Írószobám^*

SIMON I.: „Dolgozom, küzdve alakítom / nemcsak magamat, aminő még / lehetek, akinek jövőjét / az „ihlet óráin” gyanítom, formálom azt is, amivé ti / válhattok, – azt munkálom én ki; / azt próbálom létre idézni” – írja a  Költő felel  című versében Illyés Gyula, akivel most itt, józsefhegyi háza dolgozószobájában ülök. Körül a falakon könyvei, könyvtára csekélyebb része; minden bizonnyal a munkájához leginkább szükséges kézikönyvek. Barátok fényképei és a pásztorélet szép emlékei, kampósbotok, más faragások, pásztorőseitől maradt szép relikviák. Itt dolgozik, leginkább a téli hónapokban, hiszen tihanyi háza éppen olyan munkahely, mint a budai, de verseiből, írásaiból olvasói szűkebb környezetét is megismerhették már, mivel a valóságot magát olyannyira költői anyagnak tekintő költő a szűkebb emberi környezetet is költészetébe emelte. Egészen rövidre fogva a bevezetőt, itt, és Illyés Gyula tudja csak megmondani, hol alakította dolgozva, küzdve önmagát, vagyis nagy, sokrétű életművét, mely századunk irodalmi vonulatának egyik kiemelkedő csúcsa. De tegyem hozzá nyomban: nemcsak életművét, hanem alakította magát az elmúlt félévszázad magyar irodalmát is. Formálta a szerkesztő, a közéleti ember, a mindig mély felelősséget érző hazafi.

Fél esztendeje, hogy köszönthettük hetvenedik születésnapján, amikor a gratulációt úgy fogadta, hogy eltávozott nemzedéktársaira emlékezett, megejtő tisztelettel. Azokra, akikkel együtt formálta, alakította azt az egykor elképzelt jövőt, ami a mi jelenünk már. Épp azt szeretném hallani most tőle, hogyan látja ő egykori küzdelmei színterét: a húszas évek elejét. Általában úgy volt korábban, hogy egy-egy nagy nemzedék után egy ideig nemigen tudták az utánuk jövők nyomban megismételni, jobban mondva: egyszerre újítóként is folytatni az elődök munkásságát. Illyés Gyuláék viszont a századeleji forradalmi nemzedék: az úgynevezett Nyugat első nemzedéke, Adyék, Babitsék után azonnal saját önálló értékeikkel adtak valami többletet is, meg újítani is tudtak; például abban, hogy popularizálták a lírát, s ahogy megtalálták Trianon után a nagyon is aktuális progressziót, az osztálytudat irodalmat forradalmasító erejét és szerepét.

ILLYÉS GY.: Igen lényeges szempontokra tapintottál rá akaratlanul is. Én egy kicsit röstelkedve hallgatom, amikor a mi nemzedékünket a Nyugat második nemzedékének mondják. A második az mindig kevesebb, mint az első. És én magam nem írtam le soha, nem is szívesen használtam, mert arra gondoltam, hogy akkor van harmadik, sőt negyedik nemzedék is, s ez majdnem úgy van, mint a vasúti kocsiknál: legelőkelőbb az első. Azt hiszem, különbözik annyira a mi nemzedékünk a Nyugat törzsi, ősi, első nemzedékétől, hogy külön név fogja egyszer majd megilletni. Nem a népi írók elnevezés, mert az legföljebb egy nagyon kis csoportra vonatkozhat. Holott az egész magyar irodalom volt akkor népi és nemzeti problémákkal teli. Nagyon helyesen mutattál rá arra, hogy ez a nemzedék Trianon után, bukások sorozata után állt föl. Elbukott az ezeréves Magyarország, elbuktak a forradalmak, elbuktak a belülről való fölkelések reménységei, a lehetőség elbukott, és elbukott az európai forradalom, illetőleg el sem kezdődött, meg sem valósult. Tehát ilyen helyzetben állt föl a mi nemzedékünk, valamit folytatnia kellett. Az bizonyos, hogy nem a Nyugat-nemzedéknek a hangját, szecessziós, túlötvözött, különféle bravúrokra remekül kikalapált nyelvét folytatta, de nem is a Petőfi nyelvét, ahogyan sokan, főleg Erdélyi Józsefre gondolva hitték, akit elsősorban kell említeni, mint kezdeményezőjét és útvágóját ennek a nemzedéknek. Még Erdélyit sem lehet Petőfi utódjának tekinteni. Petőfi hangja tudniillik nem Petőfi-hang. Petőfi hangja már megvolt Csokonai korában is. Az egész magyar irodalomnak, mint minden irodalomnak, mindig volt egy népies, populáris, a nagy tömegekhez szóló hangja. Ez volt Petőfi hangja, ez volt Erdélyi hangja, de nem volt az egész nemzedékünké, vagy ahogy az imént neveztük: a Nyugat második nemzedékének a hangja. Hiszen Németh László van annyira bonyolult stílusművész, mint Babits vagy akármelyik az elődei közül, Szabó Lőrinc, Cs. Szabó pedig van olyan távol a népiességtől, mint bárki más. Tehát én azt tudnám ennek a nemzedéknek a jellegzetességéül fölhozni, hogy valami helyszíni tudatot sugallt; körülnézett, és igyekezett tisztába kerülni azzal, hogy hol is van Magyarország, a magyarság és ez az egész magyar irodalmi áramlat.

SIMON I.: Nem befolyásolt benneteket, vagy mondhatnám így is: nem nyomta ezt az induló nemzedéket, például Ady a maga történelemszemléletével? Ti, Gyula bátyám, egészen más plattformról kellett, hogy induljatok. Milyen viszonyban voltatok ezzel a nemzedékkel indulásotokkor?

