |
|
| Ó, csak mégegyszer látnám a Napot! |
| Ó, hogy csókolnám árnyékodat is! |
|
| Szomszéd csillag vándora, idetévedt |
| idegen kutató! Pazar műszereiddel |
| emeld ki őt a romladék alól, |
| s vigyázva illeszd össze tagjait: |
| Az ős férfi párhajszoló reménye |
| legszebben benne testesült meg itt. |
| Mérd föl: mily lehetőség hullt a sárba |
| medencecsontja összetört ívén; |
| különös gondod legyen a hajára: |
| hányszor borult, arany sátor, fölém! |
| Tízmillió vad férfi ostromolta |
| s én annyi ellenében egyedül, |
| s mégsem esett a testén semmi csorba! |
| Vidd magaddal most legszebb kincsedül. |
|
| Tizenkét hónapig jártam nyomába, |
| fogadkoztam, majd ácsolok hajót, |
| azon menekítem az új világba, |
| s leszünk ivadékbő szigetlakók; |
| majd hátunk mögé kavicsot dobálva, |
| benépesítjük a holt földgolyót – |
| de álmaimban megrekedve, gyáva |
| hencegéssel készültem a halálba. |
|
| Szomszéd csillag vándora, idetévedt |
| idegen utazó! Pazar műszereiddel |
| rekonstruáld a végső perceket! |
| Attól fogva, hogy ég-föld hullni kezdett, |
| s leszakadtak egymásról a kezek, |
| a csecsemő állatban lelt anyára, |
| virág nem nyílt több, tűz-víz összefolyt, |
| tél nyártól nem ismerszett, se kakasszó, |
| se kutyaugatás többé nem hallszott, |
| s az égen holtan lógott a szivárvány: |
| szégyelve, hogy még nem halott, |
| imbolygott sivatagban, tengeren. |
| A meztelenség már nem vala szégyen, |
| csak az élet, az élet volt gyalázat. |
|
| A testünkből fakadt új életek |
| visszabújtak szívünkbe s fájtak, |
| halott kis magzatok rugták szívünk! |
| Eltékozolt esztendők, béna órák |
| kérték számon a kongó perceket; |
| sziklát morzsolt a kéz a kíntól, |
| s már nem sajnáltuk a vércseppeket. |
|
| Sírva gyóntunk nagy kőnek, görbe fának |
| s ami még istenhez hasonlított; |
| nem oldozás kellett s nem bűnbocsánat: |
| sokmindent kellett újraélni ott. |
| S minden fonákját mutatta oda! |
| Számadoltattuk száraz csontjainkat, |
| s kudarcainknak vak hollóhada |
| tépett szárnnyal körülöttünk keringett. |
|
| Szomszéd csillag vándora, idetévedt |
| idegen kutató! Pazar műszereiddel |
| rekonstruáld a végső perceket: |
|
| Mióta elidegenült e föld, |
| készülődtünk a Nagy Cédrus felé, |
| mely szent gyümölcsét kínálton-kínálta; |
| üdvösségünk tán ott lógott a felhőn, |
| de még mohos törzséig sem jutottunk. |
| Messziről hallható volt éjszakánként: |
| boldogságában sír az üdvözült menet. |
|
| S hányszor rohantunk hívó templomokba! |
| Hány istenünk volt és hány templomunk! |
| Isten helyett szép szobrok arca gyúlt, |
| s beértük vélük hideg kőre rogyva. |
|
| Világkörüli útra készülődtünk, |
| dzsungeli város romja csábított |
| vagy egy magános kameruni pálma, |
| melyet gyermekkorunkban láttunk bélyegen. |
| Mezítláb kellett volna nekivágni, |
| vagy mint kalandszomjas hajósinas – |
| de visszatartott egy dívány, egy asztal, |
| vádas-könnyes szülőtekintetek, |
| hazánkká vált ország mostoha sorsa: |
| maradtunk s vártuk az ítéletet. |
|
| Látod-e szemünk horpadt üregében |
| a Látomást, amelynek rabja voltunk? |
| Fűrészeld át koponyám, ott találod |
| kicsiny mását a homlokom mögött: |
| borostyánkőnek foglya, drága lepke, |
| már csak agyamban élt, a földről elveszett. |
|
| Ki mire tartogatta könnyét? |
| mért nem szakadt itt a könnyfergeteg? |
| Gonosz csillagoknak engesztelésül |
| sírásunk mért nem verte az eget? |
| Tezauráltunk szerelmet is, hiába, |
| és közbe, lám, mivé romolt a test! |
| Szívünk emeld ki s illeszd mérlegedre: |
| roppant fajsúlya megdöbbent: mi ez? |
| Meteor nem sűrül félelmesebbre – |
| De főleg elszökött lelkünk keresd. |
|
| Hogy lelkünk is volt, nemcsak álmaink tudatták: |
| vagy nem hallottunk ébren szózatot? |
| Virrasztó éjjeken, ahányszor |
| nagymesszire hulltunk egymástól, |
| nem érkeztek összecsengő jajok? |
| Hát a távol haldoklók nem üzentek? |
| Rémült csengéssel, vitrinmélybe mentett |
| poros pohár kettébe sose hullt? |
| Halott kedves keze a homlokunkra |
| az éj óráiban sosem simult?… |
|
| Ha egy felhő-kóc csüng az ég falán, |
| ints utána: talán emberi lélek. |
|
| Világszél sepri az ember nyomát, |
| düledék minden embertani korszak; |
| a tenger mélyén régi s új csaták |
| játékszerei egymáshoz kocódnak. |
| A kőbepréselt Legelső Madár |
| félszemmel néz a sirály tetemére, |
| melyet hozzáverdesnek vad habok, |
| s a tenger haltalan, mint az Első Napon. |
| A szírt fokán felhő-lélek kóvályog, |
| de nem lesz már belőle szűz eső, |
| úgy eltűnik a vak, csirátlan űrben, |
| mint templomboltban a fehér lehellet. |
|
| Világszél sepri a Föld felszínét. |
| Be mindegy már itt hatszázezer év! |
| A cromagnoni barlang törmelékét |
| ím kivetette magából a föld |
| s rút tömkelegben keveredik össze |
| Cluny templomi ablaküvegével. |
| Az emberlakta katlanok homályán |
| zúzott bálványok, megcsalt istenek |
| keresik egymás kőkezét vacogva, |
| hogy megmentsék teremtőjük: az embert. |
| Hol vannak már az árva földlakók? |
|
| Nincs meditáció, csak látomások. |
| Sírás sem volt a végső perceken. |
| Hét Angyal nélkül, Trombitaszó nélkül |
| rontattunk össze, mint a fazekas |
| edényei. Az agy gigászi tornán |
| bizonyította, hogy emlékezik |
| s titkokat fejt a szörnyű rianásban. |
| Tán az Ígét kereste, mely vala, |
| hogy azt kiáltsa végső szó jogán is – |
| Csak percek voltak akkor, nem napok. |
|
| Hol vagy, harangszóval bélelt vasárnap, |
| tisztaságillat a váltott ruhán! |
| Az üdvnap-délelőtt gyermek-reménye |
| Hétfő – Hétfejű sárkánynak legelső |
| feje, melyet levágni oly nehéz, |
| hogy a többit utána szinte játék, |
| s fokozatosan könnyebbül a kéz, |
| s a többi négy s végül a drága szombat! |
| A szív megtelt, s megteltek a padok, |
| s az ember a boldogság álhitével |
| örömhajhász tömegbe olvadott – |
|
| Rovástalan zúg az idő a térben; |
| nincs több napóra s kalendárium. |
| Pedig voltak kedves naptáraink is, |
| melyeket újév hajnalán cseréltünk, |
| talán tízezer éve mindig így – |
| Keresd benne az utolsó rovást: |
| „Hamletet láttuk. Kész az új ruhám.” – |
| aztán néhány üres oldal után: |
| „Hasadj meg, Föld, keljetek fel, halottak, |
| hogy mi menjünk be alája halottnak.” |
|
|
Múzeumlátogatás
A bronzkori férfi panaszai
| Akkor kívántam ezt a biztonságot magamnak, |
| amikor éjnek-évadján kunyhónk falához |
| bozontos, barna állatok dörzsölődtek, |
| a cölöphöz foguk fenték, a szarvuk |
| hegyezték… Kölyök voltam, kutyánk elbírt a hátán. |
| Voltak társaim, egyívásuak, kiket |
| medve vitt el, kőszáli sas ragadott el; |
| jajveszékelésük sokáig visszhangzott a sziklán. |
| Akkor kívántam ezt a békességet magamnak, |
| amikor éjnek-évadján vad jövevények |
| lőtték tüzes nyíllal a házunk |
| s ugató hangon követelték halálunk. |
| Kölyök voltam, anyám vackát kerestem a sötétben, |
| anyám ölét a báránybőr alatt. |
|
| Köszönöm, hogy követtél a halálba, |
| s már együtt nyughatunk a föld alatt. |
| Csak itt van békesség, kitárt öledben; |
| örökké tart most már a pillanat. |
| Ők tudják, mért teszik együvé az emberpárokat. |
| Most már mi sem zavarja csontjaink nyugalmát. |
| Szívünkből kirepült az őrült bőregér, |
| gyomrunkból távozott a rút kígyó, |
| agyunkból kisuhant a vak bagoly, |
| Féltség, hiúság, irígység mind-mind odamaradtak, |
| vízbegurult tönkről menekvő rovarok… |
|
| Nem kell naponta előlről kezdeni mindent! |
| Nem kell ölni, hogy meg ne öljenek! |
| Nem kell többé másoktól féltselek. |
| Itt vagy velem a jó fekete földben: |
| Itt vannak jó fegyvereim; a dárda, |
| kilenc nyilam, az íj, a jó tegez, |
| késem, ivókupám s a drága |
| sípocska is – és mindez végleges. |
|
|
| Mindig szerettem idomaid alatt |
| Állkapcsod hányszor szorítottam, |
| hányszor lestem csípőd titokban! |
| A foszló hús mögött mohón |
|
| Ne hidd hát, hogy megalkuvás |
| nem volt ily eleven soha. |
|
| Ékszereid itt vannak sorba, rajtad, |
| ahogy ígértem, ahogy akartad. |
| Most már ne félj, el nem rabolják |
| bozontos, messziföldi hordák; |
| mellkasodat ölelve fonja át |
| tizenkét tüskés bronzvirág, |
| karcsontodon a súlyos karperec, |
| füledben két csillámló gyöngygerezd – |
| szépek voltak a húson, a ruhán, |
| de csak most szépek igazán. |
|
|
| Amidőn a föld mélyébe hulltunk, |
| végre nevünktől is megszabadultunk. |
| Nem érezzük, hogy rosszabbak vagyunk |
| másnál, s többek lenni sem akarunk. |
|
| Már nem is tudnám, mi volt a nevem, |
| csak azt, hogy sok sebet kaptam miatta, |
| s százszor szerettem volna új nevet, |
| nagyobbat, színeset, félelmeset. |
|
| Vagy azt akartam, bár lennék hatalmas |
| állkapcsú medve, máskor fürge farkas |
| rettentő fogaira vágytam: keselyű |
| öles szárnyát kívántam, az ülü |
| de legfőként a holló háromszáz esztendejét. |
|
| Ezek a vágyak mind kívülrekedtek |
|
|
| Nem tagadom, fölujjongó öröm |
| volna tudni: kik járnak odafönn! |
| S mért nem szűnik meg a kíváncsiság: |
| S a vágy sűrűn meglátogat; |
| mégegyszer fogni egy halat! |
| Labdát dobálni zöld füvön, |
| kapócsontozni nagy kövön, |
| tűzgyújtani, hallani, hogy ropog – |
| ó, az élők mégiscsak boldogok! |
|
| A legnagyobb árulást most követnéd el, |
| ha éreztetnéd, hogy kár volt követned. |
| Én úgyis, ottan is kísértenélek! |
|
| Megkeseríteném ételed, italod! |
| Beleköltözném a csókjaidba: |
| ne lehessenek veled boldogok. |
|
| Nálad maradt dolgaim szinte élő |
| gonosz erőként vennének körül, |
| alattomos zörgések, csattanások |
| tiltanák meg, hogy bárminek örülj. |
|
| Méhedből állatkínú görcsben |
| szakadnának ki véres magzatok; |
| fényes nappal is rémektől gyötörten |
| vánszorognál, mint egy élőhalott. |
|
| Ezért csak aludj nyugodtan itt a földben, |
| míg csontod a csontommal összeforr. |
|
|
|
A szentgyörgy-pusztai ház
| Van egy ház az erdő alatt, |
| Anyám toldoz-foldoz-baggat, |
|
| Táncol, mint egy primadonna; |
| Fiacskám a földön mászik, |
|
| A gyermekek gyarapszanak; |
| Kályha mellett melegszenek, |
|
| Várják a megváltó tavaszt, |
| Pinty szerelmes szólalását, |
| Hogy a kertecskét felássák |
|
| De a tél, jaj, szívós, konok, |
| A hó sivít, mint a homok, |
| S minden éjjel egy kis halott |
|
|
Csunyinka tánca
|
Ádikának
| Aki nem látta táncolni Csunyinkát, |
| nem is tudhatja az, hogy mi a tánc. |
| Egy mozdulat, s ébren álomba ring át, |
| hol nincs halál, s nem éri földi gáncs. |
|
| Tavitündér narancsszín holdvilágon |
| így lebben-illan a sáté felett; |
| miként pillangó ül meg a virágon, |
| szív új akkordból új lélegzetet. |
|
| A hórák tánca éjféli berekben, |
| mikor lábuk sem éri a mohát, |
| a hóra-tánc sem kísérheti szebben |
| hétágú síp szerelmes ritmusát. |
|
| Szeme, a kék katáng, követhetetlen |
| álmélkodással oly világba lát, |
| hová én, nyomorult, el nem mehettem, |
| bárhogy gyötörtem lovam vékonyát. |
|
| Most tán a tengermély zsongó ölében |
| elsüllyedt város oszlopán pihen, |
| most angyalokkal versenyt száll a légben, |
| s csillagport hint hajába röptiben. |
|
| Mert nincs jelen. Eljött és átölelte |
| a felidézett lét előtti lét, |
| s talán éppen most kóstolgatja lelke |
| a halál édeskés szédületét… |
|
| Muzsikaszóra szálló rózsahinta, |
| döbbenten nézünk s tanácstalanul, |
| ereszkedj hát vissza hozzánk, Csunyinka, |
| ne hagyj magunkra vénen, itt alul. |
|
|
Barátaim
| Olyan mélyen benn-élnek életemben, |
| hogy egyedül már sohasem vagyok – |
| az egyik valami tömlöc-veremben, |
| a másik, a másik – talán halott. |
|
Dadogások egy szívhez
| Milyen megrendítő a szív vállalkozása! |
| Kínoktól zsibbadón, emléktől terhesen |
| a másodperceket kiütni egyre-másra, |
| ügetni koldusan, megverve, elhalón, |
| el nem fogyó úton, céltalan robotolva, |
| szolgálni holtig egy méltatlan idegent, |
| s tán egy rozsdás kereszt tövén lerogyni holtan, |
| mikor boldog ludak suhognak odafent! |
|
| Milyen őrült erő a szív vállalkozása! |
| Félreértett, konok kötelességtudás, |
| a forradalmiság vak állandósulása: |
| minden másodpercben egy-egy új robbanás |
|
| Elhóhérolt szívem, jó volna már pihenned! |
| Megszolgáltad a magaslati üdülőt, |
| a fenyveslevegőt, a kéklő sziklacsendet, |
| a tagolatlanul egybefolyó időt. |
|
| Ideje volna már, tudom, a bölcsességnek |
| előkelő hűvös fátylába kösselek, |
| amelyen át döfés a burkodig nem érhet, |
| s nem jutnak csücsködig incselkedő kezek. |
|
| Ha csíz volnál, szívem, most feltétlen kinyitnám |
| repülj, ha tudsz repülni még! |
| Bolond szolgálatod lejárt, |
|
|
Rigótemetés
| A szőlőben temettük a rigót, |
| fekete földben ástuk meg a sírját; |
| ott porladt már minden volt madarunk, |
| szép tollaik a rothadást lebírták. |
|
| És felcsapott valami furcsa szag, |
| szaga félig humusszá vált madárnak, |
| s a földből, mint elvágott iszalag, |
| kalimpáltak elő a tarka szárnyak. |
|
| A rigó feketén feküdt, hanyatt, |
| lábánál fogva tettem a gödörbe; |
| mély volt az már, tán embernek való! |
| Szepegve ültünk körülötte körbe. |
|
| – Az volt csak a borzasztó temetés, |
| amikor a megölt cigányt temették! |
| (A fegyházban verték agyon szegényt, |
| bűnükre ne legyen eleven emlék.) |
|
| A sírba úgy eresztették alá |
| anyaszülten, rossz deszkára kötözve, |
| két kis porontya sírva ordibált, |
| szöktek volna utána a gödörbe! |
|
| S míg valahol zördült egy cimbalom, |
| a fegyőrök puskái felmeredtek, |
| putrik népe vicsorogva lapult, |
| választván pajzsul egy-egy sírkeresztet – |
|
| Így szólt apám – közben bealkonyult –, |
| arcát kezébe tette, mintha sírna; |
| szőlőre, sírra zokogva borult |
| a bársonyos rigóhang bakacsinja. |
|
|
Nyitány
|
Sou-nak
| ez a csapdátlan szerelem, |
| e bársony test, e májusi madárhang. |
|
| Véremben lüktet hívásod ekhója. |
| gyötrelmes évek meghazudtolója. |
|
| Nyugtass meg hát: nem holmi kérész- |
| (Ó, jaj, ha arra gondolok, |
| hogy másé voltál s másoké léssz!!) |
|
|
Mint repülőgép…
|
Sou-nak
| Mint repülőgép, mely anyahajóról |
| röppenve fel, túlságos messze szállott, |
| a lelkem is, a szeleburdi, kóbor, |
| fél, hogy hozzád már vissza nem találok! |
|
| A viharok azóta hol sodornak, |
| dédelgető, meleg érzelmi bázis, |
| a viharok szelében bujdosónak |
| szomját eloltó, ringató oázis! |
|
| Felröppenésem már hiába bánom… |
| Csak még egyszer találnék vissza hozzád! |
| Többé sohase játszanám bujócskát |
| e tomboló, kietlen óceánon. |
|
|
Elégia egy rabhoz
| Milyen érzése lehet a madárnak, |
| ha mind kitépték szárnyatollait, |
| ember fejében mily rémei járnak |
| a gondnak, ha nem alkot, gyarapít? |
|
| 2×2 méteres sötét zugában |
| min tépelődik az államfogoly, |
| ha már négy éve őrjöng ott magában, |
| vergődve, mint láncon vadász-bagoly. |
|
| Megint eljöttél álmomban, Barátom, |
| létentúli derengés arcodon, |
| s az a vonás, melyet a szemhatáron |
| az alkonyat utolsó sávja von. |
|
| „Már semmi sem fáj és semmi se bosszant – |
| mondtad –, annak köszönd, hogy még vagyok, |
| hogy hét padláson át éjszaka-hosszant |
| tüzes tűkkel szúrnak a csillagok.” – |
|
| Hányszor haltál meg már nekem, de hányszor! |
| S támasztott fel megint a kósza hír, |
| ahogy felkél a katalepsziából |
| az élve eltemetkezett fakír. |
|
| Hányszor csapott meg fényes nappal, ébren, |
| nálam erősebb lényed árama, |
| s meggyorsuló, vergődő szívverésem |
| szárnyatbontó madárként szállt oda, |
|
| hol rács mögött, nyirkos cella-homályban |
| szalmán elnyúlva tudni véltelek, |
| s tudatomba törtek perzselve-fájva |
| a tudatod kitöltő képzetek. |
|
| Ilyenkor nárcisz illatát sem érzem, |
| keserű lesz a csók és a falat, |
| s magam körül önbüntetőn kiképzem |
| a téged büntető börtönfalat. |
|
| De aztán már-már jólesik, nem éget |
| ha átveszem s megosztom szenvedésed, |
| kínod tompul s könnyebb a pusztulás. |
|
| Vállalván sorsod így percekre néha, |
| véltem, kurtábbra rántom az időt, |
| mit Ádám égbevágyó ivadéka |
| éltében sírszerű homályba’ tölt. |
|
| De adtam-é valóban kínjaidra |
| akár egy pillanatra balzsamot; |
| s szolgálhat vigaszul baráti sztigma |
| annak, ki test szerint tán rég halott? |
|
| Már ritkul, sápadoz jelentkezésed; |
| vagy felfogó lelkem tompul-fakul? |
| És könnyem sincs, bár minden sírni késztet. |
| Üzenj, találkozunk-e odatúl? |
|
|
Búcsú
| Elmentél hát, te csalfa napsugár, |
| Nyári melege őszi életemnek; |
| Nyomodban eljött az eső, a sár – |
| Szívemet mily tűzön melengetem meg? |
|
| A kerevet tarka párnáiban |
| Az illatod itt volt még kora reggel; |
| De elillant a dél óráiban – |
| Mit kezdjek a gyönyörű kerevettel? |
|
| Könyvek közé ásom megint magam, |
| S reménykedem: tán visszahoz a május! |
| S szeretlek sajgón és vigasztalan, |
| Mint papkisasszonyt a komor legátus. |
|
|
Magány
| Távozzék tőlem vágy, keserv, harag, |
| „ne búsuljak élőkért-holtakért”, |
| ne nézzek sandán más fején babért, |
| hisz földi pályabér meg nem marad! |
| Kedves élőket és jó holtakat |
| zárjak ki innen bár egy éjszakán, |
| hátha kegyelemteljesen fogad |
| magába a régáhított magány… |
|
Próba
| Mint aki éjjel lepkét kergetett, |
| megfogta és a holdra felmutatta, |
| hogy lásson rajta színt és pettyeket: |
| vizsgálom én is álom-versemet. |
|
| Ó, holdsütötte tájon, a mesék |
| forrásvidékén támadt furcsa jószág, |
| új szenvedély gyümölcse, élsz-e még? |
| szíved dobog? – Vagy megölt a valóság, |
| s száraz tetem vagy, kárhozott szemét. – |
|
|
Honvágy
| Csak még egyszer feküdnék az ingyenstrand porában, |
| Az ostiai parton, a tenger fövenyén! |
| Vagy a görög romokról lógathatnám a lábam, |
| Taormina fokáról, toprongyos jövevény |
| Csak mégegyszer loholnék ciprus-sorok homályán, |
| Sírok között siratva esendő önmagam! |
| Cyréne Vénuszára nézhetnék beteg-árván, |
| Gondolva drága nőre, ki messze-messze van! |
|
| S a tékozló fiaknak könnyével a szemében, |
| Ezüstös tengeröblök csillámló tavaszán, |
| Hallhatnám, hogy a boldog, zsivajgó idegenben, |
| Őrült anyák jajával hív elhagyott hazám!… |
|
|
Keserves
| melynek hátán nehéz terű, |
| keserű, mint a vén uborka, |
| az élet, melyben nincsen derű, |
| keserű már a méz is, hogyha |
| nagyritkán ínyemre kerül, |
| keserű a kompót, cukorka, |
| Sorsom nem fordul soha jobbra, |
| s nem élhetek már emberül? |
|
Éji látogatás
| Megint mézet lopott a Rém ma este: |
| szőrpamacsos fülét hegyezte, |
| s látván, hogy alszanak, mint a halottak, |
| beleütötte arcát, bele tömpe |
| orrát a régi porcelán-bödönbe, |
| beleöltötte roppant sárga |
| nyelvét s habzsolva-falva |
| nyelte a mézet és nyakalta. |
| Mezőket látott és virágot, |
| melyek közt hajdan citerázott, |
| majd undorodva és megcsömörölve |
| száját vörös szakállával törölte, |
| s a bödönbe beleokádott – |
|
| A gyermekek, kis angyalok, pihegve |
| aludtak s álomszárnyon, mint a lepke, |
| repdestek a hajnali égen… |
|
| Régen történt, be szörnyü régen! |
|
|
Vesztőhely-álom
| Milyen vesztőhelyen mérték ki őket, |
| tagló alá zuhant erdélyi főket? |
|
| Mert hogy kimérték, álmom megmutatta: |
| szennyes, vérmocskos piacon |
| csattogott nyúzott csontjukon |
| rozsdás hentesbárd, rövidnyelü balta. |
|
| Messzi faluk vad népét odacsalta |
| s a vérük nyalta kóbor kutyafalka. |
|
| Kitépett szívért, összetört gerincért |
| az asszonynép megütközött; |
| ember-kutyák s eb-emberek között |
| szeges bottal vert szét a sintér… |
|
| Dermedten álltam, tudván, hogy apámon |
| a sor s több régi magyaron, |
| mert ádáz törvény s hatalom |
| ül újra tort az istenvert világon. |
|
| S a küldött jeleseknek ez a sorsa: |
| kiirtják őket kannibál gazok, |
| s haláluk láttán nyáluk is csorog, |
| lakomájuknak ők a sava-borsa. |
|
|
A vén kőhordó uszály
| Már két hete fekszik a fövényen, |
| mint egy kivetett, órjási hal; |
| megviselte hetvenhét vihar |
| s most hét ács tesz-vesz rajta serényen. |
|
| Lomha teste tán száz éve jön-megy |
| Visegrád és Budapest között, |
| követ szállít, vemhesen döcög, |
| bálna-orrán nagy láncok zörögnek. |
|
| Azt a hegyet – ládd, csak a karéja |
| maradt már meg – mind ő hordta le, |
| s elhordatják még azt is vele: |
| mennyi deszkát halmoztak köréje! |
|
| Gyalu nyisszan, sikkan a vonókés, |
| ácsszekerce csattan a bogon; |
| órjás fúrót forgat konokon |
| két napvert, keményen markoló kéz. |
|
| Bognárbalta csattog a hasábban, |
| és a nagy test jajgat és morog; |
| benne három ács sürög-forog, |
| három Jónás a cethal hasában… |
|
| Talán még ükapjuk építette |
| ezt a bárkát: hajóács-falu |
| volt ez egykor, szurokillatú, |
| rozzant bárkák jöttek a szigetre. |
|
| S itt eléje rönköt gördítettek, |
| kiütötték korhadt oldalát, |
| s lett új borda s új kormánylapát – |
| s mennyi szurkot adtak a betegnek! |
|
| Forró szurok-balzsam, csepű-vatta |
| tömködi-kötözi száz sebét, |
| öreg bordák foghíjas közét, |
| s messze szurkos a homok alatta. |
|
| Az az idő nincs már messze, látom, |
| vízre lendül, újra fiatal, |
| s hömpölyög túl hetedhéthatáron! |
|
|
Álom-látás
|
Írd meg, amellyeket láttál, amellyek most vagynak, és amellyek ezután következnek.
János jelenései, I. 19.
|
| Az este még négyesben üldögéltünk, |
| központban ő, alig volt ruha rajta, |
| ha ránéztem, vadul mozgott a gégém, |
| szemem forgattam szomjasan sohajtva. |
| Hagyakozóan eszméket cseréltünk, |
| s bár sápatag férfibolygóival |
| alamuszin osztoztam égi fényén, |
| tudtam, enyém lesz ő a végén… |
|
| De hirtelen szétűzött a vihar. |
|
| Fohászkodtam: bár vinne őt meg engem |
| ugyanegy tölgy alá pokoli sodra, |
| lelnénk egymásra, s tán már a kihalt |
| földön, borzalmaktól mámorosodva |
| omolna karjaimba; majd zokogva |
| zendítenénk hálás zsoltári dalt!… |
|
| Így váltam el, így hagytam őt megint |
| más férfira, süvöltő éji szélben, |
| hogy mikor a halál felé suhint, |
| az gyámolítsa, annak teste védje, |
| s kerestem vak-loholva azt a fészket, |
| ahol erdők alatti messzeségben |
| két árva gyermekecske heverészget |
| s a pusztulást nem sejti, még nem. |
|
| Iszonyatos fényesség fent az égben, |
| iszonyatos rázkódás lent a földön; |
| vakító fény, zengés, mindent betöltőn. |
| A Végitélet, közös tűzhalálunk |
| lám elközelgett: vagy a mennybe szállunk, |
| vagy a Pokol lészen tanyánk örökkön. |
|
| Csillagok égő könnycseppjei hulltak, |
| kezem szememre nyomtam: ne vakuljak, |
| s talán e szemkápráztató nyomástól |
| sok csillagot láték, amint repültem, |
| kőhajításra, lángolón, egymástól, |
| gyűrűs bolygókat pályás égi rendben, |
| mint hajdan, a fizika-tanteremben. |
| Hanyatt feküdve úsztam már az űrben |
| a tűz által emésztett föld felett. |
|
| Jaj, hol lehet a szörnyű csoda napján, |
| hol lehet Ő? S oly vad igyekezet |
| támadt bennem, hogy már Felé repültem, |
| irányítván lelkemmel testemet. |
| Világtájak, földtengely, égi pálya |
| összeomolhat: lelkem megtalálja. |
|
| Jaj, mért hogy íly istentelen pogányul |
| ért engem a Végítélet utol, |
| s a kénesőtől, égi hamutól |
| arcom kigyullad, el nem halaványul; |
| s az ember közösségből kiválva |
| nem készülök a kollektív halálba. |
|
| S a lobbanásokkal telt szörnyű éjjel |
| terében hulltam csillagok között, |
| mint az a megperzselt szárnyú görög, |
| testemben a repülés gyönyörével… |
|
| …Ráborultam. Szakadozott selyem |
| fedé a testét, bőre több helyen |
| látszék, amint orcáját földbe fúrva |
| feküdt az oldalán, karral kinyúlva. |
|
| Balkéz felől a Folyó füstölög, |
| a völgyben friss, fojtogató ködök, |
| messze, keletre otthonunk, a Város: |
| por és hamu s minden, minden halálos. |
|
| Csókolni kezdtem, ráborultam, |
| most már csókolhatom nyugodtan. |
| Hagyja. Halott? E drága test halott? |
| Meghaltak benne csókok és dalok? |
| S csókoltam holtnak vélve is – de ím, |
| balzsamként hulltak rá a könnyeim: |
|
| Úgy átölelt, ahogy még soha senki, |
| s öleltem, ahogy még senkit soha, |
| azt hittem, csókomtól újból elájul. |
| De csókot kért könnyből szűrt mosolya, |
| együvé tartozásunk zálogául. |
|
| S az átvészelt, őrült emberi nem |
| voltunk mi már, új kéj, új gyötrelem, |
| mikor a perzselt, puszta parlagon |
| fogantatón szakadt belé magom. |
|
EPILÓGUS
| …Furcsa ruhák, botok és kalpagok. |
| Ki megmaradt, mind a hegyekbe tart. |
| Én trópusi sisakban ballagok, |
| oldalamon rezeshüvelyü kard. |
|
| A Hegy magaslik ararátosan, |
| valahol fent csilingel egy kolomp, |
| most már megmaradunk bizonyosan: |
| a fákon itt már eleven a lomb. |
|
| Kolomp? talán kápolnás kis harang – |
| pásztori lét vár, új hit, küzdelem. |
| S megszólal egy csengő gyermeki hang: |
| „Én láttalak repülni odafenn! –” |
|
| Csillagtüzek-perzselte rossz szemem |
| megnyugtatá ez a tengernyi zöld. |
| Nem repülök többé már sohasem, |
| hazám lett újra e szomorú Föld. |
|
|
|
|
Üzenet
| A napjaim köréd kristályosodva |
| igazodnak az idő fonalán; |
| totemi képeddel életem odva |
| megtelik – ott ég fekete falán. |
|
| Benned testvéries uralmuk osztják |
| a testi báj, a tündéres okosság. |
|
| Tűrd el tehát, ha dideregve-fázón, |
| maradék életem reád ruházom. |
|
|
Önemésztő szándék
| pusztul bele egy sűrű, ős |
|
| hallgatni, hogy zubog a vére, |
|
| ahogy a föld álmos husába |
| zuhan belé egy vad, kreol |
|
|
Tilalmas kert
| Vasárnaptól hétfőre virradólag |
| annyi furcsát álmodtam újra Rólad! |
| Gyermekkoromban is eképp színezték |
| álmaimat a nagyjátékú esték, |
| s mesevilágban éltem újra mindent, |
| ami napközben a szívembe döbbent: |
| a gyermek-lélek korlátot nem ismert, |
| lábom palánkon át repülve szökkent, |
| s hol teltgerezdű saszla ért pirosra, |
| jó hajdú-kedvvel léptem a tilosba – |
| De most! Ó, jaj, a Vén Csősz szeme jól lát, |
| s álmomban is törhetetlen a korlát! |
| Hogy szaladtál a kert útján felém |
| hancúrozó, pajkos mozdulatokkal!… |
| S köztünk a vaskapu, roppant lakattal, |
| én a külső, te a belső felén. |
| De még szerencse, hogy azok a rácsok, |
| a dárdavégű szörnyű fegyverek, |
| lehetővé tették megtorpanásod, |
| s el nem sodortál, csintalan gyerek! |
| (Ezt csak most mondom. Akkor tudtam: átok,
|
| átok, hogy rács közül kell kérni csókod! |
| Mert a kezünk hideg rácsba fogódott, |
| s járom-csontunkba vasak éle vágott!) |
|
| Támaszkodtam a hűvös kőpalánkhoz, |
| sorshúzás áldozataként, vakon, |
| s hátam megett a zörrenő, homályos |
| kertben a társaim, öten-haton, |
| törték a bokrokat, akár a medve, |
| keresvén alkalmas búvóhelyet, |
| s én, a Hunyó, csak számoltam sietve, |
| hogy indulhassak már s megleljelek. |
|
| Órjás rebarbarák, vad málnabokrok |
| rejtettek-é el, tündéres alak? |
| Mért bújtál el, és mért nem akarod, hogy |
| a sűrű kertben megtaláljalak? – |
| Tehetetlen dühöngtem, hogy miért nem |
| maradtál a kimért játszóhelyen, |
| s léptél oda álnok-önkényesen, |
| hová nekem nem, nem szabad belépnem. |
|
|
| Kebled garázsa balmarkomban égett. |
| Kardként meghajló tested a karomban |
| s kacagtál, mint kit nem foghat a vétek… |
| Jaj, hogy ismét diadalmas-goromba |
|
| boldog voltam, mert régesrég kioltott |
| S általad adatott meg újra égnem. |
|
| Mert mint aki csak odázza a dolgot, |
| suttogtad húnyt szemmel, lihegve: |
|
|
|
Non omnis moriar
| Csókolj, istennő, vesd magad hanyatt, |
| örökké élni fog e pillanat! |
| a költő százéves korában is, |
| és idvezült orcával térdre hull. |
|
| S ha meg nem éri ezt a kort, |
| ez az örökkön élő pillanat |
| bíz ottan is meglátogatja majd |
| S amíg habzsolja emlék-húsodat, |
| őrületében felnyög és sóhajt!… |
|
| S ki akkor jár a szörnyű temetőn, |
| irigyen néz körül, s bár kit se lát, |
| tovább kutat vad szerelem-lesőn |
| s kajánul mondja: Övék a világ! |
|
|
A negyvenedik ősz
| Úristen, ez a negyvenedik őszöm! |
|
Vajon még hány van, kérdezem… |
| De csak a tücskök rínak a mezőkön, |
|
Rozsdás szerszámmal, érdesen. |
|
A barlangkutató
|
Vértes Lászlónak
| csodálatos világban él ő, |
| cseppkő várja s száztitkú tó |
| s mindég a barlangról mesél ő. |
|
| Lámpása van s gumi-ruhája; |
| ha helyét itt fenn nem leli, |
| útvesztős barlangok homálya. |
|
| Útat tör medvék ösvenyén, |
| bevilágít minden sarokba, |
| szakállas árnyékát a fény |
| titkos-jelű falakra dobja. |
|
| Denevérek szállják körül, |
| hátára mész-erek csorognak, |
| de kedve felcsap és örül, |
| ha nagy fogak rávicsorognak. |
|
| S mily furcsa érzés járja át, |
| s hogy reszket szótkeresve szája, |
| valami zugban megtalálja! |
|
|
Naponta látlak itt s csodállak…
| Naponta látlak itt s csodállak, Szépség, a vén falak között, |
| szélhozta mag, mely megfogant a zord sziklán s virágba szökött. |
| Holt dolgok őrző csarnokában, múlt századok gyűjtőhelyén, |
| Maga vagy a bezárt Természet, nem ide-illő jövevény! |
| Mikor ott künt a nyári nap süt s vizek újulnak szüntelen, |
| ha ősszel a lombok pirosulnak s kék pára ring a völgyeken, |
| mikor a hó a szemhatárig szántalpakon suhanni hív, |
| vagy az első rigó szavától sajdul a béna, téli szív; |
| itt kell morzsolnod ifjuságod vissza nem térő napjait |
| s rácson át látnod a világot s még rácson át is csak alig. |
|
| Ó, én ne osszam szenvedésed, a szabadság szerelmese, |
| ki oly sokáig hitte balgán, hogy életünk tündérmese? |
| S kit oly korán felháborított és harcra hívott a halál, |
| sok bárgyú élet-ellenesség, embertelen törvény, szabály, |
| ki szárnyas Perseust követve vergődtem tengereken át: |
| ne lássam tiltakozva Benned a láncravert Andromedát? |
| ne őrjöngjek e gondolatra, ne ostorozzam önmagam, |
| hogy innen, hol minden lim-lomnak örök zuga, tárlója van, |
| hol lepke, verskötet, plakátrongy szívósan halhatatlanul, |
| gyönyörű, drága Nő, te múlj el, te illanj el nyomtalanul? |
|
1953. november 12-én (zárthelyi, extemporale) |
|
Februári pillanat
| Lehet-e jobban panaszolni, fájni? |
|
| Párjára őszutón a pásztor |
| eladta s jót ivott az árán. |
|
| ily rémítőn, ily ősvilági árván. |
|
Kisoroszi, 1954. február 14. |
|
Nyár-igézés
| Azt kérded, fiam, hogy kobakodban |
| mint fér meg oly sok emlék-bogár |
| s hogy-hogy épp e zord téli napokban |
| zajdul benne száz-ízűn a nyár –? |
|
| Add kezembe azt a drága buksit, |
| hol bodorkás szöghajad alatt |
| nyolc nyarad színes emléke nyugszik |
| s kis rovást tett minden pillanat. |
|
| Eme dúcban, ládd, a fejtetődön |
| lakozik tán a hancúrozás, |
| kurjongatás szőlős dombtetőkön, |
| hempergés és bak-ugrándozás. |
|
| Itt hátrább e kettős horpadásban, |
| mely éppenhogy kitapintható, |
| a fürdés- s az úszástudomány van, |
|
| kristály-mélye, melyben mint a búvár |
| egy hatalmas szippantás után |
| a hináros mélybe le-lebuktál |
| s kapdostál a keszegek után, |
|
| majd felszínre bukva és tikogva |
| evickéltél ki, mint a kutya, |
| s tettél szent fogadalmat titokban: |
| nőjjön benne bárminő csuda, |
|
| le nem szállsz mélyébe sohatöbbé, |
| mert oda csak béka s hal való – |
| azóta is benned él örökké |
| s háborgatja álmod az a tó… |
|
| S lám, tovább mi lakozik: emitt ni, |
| e kis búbban a huncutkodás! |
| Fészkéből kiszedni, meghajítni |
| a madárkát, tudtad, nyavalyás! |
|
| Majom-mód ugráltál ágról-ágra, |
| fejjel lefelé lógtál, te gaz! |
| haza se jöttél, csak vacsorára, |
| ha a gyomrod kordult – nem igaz? |
|
| Hát a szőlőlopkodás, a bingyó- |
| alma rázás tán nem itt buvik? |
| S hogy a nyírfa esti szélbe ringó |
| csúcsán ültél, akár a kuvik? |
|
| Rikoltoztál, anyád-rémítendő, |
| s ott nem hagytad volna azt a fát, |
| csak akkor lett ebből elegendő, |
| hogy rátettem a fűrész fogát… |
|
| Jó, ezt hagyjuk… Persze, csupa jóság |
| síma s magas diák-homlokod, |
| s mint a kerti út mentén a rózsák, |
| benne sok-sok szép s dicső dolog: |
|
| Rőzsegyűjtés, szorgos kert-kapálás, |
| öntözés, vetemény-ültetés – |
| az a kis betyárság, ordibálás |
| jópontjaidhoz képest kevés. |
|
| S az is itt van valahol rovásban, |
| hogy megálltál egy kis hant felett, |
| elmerültél mély gondolkodásban |
| s kezed egy kis bokrétát letett. |
|
|
A Semmi felé
| Valami ócska verkli húzza |
| Minden értelmetlen, galád, |
| ember-jegek fáradtan úszva |
| vonulnak langy felolvadásuk |
| felé a szennyes-vad Dunán, |
| csakolyan ronda, mint a másik, |
| s méhében mocorog a holnap, |
| a megszokott bús folytatás – |
| s már az se számít, ha levás |
| a boldog égről csillag, hold, nap, |
| a kozmikus lét sava-borsa, |
| s nem tudja az emberözön, |
| tán e percben dől el a sorsa, |
| s amint halálunkról tanítják |
| a föld kérgét összehasítják – |
| S aztán sokáig semmi sem lesz, |
| csak kocsonyás, egysejtű lét |
| s kezd alamuszi szerelemhez, |
| de állattá fajulni nem mer, |
| csírát nem oszt és nem szoroz: |
| csillagölő majom, az ember! |
|
Örökifjú muzsika
| Örökifjú muzsika csermelyében |
| Fürösztöm meg korán vén arcomat, |
| Hadd mossa meg időszántotta képem, |
| Simítsa el a sápadt ráncokat? |
|
| Egy hosszú ősz hajszál hullt az ölembe, |
| Talán apámé, talán az enyém, |
| S közben zuhog e dallam a fülembe, |
| S fiatal álmok ringnak ütemén. |
|
| Ó, a lélek, e szívós síri mécses, |
| Hogy elhazudja! Fut-fut a zenéhez, |
| És régi dalt friss vágyakkal fogad. |
|
| S künt tél van és a kert halotti dermedt, |
| Jégtűket hint a csillagos magas, |
| S én, kit örök ifjúság átka vert meg, |
| Érzem, hogy jön, jön, jön az új tavasz! |
|
|
A halászsas
| Sokszor megbámulom a nagy halászsast, |
| amint rőt, méteres szárnyaival |
| horgász fejem felett suhogva átcsap, |
| kutatva, hol ezüstlik holmi hal. |
|
| A víz mentén fejét forgatva szállván, |
| széles hatalmában nagy-boldogan |
| hintáz a kékben, majd szűkít a szárnyán, |
|
| A préda: jó két araszos hal, |
| már ott ficánkol karma közt; |
| aztán – irány a sziklaoldal, |
| s egy odú szélén lakomába kezd. |
|
| Ez az ősi, az igazi halászat? |
| – sóhajt bennem irígység, sanda kín, |
| s fához támasztom megalázott, |
| drága horgász-szerszámaim. |
|
|
Középkori fametszet, I
| Hol a tömzsi, tűzmarta kapu-tornya |
| lőrés-szemével a mezőkre tárul, |
| megszűnik utca, épület-cikornya |
| s a város elfeledkezik magáról |
|
| nagyhirtelen – a görbe, gübbenős út |
| szélén botorkál szoknyáját befogva |
| egy rebbenő lány amoda a kőkút |
| iránt a bojtorjános giz-gazosba. |
|
| Kopár dombon, túl a dögtemetőn is, |
| úgy lehet, a világ eleje óta, |
| lógó gyümölcsivel az akasztófa; |
| mögüle kél a nap, gyönyörű főniksz. |
|
| Éji fátylától megrabolva reszket |
| a kulcsos város, s tündököl a fényben, |
| csupa tornyok, csupa arany keresztek – |
| mint országalma egy király kezében. |
|
| Messzeföldről, bottal kopogva, bátor |
| új tanokkal – szemében szent nyakasság – |
| tart a vaskapunak valami vándor. |
| Nem tudja még, hogy holnap felakasztják. |
|
|
Memento
| Láttál-e már fekete sírbolt |
| poklában szétesett koporsót, |
| melyben rablótól összedúlva |
| hever egy régi, sárga hulla; |
| pók fészkel kiszáradt szemében, |
| s felette síri szél lehében |
| cafrangos szemfedő vacog? – |
|
| Csókkal ne ámíts és ne könnyezz, |
| maradj ördögmátkájú özvegy. |
| Szemfedőm zöldgyűrűs kezeddel |
| behullt szemem elől ne vedd el, |
| mert jaj neked, ha odalátok, |
| hol éled fertelmes világod! |
|
|
Szemfedőm
| A köpenyed arcomra borítottam, |
| s agyam elárasztotta illatod, |
| féltébolyultan és megvakítottan |
| találgatom alatta: ki vagyok? |
| Belémköltöztél! Külső testi formám |
| alatt istennő-termeted feszül, |
| s tán Te leszek, ha majd új létet ró rám |
| a Mindenség és egyszer újraszül! |
|
Kirándulás a Húsvét-szigetekre
| Képzeletem már jónéhány nap óta |
| a Húsvét-szigetek táján evez, |
| le-leszállok – titokzatos pilóta – |
| titokzatos, nagy kőfejeihez. |
|
| Szürkés sziklák alatt, holt-szikű lankán, |
| odvas-szemű, gigászi kőfejek, |
| méregetik vakon, halotti sandán, |
| a tornyosuló évezredeket. |
|
| Tenyérnyi folt a tenger közepében |
| viharvetett embermagot fogant, |
| s megtartva ős, örökletes hitében, |
| munkára fogta a boldogtalant. |
|
| Hitvány kővésőjét marokra kapta |
| s nekiesett a sziklának e nép, |
| s még egyetlen tudós meg nem ragadta |
| buzgalmuk munka-hipotézisét. |
|
| A munka folyt emberöltők során át, |
| s új főket alkotott e szent robot, |
| mögöttük ostoros hortátor ágált? |
| Vagy ki-ki jószántából dolgozott? |
|
| S ha már a ráeső munkát lerótta, |
| ajkán zendült szobrászi-büszke nóta, |
| s azontúl tétlen éldegélt tovább? |
|
| Hogy közlé önmagát a végtelennel: |
| vigasztalhatta cseppet is e hit, |
| hisz nyomtalan mosintja el a tenger, |
|
| Halászhatott halontó kék vizekben, |
| eszkábált csontszigonyt és jó nyilat, |
| s csiszolgatott, hogy tán senki se szebben, |
| gyöngyöt parázna asszonyainak –? |
|
| Vagy ott kopácsolt élte fogytaiglan, |
| mint valamennyi őse azelőtt, |
| míg Napisten e vak munkába hibbant |
| agyából fel nem szívta a velőt; |
|
| s míg a roppant, magagyártotta bálvány |
| áldozataként össze nem rogyott, |
| s szerzett annak, saját kidőlte árán, |
| vérbő, fiatal új áldozatot –? |
|
| Mert úgy lehet, e szörnyű kőkoloncok |
| ismeretlen istenségek soka… |
| Vagy tán akit uraltak e bolondok: |
| a sziget mindenkori zsarnoka? |
|
| Saját maguk? És önörökítésük |
| őrületének szánták életük, |
| s a kősziklán úgy használták a vésőt, |
| akár a papíron én a betűt –? |
|
| Ki mondja meg?… De emberkéz csodája |
| s a szikla berovátkolt oldala, |
|
| s a hősökről regél évezredeknek, |
| kik vájták itt a sziklát véresen, |
| s bár mániájuk ily csodát teremtett, |
| fajuknak nem maradt izinkje sem. |
|
| …A lelkem nyugtalan-töprengve szálldos |
| a sandán hallgató fejek körül, |
| s alkotóik szent emlékének áldoz: |
| örökké élnek, ismeretlenül! |
|
1954. augusztus–szeptember |
|
A Roppant Pillanat, II
| Itt kezdődik a nagy megsemmisülés fogaimban, |
| Állkapcám iszonyú éjbe meredve feszül: |
| S mint kire bánya-iszap vagy hegynyi homok szakadott rá, |
| Mardosom elboritó évmilliárdjaimat. |
|
Delelőn túl
| Hiába tépkeded deres hajad, |
| a fogad is kiszolgált, csorba, csempe; |
| közeledik, fiam, a pillanat, |
| hogy szedelőzködhetsz a végtelenbe. |
|
| Már őszbe hajlik a természet is, |
| tavaszt, nyarat eggyézilálva szinte – |
| akár nyarad, egész életed is |
| olyan kurtácska volt, visszatekintve. |
|
| Boldog lehetsz még, ha szíved kihült! |
| csak hamujába friss sebét temesd be! |
| Hogy Anna is, mint fecskefarkú lepke, |
| bár kapdostál utána, elrepült. |
|
|
Néma tömeggyűlés
| Állok a sírkert peremén, a |
| lámpák fényében, és e néma |
| tömeggyűlést figyelgetem: |
|
| emberek voltak – kőkeresztek, |
| ki rangosabb, ki rangjavesztett, |
|
| De csendjük rég kialakult már, |
| vér és velő kihalt-kihűlt már, |
| s a maguk módján boldogok. |
|
| – Ó, ti, kiket vágy már nem éget, |
| hogy irígylem e békességet, |
|
|
Hajdani szép galambjaimhoz
| Galambjaim, angyalkák, sok szerelmem, |
| galamblányok, fiúk, szépasszonyok, |
| galambgavallérok, szökős csavargók, |
|
| Állnak-e még a vén padlásgerendák, |
| melyek tövén vígan tanyáztatok, |
| s hol fészketek s pelyhedző kisdedek közt |
| gazdátok voltam s lakótársatok? |
| És arról álmodoztam, hogy idővel |
| a sokasodó bucskázó-, sirály-, |
| pávás-, golyvás-, örvösgalamb-világban |
|
| Szerettük egymást, szinte összenőttünk, |
| hisz már-már embert láttam bennetek, |
| s a kislegényben ti talán galambot! |
| S ha körülszálldostátok a harangot, |
| az én világom nőtt és terjedett! |
| Kivetülése volt saját magamnak |
| minden égrekeringő repülés, |
| fehér szárnyon szállása a galambnak: |
| egetvívó próba-idvezülés!… |
|
| Sírocskátok a régi kert zugában |
| már rég benőtte mindenféle gaz, |
| s rájuk a rókajáró éjszakában |
| tépett pehelyként csak havaz, havaz. |
| De él talán valahol unokátok, |
| és tudja még: ükanyja szép fejét |
| csókolta egykor, mint fehér virágot, |
| egy kisfiú, s bár eltelt oly sok év, |
| még visszahívja a boldog közösség, |
| melynél szebbet ember nem alkotott, |
| mert hősi szárnyalásra ösztönözték |
| galamb-tündérek, galambhéroszok! |
|
|
Havazás
| Hópihék, kavargó, pillanatnyi |
| Ki földrehull, reátipornak; |
| aztán fejünk a földrehajtva |
| visszahull újra ki-ki pornak. |
|
Esztendők
| Azt hiszed, esztendők nyomtalan elmúlnak? |
| Szivedben nem marad se kínjuk, se szennyük? |
| Bagolyrúgta ház vagy, cserepeid hullnak, |
| De azt is köszönjük, hogy élünk, köszönjük! |
|
Zodiacus
| Mire a Föld új állatövbe lép, |
| világunk céljavesztett törmelék, |
| s az emberiség maradéka végül |
| mesterséges özöntüzébe szédül. |
|
Meteor
| Távoli csillag zuhanása – |
| A végtelenség meg se rebben! |
| Talán Nap volt, Űr óriása, |
| S már csak itt él a fénye, bennem. |
|
Farkasréti emlék
| Én hagytam el, vagy ő hagyott – |
| kettőnk közül ki a halott? |
| S ha él, jaj, könnyezik-e még, |
| vagy más csókolja a szemét? – |
| Emlék már mindez, messzetünt, |
|
| tündéres, karcsú hajadon; |
| fölötte csillag, milliom, |
| s amerre hosszu teste ring, |
|
| Így látom őt – s milyen csodás |
| Megy-megy a szélben egyedül, |
| vissza se fordul: menekül. |
| Nem tudja még: a földtekén |
| egyszer még útját állom én, |
|
| s szólok: a csókom milliom, |
| állj meg, tündéri liliom! – |
| S boldog virágok kémlelik |
|
|
Felismerés
| Ha hevertél csillagos ég alatt, |
| háttal ezernyi tündöklő világnak, |
| s titokzatos hatalmú sugarak |
| bizsergették bolondítón a hátad, |
| alattad rózsás-lüktető kebel |
| parázslott fel-feldobbanón, mezítlen: |
| akkor tudod, s hited már nem vesz el, |
|
Forgács
| Valami égi bugyborékolás: |
| mintha a nyár arany korsója telnék; |
| a gyurgyalag – az hinti a mulás, |
| a búcsúzó augusztus ijedelmét. |
|
| Tücsökszó? – Csak a csillagok zenélnek, |
| ma éjjel mind, mind megnyilatkozott. |
| Figyelj csak, némelyikből hallhatod |
| a megfogamzott névadó regéket. |
|
| Mióta kis-hazámtól elszakadtam, |
| valamit bennem a világ megölt: |
| többet sugalt még a felhő is ottan, |
|
|
„A tüzes lovas”
Egy Schumann-zongoradarabra, melynek dallamára harminc éve a Szeptember végén sorait énekelgettem
| Egy hajdani dallam, a zongoraórák |
| szép gyöngyszeme csillan most nap-nap után, |
| Idő viszi benne sötét lobogóját,
|
| s az arcom előtt suhogatja puhán. |
|
| Hogy szállt ez a dallam az otthoni utca |
| vén házai közt tavasz-alkonyokon, |
| s hogy tette beléje a nyurga fiúcska |
| Petőfi szívét komor-álmatagon! |
|
| Oly rengeteg év eliramla azóta, |
| s hullt annyi virág el és annyi leány, |
| és mennyi legény! Az Idő letarolta |
| s a tél dere már megüté koponyám. |
|
| De most is a hajdani furcsa borongás, |
| baljóslatú gyász üli meg szívemet, |
| erősbül a dallam – már templomi zsongás, |
| a dombra kifordul a gyászi menet, |
|
| megállnak a dombon, a sírt körülállják, |
| és zendül a zsoltár és zúdul a rög, |
| siratva siratják a csalfa leánykák |
| a nyurga fiút, kinek álma örök… |
|
|
|
Hagyaték
|
Mikecs László emlékére
| Eltűnt a háború vérözönével; |
| bizonyosra vettük, hogy visszajön; |
| de vártában szürkén múlt hétre hét el, |
| s szemünkből rendre elfogyott a könny. |
|
| Tépett madárkák jöttek, kósza lelkek, |
| – Él! – szólt az egyik, – Meghalt! – szólt a más, |
| lelkünkben egymással így feleseltek |
| pogány valóság s hívő látomás. |
|
| Megkezdett, sárgálló üvegcse mézét |
| inségemben én nyalogattam el – |
| suttyomba, lopva, hogy mások ne nézzék, |
| mert jel lett volna ez, iszonyú jel!