ILLYÉS GY.: „Isten szörnyetegé”-nek nevezte magát Ady, amibe beleértette azt, hogy folytathatatlan. Adynak epigonjai lehettek, de olyanok, akik mint eredményt, tovább vitték volna az ő óriási teljesítményét, olyan egyetlenegy sem akadt. Annál nagyobb volt azonban a hatása, amit még ma sem bontottak ki eléggé, hogy tudniillik, Ady folytatója volt a Petőfi előtti tragikus magyar szemléletnek. Nagyon jók tudjuk, még Petőfi sem volt optimista a magyarság sorsát illetően, de mind az előzményei: Zrínyitől Vörösmartyn, Bajzán és Vajda Jánosig, még Arany Jánost sem kivéve, tulajdonképpen egy megrendítő pusztulástudattal dolgozott az egész magyar irodalom. Azt kellett legyűrnie valahogy. Erőszakos módon reményt hinteni akkor is, amikor ő kevésbé hitt. Ady tehát valamennyiünkre hatott. Adyt folytatni éppen a magyarságszemléletében lehetett. Hát nem kell mondanom, egyedül ő maga hány embert nevelt, akik pusztán az ő gondolatait váltották át, mondjuk, közérthetőbb gondolatokra. Gondolok itt Szabó Dezsőre és egész körére. Tehát Ady mint stílusművész folytathatatlan, mint világnézeti lírikus benne van a hagyományban. A leghagyományosabb magyar költő. A legkeményebben mondta ki azt, amiről – mondom – az előzőek még csak tétovázva adtak hangot.

SIMON I.: Ady éppen hogy csak megérte azt a pillanatot, amitől annyira félt: az összeomlást. Amit jósolt, bekövetkezett, sajnos. Mi történt utána, nem volt-e ez tehertétel, a ti induló nemzedéketeknek? Ti ugyanis nem a pesszimizmust folytattátok. Nem ezt a pesszimista látásmódot vettétek át mégsem.

ILLYÉS GY.: Vissza kell idézni azt a korszakot, milyen kétségbeejtő volt Magyarország helyzete. Ugyanakkor azonban a világ tele volt a világforradalom hitével. Tehát mindnyájan, nemcsak akik baloldali gondolkodásúak voltunk, hanem még a reakciósok is azt hitték, hogy világforradalom fog végigsöpörni Európában. Ezt hittük mi is. Ez adott nemcsak reményt, hanem valami kemény büszkeséget is, és ez segített át bennünket az akkori Magyarország gyászos helyzetén.

SIMON I.: Ady Párizsra hívta föl a figyelmet – hogy is mondjam? – ha nem is Batsányi értelmezésében, de a költészetére óriási hatással volt Párizs. Te is ott kezdted Párizsban azt a fajta eszmélkedést, ami aztán itthon később, a húszas évek végén, költészeted kovásza lett.

ILLYÉS GY.: Párizs az én koromban és Ady korában sem Franciaországot jelentette csak, hanem az egész világ forró központját. Tehát Európát lélegezni ment ki Ady Párizsba, és amit én – már a háború utáni Párizsban – láttam, az csak egy kis részben volt francia jellegzetesség. A nagyobb az, hogy ott futott össze a világ minden reménysége, ott kapott az ember hírt a világban történt minden művészi mozgalomról. Ott volt az a legmagasabb fórum, amire az ember föl tudott jutni abban az időben.

SIMON I.: Tehát forradalmi értelemben segített, támogatott benneteket a párizsi hangulat. Az, amire az előbb céloztál, hogy a világforradalmat várta akkor minden értelmes baloldali ember.

ILLYÉS GY.: Az egész művészet maga abban a hitben élt, hogy el lehet dobni mindazt, ami addig volt, teljesen meg lehet újulni. Az ultramodern mozgalmak, a dada, a szürrealizmus, mind azt ígérték, hogy el lehet söpörni, ami a múltban gyászos és kétségbeejtő. Ez a pesszimista mozgalom, a dadaizmus és a szürrealizmus, lényegében a legoptimistább volt, mert hitte, hogy az általa pesszimistának nevezett világ átvágható, lerombolható és helyébe egy új építhető, vagyis a legnagyobb optimizmust hirdette.

SIMON I.: Az előbb beszéltünk Adyékról, a Nyugat első nemzedékéről. Rád történetesen Adyék hatottak-e a húszas évek elején erősebben, vagy az előbb említett avantgarde, a francia líra, a korabeli irodalmi forradalom.

ILLYÉS GY.: Tizennyolc éves voltam, amikor kijutottam Párizsba. Nem mondom, hogy nem ismertem az akkori magyar irodalmat. Olvastam már Adyt, tudtam, hallottam Móricz Zsigmondról. Amennyire egy érettségizett diák meg tudja találni a maga korabeli irodalmához az utat, én is így ismertem ezt az irodalmat. De lényegében előbb ismertem meg élményként Baudelaire-t, mint Adyt, előbb Flaubert-et, mint Móricz Zsigmondot. Szóval, előbb voltam nyugatos, ilyen értelemben valóban nyugat-európai, mint a magyar glóbusnak az ismerője.

SIMON I.: Az izmusokat említetted, Tzaráékat, Cocteau-ékat, az akkori nagyon jelentős és valóban forradalminak látszó, nagy francia költőket. Mi történt mégis, hogy bár a figyelmedet a hangjukkal, a töltésükkel Európára hívták föl, de ugyanakkor a szemléletmódodat mégis a magyar glóbus határozta meg, amiről most említést tettél?

ILLYÉS GY.: A magyar irodalomra mindig az jellemző, hogy európai szintű. Mint a közlekedő edényekben a folyadék, a magyar irodalom is úgy állja az európai szintet. A valóság, amit földolgozott, ugyanakkor mindig jellegzetesen magyar volt. Petőfi vagy Ady a legeurópaibb jelenség, mint művész. Nem akarom mondani, mint stiliszta is. Mert amit Petőfi megcsinált, az a népiesség, a világosság irodalma volt, ami jellegzetesen európai. Ahogy a francia és az angol. Tehát Ady és társai, beleértve még Móriczot is, európai szintűek voltak. De amit kifejeztek, az anyag, amit meggyúrtak, az volt magyar. Ebből a szerencsés találkozásból született aztán az, amit valóban méltán klasszikus nagy magyar irodalomnak tudunk nevezni. Idevág még Kemény Zsigmond, Eötvös József, szóval mindnyájan – ismét azt kell mondanom –, hogy nincs olyan magyar író, aki ne állta volna meg műveltség, kifejezés dolgában az európai színvonalat.

SIMON I.: Amikor a húszas évek elején, talán még huszonötben is Párizsban voltál…

ILLYÉS GY.: Még huszonhatban is.

SIMON I.: Még huszonhatban is, igen. Nyilvánvalóan akkor hatással voltak rád, formai értelemben is, nyugati költőtársaid. Mikor volt az a pillanat, vagy mikor érezted, hogy az ő formájukat, azt a nyelvet te magyar értelemben nem folytathatod, nem tudod kifejezni vele magadat?

ILLYÉS GY.: Ezeket az izmusokat nem Magyarország termelte ki. Ezek igen bonyolult, igen nagy művészi szinten levő irodalmak s országok műveltségének a termékei voltak. Tehát akkor, amikor a szürrealizmus és a dadaizmus kiállt a teljes lerombolással, például az ország, a nemzet, a haza fogalmának elutasításával, ugyanakkor, amikor nálunk ezek még eleven tartalmúak voltak, nem lett volna helyénvaló ugyanazokat az elveket alkalmazni Magyarországon, mint amiket az ember költő ismerősei részéről megnyilvánulni látott Franciaországban. Megint azt kell mondanom: én is, ha már kérkedni lehet, bizonnyal európai műveltséggel jöttem vissza Magyarországra kb. ötévi távollét után; tehát a közlekedő edény az én igényemben is európai szintű volt. De amihez aztán hozzányúlhattam, az a magyar valóság volt. Ebből a kettősségből támadt megint valami, ami nemcsak rám jellemző, hanem majdnem valamennyiünkre, Németh Lászlóra, József Attilára, Szabó Lőrincre, Radnótira, de még a novellistákra és regényírókra is, Déryre, Illés Endrére, Tamásira.

SIMON I.: Lehetne-e akkor úgy mondani, hogy nektek nem lerombolni, hanem teremteni kellett egy hazát?

ILLYÉS GY.: Föl kellett építeni valamit.

SIMON I.: Ezt a hazát, most a szó osztály értelmében, az irodalom számára ti fedeztétek fel. Hogy látod ezt?

ILLYÉS GY.: Hát… elég különös mód volt az. Az egész modern, a Trianon utáni Magyarország a szociális szemléletet a diktatúra alatt kiadott propagandafüzetekből tanulta. Akkor fedezték föl, még az ellenségek is, hogy van burzsoázia, van kapitalizmus, van proletariátus. És ezek rögtön eleven, ható fogalmak voltak. De akik nem ebben a korszakban tanulták meg a társadalmi szemléletet, azok majdnem értetlenül álltak ezzel szemben. Én magam mosolyogva gondolok vissza rá, hogy a nálam ötvenszerte műveltebb Babits Mihállyal próbáltam megértetni, hogy vannak társadalmi osztályok. Képtelen volt megérteni. Pusztán azért, mert az ő édesapja bíró volt, igen magas állású bíró, akinek a törvény mindenki részére egyformán érvényes volt. Tehát, hogy lopni nem szabad, a proletárnak éppúgy nem szabad lopni, mint a kapitalistának. Ő nem is tudta megkülönböztetni ezeket az osztályokat. Mi, mint az egész nemzedékünk Nyugat-Európában is, ezt már készen kaptuk. A marxizmus benne volt a levegőben, nem kellett marxista szakkönyveket, tudományos könyveket olvasni ahhoz, hogy az embernek meglegyen az osztályszempontja. Magyarországon a leghitelesebben magyar a legszegényebb réteg volt. Tehát az osztályszemlélet és a magyarságszemlélet összevágott.

SIMON I.: Az előbb Babitsot említetted. Nagyon nehezen értette meg, hogy osztályok létezhetnek.

ILLYÉS GY.: Egyáltalán nem értette meg. Nem volt hajlandó elfogadni. Annyira igazságtalannak tartotta, hogy osztályok vannak. Tehát ezért tagadta.

SIMON I.: Babitsot elég korán megismerted. Mit szólt ahhoz, amikor te a hősökről beszélve arra biztattad a cselédeket, hogy lopjanak.

ILLYÉS GY.: Hát ennek érdekes háttere van. Abban az esztendőben, amikor én ezt a verset írtam, ő meghívott, hogy töltsem a nyarat esztergomi kis házában. Oda is mentem valóban. És mivel a terveim között volt, hogy ezt a kis eposzt megírom, és naponta fölmentem a kert sarkába, ott volt valami kis szaletliféle, ő meg lement a kert alsó sarkába, és ott középkori latinból himnuszokat fordított. Akkor adta ki az Amor sanctus című fordítás-gyűjteményét. Ebéd után a napi szórakozás az volt, hogy én fölolvastam ezt a valóban tolvajlást dicsérő verset. Már úgy értve, hogy a proletárnak, a szegény népeknek joguk van fondorlatosan is visszaszerezni azt, amit erőszakkal elvesznek tőlük. A tételes joggal szemben álló elveket hirdető versen végtelenül mulatott. Azért, hogy meg tudtam oldani, el tudtam fogadtatni. Ő közben aztán felolvasta a különféle Mária-himnuszokat.