|
|
| Nem jött… A sálja így került nyakamra: |
| sebaj, ha megjön, szebbel tisztelem! |
| Aztán megnyílt a pince és a kamra, |
| s mindent feléltünk rendre, dicstelen. |
|
| Befogtuk fekhelyét, aztán a székét, |
| már évek múltak el, míg jött a hír: |
| keresztútjának rég elérte végét, |
| poklába zárta már a messzi sír… |
|
| Élőhalottnak hittük eddig. Most, hogy |
| holt híre jött: megelevenedett! |
| Láttuk az utcán, álmunkban fogadtuk |
| mézzel, kenyérrel – a Kísértetet. |
|
| Bezzeg most már tiszteltük hagyatékát! |
| Noli tangere!… Féltőn és hiún |
| zártuk el dolgait, könyvét, a tékát, |
| mely lőn tilalmas, titkos múzeum. |
|
| S én bújni kezdtem sok-sok irományát, |
| könnyezve bámulván a kései |
| éjszakában, jégábrás ablakán át |
| fehér arcát!… Tán egy új Széchenyi |
|
| tűnt Benne el, tudásával, hitével, |
| és minden tette ott is áldozat: |
| sírban is égő, buzdító szívével |
| istápolja a holt magyarokat. |
|
|
Olajfa-dal, I
| Olajfa, bűvös csók-ígéret, |
| Be nem telt szép kecsegtetésed |
|
| Árnyad alatt bután imádtam |
| azt keresem szirmod szagában: |
|
| Pásztori szép ölelkezésre |
| hely nem volt még alkalmasabb! |
| Bűvöld Őt vagy mását elémbe, |
|
| Vagy csábításod csak hazugság, |
| és nem történik semmisem, |
| míg szirmaid szépen bezúzzák |
|
|
Háladal Bolognához
| Bolondul vágyom egyre vissza |
| dülöngő-tornyú városodba! |
| beszélni távoli hazánkról, |
| Tebenned adatott, Bologna! |
| S tebenned leltem vágy-hazára, |
| varázslatos föld! Egyre csábítsz |
| lerogyni hálálkodva, sírva |
|
Búcsú Bécstől
| Esik kisértet-bús fejemre, |
| csak álmodott szerelmeinkre, |
| s hol sajgó múlt hívott tetemre: |
| esik saját könnycseppjeimre. |
| Esik toronyra és szoborra, |
| ki sem derült égből omolva, |
| így ért bolond-utunk végéhez… |
|
Hajdan
| Kisfiú voltam és egy dombtetőn |
| vízmosta porhanyó, agyagkaréjban |
| csodálatos szerszámokat találtam, |
| kőbaltát, kődárdát és kőnyilat, |
| fehéret, szürkét, sárgát, feketét. |
|
| Kik jártak itt? Tán játszó gyermekek, |
| azok csiszolták hangya-szorgalommal? |
| S mért hagyták szanaszerte, hanyagul |
| nehéz munkájuk csillogó gyümölcsét? |
|
| Kik jártak itt tegnap vagy az imént?… |
| S egy őszöreg tudós toppant mögém: |
| – Ezekkel, látod, öltek hajdanán, |
| kobak betört a súlyos kő alatt, |
| velő kiloccsant és fröccsent a vér, |
| ahol a nyílhegy behatolt a bőrbe, |
| s üvöltve elrogyott egy ember, állat! – |
|
| Hajdan… vagyis az ő gyermekkorában, |
| gondoltam, merthogy ősz volt, őszöreg, |
| nyíl, balta ismerősen állt kezében, |
| maga faragta tán s csiszolta őket, |
| s valami véres, vad játék után |
| vad cimboráival csak ittfeledte, |
| száz év előtt, hajdan gyermekkorában. |
|
|
Zsoltár-töredék
| Minden könnycsepp az égi membrán |
| S akkora csengéssel csepeg rá, |
|
Párbeszéd
| Költőm, únom e földi életet: |
| minden olyan nyomott, oly rút, silány! |
| Hisz még repülnünk sem lehet, |
| bár úgy, mint egy beteg sirály… |
|
| Ó, jaj, nyakig süllyedtem a mocsárba, |
| iszapos torzs szurkálja sarkamat, |
| kinyílt kagylók, kétélü késre válva |
| vagdalják talpamat a víz alatt. |
| Karomat nyálkás hinarak bogozzák, |
| megmérgez a böfögő búborék – |
| de könnyeim tündérkezek lemossák, |
| fejem fölött még mindig kék az ég! |
|
|
Nagypénteki varázs
| alatta Krisztus letakarva; |
| zsoltárosan száll a magasba. |
| megtört szemek könnyével omlik: |
| s minden férfi Hozzá hasonlít. |
| Ne menj a tóra! Csupa gyász! |
| Sötét tükrén a tavirózsák |
| Krisztus szent vérét harmatozzák! |
|
| Nagypénteken szegeztél a keresztre, |
| melyről le nem vesz senki más; |
| Nagypénteken löktél be a verembe, |
| melyből nem lesz feltámadás. |
|
| Testem megtöretett, vérem kiomla, |
| lelkem szálla alá pokolra. |
| Harmadnapon ültél siromra, |
| Judás csókjaitól bomolva. |
|
| Kereszt-útam is újra járnám! |
| Minden kín eltörpül emellett: |
| síromon rózsállik a melled, |
| s ez rosszabb száz kereszthalálnál! |
|
|
|
Így volt mindörökkön?
| Ó, Istenem, hát így volt mindörökkön, |
| hogy elakadt a torkon a falat, |
| s nem akadt egy büntetlen pillanat, |
| melyben a furdalt lélek fel ne nyögjön? |
|
| És mindig így lesz? Hogy akik örültek |
| csóknak, falatnak – csak megkeserül |
| szájuk íze, fekete gyász terül |
| szemük elé, mint kinek vére hűl meg? – |
|
|
Kincs a Szentgyörgy-pusztán
|
Margitnak
| Amerre ősszel a könnyei hulltak, |
| tavaszra ezer virágcsoda nő, |
| s gyökér között, évszázadok ha múltak, |
| terem valami ritka drágakő. |
| S a dombtetőről le a Duna-partig |
| majd mondogatja száz kincskereső: |
| „Kedves halottját itt siratta Margit, |
| a legszépségesebb erdélyi nő…” |
| S gyöngyre lelve örömük keserédes: |
| „Tán az utolsó!… Nem sírt eleget!” |
| S bár tudják, hogy a könnyek száma véges, |
| tovább túrják a gyöngyfukar gyepet… |
|
Egy prágai szoborhoz
| Kacér mosolygás szent falakról, |
| illat s meleg hold kődarabból, |
| vágy, melytől vágyam lángra kapna – |
| mit akarsz tőlem, Schweidnitz Anna? |
|
| Holt lovagok vetélkedése, |
| bolond költők lantpengetése, |
| kél mosolyodból, Schweidnitz Anna! |
|
| Ó, hogy imádhatott a szobrász, |
| hogy pusztíthatta szent, konok láz, |
| míg a mosolyt így kifaragta – |
| megjutalmaztad, Schweidnitz Anna? |
|
| Hatszáz éve így mosolyogsz le |
| a milliónyi nyomtalanra – |
| s te sose halsz meg, Schweidnitz Anna! |
|
| Be csábítón, kacsintva nézel! |
| igézlek én is, ha igézel: |
| Szólalj meg esdeklő szavamra, |
| mit akarsz tőlem, Schweidnitz Anna? |
|
| megyek keresni földi másod, |
| bár a szívem hozzád rohanna – |
| meghalok érted, Schweidnitz Anna! |
|
|
Hol vagy?
|
Vágyam tegnap langy menedék, |
|
| Életemet, e vak rajzot a falban, |
| Ez ember-alakú bútorbogot, |
|
Megláttad-e abban a pillanatban, |
|
Midőn a szemem reádlobogott? |
|
| S a tetszhalott anyagba szép kezeddel |
| Simogatón bűvölsz-e életet? |
|
Kihajt-e még a hánytvetett |
|
Fadarab, mint fűzfagally ár után, |
|
Ha parton rózsás gyökeret ver? |
|
|
Hal, virág, gyümölcs
| Álmomban fogtam egy pompás halat |
| s szívdobogva riadtam fel: te voltál! |
| Aztán új álom lombos ösvenyén |
| nagy, rózsaszín virág került elém: |
| letérdepeltem és leszakítottam: |
| az is te voltál – újra felriadtam, |
| s kapkodni kezdtem levegő után… |
|
| Te voltál, tudtam, a piros gyümölcs is, |
| melyet új révület kezdő fokán |
| emeltem számhoz s habzsoltam mohóan, |
| s kérdeztem felriadva: merre, hol van, |
| s lehet-e az, hogy soha, soha ébren |
| ne legyek, bár ennyire, diadalmas? – |
|
| Hol vagy, pompás halam, hol vagy hatalmas |
| leányvirág, édes tündérgyümölcs, |
| hogy végre csillapítnád szomjam-éhem, |
| és lelkem kongó üregét kitöltsd! |
|
|
Zsámbék romjai
| Mord enyészet kormos ökre |
| dúlás-fosztás körmös ökle |
|
| tolvaj grádicsát fokonkint |
|
| Varjú száll rá vad csapatban, |
|
| elszórt törmelék, ezernyi, |
|
|
| Kőrózsa, szirmod sem maradt! |
| kitört a mérmű és az ólomfoglalat, |
| rajtad, mint izzó ágyucső, |
|
| nem szánják, azt mondják: |
| nem kár érte, rúgjuk szerte, |
| rágjuk szerte ékes köveit! |
|
4. A főhajóra s a nyugati mellékhajóra
| Ott hagytam szürke estben |
|
| hisz nem vagy vak s halott, |
| küldd mellé, hogy segítsen, |
|
|
|
Szabó Lőrinc temetésén
| Nem hallgattam a gyászbeszédet, |
| nem hatott szívemig az ének, |
| nem néztem se jobbra, se balra, |
| sem a mélybe, sem a magasba – |
| Azt sem tudtam, valóban Ő-e, |
| kit most engednek le a földbe: |
| csak élve láttam, soha holtan, |
| szemfedelére sem hajoltam. |
|
| De míg a rög dörögve omlott, |
| s doboltak a komor doroncsok, |
| szemem mélyén inogni kezdtek |
| s egymásradőltek vastraverzek, |
| szép mérművek omoltak egybe, |
| egymást egymással eltemetve – |
| mint szép híd mérnöki csodája |
| robbantva hull a szennyes árba. |
|
|
Mirákulum
| „Szűk ösvenyén sziklás tetőnek |
| jégtű a gyep s tövis a szőnyeg; |
| emberfia sohase járt ott, |
| mentem, mentem, valaki várt ott. |
|
| Az várt, akit már rég kerestem, |
| odvas sziklán ott ült az Isten; |
| arcát nem láttam, eltakarta, |
| eldugta tőlem sárga karja. |
|
| Sovány volt és bogos a lába, |
| mint ki sokat bolyong hiába; |
| rajt az erek úgy fodrozódtak, |
| mint térképrajza nagy folyóknak. |
|
| Most álljak elő panaszommal? |
| Talán vak is, talán nagyot hall. |
| Vele milyen nyelven pereljek? |
| Tán nem is érti ezt a nyelvet. |
|
|
| De szólala: – Tudom, hibás vagyok! |
| Öreg szemem Terád nem jól vigyázott! |
| Cserbenhagytak kerúbok, angyalok, |
| s minden hatalmamnál nagyobb a gyászod. |
|
| De messze tőlem rontás, ártalom: |
| nem szántszándékkal mértem rád csapásod. |
| Múljék szívedből vád és fájdalom, |
| felejts s lásd újra szépnek a világot! – |
|
|
| Ahogy felnéztem, hirtelen reám |
| nagy, langyos cseppek estek, |
| szemlátomást száradt s fehéredett meg. |
|
| Az Isten sírt s elrejté szemeit, |
| s én sírva hulltam ott előtte térdre, |
| gyászkendőm odanyújtottam feléje: |
| hadd szárogassa fel a könnyeit!” |
|
|
|
Az Idősárkányhoz
| Mily barlang ont ránk szakadatlanul, |
| te foghatatlan és elfogyhatatlan! |
| Nap-napra omlik, év hamvába hull, |
| te élsz, tombolsz szűnetlen áradatban. |
|
| Hová képzeljem odvad? Szűzi hó |
| ölel körül a Himalája ormán? |
| Avagy talán a Tanganyika-tó |
| mélyében élsz, örvényében forogván? |
|
| Fenn lakozol minden szférán kívül, |
| immár talán csillagtalan ködökben, |
| hol az emberi gondolat kihül |
| s ballisztikus kísérlet visszadöbben? |
|
| Vagy itt bújsz mindenütt, füvön, kövön, |
| amint egy vak isten milljomba vágott, |
| s tovább osztódsz vígan vízen-tűzön, |
| hogy megemészd prédádat, a világot… |
|
|
Lidérc-űző
| Kancsi cigánylány, tündéri duvad, |
| Jaj, ne riszáld, ne dobáld magadat! |
| Sárga szemeddel szemem be ne fald, |
| Csábíts gazdagot vagy fiatalt! |
| Kásmír szoknyád, a rózsa-lugast, |
| Ne sodorítsd rám s ne mutogasd. |
| Eljárt felettem a huncut idő, |
| Fogam kicsorbult s rendre kidől. |
| Hagyd csak aludni a testi gonoszt, |
| Vadszagú kebled arany parazsát |
| Arcom előtt, jaj, ne harizsáld! |
| Szád eleven csupa-hús hasíték, |
| Perzsel, ahogy buja száj soha még: |
| Félek a csóktól, nyálkás puha rém, |
| Szörnyű betegség s mit tudom én, |
| Mily bonyodalmak tömkelege – |
| Ebből elég volt, már elegem! |
| S a combod, a talpad, az inda, a kacs, |
| Undorító s be mohó, be makacs! |
| Vén vagyok én már, gyatra öreg, |
| Tán a halálba szorít az öled. |
| Iszonyú erdő mélyire csalsz, |
| Ott megölelsz, kirabolsz, bekaparsz… |
|
Omnia vincit…
| Soha ilyen hatalmas, fura indát! |
| Nem is növényi, már állati inkább, |
| amint kígyózva nő mind közelebb, |
| oda, ahol érzi a testedet |
| s az éjszakában rózsás lüktetéssel |
| – vad ösztönösség, ám megáldva ésszel – |
| tapogat ablakot, repedt falat, |
| tízméteres egy pillantás alatt: |
| és megtalál s mohón követelőzve |
| álmod bársonyába orozva tör be |
| s forró húsodban a gyönyörűség |
| csillagszóró pompával veti szét! |
|
El nem küldött levéltöredék
| „Sötétben félig-élő sűnbe léptem – |
| Bevarrtak élve még meleg halottba – |
| Férfi-hullás meszesgödörbe dobtak – |
| Állig ültem mások fürdőlevében! |
|
|
Szememről végre leesett a hályog, |
| élj boldogul, én messzi útra válok. |
|
| Bennem se tisztelhettél Herkulest, |
| kinek szakálla és dorongja árnyán |
| Hesioné macskásan meghúzódjék – |
|
| Perseus sem vagyok, aki Andromédákat |
| szörny-istenek nyálkás láncairól |
|
| S hol vagyok Attól, kinek barna lábát, |
|
eléberogyva csapzott-könnyesen |
|
megmosta illatos kenettel Magdaléna – |
|
|
Megbélyegző keserű szégyen |
| a zsendülő nyírfák tövében.” |
|
|
Régi bűn
| Múló nyarakból múlhatatlan emlék: |
| jártál a kertben, s átlátszó ruhád, |
| mintha félné az est fuvallatát, |
| menekülőn combod köré türemlék – |
|
| Kíváncsiság, mohó tizenkilenc év |
| sodort felém, leányka, s én, galád, |
| nem néztem a TILOS jelzésü fát, |
| mit vérrokonság közénk cövekelt rég… |
|
| Milyen hűség, egyáltalán hűség-e, |
| mely a dúlt ágyra folyton visszavonz, |
| hol ölelést vad ölelés viszonz, |
|
| bár kezdete lett mindennek a vége – |
| Most is bolondító sugarat ontsz, |
| ó, egyszer-kóstolt bűn gyönyörüsége. |
|
Kisoroszi, 1958. aug. 3. éjjel |
|
Köszöntő rigmusok
|
Tersánszky J. Jenő 70. születésnapjára.
Énekelhető a „Sír a kislány” nótájára. Tizennyolc éves hárfáslány és idősebb, hórihorgas férfiú kétágúsíp-kíséretével…
| Hadd köszöntsünk, öreg jokulátor, |
| örökífjú és mindenre bátor, |
| nagy igric, ki sose borúlátó |
| s a jó bort se vonja meg magától! |
|
| Hét évtized nyomogatja vállad |
| – hogyha volna, ősz volna szakállad –, |
| nagy idő, mely várfalat lemállat, |
| malmokat leroskaszt és megállat. |
|
| Aranyásók sarja, vizimalmok |
| tájáról jött, ki szívedbe hallod |
| zúzók zaját – nem titkolva vallod: |
| kincset őröl most is a te malmod! |
|
| Vígan őrli durva perceinket, |
| miket a Sors kinccsel telehintett, |
| zúzza-mossa, hogy szép gyűrűinket – |
| ebből öntsék víg kösöntyűinket. |
|
| Hogy derűljön sorsunk sűrű gyásza, |
| változzék a bánat kacagásra, |
| s tréfa-jókedv, mint ünnepi násfa, |
| maga-magát a tükörbe lássa. |
|
| Malmaidon nagy a köteles vám, |
| de a révnél végre megnyered, lám, |
| a bagoly érted is leesett tán, |
| s érted is meghalt Az a keresztfán!… |
|
| Hadd igyunk most hosszú életedre, |
| hogy a pennát még soká ne tedd le; |
| s a babért a legszebb lány helyezze |
| bölcs-bohó latin-császár fejedre! |
|
|
|
Középkori fametszet, II
| Úgy áll a sűrű város közepében, |
| miként fiai közt a pelikán, |
| őrizvén ostyát-mannát a begyében, |
| s mindazt, mit a sóvár lélek kíván. |
|
| S míg künt a tél roppant havat sodorván |
| a vérből minden meleget kiöl, |
| setteng a sátán s bosszul a boszorkány, |
| s farkascsordák vonítnak messziről: |
|
| itt bent menny-mása bolt alá fogott tér |
| szentelt homálya kínál enyhelyet, |
| s gyertyák felé élőért és halottért |
| merednek reszkető ember-kezek; |
|
| mert a Megváltó vérző lába mellett, |
| karja alatt lehet csak oltalom: |
| szájakból sóhaj száll, fehér lehellet |
| minden új s régi bűnért – „Irgalom!”. |
|
|
Geo látogatása
|
Geneviève Riberolles emlékének
| Kabátom alatt kínáltam helyet, |
| meleg ágyamba hívtalak s te jöttél, |
| édes halottam, akit az örök tél |
| már húsz esztendeje eltűntetett. |
|
| S nem hagy nyugton ez Álom-pillanat, |
| szemem tovább is hunyorogva fürkész: |
| Ez volna a halál? A föld alatt |
| örökké tartó meztelen didergés –? |
|
|
Homoksziget
| Lábam alatt sok miriádnyi |
|
| Hol van a pákász-ős tanyája, |
| mely itt lapult a peremén? |
| Lám, tört szerszámait morogva |
| hol porrá-hullva alszanak |
|
| Tízezer év mily semmiség itt, |
| hol az ember homokra épít! |
| Csont és cserép közös halomban |
| őrlődik e roppant malomban, |
| s szétdörzsöli a tenyerén |
| sosem nyugvó molnárlegény. |
|
|
Pusztulj, álomszedő
| Titkos alattomosan a ház sarkára kiállva, |
| bűbájos mozdulatokkal ki orozta el álmom? |
| Mily álom-szedegető fantom járta körül az alvó |
| házat a páfrány-illatú éjjeli kertben, |
| surranva, hogy a minden neszre felfülelő |
| farkaskutya se vette észre – |
| Fetrengek az álom küszöbén, bársony melegéből |
| könyörtelenül kirekesztve. Fejemben |
| vaktöltés-gondolatok robbannak sorozatban, |
| kénes lángjuk cinikus-gonoszul mutogatja |
| semmibe támolygó életemet… Önemésztő |
| megadással várom a véget, a hajnalt. |
| Ó, szörnyű malom, szűnj meg zakatolni! |
| Rém-molnár, engedd már le csikorgó |
| láncos zsiliped, ne szakadjon a szennyes víz |
| a kerékre, ne járjon a garat üresen, bolondul! |
|
| belehullni az álom ölébe! |
| S nem rángani így tehetetlen, |
| epedve, álmatlanul, égve! |
| a mindennapi boldog semmisülésbe – |
| De mint a herélt, vergődöm az édes, |
| illatos éj, e pompás barna leányzó |
| karjaiban és nem tudom, nem tudom őt |
|
|
Álmatlanság ellen
| Hullj álomba, kimerült test, |
| Hullj álomba, mint a kába, |
| Szemfedőd szép lila bársony, |
| mond lehellve: „alszom, alszom, |
| szép álmom felér az égig, |
| így alszom majd ezer évig. |
| Szép harangkongás a holnap, |
| lelkem végtelenbe olvad.” |
|
Ametiszt éjszaka
| Itt vagy, a szíved hevesen ver, |
| kattant a zár: ketten vagyunk, |
| kitől kaptuk lelkünk, agyunk. |
|
| Itt vagy, a szívem hevesen ver, |
| ketten vagyunk, kattant a zár – |
| mint ama két szép ősi ember, |
|
| Szigetre úszunk, ring a bárka, |
| egy-két csapás, puhán kiköt; |
| Jobb, ha lehúzod a cipőd. |
|
| Ametiszt-színű éjszakában |
| nem ismerünk mát, holnapot; |
| már mentás partot ér a lábam – |
| messze rúgom a csolnakot. |
|
| Testünkre huncut isten ontja |
| e négy fal itt a horizontja – |
|
|
Siralmas
| Csak a szép szemedet tudnám elfeledni, |
| minden egyebedet hagynám eltemetni. |
| Utóvégre halott vagy, nekem az, |
| s gyászomra tán sohasem lesz vigasz. |
|
| Csak a szép derekad tudnám elfeledni, |
| nem kellene fejem öklömmel veretni! |
| Hisz már halott vagy, mint megannyi más, |
| kit az idő pora behull, elás. |
|
| Csak sűrű kék hajad tudnám elfeledni, |
| s ne kívánnám fejem sátrában eltemetni! |
| Csak vágtam volna le egy tincsedet, |
| beérném ezzel az egész helyett. |
|
| Csak tested illatát tudnám elfeledni, |
| nem kívánnám magam miattad sírba vetni. |
| De itt ég bennem és idéz, idéz, |
| s megőrjít a tudat, hogy élsz, hogy élsz! |
|
|
|
Elefánt-szerelem
| Elefánt-pár szerelme a gyöngyház láthatáron, |
| Nagy, lomha tömegüktől lüktetve reng a föld. |
| Amint fektembe nézem, Rád gondolok virágom: |
| Együtt, együtt megélni e behemót gyönyört! |
|
| Bizony mondom: a kéjük tömegükkel arányos, |
| Az elefántokénál a földön nincs nagyobb. |
| Földrengés morajától riadt a messzi város |
| S nézd, nézd, hogy lángadoznak láttán a csillagok! |
|
|
Meddő lesen
| Mint egy halott, fekszem hanyatt, |
| mint holt az égi harsonát! |
| Jönnöd kell, meg kell váltanod! |
|
| Szemem behull, por lepi ajkam, |
| tán az idő, a percek pora ez. |
| amelyeket egy sárga pók himez. |
|
| halotti ingem felcibálják! |
| Látom-e még az Isten szép világát? |
|
|
Ellen-szonett Helénának
| Heléna, mégsem ültetek fenyőt |
| dicsőségedre! Jaj, hisz nincs jogom rá, |
| és a Loire-part sem a birtokom már, |
| a dudva ott már mindent rég benőtt. |
|
| Igaz, mikor tegnap fölémhajoltál, |
| egy percre elfeledtem az időt, |
| mely faunokat és nimfákat kiölt, |
| és gonoszabban őröl száz malomnál! |
|
| Szép ifjúságod elkápráztatott, |
| szemedben, véltem, Ámor lángja lobban, |
| és akire lobban, én, én vagyok – |
|
| De éji órán meggondolva jobban |
| a dolgaink: hitem úgy elhagyott, |
| hogy már csak sírni tudnék bánatomban. |
|
|
Orgona-szál
| Orgona-szál remeg a jobbkezemben. |
| Megszagolom – és szerelmes vagyok, |
| Szerelmes a legelső szerelembe, |
| Mely voltaképp soha el sem hagyott. |
|
Állati tapasztalás
| Amióta az Állatkertbe járok, |
| az embersorsot jobban viselem. |
|
| Elnézem ketrecében a zsiráfot, |
| amint bóklászik, dőlöng mereven, |
| kinyúl a rácson, azt hinnéd, hogy éhes, |
| pedig szénát-zabot bőven kapott: |
| egy rőffel érzi közelebb magához |
| a kék eget, a tündöklő Napot. |
|
| S a „Sivatag királya”, az oroszlán! |
| Megszokta volna tán a rácsokat? |
| Ganélt a fürészporba jó sokat, |
| s úgy érzi, künn van Afrika homokján… |
|
|
Fülledt májusi est
| Mily Ceres önti őket folyton-folyvást, |
| Egyre pompásabb, színesebb seregben, |
| Nő-gyümölcsök tobzódó sokaságát |
| Szegény világunkra ki szabadítja? |
| A legbusásabb délolasz piactér, |
| A Conca d’oro öble nem pazarlóbb |
| Citrom-narancs-datolyavíziókban, |
| Mint ez a fülledt május-esti utca, |
| Kibomló lányok illatait ontván |
| S idomait ringatván véghetetlen |
| Bő áradásban, a bolondulásig |
| Éhes-szomjúhozó érzékeimnek, |
| Hogy e bőség észbontó sűrűjében, |
| Mint bűvös kertbe tévedt gyatra tolvaj, |
| Ki körték, meggyek, csattanó cseresznyék, |
| Piros fürtök, barackok, rózsa-szilvák |
| Tömkelegében kábán válogatván, |
| Végtére tettenérten úgy menekszik, |
| Hogy közülük egyet le nem szakított – |
| Hova kapjak? Melyikhez folyamodjam? |
|
– Istenség, e pompázatos gyümölcsök |
| gazdája, válassz ki egyetlen egyet |
| S szent áldomással tedd tulajdonommá, |
| S én azzal immár holtomig beérem! |
|
– Vagy, ha úgy véled, nem érdemelem meg, |
| Hozzámvaló jóságod úgy mutasd ki, |
| Hogy add nekem egyetlen éjszakáját |
| Egy vérbő, tettrekész törökbasának! |
|
A föld dicsérete
|
Édesanyám emlékének
| titkos kohója lenn a földnek, |
| amelyben csontjaink lassan kifőnek. |
|
| mely desztillálja testeink szemetjét. |
|
| Nyugodhatsz mázsás kő alatt, |
| világtalan kis padmalyán a mélynek, |
| midőn a szívós gyökerek elérnek. |
|
| S mint láthatatlan lány haja, |
| besző az indás, dús tenyészet, |
| minden földi ölelkezésnek. |
|
| Így ér el hozzád a világ, |
| homokon szűrt üzenetével, |
| hogy porló szívedet egy éjjel |
| hegyes nyilacska döfi át… |
|
| Illat leszel, s párás, sötét |
| kertből lehelnek szét a rózsák – |
|
|
Őszi morfondírozás
| „Milyen keserves már megint |
| levélhullák közt botladozni, |
| s mely kóbor lélekként kering |
| s lehull: vállamról elpofozni!… |
|
| Az este langyos, élveteg, |
| bezárják a kaput, ne késs el! |
|
| – Tündérecskék, gyönyörüek! |
| padon ülő, vadóc leányok, |
| nincs bennetek könyörület, |
| hogy már velem szóba sem álltok?! – |
|
| Bezzeg, mikor bodor-hajú, |
| kutyafogú legényke voltam, |
| magamban így nem kóboroltam! |
|
| Azt hittem, rám vár mindenik, |
| zengő tavaszban, néma őszben, |
| s ahogy erőmből csak telik, |
|
| És faltam is, míg beletört |
| fogam, s a lelkem belevásott, |
| kéj égetett és kín gyötört, |
| s tán egy korai sírt megásott. |
|
| Vagy, úgy lehet, botozni kell |
| húsz évig is még fonnyadozva, |
| s kérőzni egy-egy volt siker |
| ízét, ha álmom visszahozza; |
|
| s be szörnyű lesz majd, Istenem, |
| ha arcom a tükör se tűri, |
| s könnyes-riadt tekintetem |
| a koldus asszony is kerűli!…” |
|
| Így dadogott minap Budán, |
| barátom, egy vén kelekótya. |
| annyi vérszín, tenyérnyi tócsa. |
|
| nadrágos lányok kergetőztek, |
| a langy ősz csiklandozta őket. |
|
|
Ismerősen árad feléd a rét…
| Ismerősen árad feléd a rét |
| s illata-íze gyümölcsnek, virágnak – |
| aszúvá érlelődik a zenéd, |
| a régi tájban, ahol megtaláltad |
| a gyermekkor elveszett édenét. |
|
Őszi reggel varázsa
| Nádszéken ül apám a nyír alatt |
| s arany levélkék hullnak a fejére. |
| Álmát meséli – vagy hatvanhat éve |
| fogant lelkében az a pillanat. |
|
| Semmi különleges: csak az a kis ház |
| s a kis család a temető alatt; |
| halászbot, puska, ős erdei tisztás – |
| akkor fogta a legelső halat. |
|
| (Arany „hajdan”, ezüst „valamikor”, |
| régi pénzek csengése, csillanása – |
| így édesül pincék mélyén elásva |
| évtizedek során a tiszta bor.) |
|
|
Egy holdlakó szemével
| Reszket a hold a végtelenben: |
| jön, jön a földi rém, az ember. |
| Jön már az űr ravasz hajósa, |
| hogy szféráinkat behajózza, |
| ezüst szikláink összetörje; |
| repül az órjás-gépű törpe, |
| s más csillagnak mutatni, hol járt, |
| kitűzi győztes lobogóját. |
| Remeg a hold, nem menekülhet, |
| tehetetlen rabja az űrnek – |
| Sápadt arcára veríték ül, |
| nincs mit találjon menedékül, |
| mert jön a hódításra termett, |
| s letépi szűz övét, a csendet. |
|
Középkori fametszet, III
| Nád ring a vársánc zöld tükör-jegében, |
|
rajta rohan lócsont-csáklyás inas, |
|
púpos faház ablaka villan éppen, |
|
vörös kéménye megcsavart, magas, |
|
| tán az ördög rángatta meg dühében. |
|
Kapuja láncrajáró és vasas, |
|
s egy asszony áll előtte feketében, |
|
a fejkendője zúzmarás-havas. |
|
| Vár, nézdegél, látja a rácsos ablak |
| muskátliját – a falban sárga szent –, |
|
pártázatát egy-egy bútordarabnak. |
| Keresztet vet, majd halkan bekopogtat, |
|
mire sipító hang szól odabent: |
|
– Nincs honn a mester. Csíkot fogni ment! |
|
|
Alázat a végtelen előtt
| Meghajtom fejemet a végtelen előtt: |
| nekem titok marad és kifürkészhetetlen. |
| De ti csak szálljatok, gépszárnyú vakmerők, |
| hordjátok agyvelőnk hetedhét, kék egekben! |
|
| Mint a pásztorfiú, ki kis fejszéjivel |
| világfa-sudarán lépcsőt lépcsőre vágott, |
| szívósan jussatok mind magasabbra fel, |
| hagyván alattatok mind több csillag-világot. |
|
| S hadd száguldják a tért, a csillagvégtelent |
| pazar műcsillagok, hajónyi lövedékek, |
| s akiknek száma már túl nagy lett idelent, |
| vigyék magukkal a mohó emberpetéket! |
|
| Csak terjeszkedjetek, mint hún vagy szármata, |
| s mint conquistádorok, hódítsátok a tért meg, |
| legyen a végtelen az ember gyarmata, |
| hol már nem ütközik alantas földi érdek. |
|
| S ha majd emberi lényt, esetleg angyalit, |
| találtok valahol egy zöld csillag virányán, |
| vigyétek a hitet, mely bizton üdvözít, |
| ne hagyjátok avas hitébe rogyva, árván! |
|
| De hogyha hét eget bejárva, győztesen, |
| be kell majd látnotok, hogy annak nyoma sincsen, |
| ki oldoz és kötöz minden térségeken – |
| merjétek vallani, hogy sose volt, az Isten! |
|
|
Téli madárijesztő
| Mit ijeszt a madárijesztő, |
| a téli pusztán mit ijeszthet? |
| hogy aki látja, belereszket. |
|
| Kitagadták a falurossza árvát, |
| várja, de nem jön érte a halál. |
| Egy úrlovas viselte a kabátját, |
| s buzogányát maga Kinizsi Pál. |
|
|
Elmúlnak
| a csillogó és nedves ajkak, |
| csiklandozó fekete hajnak; |
|
| Por hull az ing alá, penész |
| lakatja lóg keserű számon; |
| vénasszony-vigyorú halálom. |
|
|
Világgá bolygott szerelmeink
| Világgá bolygott volt szerelmeink, |
| főképpen a Sydneybe távozottak, |
| a nagy távolság törvénye szerint, |
| tolakodók, mint a halottak. |
|
| Hajnalban jönnek régies ruhában, |
| behatolnak zárt ajtón-ablakon, |
| otthonosan mozognak a szobában, |
| arcképüket fürkészik a falon, |
|
| s hogy elhitessék: csakugyan való |
| ez a jelenlét, mindent elkövetnek, |
| van szép ajándék és csókfoglaló, |
| s ha sírok én, ők csacsognak, nevetnek. |
|
|
Sou emlékének
|
| – Mért kell neked e zord falu, e csárda? |
| Világvárosban táncolhatsz, ihatsz! |
| Mi hozott vissza e poros határba? |
| Sydneyben tán nincs dús gyümölcspiac? |
| Mérföldek réme vissza nem riasztott: |
| Kilométerben tizennyolcezer –?! |
|
|
|
| – Ha tudnád, mennyit vergődöm, virrasztok! |
| De honvágy ellen semmiféle szer… |
| S bár akad ott is mindenfajta férfi, |
| és van hajónyi selymes nyoszolyám, |
| veled szeretnék újra heverészni |
| a cinterem akác-szirom haván! |
|
|
|
Hasonlat, II
| Az esztendők úgy irtanak, |
| útunkban mérgezett falat, |
| valamelyik előbb-utóbb megöl. |
|
Az idegen város
| ki az időben messzire lohol, |
| vagy csak térben szöktem nagyot, |
| de messze voltam, messzire és az időben is |
| midőn beléptem roskadón egy város kékopálos |
|
| kecses létrákról hársvirágot szedtek álmosan, |
| nézték, alattuk hangtalan |
| járművek nyája hogy suhan, |
| fejükkel hársfalomb között, |
| fütyültek s nem törődtek ők velem, |
| s cipő szerint nyilvánvalóan idegen. |
| Éjjel volt, ámde tán a csillagok |
| transzformált fénye szűrt, |
| kéklő derengést szórt alá, |
| vagy tartóztatni tán a napfényt sikerült: |
| mert lámpa nem volt ott sehol, |
| fénygyűrűvel lángoltak bolyhos csillagok, |
| és tornyok és fedett utak, gémlábú hidak, ívelők, |
| s mindez reám, mint hajdanán megálmodott |
|
| kaptár-tornyok között, mint olvasztott arany; |
| csak ők dolgoztak itt szorgalmasan. |
|
| S a téren állt egy kőszobor: magas lován |
| s amit körülbe láthatott, |
| szebb volt minden merész utópiánál: |
| fedett utcák, tércsarnokok, |
| kétoldalt megrakott, terített asztalok, |
| nagyétkű, boldog emberek, |
| gyomorfekélyt s más kórokat nem ismerők, |
| itt merítettek végtelen vigalmaikhoz új erőt – |
| s mindenki azt evett-ivott, |
| s a levegő nem látható vonók, fahangszerek |
| zengésitől, mint nyári nap heve a rét felett, |
|
| …Életüket hogy irigyeltem, |
| Könnyemet titkolva nyeltem, |
| mert más vagyok, keserű vén. |
|
| Jöhettem volna ide ifjan! |
| hogy a jövőt formálva hívjam, |
| s ne csak faggatva jósokat. |
|
| S örök honvágynak árva foglya, |
| új vívmányokkal megrakodva |
| térhettem volna majd haza. |
|
| De késő, s most már mindörökre |
| belé legfeljebb szemlesütve |
| koldusi könnyem morzsolom!… |
|
| De hirtelen hűvös csapott meg jobbfelől, |
| és ott állt tőlem jobbfelől |
| botlott be, mint ki sírbahullt |
| szemek tükrétől menekül – |
| csak állt riadtan lángoló |
| mint egy más csillagról zuhant – |
| …Két pincérforma lény hozzásuhant, |
| s ki vígságukba gyászt hozott, |
| s ki társadalmuk régletünt |
| és meghaladt szakára emlékeztetett, |
| karonragadták kétfelől, mint holmi csínytevőt. |
|
| mihelyt az éjbe penderült, |
| s szólnom hozzá egy percnyi némaság után |
|
| – Társad vagyok, csak vándor itt, |
| mily fájdalom ütött szíven, |
| egyetlen rámhullt könnyedért! |
|
| S csókoltam már a könnyeit, |
| s a könnye sós volt és meleg; |
| karomba omlott s térde már |
| a szája megnyílt olvadón, |
| ajakkal mondta: – Menekülj! |
| El innen, hol a gyász tilos! |
| Hol megvetett a bánat, ott |
| az ember helyét nem leli, |
| hol büntetik a könnyeket, |
| a boldogság kulissza csak, |
| s színházias, kövült vigyor |
| mögött az agy, mint keserű |
|
| …És felkapott a gyász vele, |
| szálltam karjában messzire |
| a könnyek bűvös szőnyegén. |
|
|
Ember, 1961
| sebesség mámora: |
az ember lassan cafatokra hull. |
|
| És valahol, nem is oly messze tán, |
| tempósan ballag egy ősi pásztor |
|
|
Leül, mint aki többé fel se kel |
|
új rovást vet a hosszú botra, |
|
„bocskort fűz s halkan énekel”. |
|
|
Bécsi noteszjegyzet
| …És kertész-ollót sem veszek Neked, |
| s ha veszek is, már késő, mindhiába: |
| vele a sírodon bozótot nyeshetek. |
|
Régi kezek idézése
| Rég elporladt inas kezek, |
| kik nagy köveket véstetek, |
| ó, hogy-hogy el nem vástatok? |
|
| ha szerszámot letettetek, |
| s várt otthon asszony és gyerek. |
|
| Maradt-e gyöngéd mozdulat |
| vagy szegni kínt-vigasztalón |
|
| könnyes szemem gyönyörködik, |
| s tán titeket formáz amott |
| a százesztendős somfabog. |