SIMON I.: Ez azért is érdekes, így hallani is, mert ti egy megyéből származtatok. A miliő, ahonnan eljöttetek, nem osztályértelemben mondom, de a környezetet értve azon, nagyon hasonlított. És milyen nagy távolságból láttátok, majdnem szöges ellentétből, magát a magyar valóságot.

ILLYÉS GY.: Ő erről írt is, de ez nem jelenhetett meg. A cenzura kivette, amit a Puszták népé-ről írt, hogy ő ott élt, ugyanabban a környezetben, nemcsak abban a megyében, hanem mikor Szekszárdról Pécsre kocsizott, átment a pusztákon, és nem vette észre, hogy az más világ. Érthető volt, hogy van paraszt, illetőleg van föld, van aratás, ottan hajlonganak emberek kaszával, de azok között mi a különbség, ki a független, önálló paraszt és ki a cseléd, erről őneki valóban nem volt fogalma. Úgy hatott rá, azt hiszem, ő írta le, mintha afrikai népeket látott volna.

SIMON I.: Mégis mi volt akkor az a ráérzés, ami benneteket olyan gyorsan összehozott? Most nemcsak a személyedre és Babitsra gondolok. Hiszen Erdélyi a Nyugat-ban dolgozott, itthon te is a Nyugat-ban kezdtél publikálni és még sokan mások is. Szabó Lőrinc, azt hiszem, a Babitscsal való összezördüléséig szintén a nyugatosok közé számított. Te jobban tudod ezeket, hiszen végigélted. Mi tette, hogy a két nemzedék között olyan gyorsan megtörtént a szóértés?

ILLYÉS GY.: Mert mind a két nemzedék az ősi magyar irodalmat folytatta. Tehát, ahogyan az imént mondottam, a népies iskolára nem a népiesség jelző alkalmazható. Olyan értelemben, ahogyan ma általában a népieseket mondják, egy töredéke volt csak az irodalomnak. De azoknak sem az volt a jellegzetességük, hogy népiesek. Mert megállták népiességen kívül is a helyüket. Erre a nemzedékre az jellemző, hogy a magyarság sorsproblémáival foglalkozott, a magyarság nagy áramlatait akarta folytatni. Na, de ezt folytatta, amint az imént mondtam, Ady maga is, akármennyire szecessziós volt a stílusában, vagy szimbolista a vers formálásában. Az alapérzése Zrínyi Miklós érzése volt, hogy elvész a magyar, ne bántsd a magyart. És ugyanez volt maga Babits is. Nagy tragédia, hogy Ady halálával Babits egyedül nem tudta ezt oly erővel folytatni. Mert közben olyan elemek jöttek, amelyek kompromittálták a magyar nemzeti érzést. Az ellenforradalom kisajátította magának, hogy ő az igazi magyar, és mindazt, mondjuk, ami a magyarságot javítani akarta, és forradalmár volt, beleértve még Bartók–Kodályékat is, egyszerűen rebellisnek, destruktívnak bélyegezte, és kiiktatta az országból. Tehát hogyha valaki erre az álláspontra helyezkedett, akkor akaratlanul elismerte volna a másiknak az igazát. Babitsban megvolt a hajlam az igazi népiséget megtalálni. A második ének című népies színdarabját a tízes évek táján írta. Amikor még híre-hamva sem volt a mi népiességünknek. Nem igaz, hogy ő nem becsülte Petőfit. Azért, mert huszonhat vagy huszonnyolc éves korában írt egy csillogó esszét, amiben összehasonlította Aranyt és Petőfit, és megjátszotta azt a truvájt, hogy Petőfi a burzsoá, a kispolgár, és Arany a dekadens és a mindenben disztingvált… Mélységesen szerette és becsülte Petőfit, irigyelte szinte, ezt kell mondanom, az egyszerűségéért. Szóval, ami a két nemzedéket egyesítette, magától értetődő volt. Babits fölszabadultan, örömmel üdvözölte. Nem merném mondani, hogy a népiesség nem hatott rá. Hatott. Pontosan kimutatható, hogy attól kezdve, hogy ezekkel a magyar sorsproblémákkal jelentkező írók írtak, és a népies hangot hallatták. De azért, mert megvolt benne ez az igény.

SIMON I.: Találkozott egy másik ilyen igénnyel…

ILLYÉS GY.: Tulajdonképpen nem hatott rá, hanem fölszabadította. A versei attól kezdve olyan egyszerűek. A Jónás könyvé-t soha nem írja meg, hogy ha nincs ez a magyar néppel vagy Arany János, Petőfi hangjával ismét találkozó nemzedék.

SIMON I.: Az előbb említetted, Gyula bátyám, Babits érzékenységét. Hogy fel kellett csak szabadítani, ami a magyar sorsproblémák, a magyar nép iránt benne élt. Mi lehetett akkor az oka, hadd tegyem így fel a kérdést, hogy veletek ilyen gyorsan megtalálta a hangot, ugyanakkor ellentétek maradtak például Móricz és Babits közt? E kérdésekben? Vagy más kérdésekben?

ILLYÉS GY.: Természeti alapkérdésekben is nagy különbség volt kettejük között. De a lényeg mégis az, hogy Móricz túl vaskos volt, túl reális, azt lehet mondani, hogy néha naturalista is. Ezen már Babits a külföldi példái nyomán messze túljutott. Az ember ha összehasonlítja a Halálfiai-t, mondjuk, az Erdély-lyel, rögtön kiderül, hogy a majdnem áttételesen beszélő Babits kiken nevelkedett. Az angol regényírókon. Viszont Móricz éppen csak hallott valamit harangozni Zoláról; szerencsére Zola nem befolyásolta őt, csak fölbátorította, és csinálta a maga irodalmát, amely nagyjából a naturalista korszaknak felelt meg a magyar irodalomban. Tehát megvolt köztük ez az ellentét is már, arról nem beszélve, hogy Móricz azzal vádolta Babitsot, hogy nem ért a prózához, viszont Babits majdnem okadattal mutatta meg, hogy Zsiga bácsi nem ért a költészethez. Azok a költők, akiket Babits akart a Nyugat-ban érvényesíteni, nem nyerték meg Móricz tetszését. Azonkívül volt még más is. Babits zárkózott, szavait megválogató, a külsőségekre is elég sokat adó volt, ellentétben Zsiga bácsival, aki rögtön igen szabadszájúan, nagyon közvetlenül kimondta a véleményét. Kerülgetem, azért dadogok, hogy hogy mondjam: volt köztük anyagi dolgokban is eltérés. Egyforma summát adtak be a Nyugat alapjába; Babits, mint jól nevelt polgárfi, minden fillérről számadást adott. Zsiga bácsi csak kezelte a pénzt, egyszer csak vége volt annak az alapnak, és soha nem értette meg a krajcároskodást. Ilyen dolgok is voltak; azt hiszem, ez okozta, hogy a Nyugat-ból aztán kivált Móricz Zsigmond.

SIMON I.: A húszas évek végén, amikor ti mint nemzedék jöttetek, már akkor Babits szinte az egész Nyugat-ot, úgy, ahogy volt, rátok építette.

ILLYÉS GY.: Igen. Ez így történt. Őt megbűvölte Németh László óriási tudása. És a nemzedéket Németh László kezdte összekovácsolni. Nagy kár, hogy idő előtt abbahagyta, szóval olyan embereket kihagyott, akiknek később még ott lett volna a helyük. A nemzedéket kovácsoló cikkeket Németh a Nyugat-ban közölte, így akaratlanul a Nyugat-hoz kötötte ezeket az embereket.

SIMON I.: Hogyan értette meg, ha most visszagondolsz ötven vagy negyvenöt évre visszamenőlegesen, általában a Nyugat első nemzedéke a ti törekvéseiteket? Kosztolányival vitatkoztál.

ILLYÉS GY.: Kosztolányi nagyon nagy rokonszenvvel kísérte és egy-két alakját ennek a nemzedéknek igen nagyra tartotta. Nagyon érdekes, hogy József Attilát és Berda Józsefet. Kosztolányi aztán igazán a jól nevelt polgárfi volt, és ha fölidézed Berda alakját, a szabadszájúságában vagy pedig forradalmi eszméjét tekintve tőle épp különböző József Attilát, az ember elámul, hogy éppen Kosztolányinál találtak legmelegebb otthont.

SIMON I.: Nem az irodalmi értékeik szempontjából ítélte meg őket elsősorban?

ILLYÉS GY.: De, de feltétlenül. De mint – hogy mondjam? – típusok, az alakok is érdekelték, szórakoztatták. Őnéki nyilván, hogy ha Berda elment hozzá vacsorára, volt annyi, mint egy színházi este.

SIMON I.: Mint író is felhasználta.

ILLYÉS GY.: Ezt Berda is tudta, és – hogy úgy mondjam – szolgáltatta az anyagot.

SIMON I.: Az előbb említett Németh László-féle koncepcióval kezdett igazán összekovácsolódni ez a nemzedék. Ha most visszagondolsz rá, merrefele tudtatok mint nemzedék együtt előremenni?

ILLYÉS GY.: A szociális probléma volt a leglényegesebb, vagyis hogy ez lehet, azt hittük, ami egyesít bennünket, szintén Ady örökségeként. Adyt, mondom, stílusban folytatni nem lehetett, lehetett folytatni magyarságszemléletében. A kétségbeesett pesszimizmusból valami kiutat találni. És végül a társadalmi szemléletben: a proletariátus mellé való hozzáállás, a parasztság helyzetének a föltárása – ezek voltak azok, amiket ránk hagyott az előző nemzedék. Hogy miket kellene megvalósítani. És mi azt hittük, hogy ezeket valósítjuk meg. Lényegében nem azt csináltuk, de ez volt a keret. Senki nem mondaná meg, hogy Szabó Lőrincre hogy’ hatottak Ady proletárversei. Erre senki nem gondolt, ugye? És hogy mi a népiesség Szabó Lőrincben? Vagy Németh László mért fogta be a népiesek sorába Szabó Lőrincet is, és ennek nyomán még a népiesek ellenségeit is. Mondd, hogy ha van, ami a népiességnek az ellentéte Magyarországon, hát az, hogy mondjam, nem Szabó Lőrinc? József Attila inkább odatartozik a népiesekhez, mint Szabó.

SIMON I.: Visszatérve még Adyra. Azt a gondolatát, vagy inkább azt a tettét, hogy küldte a frigyládát a munkásosztálynak, mint feladatot, ti már tudatosan tovább akartátok vinni?

ILLYÉS GY.: Mi vittük oda a frigyládát, ahol nem kellett. A Népszavá-nak és az akkori szociáldemokrata pártnak nem kellett az egész népiesnek nevezett tömörülés, idegennek tekintette. Nem beszélve arról, hogy idegennek tekintette még József Attilát is.

SIMON I.: Én nem is ilyen értelemben gondoltam, mert ez valóban így volt. De nem véletlenül beszéltél a puszták népéről, hogy a műved címével fejezzem ki magamat. József Attila a város pereméről, sőt Szabó Lőrinc a kispolgári szorongásról és a dühről és a…

ILLYÉS GY.: …a proletariátus igazáról is. Szabó Lőrinc életműve tele van a szellemi munkásnak nevezett proletárréteg bajainak az ábrázolásával.

SIMON I.: Igen. De mennyi volt ebben a tudatosság? Hogy a nemzedék együtt ezt a fajta osztályszemléletű, de mégis homogén nemzeti irodalmat teremti: tudtátok ti ezt akkor?