|
| …Kezemet nézem: mily erős! |
|
|
Expedíció
| Hajóban ültem már megint, és méghozzá minőben! |
| szálltam vele kedvem szerint vizen és levegőben. |
| Alakja rombusz, mint ama gyermekkori papirhajóknak, |
| s mintha még most is ringana velem a rózsás csoda-csolnak. |
| Körülöttem, mily tünemény! – kagylók, tenyérnél nem nagyobbak, |
| hintáztak a tenger színén, valóságos gyöngyházhajóhad. |
| Felhajtva fél teknőjüket – az szolgáltatta a vitorlát –, |
| napon tündöklő gyöngyüket nem látszó messzi révbe hordták. |
| S a tenger: lomha ősmagány, szelíd hullámu, néma zsongás, |
| hogy boldog-árva utasán semmi balsejtelem, szorongás. |
| (Nincs is csodásabb adomány, mint sejteni egy éjszakán át |
| tenger vagy felhő taraján az Isten várandós magányát…) |
| Lüktettek lágyan a habok, olvadt üveg roppant hutában, |
| s az ember csak a Holnapot érezte titkos áramában. |
|
| S magam voltam a kósza mag, szökött emléke a világnak, |
| kiből új emberség fakad, ha párra egyszer még találhat. |
|
|
Ilze emléke
|
– Hol vagy, Ilze? – kiáltottam zokogva, |
| hogy hallja meg az alkonyati Nap, |
| mely régi kertjüket aranyba vonta. |
| – Mért égetik a kalapjaidat, |
| melyeket asszony-útadon viseltél, |
| s vettek neked más és más férfiak, |
| s bennük páváskodtál és díszelegtél – |
| csak nekem nem mutattad meg magad! |
| Mily kegyetlen a Sors! – |
Égett a máglya, |
| a ropogó gazt egy cigánygyerek |
| vasvillájával vígan harizsálta, |
| s füsttől vadult kígyó igyekezett |
| régi nyaralójuk repedt falába, |
| példázva a dicső enyészetet. |
|
Rémítő öregek
| Akiknek élete szemem láttára pergett, |
| sok rémítő öreg az életből kikerget. |
| Szép nők valának ők a maguk idejében – |
| s most reszketőn, vakon botorkálnak elébem. |
| Vagy voltak férfiak, legendás mintaképek – |
| húsz-harminc év letűnt – s didergő, kósza vének. |
| Elkapva gombomat – csak még egy szóra, mondják, |
| s a mondókát tovább, istenszámába ontják. |
| A szentírásra sem hallgattam volna jobban |
| akkor – de most oda se hallgatok titokban. |
| S kit most a szószatyor agg roncsok elvadítnak: |
| húsz év, s ilyen leszek, minden s mindenki itthagy. |
|
Csillagnézés
| Bizony, fiam, emlékszem még a korra, |
| Így néztem én is, mint te, csillagot! |
| Meredtem égő mennyei bokorra, |
| S éreztem ezt a furcsa illatot. |
|
| Toronyban, dombon titkok fojtogattak, |
| Nyaklottan, míg lélegzetem elállt. |
| De bámulásim egyszer elmaradtak – |
| Talán mikor lelkednek adtam át. |
|
| Itt az időd, most bámulj és csodálkozz! |
| Semmise dőlt el és nem végleges. |
| Ésszel-szívvel törj messzebb a csodákhoz, |
| Égen-földön ős titkot fejtegess! |
|
|
A tél küszöbén
| Ül a bogáncson a sárga csicsörke, |
| félszeme lopva az égre tekinget, |
| másik a földre pillog ijedten. |
| Ám, hogy a zord ég hirtelen enged, |
| s fellege nyíltán ömlik a napfény, |
| éneke buggyan: csókot igérő, |
| angyali tiszta, mennyei nektár! |
| S a Temetőkert és a November |
| hallja s nem érti: honnan e bízás, |
| e hihetetlen lelkierő, a tél küszöbén is, |
|
Koratavasz
| A hóvirág hagymája mostan |
| titokzatos hatalmat érez, |
| s remegve, könnyekig hatottan |
| ér el a vén föld felszínéhez. |
|
| Ki ott jár, apró motozást hall: |
| épp most búvik ki a világra! |
| S tele a szív csodálkozással: |
| ily nagy tojásból ily piciny madárka! |
|
|
Hinta-dal
| Csak még egyszer, egyetlen napra bár, |
| De mindenestül, ami velejár: |
|
A végtelenség lányhaj-illatával, |
|
A láthatatlan lélekbeli szárnnyal, |
| Jöjj vissza, régi kerti hinta! |
|
| S fejem fölött az a diófa ág, |
| Amelyen ring e kis tündér-világ, |
|
S két ölnyi tér közt végtelenbe lenget… |
|
Madár-élménye földi életemnek, |
| Időtlen órán zengő, fényes inga – |
| Jöjj vissza, régi kerti hinta! |
|
|
Beteljesülés
| Virág-szörny szirmaiba bújt, |
|
| se tegnapod, se holnapod: |
|
a léted percnyi volt csak! |
|
|
Vízparti pillanat
| Csend a vízben, csend a kőben, |
| Pillanatra színre bukkan, |
| hold-ezüstös teste villan |
| s újra eltűnik a mélyben. |
| És fölöttem lomha árnyék, |
| megjelent a nagy halászsas: |
| Mellyel nemrég még vadászták, |
| nyilnak véli hosszú pálcám, |
|
| Semmi zsákmány – ő az égen, |
| én a földön – semmi zsákmány. |
| Pedig a víz széle csillog, |
| már szigonnyal is vadásznám! |
| Vidra volnék, elmerülnék, |
| hal nélkül elő se jönnék, |
| s mi a tiszta vízbe csillant, |
|
| Ő az égen, semmi zsákmány. |
| Én a földön, semmi zsákmány! |
|
|
Egy erdei gyümölcsösben
| Amíg eszegetem édes gyümölcsét, |
| áldom a kert boldog-emlékű bölcsét. |
|
| Dicsőség néki, hogy erdő ölébe |
| fát ültetett kirándulók elébe! |
|
| Sok alma- s körtefát, erdőbe erdőt, |
| mely bükkel, tölggyel vetekedve felnőtt, |
| s vad iszalaggal hősi módra küzdve, |
| termését évről-évre ki-kitűzte, |
| s ha kődobás, vihar, szél nem zavarta, |
| érten lehullajtotta az avarba. |
|
| Áldás az ismeretlen ültetőre, |
| ki ily merészen gondolt a jövőre, |
|
| s ám hozza kertje másnak a gyümölcsét, |
| jól tudta, nem vesz kárba az a költség! |
|
|
Nyers-szonett
| Ha majd a Földdel együtt zuhanunk |
 felismert sorsközösség! |
| Késő bánat! Élő csak én leszek még, |
senkim sehol  „hic et nunc!” |
|
| Álmodtam többször is |
s mindez már-már  természetesség; |
élménynek, annyi szent  |
a legnagyobb  |
|
| Vagy üstökös szele az ürbe vet, |
| s csak egy-két perc a végső dermedésig, |
| jeges pokol szivet! |
|
| Eszembe jutsz még egyszer s áldalak, |
| Te legromlottabb, legártatlanabb! |
|
|
Klematisz
| Kőoszlopok kékszárnyú angyala, |
| illattalan piheg a Nap hevében, |
| de hűvös illatot lehel az éjben, |
| négy szirma nyílik, mint a „Mandala” |
| négy osztata s bibéje úgy világít, |
| mint az Igazság, mely az égbe csábít. |
|
Koldus-Dárius
| Kincsem, kit iszonyú vad barlangban találtam, |
| s hogy elcipeljelek, nem volt elég erőm, |
| jobb, ha hagylak tovább a sárkányos homályban, |
| s koldusként kullogok a kincstelen mezőn. |
| Pedig most már tudom: a többi mind hamis kincs, |
| mit szériában ont világgá gyár, bazár… |
| Mégis itthagylak, itt, te, mesebeli Többsincs, |
| itthagylak, mielőtt a vaskapu bezár. |
|
| De nem panaszkodom, nem jajgatok azért se, |
| mert Dáriust nevel belőlem a tudat, |
| hogy kóbor életem ezt a csodát megélte, |
| s meglelném bármikor tehozzád az utat. |
| Te dolgod, hogy mi lesz veled a mélyben addig, |
| s meddig birod tovább ott lent, rozsdátalan; |
| őrizzen hát mohó sárkány, lidérc, varasgyík: |
| egyszer még felkerülsz a fényre, általam! |
|
|
Nyárutó
| mint egy széptollú madarat, |
| belőle más nem is maradt, |
| egy-két piros toll-pillanat. |
|
| Megnyúlt árnyékok, hullott-szilvaszag; |
| a lombokon még nincs egy foltnyi vér sem: |
| vadgerle búg – forró hangjában, érzem, |
| még a bolondító, vad nyár kacag. |
|
|
Exit
| Viszik a boldogult ruháját, |
| megjárta már a földi pályát, |
| viszi a vén kórházi szolga – |
| Könnyezve őrzik még ma, holnap |
|
| Mit bánja már, hogy mit csinálnak? |
| Hátatfordíthat a világnak, |
| elvégzett minden földi dolgot, |
| fekszik hosszan, tűnődve: boldog! |
| Nincs gondja ruhára, cipőre, |
| kenyérre, húsra, tüzelőre: |
| több éhséget immár nem érez. |
|
| Igaz, a nap ragyog, az ég kék – |
| nem adja érte ezt a békét. |
| S ki gyáva volt, míg élt, ma bátor: |
| nem fél, nem fél már a haláltól! |
|
|
Epiktétosz nevében
| Ki erőt adtál megszerezni, Isten, |
| Adj most ahhoz, hogy elveszítsem! |
| Ne úgy veszítsem el, esengve, sírva, |
| De kínjaim győzelmesen lebírva. |
|
| Tudom, jön még reám sok szörnyű óra, |
| S azt is tudom, hogy így teljes a próba: |
| Keserű-bölcsen élve adni másnak, |
| Kit körmeim még holtan is kiásnak. |
|
|
A por lázadása
| Az út köveiből néztek ma este rám, |
| szakadt házfalból és megtorlódott avarból, |
| felhőből, mely dereng sápadt hold sugarán, |
| hozván hűs illatot, mely csipős, mint a karbol |
| s a formalin, sivár diákszobák szaga; |
| rossz lábbelitek és dohos daróc gúnyátok |
| tisztán előttem áll e furcsa éjszaka, |
| s látom fogatok is, ó, rég eltünt barátok, |
| a nagy tábla előtt, amint keservesen |
| daráltok verseket s másféle szörnyű leckét, |
| riadt félszemetek tanári noteszen – |
| Ti, kiknek neve is fejemből kiesett rég, |
| s most újra felmerül s egy-egy orcán megáll: |
| Kiss Béla (tordai), Keszeg, Demény, Ugorka, |
| Péterffy Bandika, kicsiny Kádár Mihály, |
| a rőthajú, aki a legkisebb a sorban, |
| és még ki tudja hány örökre névtelen! |
|
| Rögből való fiúk, kiket egy-egy falucska |
| küldött tanulni fel, hogy „úr” s ember legyen, |
| kiket sanyargatott a honvágy és a lustra, |
| vigilek lestek és zord apparitorok, |
| magoltatok fagyot és éhezést kiállva, |
| s fonnyadt bőrötökön mily sűrűn suppogott |
| mandzsettás zord tenyér s szobafőnöki pálca. |
| Ti, kiknek szeme rég kihullt tán, mint a gyöngy |
| a foglalatból, és felnőtt kort meg sem érve |
| fogadott vissza ős szülőtök, a göröngy, |
| gonosz lustrák elől búvóknak menedéke… |
| Mért jő e bús sereg s mért most követeli |
| jussát? Névnapja van valami szürke szentnek? |
| Vagy tán ma született az Assisibeli? |
| S ti mostan, jó fiúk, őt üdvözölni mentek? |
| Ha így: ne vessetek meg engem, hűtelent, |
| hagyjátok, hogy nevem, ruhám már most levessem, |
| s hadd rójjam veletek a szürke végtelent – |
| ki hírre törtem itt, a Bábel Budapesten! |
|
|
Elalvás előtt, II
| Szemem bársony sötétbe bámul, |
| Csend, éjszaka – így lenni jó. |
| S ön-test-meleg is, ráadásul! |
|
A budai Kapisztrán-toronyhoz
| Idők orsója, vén budai kőtorony, |
| rózsállsz az alkonyat fényében, mint a márvány, |
| szelek járnak körül ráncos homlokodon |
| az idő fonalát köröskörül csavarván. |
|
| Gót ablakíveid hanyattan bámulom, |
| hallgatag óriás, vigyázó-szemű őrszem, |
| ki rendületlenül állsz rendelt posztodon, |
| mint mikor Kinizsit fogadtad ismerősen. |
|
| Alattad állt a hős, megfáradt izmait |
| átadván a homály márványos hűvösének: |
| minő harangzúgás rengette boltjaid, |
| hány Circumdederunt s fekete latin ének! |
|
| S egyszer, harminckilenc nyarán, emlékezem, |
| itt zengett-zokogott Wagner nászindulója: |
| sötét oszlop mögül bámultam könnyesen, |
| miként suhan Judit a cifra kézfogóra… |
|
| Templomhajód sehol, tán elnyelé a föld, |
| harangod, orgonád elnémítá a bomba. |
| Híveid sorsa is már régesrég betölt: |
| lakásuk mély, sötét, akár a katakomba. |
|
| …A babilóni is így gyászolt hajdanán |
| még évszázadokig, volt istensége holtán, |
| csillagkémlő helyét keselyű lakta tán, |
| s kotorékban hűsölt aljában az oroszlán… |
|
|
Az erdő téli csendje
| Mint már a roppant gyilkosság után, |
| mely nem, nem, Isten, ugye, nem jön el! – |
| olyan kihalt, olyan sötét a táj: |
| hangomra senki, senki se felel. |
|
| Ős cimborám, Erdő, mi lett veled? |
| Hallod-e hangom, e bús kutyaszót? |
| Meghalt az erdő, semmi felelet, |
| csonttá fagyott örökre a bozót. |
|
| Itt jártam a tavasszal – mennyi hang! |
| Egy cinkeraj hirdette az Igét, |
| bolondul cincogott száz nyitnikék, |
| s burukkolt egy-egy kerge vadgalamb. |
|
| Rigó-lelkekből az ág tetején |
| oly bűvös hangerővel fuvolált |
| az újuló fészekrakó remény, |
| hogy az irígységtől szavam elállt! |
|
| És most e csend, e kristályosodás, |
| homogén a legalsó csillagig, |
| ahol madár és ember nem lakik – |
| s ijesztőbb, mint egy farkasordítás. |
|
|
Egy romantikus metszet alá
| Ágyő, Ginevra, Éva, Sára! |
| terméke lankás vad határnak, |
| melyet sebes víz habja mos. |
| A kebletekből illat áradt, |
| nyoszolyátok feledhetetlen, |
| s a kulcs, a titkos helyre tett, |
| mint nyíl, mutatta a kezemben |
| léptemre nyíló kelyhetek… |
| Ágyő, többé sohase láttok, |
| emlék vagyok már, semmi több, |
| s egy-egy szál száradó virág, ott, |
| rózsálló kebletek fölött. – |
| még visszaint, könnyfátylon át; |
| rágyújt a kis diákpipára, |
| megfordul s bandukol tovább. |
|
Zugliget, 1937
| Juána a hóban bundáját kitárta |
| s a téli erdőn csókolt és ölelt, |
| aranyhaján hókristály volt a párta, |
| lehelletében forralt bor tüzelt. |
|
| …Jeges fatörzshöz koppan homlokom, |
| de leborulnék fonnyadó kezéhez! |
| S tudom, hogy túl az óceánokon |
| e pillanatból valamit megérez! |
|
|
Számvetés
| Kijátszottak megint s elárvereztek. |
| Éva anyánk, ki ettél ama fáról, |
| sarjad közül csak egyet is nevezz meg, |
| ki nem tagad meg, aki el nem árul! |
|
| Mind, mind a győztes vagy a vélt erősebb |
| mellé szegődik, ott keresi posztját, |
| hol a nagyobb s olcsóbb falatot osztják, |
| s szivem megint egyetlen lüktető seb… |
|
| Magamban bosszusan hányszor fogadtam, |
| hogy azt adom, amit megérdemelnek, |
| s páncélt veszek, melyről nyiluk lepattan. – |
|
| Hiába! Mindig új alakban ejt meg |
| a nő-csoda, ez a javíthatatlan, |
| megválthatatlan, gyilkos-szomju gyermek! |
|
|
Krúdy Gyula igézése
| …Ilyen régi föld alatti zugban, |
| temetőből nyíló alagútban, |
| melyet csupán kincsásó ha bolygat, |
| s mély árnyéka van a lábnyomoknak, |
| megláthatni: |
nemcsak ember, állat |
| hagy szemetet fent a napvilágnak |
| sávjai közt, város-téren, utcán: |
| maga az Idő is vetkezik tán, |
| hulladékká, porrá változtatja |
| halmozódik, doha és penésze |
| foszforeszkál itt buján tenyészve, |
| hogy lidércként űzze s elriassza, |
| ki elásott kincs után kutatna… |
|
| Az Idő is megkopik, öregszik – |
| a haláltól mégis megmenekszik. |
|
|
Barna, mély szemek
| Néztek szemembe, barna, mély szemek, |
| de mindegyikből Anyám szeme nézett – |
| Anyám, bársony tekinteted |
| már a bölcsőmben megigézett! |
| Ez súgarazta rám a mosolyát, |
| melynél derűsebben csupán a menny ég, |
| s betegágyamnál, oly sok éjen át, |
| ez a szempár ontotta rám a könnyét. |
| Később haragvó lobbanásait |
| vonta magára egy-egy csínytevésem, |
| s jobban bűnhődtem attól, mint akit |
| levetkőztettek s vesszőztek keményen. |
|
| Ez a szempár ma por… Hol itt, hol ott |
| azonban feltűnik új-tűzű mása: |
| dédelgetést igér, ha mosolyog, |
| s kétségbeejt könnyének hullatása. |
|
| Ne sírjatok! És ne villogjatok! – |
| kiáltanám ilyenkor megriadtan. |
| Előttetek zavart kölyök maradtam, |
| rossz útra tért öreg kamasz vagyok. |
|
|
Maskarádé
| Mintha egy idegen kisváros ünnepében, |
| riadt-tiblábolón ődöngnék fel s alá, |
| hallván sikolyokat, vad kurjantásokat |
| nem ismerős, mohó alakok öröméből – |
| felcifrázott lovak dobajától ijedten |
| húzódnám fal mögé, rikoltó trombiták |
| recsegése elől dugnám be a fülem, |
| míg imbolygó kocsin vonul a szörnyü Bálvány, |
| s piros vigyor-feje csúfolja nyomorom, |
| hogy itt valamiből megint csak kimaradtam, |
| s hogy nem tudom, kinek szól ez a maskarádé – |
| s a tornyokból kilőtt pattantyúk millió |
| szines műcsillaga minden gyönyörüség |
| nélkül vakítja a szemem – s csak a Bolonddal |
| érzek együtt, amint bukfencet hány a porban |
| a díszmenet után, s rövid-nyelű, ügyes |
| lapáttal szedi a lovak nyomán maradt |
| gombócokat – bizony, mintha egy sose látott |
| nép furcsa ünnepét szemlélném, odacseppent |
| vándor maga-magát kitagadó szivével, |
| oly bárgyu, idegen, otromba és bohó |
| a te nagy örömöd és beteljesülésed |
| a fickó oldalán, kivel világod éled, |
| fuvogatván a kéj nyálbúborékait! |
|
Látomás és párbeszéd
| Mikor a kórház karcsú tornya |
| nyársalt egy barna felleget, |
| s mint árbócrúdon a vitorla, |
| a felhő duzzadt s lüktetett – |
|
| akkor szöktél meg álmaimból, |
|
ZILLAH, ős-asszony-délibáb, |
| s én gyöngyház-könnyesen a kíntól |
|
| a boldog beteljesülést, mely |
| mutatta pompás képletével: |
| leszel te még a szeretőm! |
|
|
| Azt hittem, fájdalmam meggabalyít, |
| és felnyögtem keservesen: |
| – Hol voltál, míg aludtam? – Itt. |
| Mért mennék el tetőled, kedvesem? |
| Melletted is mindig másé vagyok! – |
|
| És búgott bársony gerle-kacagása. |
| – Most meghalok! – mondtam, de még |
| s együtt kezdtünk zuhanni a halálba. |
|
|
|
Az ötödik X után
| De szomorú, hogy ötvenedik évem |
| ilyen kedvemben ért utol: |
| alig hiszek a lelkem erejében, |
| s kezemből már-már kiesett a toll… |
|
| Jaj, templomok fölé nőtt szörnyü házak, |
| s a törpe templomokban hol az Isten? |
| Miből kihalt az áhitat s alázat: |
| lelkem milyen szárnyékba menekítsem? |
|
| Vélt animáim kik ölében ülnek? |
| Ridegségért hidegséggel fizetnek. |
| S én tarthatom magam elé tükörnek |
| kietlenét a vad horgász-vizeknek. |
|
| A lomb az erdőn, berkekben kibomlott; |
| de a viharban sátorul elég ez? |
| Egy villám, ha nem is a szörnyű gondok, |
| tetőtől talpig átjár és kivégez. |
|
| S ha láttok majd egy üszkös nyárfa-csonkot, |
| mely vízbe bámul a partról mogorván, |
| mint egy sötét, ráncokszabdalta homlok – |
| csupán az őrzi még emberi formám. |
|
|
Egy szirénhez
| Asszony, te, akinek embersége csak annyi, |
| mint alkalmazkodó partravetett szirénnek, |
| s a csókja íze sós, mint a tenger vize, |
| világgá kellene előled már rohanni; |
| de ki hittem magam ridegnek és keménynek, |
| eszelős rabjaként e gyötrő szenvedélynek, |
| lettem keserveim üvöltő dervise. |
|
| Olykor már azt hiszem, azok bűnét vezeklem, |
| akik gyalázatot és gyászt hoztak reád: |
| tajtékzó tengeren kalózhajóra csaltak – |
| s lehetnék bűntelen és tiszta, mint a harmat, |
| úgy büntetsz, amiként harmad- s negyediziglen |
| bünteti az atyák bűneit az Úristen – |
| s pogányul élvezed lelkem kárhozatát. |
|
| Nem tarthat már soká; pedig még szánva szánlak, |
| de nem tudom, mi volt ételed-italod: |
| semmi se jó neked, akármivel kinállak, |
| s ha csakugyan szirén, halvérü asszony-állat |
| vagy, hát imádkozom: áradjon ki a tenger, |
| mely megsanyargatott ezzel a szerelemmel, |
| s ragadjanak tova a tébolyult habok! |
|
|
Olajfa-dal, II
| Ma kinyílott az olajfa milliónyi csillaga, |
| s homlokomon átnyilallott illata: |
| megrontóm lesz, éreztem homályosan, |
| mint pucér lány, kinek árnya |
|
A halász és a hal
| Mikor a villantó kirepül, |
| nagyokat lüktet a remény – |
|
| Édes teher. Vad rugkapálás. |
| tündér, mert fáj a szájbilincs, |
| és szörnyű rémület a válás, |
|
| s mint óriás szívdobbanás, |
| lüktet a nagy vizen keresztül, |
| hogy a túlparton belerezdül |
| s harmatkönnyet hullat a sás… |
|
| melyen most már véres habok |
| szivárványolnak szerteszét, |
|
| s úsznak még akkor is tovább, |
| vonszolja szép áldozatát, |
| kimond egy asszonyi nevet |
| s a villantót újra bedobja. |
|
|
Kolozsi emlék
| Csillámpol a csillámpala, |
| nap szikkasztja a vidéket; |
| az egész domb tövig éghet, |
| tikkadt juhnyáj szerte béget. |
|
| Tél is volt itt. Bolond asszony |
| vad sikolya visszhangzott a |
| s árkon és bokron keresztül |
| sáncba fordult szekerestül… |
|
| Úgy lobog a lonc a szélben, |
| mint a bolond asszony haja! |
| fel-felhangzik vad sikolya, |
| fut a jószág messzi körben… |
| S mi fehérlik a gödörben? |
| Öt-hat lyukas nyakcsigolya. |
|
|
Egy budai furcsa ház emléke
| Mikor elnyelte őt a furcsa ház |
| ki-kihagyó, zörgő szívdobogás |
| hazudta: kár volt s túl korán… |
|
| Pedig már tudtam, nem tarthat soká, |
| hisz csoda volt e levitáció, |
| s előbb-utóbb lehúz valahová, |
| a sárba tán, a gravitáció. |
|
| Egy-két nap még, s valami kapuban |
| – mindegy, mögötte mily iroda, kamra – |
| magam kérleltem volna hangtalan: |
| eredj be már és hagyj engem magamra! |
|
|
Muskotálykörte
| Milyen zamat árasztja el a számat? |
|
Tán Ilze ajkát csókolom – |
| Mit elmulasztottam fiatalon, |
|
azért egy őszi körte kárpótlást ad? |
|
| Harmincöt év Tordai-hasadékán |
| átimbolyogtam rajta némán, |
|
ott álltam már a körtefánk alatt, |
|
| s lestem szerelmem szirénszerü testét, |
|
– ott szendergett a napfoltos gyepen, |
| incselkedő lombok legyezték – |
| mért tart a tűnt idő bilincsben, |
|
s mért nem lehet már égi kincsem |
| hús-vér szerint enyém sosem! |
|
|
Magamutogató szerelmespár
| Mint a kutyák, mikor összeragadva |
| vonszolják egymást és üvegesen |
| meredt szemmel bámulnak kirakatba, |
| pocsolyába, s nyögnek keservesen: |
|
| olyanok vagytok itt összetapadva! |
| S én csak álmélkodom öregesen, |
| nem irigyen, sőt inkább undorodva: |
| ez hát az utcára vitt szerelem! |
|
| Lihegtek s nyelvetek egymásba öltve |
| fitogtatjátok borzas kéjetek… |
| Mért nem bujtok bokorba vagy gödörbe, |
|
| hogy látatlanul heverésszetek, |
| s az emberfaj hivatását betöltve |
| utódokban örökre éljetek!? |
|
|
Virrasztás, II
| Éjjel a csend, lélegzetek neszével: |
| nagy, lomha állat hosszú léptei |
|
| Sem óra-percegés, se fényderengés: |
|
| Az idő múlásának érzékelése |
| testünk oly édességgel járja át, |
| mint az érés a duzzadó gyümölcsöt. |
|
| A virrasztás vasszege végre enged – |
| súlyos hullás álomba vagy halálba. |
|
|
Új év küszöbén
| Életem a didergő hold alatt |
| mint egy Chirico-kép, olyan: |
| Sok-sok árnyék a satnya fényben is, |
| sok-sok álom – ki vette komolyan? |
|
| Kék oszlopok közt néhány nőalak, |
| tán kővéváltan – némelyik fejetlen –, |
| foszlányos dallamokba öltözötten, |
| hátat fordítva áll, vagy elhalad, |
| a messzeségbe, hol a szemhatár |
| éles-peremű, mint valami katlan… |
|
| Vaskapu alján égi jelre vár |
| a Jóbarát, a Visszahozhatatlan. |
|
| Egy friss sírhalmon három koszorú, |
| kétoldalt ásító, fekete vermek; |
| megdőlt fejfára zokogva borul |
| egy vén, vigasztalatlan, árva gyermek. |
|
|
A 155. szonett
| „A vágy vizet fűt, víz nem hűt szerelmet, |
| tovább gyötrődöm” – hol van a szemed? |
| Még az előbb parázslott itt a melled, |
| bársonyfehér combod közt lüktetett |
| mohó virágszörnye a szerelemnek, |
| s úgy elvette erőmet, eszemet, |
| hogy mételyes kos módján csak kerengek, |
| s itthagyott illatodba őrülök – |
| ezzel halálig kettesben maradtam! |
| Eltűnsz, eltűnsz, mint lábnyom a homokban, |
| eltűnsz csodálatos asszony-kölyök! |
| De szépséged a lelkemben örök |
| – örök, ha lelkem halhatatlan. |
|
Homo faber
| Az életem: csigamászás ezüstje, |
| a föld szinén giliszta-túrt halom… |
| De sohasem bámultam pipafüstbe, |
| és sohasem őrölt az unalom. |
|
Ős csend
|
…Beleköltözni minden hajlatába |
|
csiklandozó muzsika kaccsaival, |
|
mely ha lihegve csendbe hal, |
|
sokáig emlékeztessen magára! |
|
S ha ez az emlék zsong belül, |
|
más muzsikára már ne vágyjék – |
|
ha magzattal áldott az öl, |
|
miért kívánná már a másét?… |
|
| Dermedt ujjaim meg nem fejthetik |
|
az alkotás szent mesterjegyeit, |
|
szét nem feszíthetem a zárt, |
| Vonalaid clausuráján kivül |
| s térdelve nézem, hogy repül |
|
|
Megperzselt angyalok
| Vállamra gyakran települtek |
| megperzselt szárnyú angyalok; |
| nem hordtam őket én gyalog, |
| Cythére csolnakába vígan ültek. |
|
| A szép szigetkén elidőztünk, |
| volt ott elég muzsika, tánc, |
| és mennyit hancúroztunk, kergetőztünk! |
|
| Tűz mellett, mely úgy sose perzselt, |
| idézték azt a nagy tüzet, |
| mely falta testük-lelküket; |
| megannyi észbontó szerelmet… |
|
| De tudtam minden panaszukból: |
| Közben a szárnyuk is kinőtt, |
| s vihogva elrepültek újból. |
|
|
Annunciáció
| Rég volt, a pálya kezdetén, |
| s már szinte felidézhetetlen: |
| zilált angyal köszönt felém |
|
| Riadtsággal telt sejtelem |
| jelezte, hogy a perc megáldott, |
| s vállalni kell tüzön-vizen |
| át ezt a férfi-anyaságot. |
|
| És hordtam a titkos csirát, |
| két szót talán, mely tízezerből |
| mágneses vonzással kivált |
| s dagadozni kezdett bizsergőn. |
|
| S megzendült rémült örömöm, |
| mint a harang, ha Angelusra kondul: |
| szűzfoganásu vers-örökösöm |
| él majd nevemmel a síron túl…! |
|
| Fejem a házak ereszéhez ért, |
| s a csillagok közt tartva szemlét |
| s közel a cél, a végtelenség. |
|
|
Álmodtam…
| Álmodtam selymes nyoszolyán, |
| ébredtem döngölt-földü padlón; |
| úgy füstöl, mint a tapló… |
|
| Hova botorkálsz, képzelet, |
|
|
Imádság
| Egyre mélyebb a kút, amelyből estelente |
| felhúznám az imák enyhetadó vizét; |
| se esti anya-csók, se égi tente-tente – |
| Nincs, mi eloltaná napi poklom tüzét. |
|
Az Ő hangja, esti kertben
|
Így telt el őszöm, telem, tavaszom – lehet ezt leimádkozni? |
| – Régi rózsafáim mind elhanyagolva, |
| ágaik nyesetlen, tövük fel sem ásott. |
| Hát a virágágyak? Nézni rossz reájok. |
| Azt a fát sem ide ültettettem volna. |
| Milyen semmiség egy asszony keze-nyoma, |
| mindhiába tett-vett, dolgozott napestig – |
|
Édes volt, amíg élt, mégis elfelejtik, |
| emlékéhez is már mindenki mostoha. |
| Maholnap már saját kertemben sem élek, |
| felvetette már az enyészet hatalma, |
| virágaim helyén maszlag, farkasalma, |
| kígyóknak tanyája – |
sóhajtott a Lélek. |
|
|
Kert-kísértet
| Jaj, égrelehellő-illatu kertem, |
| mért hanyagoltalak el kegyeletlen!? |
|
| Itt a diófánk sátoros ágboga ringott, |
| most nagy, aszott kéz, égre könyörgő, |
| s hiába hasítná a kérget a késem, |
| hogy nevem újra „örökre” bevéssem: |
|
| Felugrom a régi üvegház tetejére: |
| nincs, mi betörjön alattam, az ablak |
| résein át nagy, templomi gyertyák |
| lángja lobog, s versengve a maszlag |
| tüskés szörnyfeje bólog a szélben… |
|
| Lúgas volt valaha, szőlőnk, nagyanyám szemefénye, |
| itt matatott a kemény kis kéz a kacorral, |
| így, ahogy én most nyúlok az ághoz: |
| de hajlik előlem, félti magát, mint vad kövi kígyó, |
|
| Én vagyok itt rém, kósza kisértet, |
| vagy az egész kert nincs, sohasem volt, |
| tündérkert tán, alkonyi órák fantoma – álom? |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| Kócos nő kiabál a fiáért, pálca kezében, |
| „hol vagy, Attila, jöszte haza, majd adok én…” |
| Rémült szempár ég a bokorban, csillog a könnye. |
| – Ne bántsa szegényt! Nem volt rossz a kis árva – |
| hallom a hangom, amint belesír a homályba. |
|
|
Még hányszor temetlek el
| Jaj, még hányszor temetlek el |
| orvosságos üvegben, kosarakban, |
| háztartásod kis eszközeiben, |
| csak általad használt szavakban, |
| ruháidból maradt bársony-szalagban – |
| Jaj, még hányszor temetlek el. |
|
| Még minden, minden Rád emlékezik |
| és emlékeztet hajlékod körül. |
| Virágaid közt már nem jössz elém, |
| fonott székedből már nem integetsz, |
| amióta először eltemettünk. |
|
| Mért is nem fonta be házad a pók |
| s mint dzsungeli romot, az iszalag! |
| Mért nem ontotta rá földjét a hegy, |
| borítva rá többtonnás takarót, |
| miként Pompej házaira a láva? |
|
| Vagy mért nem lett a házad múzeum, |
| minden holmid hagyván szokott helyén, |
| hogy ha egy éjjel mégis visszatérsz, |
| mindent változatlan rendben találj, |
| s dúlt lelked csillapultán végre mondhasd, |
| lelkünk csitítva: „Jók hozzám, szeretnek.” |
|
|
Halott sirály
| Láttál-e már égről lehullt sirályt? |
| Mint egy csomó véráztatott fehér rongy; |
| nyitott szemében vád az ég iránt |
| s felhők, akár a szappanbúborékon. |
|
Középkori fametszet, IV–V
| Egy házasember gyorsan fogyni kezdett, |
| mint mécsvilág – s midőn lelkét kiadta, |
| vetvén magára utolszor keresztet, |
| a szomszéd lányra mutatott: „Miatta! |
| Boszorkány a cudar, keblét mutatta, |
| éjjente rámjött és el nem eresztett, |
| hogy minden csontom ropogott alatta; |
| égessétek meg gyorsan a veszettet!” |
|
| És megfogák a lányt s veték a pince |
| nyirkára, majd ültek felette törvényt |
| sötét talárban és fehér karingben |
| szakállas férfiak, mormolva, görbén, |
| majd jött a hóhér, felragadta, szinte |
| repült vele – szép testét összetörvén. |
|
| Mily csődület a szűk templomzugolyban! |
| Vörös hajnali órán szörnyü lárma, |
| rohangálás, nyüzsgés, mint hangyabolyban – |
| Frissen hasadt ölfán gyönyörü lárva, |
| haja vállára omlik dús gomolyban, |
| cölöpköz kötve ott áll már az árva, |
| a könnye hull, fehér keblére folyva. |
|
| S felcsap a láng, s fertelmes, szörnyű préda- |
| leső moraj a férfinép közt: – Most, azonnal, |
| ég már az ing… bomlik a hasitéka! |
| S lökdösik egymást fajtalan haszonnal, |
| ágyéka már övék, övék a hónalj, |
| övék, övék, övék a drága céda! |
|
|
Középkori fametszet, VI
| Gyönyörü Lány! Milyen sebes a lábad! |
| S ahol rohansz, de tövises az út! |
| Nem félsz, hogy jótét lélek egy se tud |
| végigrohanni Veled és Utánad… |
|
| Ha lelked friss forrásra szomjuhoz, |
| vigyázz: udvari porkoláb-ruhában |
| ott áll az útfelen s ezüst kupában |
| kacsintva kínál a Legfőbb Gonosz! |
|
| El ne fogadd! Mert rögtön az övé vagy, |
| kedvét tölti veled, Gyönyörü Lány, |
| szánván lelked pokol martaléknak. |
|
| – Tovább rohansz? A füttyszava után? |
| Avagy máris Ő sarkantyuzza véknyad, |
| s azért vihogsz rám vérzőn is buján? |
|
|
Hajnali búcsuzkodás
| Lányának mondta, mikor búcsuzott |
| s az álom-rózsás arcot símogatta: |
|
„Édes kincsem, vigyázz magadra! |
| Neked adom azt a kék dombot ott, |
| az arcodszínű felhőknek alatta, |
| neked adom a hajnalcsillagot! |
|
|
Édes kincsem, vigyázz magadra! |
|
| Neked adom a hajnalló tavat: |
| olyan most, mint egy óriási kagyló, |
| szürkés-lilás – de mihelyt kél a nap, |
| míg szemed ellát, sárga és aranyló, |
| kis fodrokat vet rajta a harangszó, |
| s olyan – mint egy nagy-nagy szalmakalap!” |
|
| Elment, az arcán könnytiltó mosoly, |
| húszéves lánynak szólt, vagyis hiába; |
| közeli már a megváltó sikoly, |
| mellyel belép az asszonyi világba… |
|
| S keserűn gondolt ama szál virágra, |
| mellyel elébe áll majd egy legény, |
| s a kagylóhéjra, mit a tenyerén |
| hoz fel neki és váltságul kínálja – |
| s hogy lánya mily bódultan kap utána. |
|
|
A Missa pro pauperibus hallgatása közben
Alkonyatkor a Stefans-Domban üldögéltem, a pompás kődrapériák alatt, bámész tengerentúli turisták, itt a előkelő idegenek között. Az orgona zsongott a magasban, szintén előkelőn, étheri finoman. Ebben a tökéletesen működő előlegezett örökkévalóságban gondolataim lázadón és tüntetőn halálom-utánra vonatkoztak. De talán nem is csak az én halálom utánra…
| gurítsátok ide messziről, |
| hadd visszhangozzék benne ez a |
| a betegekért s a szegényekért, |
| s mitől most szinte szétveti a gond: |
| kiknek sosem volt ily szép templomuk, |
| s ha lett volna, sem állna ma – |
|
| Nekik köszönheted, finom világ, |
| nekik, akik rongyos zászlók alatt |
| csontjaikból raktak védőfalat, |
| vérük sarából vályog-sáncokat. |
|
| Tudd meg, te Szerecsen Király, |
| ki állsz anyám szentelt gyertyáinál, |
| lángjuk nem csak érette ég, |
| Bethlen Miklósért és Petőfiért, |
| s a földért, mely nevelte őket, |
| s kínált végtére magán- vagy tömegsírt, |
| és hányszor megdúlt temetőket!… |
|
Bécs, 1964. augusztus 12. |
|
|
Sárkányölés
| Megint az órjás, ronda varangy! |
| Hogy vartyog az éjben, a csendben! |
| Fülembe harsog, betölti szobámat – |
| s már látom előttem dülledt, sárga szemét. |
| De hol, micsoda zug, csatorna odva rejti? |
| Hol hömpölygeti has-testét, az ocsmányt, |
| hogy belerúgjak, összetiporjam! |
|
| Mily békén alszik a város, |
| a fáradt emberi lelkek pihegése |
| ablakokon – és a béke nagy álma |
| áll össze belőlük, s száll az egekbe. |
| S most íme, előlről kelljen a rémet |
| hallani ebben a csendben! – |
| Bagzó kedvében förtelmes párt keres újra |
| sokasítani ronda magát? – |
|
| Egy kapumélyből böffen elő, ott vartyog |
| pöfögő hasfeje – látom! Az undor, |
| féltéglát ragadok fel, s teljes erőmből |
| belevágom az iszonyú testbe – dögölj meg! – |
| s még látom, a béle hogy omlik, |
| hurkásan hogy gomolyog a homályban, |
| s rém-szeme hogy mered énrám, |
| a Szent György-napján születettre, |
| ki íme, megölte, újra megölte a Sárkányt! |
|
|
Kiűzetés a Paradicsomból
| Minden végtagunkkal összefonódva |
| az ősemberi csont- s izomcsomóba, |
| vérünk egymás vérébe oltva, |
| oly egyek voltunk, mintha így születtünk volna: |
| nő-férfi, egy-test, együtemü két szív, |
| közelből összevillanó szemek, |
| lidérc-lángokkal egymásba cikázók – |
| Mi tépte ketté ezt az egy-világot? |
|
| Mintha doronggal ütöttek volna gerincen, |
| jégszárnyasan, távolodón repülve |
| egy-fekhelyünkről már kétféle űrbe: |
| étheri hidegek vagyunk s vágytalanok, |
| mint a nemetlen, meddő angyalok. |
|
| Külön-külön összekulcsolt kezünk |
| bocsánatért eseng: amért nem vétkezünk, |
| s mert testünk gyatra újra fölidézni |
| igéretét s egymásnak újra megadni |
| a tegnap ízlelt pillanatnyi |
|
|
Semper idem
| Hiányod érzetével töltekezvén |
| mintha hőstettek láza hajtana |
| s kígyós vadonban hűs forrást keresnék – |
|
| Mily szíkes pusztaság lesz majdan a |
| birtoklásod utáni szent üresség! |
|
|
Horgászok a rakparton
| alá s fel járkál órahosszat. |
|
| Ha érdeklődsz, mind-mind nyafognak, |
| pedig a sok gyanús papír, |
| egy-egy halacskát is kifognak! |
|
|
Vívódás
| Milyen akarnokság, milyen botorság |
| szemmel vadászni villó-szép halat, |
| döngetni szívvel nagy-messzi mennyország |
| aranyportáit baljós ég alatt! |
|
| Mily iszonyú vén foggal húsba marni, |
| mely ellenáll könnyed-rugalmasan, |
| mily céltalan fiatal húst akarni |
| évtizedektől vert-tilalmasan! |
|
| Csillag választ el tőled, drága gyermek, |
| mely homlokod mezőjén tündököl, |
| a fiatalság csillaga – szerelmed |
| kívánom s félem: mindenképp megöl. |
|
|
Őrjöngő ősz
| Ne vádold a Napot, már rég ledőlt, |
| s az égen nem hagyott egy árva szikrát – |
| láva-fűtött vulkáni sziklák |
|
| Szélcsend. De támad a sötétség, |
| árnyék alakok egymás öldöklését |
| elkezdik némán, s dől a vér szaga. |
|
| Az ég mezőjén kontúr-lovasok |
| üldözik a menekülő Napot – |
| holnapig már ki tudna várni? |
| Asszony sikolt, vagy holmi vad? |
|
| Kéjgyilkosság piros csirái |
| duzzadnak a fülledt bozót alatt. |
|
|
Árnyék
| Árnyékom, karthauzi, néma szent, |
| mi lesz veled, ha testem odalent? |
| Ha elhagyod, szegény boldogtalant, |
| kószálsz tovább, míg nyugszik ő alant? |
|
Tudatosítás
| Mint a kalmuk az akasztófán |
|
| most eljöttnek véled a percet, |
| hogy megrántsd a kötelet. |
|
| Körülöttem száraz falevelek |
|
|
Macska-búcsúztató
| Balzsamos gyolcsba nem bugyolállak, |
| jó öreg állat, szinte hogy ember. – |
| Lásd be szerényen: nem divat ez már. |
| Ámde a sírod, most megigérem, én magam ásom |
| itt az aranyló nyírfa esőtől |
| csüggeteg, árva lombja tövében. |
| Sárga szemedben haldokolásod, |
| mint ez az évszak, tört sugarakkal, |
| fátylas egekkel, hirdeti búcsud. – |
| Gyenge tücsök-szó rí az avarban, |
| zeng reszelősen: ez siratásod. |
| Szürke fejedre lepke-szelíden, |
| mint puha hó hull: könnyeit ontó |
|
Novemberi keserves
| Itt gombamód szapora gond |
|
|
Ellenpanasz
Válasz egy kolozsvári levélre
| leveled szörnyű kedvemben talált – |
| hogy mondjam el, mi mindenért? |
| Hiszen november maga is elég |
| ilyen kesernyés lelki ízek |
| halmozásához: az egész világ |
| egy Házsongárd ilyenkor, és a csokrok |
| csak az élők lelkiösmeretét |
| szolgálják, úgyszintén a gyertyák, |
| az érzékenynek vélt sírhalmokon. |
| A holtak vigasztalhatatlanok! |
|
| Édes húgom, élőket vigasztaljunk, |
| hogyha nyilvánvalóan rászorultak – |
| komolyabb kötelesség volna ez! |
| De van-e rá erőnk, lelkünk terem még |
| virágcsokrot, káprázó mécsvilágot |
| másoknak örömet okozni? És hogyan |
| képzelhető el mindez egy levélben? |
| Mégis, akármily elesettnek érzem |
| magam, látod, válaszolok most |
| leveledre, mely voltaképp olyan, |
| mint pislogó kis mécsláng egy siron… |
|
| Nem haltam meg, ne félts, de annyi gazság |
| vette célba mostanság életem, |
| testi s lelki épségem egyaránt, |
| hogy magam is rombolni igyekeztem, |
| ami még megmaradt, s e folyamat |
| még tart! Úgy égek, mint e cigaretta, |
| amely talán a húszadik ma, |
| s még mindig csak este tíz óra van… |
|
| Milyen órjás is volt Szabó Dezső, |
| hogy ahhoz a csak elképzelt hugához |
| egész sor szépséges levelet írt volt, |
| nálam vénebb korában, tomboló |
| remetesége és pogány magánya |
| utolsó esztendeiben!… De engem |
| nem a magányom őröl: a belőlem |
| indult vagy a később hozzámtapadt |
| sorsoknak szörnyű vergődései! |
| S még mindig semmi jel, hogy várt magányom |
| körülvegyen nagy csendbástyáival, |
| tán mert magam sem őszintén kivánom, |
| s el sem tudnám viselni jószerint… |
|
| Mégis, megkérlek, írd meg mielőbb, |
| mi zúdította rád keserüséged, |
| már ha egyáltalán leírható |
| s levélre bízható mindaz, ami fáj: |
| szóbafoglalt panaszra hátha konkrét, |
| vigasztaló, sugallatos igékkel |
| hálálhatnám meg hozzámfordulásod: |
| e mécsvilágot, mely most itt lobog |
| majdnem halott, őszi szivem felett. |
|
|
Forró és balzsamos
| Forró és balzsamos testedtől elszakadva, |
| a parton, mely szeles volt és sötét, |
| át-átéreztem egy-egy pillanatra |
| a vérző, üldözött dúvad minden sebét. |
|
| Ha bűnös lét után a büntetés kiszabva: |
| ilyen lesz a pokol! Addig jöjj vissza még, |
| barlangom rejtekén ne hagyj dúvad-magamra, |
| kóstoltasd még velem a mennyek örömét! |
|
|
Nyárelő hava
| Ezüst berek, zöld víz, bolond madárdal, |
| ős asszony-illat: izzadt nyárfaszag, |
| s az égről tajték- s habfelhő fogával |
| vén csontokon az ifjú nyár kacag. |
|
| Horgászbotommal gázolom a tócsát, |
| tündérek várnak, vagy hideg halak? |
| Maroknyi, édes örökkévalóság, |
| egy pillanatra megtaláltalak! |
|
|
Kőkirálynő, lámpafényben
| Szent fejek lépcsőzetében |
| Elfordulok s nézem újra – |
| mintha láttam volna, régen. |
|
| Jaj, fejét is félrehajtja, |
| s mégis oly fehér az arca, |
| mintha mosta volna hóban. |
|
| Tizenkét szent közt is árva; |
| vár az angyal kürtszavára. |
|
| Hol szerezzek most virágot |
| vagy örökzöld-lombu ágat, |
| mintha vinném jó anyámnak |
| egy nagy-messzi sírhalomra. |
|
|
Clochard-tanulmány
| Egy rongyos ember alszik a parton, |
| borzas fejealja sárga tarisznya, |
| lábszára mezítlen, szakálla ezüstös, |
| arca napégett – vígan fújja a kását. |
|
| Párizs fölött a tündér dél megállott, |
| s egy pillanatra összebeszélt harangok |
| orkesztere ült diadalt a hatalmas |
| város pöfögő, vad gépzenebonáján… |
|
| S az alvó ezt a viszonylagos, szokatlan |
| csendet átalussza – bár közismert, |
| hogy a malomnak gyors megtorpanása |
| a vízimolnárt mindig felriasztja. |
|
| De lám, a mogorva, borvirágos arcon |
| megelégedésnek mosolya dereng fel: |
| mégis a harangszó – vagy reátekintő |
| szemem csiklandja, mint fűszál, az arcát –? |
|
| Megérzi, hogy itt, az üvegfestményszerü képnek |
| – barna hídlábak, ezüstös-olmu tornyok, |
| zöld fák és kék ég közt a Szajna-parton – |
| egy pillanatra ő a főalakja? |
|
|
Liguriában
| sosem volt ily órjás anyám, |
|
| Bírnom kell, legyen az enyém, |
| Hömpölygő testét adja nekem |
|
nagy teste remegő örömébe! |
|
|
| Csak hallgatom s találgatom: |
| sötét éjben, fényes napon – |
|
| búzája szikla, hal, ember, |
| lisztje homok, s olyan finom, |
| hogy lábam belelépni sem mer. |
|
|
| Világ-nagyságú sziklabörtönében |
| hullámok, zengő érlökések, |
| Minden gondolatom te vagy, |
| hiányod is táplál, erősít, |
| kövekhez szólok és Hozzád beszélek. |
| Kell-e levél, sürgöny vagy telefon? |
| A világ végén is megérted. |
| Gyűrüm az ujjadon – „lo portero sempre” – |
| Törékeny, pici Vénuszom, jelenj meg, |
| higgadjon már e vad szívdobogás! |
|
| Révült szentemberek Théba sivatagában, |
| bozontos remeték barlangotok zugában, |
| hajósok, akiket a hullám kivetett: |
| e hat nap már elég: ismerlek titeket. |
|
| Mit szűlhet a magány, szűnvén a monológok, |
| ha fölfedezitek magatokban a gnómot, |
| kinek emlékei, vágyai nincsenek – |
| mit szűlhet mást, ha nem szellemi kincseket? |
|
| Anyanyelveteket is szépen elfeledve, |
| egyre fínomodik a fűl az énekekre, |
| melyek indákon és vad pókhálókon át |
| végre megzendítik barlangotok falát. |
|
| Vörös szemeteket kinyitva és behunyva |
| végre látjátok ott félig belévakulva |
| a villám-alkatú kékes-fehér sugárt, |
| mely, amíg odaért, ezer mennyet bejárt… |
|
| S akkor a lélek, mely csupán egy búboréknyi |
| s a test, mely por s hamu lészen, tán egy maréknyi, |
| végső gyönyörben ég – s a nyirkos sziklabolt, |
| mint roppant orgona, ujjongva felsikolt. |
|
|
Harangjáték, Pünköst-vasárnap
| Már-már azt hittem, belehullok a völgybe, |
| a párával teli kertes-zöld szakadékba: |
| szívemet oly földöntúli gyönyörűséggel |
| döngette Lavagna öt-hat ballada-hangu harangja. |
| Ám nem időt kongattak – mulatoztak |
| rafinált, halálba-csalogató félhangokkal, |
| remegősen, bár a pünkösti csodát hirdették, |
| holtaknak és eleveneknek a száz-ölü völgyben. |
| Valami ferde mosoly ült ki az arcomon |
| – csak meg ne lepjenek itt, idegent, eszelősen – |
| s álltam a völgy szélén e gyönyörűség szédületében, |
| melynél elsodróbb a szerelmi beteljesülés se lehet már, |
| és ekkor, a mélyből, az alkonyi völgy sürüjéből |
| lángocskák röppentek elő, öt, hat, majd szaporodva, |
| osztódva cikáztak mind közelebb, szinte tucatnyi, |
| s villódzva, kihúnyva-kigyúlva |
| táncoltak körülöttem a pünköst-esti homályban |
|
Chiavari, 1965 júniusában |
|
Utinapló, II
| Az a rigó, a rút kalitka foglya, |
| egy ház földszinti ablaka felett, |
| minden szabadnál szebben fuvolázott, |
| teljesületlen vágyak többletével, |
| önámításnak édes balzsamával, |
| s dalában zengtek elzárt távolok. |
| A hangja szűk sikátorban ütött meg |
| a városvéghez már egész közel. |
| Fölötte kéklő sáv, az olasz égbolt, |
| a tenger-tükröző, felhő-hajós, |
| s körül a földi táj, a szép patakpart, |
| amelyről Dante így emlékezett: |
| „Intra Sestri e Claveri s’adima |
| una fiumana bella…” (ezt fujtad, rigó?) |
| Megálltam s néztem apró börtönét, |
| amelyben nem tehet egy szárnycsapást sem, |
| s egy percre némán tán válaszra várt most – |
| rácsát feledtető kis cirregésre, |
| amonnan, túl a mély kertek közül – |
| s míg átkoztam a szívtelen olaszt, |
| aki falára ily példázatot akaszt: |
| fütyülni kezdtem, füttyszóval feleltem, |
| fejem feltartva, fájón, fuvolásan. |
|
Levél Lombardiába
|
Poète adore-moi moi j’ai un autre amour.
Apollinaire
|
| Most fent a hűvös Skandináviában |
| vagy a Ligur-öbölben hordozod |
| törékeny tested, márvány homlokod, |
| merítkezel elsüllyedt kultúrákban, |
| hajadat óvod a viking szelektől, |
| vagy etruszk nappal sütteted magad, |
| beszélsz rég elfelejtett istenekről – |
| nekem a hallgatás vak szobra vagy. |
|
| Hiányod többé már nem gazdagít, |
| hiányod már csak koldusság, gyalázat; |
| kutatom márvány csended okait, |
| s minden elképzelt válasz megaláztat. |
|
| Fehér-fekete tengerparti sziklák |
| előtt térdeltem: bennük alakod |
| meg-megtaláltam s gázoltam mezitláb |
| a formáiddal gyűrüző habot. |
|
| Madonnát láttam templom zugolyában, |
| arcáról rám parázslott a szemed; |
| fürdőruhád egy polcon megtaláltam, |
| s csókolgattam, mint egy eszeveszett. |
|
| Mindent te adtál egy-egy percre – kölcsön. |
| Otthagytam sírva, s nem kérem soha. |
| Mit loptam el? Miért jár ez a börtön: |
| hallgatásod körémrakott fala. |
|
|
Öregjeink a messzeségben
| Évtizedek során órjásra nőtt |
| maguk-ültette fák alatt topognak, |
| törpülve s egyre szűkülő körökben; |
| számlálgatják a gyötrő éveket |
| s várnak a megváltó halálra. |
|
| csigolyák és meszes porcok ropognak; |
| emlékeik zord lidérc-hada röppen, |
| és ont eléjük új s új rémeket |
| létük determinált nyomorusága. |
|
| Érzem, eres kezük olykor kinyúl, |
| hív, int felém: tán búcsuznak zihálva. |
| De szomorú, hogy nem segélhetek, |
|
| s hagynom kell őket feltarthatatlanul |
| beomlani a Házsongárd porába. |
|
|
Verseink emléke
| Úgy születtek, úgy multak el a versek, |
| mint pásztorórák játszi percei. |
| (Olykor kudarcainknak szalmazsákján |
| a győzelem búzavirágja kéklett.) |
|
| hányszor ejtettek rémületbe! |
| S kockázattól megriadva, gyáván |
| vállaltuk inkább a vetélést. |
|
| Időből, térből visszakanyarodva |
| egy-egy vers, érten, mégis ránk-talál |
| s ránk-mosolyog fanyarkás-szemrehányón, |
| mint a lelenc a megtalált apára. |
|
|
Zsoltár özönvíz után
| Ki Nap-szemeddel e gyász-földre sütsz, |
| Uram, tekintsd e letarolt vidéket! |
| Hajolj fölé s mint irgalmas becsüs, |
| mérd föl, amit az árva ember ellen |
| vad vizeidnek tombolása vétett! |
|
| Iszapba fult sokmilliárd kalász, |
| eper- és málnatő, jaj, hány kirothadt, |
| összeomolt hány vályogfalu ház, |
| gyümölcsfa hány pusztult, míg a szem ellát, |
| súlya alatt az öklelő haboknak! |
|
| Zsendültek itt valaha legelők? |
| Most éhes barmok kórót rágicsálnak. |
| Már nem lehet szomorubb temetőd, |
| mint e határ – e horda-járta síkság: |
| Mohács-mezeje az árvíz-dulásnak. |
|
| Sírni kéne, kőlépcsőn roskatag |
| baktatni végtelen bús körmenetben! |
| Ha Téged nem, minő hatalmakat, |
| imádságunk mily földi hivatalt vagy |
| micsoda bősz csillagórjást keressen? |
|
| Mert lásd, egy ember jár a sár-mezőn, |
| ekére dől, halad lova nyomában, |
| bomlottan néz maga elé, merőn, |
| sár-bocskorát kapdossa: túrja földjét |
| az újrakezdés ősi tébolyában. |
|
| Hányadszor is? Vezetted a rovást? |
| Nyugalma nincsen sem éjjel, se nappal. |
| S valaha lesz? Lankad szemlátomást. |
| De nem pihen – csupán az égre bámul, |
| s megtörli homlokát levett kalappal. |
|
Kisoroszi, 1965 augusztusában |
|
Gyönyörű ősz
| Búcsúzkodás szaka, gyönyörű ősz, |
| bennem fájdalmat fájdalomra szősz. |
|
| Riadt sikoltozás a ködben: |
| útjavesztett vadlúdcsapat fölöttem. |
| S a dérütött mezőn, melyet maholnap |
| kikericsek születnek-haldokolnak, |
| baljós lila csillagzatok: |
| hányattatást, hajótörést mutatnak |
| a szárnyas és a szárnyanincs utasnak… |
|
| Kéklő ezüstben ring felém a távol – |
| s bár túlfelől csodát kinál a part, |
| tudom, csak ide vágyom vissza majd |
| vándormadár lelkemmel, a halálból! |
|
|
Vénember-monológ
| Mért kell, ami öreg, homályos és avult, |
| s amin félszázad év hava csodát terem? |
| Pókhálók rongyait matatja a kezem, |
| mögöttük, itt, közel valami kincs: a Mult! |
|
| Mindenről többet is tudnék, de szétesett rég, |
| piros szöszlabda volt a szétrúgott világ – |
| valamit láthatok olykor, homályon át, |
| ha távoli harang szavát hozzák az esték, |
|
| ha felnyikorog egy kivásott hanglemez |
| s a tű maga előtt seper félszázados port – |
| most jó nekem a dal, amely valaha rossz volt: |
| elsüllyedt táj felé az is irányt jelez… |
|
| – De hol a fekete-főkötős, vén fogatlan |
| asszony, ki valaha félálomban mesélt, |
| mindarról, amit az emberiség megélt?… |
| Maga volt az Idő, a visszahozhatatlan. |
|
|
Ametiszt emlék
| Az együtt hallgatott muzsika édessége: |
| fel-fellobbantható szerelmi pillanat, |
| fúvást váró parázs a friss hamu alatt – |
| hogy lángja majd vígan csaphasson fel az égre! |
|
Egy kidőlt fenyőszálra
| Most látni csak órjásnak a fenyőt, |
| s az irtáson véges-végig zuhant. |
| Rángatta hét vihar szele, |
| villámok sem bírtak vele, |
| de gyökerét gombák bokrai lepték, |
| nyirokkal marták, leteperték, |
|
| Kik bölcs árnyékán enyhelyet kerestek, |
| ág-bogain gyakorta megpihentek, |
| a levegőben hontalan körözve |
| rémült madárnép repdes most fölötte; |
| fenyőrigó, pirók, rossz-szárnyu holló |
| sírván-siratja: Nincs Hozzá hasonló |
| s többé nem is lesz Hozzá fogható nagy |
| égrenövő sudara a vadonnak, |
| jaj, hol buvunk meg, hol ülünk meg, |
| ha a tél viharai jönnek – |
|
| Fel nem támasztja jajgatásuk, |
| míg élnek, addig tart a gyászuk, |
| a bánat, hogy a mord enyészet |
| legyőzheti a Szép Egészet, |
| s szemük láttára hogyan ég el |
| ez az örökzöld Menedékhely. |
|
|
„Táltos volt”
|
Tamási Áron emlékére
| Láttátok-é a kisírt-szemü holdat? |
| Hogy lengett ott gyászfátylasan! |
| Lehullt mellőle legszebb csillaga. |
| (Gyászhold: vergődő, megszárnyalt madár, |
| csorba címer – kiteljesül-e még?) |
|
Akkor a gyásznép már eloszlott, |
| itt-ott két-három kéz hideg |
|
Halk szóval, könnyfátyolon át |
| mormolhatják így a rorátét. |
|
– Táltos volt – szólt egy csorba vén –, |
| a mesebeli harmadik királyfi, |
| szivárványként fog mindig állni. |
|
Mondtam: – Városba szállt rigó, |
| ülvén a rozsdamarta rácson, |
| bérházba szűz erdőt varázsol. |
|
Éjfél körül nekivágott az űrnek |
| a szemfedő, nőtt, nőtt, tüzet fogott – |
| maga az ég – rajta hanyatt repültek |
| püspöksüvegek és pásztorbotok. |
|
Ez sem elég
| Meghittségben közös ájulásig jutottunk; |
| nyöszörgés, sóhajtás, halálsikoly vegyült, |
| de hol az egyik, hol a másik ért |
| hamarabb mindig az üdvözüléshez, |
| s rádöbbentünk: egy test nem lehetünk. |
|
|
örökké legyezni fogja az arcom |
|
|
Őszesti Balatonpart
| Akár egy csillag eljegesedése, |
| harang-kondító esti csend. |
| Aranyló dombok kék-ezüstbe hulltak, |
| szőlőkaróra szállt egy kis bagoly. |
|
| Szemed láttára telt habosra |
| s nem tudtad felhörpinteni. |
| Torkodban fojtott zokogás, a |
|
|
Törökfürdő
| Melyben élveztük előéletünket, |
| a magzatvíz hőmérséklete volt |
| még ily meleg: bársony-puha homályban! |
|
| Lubickolunk a páratelt hodályban, |
| míg halljuk a parancsoló sikolyt, |
| amely naponta új életre büntet! |
|
|
Egy könnycseppben hiszek
| Gyönyörű fénykép-mosolyok, |
|
| Megint egy könnycseppben hiszek, |
| mely a szemem fátyolba vonta, |
|
| – hitem már meg nem inghat – |
| ki innen lészen eljövendő |
|
|
Kinek se kellő rózsák
| Kinek se kellő rózsák pusztulása, |
| rozsdás szirmok az ázott fövenyen! |
| Pedig a sírok disztelen vacognak, |
| lakóik vak homályban dideregnek. |
|
| Bénán feküsznek egymás közelében, |
| megfogni még dermedt kezük se tudják, |
| leszállván a sötét tudattalanba. |
|
| De gyászunk néha utoléri őket |
| és mint meleg könnycsepp hull a szivükre. |
| S hogy borzongatja őket kacagásunk! |
| Ilyenkor érzik, győz a feledés. |
|
|
Eljöttek érte
| Álmomban már többször eljöttek érte |
| sötétruhás, komoly professzorok: |
| Málnásy, Járai és Fejes Áron, |
| s mutogattak rá manzsettás kezek. |
| Már tudtam: köztünk nem lehet sokáig. |
|
| Meghívták újra enyedi tanárnak? |
| S ott él megint a hűvös templom-árnyban, |
| kollégyumi szobák boltjaiban, |
| s könyves zugban dolgozatot javítgat? |
|
| Vagy csak nagyobb kirándulásra ment, |
| s majd visszajön páfránnyal, hátizsákkal, |
| és zöld kalapján bársonyos gyopár… |
|
| Mert a holtak még sok találkozást, |
| viszontlátást és búcsút tartogatnak – |
| amíg magunk is oda nem jutunk, |
| ahol lakoznak: |
végső otthonunkba. |
|
|
Utolsó sétánk tanújához
| Kedves levél, te láttad még apám, |
| mikor fenn zöldeltél a fán: |
|
| s oly rángó kézzel fogta a kezem, |
| hogy jobb, ha erről nem emlékezem. |
|
| Már gyengébb szár kötötte idelent |
| az élethez, mint téged odafent. |
| S tanúja voltál tán a könnyeimnek, |
| s most láthatod, hogy azóta se szünnek. |
|
| Nem láthatod. Sárgultan, elaszott |
| erekkel itt heversz a fa alatt. |
|
| És hol van ő? |
A szivem megszakad. |
|
|
Kalap-korona
| Minden tárgya közül ez a kalap |
| azonosult a legjobban vele: |
| csak rápillantok s már alatta áll; |
| boltíves homloka megint kitölti, |
| kétoldalt két fehér szárny: ősz haja – |
| a nyugtalanság szárny-szimbóluma |
| s kifejezője annyi repdesésnek |
| a visszahívó Régi Tartományba – |
|
| Eső formálta így s homlokverejték, |
| mosolygós vagy komoly köszöntgetések |
| oly régimódi-illedelmesen, |
| ahogy manapság tán ki sem köszön már, |
| nagynak-kicsinynek ember rangot adva – |
|
| Ó, őt előbűvölgető Ereklye, |
| s elémidéző bármely pillanatban! |
| Alatta könnyes áhitat fog el, |
| és az egyetlen hódolásban állok, |
| mellyel halandó embernek adóztam! |
| Szerény királyság árva koronája, |
| melyhez hű voltam lázadozva is – |
| rozsdás szegen lóg, és csupa lemondás, |
| ahogy néz-néz, gyarló örökösére. |
|
|
Most, midőn teljes árva lettem…
| Most, midőn teljes árva lettem, |
| mért kell felnőttként cselekednem, |
| s intéznem, ami éltében a holt |
| családfő bús kötelessége volt – |
|
| Mily távoli lelkek sereglenek, |
| kötözni könnyes gyolcsba friss sebet! |
| Nem érzik: a gyászban a kegyelet |
| minden kín közt a legkegyetlenebb! |
|
|
Hasztalan ráolvasás
| Essetai hémar… Cito pede labitur aetas… |
| Hányszor hallottam ifjukorom óta! |
| Mint valami titkos ráolvasást, |
| úgy mondta, szembeszegülve az idővel,
|
| mint aki zúgó szélvésznek feszül. |
|
| Fugit irreparabile tempus… |
| S minden, mindenki hullott körülötte, |
| maradvány kőszál: lecsiszoltan állt, |
| s míg állt, árnyékán életünknek |
| oly örökkévalóság-íze volt! |
|
| De biztosnak vélt gátja a mulásnak, |
| úgy omlott össze szörnyü roppanással, |
| hogy az idő azóta is rohan, |
| gáncsolhatatlan gyors lábbal, vakon! |
|
| S életünket már annyinak sem érzem, |
| mint a bogárét, egy-nyaras virágét. |
|
|
Tövises karácsony
| A víz szinén óriási vízipók, |
| száguld a szálkás-lábu fagy; |
| itt van a tél, a fehér Behemót, |
|
| Bozót, fa elhullatta rég a sátrát, |
| messze tekint ágak közén a szem – |
| köröskörül gyanus mértani ábrák, |
| dermedten, csontváz-szerüen. |
|
| Szivemet szúrja a Karácsony |
| gyantás, deres tüskéivel; |
| emlék-sereg pusztít, harácsol, |
| s üres hajlékomból kiver. |
|
| Könnyeimet senki se lássa! |
| ilyen magányos bujdosásra |
|
| Leginkább őket keresném fel, |
| sírjukról dermedt-ujju kézzel |
|
|
A hosszú tél után
| Látod, apám, hosszabbodik a nap! |
| mind magasabbra lépeget az égen. |
| Hallod, apám? Szólnak a madarak! |
| Te tudnád elsorolni, micsodák, |
| eligazodván e sokféleségen, |
| lüktető kis szivek billentyűin, |
| tarka begyek, torkok hangszálain: |
| ideszoktattad őket mind e völgybe, |
| rád emlékeztek Afrikában is, |
| s hogy visszaértek a nagy útról, |
| téged keres most minden kis daluk. |
|
| Nem látsz, nem hallasz már. |
| E nagy fényességből hogyan mehettél |
| E nagy madárszólásból, csattogásból |
| oly szörnyű csendbe hogy vontad magad? |
|
| Hideg szobádban az ajtónyikordulás |
| s egy pillanatnyi függöny-lebbenés: |
| ez minden élet itt, a hosszú tél után, |
| melyben először nem volt tűz a házban, |
| s öreg kezed már fát nem apritott. |
|
| S az ablak is hiába tárt, nyitott: |
| a gyász doha soha ki nem megy innen. |
|
| Mintha valakiket megleptem volna itt, |
| kik test szerint bár láthatatlanok, |
| azóta súlyosabban itt lakoznak, |
| mióta szemmel fel nem foghatók. |
| S lelkükre gondolok, az ép parányi részre,
|
| mely valahova tűnt a roncs egészből, |
| s valami újra, nagyszerűre készül – |
| tán visszahozza őket test szerint: |
| – Ó, hosszú-hosszú útról hazatérők, |
| mit hoztok majd vén, árva fiatoknak? |
|
|
Büntetés
| Ki rótta rám? Az Isten vagy az Ördög? |
| Akár borús, akár derűs az ég: |
| minden perc, mit nem horgászgatva töltök, |
|
| Irodalmat, szerelmet hanyagoltat |
| velem ez ős kötelességtudás – |
| s közben nem fájnak az élők, a holtak, |
|
|
Időmértékben
| Árva, magányos öreg! Későn keritette be házát: |
| jóval előbb besuhant s várta a szürke halál. |
|
| Kétes nyergü lovak, Hétfő, Kedd, Szerda, Csütörtök, |
| Péntek, Szombat – ihol, már a Vasárnap is itt! – |
| Almásszürke, kesely, pej, vasderes és ama többi: |
| meddig tart iramunk és hova, hátatokon? |
|
| Inkább egy meteor zúzza cafatokra velőmet, |
| mintsem hogy te okozd vesztemet, Emberiség! |
|
Negatív ihlet egy bemutató után
| Szörnyü darab! Csupa por, csupa giccs, csupa színpadi gixer! |
| Uccu, siess, Adolár: írd meg a színdarabod! |
|
| Furcsa irónia, hogy csak az abszolut állati kéjben |
| érezted magadat isteninek, Adolár! |
|
|
Elkésett cipruslomb Etelke sírjára
|
A bú egyetlen kincs, amelyet a szerelemtől örököltem.
Petőfi
|
| Kulcsos házmesterek zakatolása, |
| hóseprő, hosszu nyirág-suhogás – |
| nincs a világnak arról tudomása, |
| milyen virágot vágott a Kaszás; |
|
| s mint egy zsivány a süvegébe tűzte |
| a szőke fürtök kedves gyermekét, |
| a szívből a remény fényét kiűzte, |
| hogy bakacsin borult rá, gyász-sötét… |
|
| Ki jár az éjnek hallgatag felében? |
| Éhes vad-arcban őrült szem lobog: |
|
a mennyet látta! Ámde, hogy belépjen,
|
|
a sors megtiltá, az irigy, konok. |
|
| Tenyere homlokán – s különös illat |
| üti sziven: a halotti ruha! |
| (És nem menyasszonyi, a holtomiglant |
| suhogó fátyol mirtusz-illata.) |
|
| Ó, az az ölelés, a már kihültet |
| nyaláboló tilalmas mozdulat, |
| s benne a szörnyű ellentét, a fülledt, |
| még birtokló- s már veszteség-tudat! |
|
| „Tán téboly ez! Kishijja, hogy letéptem |
| a homlokod borító szemfedőt, |
| hogy csókom ereje, ó, rombadőlt |
| oltárom, újra életre igézzen! |
|
| Hinnem adtál erőm- s költészetemben: |
| de ha életre őt nem kelthetem, |
| legalább hagyj utána halnom, Isten, |
| s legyen a sírom emlékjeltelen.” |
|
| …Bűnös fohász, hogy majdnem beleájul: |
| Elátkozottan él a fájdalom! |
| (S hogy mily igaz, perdöntő tanuságul |
| könnycseppek gödröcskéi a havon.) |
|
|
|
Bartók Második hegedűversenyének hallgatása közben
| Örjöngő szerelem! S ha nem az, mi más |
| e számtalan hangszín és változás, |
| ez önmagát öldöklő ős-elem, |
|
| Ezerszárnyú, százkarú szörnyeteg, |
| vad hímcsoda: kielégíthetetlen. |
| új orgazmust szűl; győzhetetlen. |
|
| S a női test hogy nem fogy el, |
| folyton foganva s szűlve egyben, |
|
| buja, vad hangtest-fattyait, |
| s alig megszűlvén, ölét kitárva |
| fogadja őket újra magába. |
|
| Boldogság nincs nagyobb a földön, |
| mint ez eget-földet betöltőn |
| test s lélek egybeszentülés! |
|
| Végre a szörny tunyán elomlott, |
| kebel közé rogyott a homlok, |
| s bársonyos, búgó vadgalamb-hang |
| hirdeti: égedelme lankadt. |
|
| A látható s a láthatatlan: |
| pihen a két test mozdulatlan; |
| nagy, lila árny a láthatáron, |
| megváltójuk közel: az álom. |
|
| – Új hördülés! Erőre kapva, |
| megint a rózsás húst harapja |
| a hím-csoda. – Éles sikoltás – |
| Erre a tűzre nincsen oltás. |
|
| Hogy találkoztak az időben |
| s örökre egymásra akadtak: |
| másképpen ez, mint csoda, föl nem |
| fogható: számlálatlan éve |
| vár a megváltó vőlegényre |
| a nő, kitartó kínban, árván – |
| s most ott van elomolva vállán. |
|
| Szerelmük megszázszorozódott, |
| égbe-földbe szerelmet oltott, |
| s terjed tovább a végtelenben. |
|
| Tudják-e, mit vállaltak önként? |
| Órjások ők a szerelemben, |
| mely százszor ismételhető még: |
| a hím az önzés-bódulatban, |
|
|
Beteg tél
| Öreg ez a tél, beteg ez a tél, |
| szán-csörgői elcsittultak, |
|
|
(Hát megbocsát-e végre azoknak, |
| kikre oly bosszús volt az elején? |
| Nem volna bölcsebb, ha a fagyott, vak |
| jégrácsot maga zúzná szét a küszöbén? |
| S hagyná, hogy a cigány tavasz berontson, |
| a dermedt csendet váltsa víg zsivaj, |
| s tornyosuljon a tágult horizonton |
| az első langy, avar-seprő vihar!) |
|
| hogy édes zsongás töltse meg a tájat, |
|
| kórház-park dúlt szemetén, |
| s oly könnyü a nyomortól a tested, |
| hogy meg sem rezzen alattad |
| a fűszál-vékony olajfa-ág: |
| meglátlak-e még kurjongva-bokázva, |
| kizöldült fűzfa-berekben? |
|
|
Pogány imaszándék
| Mert mindenhez erőtlenek vagyunk |
| és gyűlöletben, szeretetben lemaradtunk |
| a bátor gyűlölőktől – szeretőktől, |
| mert szenvedésre sem vagyunk valók |
| s ehhez képest örömökre se méltók; |
| mert hinni nem volt jó hitünk s erőnk, |
| s a hitetlenséget is gyáván megtagadtuk; |
| mert fogható kis bálványainkat eldobáltuk, |
| mielőtt megtaláltuk volna a Foghatatlan Nagyot; |
| mert szégyelltünk sírni temetéseken is, |
| holott idegenek siratták siratnivalónkat: |
|
| Most, hogy egy meg sem születettnek |
| életet sem ízlelt halála fenyeget: |
|
|
fohászkodjunk nagy fáknál |
|
s ne átalljunk térdreborulni |
|
a könnyekkel súrolt lépcsejű, |
|
tiszta, fonnyadtliliom-illatú |
|
|
Emléksorok a milánói dóm falára
| E három-szög homloku templom |
| Isten szeme, Mennyország kapuja? |
| Bent Angelus csengője zeng-bong, |
| künt kócmajom hippy hejehuja. |
|
| S nem rejtett mécs világosítja: |
| küntről lövik nap-más reflektorok. |
| – Hol vagy, Dávid, s hol a parittya? |
| Mind vakok immár az apostolok! |
|
| Síró fecskék, késforma árnyak, |
| azt visítják, ami az én bajom: |
| maholnap embernek, égi madárnak |
| nincs hely ez őrült csillagon! |
|
| Az autók vízszintes Niagarája |
| mennydörgő zajjal zúzza a szivet, |
| pokoli malma lelkemet darálja – |
| benne a dóm csak süllyedő sziget. |
|
| Végre a síró fecskeraj elül. |
| Hetedszer ér az este itt… |
| egy szent reám is őrködik. |
|
|
Szivárvány Velencében
|
Az én Ívemet helyeztettem a felhőkben, mely az énközöttem és e föld között való Szövetségnek jele lészen.