ILLYÉS GY.: Nem. Nem. Akkor mindenki, aki egyáltalában irodalommal foglalkozott, legalábbis szocialista volt. Olyan fiatal írót nem ismertünk, aki reakciósnak mondta volna magát. Voltak, mondjuk, nagyon tétován katolikus irodalmi próbálkozások, de annak igazi nagy írója nem akadt. Hát mondj egy ilyent…

SIMON I.: Nincs, valóban…

ILLYÉS GY.: Rónayék föllépéséig Sík Sándor volt, aki mondjuk, a legértékesebbet nyújtotta, aki viszont nem volt a mi nemzedékünk tagja. Hogy szociális problémákkal foglalkoztunk, az a levegőben volt. Az elől nem volt kitérés. Az volt a kor problémája. Tehát nem mi hoztuk. Azért mondom: nem volt olyan író, aki legalábbis ne szocialistának vallotta volna magát. A magyar sorsproblémákat megfogalmazni roppant nehéz volt, mert a forradalmak, melyeket külső erővel levertek, képviselték az Ady-szemléletű magyarságszemléletet. De ezt nem lehetett itt folytatni… hogy fejezzem ki pontosabban? Leverték a forradalmat, a 18-asat és a 19-eset egyaránt. A radikalizmus éppúgy vereséget szenvedett, mint a szocialista-kommunista mozgalom. Most ezek képviselői mind elhagyták az országot, vagy legalábbis ellenzékbe vonultak. Ezekhez kellett hű lenni. Viszont ezek nem tudták folytatni, és nem is akarhatták folytatni a magyarság sorsproblémáinak a tárgyalását, mert ezek az akkori Csehszlovákiában és Romániában találtak otthont.

SIMON I.: Nagyon érdekes a gondolatmeneted. De visszatérve újra az irodalomhoz, fiatal korodtól kezdve részt vettél a Nyugat szerkesztésében is, Babits mellett. Hadd kérdezzem meg: milyen kritériumok alapján szerkesztettél? Hogy’ válogattál, most a minőséget persze beleértem, mi volt az elsődleges szempont, hogy valakit elfogadtál és támogattál a Nyugat-on belül?

ILLYÉS GY.: Csakis a minőség. Semmi más. Erkölcsi minőség is.

SIMON I.: Világnézeti…

ILLYÉS GY.: Természetesen volt ilyen. De hogy ha valaki nem az én világnézetemet követte is, de minőségileg nagyon jó volt, például Márai Sándor, aki az egyetlen nagypolgári írónk, s akinek az édesapja bankár volt, és maga igen gazdag körülmények között nevelődött föl, volt köztünk ellentét, de nem emiatt. Tehát teljesen a minőséget néztük. Különben Ignotusnak volt a jelmondata annak idején, hogy egyetlenegy kritériumot ismer: akármit írsz meg, hogy ha jól megírod, akkor már rendben van. Én ezt így nem vallottam teljesen. De viszont nem is volt nagy probléma, mert hiszen, mondom, az egész nemzedék, Pap Károly és Gelléri, Fenyő László, Komlós, vagy ahova néztél, mind szociális szellemű volt.

SIMON I.: Ott voltál a Nyugat-nál. De ugyanakkor olyan súllyal és erővel dolgoztál a Válasz körével is együtt. Hogyan tudtad ezt a kettőt, ha most utólag visszanézel, összeegyeztetni?

ILLYÉS GY.: Abban az időben ez elképzelhetetlen volt. Engem annak idején kétkulacsossággal vádoltak. Az égvilágon semmi ellentétet nem éreztem. Nemcsak egyszerre voltam a Nyugat szerkesztője és a Szabad Szó belső munkatársa, a majdnem legalacsonyabb nívón élő parasztság hetilapjáé. Ebben én magam semmi ellentétet nem láttam, és azt hiszem, hogy engem igazolt az idő. Ha valaki visszanéz erre a korszakra, elámulhat, hogy hogyan kaphattam meg a kétkulacsosság vádját, amikor a Nyugat-ban pontosan azt írtam, amit a Válasz-ban és a Szabad Szó-ban.

SIMON I.: Igen…

ILLYÉS GY.: Mindenhova írtam, ahova lehetett írni, illetve ahol megbízható és jó társakat láttam.

SIMON I.: Sosem volt olyan belső problémád, hogy választani kell, hova inkább?

ILLYÉS GY.: Nem. Nem volt.

SIMON I.: Egyben láttad az egészet…

ILLYÉS GY.: Igen… Igen…

SIMON I.: A harmincas évek végétől, 1937-től, 38-tól kezdve, eléggé nehezedett a helyzet, nagyon súlyos nyomás érte a magyar társadalmat, sőt az egész nemzeti problematikát is. Érdekes módon szálazódtak szét ezek a korábban még jobban összesodort szálak. Egészen 44-ig, azt hiszem, míg a Magyar Csillag-ot be nem szüntették, végig dolgoztál, és ugyanazzal a gárdával tudtál dolgozni, holott maga a gárda eléggé széles mezőben sodródott szét.

ILLYÉS GY.: Igen. Ez a bizonyítéka annak, hogy tulajdonképpen egységes volt ez a nemzedék; nem voltak népi írók és urbánus írók, hanem mind hozzánk tartoztak. A múltkor valakivel beszéltem, azt kérdezte, hogy kit tartok én a legérdekesebb népi költőnek? Zelk Zoltánt, mondtam… Meg se tud mukkanni, hogy ha nem Szatmárról beszél. Az ilyen problémák mondvacsinált problémák voltak. Etikettet ragasztottak fel egypár irányzatra, de azok külső etikettek voltak. Lényegében az volt a jó irodalom, amely nívós volt, és közben az itteni problémákat dolgozta föl, vagyis a magyar sorskérdésekhez is bátran hozzányúlt. Vas István is velünk tartott.

SIMON I.: Melyik esztendő volt a legnehezebb, a legnyomasztóbb neked mint szerkesztőnek, mint költőnek, írónak, közéleti embernek?