Mózes Első könyvéből
|
| Egy óra hosszat megbűvölve néztem |
| hová a tomboló vihar elől bemenekültem. |
|
| Három süldő angol diáklányt |
| szőke-vörös hajuk csapzottan, súlyosan |
| csüngött a vállukra, nyakukra, |
| és combjaik közé mélyen bevágott |
|
| De hirtelen nagyot sikolt az egyikük, |
| és mutogatni kezd fel, a magasba, |
| hogy a feje egészen hátranyaklik, |
| s a többiek, tekintetét követve, |
| szinte szoborrá válnak bűvöletükben, |
| három csapzott, viharvert Grácia. |
|
| Pompás szivárvány tündökölt felettük! |
| Többdimenziós, szinte domború, |
| leírhatatlan színekből szövődött |
| monumentális égi glóriának |
| félköríve a Szent-Márk tér egében! |
|
| Mintha a templom baloldali kupolája |
| gyúlt volna lángra és most ez a láng |
| ívelne szikrát szórva szinte az ég közepéig, |
| és onnan alá, Szent György kis szigetén túl, |
| sistergőn a lilás-zöld lagunába veszne – |
|
| Akkor a nap már rég a horizont alá bujt, |
| s a téren sűrűsödött az alkonyat: |
| a szivárványt számunkra láthatatlan |
| napsugarak varázsolták elő a frissen |
| elrobogott zivatar vízcseppjeiből. |
|
| (Így villódzik a napsütött magasban |
| egy-egy üvegnyílhegynyi repülőgép, |
| mikor a táj, hol állunk, már sötét. |
| De ez csupán az egyik magyarázat!) |
|
| Ugyanbizony hogyan merészkedett ide, |
| ahol szivárvány nem lehet akármilyen, |
| hisz tengerből kelt színcsoda Velence is, |
| ezernyi ívü kacskaringós labirint. |
|
| Vagy Ő szűlhette épp e várost hajdanán, |
| tutajraszállt földönfutók könnyéből és |
| égigszökött vércseppek gyöngyszemeiből, |
| s vajudó kínt oldó gyönyör emlékeként |
| és emlékeztetőül olykor visszatér: |
| őrjöngő alkonyok napjától lángra gyúl, |
| s egy óra hosszan tündökölve fentlebeg, |
| hogy a szivekbe, lent, imádság költözik |
| – vagy izgalom: megfejteni e fénycsodát, |
| rögzíteni ecset és lencse nélkül is, |
| s agyamba rejtve lopni még ma éjszaka, |
| mint ritka kincset, messze, hét határon át! |
|
|
|
Búcsú Velencétől, I
| …Itthagytam ezt a várost a fülleteg éjben, |
| és oly valószinűtlen, hogy láthatom még valaha, |
| mint amilyen álomszerű az is már, |
| hogy újra vendége lehettem, |
| három nap s három éjszaka… |
|
| A vonat még csak Mestre beton-hídján rohan, |
| egy-két méterre a laguna felszínétől, |
| de hogy nem vizi jármű repít már, |
| arról a sínek kattogása árulkodik. |
| Néhány perc még s tompább dübörgés bizonyítja: |
|
| Itt már ereklye lesz ez a sallangtalan |
| a kézzel írt szavakból oly muzsika csendül, |
| mint a Campanile esti harangszava – |
|
TRE NOTTI… SETTEMILLECINQUECENTO! |
| Oly szépen hangzik, tán túlszépen is – |
| de kell ahhoz, hogy egy cseppet se fájjon, |
| amikor az ember lepengeti,
|
| ámbár nem ár ez, semmiség, |
| hiszen az élmény megfizethetetlen, |
| és még senki se bánta meg, ha |
| Velence Nagyfejedelemasszony vendégeként |
| gavallérosan viselkedett: |
| az úszó gyöngyház-nyoszolyából |
| még sokszor integet, kacsint hívón utánunk, |
| s a túlérettség omlatag-édes emléke |
| minden érzékünkkel tovább incselkedik. |
|
|
Búcsú Velencétől, II
| Hazaszáll a lankadt vándormadár – |
| valamit örökre befejeztem; |
| hazámon lógok mindörökre már, |
| vonagló test az égbenyúlt kereszten. |
Velence, 1969. július 10. |
|
Ifjúkorom kalandjai
| Ifjúkorom kalandjai fel-felderengnek, visszajárnak; |
| emlék-terüvel vágok neki ma is a dérütött határnak… |
| Lám, az imént leszakitottam három szál borzas kis virágot, |
| s nem tudtam, hogy önkéntelen milyen varázslatot csinálok: |
| hogy hármukat egymásután kalapom szalagába tűztem, |
| három leány toppant elém egy régi tavaszból, az őszben. |
| A gyújtoványfű volt Alisz, a sarkantyuka Lenke, |
| a kései rózsa Adelhájd, a drága szertelenke. |
| Emlék-alakjuk már behúnyt szemem mélyében ugrált, |
| becenevem forrón, buján, fel-felsikoltva súgták. |
|
| És megjelent a környezet, lakásuk minden szöge-odva, |
| ahol felváltva tűntem el velük surranva-lopakodva, |
| s Alisz az én ölemben ült, és én a Lenke ölében, |
| míg Adelhájd, a kiskorú, lesett ránk féltő dühében. |
| Csúfolt is már – úgy biztatott – „fából van maga, fából!” – |
| Mégsem mertem megejteni – bevallom, gyávaságból. |
|
| Egy hét, két hét telt el, avagy egy hónap is talán ott? |
| Az életem fondorkodás, hazug paráznaság volt. |
| Keblek, combok lüktettek ott felettem és alattam, |
| Úgy éreztem, elpusztulok, de újra erőre kaptam. |
| (A két nagyobb megosztozott rajtam, a szőke s a barna, |
| de Adelhájd, a fekete bolond, a lelkemet akarta! |
| Könyörgött, haljak meg vele, szökjünk a kútba, vagy mi, |
| s kész volt miattam nénjeit, szülőit megtagadni…) |
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
| Alisznak hagytam a könyveimet, Lenkének skót pipámat, |
| de zöldköves szép gyűrümet bolond szűz Adelhájdnak. |
| És hármuktól búcsut vevén egyetlen szép levéllel, |
| lábujjhegyen, az ablakon át, elillantam egy éjjel; |
| gyalázatom színhelyitől, mint gyilkos, messzefutottam, |
| a város túlsó végibe – és szörnyü magányra jutottam. |
| De merszem többé sose volt kullogva bekopogni |
| a házba, melynek üdveiből magam tiltám magam ki… |
|
| Hol van e hajlék? S párja vajon akad-e még a világon? |
| S az a három tündér leány valóság volt-e, vagy álom? |
|
|
Késő bánat
| Gyönyörü könyvek, szép szógyűjtemények, |
| esszék, amiket látok mindenütt, |
| újsütetű tanulmányok, regények, |
| másoknak lesztek immár édenük? |
|
| Miket tükrös kirakatok kinálnak, |
| vívmányai új filozófiáknak, |
| főként miattatok siránkozom; |
| a jóvátehetetlen kínja áthat, |
| s elherdált ifjuságom átkozom! |
|
| Bizony, múzsák helyett halakra lestem, |
| könyvek helyett szoknyák között lapoztam! |
| Könyvtárak hűse helyett bokrokét, |
| vízparti berkek sátorát kerestem… |
|
| Késő bánat! Közeleg a Sötét, |
| időmből nem telik már semmire, |
| s egyre butábban és tudatlanabban |
| nézek a Nagy Cenzor eleibe. |
|
|
Clorinda emléke
| Most, hogy a tünde Clorinda elindul, |
| s megy vizeken, hegyeken túl, |
| szememmel a kendőn, mely fel-felintett, |
| állok esendőn, és a szivemben |
| remegve kondul az elpattant húr. |
| Úgy érzem: az ünnep, a pompa |
| örökre kilendül életemből. |
|
| Mennék a vadonba, hogy sírva, bolondul |
| Vagy pontos igékkel igézzem a csendből, |
| eljátszva nevével, duruzsolva: |
|
| Vérdús, üde, szín-dús eleven violinkulcs, |
| kit az ég szerelemre s muzsikára teremtett |
| ez volt a szelíd-vad, csudamellü Clorinda, |
| hol puha hinta, hol buja kínpad, |
| melyen a férfi esengő nyomorult, |
|
| ily nőt, amilyent még földi halandó |
| Lesz-e hasonló, mythoszba illő |
|
| Ki csupa test volt, szép tárgy eleinte, |
| s rajt két szem málna rubintja: |
| Szempillán remegő két könny lett, |
| majd távolodón, odalentről |
| a fel-felintő, kék, szárnyszerü kendő – |
|
| tovatűnt a tünde Clorinda. |
|
|
Egy leányka születésére
| Ma születtél – tán még anyád se látott –, |
| s már neved kérdik barátnők s barátok! |
| Jaj, Istenem, a sok bolondos: |
| hogy-hogy nekik a név a fontos? |
| A sok szorongás, rettegés jogán, |
| mely három hétig fogta a szivünk, |
| hogy megbánhattunk mindenféle bűnt: |
| én csak Mavagy-nak hívlak, pici lány, |
| mint gyermekét a babonás pogány. |
|
Utolsó imádság
Dr. B. Gy. barátom halálhírére
| Hogy álljak majd színed elé, |
| mikor meghalni az ártatlanokkal |
| és alig titkolható örömmel |
| fogadtam felebarátaim halálhirét: |
| – Ismét másvalaki s nem én! |
| De még szívtépő gyásztól is olykor |
| paráznaságra pezsdült a vérem!… |
|
| Most is bűnös testemnek miatta |
| Fekete függönyök nyiladoznak, |
| s mögöttük mélység, vagy magasság, |
|
| Jobb, ha nem látom fényes Arcodat: |
| belevakulnék! – s nem állok Eléd, |
| hogy ne kelljen próbára tennem |
|
| És egyenest a Pokolra vettetem, |
| fertelmes mélyiből áhítva tovább |
| mennyekből átsugárzó Tisztaságod. |
|
|
Óda a gyászlovak emlékezetére
| Hova tűntetek el, remegő bóbitáju lovak, |
| Hallhatom-e újra lábdobogásotokat |
| temetők útján, amint nekirugaszkodtok a hámnak |
| s valakivel megkezditek utolsó helyváltoztatását – |
| Döccen a lomha fogat, csikkan a köveken a patkó, |
| rángnak a villódzó izomkötegek hollószín bőrötök alatt, |
| csokrok szirma repül, szalagos koszorú gurul a bokorba, |
| és az ezüstküllős, ropogó kerekek közt, odafent, |
| fenséges vonulásában egy kisfiu irígyli a holtat!… |
| Gyászfátylat tépdes a szél, elfojtott zokogás itt-ott, |
| egymást támogató botladozás, leszegett fők, |
| térdek rogyadozása – nincs, nincs, gondoltuk, erőnk |
| elbaktatni a friss sír tátongó üregéig! |
| Ilyenkor ürült, s ontotta magából aranyló ganaját |
| gyomrotok ott – tán az erőfeszítéstől, |
| a gyásznép fekete cipői elébe, az útra, |
| állati együgyüséggel – s az volt az ősi evilági jel, |
| hogy bármi gyalázat: élni kell tovább az |
| életbemaradottaknak, élni tovább, |
| amíg értük is el nem jösztök, elébük |
| nem dübörögtök ezüstküllős kocsitokkal, |
| remegő bóbitáju lovak, gyönyörű gyászparipák! |
|
Fehér s fekete évek
| Ahogy most látom életüket, |
| fehér s fekete évek billentyűzetét: |
| mily kurta volt s mily vergődésteli, |
| lemondás, áldozat egyre-másra, |
| hallatlan fegyelemben – mint az alakfák |
| kényszeredett növekedése: a gyümölcsért! |
|
| Az Idő csontos balkeze mind mélyebb hangokat ütve, |
| szinte dobolva száguldott el felettük. |
| Az utolsó hang már-már hörgésbe vegyült – |
| Ó, rozsdás-laza húrok zokogó remegése! |
|
| Mily bűnhődően jóvátehetetlen |
| minden csínyem és szertelenkedésem! |
| Mennél messzebb futottam Tőlük egykor, |
| annál közelebb roskaszt most szemfedelükhöz |
| minden keserű igazuk, édes tévedésük! |
|
| – Szüleim, kik egyetlen életemet adtátok, |
| értetek égjen ez a gyertyaszál! |
| S ha lángja vergelődő lepkepárt |
| találna idecsalni ablakomhoz az őszből: |
| legyen hitem, egy percre bár, a lélekvándorlásban, |
| hogy a szárnyas kicsi lények éji jelentkezését |
| az ő sírontúli sorsukkal azonosítsam! |
| Ez is jobb volna, mint a sivatagi kétség, |
| hogy nincs az a fény, se semmi varázslat, |
| mellyel könnyek közt megidézhetők, |
| egy percre bár – a csendből és a sötétből. |
|
|
Angyalfia
| Habár csak egy-egy pillanatra érzem igazán, |
| valami mégis itt lüktet közöttünk |
| s fájó örömmel ostromol meg újra: |
| a Legnagyobb Szív, mely embert éltetett. |
|
| Ez a fény is Belőle árad, végső fokon, |
| s mégha tükrözés is csupán két gyermekszemen: |
| engem is átjár és betölt. Maga a Kegyelem. |
|
| Hogy mégsem hallhatom s érezhetem örökké: |
| tisztátalan kevélységem a vétkes. |
| Sárból kunkorodó hüllőfejére |
| nem győzök elégszer rátaposni! |
|
|
Fenyőfák tánca, Vízkereszt után
| havas szél őket hogy dobálta! |
| Romos udvar zugában állt a bál, |
| megúnt fenyőfák kerge tánca. |
|
| Három-négy megcsúfolt fenyő |
| összefogózva hogy bokázott! |
| A szél, szájában kályhacső, |
| fel-felhuhogva furulyázott. |
|
| Ó, hol a hintó, hol a hintaló, |
| hol a bohóc, a kismackó alóluk? |
| arany-ezüst gömböcske róluk? |
|
| Járták a szél kedve szerint, |
| megfosztva minden cicomától, |
|
| jászol-szalmán álmodtató, |
| örömhozó dalocska hol van? |
|
|
Lupus aquincumi költő verseiből, I
Ahogy egy szicíliai hellén gyarmat-város körszínházában játszhatták
| Végzet erői alatt órjások népe vonaglott, |
| megtört, s oszlopokat döntve a porba omolt. |
| És kik a Mennyégből mindezt a fejükre idézték, |
| gyászolták maguk az iszonyu istenek is. |
|
És ahogy egy aquincumi színpadon játsszák
| Szennyesüket teritő, orrvájó, köpve-beszélő, |
| lelki mamuszt viselő kispolgár-figurák |
| végül egy intim zug bűzmocsarába merülnek… |
| Bűnük idézte elő: senki se szánja soruk. |
|
|
Egy kövér aquincumi szélkakas sírfelirata
| Nem szívsz már velem egy-levegőt e nyomorteli Földön: |
|
kárpótlásom ihol aljasságaidért! |
| Pöffedt tested a díszsírhelyen egy éve se rothad, |
|
s hírhedt hírneved is bűztelenűl elenyész. |
|
|
Egy stewardesshez, száz év múlva
| Hol jársz, csillagközi szerelmem, |
| napfürdőző hús-vér rakéta |
| Hold-Föld választó vonalán. |
|
| Szférák közt szárnytalan repülve |
| életednek, odaszokván az űrbe, |
| földi tartalma még marad? |
|
| Cikázva s meg-megállva új csodáknál, |
| a Föld nem lesz-e rút s megúnt, |
| s nem akkor vész el, álnokul, az út, |
| mikor örökre visszavágynál? |
|
| S ha majd leszállsz egy kék öbölben |
| – tán boldogan, hogy itthon vagy megint: |
| nem Ikárusz vár alga-zölden, |
| ki vőlegényed ős törvény szerint –? |
|
|
Vak remény
| Micsoda vak remény s kívánság! |
| Pesten, öregedőn, zimankós áprilisban: |
|
ott lenni, gyermekül, egy pillanatra bár, |
|
a Kisfenyves verőfényében, hol az ösvény |
|
tűlevelek rugalmas, barna szőnyegén |
|
a fák alá bujik, és bársonyos árnyék fogad… |
|
|
verenda-asztalon tej és kenyér, |
|
oly kristálytiszta nyúgalommal hömpölyög, |
|
csak ölelésre fordítván szelíd kanyarjait, |
|
mint odalent, hátam mögött, |
|
a folytonos-folyású, csillogó Maros! |
|
|
…Kúsznak a vonatok, a füstjük maradoz, |
|
elnézem hosszú testüket napestig – |
| Mikor visznek el végre Budapestig, |
| ne csak álmomban járjak már oda! |
| (Állatkert, Földalatti, Királyi Palota…) |
|
|
Gyógyíthatatlan
| Kerülj csak fényt, embert és társaságot! |
| De egy kihalt utcában hirtelen |
| rádront megválthatatlan árvaságod, |
| s mint részeg őrült, úgy bokszol sziven. |
|
A borbogár
| Pincék zugában, nagy hordók alatt, |
| hol gyökerek döfték át a falat, |
| s hol évszázadokig senki se jár – |
|
| Magába szívta ó-borok tüzét, |
| közeliben szinte izzik a lég! |
| Dünnyög magában, mindig mámoros, |
| és úgy ragyog, mint a kárbunkulus. |
|
| Csak egyszer láttam, egy félpercre tán, |
| ahogy benyultam a labdám után: |
| oly rémitőn lángolt fel az a hely, |
| hogy félvakon rohantam onnan el… |
|
| Azóta is vágyakozom e vad |
| izgalomra a forró föld alatt, |
| s ha egyszer végre odaérkezem, |
| azt sem bánom, ha kiég a szemem! |
|
| Áldozatomra ő megváltatik: |
| tüzes, fekete lánnyá változik, |
| s teste ágyamban mindig hajnali |
| órákban fog majd felparázslani! |
|
|
Augsburgi pillanat
| A tornyokon halotti-pompa színben |
| aranylanak az óraszámlapok, |
| arany a mánus, mondják, színarany, |
| a másodpercek is – aranyhomok. |
|
| De számit az, ha oly gyorsan pereg? |
| Hol vagytok arany Fuggerek? |
|
| Harangotok arany, de számit az, |
| ha szent lármája sírva űzi el |
| pogány álom-félóráinkat is – |
|
Augsburg, 1970. október 3. |
|
Harangszó és útikalauz
| Szivem harangszótól nehéz. |
| Eleve győzedelmes e túlszép érc-zengedezés |
| s benne kóbor hitetlen elvész? |
|
| Vagy a viharnak szólna csak, |
|
| is így torlott a sáncnál, |
| s nem kell behunynom a szemem, |
|
| „A védhad harmadnapja állt zengő vértben lovastul |
| s Udalrik kürtjelére várt pártázatos magasból. |
| Megnyíltak zordon vaskapuk, s az érc-zuhatag omlott – |
| nem vitt az íj, kard sem fogott, |
| s a hadrend futva bomlott. |
| Buktak a borzas lovasok bárddal nyakazva, sorba, |
| csak hét maradt életbe ott – |
| s vaskampón függött a Horka. |
| Heten, levágott orruak! Száz évre lecke volt az: |
| gyalog vitték a gyászukat haza, kik eddig lovagoltak.” |
|
| Még most is ezt kongatja hét |
| Még most is ezt kongatja hét |
gőgös harang fölöttem, |
| pedig rég volt, iszonyu rég, |
| pedig rég volt, iszonyu rég, |
955-ben! |
|
|
Évtizedek hatalma
|
És akik élnek e világgal, mintha nem élnének: mert elmúlik e világnak ábrázatja.
Pál apostol leveleiből
|
| kuporg a templom grádicsán, |
| markát kitartva szipákol; |
| vagy szurtos korcsma-padkán |
| kinek se kellő bájait kínálja – |
|
| De még jó, hogyha nem lát! |
| legalább könny se buggyan |
| tenyerét se csapja össze: |
| – Jaj, hát mi lett belőled? |
|
| megálljt nem mondhatunk, míg |
|
|
|
Új máglya
| szeretném, hogyha szebben égnél, |
| zölden, lilán – szóval rejtelmesebben! |
|
| Fanyar-büszkén hadd melegedjem |
| rossz, régi verseim tüzénél! |
|
|
Három levelecske
A 60 éves Takáts Gyula babérkoszorújára
| Hallom, kedves Gyulám, hogy nagy a baj: |
| ünnepelnek a hat évtizedért, |
| melyet tested-lelked épen megért, |
| dacolván korunk viharaival! |
|
| Pedig most vagy igazán fiatal! |
| Ki húszéves fővel volt bölcs öreg,
|
| s mint negyvenes, időtálló kemény,
|
| torpant az ár a költő szellemén, |
| kisebbités, rugás nem törte meg!… |
|
| Élj hát soká őseid lábnyomán, |
| s mint nyolcvanas légy ifjú-álmu agg,
|
| kiről a szobrász Becehegy fokán |
| Szent Istvánt vagy Koppány vezért farag! |
|
|
A Csend Jajszava
| Szép templom, mért sikolt a csended? |
| a torzult Emberért, kit valaha |
| a maga képére teremtett – |
|
Részvétnyilvánítás, I
| Találkoztam a szomorú kováccsal, |
| kinek öccsét s fiát a Duna elragadta. |
| Oly szörnyü kín és bánat ült szemében, |
| s úgy mondta el halk szóval azt a drámát, |
| hogy a szívemre görcs formában átszállt, |
| s remegve kaptam el a barna, nagy kezet, |
| mely a halállal a minap érintkezett |
| s már-már számhoz emeltem csók-adóra… |
|
| Szegény ember! Megérdemelte volna: |
| négy napja még őrjöngve kapdosott |
| a szörnyü mélyben vérei után, |
| míg úgy húzták ki végül fuldokolva – |
|
| De nemcsak emiatt lett volna érdemes |
| e csókra, mint művész rajongó műbaráttól: |
| már ezután akármit is kovácsol, |
| minden a két halott monumentuma lesz. |
|
|
Egy szippantás
| Reggel bükköny-, este klemátisz-illat, |
| kakukkfű gyógyít, és bódít a mályva, |
| s a napszakokban hány virág kínálja |
| színét-szagát, bolondul, holtaiglan! |
|
| Egy szippantás csupán teli tüdővel, |
| hadd tóduljon belőlük ózon, emlék – |
| s egyet-kettőt kiásni s vinni tővel, |
| így örökítni múló nyár szerelmét! |
|
| A hosszú télre még ez is kevés lesz, |
| mely kormot-füstöt, szénmonoxid gázt ont. |
| S elég lehet e szippantásnyi élet |
| a fülledt, néma s végtelen halálhoz? |
|
|
Blokházy siralmaiból
| Mit állítsak ajtónk elé jelül, |
|
hogy könnyebben hazataláljak, |
|
s ne zörgessek bután öt-hat idegen ajtón? |
| Mit állítsak a kis balkonra jelül, |
|
hogy fecskénk útját megtalálja |
|
s ne hűljön ki a fészekalj tojáska, |
|
míg rémülten visong hasonló balkonok körül? |
|
| Mindennek szürke egyformasága itt |
|
elzárja az égbolt ősi kékjét, |
| Ez az egyformaság butít és megvakít… |
|
| Majd a halál is egy nap mit mível? |
|
Az ajtók-ablakok egyformasága |
|
elfárasztván közömbössé teszi, |
|
s bambán összetéveszt valakivel! |
| Elvész a küldetés személynek szóló varázsa – |
|
| (Történhetik, persze, fordítva is: |
|
értem loholva lép be valaki máshoz! |
| Lássuk be hát az új lét előnyeit is, |
|
ne csak, mi benne falanszteri, gyászos.) |
|
|
A Balaton villámai
| Ne rémüldözz, ne reszkess, |
| csak ámuló szemet meresztgess: |
|
| e tarajos-sárkány-gerincek, |
| torkuk tüze, mely meglegyintget, |
| a láng-létrák, melyek fölötted |
| víztükröt éggel összekötnek, |
| a sistergések, csattanások, |
| dördülések és mordulások, |
| melyek rángatják a világot, |
| s a szived morzsolják e kései |
|
| egy őrjöngő titán megfoghatatlan, |
|
|
Egy rom-présház falára
| Így ért véget e múlt-századi pannon idill, lám! |
|
Mindent elboritott a tüske, a lonc meg a bodza. |
| Emberkéz műve ez, tettese, jaj, nem a villám, |
|
packázó hivatal huncutsága okozta. |
|
…S míg a bagoly rugdal a szépmivü cserfagerendán, |
|
pesti italboltban kuksol az egykori gazda. |
|
|
Minden csak jelenés?
|
Jancsó Adrienne-nek
| Néztem a művésznő holland fantázia-csokrát, |
| öt perccel mielőtt dobták volna szemétbe – |
| Káprázat, csoda volt még három nappal előbb is, |
| szekfűk, gardeniák, campanulák szövevénye: |
| kisvárosi lelkek hódolatának, |
| s feltehetőn a Siker záloga, biztositék, hogy |
| mégsem céltalanul szolgálja a versbeli Szépet, |
| a szépmuzsikáju magyar szót, szerte, ahol magyar él. |
|
| Széthullt szirmok a szőnyeg szélén! |
| Sárga levélkék csüngtek a rézüst pereméről, |
| gyászkoszorú drótján se különben, a dőlt fakereszten – |
|
| Hát amiért rászolgált ő e csokorra: a versek, |
| hangja, igéi az estély ünnepi áhitatában: |
| élnek-e vajjon? A lelkek őrzik-e még valameddig |
| bár egy csepp mosolyát, ottléte szeráfi varázsát, |
| vagy kiürült hamarost vers, dal a fejekből, akár az |
| ünnepi estek után a díszterem is kiürül – s kong…? |
|
| „Minden csak jelenés?” – Az volna valóban a Szépség- |
| s Szó-keltette Varázs is, az érzelem-értelem áldott |
| egy-két percnyi pazar együtt-remegése, |
| s aztán illan ez is, oszlik az utca porában, |
| s „mint a kis nefelejcs, enyész” –? |
|
|
Az elérhetetlen, I
| Két torony közt szivárvány, |
| Még csak nem is csinál rám! |
|
| Áldott, ki e helyet kigondolá! |
| Fölöttem könnyű lépcső kanyarog, |
| s kik járnak rajta, szőke angyalok! |
| Ennél jobb helyen koldus még nem ült: |
| be-bemosolygok szoknyájuk alá, |
|
|
Kemény János sírjára
| Míg volt miből, mindenkinek adott: |
| az élete áldás volt, agapé.
|
| Vándor, ne kérdezd, vissza mit kapott: |
| bátrabban állhat így az Úr elé, |
| hogy mindene már rég mindenkié. |
|
Az elkerülhetetlen pillanat
|
„Aber eigentlich zu zwei sein, verbot mir das Einsame meines Wesens”
Grillparzer
|
| Hosszabb időn át gyötrő, tűrhetetlen |
| minden-nemű testi közelség; |
| izzaszt, pállaszt a kettős meleg is, mely |
| Ádám s Éva alma-illatú lehelletéből sűrüsödött, |
| ha mégoly balzsamos is volt eleinte, |
|
| Ó, gyarló menekülések, a hajnali lánytest |
| látványával agyadban, erjedt-mustszagu szájjal, |
| és lopakodva, mint a vadorzó!… |
|
| S mily furcsa viszolygás fogott el, valahányszor |
| túl hosszan fogdosták a kezed, |
| a hüvelykujj husos izmát nyomogatva, |
| ama súlyos szemhéjjú, forrótenyerű és |
| remegő ujjbegyü férfiak, ifjukorodban! |
|
| S mindazonáltal: elkerülhetetlen! |
| Készülnöd kell rá, mert közeledik. |
| Nem bujaság, nem testi ügy már, |
| legfeljebb egy-két pillanatig: |
| el kell viselned valakit. |
|
| Jön majd, arasznyival a víz felett suhanva, |
| amelynek szélén állsz s halat remélsz, |
| kis szédülés fog el, dőlnél a mélybe – |
| s az oly közel lesz hozzád hirtelen, |
| hogy nem-nélküli csókját csontjaidban érzed, |
| s lehelletét lehelleteddel olyan egynek, |
| hogy azt hiszed, ő vagy te, és te: ő! |
|
|
|
A ködön át
| A ködön át egy hegytető aranylik; |
| ifjukoromban, egyszer, jártam ott! |
| Víg társaimmal, mint a vad csikók, |
| lihegve felrohantunk s lerohantunk. |
|
| Később mondták, a Tátra látszik onnan, |
| derűs időben fénylő kupola. |
|
| Voltaképpen még most is fölmehetnék, |
| s tán látnám azt a nagy üveghegyet, |
| pótolható még némely veszteség… |
|
| Az ám, de hátha valami bokorból |
| vigyorgón lép elő fickó-magam, |
| szép foga villog, vad haja a szélben |
| vígan lobog!… |
Leroskadnék előtte, |
| s szégyenemben örökre ottragadnék. |
|
|
Részvétnyilvánítás, II
| Élünk, s nem minden ível Odaátra, |
| csak kínjainkat érezzük öröknek: |
| vigasztaló Istenre nem találva, |
| az Androméda-ködön túl köröznek. |
|
| Ki fájdalommal szült, anyád |
| meghalt egy tavaszi napon. |
| De higgy, remélj! Költő-fiát |
|
|
Megíratlan
| Családregényeink sajgó szépségei: |
| mindaz, mi már megíratlan marad. |
|
| A boldogság hite egy-egy percre kicsillan |
| a szürkén torlódó mívesnapokból, |
| de sejthető, hogy nem tarthat soká: |
| ez adja meg pazar gyémánt-becsét. |
|
| Mint ez a két szép kéz is itt, a Biblián, |
| amint egy fénykép őrzi a pillanat csodáját: |
| megfogóztak az áldott frigy jegyével, |
| törékeny gyűrüvel, törékeny ujjukon – |
|
| S a zajló háború fekete réme |
| hőkölt naív hitük rózsás bástyáitól. |
|
|
Posztumusz bemutató
|
A Gyulai Várszínháznak ajánlom
| Míg élt, alakjai csak Benne éltek, |
| lebegve láthatatlan színpad tájain; |
| majd kézirat- és később könyvlapok közt |
| húzódtak meg egysíku-vértelen, |
| s zizegtek, száraz szirmok, vagy tíz éven át. |
|
| Most, hogy a színpadon életrekeltek, |
| Alakjai bármily vérdúsak is, |
| s élettől lüktetőn dobogtatják a padlót, |
| rajtuk mégis a posztumuszság |
| vagy csak a könnypermeteg ez |
|
|
Egy szörnyü völgyben…
| valaki gyilkos óngolyókat öntött, |
| s azóta folyton ránk lövöldöz |
|
| Lehullnak a fehér galambok körülöttünk, |
| vergődésük a fűben: iszonyat! |
|
| Hogyan kerüljük el a sorsukat? |
| Nem volna mégis jobb talán, ha |
| külön-külön lennénk a célpont? |
|
| Hátha, belátván védtelen mivoltunk, |
| nem tölti újra rozsdás fegyverét… |
|
|
A Hetedik Nap
|
És megáldá az Isten a hetedik napot, azaz megszentelé azt…
Mózes Első könyvéből
|
| Vasárnap ez. A Hetedik Nap. |
| Megszentelendő hát valamiképp. |
| Nekivágnak a rétnek, a csalitnak, |
| előzködik, durrog ezernyi gép. |
| Mint a karámból kiomolt nyáj, |
| széled a nép, kurjongva kószál, |
| erdőt gazol, ront romfalat – |
| sikerélményben mennyi változat! |
|
| Motorcsónak szeli a Kisdunát, |
| fényes tükrét hasítva harsog, |
| szörnyethal agg és csecsemő. |
| (Az emberpárt a csolnak orrán |
| átkok kisérik. |
Nem rettegnek ők, |
| hogy fog az átok, és a sorsuk: |
| a vízbefulás néma mámora?…) |
|
| A Duna szélén hatszáz huncut autós |
| kocsiját mossa finom vegyszerekkel – |
| halat-vadat megöl a sárga lé. |
| Motorjuk mellett illendőn vizelve |
| juttatnak valamit a földnek is |
| embermivoltuk áldásaiból.) |
|
| Légpuskás, zubbonyos suhancok |
| drótszálra ült fecskékre lőnek. |
| Nincs Isten – tudják –, hát madara sincs. |
| Pusztuljon a bamba csicsergő! |
|
| Úristen, bírod e zenebonát? |
| A vurstli ez itt, vagy micsoda lárma? |
| Űzött vad az ember nyugodalma, álma. |
| Itt kíntorna nyerít, ott ökrendő |
| ördögi torkok karatyolnak, |
| mennydörgésszerüen bömböl a gépi gitár, |
| öt-hat-hét érc-sípláda okádja magából |
| más-más hullámhosszon, egymás közelében |
| a tehetetlen fák üde árnyán, |
|
| És lent, üregében, az árva tücsök, |
| a teremtés legszelidebb muzsikása, |
| félőrült-remegőn kuporog, |
| vagy fúrja magát befelé a humuszba, |
| és kérdezi néma fohászként: |
| Jaj, hoz-e csendet az éj s fegyvernyugovást, |
| hogy kijöhessen a csillagos égnek alája, |
| s e zajszaggatta világba még utoljára |
| harmatos-illendőn ríja ki egyszeri létét. |
|
|
Mercur isten áldozatai
| Az útfelen oly tisztesen feküsznek, |
| már-már emberi rangot követelve |
|
| mely hit szertartásmestere? |
| Remélik tán, hogy a gépszörnyeket |
| oldalra fektetett buksi fejükkel |
| és szépen összetett kis mancsaikkal |
| megszégyenítni még lehet? |
|
| Lehet egy-két csepp vérrel hatni rájuk, |
| s üvegesen is mindig szembenézve, |
| hogy könnyezzenek a reflektorok – |
| ezen a gyász-olaj bevonta |
| ahol kátránypapír-lepelre sincs joguk… |
|
| Itt ért hát véget küldetésük: |
| nyugosznak már a lázas hírvivők, |
| hívó hang, jel, szag bóditottjai |
| – s hívójuk a mohás bozót alatt |
| hiába vár az út túl-oldalán. |
|
| Azért kulcsolták össze a kezük, |
| okuljon rettentő példájukon? |
|
|
Mindszent-hava
| nyilt vagy rejtett magakelletésük |
|
| Négy-öt itt jár folyton a nagy ház |
| s az ablak alatt, lent a saroknál |
|
| lombpirosító napsugaraknak |
| volna szivükre ily nyugtalanító |
|
| A hajdan-szépek, víg utitársaim |
| bizsergeti vérük mindmaiglan |
| egykori bátor széptevésem. |
|
| Már a ruhájuk is archaikus! |
| Ezt még bírnám, de gügyögésük, |
|
| Mily hasztalan negédességük! |
| Dermedtségem rendre belátják, |
| s már csak száraz-levél alakban |
|
|
| Ájtatosak vagy nyegle-paráznák, |
| környékeznek vigaszt vagy mit keresőn. |
|
| Hallgatom őket, mint suta orvos: |
| dühbe gurítnak rút szavaik, |
| s ahogy fölösen vájkálnak sebeikben – |
|
| Ámde ők is gyorsan felfedezik |
| régi mivoltában keserű idegent, |
| s visszariadva szöknek előlem |
| félig-szelidült vadak ösztönével |
| torzonborz klánjuk sűrüjébe. |
|
| Ó, jaj! Tagjai ők ama műtoprongyosan is |
| majdnem-egyenruhás mindkét nembeli |
| hadnak, amely valahol leteper |
| s hitvány dalaival kivégez. |
|
| (Amikor már hús-vér alakban |
| sokasodnak majd igazán csak, |
| és berajozzák pőre-paráznán |
|
|
|
Némely újmódi versmondóra
| szavalók!A neológ |
Pötyögik pökhendin a verset, |
| vagy nyújtják laposan, azt, mi sudárba szökellt, |
| izzó agy tárnájából szabadulván, |
| s tündöklő remekül állta az ordas időt. |
| Hogy többrétü, szines mondatfajták palotája, |
| sejtik tán, de nekik ócska kolomp csak a Nyelv. |
| Zsebből előrántván szövegük, csak sillabizálják, |
| ám fújják szaporán s bőszen – az orrukat ott. |
| Ez kell, hirdetik ők, ez a korszerü, új szavalásmód, |
| közvetlen csevegés, testi közelbe hozó… |
| Tapsol a nézőtér, s nem veszi észre, mi zajlik: |
| harmadik osztályú, |
újhitü |
| újhitüharmadik osztályú, |
verstemetés. |
|
Az lesz majd hősöm
| majdnem testetlen csodája, |
| a tompított óvszer-gyönyörüség: |
| mindörökre kesztyűs marad ottan? |
| Az lesz majd hősöm, az új Empedoklész, |
| aki először omlik le pucéran, |
| s rángó testtel olvad bele |
| Földünkig hatoló lüktetéseivel |
| a Hold vakítófényü kő-húsába! |
|
| az ember százezeréves álmát! |
|
|
Álombeli észlelet a boldogság legfelső fokáról
| Riasztó minden készületlen ért találkozás, |
| ha mégúgy vártam is régelszökött szerelmem |
| felbukkanását isten tudja honnan – |
| De hogy-hogy itt, e félelmes vadonban |
| talált rám ő, kiről le sose mondtam, |
| csak emlékét kerültem, hogy ne fájjon –? |
| …kerek fején a hosszú, kék-fekete haj |
| parasztleányosan varkocsba font, |
| a választék, akár az Igaz Út, |
| Gyermek-mosoly a barna-piros arcon, |
| s ujján a gyűrü még tőlem való! |
| Hát nyomtalan viharzott el fölötte |
| az évtized, mely engem összetört, |
| s tett aggastyánná – ily fiatalon! |
| Mi konzerválta így idomait? |
| Talán a bűn, mely lételeme volt? |
| a megtértek csirátlan tisztulása? |
| Mert úgy áll most előttem, mint aki visszajött:
|
| virágszedés volt a tisztás gyepén, |
| szomszéd kertben friss-gyümölcs-lopás |
| – és tudja, zokszó nélkül megbocsátok, |
| s zavart mosollyal kínálja jutalmul |
| titokzatos, bolond tündér-magát. |
|
| Valóban ő az, vagy csak álmodom? |
| nem hihető a táj se, melyben megjelent: |
| Vad hegyi táj, keresztbe-dőlt |
| vihar-szaggatta nagy fenyők: |
| vagy már gyökértelen halottaké, |
| amint egymásba hatolva hevernek, |
| s át-áthidalva tört sziklák közét – |
|
| Egy őrült órjás tombolt itt bizonnyal, |
| vak bosszujában természet-gyalázó, |
| paradicsomból száműzött gigász. |
| Írott s íratlan törvények szerint, |
| megérdemelne minden büntetést! |
|
| – Csodálkozol? – s kézen fogott. |
| – Jer, mondta, jer! – majd a mesék |
| nyelvéhez igazodva és e tájhoz, |
| pásztorleány-ejtéssel: – Jösszte, jösszte! |
| s a letiport páfrányokon át mind beljebb ráncigált, |
|
| Jaj, undok dürrögés! Gyalázatot |
| hányszor hozó, otromba elvakultság! |
| A véreres szem üdv-káprázata, |
| amely mögött a Kárhozat lapul! |
| Áldozati bika botorkál úgy a vér- |
| mocskolta kőoltár felé, ahogy |
| én mentem ott lihegve a nyomában – |
|
| Ahol a legvadabb e dúlt vadon, |
| kétember-nagy emberformáju kő hevert, |
| vagy kőformáju ember, nem tudom, |
| de mint Bomarzo szörnyei, olyan. |
| Egy másodpercig láthattam csupán, |
| mert íme, a mohos ágyékból hirtelen |
| félrőfnyi rúd meredt fel, duzzadó, |
| hogy iszonyomban hátratántorodva |
| kezem a görcsösen szorongató |
| izzadt kézből rémülten kiragadtam. |
|
| Csak tudtam volna menekülni onnan! |
| Nem a bozót: a látvány bénitott. |
| Mert rémült hangom még visszhangozott |
| a messzi szirteken, mikor már csábitóm |
| gyakorlott mozdulattal ült bele, |
| és zökkent egyre lejjebb e karóba, |
| karját szétcsapta és hanyatt zuhant, |
| testében azzal – azzal a tetemmel. |
|
| A boldogságnak oly lépcsője ez, |
| amelyre én fel sose juthatok! |
| Valami módon rég halottak ők, |
| egyik lidérc, a másik kőkolonc. |
| Feltámadásuk részleges csupán – |
| túlélő szörnyü szerveik csodája! |
| El innen, el! Repülve vagy zuhanva! |
| Fertelmes kéjük láncreakciója |
| ha elkap itt, az életemmel játszom. |
|
|
Egy huncut Petőfi-szavalóra
| Bekenve mindenféle írral, |
| csúfolkodik a Tömegsírral, |
| mely a fehéregyházi szántón |
| a Költő vázát húst lehántón |
| őrli, s még annyi hősi csontot – |
|
| Megkenve mindenféle hájjal, |
| csúfolkodik a szent halállal, |
| Költőnk kihívott végzetével, |
| amit vérével megpecsételt! |
|
| Jaj, hát nem térhet soha vissza, |
| hogy azt a nyeglét megtanítsa: |
| örökmécs, vad szeme tüzével |
| perzselje, míg szégyentől ég el! |
|
|
Rózsaszínű álom
| Azt álmodtam, kinőtt minden fogam |
| s mutogattam egy lánynak boldogan; |
| vad szőke volt, kacér, a szeme kék – |
| harapni hagyta rózsás fenekét. |
|
Önarckép babérkoszorúval
| Ó, jaj, e-földi megdicsőülés! |
| „az érdem oszlopára” kötve! |
| Csokonai Vitéz, elbírtad volna-é |
| mit zord korodtól hasztalan reméltél |
| s ami alatt én, kétszer annyi éves, |
| halottsápadt-cingáran roskadok, |
| mióta soha nem remélten s érdemetlen |
| szállt homlokomra koszorú |
| s árnyalja zöldelőn a duzzadó erek |
| vad lüktetését halántékomon –? |
|
| S mi ez a szörnyű zizegés, |
| apró neszek játéka még az éj |
| közepén túl is, – mert hallom a csendben: |
| koszorumat talán a posztumuszság |
| nyirkos, hűvös fuvalma zörgeti? |
|
|
Adóslevél
| Mohó szerelmemen fenn-fennakadtatok, |
| vergődő bogarak a száraz tüskebokron… |
| Mily édes balzsamot habzsoltam ajkatokról! |
| Örök adósotok s szolgátok maradok. |
|
Mars-lakók közül
J. Gulliver űrhajó-orvos tudósításából
| „…Az aggot, gyermeket nyelvéért üldözik, |
| vérükben gyűlölet sistergő mérge forr, |
| emberséghez nekik aligha van közük: |
| istenségük ripacs, őrjöngő Belfegor. |
|
| Öreg kriptákba is e nép beköltözik, |
| csontváz tulajdonost koporsóstul kiszór, |
| s Itéletnap se lesz, melyen rásüthetik, |
| hogy illetlen vala, garázda és bitor. |
|
| Többet nem írhatok, mert nincs sehol papír, |
| mióta Belfegor Nagy Könyve megjelent |
| – e bolygón szabadon csak Ő s a Főpap ír –, |
| s ha írnék, fogadós, portás: kém – feljelent!… |
|
| A gyomrom émelyeg – e vad bolygó kereng –, |
| belátom, nem terem számomra itt babér. |
| Egy fokkal jobb nekünk, nagy szó ez, odalent…” |
|
|
E kéz mostanság vissza-visszatér…
| Úgy látom, nem csókoltam meg elégszer |
| a szellemi s míves munkálkodásra |
| egyformán rátermett kezet, |
| mint egy-egy rég elnémult, de talán |
| titokban, éjjel meg-megzendülő, |
| többhúru, régi múzeumi hangszer. |
|
| Nem, nem csókolhattam meg elégszer: |
| bár sokszor éreztem indíttatást magamban, |
| gyászainak, vívódásainak pillanataiban, |
| s valahányszor feddő kifakadások, |
| tán neki jobban fájó intelmek után, |
| megbocsátás jeléül nyúlt felém… |
|
| E kéz mostanság vissza-visszatér: |
| mutatkozik legyintő mozdulattal, |
| sápadtan, nyugtalan kis rebbenések |
| megfejthetetlen jelzéseivel – |
| olyanformán, ahogy moccant, emelkedett, lehullt, |
| utolsó délutánján, a kórház-takarón, |
| mikor könnyes csókkal reáborultam! |
|
| Mint szent király inthette nemzetét |
| oly messziről, honnan nem hathatott |
| bolond élőkre feddés, intelem? |
|
| Vagy csak én érzem veszedelmeim, |
| nyüzsgő napok, riasztó álmok |
| útvesztőjében vergelődve – s innen |
| e fiúi kézcsókra-szomjazás: |
| ős, ki-nem-élt szentjobb-nosztalgia. |
|
|
Gyászvers egy messzi légikatasztrófa hírére
| …Mért nem lehet, hogy azok, akiknek a gépük |
| tízezer méternél magasabb magasból |
| kijátszva a Föld vicinális vonzerejét |
| egyszersmind fölfelé zuhanjanak, |
| föl-föl, el-ki a végtelen űrbe! |
|
| És a további sorsukat immár |
| ki nem fürkészett más naprendszerek |
| fény- vagy tűzözönében folytathassák, |
| holmi személyiség-átmenekítő létformában |
| legalább – ha nem is üdvözülten, |
| valami Minden Mennyeken Túli Mennyben, |
| vagy akár Poklokon Túli Pokolban, |
| földi kis érdemeiknek vagy bűneiknek |
| még ott is isteni űlésrendje szerint… |
|
| De jaj, az iszonyatos cafatok, |
| nap mint nap, dzsungelben, sivatagban |
| s kültelki szeméttelepek közelében, |
| a szanaszét hullt testrészek |
| azonosíthatatlan tömkelege, prédájául |
| a klór-maszkos, csipeszes halottkémlők |
| Itt már semmi emberi nincsen! |
| Isteni is csak annyi lehet tán, |
| „Legyetek porrá, kik porból lettetek!” |
|
Visegrád, 1973 júliusában |
|
H. Lelle sírjánál
| Két szál rózsát tettem a sírra; |
| egyik bimbózó, tán holnap nyíló, |
| Másik, a rég kibomolt, hervadozó: |
| hullassa rendre szirmait el, |
|
Felirat egy kert kőkapujára
| Ne kornyikálj itt, vándor, durva részeg, |
| egy percre állj meg, szállj magadba önként, |
| mint kik csodát látván némán zokognak, |
| vagy akiket temetők titka hí! |
|
| Itt az Időnek gátatvetve élnek, |
| hajnali szélben szólalnak soronként, |
| a szürke őszből sárgán kilobognak |
| apám versei és anyám virágai. |
|
|
A Virrasztás rondója
| Vajjon mit érhetek nekik, |
| tüskét szurkálnak szivemig, |
| nyirettyűvel nyiszitelik? |
| Hát nem bánják, ha reggelig |
| a pohár csordultig telik, |
| s már rém leszek, kisértet itt, |
| s nem űznek el a könnyeik – |
Visegrád, 1973. szeptember 21/22. |
|
Arany-borostyán pillanat
|
Rónay Györgynek
| Sárgult levelek zizegése, |
| hívott: tekintsek szét a kertben – |
| s fejem a párnán felemeltem. |
|
| Tudtam, csak ők állhatnak ottan, |
| jelenlétüktől megnyugodtam. |
| Él bennem rég a bizonyosság: |
| az őszök őket visszahozzák. |
|
| Éltükben erre járva sokszor, |
| hajszáluk fennakadt a bokron, |
| és most megálltak, azt keresvén, |
| vagy hogy hová tűnt el az ösvény. |
|
| S láttán sok más, rút változásnak, |
| tűnődő arcuk néma, sápadt, |
| fáradt szemük félig lehúnyva – |
| Nem ismernek rám, vén fiukra! |
|
| Az őszben minden pusztulóban. |
| Ők állnak az el-nem-mulóban: |
| arany-borostyán pillanatba |
|
|
Hadastyánok feltételezett bűntudatáról
| Kivégző osztagok marcona katonái |
| elélhetnek vígan százéves korukig. |
| De vajjon él-e még bennük a régi „hőstett”,
|
| hogy első sortüzük sziven trafálta már |
| a falhoz állított didergő nyomorultat –? |
|
| Vagy immár holtukig gyötri őket a szégyen: |
| hogy csak a második salvéra hördült |
| s rogyott a fal tövébe az az ürge,
|
| mikor az ingén, balfelől, a vérfolt |
| tenyérnyi lucskos rózsája kibuggyant –? |
|
| S bűntudattól virrasztva hajnalig, |
| eszelősen olajozzák a závárt |
| rejtegetett rozsdás mordályukon… |
|
|
Ráfogások Ovidiusra
|
Jam mihi deterior canis aspergitur aetas:
Jamque meos vultus ruga senilis arat.