ILLYÉS GY.: Azt hiszem a 38–39-es, amikor még a háború nem tört ki, de már itt volt a kísértés is, amikor az emberek még, nem mondom, hogy elmehettek nyilasnak, de már voltak, akikben nem volt elég ellenállás. És akkor elég keményen kellett a szabad magyar szemléletet képviselni; csak azt tartottuk jó írónak, aki a magyar irodalom szabadságeszméihez hű.

SIMON I.: A Nyugat-ban is és egyéb publicisztikai munkádban is nyilvánvalóan ezt vallottad.

ILLYÉS GY.: Ezt meg lehetett csinálni. Illetőleg csináltuk addig, ameddig lehetett. Nem volt semmi hősi tett ebben. Mikor a Nyugat-ot betiltották, és a Magyar Csillag-ot mégis úgy-ahogy meg lehetett teremteni folytatásul, volt annyi erkölcsi és tehetségi készlet az országban, hogy kitűnő folyóiratot lehetett volna csinálni, hogy ha nem jönnek be a németek.

SIMON I.: Hogyan jutott eszedbe a szekértábor gondolata?

ILLYÉS GY.: Magától értetődő volt. Amikor minden oldalról fenyegetve volt már a magyar szellemi élet, hát akkor legalább együtt harcoljunk, vagy együtt essünk el, gondoltam.

SIMON I.: Na, jó, de nem féltél? A kommunista Lukács Lászlót közölted abban az időben. Nem volt benned semmi feszengés, hogy rád csapnak Horthyék vagy a jobboldal?

ILLYÉS GY.: Hát annál még sokkal nehezebb esetek is voltak. Darvas Szilárdnak majdnem pöre volt amiatt, hogy leleplezhetően kommunista verseket adott át, melyeket mi aztán közzétettünk. Nézd, akkor az embert legföljebb pörbe fogták, és hogyha egy írót nyilvánosan elítéltek két vagy három hónapra, nem volt olyan meggyalázó dolog abban az időben. Nekem volt nem tudom hány pöröm, Flóra tudná, neki van egy külön dossziéja; valami tizenkét pöröm volt, nemzetgyalázás…

SIMON I.: Igen, ezek a perek eléggé ismertek; de azért 43-ban, mondjuk, 43 végén már, vagy 44 januárjában, nemcsak arra lehetett gondolni, hogy kapsz két-három hónapot.

ILLYÉS GY.: Nem tudom. Könnyű volna most a vállamra tenni a hősiesség palástját, de semmi hősiességet nem éreztem. Sok probléma volt akkor, sok embert kellett menteni. Az emberek nagyon rossz anyagi helyzetben is voltak: sokan munkaszolgálaton. Én magam nem tételeztem föl, hogy a németek be fognak jönni. Azt tudtam már, hogy a németek elveszítették a háborút, mert – meg kell mondanom – az elején én úgy voltam németellenes, hogy azt hittem, hogy a németek fognak győzni. Nem örökre, azt nem hittem; de hogy tíz évre kezükbe veszik Európát, és tönkreteszik belsőleg is az ellenállási gócokat, akörül sok kételyem volt. 1943-ban már nem. Sztálingrád után én is világosan láttam, hogy másképp fog alakulni. De nem tudtam, hogy hogyan.

SIMON I.: Nagyon izgalmas korszak lehetett, most az alkotó szemszögéből nézve is. Engedd meg, hogy kérdésem visszavigyen újra a harmincas évek elejére. Lírai műveiddel kezdted s lettél közismert, országos hírű. Mi volt, ami elindította benned az epikust, a prózaírót? Hogy több műfajú író lettél.

ILLYÉS GY.: Azért, mert az emberek nem értették meg rögtön az első szólamban, amit mondani akartam. Azt éreztem, hogy nem elég hatásos, már nem irodalmilag, hanem országos hatású az, amit mégis mondanivalónak gondoltunk abban az időben; például a parasztság helyzetét.

SIMON I.: Úgy érezted, hogy a prózát könnyebben el tudod juttatni az olvasókhoz…

ILLYÉS GY.: Már nem tudnám megmondani pontosan. Prózát írni kínálkozóbb, mint verset. A vers az isten adománya. A prózához úgy hozzá lehet jutni, hogy az ember elmegy… ahogy te elmész tanítani.

SIMON I.: Rendben van, de akkor hadd kérdezzem mindjárt, hogy melyiket írod szívesebben?

ILLYÉS GY.: Hát a verset! A vers volna a nagy dolog, ha az ember még tudná csinálni.

SIMON I.: Ahogy látom, nagyon jól tudod csinálni. De prózát is írsz most is. Sőt drámákat.

ILLYÉS GY.: Igen.

SIMON I.: Van olyan műfaj, amiben nem dolgoztál!

ILLYÉS GY.: Nyilván van… Filozófiát nem csináltam…

SIMON I.: Az nem is kimondottan irodalmi műfaj.

ILLYÉS GY.: Te is… hát mindenki ír prózát. Az emberek azt hiszik, hogy az író olyan, mint a cipész, aki cipőt tud csinálni. Az író a mesterember. Mindent el lehet tőle várni. Egyszer asztalos, aztán kovács, azután pék, ami éppen szükséglet…

SIMON I.: 1945 után az újjáalakuló magyar irodalom a ti munkátokkal indult el. Azt hiszem,  Egy év  címmel jelent meg…

ILLYÉS GY.: Egy év címmel verseskötet. És akkor jelent meg a Válasz.

SIMON I.: Hogyan jutott eszetekbe, hogy nem a Magyar Csillag-ot, hanem a Válasz-t folytatjátok?