A Pontusi Elégiák-ból
|
| Szeplős tőlük az arc, a homlok, a váll, a halánték, |
|
S ütköznek szaporán mindkét kézfejen is. |
| Lisztharmat lepi ily szívós-gonoszul a gyümölcsöt! |
|
Honnan e sok csunya folt rajtam, e barna ragya? |
| S mért ez az irtózás, mely láttukon újra el-elfog, |
|
S borzaszt másokat is, kik rajtam felfedezik? |
| Jaj, nem légypiszok ez, sem a rámszállt éjjeli lepkék |
|
Nyomjelző ürüléke: a Szárnyas Idő jegye ez. |
| Megváltódni csupán vedlés árán ha lehetne: |
|
Mert mi lemoshatná, nincs oly apolloni ír. |
|
| Torzonborz géták, ebcsimbók hajzatu népek, |
|
Szőrzetetekbe buvó szarmata szörnyetegek! |
| Mint a bagolyköpet, oly rútak vagytok ti szememben: |
|
Undorkeltés tán legfőbb fegyveretek? |
| Vígan vagytok, lám, egymás nyüzsgő zsivajában, |
|
Zárva előlem imígy szép, buja lányaitok. |
| Csimpolya, réztányér, üstdob, duda, kerge kereplők |
|
Zűr-zaja rettentőbb, mint dárdás fapalánk! |
| Sátortáborotok jobb bölcsen messzekerülnöm |
|
S küzdeni tar-kopaszon szúnyogok ezreivel: |
| Ez még istenes így és messze sem oly megalázó, |
|
Mint a kitiltottság törzsetek üdveiből. |
|
| Aljas számüzetés már egymaga minden öregség, |
|
Nem kell ahhoz gyötrő tengeri vagy gyalog út |
| Messzire mindentől, ami életkedvet adó volt: |
|
Exiliumba sodor már az Idő maga is! |
| Durva Mulandóság, te, ki mint hibbant agyu cézár, |
|
Rém-diadalkapukat emberi csontból emelsz: |
| Esdeklő levelet bűnbánó, gyáva igékkel |
|
Tőlem mégse remélj: megvetem udvarodat. |
| Volt-e babérkoszorúm? S most az zizeg átal a távol |
|
Síkjain – így üzened: tépdesi szörnyü kezed? |
| Vagy magamat túlélt, révült jós, hallom előre, |
|
Hogy vihorászik a szél összetiport siromon. |
|
|
Éjfélkor, fehér ház előtt
|
N. A. emlékére
| Egy jótevőm nagyúr korában |
| itt várta nőit hajdanában. |
| Ragyog a ház az éjszakában – |
| ő alszik rég a föld porában. |
|
Tavirózsa
|
M.-nak
| Az ember ily cudar hidegben |
| halni se tud és élni sem akar: |
| dermedt, mint kőbezárt rovar, |
| mely milljom éve alszik ott, |
| nagyálmú fáraó se szebben!… |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| De lám, egy késő tavirózsa |
| kinyílt sápadt-lilán a tóra, |
| hogy még láthassa a Napot! |
|
| S kérdezgetem magam-feledten: |
| bölcsesség vagy könnyelmüség? |
| Mi lesz vele, ha jő a bóra, |
| rátákban omlik hó a hóra, |
| s páncélt kovácsol rá a jég. |
|
|
Vadmirtusz-csokor
| E tébolyult nyár lüktető hevében, |
| midőn gyűlölség, gyilkos indulat |
| apró sátánok remekműveképpen |
| hol itt, hol ott villámlik, gyujtogat, |
| pusztít halomra ártatlanokat |
| s nem nyugszik, míg a Földkerekség, |
| melyen nincs többé távolság – közelség, |
| fölizzó meteorrá zsugorodva |
| e tébolyult nyár lüktető hevében, |
| midőn nyugtot nem ad se ház, se vén fa odva: |
| egy költő lelke lelkemig suhan. |
|
| Szép antik pásztor tisztasága, |
| szent kaluger mindentudása |
| mélybe-tekintő barna szemében, |
| s fénykoszorú a homloka körül! |
| A jobbján szent Ady, balján szent Rilke ül. |
|
| Avagy kik a mártír szentek, ha nem ők, |
| hadak s vadak idején emberség-hirdetők? |
| Szentté avattatásuk szertartása |
| tiprott szivekben zajlik időtlenül, |
| akik fölé nem földi jeladásra |
| pajzsot nyujtottak védelemül. |
|
| A Pásztor volt, aki fehér sajttal kínálta |
| a völgyi láz elől tetőre bujdosót; |
| a Bölcs, ki a jövőt előre látta, |
| az új Ninivékre tűzözönt hozót, |
| és megtért Lámkerék szűz humuszába. |
|
| Sírjának odva, mint kihalt monasztir – |
| hol a megbújt barát remegő keze azt ír, |
| mit küldetés-tudat s Krisztus parancsa súg; |
| s nem sujtja érte külvilági ostor, |
| kis ajtaján ördög-pata se rúg: |
|
| S ha nem gyötri tovább a Félelmes Titok, |
| csak irigyelhető a halhatatlansága, |
| amelyre földi bér s babér nélkül jutott: |
| poéta-szentek Hierarchiája! |
|
| Világoljon fölötte kék zsarátnok, |
| szive olajából táplálkozó |
| s Hozzá leljen utat minden szomjúhozó, |
|
| A csillagok alatt is énekeljenek, |
| mentükben vadmirtuszt kötözzenek csokorba |
| s lengjen azon bátran a Szeretet, |
| az Emberség s Megértés trikolórja! |
|
|
|
A 272. tárgy leírása
Egy bécsi műkereskedő árverési katalógusában, 1973. május 8.
| Hajdan Hohenwerfen várában Eugen Főherceg |
| New-York, 1927, Anderson Galleryes. |
| 1671-ben – most szó és betű szerint: |
| – „Fürst Zyrni (!) und Franchopansi (!) |
| wurden mit diesem Schwert enthauptet.” |
|
|
Innen: kéretlen kikiáltó, messziről
| Ez eleget mond! Túl sok is már, |
| hogy ki-ki döntsön: érdemes volt |
| Zrínyi Péternek s Frangepán Ferencnek |
| szánni a lelkük ily nagy áldozatra?… |
| Ámbátor akkor egy villanásnyi |
| szempillantásig, amint a tönkről |
| még feltekintett szemesarkából |
| és e tekintet végigcikázott |
| a szörnyű pengén – és látta Krisztust! – |
| Zrínyi Péter és Frangepán is |
| bízvást remélte, hogy vére nemcsak |
| iszap-lucsok lesz, mit feltöröl majd |
| ronggyal a hóhér – hanem a szabadság |
| szentelt kovásza s édes kenyere! |
|
| De hát nem így lett! S ezért a sírban |
| mi rossz volt régebb: a folyton-forgás. |
| Ám, hogy nevük sem tudják leírni |
| s nyomtatni híven Bécs városában |
| A. D. 1973 – ettől a vérük, ott Bécsújhelyben, |
| a díszteremnek padlója mélyén |
| éjféli órán megújra felforr, |
| kitör a földből sisteregve, |
| mint bujdosó-tűz messze repdes, |
| s ahol csak éri, császárok ordas, |
| balzsam-vicsorgó arcába csap. |
|
|
|
Frontbetörés
| Megint mi történt a világgal? |
| Az égbolt félrevert harang, |
| s elnémult minden kis-madárdal. |
| Három-rét vad felhő kereng, |
| úgy száll az egyik, szinte szárnyal: |
| órjás, bolond postagalamb |
| romlásthozó hír tudatával. |
|
| versengve hajlong ífju, vén; |
| már-már kidőlve támolyognak. |
|
| Fejük fölé miféle őr ült? |
| Korbácsolásra száz okot talál – |
| ilyenkor aktív minden őrült: |
| rést robbant fejjel a cella falán. |
|
| Noé galambja ércbe-öltözötten, |
| két mérföld magasan fölöttem – |
| Mely csillagra viszi a földi lét |
| segélykérő, rémült üzenetét? |
|
|
Útat vesztettél…
| Útat vesztettél dzsungeli szőrzeteidben, |
| már azt sem tudhatod, emberé, állaté |
| e vad divatcsimbók, honnan ragadott rád, |
| s mely beat-szupersztár gégefője mekeg |
| vagy gőgicsél, amikor megrövidült |
| nyafka magánhangzókkal, hadarin beszélsz… |
|
| Hullámzó rogyadozás, pipeskedőn riszált far: |
| járásod netalán egy kanfari táncos írta elő? |
| Vagy tíz esztendeig ültél iskolapadban, |
| de műveltség rád vajmi kevéske ragadt; |
| ám azt, hogy Isten nincs, jól megtanultad: |
| istenségnek azért érzed bozonti-magad. |
|
| Mily rémtett mocorog dróg-roncsolt-sejtű agyadban, |
| amikor tömlöc és tébolyda között |
| autóra lesel, útszélen, sanda vigyorral, |
| lomha majomkarodat lendítve stop-ra? |
| És van-e intézmény a Föld kerekén, mely |
| fölkészült volna visszavezérleni téged |
| valaha mégiscsak volt igazi magadhoz: |
|
| a pőre kisdedhez, akit anyja |
| vérlucskosan is reményteli szívvel |
| szűlt e mái világ összkomfortos |
| jászlába?… Ó, nézd meg magad egyszer |
| tükröd helyett édesanyád szemében: |
| megválthatnak még, hidd el, a könnyei! |
|
|
Profán Angelus
| Páratlan nyugalom s békesség napja volt, |
| egy-egy pillanatát úgy éltem: hogy örök! |
| Ámde az alkonyat túlgyorsan beköszöntött, |
| illendőképp még búcsuzni se tudtam |
| Isten napjától a domb tetején. |
| Késő bánat!… Hogy köszönöm meg |
| vígaszt osztogató, krőzusi kedvét? |
|
| Csillámló gyermek-mosolyok, csipogások |
| kínálták örömét, értelmét a világnak. |
| Reggel a horgomon szép hal akadt fenn, |
| hála a mesterségnek, amit még |
|
| páfrányos ereknél tanultam apámtól – |
| abból telt mai, gazdag ebédem. |
| Nyomtatásul cirmos-piros alma |
| bukdácsolt a küszöbre arról a fáról, |
| melyet hajdan anyám nevelt, kisfa korától… |
|
| Így táplálnak még most is a holtak, |
| s élnek – amíg emléküket áldjuk. |
| Kárba nem vész a vetőmag jó földbe hullva, |
| és a tálentumok is csak sokasodnak |
|
| Vajha mind így sáfárkodtam volna |
| a rámbízott tálentumokkal! |
| Sokkal tisztább volna most az álmom, |
| s nem szorongnék homályba meredve, |
| ha magányom s az éjszaka baglya |
| lompos szárnnyal huppan ablakomra. |
|
|
A budai szobrok köszöntése
|
Zolnay Lászlónak
| Fölkeltetek a jeltelen homályból |
| ti hatszáz éve holtan alvó |
| kő csipkerózsák, csipkelovagok! |
| Halottlátók biztonságérzetével |
| a legméltóbb szállt le közétek, |
| megváltani a méltatlan halálból: |
| hogy éljetek, ti sohasem-is-éltek! |
|
| Ismét a napvilág tündökletében |
| törzsükre lelnek elgurult fejek, |
| a kéznek ujj kerül és arc az orrnak, |
| miszlikbe tört testrészek összeforrnak – |
| földi üdvözülés, kis Empyreum ez! |
|
| Kőként születve már, s halva is hajdanán, |
| most szinte túl-vigan elevenültök: |
| hogy minden akkori élőt túléltetek! |
| Örvendezésetek árama át- meg átjár, |
| mégis könny fojtogat, midőn köszöntelek! |
|
| Jöttment új ízlés, otromba parancs soha többé |
| vissza ne lökjön a zajló élet szintje alá! |
| Össze ne romboljon öntudatos majomember, |
| mint a dicsők szobrát lent a Nyulak-szigetén! |
| Kristályvázában negyven karcsú virágszál: |
| páváskodjatok itt lovag-illedelemmel |
| s álmélkodva a tág, körtemplomszerü térből, |
| hagy „él magyar, áll Buda még” – ami éppoly |
| nagy csoda, mint röneszánszotoké, hisz |
| hányszor támadt fel, darabokban, a sírból!… |
| Most, hogy végre levált a halál kalodája |
| rólatok és nem emészt odalent a sötét, |
| hallgassátok már itt fönt az Idő muzsikáját, |
| amint renovált fületek mellett duruzsol, |
|
s a Jövendő kaptárába suhan. |
|
|
Így volna jó
| ijedtében hátra se nézzen |
|
Örökség női s férfi ágon
| Csodálatos tükör, százötven éves ereklye, |
| hatodik emberöltőt szolgáló műremek; |
| empire ruhásszekrény, benne lakni lehetne, |
| s máig a szép-szobában díszeleg – |
| (Hányféle cinteremben hamvadoznak |
| kelengye-dús matrónák csontjai?…) |
|
| S kimustrált bútorok a ház háta mögött, |
| pince-padlás, fáskamra zugolyában |
| – hol macska kölykezik, egér zörög –, |
| magányos kegyelet titkos oltárai |
| s oltalmazottjai a tűzrevettetéstől! |
|
| (Kisgyermekek járnak köztük le és föl, |
| hökkent szemmel merednek a homályba, |
| vagy ha poros sugárban tűz a nap, |
| és szépanyáik szép neve sugallatára |
| tárgyat személlyel ott azonosítanak.) |
|
| Kis német lexikon, begyűrt, kopott kalap, |
| göcsörtös somfabot, Károli-Biblia, |
| csíptető-szemüveg, elfent, rozsdás bicsak: |
| totem, megfogható, milyen kevés maradt |
| ük- s dédapáikból! Mintha mind koldusok |
| voltak volna, kivert földönfutók – |
| vagy csupa szellemi jószágot hordozó |
| s tovább plántálgató krisztusi bölcsek. |
|
| (Pedig imitt-amott még rejtegethetik |
| poros tékák, vasládák, kőfal-odvak – |
| rozsdásodnak, korhadnak, szuvasodnak |
| szorgos szerszámaik, kardjuk és könyveik.) |
|
|
Egy megtalált verstöredékre
| Találgatom, mi is hagyatta abba, |
| miféle léhaság vagy bosszuság – |
| de hasztalan: örök titok marad, |
| hogy negyven év előtt mi vágta ketté |
|
| Akárhogy is: lelkemből egy darab! |
| Lebegjen hát – lábatlanul – tovább, |
| mely napvilágot nem láthat soha, |
| s legalább én, könnyelmü gyilkosa |
|
|
Születésnapra, II
| Születtem – ám nem ily világra – |
| Hol volt még akkor ennyi lárma |
| s erdőn-mezőn is ennyi szenny? |
|
| Az Ember, ősi szerződését |
| a Természettel megszegőn, |
| bünétől iszonyodva néz szét |
| megrontott erdőn és mezőn. |
|
| Lármához, szennyhez idomulni |
| készülök e létből kimulni, |
| mint üldözött vademberek. |
|
| Az új kor szürke kulimásza |
| bemocskol tengert, temetőt. |
| a Régi Föld kérgét bemássza. |
|
|
Apa-váró
| Kapuban állva, kisfiu, mezítláb, |
| piszkál lábujjal százlábut, gilisztát; |
| hosszan bámul pókhálót, hangyajárást, |
| hogy könnyebbé bűvölje azt a várást… |
|
| És végre csengő, áldott kis-harangszó, |
| megváltón s meg-megszázszorozva hangzó, |
| hogy elfeledkezik minden bajáról! |
| Mert a Kollégjum kapuja kitárul, |
|
| s az utca végén, fölnyesett, nyakigláb |
| akácok alján ott-terem, akit várt, |
| és jön-jön, hosszú léptekkel sietve, |
| hóna alatt száz dolgozat-füzettel. |
|
| Olyan nagy már, az árnyékból kibomlón, |
| mint egy órjás, tán ő maga a templom; |
| elől keskenyre gyűrt vadászkalapja |
| magasabb, mint a nagy torony sisakja – |
|
| És elborítja, mint valami felleg: |
| mily pöttöm ő roppant alakja mellett! |
| S most lehajol s félkarral ölbekapja: |
| mint az Isten, olyan erős az Apja. |
|
|
Vesztőhely a világ végén
Az áldozat kilétét az álom nem árulta el
| A világ végén állt a tönk. |
| Egy kéz rányomta a fejét. |
| Félhold bárd villant odafönt – |
| Örökre csend lett és sötét. |
|
Évfordulón
| Hol vagy, Dicső? Melyik nagymesszi bolygón? |
| Ünneplésed itt lent nem kései? |
|
| – Nem ember az, kit el nem érnek olykor |
|
|
Homokóra-játék (Játék-homokóra)
|
Bözsi néném emlékére
| Tulajdonképp már semmi, semmi sem volt,
|
| s mi volt, oly rég volt, hogy már csak vala,
|
| s mindennek ötven-hatvan éve már! |
| Teméntelen sok atyánkfia megholt, |
| nem egy kis nép és ország meghala –
|
| s mi időnk is lassanként lejár. |
|
|
Örvendj, Idő, te bosszuló, konok: |
|
alázott csontunk holnap por s homok. |
|
|
Alázott csontunk holnap por s homok: |
|
Örvendj, Idő, te bosszuló, konok. |
|
| A mi időnk is lassanként lejár. |
| Nem egy kis nép és ország meghala, |
| s mindennek ötven-hatvan éve már. |
| Teméntelen sok atyánkfia megholt, |
| s mi volt, oly rég volt, hogy már csak vala – |
| Tulajdonképp már semmi, semmi sem volt. |
|
|
Rémálom szürke sziklatájban
|
…bizony fű a nép.
Ézsaiás könyvéből
|
| Dermesztő szélben, szürke szikla-tájban |
|
halott költő verskötetét lapoztam. |
| Magunkban voltunk: Ő, a láthatatlan, |
| ahogy sötét, sürű betűkre váltan |
| rám-mágnesezte fájdalmát s a gyászát, |
| és szinte test szerint elémbe lépett – |
| és én, bocsánatkérőn szégyenemben, |
| amért nyelvén nem olvasok, nem értek. |
|
| Az ég fölöttünk véreres, meredt szem; |
| visszhangosan gyanús kövek görögtek |
| – ily csendben minden kis nesz sziven üt –, |
| találkozásunk valakik vigyázták: |
| nem emberek, inkább dögkeselyük. |
|
| – Kurdul ki tud? – kérdeztem szinte sírva, |
| s nem mertem a Költővel szembenézni! |
| – Már csak a szél! Lapozza ő, ha bírja, |
| gyász-dalait, és hordja szerteszét, |
| süvítse messze! Lesz, aki megérti |
| egy nép kollektív végrendeletét. |
|
|
Schubert-invokáció
Amit a posztumusz-kvintett sugall
| Te tudtad, hogy leszek? – |
|
| És tudtad, hogy a Gyász lehet édes, |
| s hogy egy fokán a Szép könnyekre fakaszt; |
| őszi halottnak újjászületés lesz, |
| ha sejtheti bár, a mélyben, a tavaszt! |
|
| egy kis fehér kéz esdeklőn dobol: |
| amit kimondani mindeddig elfelejtett. |
|
| Bölcső? Koporsó? Életre? Halálra? – |
| De egyaránt álomba ringató. |
| Boldog, ki benne ébredésre várva, |
| álmodik is a mélyen aluvó. |
|
| Jó vagy rossz a világ?… Csak semmi hívság, |
| s kijátszhatunk alázó kínokat. |
| Légy áldott, párzó vadgalamb-naívság |
| lecsapni kész ölyv árnyéka alatt! |
|
| Máglya lobog, szaporán mind feljebb kúsznak a lángok, |
| Nap-himnuszt zendít, énekel, égve, a Szent, |
| Napba-haló Főnix – vagy volna gyehennai mámor –? |
| Hamvad a test. De nem Ő; a gyáva hasábfa jajong. |
|
|
nedvdús gyökerek gyarapodnak a mélyben. |
|
más semmi se jelzi. Sötétség. |
|
|
Olykor viharok dübörögnek a földön. |
|
Aztán csend, és a csendből, |
|
hosszan, felszabadult, vígaszadó zokogás. |
|
|
Hoppsári-hopp! Tavaszünnep. |
| Napszálltig heje-huja, tánc, |
| és majd, szirmok hullása után |
| a szárnyas, pergő magban a folytatás – |
|
|
Évszakok
| Szoknya forog; vagy ezer, |
|
nagy, téres földszagu csűrben. |
|
lesz! Sosem áll meg a tánc. |
|
|
Körülötte rohannak a felhők. |
|
|
jár botra hajolva az ember, |
|
|
Epigrammák
| „Őseimet hajdan mind egyvégtébe temetve, |
| most körülérhetnék kétszer a Föld kerekét!” |
| – Mondhatná ugyanezt bátran a bantu kanász is. |
| Hosszu családfáddal, Bikfey, mért dicsekedsz? |
|
| Halld! A kabóca-rovar konokul rererézik az ágon, |
| érdes hangja hegyet-völgyet ekhózva betölt; |
| egyetlen raggá tömörítve az emberi nyelvet: |
| legjobb költőnk lesz, tíz-húsz év se telik. |
| Csendben, okulva figyeld: ez az abszolut antipoézis!
|
| Iskolapéldául kell-e különb, Adolár? |
|
| Hajdan a jonhodból felváltva Szvatopluk üvöltött |
| s Hitler – most Decebál hádeszi hangja süvölt. |
| Elmondhatjuk-e hát, ha elvisz végre az ördög: |
| – Béke veled s légyen könnyű tenéked a föld? |
|
| Bármi kemény-ülepű fullajtár volt az ebadta, |
| túlhuppant a lovon, s íme, kitörte nyakát. |
|
| Hát nincs menekvés? E keresztet |
| Ahol apád lovat feresztett, |
| te szutykos autódat mosod. |
|
| De mit bocsátasz Te közéjük? |
| Mérgektől habzó sűrü lét! |
|
|
| Órjást tisztel a nép folyvást rettegve, Tebenned, |
|
Színlelt hódolatot hasrafeküdve fogad. |
| Emberi tartását, jobb hajlamait kiöletted – |
|
Biztositottad-e így, Törpe, utókorodat? |
|
|
Hódolat egy szál írisz előtt
| Így virult, mesélték, születésem |
| kora-nyárba nyíló hajnalán: |
| bársony oltár sárga-selymü mélyben! |
| Ahányszor elétérdelve nézem, |
| kilép onnan fiatal anyám. |
|
A megszolgált Örökkévalóság
Álmodozás egy könyvtárról
| …A szép aranybibor könyvtárszobában, |
| hová én nem tehetném földi lábam, |
| a szellem ép és szolgálatra kész:
|
|
Legszebb formája ez a létezésnek! |
| Egy oszlopon egymással szembe néznek |
| porfir Platón és márvány Szokratész… |
|
|
Itt él apám – vagy inkább álmodom csak, |
| nem tudva elfogadni síri roncsnak, |
| deszkái közt, sziklányi kő alatt. |
|
Mert nem lehet, hogy a tudás, a szellem |
| porrá legyen, hamuhodnia kelljen, |
| s belőle egy szikrányi sem marad! |
|
|
Ezért hímezgetem tovább e tékát, |
| Mátyás és Bethlen Gábor hagyatékát, |
| tudván: hiánya köz magyar hiány – |
|
és szánom ronthatatlan Pantheonnak, |
| Hungárián túlfénylő égi honnak, |
| mit fel nem dúl labanchad vagy pogány. |
|
|
A könyvek is, prédái volt tüzeknek, |
| e polcokon mind-mind újjászületnek, |
| és bennük ő finom kézzel kutat; |
|
ezernyi év tudása halmozottan, |
| akár a Corvinában hajdan, ott van – |
| abból merít jövendő-álmokat. |
|
|
A fényt föléjük égi ablak ontja: |
| nagy lelkekkel találkozik naponta, |
| Csokonai, Arany és Berzsenyi, |
|
Ady, mint híres képén Raffaelnek, |
| egymásnak jártuk-keltükben felelnek – |
| köztük Petőfi s „apja”, Széchenyi. |
|
|
S még annyian, nagy, zord csalatkozottak, |
| e szent, „erémi szálláson” lakoznak, |
| hová nem ér föl gúny és sérelem. |
|
Szent csillagok! Sok, fénylő, tiszta homlok: |
| sugarazzák az Emberért a gondot, |
| s imájukat, hogy jobb világ legyen. |
|
|
Emléktábla helyett
|
Baránszky-Jób Lászlónak
| A Bölcs Irástudó húsz évig itt lakott. |
| De jöttek faltörőkos-gépek, dömperek, |
| s a házból nem maradt egyéb, csak törmelék. |
| Karthágó képe ez!… Szememből könny pereg. |
| – Mutass, hatalmas éj, egy álló csillagot, |
| melyről emlékjelét aláfüggesztenék! |
|
A már közelben…
| A már közelben kajtató halálhoz |
| végtére is vághatnék jó pofát – |
| De ebben valami még akadályoz: |
| fogalmam sincs, hogyan éltek tovább. |
|
Fa alatt, felnézve
| Harminc éves ifju órjás e nyárfa, |
| s alatta, ültetője, törpe vén vagyok. |
| A lombja közt egy raj fényes madárka: |
| az elfelejtett nevü csillagok. |
|
Horváth István fejfájára
| Kire ficánkoló, részeg autós tiport, |
| nyugtasson a falud, szegény költő-Tiborc! |
|
Körgallér roskadt vállra
Álombeli találkozás Tamási Áronnal
Borongós szürkületben, omladékos ház végében, felszaggatott, gödrös helyen találtam. Nekem háttal, magában ült, csak felsőteste látszott, se pad, se szék alatta… Kietlen környezete, elhagyatottsága szívenfogott… S hirtelen, a feje fölül, a magasból, panaszos verses beszéd hallatszott, ilyenformán: |
| Állj meg, ember, állj meg, |
| csak egy percre állj meg! |
| Állj meg, ember, állj meg, |
| csak egy percre állj meg! |
| Szánj meg, ember, szánj meg, |
|
|
Sírás környékezett. Mögéje léptem, s roskadt, előreesett vállára puha, prémes körgallért borítottam – nem tudom, honnan s hogyan került a kezembe… Feje közelségétől, válla érintésétől olyan erős borzongás járt át, hogy mielőtt megszólalhattam volna, felriadtam. Történt 1970 májusában.
|
|
„Önmegvalósítás”
| de oly messzire lehetett-e, |
| hogy ne markoljanak szivembe |
| a bennszorultak jajgatásai?… |
|
Kert, kegyelmi pillanat
|
M.-B. B. könyvébe
| Se autódurrogás, se repülőmotor: |
| Ezt a ritka csodát az Isten is csodálja. |
| Hát még milyen csoda e csendben, amikor |
| Szellőtől zendül a diófa orgonája! |
|
Végeltérítés
| – Vagy már a menny üres rég? |
|
Önaltató, II
| alszom néma kamra-zugban, |
| hol halomnyi lom, kacat van… |
|
| Rég nem konduló harangnak, |
| hangszekrénye már a barlang. |
|
| Nem kell még a föld nyugalma, |
| álmom édes, mint az alma. |
|
|
Ház-siralom
| Csupa-könny két szemem rom-utcasorra bámul, |
| közbül a kapualj fogatlan szájüreg… |
| Zöld gumikesztyü-kéz mázolta rám kajánul |
| pogány itéletét: Lebontandó, öreg. |
|
| Holnap lesz az a nap. Megfellebbezhetetlen. |
| Lakóim merre, hol? Nem szánják sorsomat? |
| Pedig háborúkat, földrengést kihevertem, |
| s mentettem, bujtattam mindig mindnyájukat! |
|
| Még élhetnék soká – akár százötven évig, |
| s visszajöhetne mind, ki egyszer itt lakott! |
| De nem hallják jajom, életük vígan élik. |
| Magamat sírató siralom-ház vagyok… |
|
| Csak egyszer nyomja le a kisfiú kilincsem, |
| kinek most érte fel először a keze! |
| Álljon egy lány elém, hogy végső búcsut intsen, |
| s arcát szorítsa az ablakra könnyesen! |
|
| Egy ember jönne el, vagy surranó kisértet, |
| simogatná a szentkép foltját a falon, |
| vagy nászágya helyén hajtana sírva térdet: |
| tudnám, hogy életem mégsem volt hasztalan – |
|
| De senki! Senki!… Az a bujdosó galambpár, |
| mely a padlás zugán minap fészket rakott, |
| minden lakóm; felük fölött dróton hagyott |
| pókhálós lámpa mint halálharang kalimpál… |
|
| Holnap!… Udvaromon gépszörnyek hada hancúz. |
| Utolsó szó jogán kinek beszéltem ezt? |
| A földbe süllyedek, mint ócska sírkereszt, |
| s helyemből égre nő a vasbeton galambdúc. |
|
|
Ágh Istvánnak
| Tűnődöm keserűn e vak sors-csapáson, |
| elkésve is nehéz részvét-szólalásom, |
| tele még a lelkem a friss döbbenettel: |
| Halál-hóhér BENNE óriást veszejtett el! |
|
Az utolsó szál liliomhoz
|
Győri Jánosnak
| Jaj, drága szentem, honnan illatod? |
| Ember-gyalázta hegyre-völgyre |
| hogy elhiszem, kinyilatkoztatás: |
| Még szűz a Föld, műhelye lent |
| a pusztulás után is élni fog |
|
| A Nap ragyog majd – és csodálkozik: |
| üszkös, leperzselt dombtetőn, |
| halott muhar, kőtörmelék alól |
|
| magasra nyílsz és lengsz fehéren, |
| legasszonyibb a virágok között, |
| a Mindenségnek magadkelletőn. |
|
| De égen-földön se madár, se méh |
| ringatózni rajtad, szürcsölni mézed. |
| Árválsz világunk pusztatemplomában, |
| magad oltára, istensége is – |
|
| És nincs egy emberi lélek, |
|
|
Az Elkárhozás változata
Amikor írtam, Kondor Béla fantáziája is ihletett… Vajha illusztrálhatná!
|
| toprongyos, vak aggastyán. Ül a templomlépcsőn. |
| A kaput belülről, éppen zárják. |
| …Nekem, ki oly sokáig ifju voltam, |
| megérni, hogy végképp öreg vagyok!… |
| Irtóztató!… Penészes kriptaboltban |
| csontok között porladni volna jobb! |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| Csodás volt a világ, élveztem víg bazárul, |
| de pántos kapuja már csikorogva zárul. |
| Jövőtlen tengek itt, az újból kivetetten, |
| semmi sem érdekel, tudásom elfeledtem. |
| Csak egy kérdés gyötör, zaklat, hogy szinte fölvet: |
| felelj, Uram, a szörny Idő mikor s miből lett? |
|
|
|
| megjelenik Faust feje fölött az óriási rozetta |
| keretében, az Úr hangján szól. |
| Az Idő én vagyok!… Én voltam akkor is már, |
| mikor nem volt Idő. – Azt hitted, Te vagy Én? |
| Elémbe vágtál fél-sikertől vaksi-pislán |
| vér és velő maradt küzdelmed színterén. |
| Tudásod átka most fejedre visszahárult: |
| pokol-gépesített tökéletes világod |
|
|
|
| feltápászkodik, rémülten bámul a magasba. |
| Nincs remény?… s ha Téged is megöl?! |
|
|
|
| Az Univerzum él – s örökkön élek én! |
|
|
|
|
Hajótöröttek, egykor és most
| A sarkcsillag volt fénylő szalmaszáluk, |
| deszkájuk annak fonalán haladt… |
| – De mennyivel van jobb dolguk azoknak, |
| s bizakodóbbak lehetnek-e náluk, |
| akik ma rozzant bárkán hánytorognak |
| összkomfortos műcsillagok alatt?… |
|
Dunántúl, vonatról
| – Egy pásztort látnék, egy gulyát, |
| bár egy tucatnyi lomha birkát! |
| – Nem szólnak már a furulyák, |
| és a mezők: íratlan irkák. |
|
Styria – vonatablakból
| Borostyánkő sziklák alatt |
| Én elmegyek, a táj marad – |
| s mégis, mint szúnyogot viszem |
|
Borostyánkő
|
Grácban, a múzeum ablakából
| Óriás borostyánkő a szikla, |
| cserjéken, fákon vöröslő barna, aranyló sárga levelek. |
|
|
Mint lepke, szúnyog vagy bogárka – |
|
mozdulatlan apró emberek. |
|
| Fakul a száz szín, múlttá hull a jelen… |
| Ők, a borostyánkőbe zártak |
| a meg-megújuló örök reménytelenség, |
| emberbogárkák, furcsa lepkék, |
| majd együtt porlanak velem. |
|
|
Grác óratornya alatt
| Száguld vadul, ahogy soha még: |
| – Mi lehet az, miről lekések? |
|
| Időt őrlő rossz földi órák! |
| Más időt várok… Mennybelit? |
| is épp ilyen gyorsan telik? |
|
|
Kormos Yoricktól kérdezem
| Már másfél éve, hogy „előre mentél” – |
| de meg tudnád-e súgni, hogy hova? |
| Vagy más sincs, mint a szürke, végtelen tér, |
| a nagy univerzális Mostoha?
|
|
| Árván maradt szeretteidtől – ottan – |
| bár egy-egy könnycsepp sóhajtás elér? |
| Vagy fennakad sírod füvén, fagyottan, |
| s ragyog remegve – egy-egy szemcse dér? |
|
| S ha sírhalmod felett suhogva szállal |
| a második tavasz vad zápora: |
| reád talál a Szigetköz porával |
| egy lányanyának szélbeszórt porra?… |
|
| Igaz, bohócruhába bújt vagányok |
| sulymot eléd többé nem hintenek; |
| de elviseled-é örök magányod, |
| reádfagyott halotti ingedet? |
|
| Vagy pislog-e csak egy reménysugár a |
| lelkedre, hogy lészen feltámadás, |
| s az angyalok rivalgó kürtszavára |
| egy új Krisztus-Hamlet napfényre ás – ? |
|
|
Ovidius álma
| MÉGCSAKEGYORSZÁGÉ DE VÉLIVILÁGURAHOLNAP |
| rámszólt: szürke nevem mellé új versfüzetemre |
| fel kell írnom az ő dicsteli hosszu nevét. |
| – Azt már nem! – köptem ördögi sanda szemébe |
| s átdöftem tollal szőrboritotta szivét. |
|
Jégzajlás
| Ahogy vonulnak végtelen csapatban, |
| hol összeáll egy-kettő, hol leválik; |
| hallgatni kell a rakpartról sokáig: |
| a mondanivaló kifogyhatatlan! |
|
| Szánván bajukra gyógyírnak s vigasznak, |
| szavuk öröknek vélik és igaznak. |
| Mind költők! Hangjuk visszhangzik a MÁBAN, |
| és elnémul az Idő folyamában. |
|
|
Zajártalom
| Megőrjít ez a napi párszáz- |
| ezernyi non-stop decibel… |
| Csak a furgon ne volna lármás, |
|
A Földgolyó:
| Az ember óriás Vernichtungslagere |
|
Egy régi fényképre
| esztendős, szőke kislegény: |
| fejem nagy barna lány ölében, |
|
Hol volt? – I
| Ország-almája bal kezemben, |
| künt lábnyomok a hóbefútt uton – |
| Csodavárón az éji csendben |
| császár valék! Hol, nem tudom. |
|
| De az a nő feledhetetlen. |
|
|
Hol volt? – II
| Ország-almája bal kezemben, |
| künt lábnyomok a hóbafúlt uton – |
| Csodavárón az éji csendben |
| császár valék! Hol, nem tudom. |
|
| Azt a nőt is jobb elfelednem. |
|
|
Migrén
| Mint hurcolt láda, melyben porcelán |
| s üveg-szerviz dirib-darabra törve: |
| Dobhatják valami gödörbe. |
|
Friss hant felett
| Boriska, Pista! Ti ott lent, ilyen hamar? |
| Máris több tonna sárgaföld takar; |
| s a kettős kopjafa, mikor megállt fölötte, |
| az én szivemet is majdhogynem átütötte. |
|
A végeken
| Az ember itt csodás aranyló napot őröl, |
| de nem marad belőle más, mint szürke por – |
| s talán e vers az árva temetőről. |
| Itt-ott a gazból egy-két kő kibukkan, |
| s magyar nevek – de künt nem látni már sehol; |
| csak idegen szót hallhatnak felülről |
| a néma csontok is beomlott padmalyukban. |
|
Messze földről, üresen érkezett póstai levelezőlapra
| „Könnyé vált szavaim, le sem írt vad búcsuigéim |
| felhők reptetik el s ejtik alá Budapestre. |
| Gondolj rám, aki rád gondolt a halál meredélyin |
| s címedet és nevedet rárótta e lapra egy este. |
| Nem mondhattam el azt, ami legjobban gyötör itt bent: |
| – rád sem lel e levél, ha téved a póstagalamb! – |
| Nincsen igazság, nincs! Régóta nem értem az Istent: |
| tíz-húsz év, s Erdély, jaj, csupa néma harang!” |
|
Kontergan torz verscsecsemők…
| Kontergan torz verscsecsemők, |
| Úgy szaporodtok e világon, |
| jóvoltából szottyantatok. |
|
| a kor, mely szült, jobbat nem érdemel: |
| csámpásnak hat líránk veletek |
| az ocsmány, szörny világvége elébe. |
|
|
Magányos kapu az erdőn
| küszöbén túl is azt láthatja csak, |
|
| Sem lakatja, sem kilincse, |
| még egy rácsa, léce sincsen, |
| nem is kapu, kapuváz csak, |
| s léptünknek mégis határt szab. |
|
| Így járunk akkor is, ha majd |
| vadnyomokon vagy harmatos |
| hullott levelen nem tapos, |
| és a lélek, bejutván valahogy |
| valahova, fáradtan lerogy? |
|
| Ha menny: minden a régiben marad – |
| de ha pokol: ennél is cudarabb? |
|
|
Kedvetlen őszutó
| Rőt-barna, roppant, lombhalom-sír, |
| keresztjén árva vadgalamb sír. |
|
| A láthatatlan, égbenyúlt Világfa |
| hullatja könnyét millió fiára. |
|
|
Szervusztok, csillagok
| Csodálkoztok, hogy ily borzongva nézlek? |
| Gondolhatjátok, mire gondolok: |
| nélkületek a föld nagyon nehéz lesz. |
|
A rosszabb változat
| Éjjel a kezemet félek kinyújtani: |
| a sötétből nehogy megfogja valami – |
| vagy Valaki! – És ez a rosszabb változat: |
| Annak hideg keze vissza senkit sem ad. |
Visegrád, 1981. augusztus 6-án, éjjel |
|
Muzsika nélkül és hanyatt…
| Muzsika nélkül és hanyatt – |
| hogy lesz, hogy lesz a föld alatt? |
|
| Hol női test nincs egy falat – |
| meddig birom a föld alatt? |
|
| mily büntetés a föld alatt! |
|
| Hisz nincs a föld alatt patak. |
|
| De beatzene, magnó-zakat – |
| tank, aszfaltfúró sem akad! |
| Mily könnyű lesz a föld alatt! |
|
|
Lupus aquincumi költő verseiből, II
(Az aquincumi fürdő oromfalára)
| Itt úsztam! Vándor, vidd hírül a rómaiaknak: |
| Emmellett valahány thermájuk pocsolya. |
|
| Híres igazlátó, vátesz volt! Mit teheneknek |
| szottyantásaiból jósolt: hajszálra bevált. |
| Ám hamar ellustult: a saját széklete lett az |
| ihlet nyersanyaga s ő maga csalfa, hazug… |
| Roskadt sírja körül álmos tehenek legelésznek, |
| s ifju tudós béljós gyűjti be friss ganajuk. |
|
| Pásztorlányka! Miért hagytál itt? Nézz fel a mélyből: |
| vén kecskéd egyedül, sírva legel sirodon. |
|
| Kik nőstényeteket állvást faljátok az utcán, |
| sejtitek-é, bunkók, titkos idill örömét? |
| Nyíltszini bátorság száll majd ott inatokba, |
| s át nem juttok a menny földi, szoros kapuján. |
|
| Szőrén is lovagolhatod. Ámde ha rajta nyeregben |
| s biztosan ülsz: hamarabb léssz az Olymp magasán. |
|
|
Kimondhatatlan
| Az éjben már édes-keserű hold-szag, |
| s a tücsökhang egy oktávval leszállt; |
| a nyáron annyi sírást tékozoltak! |
| A Nagy Panaszt kimondták legalább? |
|
| A gyászos ősz suhogó fátyla megjött: |
| tücsök-búval bélelve bánatom, |
| csak sóhajtozom itt értük, helyettük – |
| mert képtelenség AZT kimondanom. |
|
|
| Valami emlék jön, de honnan? Tódul, eláraszt, lerohan. |
| Ámulva várom, szívdobogva, s belemerülnék boldogan. |
| E földi lét nem földi titka mindjárt tudni fogom, mi volt, |
| és jelenemből kiszakítva, szürcsölhetem, akár a bort! |
| – De illan, mielőtt elérne. Pedig nem álom volt. Dehát |
| mi? S tegnap? Ezer éve?… Talán nem is én éltem át. |
|
|
Gyertyaláng
| Egyetlen égő gyertyaszál, |
| s szobám így 100 év óta áll! |
| – Ha elfuvintom, hirtelen |
|
Egész világ…
| Egész világ körülöttem forog! |
| Néhány nap óta én vagyok a tengely… |
| Valószínű, hogy megbolondulok – |
| Csak tudnám, hogy oázis lesz a menhely! |
|
Függelék
Zsengék
Alkalmi versek
Rögtönzések
Versvázlatok
Változatok
Esti hangulat
| És nem tudja, mit csinál. |
| Lent egy vén ember kapál. |
|
| Nincsen már csak hagyma benne, |
| Szeretné, ha haza menne.*
|
|
|
Villamossal a hídon
| A villamos a zengő hídon át |
| kacagva fut. A hátsó perronon |
| eső és szél csap. Az ajtót fogom |
| s csak bámulom az áradó Dunát. |
|
| Meleg a szél! esőt s illúziót csap, |
| lelkem repül, szemem most már bezárva: |
| a villamos viharcibálta bárka, |
| hullámfutó, síróbordáju csónak… |
|
| Breton vagyok; Yves a keresztnevem, |
| napvert matróz-orcám a szélbe tartom – |
| Valahol lenn, az újzélandi parton |
| pálmák között kószál a kedvesem. |
|
|
Majd nekem is lesz elmúlt ifjuságom…
| Majd nekem is lesz elmúlt ifjuságom |
| s éjente várom: jönne bár egy álom |
| és hozna vissza szép emlékeket. |
|
| Elszáll az élet, meghal jó anyád, |
| elhagy barátod és a kis család, |
| mely őt nevelte, rendre sírba száll. |
|
| Oh, Istenem, én vajon meddig élek, |
| s ha meghalok, hát merre száll a lélek |
| a testből, amely addig őre volt? |
|
|
Nyárvégi éjszaka
| Foszló tornyokat épít a sötét, |
| dombunkra koromlavinák omolnak |
| és senkise lelné meg őket holnap… |
|
| Nyögdécsel és asztmásan szuszog a |
| kivájt, bogos borízüalmafa |
| ezer megrágott levél-tüdejével |
| s a ringlófa riszálja köntösét, |
| mint Claude királyné, kiről elnevezték. |
|
| A hiuban mászkálhat valami, |
| gyanúsan pattog a padlóereszték: |
| csontos lépések, tisztán hallani. |
|
| Már nem vagyok gyerek és mégis félek, |
| ha jönnek, jönnek az ilyen |
| éjfélkörüli kísértet-lépések. |
| Hiába érzem, hogy már haldokol |
|
| minden, amit idáig félve hittem, |
| hogy szellemjárás, menyország, pokol, |
| minden csak dajkamese volt! |
|
| s durcásan néz rám a fekete bolt, |
| ha egy csillag, melyet már eleget |
| rémítgetett az öröklét unalma, |
| az űrbe ugrik, sustorog s kilobban. |
| gondolja az érett borízüalma |
| s mellém a kerti padra dobban… |
|
|
Emlékszem, álmom oly csodálatos volt…
| Emlékszem, álmom oly csodálatos volt, |
| Volt benne kripta s hóbefútta vár. |
| A nagy kövek közt holt füvecske lengett |
| És messze volt a rút való határ. |
| Egy hang kizendült: hívott rejtelemmel. |
| Ez indít el. Vezér a régi út. |
| Sietve lépdelek, nehogy lekéssem |
| a földöntúli, bűvös randevút. |
|
| Ki volt, mi volt e randevúzó szónok? |
| Mért szólított? mi célja van velem? |
| Halott leány vagy cselvető Mephisto? |
| Mindegy: megyek, talán elérkezem. |
| Futok. Futok, loholva, botladozva, |
| Talán már vár a kósza régi lány. |
| Fejem csak ring, amíg a láb kilendül, |
| Fel-felcsapom, mint vásott bonviván. |
|
| Tán helyt vagyok! Itt áll egy góti kripta, |
| Körötte kőfal, repkény, ősi vár. |
| Rothasztó csend van, mint egy sírgödörben, |
| És minden, minden oly való, sivár. |
| Riadt szemem a sok papírra bámul, |
| Letördelt ágak, tűzhely, csúf piszok – |
| De álmom nem volt ily komisz, szegényes! |
| Megértek mindent! Nincs már szűz titok! |
|
| Ó, én nem ezt, mást, tündérit kerestem, |
| Álmomban, haj, a Grálba vitt az út. |
| Hiába minden! Ingyen őgyelegtem. |
| Meg nem találtam azt a randevút! |
|
|
Régi utca holdsütésben
|
Jelige: Hamlet királyfi*
| Romváros ócska, bédült házikói, |
| mint dédanyák, görnyedten alszanak |
| és néznek rám nagy pincelyuk-szemekkel: |
| Mit kószál köztünk egy diák-alak? |
| Romváros régi, nagyszemű lakói |
| úgy élnek itten, mint bandarlogok: |
| engem, kis Mauglit, fogtak, elraboltak, |
| s most lelkemmel szelíd foglyuk vagyok. |
|
| Kopott kémények tátongnak az égnek, |
| torkukba néz a doktor úr, a hold. |
| A háztetőkön görbehátu macskák |
| suhannak, mint sötét halálherold. |
| Én is kitátom torkomat a holdnak: |
| e vén professzor tán megorvosol, |
| mert itt közel, talán benn rossz szivemben, |
| szellem zokog, vonaglik és dobol. |
|
| Sötét sarokban egy kapu kitárul, |
| a lámpafény az utcakőre dől. |
| Egy árnyalak a fényszőnyegre libben, |
| aztán kilibben s leng a hegyre föl… |
|
|
|
Lefekvés előtt
| Megszoktam már, hogy néha-néha este |
| a kis fiókból, lefekvés előtt, |
| előszedem nagy, csorba fésümet, |
| hívságos gonddal megfésülködöm |
| s elrendezem hajam hullámait… |
| Hugocskám ingerkedve kérdi meg: |
| – Mi az, te híres, csak nem bálba készülsz? |
| Vagy tán megkésett randevúra mégy? |
|
| Én csak mosolygok: ő nem érti még, |
| hogy éjszakámtól mily sokat remélek: |
| Így megfésülten szebb leszek talán, |
| így inkább jönnek majd reám az álmok, |
| virágos álmok, multam hőskorából |
| s a gyermekkorba messze visszavisznek. |
|
| S ott megtalálok egy kisgyermeket, |
| kis tejfogas, csöpp ártatlan magam, |
| bámulva Bösendorfer-zongoránál, |
| ahol anyám sötét, kontyos hajával, |
| gyors fiatalon futkosó kezekkel, |
| zöld Sang und Klang-ból halkan zongorázik |
| és jó apám kezét fejemre téve |
| magas tenorral németül dalol… |
|
|
Szent éjjel
| Elült minden gitárszó, altató, |
| az éj s a csend szűzen fogantató. |
|
| Templom felett a szentlélek suhan, |
| most indul el, keresgél nyugtalan. |
|
| Egy zug szobában ócska lámpa ég, |
| csont-sárga fényt himbál egy lányra még. |
|
| Aztán sötét lesz, sejtelmes, komor: |
| ilyenkor kezd dalolni a nyomor. |
|
| Dalol zsolozsmás, ősi éneket, |
| csillagjel-várót – és rejtelmeket. |
|
| Kis istálló lesz száz nyomortanya |
| és minden asszony áldott szűzanya, |
|
| minden leányka alvó szűz-szobor – |
| mögöttük nő és dalol a nyomor. |
|
| S ha hirtelen most százszorosra nőne: |
| hajnalra Messiás születne meg belőle. |
|
|
Az én táltosom
| Mogorván állasz, csontos vén magyar ló, |
| fel-felkapod nagy, dobbantó patád. |
| Görbül nyakad, mint hős királyi szobron, |
| de érzem tested istálló-szagát. |
| – Vajjon ki volt az ősapád? |
|
| Megrángatod rossz, pókos térdedet, |
| feszülten áll a gyeplőmarta hát. |
| Valamikor tán így indult csatába |
| az ősapámmal egyik ősapád. |
| – Most kínnal vívunk új csatát. |
|
| – Lám, búslakodsz most, lomha, jó öreg, |
| magadba gyűröd sorsod bánatát, |
| mindig mögötted a duhaj kocsis, |
| megpattogtatja csípős ostorát. |
| – Vajjon ki volt az ősapád? |
|
| – Szeretlek, vén ló, szánlak is nagyon. |
| Hogy könnyíthessem átkod nagy baját? |
| Itt egy cukorszem, szopd el, táltosom, |
| ne félj, nem méreg, jó szív adja át. |
| – Vajjon ki volt az ősapád? |
|
|
Ó, osztováta, osztováta…
|
Pámer Lászlónak
| Az ég szelíd esője indul, |
| A cseppek selymes cérnaszálak, |
| Amint a lámpafénynél szállnak: |
| Így bűvösen rá-rászövődnek |
| Sok hervadt, téli hársfaágra |
| S a lelkem sző, mint osztováta; |
| Már nemsokára kész az ábra: |
| Köd nyak körül valencé csipke, |
| Ilyet csak régiek viseltek, |
| Most már bolyongó, foszfor lelkek. |
| Rajtuk csüng még a foszló csipke, |
| Ráhull kiszáradt melleikre |
| És soknak sárga csont-nyakára… |
| – Ó, osztováta, osztováta! |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| Most hirtelen nagy, furcsa szél jő, |
| És a valencék mind lehullnak. |
| Arcomba vág a kriptaszellő |
| S nagyot köszöntök én a multnak… |
| Ó, osztováta – osztováta… |
|
|
|
Kedves testvérem, így van ez nálam mindig. Ahányszor osztovátám szőni kezd, mindig a múltba sződögél vissza. Leülnek melléje régi, elfelejtett lányok és szőni kezdenek… És ahogy közeledünk a vég felé, úgy több és több lesz a régi, elfelejtett szövő leány, s a végén már nem lesz helyük az osztováta mellett.
És akkor, valamilyen éjszakán az osztováta
összeporlik. A lányok nagyot sikoltanak és
szétszaladnak. Visszafutnak kriptaboltaikba…
1931-ben, mártzius másodikán
Jékely Zoltán
(Enyedi Lóránt)
|
|
A Holnapnak bútsúzóihoz szólván egy-két atjai tanátssal
| Ímé itt az idő, hogy messze el kell mennetek innen, |
| két jó s kedves ecsém, könny a szemem sugarán. |
| A delizsánc vár rátok s az ucctza porában |
| táncolnak lovai, mint dobogó hadimén. |
| Várnak titeket, mint mondám: el kell mennetek innen, |
| itt hagyván e lakot s minden házanepét. |
| Kérdem: okultatok-é e város margatagában |
| s bölcsségtől telitett elmei tarsolyotok? |
| Vagy netalán meddőn s hjába esett utazástok, |
| drága tapasztalatok s nagyszerü munka nekül. |
| Mert lám, amidőn még zsenge és iffju az ember, |
| az igaz esvényrűl ah le gyakorta kerül, |
| s mint a vadon farban sebesült anyaborza, |
| ténferegvén tekereg régi csapása körül. |
| Megleli végre, avégett, hogy vessze újra meg újra, |
| ím hát véssétek jól eszetekbe e képet |
| s e borzos példázat andalgvást járjon elől. |
| Járjatok máskor a Soli Deo Gloriába |
| nagy okulásvággyal és szorgalmatosan. |
| Mert e derék szerzet mennyei szép kebelében |
| mindenütt jelen ül Isten és Krisztus Urunk. |
| Nemcsak a Csudri kománk szélvert rossz köpenyében, |
| ámde a Kiss Sándor tarjatagos fejebúbján. |
|
Képek a gyümölcsöshegyről
| Színes térkép az ég: fekete felhők |
| bolond kontinensesdit játszanak; |
| a Szamoson bizseregnek a sellők, |
| amint a kép a tükrön átszalad. |
|
| Innét a víz tekergőző szalag, |
| ott hattyúnyak, túl meg leander forma |
| – mintha egy órjás csiga mászta volna |
| valamikor a Kyklopsok alatt – |
|
|
Pár sárga csont…
| Pár sárga csont, tört ujjperec, lapocka, |
| mart épületkövek, sok csorba kocka |
| s egy vasdarab, amin veresre nőtt |
| a rozsda – ez a buja sírpalánta. |
|
| Lent boltívek, feldúlt erőd palánkja. |
|
1931–1932 (Amikor az Erzsébet-híd pesti hídfője körül a római sírokat találták.) |
|
Őszi este a körúton
| A sápadt lomb helyén ül még a fán, |
| de hol vannak a kávéház-terrászok? |
| sikos az aszfalt: ködesőtől ázott |
| s a sarkon didereg az utcalány… |
|
| A reklámoknak oly bágyadt a fénye, |
| mint fattyúholdnak, gyűrüs udvaruk van; |
| amely kiült a bérház tetejére |
| halálos kedvvel gyúlad és kilobban. |
|
| Nemrég tejútos, nyári éjszakákon |
| a Mars-lakókkal váltott jelt titokban; |
| vészjele most kolontos ákom-bákom, |
| hamar megfúl a zajló ködburokban. |
|
| Vasrúdjáról csábítgatón nevet rám |
| egy itthagyott olasz-fagylaltos reklám; |
| pedig tudhatná, hogy most már hiába: |
| gazdája hazament Itáliába… |
|
|
Leszállt rám az idegen éjjel…
| Leszállt rám az idegen éjjel, |
| nézem, nézem otthoni csillagom, |
| úgy, mint ezelőtt jó tiz évvel |
|
| S eszembe jut: ott, ott keletre, |
| most is ott ül egypár gyerek. |
|
|
Szeretném, hogyha, mint egy drága képen…
| Szeretném, hogyha, mint egy drága képen, |
| az arcom mindig húszéves lehetne. |
| Barátaim, nem fogtok látni vénen, |
|
| évek súlyától görnyedten s remegve. |
| Megmaradok a kedves, halk gyereknek, |
| kinek olykor bolondos volt a kedve; |
|
| a gyöngéd kisfiúnak, kit szeretnek, |
| ki sóhajt küldött csillagos egekbe |
| s kit eszmékben Artur s Frigyes vezettek, |
|
| de forradalmi könyvét földre tette, |
| hogy gödröt ásson egy holt fecskepárnak |
| s fűszálat tépett szánva és szeretve |
| egy hátán vergődő szegény bogárnak. |
|
|
Apró képek, II
| Napfoltozott gyep, rajta két gyerek |
| s egy asszony, kit életben sose láttam; |
| fű bársonyán kutyájuk hempereg, |
| ez a kolontos negyedik családtag. |
|
| Bábakalácsos roppant hegyi réten |
| gyerekkori szöszlabdácskám gurul; |
| a nagy zúgó előtt már el nem érem, |
| belebucskázik szegény botorul. |
|
| Sárga templomtér sarka, mély sikátor. |
| Itt született valahol nagymama. |
| (Sokat mesélt szülötte városáról, |
| de még képen sem láthattam soha.) |
| S egy kútudvar, púpos ház, pincegádor, |
| melynek vad repkény hintázik falán – |
| itt kapta első csókját ükapámtól |
| s kinyitotta száját az ükanyám. |
|
|
Jön a homály
| Eltűnt a nagy naplámpa már, |
| a szemeid s a világ egyre kékebb. |
| Messzi barlangokból jön a homály, |
| s megszállják ezt a lankadó vidéket… |
|
Egy kis csömör
| Még egy-két év s jelenésemnek vége. |
| Zuhannak a fekete függönyök; |
| robbanthatatlan kárpitjuk mögött |
| új képre vár az élet közönsége: |
| bámész horda, mit féltem s nem becsültem. |
|
| Boldogan állok a Semmi elébe, |
| tudom, kutya se néz rám majd az Űrben. |
|
|
A tó
| Alszik a tó kristály vize |
| s lám, mélye kusza színeit |
|
| ringnak a vaskos kákaszáron |
| s jól elbujtatják a homok |
| kürthátu csigaszerelmeseit, |
| ringván a vaskos kákaszáron. |
| Mellettük skorpió leselkedik |
| s fantomok: éhes vérszípók |
| lesnek reájuk gomolyogva. |
|
| Míg fenn a tükrön korcsolyáz a pók |
| s a csillogó kis csíbor ropja-ropja, |
| tükör-táncát ezerszer megbogozza. |
|
| A mart felett féllábon állva, szemlét |
| tart rétjein egy méla szürkegém. |
|
| Valami moccan a tó fenekén, |
| összekocódnak fenn a békalencsék |
| felszínre sompolyog, mint lappangó kisgyermek-emlék. |
|
|
Esti sóhajtás
| Ezt az estét csókolni kellene! |
| haját arcomba csapják már a szellők |
| s erembe tör erdő-lehellete: |
| csókolni kellene száját s a mellét. |
|
| Ma téged is csókolni kellene, |
| a létet csókolnám benned s az estét |
| (Pia, királynőm, kellek-e?) |
| Ma érted az üveghegyekre mennék. |
|
| Együtt várnánk a hajnalhasadást |
| s lángos fenyő-fáklyák alatt |
| kikacagnánk a szürke elmulást, |
| mikor kiűzi völgyünkből a nap. |
|
|
Homokban
| Az arcod illatos piros batul, |
| mint második Nap süti az enyémet, |
| fekszünk a parton mozdulatlanul, |
| égkék szemed égkék hullámba réved. |
|
Múzeumkert
| Milyen sok künn a nap s az árnyék, |
| Az ég felettük haloványkék, |
| s a fákról friss eső csepeg. |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| mikor senki sem járhat itt, |
|
Ott túl a hegy fehérlő oldalán…
| Ott túl a hegy fehérlő oldalán |
| hódomb alatt alszik nagymama. |
| Szegénynek hogy fázhatik lila lába, |
| hideg lehet ágyának oldala. |
|
| Többé hozzánk nem jöhet ő haza, |
| meleg kályhát s engem meg nem ölelhet. |
| Forró teát sem ihatik soha, |
| csak süpped az időbe, egyre lejjebb. |
|
|
Csak ez a pillanat…
| Csak ez a pillanat ne volna az utolsó! |
| Most érzem nagy hatalmadat, Halál. |
| Búcsú-doroncstól döndül a koporsó, |
| s egy kéz fölötte reszketőn megáll. |
|
A tetszhalott
| Mi lesz, ha ott felébredek?? |
| Lám, nincs cipő a lábamon. |
| Szemem felett selyem zizeg. |
| Nincs irgalom, nincs irgalom. |
|
| Szakadj szét, fekete fedél, |
| repedj ketté, iszonyu föld! |
| Felettem künn illan a szél, |
|
| Repedj, roppanj világnyi súly, |
| Felettem rét szellője fúj |
|
| Torkomból már a vér szakad, |
| Szétrongyolt, lucskos húsdarab |
| alattam mindkét tenyerem. |
|
| fekszem, aztán hanyatt megint. |
| hogy tompítsam a szörnyü kínt. |
|
| És hánykolódom, csapkodok, |
| hörgök, üvöltök, mint tülök. |
| Aztán csak az agyam forog, |
|
| halkan, magamnak, boldogan; |
| felettem kék ég, fasorok, |
| talpam alatt ösvény suhan. |
|
| S zengek, mint elsülyedt hajó, |
| mit felfog már a szem-lepel. |
|
| És egyszercsak megéhezem; |
|
| Holnap milyen lesz az idő? – |
| kérdem s elalszom egyszerűn. |
| s olyan lesz arcom, mint a sűn. |
|
|
Hajnali Konfirmáció
| Nagy hegygerincek erdeje felébred, |
| kék égbolt előtt csak állanak |
| a karcsú fák s nem is tudják, de szépek, |
| amint a mélyből rájuk tűz a Nap. |
|
| Szegény agyam, ma üresen maradt, |
| megcsaltam őt e görbe éjszakával – |
| most hullanak rá gyöngyház sugarak |
| s a szoba kongó, búgó zokogást hall, |
|
| melyet visszhangzik a plafon s a padló: |
| elözvegyült ágyam sír testemér’, |
| mint elpusztult csiga után a kagyló, |
| amely belé már vissza sose tér. |
|
| És én is úgy kivánkozom utána, |
| mint ház után a házatlan csiga – |
| az utcát szörnyü patkók zaja rázza, |
| jön egy tucat kubikostaliga, |
|
| aztán jönnek a nagy tejeskocsik, |
| a köveken éktelenül zenélnek; |
| felébred, aki mélyen álmodik, |
| mintha fülébe ólmot öntenének. |
|
| De csend, mély csend van a Városmajorban, |
| csak az új templom szolgája seper |
| s virgonc rigók csivognak a bokorban, |
| melyben pityókos csavargó hever. |
|
| S jön egy édes széncinke, ugri-bugri, |
| s fentről fülembe cincog: Itt a reggel! |
| cinkékkel kellett volna elaludni, |
| nem baglyokkal és nem bőregerekkel. |
|
| Ó, milyen édes kicsifiu voltam! |
| Boglyas, szöszke fejemre szállt a cinke; |
| az a szegény, édes kisfiu hol van? |
| hol van rövidnadrágja, kicsi inge? |
|
| Én csak finom kaleidoszkóp vagyok, |
| fénnyel kristályosítom szörnyű s szép |
| emlékeim csillámló szemetét, |
| amit az a kisgyermek rámhagyott. |
|
| És éjjelenként őrült bálokon |
| csalódott nőkkel forgok körbe-körbe, |
| aztán megyek s könnyezve bámulom |
| sovány fejem egy toalett-tükörben. |
|
| Mert kell a megtört másnapos szerénység, |
| kell a megbánás kristályos patakja, |
| kell a megtisztító, savanyu mélység, |
| ahol könnyezhetem magamra hagyva. |
|
| Nyakatekert, vad önsanyargatás, |
| hedonizmus, aszkézissel vegyes, |
| többszöri meghalás, feltámadás: |
| imé, az életemnek rendje ez. |
|
|
Mi elmegyünk…
| Mi elmegyünk, elkattogat bennünket |
| ez a szélvágó fekete vonat. |
| Tavacskák, fák, kutyák – de messze tűnnek, |
| s az a kis ház az ákácok alatt! |
| s a madarak, kik ághegyére ültek, |
| az éhező, ágszéli madarak, |
| énistenem, be messze, messze tűnnek! |
| S szegény vasúti őr is ittmarad. |
|
Álmatlanság
| Csendes a nagy ház, rég alszik anyám |
| s már régen alszanak testvéreim. |
| Csak én járok még ébren koponyám |
| hátrafutó, végesincs térein. |
|
| Mint ingó-bingó töklámpás világit |
| elém a bóbiskoló féltudat |
| és itt is, ott is úttalan utak |
| nyiladoznak talán egy más világig. |
|
| Fülem búg, mint üveghangú sziréna, |
| testem termébe zárva dallama, |
| konokul int: csak én vagyok, csak én a |
| zenésze s egyben a publikuma. |
|
| Én, én vagyok, ki eddig sose voltam, |
| új valaki test és lélek szerint, |
| én, ki eddig éntelenül loholtam |
| s éntelenül loholok majd megint – |
|
|
„Van-e dió, fiú?”
| Micsoda hang?! Szebben ki ébredett? |
| Mint megdobott tó színe, csobban |
|
| Sárgarigó rikkantott a lombban! |
| – Van-e dió, fiú? – így kérdezett, |
| s már-már mutattam zavaromban, |
|
| még félálomban, üres tenyerem, |
| s csak percek múlva s már ocsudtan |
|
| mit is rikolt a szemtelen: |
| És ebbe már belenyugodtam. |
|
|
Néha ugy érzem…
| Néha ugy érzem, hogy Jékely Zoltán, |
| Jékely Zoltán nem is én vagyok: |
| Ő csak fortélyos szerkezet, amellyel |
| A jelent nézi egy halott. |
|
Éva
| Még emlékszem az ötpengősre, mely |
| először csillant tenyeredben, akkor, |
| midőn odavoltam az áldozattól, |
| mit értem hoztál, szerelem-kehely, |
| kifogyhatatlan adomány-halom – |
|
Karácsonyfa-díszítés
| Akiknek egykor hárman díszítették, |
| mi, gyermekek, díszítjük már a fát: |
| cukrot kötöz s dudol anyánk, |
| miközben látogatják régi esték. |
|
| Mintha pengne, remeg a tüskeág, |
| mikor egy cukrot felakasztunk; |
| azt hiheti, hogy rá madárka szállt, |
| a macskánk, ki mind itt lebzsel alattunk. |
|
| Aki vigyázta gyermekálmaid, |
| az okos angyalkát a csúcsra tedd. |
| Emlékszel, egy éjjel hogy nevetett, |
| s nyakad köré kulcsolta karjait. |
|
| De már meghalt. Kíváncsiság, megölted, |
| a lelke elszállt, csak papír maradt. |
| Ravaszságod most fájhat, könyöröghet: |
| míg a világ, mindig papír marad. |
|
| A nagy üveggömböt illeszd középre, |
| ez volt mindig karácsonyfánk szive; |
| vörös-arany mélységibe nézz be: |
| tán gyermekkorod költözött ide. |
|
| S a többi cifraságot sorra mind, |
| a kéményseprőt s az aranydiókat, |
| rakosgasd fel régi törvény szerint, |
| melynek betűit a véredbe róttad. |
|
| A forma, mely él benned évről évre, |
| nyomozhatatlanul szent vérörökség, |
| visszamutat évszázados sötétbe: |
| egy ősödbe gót szörny-szájak csöpögték. |
|
|
Itt, hol mindig jajgatni kellene…
| Itt, hol mindig jajgatni kellene, |
| torkomra nem jön semmiféle hang, |
| úgy hallgatok, mint fent a nagyharang, |
| pont mielőtt kongani kezdene. |
|
Szép román leány…
| Erdély szülötte, szép román leány, |
| gondoláztál velem a lagunán!… |
|
| Milyen találkozás volt az időben, |
| évezredben egy konstelláció: |
| kit ringatott a kolozsvári tó, |
| Velence adta, s visszavette tőlem. |
|
| A dózsék börtönéből jöttem éppen, |
| hol az idő ül most rozsdás kövön, |
| Szent Márk piaccán nagy emberözön, |
| hát látom Őt, kis táskával kezében. |
|
| Aztán mi is volt? Ámulat, rajongás, |
| sebtében összeállt nagy vallomás, |
| melynél őszintébb nem volt soha más, |
| Ő volt a szerelem maga, álom-hasonmás! |
|
| – Visszatérünk-e ketten ide egykor? – |
| kérdeztem és a könnyem hullt talán. |
| – Ó, bár maradna ott egy ház falán |
| szőke fejed, örökéletü freskó! |
|
|
Firenze három szépe
| hamvas arcocskák, nagy szemek, |
| csipkék, kösöntyűk, kámeák, |
|
| Úgy-e, ti is megnéztek engem, |
| kik ebben a boltos teremben |
|
|
(Hány nemzedék, hány idegenországbeli ifjú vonult el így előttetek, hozzám hasonlóan, rossz szerelem emlékeivel, soványan! S ti megvígasztaltátok mindannyiukat, mert itt tudták meg, hogy reménytelenül csak szép halottakba érdemes belészeretni. Vajjon hol alusztok ti most, valamikor árkádok alatt tipegő leányok, micsoda sírbolt, micsoda kert földje rejtegeti virágjában-megörökített testetek? – hol vannak drága, törékeny csontjaitok, melyek ezeket a szemeket, ezeket a tincseket s ezeket a színeket magukon viselték? – Ó, ha megtalálnám valahol koponyáitok, elrabolnám s örökké magammal cipelném. Egyet-egyet fülemhez tartanék éjfélidőn, hogy hallgassam belőlük századok muzsikáját, mely mint a tenger morgása, akkora. Hogy hallgassam belőlük eltűnésetek roppant siralmát: ti, szépek szépei, Firenze női, születtetek és meghaltatok, mint a többi. Sorsotok a művész szentséges kezében.) |
| S ha majd fiaim erre járnak |
| kacsintsatok reá ti hárman |
|
|
|
Most már igazán utolsókat üt…
| Most már igazán utolsókat üt |
| a permanens tizenkettedik óra, |
| melyben idestova ezer év óta |
| halálkínban vergődik nemzetünk. |
|
Húsz év telt el…
| Húsz év telt el, jaj húsz év, azalatt |
| egy gyermek felnő, sok-sok csillag leszalad; |
|
Ideje volna…
| Két kezem kínzó kérdésre mered: |
| Mi lesz velem, ha majd el kell maradjak |
| Tőled, s mig élek, mindig Nélküled – ? |
| Ha elvesz a világ, helyetted adhat, |
| ó, adhat-e pótlást, új életet? |
| Nagyon messze vagyunk egymástól, a |
| sok ház között hogy találhatna hozzád |
| egy lélek kiszakadt kis sóhaja? |
| Felszívja majd a holdfényes magasság, |
| ahova indult, nem jut el oda! |
| – Ideje volna, hogy egy éjszakát |
| úgy éljünk át, hogy sóhajtásaimmal |
| pihegve érjen össze drága szád, |
| szép szerelemmel és gyönyörü kínnal, |
| amelyre enyhülést a hajnal ád! |
|
Búcsuzkodás
| Ha szeretem, aki elutazik, |
| úgy érzem, elmegy mindörökre; |
| fogom-e még karomba őt, akit |
| a szörnyü mozdony távolít dörögve? |
|
| Nemdenem végső búcsuzást jelent |
| a kicsi kendő bús lobogtatása, |
| örök szakítást, mely rég ott dereng |
| szive körűl jó alkalomra várva? |
|
| Melynek íze még véremben remeg, |
| csókainak legutolsója volna? |
| És eltűnhetnek a kedves kezek, |
| édes szemek, ruhák, sok drága dolga? |
|
| Vagy tán hihetném, hogy még visszajön |
| s mint szép hajót fogadja lelkem öble |
| s hogy lesz síró öröm, könny, csók-özön |
| s aztán enyém marad már mindörökre? |
|
|
Ma éjszaka az ablakon át…
| beszólt hozzám egy kisdiák. |
| – Hát már meg sem ismersz engemet? |
| Elfelednél? Én vagyok Enyed, |
| a Kollégyom s az Őrhegy-tető, |
| A Tornakert s túl a Temető, |
| a Templom vagyok és az orgona, |
| Bethlen Gábor visszhangzó szava… |
|
Akire várok ezer éve…
| Süssön rá s áldja ez a nap. |
|
|
„Szabédi László!”
| „Szabédi László!” – kedves nevedet |
| belesóhajtom most a messzeségbe, |
| mert bús versedtől szemem könnyezett, |
| a mélybe sújtott s onnét föl, az égbe |
| repített újra. Mennyi fájdalom, |
| mennyi világcsömör, világutálat, |
| mennyi könnytelen jajgatás, |
| mennyi véghetetlen emberi bánat… |
|
Szerelmes eső
| Tavasz mosd lelkem téli piszkát |
| Sírnak a könnyes bukszuszok |
| Meredten másznak a giliszták |
| A Föld szerelemben szuszog |
| Nem a giliszták nem giliszták |
| Arasznyi rózsaszínü tiszták – |
|
A gyógyulás felé
| Faggyúgyertya serceg az asztalon; |
| felettem egy halott szomoru képe. |
| A házban csend s ketten vagyunk nagyon: |
| Néz a halott és én állok elébe. |
|
| Milyen jó ez a földalatti csend. |
| Mintha mélyen feküdném a sötétben… |
| Zihálva szenvedő lelkendezésem |
| egészségügyi szabadságra ment. |
|
| Csend, csend, te bársony, barna csend, |
| Be jó is hullni, süppedezni benned! |
| Mintha tengerfenéken járnék, odalent, |
| ahol fantasztikus lények teremnek. |
|
| Meghaltam: alszom – vagy csak álmodom? |
| vagy mégis, mégis álmatlanul, ébren |
| történik ez? – Jó doktor, jó porom, |
| nektek köszönhetem a békességem. |
|
| Még nem halál ez, hisz a testem él: |
| sokat hánytorgó lelkem kialudt csak; |
| nagy kő vagyok, hiába költenél, |
| hadd, hogy lélek nélkül tovább aludjak. |
|
| Derengés – tán egy szikra bús vigyor |
| afelett, hogy eddig szenvedni tudtam, |
| s hogy annyiszor került bennem a sor |
| forradalmas dühöngésre titokban. |
|
| Legyintés – Drága, nem feledlek el, |
| csak most hiába kísértesz te engem, |
| lehetne rajtad foltos sírlepel, |
| utolsó szód se visszhangozna bennem, |
|
| értsd meg: meghaltam: lelkem elaludt, |
| s hiszem, ez a jeges, fekete kéreg |
| örökre rajt marad, senki se tud |
| eltépni tőle, valameddig élek, |
|
| s majd így állok eléd, gyötrő világ, |
| kérges lélekkel, mint a többi állat, |
| akit – gyermekkorában legalább – |
| istennek, angyalnak, embernek szántak. |
|
| A gyertya serceg még az asztalon, |
| de elfuvom, mihelyt a versnek vége |
| s bátor denevérként dobom |
| magam a támadt vadászó sötétbe. |
|
| S ott lent – mint betakart parázs-csira – |
| szunnyad a lelkem csúf hamuknak alján. |
| Belőle majd a régi dalia, |
| a régi láng, jaj, feltámad-e vajjon? – |
|
|
Chanson triste
| Lehullt a levél, a sárba lehullt. |
| Nem igaz, kitalálás csak a mult. |
| Fent a galyon nem csüngött sohasem, |
| nem zizegett szeles éjjeleken; |
| függés örömét sosem élte szegény, |
| nem nőtt sebesen a tavasz elején, |
| még jó, hogy az őszt nem sínylette nagyon: |
| volt s elmult feketén, hallgatagon. |
|
| Lehullt a levél, az őszbe lehullt. |
| Nem igaz: kitalálás csak a mult. |
| Sírok az őszben, szomorú falevél: |
| sohasem, sohasem csókoltalak én! |
| Emlékezetem dadogó, csunya vád: |
| sohasem, sohasem csókoltam a szád… |
|
|
Hogy vígasztaljalak, szegény leányka?…
| Hogy vígasztaljalak, szegény leányka? |
| Hogy csillapítsam szenvedésedet? |
| Legyen búbánatodnak orvossága, |
| hogy én halálos kínban szenvedek. |
|
| Hogy egyikért mennyit szenved a másik, |
| ki-ki saját magából tudja meg. |
| De éjszakámban a szived világit, |
| mint ahogy az én szívem is neked. |
|
| Szent fényességem, kikötőm világa! |
| Legyen vigasztalód az a tudat, |
| hogy a legsűrűbb téli éjszakában |
| megtaláljuk egymáshoz az utat! |
|
| A szerelemnek szűz Mont-Blanc-fokára |
| egymás által így jutottunk mi fel |
| s a halhatatlanságnak csarnokában |
| a jövendő bennünket ünnepel! |
|
|
Örökélet fájának drága magja…
| Örökélet fájának drága magja, |
| Isten pecsétje, túlvilág darabja, |
| a lélek végső hatalmától ég |
| s határtalan s végtelen, mint az ég. |
|
Nem telik belőlem…
| Nem telik belőlem semmi monumentum. |
| Baktatok a porban és a könnyem ontom. |
|
Atyámfiai…
| Atyámfiai, tudjátok, ki voltam. |
| Halljátok hát végső kérésemet: |
| közös koporsóba temessetek, |
| hogy úgy aludhassunk a kriptaboltban, |
|
| akárcsak az élő szerelmesek, |
| kikre hűs árnyat vet a szénaboglya |
| s elszenderednek összegabalyodva, |
| miután édes bűnük megesett. |
|
| Igy aludjunk a kőpadló alatt, |
| míg felettünk harangok konganak |
| s szelíd szájakból búg ünnepi zsoltár; |
|
| éjjel szivünkből kék virág fakad |
| s a falban fénylik a két kődarab, |
| hirdetve, hogy ki voltam és ki voltál. |
|
| E versekkel búcsuztam tőle én el, |
| szegény Agnéta, mondják, zokogott. |
| De már másnap együtt volt kedvesével |
| és harmadnap hivatták a papot. |
|
| Hűlt testemet barátaim temették, |
| hogy öngyilkost szokás, éj közepén, |
| s az árokba, hogy tisztesség ne essék, |
| a temető leghitványabb helyén. |
|
| Fejfámra rótták: lesz feltámadás! |
| – Most már tudom, hogy ez csak lebegés – |
| Balra alszik egy jó székely vitéz, |
| jobbra alszik egy oláh furulyás. |
|
| Lelkem lebeg, csatangol nyughatatlan, |
| vizek felett, tornyokban, vadcsapáson; |
| kutatom, kiért élni megszakadtam |
| s nem nyugszom, míg nem lesz találkozásom. |
|
|
Zálog
| Egy cigarettád ittmaradt; |
|
| Füstből, fényből szőtt tünemény, |
| leszel-e jobban is enyém, |
| vagy ki- s bejársz rajtam csupán, |
| mint tüdőmben ez a dohány? |
|
| Jaj, az emléked megmarad, |
| s mint a füst a tüdőfalat, |
| jaj, mert nem lettél az enyém! |
|
|
„Népdal”
| száll a kérész holdvilág. |
|
Székely leány nótája
| hej, a népek megcsudálnak; |
| piros szoknyám, mejrevalóm, |
|
| A múltkor is ott a padkán, |
| Kinevetted, hogy beszélek, |
| s nevettek a más cselédek. |
|
| Pedig szép vagy, mitagadás, |
| de nem én – te nem vagy földim, |
|
| Úgy szeretlek, mint a várost: |
| hogy a szivem hazaszálldos, |
| s tudom, nem leszek a tied |
| s nem lehetünk mi pestiek. |
|
|
Novella
| Valószínűleg mindig ugyanaz |
| volt, amit írtunk. S a legeslegelső |
| levelemben azonos a panasz, |
| hangom ugyanolyan kesergő. |
|
Odysseusék búcsúja
| Most, hogy büszke hajónk sebesen szeli végre a tengert |
| s odvad szörnyü dohát hajtja a lenge Zephir, |
| csúf rabságodból szabadulni, repülni igyekvőn, |
| bátran ereszti karunk s húzza meg az evezőt. |
| S tudván, hogy vak erőd hajitó körein kivül értünk, |
| s hogy guanós sziklád többet utól sose ér, |
| tajtékzó Kyklops, te megvakitott fene órjás, |
| dugd ki füled oduját s halld, ime, búcsuszavunk: |
| – Béke velünk s ha kell, veled is. Szervusz, Polyphemos! |
| Ha harc kell s viadal, arra elég az erőnk. |
| Ám jobb lesz ezután teneked nyugton kucorognod |
| elmúlt nagy, nemes ős roppant csontjai közt. |
| Ott aztán kegyesen s csendeskén, ahogy illik, |
| pásztortűz hamuját buzgón fúdd s harizsáld: |
| hátha feléled még? (Te szegény isten, Hephaistos, |
| élesztésével lesz kutya dolgod elég!) |
| Így várd meg szeliden füttőzve a béna öregkort, |
| fagybütykös kezedet tartsad a lángja fölé |
| s füstös vackodból gondolj majd ránk epekedve, |
| mint akit eljátszott élete réme kisért: |
| „Bölcs Kronidés, hol járnak ezóta a büszke hajósok? |
| Jómivü bárkájuk, mondd, hova, merre repült? |
| Ó, én számkivetett, nyugalomba vonult fene órjás, |
| szánom-bánom, amit ellenük elköveték! |
| Vajha barátokként most újra körükbe lehetnék |
| s mégegyszer hallnám hangjuk, e hősi zenét!”*
|
|
Kié a pőreség gyönyörűsége…
| Kié a pőreség gyönyörűsége, |
| a fejlődő test öröme kié? |
| El nem követett bűnök büszkesége, |
| leskődések huncut szeme kié? |
| Hát az idő órátlan garmadája, |
| a csak haranggal aprított s tagolt? |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| S amíg az életet csak várni véljük, |
| őskori öntudatlansággal éljük! |
|
Nem is tudom, ez hányadik levél…
| Nem is tudom, ez hányadik levél, |
| „Kincses kis ládád” fenekén |
| sok-sok könnyes betűm tornyosodik. |
|
| fagyott könnycseppjeinket mind egymásra tennénk, |
| gyémántos úton, csillagos magasba, |
| egyenest a mennyországba mehetnénk. |
|
|
Városvégi részeg éj
| Hatalmas éjszaka, nem félek tőled, |
| sőt, csakoly otthonos vagyok tebenned, |
| Ha kell, nekivágok a temetőnek! |
| Micsoda kérge támadott szivemnek, |
|
| Ugassatok, kutyák, hadd töltekezzék |
| a fél világ hatalmas hangotokkal, |
| Hadd gyarapodjék, terebélyesedjék |
| a titkos űrben ez az egyszeri, |
|
| Te leányka, kinek viszed a melled? |
| Nem félsz, hogy mindjárt meg is harapom!? |
| S ha vénnek tartasz, és sehogyse kellek, |
| hogy fennakad egy csillagon! |
|
|
Ezer vágy ring a friss leveleken…
| Ezer vágy ring a friss leveleken |
| s ki tudja, mit rejt a bokrok alja. |
| Minden illat egy régi szerelem, |
| vallom én, akárki is sokallja. |
|
De régesrég volt…
| De régesrég volt, talán harmincötben, |
| vagy talán harminchatban, meglehet; |
| haltak mellőlünk akkor egyre többen |
| s én reszketve bújtam össze veled. |
|
| Milyen szép s milyen rövid volt szerelmünk, |
| s omlós, mint egy galambszín marcipán; |
| amit az életben mi szerepeltünk, |
| elfér egy könyv egyetlen oldalán. |
|
| Jártunk együtt fényben, jártunk ködökben, |
| hevertünk hóban, fűben és lombokban, |
| egyszer véletlenül az arcod megütöttem, |
| te könnyeztél, de kinek sajgott jobban? |
|
| Ha kértelek, sírtál, hát, könyörögtem, |
| s Szabó Lőrinc verséből mondogattam: |
| még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven, |
| s összebújtunk parkban, sikátorokban. |
|
| Aztán elmentél s lelkem arra döbbent, |
| hogy, mint halottat, elvesztettelek; |
| vagy harminchatban volt, az is lehet. |
|
|
Valamikor
| Valamikor hűs szamosi berekben |
| vízhozta fából csolnakot faragtam, |
| – Jó Szamosom, vidd őt a tengerekre! – |
| szóltam, s játékom fürge érre raktam; |
| – Mikor látom meg én a tengert? |
|
| Most nyárban, fagyban verseket írok, |
| – parancsra tán? – látástól vakulásig! |
| – Bolyongjatok, vén bordás ladikok, |
| helyettem Enchidától Bonchidáig, |
| Nárittyentől fel Bergengóciáig. |
|
|
A kolozsvári noteszből, II
| …A távolság irtózata, ezer veszedelme |
| s minden kaland kell, mit a tér igér. |
| Ilyen vagyok, ez a természetem: |
| villával verd ki, visszatér. |
|
Levél a Hívóknak
| Írtam: szivembe szörnyű gödröt ás, |
| s mindent oda gyömöszöl be magamból |
| a mindentől való búcsúzkodás… |
| De már tudom: itt kell maradnom. |
| És hogyha mégis búcsuzom, |
| nem annyira veszendő életemnek, |
| mint inkább annak szól a búcsuszóm, |
| akit talán sosem látok viszont. |
| Ó, már hatalmas elhatározássá |
| lényegült bennem a keserü gond! |
| Ittmaradok akkor is, ha hazámra |
| a pokol vasvillás serege ront. |
| Hogy jól megértsék elhatározásom, |
| egyet-mást gyorsan el kell mondanom: |
| Ha én most Erdélyt, megcsúfolt hazámat, |
| könnyebb sorsot remélve itthagyom, |
| lábam többet földjére nem tehetném, |
| siralmasan eljátszanám jogom |
| földönfutó koromban Pátriáról, |
| Szülőföldről s Honvágyról zengeni: |
| mert hallgat az önként-sehonnai, |
| koldul, zsarol, társát fenyegeti |
| s jópénzért házsongárdi földet árul… |
|
| Aztán nézzétek csak, kik cihelődnek, |
| kikben harsog egy torz „ahogy lehet”: |
| ahogy lehet, autóval, taligával |
| menekítik hitvány életüket. |
| S az élükön azok, kik rossz jelszókkal |
| tömték fejünk néhány esztendeig, |
| bizonyítván, hogy a veszedelemben |
| elmennek őkelmék, kik elhitették, |
| hogy csak a bátornak áll a világ, |
| rögtönöztek néhány vad galibát, |
| s körülöttünk parádés operetté |
| pántlikázták a Nagy Tragédiát. |
|
| Hasadt lelkünk utolsó erejével |
| minden hívságos, vak álmot leráz; |
| felébred, a zugó jövőbe kémlel, |
| jöjjön bár onnan átok-sűrü gyász. |
| Ittmaradunk, s várunk valami újat, |
| valami véresen is nagyszerűt, |
| mely tán nem fog faképnél hagyni minket, |
| még akkor sem, ha már beteljesült. |
| Várjuk a lelkek évszázados álmát, |
| mégha az életünkbe is kerül, |
| az Emberségnek földi diadalmát, |
| s hogy résztvehessünk ebben emberül! |
|
| Előbb-utóbb békesség lesz a földön, |
| Higgyük, hogy még viszontláthatjuk egymást, |
|
|
Jaj, a lábad ma ki ne tedd…
| Jaj, a lábad ma ki ne tedd: |
| az őszben levágott kezek! |
| – Ugyan, csak a holt levelek! – |
| Ha mondom: levágott kezek, |
|
A migrén
|
Sz. I. orvos barátomnak
| …Enyeden az iskolába menet |
| vágta ketté először fejemet; |
| Párizsban Szent Lajos szigetén |
| Rómában a Testaccio hegyén. |
| Most, látod, az Aranyos mentén |
| ért utol e becstelen rém: |
| félfejem hirtelen elgurul, |
| félkarom gyorsan utána hull, |
| gyomrom puffad, csavarodik, |
| mintha puliszkát ettem volna két napig. |
| Eltöltenek keserű undorok, |
| s velem a világ forog, forog, forog – |
|
| És sohasem tudom, mikor szökik rám |
| a legszörnyebbik szörny: a MIGRÉN! |
|
|
A vízivárosi Vénusz
| A Szent-Anna harangszavára ébred, |
| de szemét sokáig nem nyitja ki: |
| minden mozdulatát egysíku rémek |
| mohón settenkedő raja lesi. |
|
| Jaj neki, a Szépek Legszebbikének! |
| Szent átka őrzi és kötelezi: |
| vakító fényét háromszög szemének |
| a Teremtő róla le nem veszi. |
|
| S ezek a kémek, akik szakadatlan |
| lázban jegyeznek, rónak valamit, |
| s olvashatatlan pergament, lepattant |
| márványszilánkot hagynak néha itt |
| s úgy hívják őket: Rilke, Botticelli, |
| Tasso, az őrült, s Michelangelo – |
| mert nem tudják tétlenül elviselni, |
| hogy ez a csoda nélkülük való |
| s főleg, hogy nem általuk örökül meg |
| ő, kinél szebbet nem látott szemük, |
| s hogy ők, ők nem általa örökölnek, |
| mert a mű a művészre visszaüt. |
|
|
Dal
| Tudok egy kertet valahol, |
| Nőtt is ott egy olyan virág, |
| milyet nem látott a világ. |
| A palánkja jaj, be magos! |
|
|
Vajjon fogsz-e így illatozni rám…
| Vajjon fogsz-e így illatozni rám |
| jövő tavasszal, orgona – ? |
| Közeledik örökös éjszakám. |
|
| Úgy hívtunk otthon, hogy borostyán… |
|
|
Egy sirályhoz
| Ó, sirály, fehér tajtékmadár, |
| Add kölcsön tudományodat, |
| hogy most mindjárt az ablakára szálljak. |
|
| Már egy éjjel voltam fekete páva, |
| mennyit repdestem ablaka körül! |
| Kérleltem őt jajgatva, kiabálva: |
| eresszen be! De ő kegyetlenül |
| elüldözött megint az éjszakába. |
|
| Gonosz vágyakozásom szinte fölvet, |
| már nem tudom, milyen alakot öltsek. |
|
| Felhő leszek és úgy omlom elé. |
| Hattyú leszek – legyen ő Danaé! |
|
|
Születésnap
| melyet Karácsonyfád alatt |
| szült egy megáldott pillanat. |
|
| Buzgón ringattam bölcsejét, |
| hogy lám, egy esztendőt megért; |
|
| a rózsa szirma hamvasabb, |
| forrás vize kristályosabb! |
|
| Ápold te is! Ha nagyra nő, |
| s busásan kárpótolja mind |
| vigasztalan, vak napjaink. |
|
|
Szúrágta régi sifonérban…
| kopott nyakkendők sűrü sorban. |
|
| – Ezért írtál hát? – szól a sok sor. |
| – Ezért vettél? – a sok selyem – |
| kelljen örökre porosodnom! |
|
| És már kinyitni sem merem, már |
| magam is szinte restelem: |
| vers és nyakkendő úgy mered rám, |
| mint kit becsaptak becstelen. |
|
|
Csillag-rúgás
| Ha a Csillag-nak az az elve, |
| hogy Tvardovszkijt kizsigerelve |
| közölje – jól van, lelke rajta! |
| De Pegazusnak szűk e pata; |
| bár vén, még szárnyas és szilaj ló, |
| igába, lám, sehogyse hajló, |
| istállómécs hiába pislag:
|
| a homlokán izzik a csillag! |
|
|
Kedves T[…]!
Be kell látnom, hogy kiherélt versért csúfság-honoráriumot nem fogadhatok el, még ha elevenen el is temetnek érte. Küldjétek el Sz[…] S[…]nak – vagy felőlem akár magának Szent Antalnak.
Jékely Z.
Ui. Remélem, egy példányt juttattok Tvardovszkijnak is: hadd örüljön a lelke, hogy imádott Nagy Szerkesztője elkísérte Budapestre is!
|
|
Velence, Szent Márk tér
| Célom: az érzés állandósítása, |
| de az út hozzá: járhatatlan út. |
| Viszont kell látni sírón nemsokára |
| gipsztornyu várost, fatornyos falut. |
|
Valkói álom
| Áldott nagynéném könnyeit |
|
| Minden a régi helyin áll, |
|
| nadrágja szára feltekert, |
|
|
Világvégéről verset írni…
| Világvégéről verset írni, |
| ha érzed, hogy közel: nem érdemes. |
| De senkitől se látva sírni, |
| zokogni olykor mégis érdemes. |
|
A Szentgyörgypusztai Elégia vázlata
| Fekete fürtjei Katalinnak |
| arcomba ringnak, elborítnak, |
| hajának fülledt éjszakája |
| nappalom – életem kivánja. |
|
| Emberevő vagy? Jöjj, egyél meg, |
| hogy ezután már benned éljek… |
|
Szentgyörgypuszta, 1959. június 1. |
|
Chopin… zokog
Zsolci Chopin-ihlette versét 1961 tavaszán tataroztam, ez lett belőle.
| Chopin… zokog, őrjöng a zongora; |
| Mintha a lelke könnyes szenvedése |
| Száz év után szivembe vésne, |
| S mint az a régi bánat, akkora. |
| Agyam betölti bűvös mámora, |
| És nem kívánok józanulni mégse – |
| Lenyűgözött örök lelkendezése, |
| Kottába rejtett édes óbora! |
|
|
Szomorú leányszem
| Szeme: halotti szem kopott fényképeken, |
| Könnyfátyolon át tompán csilló tekintet – |
| Mint aki már mindennek búcsut intett |
| S útjára indult, mely tán végtelen. |
|
Az elérhetetlen, II
| Két torony közt szivárvány, |
| Még csak nem is pisál rám! |
|
Bécs, eszpresszó, rövidszoknyás lányok
| Mint a koldus, aki lépcső alá |
| bemosolygok szoknyájuk alá, |
|
|
Emelődaruk, kémények…
| templomtornyok küzdelme az égen |
| tovább tart az alvó város felett |
| minden percben összecsapni készen. |
|
Elemér
| Mindenünk elkopik időknek folyamán; |
| már a vers sem könnyű alkalmi tojomány. |
| Fel is kell most kötnöm erősen a lantom, |
| mely elkísért híven jónéhány kalandon – |
| hogy méltón zenghessem születésed napját, |
| mely elhozta családod apraját-nagyját, |
| és már testvérek közt is a hetvenedik! |
| E korban az ember már nem hetvenkedik, |
| csak more patrio patópáloskodik; |
| szép ideje ez a diótisztitásnak, |
| vagy, dió fogytán, az ultizgatásnak, |
| csendes bridzsezésnek ódon szalonokban, |
| hol nem fogy már a bor, mint rég, gallonokban! |
| Ez a kor, amelyben, télvíznek idején, |
| sutban ül az ember, a megszokott helyén, |
| s miközben macskája hasát vakargatja, |
| sok szép hasonszőrű emlék látogatja, |
| mondanék még mást is, no de nem ildomos – |
| Így él hát egy mai ultimilliomos, |
| kinek nem a régi már a horgasina: |
| hasztalan nyög érte Csicsóné s Edina. |
| No de ünneprontó lenni nem akarok, |
| most, hogy ölelgetnek gyöngéd női karok, |
| családod eszményi bájos nőtagjai, |
| kiknek a férfiak mind hálás rabjai! |
| S van-e még a földön olyan bűvös asztal, |
| mely vendéget ilyen jószívvel marasztal? |
| s leülhetnek mellé horgászok, igricek, |
| tigrisnyi kandurok s kandurnyi tigrisek? |
| Mit soroljak elő, még dícséretedül? |
| Félek, felköszöntőm hosszúra sikerül. |
| Isten éltessen hát, Elemér, sokáig, |
| hogy térdeden ringasd számos unokáid, |
| mire nézve Gábor s Elemérke mostan |
| fogadalmat tészen könnyekig hatottan! |
| (Ők, bár a két métert kishíjja elérik, |
| tudják, hogy az embert nem csak rőffel mérik!…) |
| Köszöntőm végére ezzel pontot teszek. |
| A Nyolcvanadikon, higgyük, bölcsebb leszek. |
|
Siratóvers
Egy frissen kimúlt segédigénk felett |
Mészöly Gedeon professzor emlékének ajánlom
| Meghaltál, minden jel szerint meg, |
| Utánad könnyes búcsút intek – |
| de nem hagyhatom ennyibe: |
|
| Végképp kiszorított a lenne,
|
| hogy még több e-hangzónk legyen; |
| nem firtatom s nem kérdezem. |
|
| Tudom, régóta célba vettek |
| vagy egyszerűen elfeledtek, |
|
| Halódásod már észrevettem |
| nem egy silány műszót bevisz. |
|
| A folyamat már végetért: ma |
| eljött megváltód, a halál |
| (s arra, ki még használna néha, |
| majd ráfogják: archaizál!). |
|
| kinek a nyelve, szíve kő: |
| egy hosszú mozifeliratban |
| egyszer sem fordultál elő. |
|
| Szép VOLNA, bársony-barna szende, |
| jobb sorsra voltál érdemes; |
| kiszorított a sanda lenne,
|
|
| A kényelem, a nyelvi restség, |
| s különböztetni képtelenség |
| a múlt-, jelen- s jövőidőt. |
|
| Lelked mily másvilágra szállt át? |
| Poros könyvtárak mélyire, |
| hol a HÉON, az ISA vár rád, |
| s még annyi holt főnév, ige. |
|
| Kripták zugán lelsz tán lakásra, |
| hol annyi szó- s igealak, |
| várván boldog feltámadásra, |
| kihűlve kong a bolt alatt. |
|
|
Egy híres alkoholista sírfelirata
| „Itt nyugszom én, keserű itkányos, |
| álmom itt is egeres, patkányos. |
| Megrontott a korcsma, a sok ronda borház, |
| meg nem menthetett már semmiféle kórház. |
| Tanyám volt a város végén a sörkert – |
| tanyám lett a sáros, vén, néma sírkert.” |
|
Egy vízbefúlt gyermek emlékére
| Apja, anyja könnye hullhat, |
| szegény gyermek vízbe fulladt. |
| eltemetik szépen másnap – |
| de vége sosincs a gyásznak! |
|
Ikárusz-végzet
| Ki három hétig fent kering, |
| A Föld többé már nem hona! |
|
| Rendezzék lent a dolgaink, |
| S lássák be: innen nincs hova. |
|
|
Takács Jenő hetvenedik születésnapjára
| mely hajdan volt Pannónia, |
| s már ötven éve Ausztria – |
| ez mind-mind a rímet kinálja: |
|
| Bejártad többször a világot, |
| ne bánd, hogy szíved hazavágyott! |
| E föld is régen vár reád, |
| s illata, íze gyümölcsnek, virágnak. |
| Zengjen hát új erővel zongorád, |
| a régi tájban, ahol megtaláltad |
| gyermekkorodnak Paradicsomát! |
|
|
150 év után
| s el-hall-gat-tat-ha-tat-la-nul |
| vartyog – pardon: szaval –, |
|
Eljött az utazás keserű órája…
| Eljött az utazás keserű órája, |
| mely az ember szivét szörnyen megpróbálja; |
| mindegy, vesztőhelyre vagy nászágyba indul: |
| teste-lelke sajog a hajnali kíntul. |
|
Erdélybe indulva,
1973. október 17-én
|
|
Alkonyat a Türbe téren
| sok más kis térnél többet ér. |
| és már nem adná semmiér’, |
| ha itt lakhatna, amig él. |
| a félhold híve, és letér- |
| – bár homloka szőnyeget ér – |
| Gül-Baba sírját… Künt ledér |
| gyaur ifjú népség börbitél. |
|
| Nő: – Kis gyáva! Gyepre dűlve fél…? |
| Férfi: – Jaj, a félhold körülmetél! |
|
|
Falvédőszöveg, 1930-ból
|
Térdel, uram? Mit esdekel? |
|
Lelkét hagyom: a teste kell! |
|
Az uszadék
| – Vízhozta fáradt ősz szemét, |
| ki múltat jövővel összevét. |
| Sötét tengerbe visz a víz, |
| forrásomhoz az idő visszavisz. |
|
Atyai intelem
| elsőnek lépsz be ama szent pitvarba, |
| melybe követnek mindenek.” |
|
|
1975. február 13-ára virradólap, álmomban egy hosszabb, szózatszerű beszéd utolsó mondata volt: apám hangján! Erre ébredtem. – Azokban a hónapokban, napokban a Széchenyi-napló fordítása kötött és nyűgözött le. A fáradt agy azonban aludtomban is tovább működött, s nem lehetetlen, hogy apám hangján voltaképp Széchényi Ferenc „intelmeit” hallottam – a fiához… Hogy a csodálatos álombeli környezetből és eseményből minél többet megőrizhessek, lámpát sem gyújtva firkantottam le ezt, egy vaktában előhúzott vékony füzetre; és tovább aludtam. Reggel láttam, hogy Kunszery Gyula különlenyomata Szerb Antal elhanyagolt Magyar Irodalomtörténetéről.
|
|
Um Mitternacht…
| Um Mitternacht kam Metternich |
| als ein schwarzgelber Schmetterling; |
| mit sein Geruch von Pfefferminz |
| machte mich langsam zitterlich. |
| Doch schrie ich bald kühn-ritterlich: |
| – Marsch, Ungeziefer, rette dich! |
| Er: – Stefferl, du bist lächerlich! |
| Sei klug, sonst ich zerschmettre dich! |
|
Fúdogál a nagy szél…
A Népszínháznak, a Székely fonó elé
Bodor György koszorújára
| Hét évtizeden át lelkében hordva megőrzött, |
| Erdély földje! Fogadd visszarepült porait. |
|
Emlék a Monarchiából
| még vagy három huszár-ló van. |
| Kitartottak rosszban-jóban – |
| De most már ők is kihalóban. |
|
Öregesen
| Búcsuzz vígan a világtól, |
| hol elektromos gitár szól, |
| s ósdi rém vagy, ha nehányszor |
| nem köztéren, állva párzol! |
|
Ötvenéves volt a Lánchíd…
| Ötvenéves volt a Lánchíd, |
| mikor megszülték Baránszkyt. |
| A híd vén, százharminc éves; |
| hány hajó ment el alatta!… |
| Baránszky ifjú, legényes: |
|
A kismartoni Nagytemplomban
| Zengd, templom, muzsikáld a Csendet! |
| A csend: Isten utolsó sóhaja |
| úgy tudja, nem zajra teremtett. |
|
Egy új Napóleonra
| Fürge hitványságod tartott meg nagynak e földön, |
| mégsem írigylem hálás utókorodat! |
|
Az ember ott a legfájóbb magyar…
| Az ember ott a legfájóbb magyar, |
| hol a magyarságnak már nyoma sincs. |
| Egy messzi csillagon, hol nincs múlt, csak jelen; |
| Bethlen Gábor talán s Szent István lesz velem, |
| s első ősöm, kinek nevét sem ismerem. |
Cinfalva, 1977. november 21. |
|
A hóember emlékére
| Úgyis majd egy szép napon |
| s testéből más nem marad, |
| csak egy rossz bili-kalap. |
|
|
Egy míves faragású hordócskára
|
Péterfy Lacinak
| Bornak benned van elég hely, |
| sose légy üres, te légely! |
| Szívből ezt kívánja Jékely |
| s minden szomjastorkú székely. |
|
Halász-sóhaj
| Maholnap a Duna oly haltalan, |
| hogy benne már csak őrültek halásznak |
| borús hétköznap és derűs vasárnap, |
| képzeletükre bízván a fogást… |
|
| Ha olykor mégis ujjong a berek: |
| emlékeikből egy szép hal kivillant, |
| már sütik is, isznak rá áldomást. |
|
|
Félálomban
| A gyermek olykor nem tudja, hová nyul; |
| a keze, mint álomban, tévedez, |
| de majd annak, mit netán felfedez, |
| emlékétől is el-elhalaványul. |
|
| Mesélő Nagymama elmondta gyakran, |
| mit élt át az a szomszéd kisgyerek, |
| ki ébredt anyja hűlt teteme mellett |
| s hiába szólongatta és matatta… |
|
|
G. Hildának
| Természet–Peer Gynt remegő-szivü Åse-Anyója: |
| Megrontott fiadért jusson az Égbe imád! |
|
Emlék-kalapok
| gazdáik rég a föld alatt. |
| Pedig milyen hideg van ott! |
| nem visz magával kalapot, |
| s ha majd a kürt szólalni talál, |
| az Úr elé hajadonfővel áll… |
|
Tompa Kálmán doktor koszorújára
| Nagyszivü gyógyítónk, áldások ezre kisérjen! |
| Bússzivü gyógyultad búcsuzik így sirodon. |
|
L. Góngora módjára
| kábán csüng egy katalánon. |
| – s kupán ütöm, ha találom! |
|
| (A katalánt? Vagy a lányt? Már nem tudom.) |
|
|
Bajor tájkép
| legelnek, tőgyük-ringatón, |
| hattyúk fehér flottillája lebeg |
| fenyők közötti, mélyzöld tiszta tón. |
|
| Visznek haza öngyújtót, nejloninget, |
| de hogy vigyek magammal hegyeket, |
| csak egyetlen egetverő gerincet |
| s rajt a koszorús róna-felleget? |
|
|
Faust, ötszázéves korában
Nekem, ki mindig ifju voltam, |
megérni, hogy végképp öreg vagyok! |
|
| Élet, használtalak sokáig víg bazárul, |
| De hallom, vaskapud már csikorogva zárul. |
| Jövőtlen tengek itt vakon, számkivetetten, |
| Semmi sem érdekel, már mindent elfeledtem. |
| Csak egy kérdés gyötör, perzsel, hogy szinte fölvet: |
| Felelj, Uram: a Szörny Idő mikor s miből lett? |
|
| Tudásom átka, lám fejemre visszahárult: |
| pokolgépesített tökéletes világunk |
| s úgy elpukkan, akár a roppant búborék. |
|
|
Hiába szimatoltalak, világ…
| Hiába szimatoltalak, világ, |
| meg fogok halni, tudván, hogy tudatlan |
| maradtam végig, mint egy rosszdiák. |
| S a szerepem többé már ki nem osztják. |
| Ó, jaj nekem, az ostor vége csattan: |
| minden csak sejtés volt, s nem bizonyosság. |
|
„Háromszéki sírfeliratok”
| Tegnap még pénzem fektettem földbe haszonnal. |
| Ámde mit ér?… Magam is földbe feküdtem azonnal. |
|
|
Vigasztalás egy kérdező falevélnek
| „Ne azt nézd, hogy sárba, |
|
|
Intelem
| Réz Pali! Lángelméd rézrozsda ne marja! Ragyogjon, |
| Mint az arany csillog-villog e hausse idején! |
|
Komorbika
| Gémeskút közelében a nagyfejü vén bika bömböl. |
| – Mért bömbölsz, öregúr? – kérdi a csábos üsző. |
| Földretekint az, s mond: – Mert másra se futja erőmből. |
|
Numen adest
| „Numen adest!” – Tus alatt döbbent rá Mátrai Béla: |
| Hírkopf, tárca: agyő! Hydropoéta leszek.*
|
|
Márkus Emília néném!…
| De hol van a kertből a szobrod? |
| mely füsttelen ódalg a barna tetőn? |
| – Nem – szólala keserün. – |
| az ezernyi szerep, százmillió szó, |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| – – – – – – – – – – – – beste utókor! |
Hidegkúti út, 1979. november 15. |
|
András-napja felé
| Őrjöng a telihold a tiszta bolton, |
| Napnak hazudja rég-halott magát. |
| Kit csalhat ő meg? A hidege zordon, |
| s hogy didereg alatta a világ! |
| Hasonlíthatnék hozzá valakit: |
| a fénye visszfény, bárhogy is vakit. |
|
Kozmetikai „műtét” után
| Bibircsókkal az államon, ó, mily csóktalan éltem! |
| – Vajha csókosan élnék bibircsóktalanúl. |
|
Emília néném
| hogy szilveszteréj-középi rúzsos csókodat a számon |
| hökkent ifjú fejemmel, gyáván |
|
Töredékek, morzsák
| Ó, a sebesség bús gyönyörűsége! |
| Húzom magam után fájó magam, |
| ahelyett, hogy beleszórjam a szélbe. |
|
|
| begyömöszöltem az egész világot, |
| és tudatom, a számfejtésre bamba, |
| a csillagok túlsó felére hágott. |
|
|
| Te ki vagy s én ki vagyok? |
|
|
| Megint buján ontják pompájukat |
| az éjbeomló rózsadombi kertek. |
| Kutyák holdkóros kórusa ugat, |
|
|
| Az arcokon vajon kinek világít |
| etruszk sírboltban muskotály mosoly? |
|
|
| Anyám kedves, fáradtszirmú virága: |
| újból találkoztunk, Kékliliom. |
|
|
| Azért tette Isten a világra |
| a nagy sziklákat, hogy el ne vigye |
| mindenestül más csillagok szele. |
|
|
| hogy vagyok – s én vagyok, |
|
|
| mérgezett nyíl s atombomba |
| földünk együtt dönti romba. |
|
|
| a vad világ s a vénség terheit! |
|
|
|
Szonett-gyakorlat, Gergővel
| Velence legnagyobb fia, Vivaldi, |
| ki bécsi csontkamrában nyúgoszol, |
| a pápák orgonása, Frescobaldi, |
| tán boldogoknak játszol valahol? |
|
| S hol cicoráz a lantod, Giuliani, |
| kit Csokonai is hallgathatott? |
| Bár tudnál olykor kis szobámba látni, |
| mikor tanulva játszom darabod! |
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| Carulli, Monteverdi, Albinoni: |
| húrjaitok szívemben zengenek! |
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| míg élek, úgy fogtok bennem dalolni, |
| akár a mennybeli angyalsereg! |
|
|
Könyörgés egy barlanglakóhoz
| Boszorkányos barátom, bőregér! |
| Mi buzdít teljesítni ősi hivatásod: |
| meanderezve, bucskásan csapongva |
| elkapni apró, szárnyas férgeket |
| s ropogtatván ügyes fogacskáid között |
| lenyelni s átaladni gyorsan működő |
| Valamiért mindig becsültelek |
| s már oly korán, borzongó tisztelettel, |
| amely az éjjel-járóknak dukál, |
| de semmi köze nincs a dús anyaghoz, |
| melyet az ember mély barlangjaidból |
| szikes földjére szorgosan kihord… |
| Nem a guanóért becsültelek! |
|
| Nyolcéves voltam, iskolába menvén |
| egy téli reggel ott találtalak |
| fagyottan a templom-torony alatt: |
| lehelletemmel élesztettelek, |
| s beraktalak egy langyos kripta-lyukba… |
| Szükséges volt-é emlékeztetőm? |
|
| Tudom, ezt sohasem feledted: |
| már az első tavaszi alkonyatban |
| fejem fölött vigan bukfencezvén, |
| kis vinnyogásokkal jelezted, |
| Parittyámból feléd kő nem repült, |
| sem később, flóbert-puskámból golyóbis; |
| és babonásan, halál-hárítóul, |
| ajtófélfára nem szegeztelek, |
| bár némely házban ott ez még szokás volt… |
|
| Őskori ősöm, a barlanglakó |
| – ha rettegvén vadaktól, éhhaláltól, |
| tüzet rakott s fagyos körmébe fújt – |
| bundádat, téli álmod irigyelve |
| a törzs ősét imádta benned: |
| a szárnyas-emlős elevenszülőt! |
|
| Az ő nevében szólalok: ne vess meg, |
| hogy most, e döngő dolomitdomb ormán |
| – amig fejem fölött vigan csapongasz – |
| mint áldozatkész, jó szomszéd fogadj, |
|
|
A szerkesztő utószava
Az utolsó szál liliomhoz verseit – az összeállítás végérvényes szentesítéseként – hiánytalan túlvilági poggyászának nevezte a már halálba induló Jékely Zoltán, s egyszersmind fél évszázad alatt összegyűlt verstermése tovább már bajosan szűkíthető válogatásának, melynek anyagával Odaát talán szégyenkezés nélkül állhat a Nagy Cenzor elé.
Egy kivételes jelentőségű, a mindenkori magyar költészet legmagasabb vonulatába tartozó lírai életmű válogatása azonban, bármily érzékenységgel hangolódik is a költő önismerettel hitelesített minőségigényére, s bármennyire is a szeretet lényegkereső és arányőrző tárgyilagosságával próbál igazodni a teremtett egész érzelmi-gondolati erővonalaihoz, uralkodó elemeihez, domináns szín-, hang- és hangulatváltozataihoz, semmiképp sem pótolhatja a föllelhető és számba vehető versek összességét.
Most, hogy Jékely Zoltán – hetvenedik születésnapja előtt egy évvel, 1982-ben – az Ismeretlen Tartományba távozott, s a költői pálya verstermő szakasza a hiány megmásíthatatlan mínuszjelével véglegesen lezárult, mindinkább halaszthatatlan feladat lett a Jékely-versek teljesség-reményű összegyűjtése – s következésképp a lehetségesen hiánytalan lírai életmű megjelentetése. Túl a személyes-szubjektív motivációkon, az összegyűjtött versek kiadását a közvélemény és a kritika egyaránt elodázhatatlannak tartotta; sürgető várakozásának, biztató türelmetlenségének épp Az utolsó szál liliomhoz fogadásával-méltatásával egyidejűleg nem kis nyomatékkal adott hangot. A válogató „pontos és értő munkát végzett – olvashatjuk a kötet legfrissebb kritikájában is. – Ennek ellenére hiányérzetünk marad… a mű olvasása után. Nem a szerkesztői munka miatt, hanem azért, mert az immár lezárt Jékely-lírát valóban teljességében szeretnék megismerni a verskedvelők. A folyóiratokban, lapokban lappangó korai darabokat csakúgy, mint a hagyatékban kiadatlanul maradtakat. Az utolsó szál liliomhoz válogatás ehhez jó alapot teremtett, s remélhetőleg
lesz kiadó Jékely Zoltán összes munkáihoz!”
A gyűjtemény elkészült, s a kritikus felkiáltójeles reménye is teljesedett: akadt kiadó, amely vállalkozott a megjelentetésére.
De vajon ugyanolyan kétségoszlatóan szentesítené-e Jékely Zoltán ezt a kötetet, mint az előzőt, melynek összeállítására – a „köldöknézéstől” irtózva – ő maga kérte (sőt: hatalmazta) fel a szerkesztőt? Bár sokévi szoros kapcsolat emlékei, sugalmazó tapasztalatok, feledhetetlen – most már végrendelet-érvényű – kívánságok, elképzelések, élőszóval közölt szövegkorrekciók, lapszélre és borítékra írt vagy versek alatt olvasható jegyzetek segítették a munkát s adtak támpontot a sajtó alá rendezéshez, sőt: szerkezettervet a kötet belső rendjének kialakításához: a költő közvetlen részvételét, hitelesítő vagy eligazító válaszait nem helyettesíthette sem az emlékezet adattára, sem az alkalmi jegyzetek vagy esetleges följegyzések útmutatása, s így a reménybeli igen soha nem lesz teljes bizonyosság.
Hogy a költő az egyetlen lehetséges rendezőelvnek voltaképp a versek születésének kronológiáját tekintette volna, azt több ízben kifejtett-kifejezett kívánsága, életében megjelent válogatott verseinek (Tilalmas kert, Csillagtoronyban, Az Idősárkányhoz, Évtizedek hatalma) szerkesztési módja és a másféle rendezési lehetőséget csaknem kizáró kényszerűség egymást igazolva teszi evidenssé. Jékely – épp Az utolsó szál liliomhoz összeállításáról beszélve – költészetét életrajzi szerkezetű és folyamatos énregénynek nevezte, melynek az eszmélkedés döbbenetétől a tudat kilobbanásáig a versek az eseményei és történései, s melynek elementáris sodrását a „deltátalan örök folyam”: az Idő és a Történelem sorsszerűen biztosítja. Éppen ezért a lírai „hős” helyzet- és állapotváltozásait, az időben és térben megtett útját leghívebben a versek keletkezésrendje jelzi. S kötetek tanúsítják, ezt nem csak a halál árnyékában látta így.
De az érzékenyebb kronológia érvényesítésében – mint ahogy jeleztük – nemcsak a szemléletnek és meggyőződésnek volt vitathatatlan szerepe, sugalmazta a kényszerűség is. Jékely Zoltánnak posztumusz könyvével együtt (a gyermekeknek írt Csodamalom a Küküllőn-t és a Békéscsabán készült – új anyagot nem tartalmazó – bibliofil kiadványt, az Őszvégi intelmet nem számítva) tizenkét verseskönyve jelent meg: az Éjszakák (1936), Új évezred felé (1939), Mérföldek, esztendők (1943), Tilalmas kert (1957), Lidérc-űző (1964), Őrjöngő ősz (1968), Csillagtoronyban (1969), Az álom útja (1972), Az Idősárkányhoz (1975), Minden csak jelenés (1977), Évtizedek hatalma (1979) és Az utolsó szál liliomhoz (1983). (Egy kötetének terjesztését, az Álom címűét, melyből valószínűleg csak egy példány kerülte el a zúzdát, 1948-ban nem engedélyezték. A benne talált verseket dekadens temető-költészetnek minősítette a
„ki-nem-adásért felelős” hivatalnok-kritikus.) Ennek a tucatnyi számba vehető és veendő kötetnek mechanikus-kényelmes egymás mellé illesztése az életmű áttekinthetőségének még az illúzióját sem kelthetné. Egyrészt: az első kötetek kivételével Jékelynek minden verseskönyve tartalmaz korábban kiadatlan régi versanyagot, mely az idő- és élménybeli folytonosság természetes ívét, átrendezetlenül, újból és újból megtörné (Az álom útjá-nak – 1972-ben jelent meg! – a tekintélyesebbik fele a harmincas-negyvenes-ötvenes években keletkezett, s jóformán csak az utolsó harmada áll igazán új versekből); másrészt a kötetek jelentős hányada szigorúbb vagy bőkezűbb válogatás, de a többé-kevésbé egyező „törzsanyagot” minden esetben régi és új kiadatlan versek színezik-gazdagítják vagy egészítik ki. Mindezt a maga teljességében csak a kronológia tehette áttekinthetővé s zavartalan-töretlen ritmusúvá. Sorsrajzolta ívvé, mely magától értetődően befogadta azokat a folyóiratokból, lapokból és a költő kézirathagyatékából előkerült verseket is, melyek korábban méltatlanul a feledés vagy a túl szigorúan működő öncenzúra áldozatai voltak, noha a
lírai életmű belsőbb köreibe tartoznak. Így a helyükre, az időrend szerinti szövegkörnyezetbe kerülhettek; mint ahogy oda kerültek a korábbi kiadásokban tévesen (alkalmasint csak emlékezetből) keltezett versek is, ha kéziratuk vagy kéziratváltozataik kétséget kizáróan igazolták a dátummódosítás szükségességét. Minden keltezés pontosságának ellenőrzésére, sajnos, nem volt módunk, s nemritkán a keletkezés időpontjára is csak hozzávetőleg lehetett következtetni. Ilyenkor a verset, természetesen, a költő által meghatározott szövegkörnyezetben hagytuk. S elképzelhető, hogy a helyét már soha nem tudjuk (vagy tudják) pontosabban megjelölni. Nemcsak azért, mert igen sok vers kézirata föllelhetetlen, hanem azért is, mert a keltezés gyakran hiányzik. Minthogy Jékely a kéziratait sűrűn javította, átírta, a pontos dátumot maga sem tudhatta mindig teljes bizonyossággal. Egy-egy vers alatt a kéziratban az évszámot sem tünteti föl, majd azzal lepi meg „költeményes maradváinak” olvasóját, hogy még a napszakot is feljegyzi. (Más alkalommal némi anakronizmustól sem idegenkedik. Abban például, hogy az 1937-ben írt A rue de Lanneau-i szállodában című versét utólag, évtizedek múlva „a párizsviselt Kormos Istvánnak” dedikálja, aki a harmincas évek vége táján még falusi
kamasz volt, nem akadályozza kínos precizitás.) De voltaképpen sem a hiányok, sem a „következetlenségek” nem nehezítették meg igazán a Jékely sugallta rendezőelv érvényesítését. S talán nem hiú önáltatás, hogy a költőnek a sorrendet illetően aligha volnának ellenvetései.
Kérdés azonban, hogy egyetértene-e minden előkerült, megtalált versének kötetben való kiadásával. Nem gyújtana-e esetleg máglyát, mint ahogy versvallomásainak (Máglya, 1933; Új máglya, 1970. december 31.) tanúsága szerint legalább két ízben tette, hogy az összegyűlt anyag nyilvánosságra méltatlannak talált részét a biztos megsemmisülésnek, emésztő tűznek adja át? Vagy kitartó érveléssel meg lehetne győzni, hogy nemcsak a nagy és remek Jékely-verseknek van joguk a fennmaradáshoz, hanem a zsengéknek, alkalmi verseknek, rögtönzéseknek és a művészileg befejezetlen, félig kész verseknek, amelyeket versvázlatoknak nevezett, sőt még a nem remekmű szintű, nem művészi torzó értékű töredékeknek is? Nem a gyűjtemény törzsanyagával vegyítve, hanem függelékként, a kötet végén.
Kitartó érvelésre persze már nem volt szükség. S bár tudván tudjuk, hogy az összegyűjtött versek megjelentetése bizonyos tekintetben kissé a költő kiszolgáltatása, kitakarása is, más megoldást semmiképp sem választhattunk, mint a teljes anyag közzétételét. (Az Egy honatya költőre, mely közismert személy érzékenységét sértené, A kor dicsérete, melynek a költő egykori kérésére csak egy részét közöljük s két, magyar nemzetiségi problémákról írt „sorsos ének” kivételével e könyvben minden általunk ismert kiadott és kiadatlan Jékely-vers olvasható.) Néha azonban nem volt könnyű eldönteni, hogy a törzsanyagot vagy a függeléket gyarapítsuk-e. De még a válogatásban, a versek szétválasztásában is Jékely segített a legtöbbet. A jegyzetei, a verscsoportosításai, a kéziratok hátára írt megjegyzései és értékítéletei irányadók és perdöntők voltak. Ha egy verset versvázlatnak minősített, az valóban csak a függelékbe kerülhetett. S ha egy papírkötegen a följegyzés három-négy kiadható verset ígért: lapozgatás közben három-négy remekmű fénylett elő.
Hasonló minőségérzékre vallanak az immár végrendelkezés érvényű kérései és javaslatai. Az „Önmegvalósítás”-t túlméretezettnek találva, a híres Kazinczy-epigramma első szavait idézte, s a vers megfelezve hasonlíthatatlanul jobb és több, mint eredeti hosszúságában. Ugyanilyen jó minőség- és arányérzékkel kérte a Siratóvers egy frissen kimúlt segédigénk felett megrövidítését is, s a vers rövidebb változata befejezettebb, teljesebb a „megcsonkított” egésznél.
Szerkesztés közben természetesen Jékelynek – az okkal feltételezett nagyobb szigorúságigényétől eltekintve – nemcsak az élőszóval vagy írásban kifejezett kívánságait vettük figyelembe, hanem azt a szövegközlési gyakorlatát is, ahogy a verseit korábban közreadta. Sajátos ortográfiáját, a szavak szabálytalan egybe- és különírását, egyéni központozását, az idegen nevek jobbára régies, de nemegyszer következetlen írásmódját tiszteletben tartva, csak ott javítottunk – s igen ritkán! –, ahol a könnyebb áttekintés és megértés elkerülhetetlenné tette a „beavatkozást”. Szövegünk voltaképpen még helyesírásában is egyezik a régebbi kiadások vagy a kéziratok szövegével.
Jancsó Adrienne-nek és Jékely Adrienne-nek, akik segítségükkel a kötet összeállítását lehetővé tették, ezúton mondunk köszönetet.
Ez a kiadvány bővített változata a Magvető Könyvkiadónál 1985-ben megjelent, azonos című gyűjteménynek. Hozzávetőleg ezer verssorral tartalmaz többet. Ennek a többletnek számottevő része a mindinkább áttekinthető hagyatékból került elő: műfordítások, esszék, novellák dossziéiból vagy kéziratkötegeiből, a költő naplófüzeteinek gyakran ceruzával írt, halványuló és egyre nehezebben olvasható lapjairól, réges-régi újságok más és más helyen óvott vagy felejtett számaiból – de a Lónyay utcai református gimnázium önképzőköri pályázatán „Hamlet királyfi” jeligével indult diákjának verseiből egyik osztálytársa és barátja is megőrzött néhányat (az Enyedi Lóránt álnevű „Hamlet királyfi” négy pályaművét és egy ajánlott verset), s igen talányos módon: egy negyedszázada meghalt írónk kézirathagyatékában csaknem ez ideig rejtőzött kiadatlan (tudomásunk szerint lapban-folyóiratban sem olvasható) Jékely-vers. (S vajon hány rejtőzik még képzeletünknek is úttalan helyeken?)
Hogy az előkerült versek, verstöredékek, -vázlatok és -változatok közül a költő melyiket akarta kiadni, folytatni, továbbformálni vagy minden változtatás nélkül kéziratban őrizni, s melyiket szánta „máglyára”, egyáltalán nem lehet kideríteni. Mást tehát aligha tehettünk, mint hogy – az eddigi és az általánosan szentesített gyakorlatot követve – a több mint ezersornyi versnek-versanyagnak a korábbinál nyilvánosabb és távlatosabb létezési formát is biztosítottunk: megjelentettük. Még azt tudva is, hogy egy részének csupán fejlődéstörténeti, alkotáslélektani vagy magatartáspszichológiai érdekessége van s korántsem teljes immanens értéke. Tiszteletben tartva azonban Jékely Zoltán magával szemben érvényesített minőségigényét, elsősorban nem a törzsanyag mennyiségét növeltük, a kiadatlan versek zöme a Függelék-be került. (Itt kapott helyet néhány változat is.) S mivel Jékely Zoltán leghatározottabb kívánságai közé tartozott, hogy válogatott és összegyűjtött verseinek minden kötete a Villon emlékének ajánlott Ballada a kóbor kutyákról című, tizennyolc éves korában írt versével kezdődjék, kísértésbe sem eshettünk, hogy a
kötetet ismeretlen verssel indítsuk.
Az 1985-ös kiadás szövegén csak igen ritkán változtattunk. Két versnek (Béla király útja felé; Parajd) hosszabb és későbbi változata került a kezünkbe és az új kiadványba, s néhány vers nemrégiben felbukkant másolatán vagy másodpéldányán (A tetszhalott; Parajd; Egy nimfához; Perseus; Fent és lent) olyan stiláris módosításokra figyelhettünk fel, melyek kétségkívül pontosabbá vagy tökéletesebbé teszik az érintett sorokat. Ha a frissen felfedezett stiláris változatot nem éreztük vitathatatlanul jobbnak a megjelentnél, természetesen, nem változtattunk a szövegen.
A dátumot csak egy vers alatt korrigáltuk. A több kötetben is 1944-es keltezésű Sirató-ról végérvényesen kiderült, hogy 1946-ban keletkezett. Filológiai tény az is, hogy A budai szobrok köszöntése, melyet a Minden csak jelenés című kötetben – dátumtalanul – az 1975-ös versek közé sorolt a költő, 1974 karácsonyán már megjelent az egyik országos napilapban. Ezúttal mindkét vers a végleges helyére került. Azt azonban nem hisszük, nem is hihetjük, hogy most már semmi igazítanivaló sincs a költő sugallta időrenden. Hiszen Jékely Zoltán egyáltalán nem volt következetes és precíz a dátumozásban. Ahogy egyre több kézirata került napvilágra, a stiláris (és nem csak stiláris) szövegváltozatokkal egyidejűleg szaporodnak a dátumváltozatok is. S azt, hogy melyik a hiteles, vagy melyik a valószínűbb, olykor igen bajos eldönteni. Nehéz volna magának a költőnek is. (Az évszámok után tett kérdőjelei ugyancsak tanúsítják.) Csaknem olyan nehéz, mint a hiányzó dátumok pótlása, amire az önkényeskedés veszélye nélkül nem vállalkozhatott a szerkesztő. Talán a teljes hagyaték feltérképezése és tüzetes megismerése után – sok-sok szerencsével – a költő által egyedül
lehetségesnek tartott rendezőelvet, a kronológiát sikerül majd olyan szabatosan érvényesíteni, hogy nem marad homály vagy kérdőjel.
1987. május
Győri János
|