ILLYÉS GY.: Mert el tudtam képzelni, hogy fog alakulni majd egy pusztán irodalmi lap. Volt olyan is aztán. A parasztság számára akartunk mi egy nívós folyóiratot teremteni, és így csináltuk… csinálta Sárközi Márta és Flóra együtt a Válasz-t. Retikülből, a villamosban szerkesztették, mert Márta, Sárközi György özvegye intézte a nyomdai dolgokat. Hozzá futottak be a kéziratok, átadta, munkába villamosozva a kéziratot Flórának, én idehaza elolvastam, és visszaküldtem neki. Így történt, igen szerény keretek között. Nagyon sajnáltam, és nagyon végzetesnek tartottam, hogy aztán elvágták az életgyökereit a Válasz-nak. Nem akarom azt mondani, hogy betiltották, de lényegében ez történt. Nem kaptunk papírt, postai mizériák voltak; nem lehetett tovább csinálni. Nem beszélve arról, hogy aki a Válasz-ban írt, akaratlanul is fejére húzta az égő szenet.

SIMON I.: Milyen programot szerettetek volna, majd később kidolgozni a Válasz-nak? Merre szélesítettétek volna? Volt-e utánpótlástok akkor?

ILLYÉS GY.: Nagy. Nagy. Mindaddig, amíg nem volt kedvezőtlen körülményeket magával hozó az a tény, hogy valaki a Válasz-ban írt, egy európai szintű, magyar sorsproblémákkal foglalkozó, s elsősorban a parasztságnak az égisze alatt működő lap munkatársa lehetett. Tehát a parasztság problémáit kívántuk volna napirenden tartani. Szemben, mondjuk, a többi folyóirattal, amelyek elsősorban a proletariátusnak vagy a polgárságnak a problémáit tárgyalták.

SIMON I.: De nemcsak a népi írókra…

ILLYÉS GY.: Nem. Nem. Hiszen a versolvasó szerkesztő Szabó Lőrinc volt.

SIMON I.: Többek között Ottlik jelent meg benne…

ILLYÉS GY.: Igen. Mindenki dolgozott, egész addig amíg én magam… hogy mondjam… lebeszéltem embereket, hogy ne írjanak oda, hogyha karriert akarnak csinálni.

SIMON I.: …ennyire előrelátó voltál…

ILLYÉS GY.: Igen. Egész naiv, tudatlan költőket, akik akkor jelentkeztek először, azokat közöltük, hogy a figyelmet rájuk tereljük, és módot adjunk nekik, hogy aztán továbblépjenek.

SIMON I.: Jelentős tehetségek indultak ott. Pilinszkyre gondolok, Sarkadi Imrére…

ILLYÉS GY.: Igen. Igen.

SIMON I.: Gyula bátyám, az elmúlt tizenöt esztendőben hallatlanul sokat dolgoztál. Versesköteteid két-három évenként jelentek meg, drámáid, prózai könyveid…

ILLYÉS GY.: Sok?…

SIMON I.: Megnéztem az életműkiadásodban kétkötetes, összegyűjtött verseidet, hát, a vaskosabbik a negyvennyolc utáni kötet.

ILLYÉS GY.: Hogy ehhez mit szólok?

SIMON I.: Nem…, hanem… hogy úgy érzem, a negyvenes évek közepéig vagy mondjuk negyvennyolcig mindenfelé figyelő és sok munkát végző Illyés Gyula talán fölszabadult ilyen kötelezettségek alól, újra a költő kezdett szélesebben teret kapni a magad munkásságában.

ILLYÉS GY.: Bár így volna. Várom azt, hogy verset tudjak írni. Azt tartom a leglényegesebbnek, de azt hiszem, te magad is.

SIMON I.: Mi az, ami napjaidat kitölti mint munka? Van-e valami nagyobb lélegzetű mű, amin dolgozol?

ILLYÉS GY.: Szerencsére ilyen a próza. Az ember egy könyvet akkor is ír, amikor még nem vette kezébe a tollat, illetve a golyóstollat. Foglalkoztat két problémakör is. Egyrészt színdarabot szeretnék még írni egyet, azonkívül összefoglalni egy kicsit éppen a magyar sorskérdéseknek ezt a pesszimista oldalát. Annyiszor emlegették századokon át legjobbjaink azt, hogy a magyar nép meg fog semmisülni, hogy ha ez és ez a „ha” nem következik be. Ezek a „ha” kezdetű mondatok nem következtek be, tehát fölmerülhet nagyon komolyan a gondolat, hogy van-e még egyáltalában olyan értelemben magyar nép, ahogyan Zrínyi, Vörösmarty, de még Ady is elképzelték?

SIMON I.: Mondd, te hogy látod?

ILLYÉS GY.: Nincs.

SIMON I.: Miért nincs? Létezünk, vagyunk.

ILLYÉS GY.: Vagyunk, nem azok vagyunk, ahogy Zrínyi képzeletében, vagy Ady képzeletében is élt a magyarság. Hogy ne hangozzék mégis ilyen pesszimistán, már az elképzelésem az, hogy most kell megteremteni a magyar népet, tulajdonképpen az anyanyelvi alapon.

SIMON I.: Hogyan lehetne ezt úgy tenni, hogy valóban az egész nép tudomást vegyen róla, hogy ilyen feladatok állnak előttünk? Az irodalomra gondolok elsősorban.

ILLYÉS GY.: Igen. Írni roppant nehéz és roppant bonyolult, amikor ilyen kényes témáról van szó. Ugye? Tehát ehhez fel kell kötni a… lenge…

SIMON I.: …alsóneműt…

ILLYÉS GY.: Igen… igen. Hogy ne lehessen félremagyarázni. Egyrészt, hogyha azt mondom, hogy olyan értelmű magyarság nincs, ahogyan mondjuk ezelőtt százötven évvel is még megkövetelték volna, ahogy még Petőfi is elképzelte a magyarságot, ebből nem az következik, hogy nem lehet… ne lehessen meggyógyítani és megteremteni az utolsó pillanatban. Szóval, itt valahogy annyira akkumulálódnak a jelek egy nép fölött, hogy az alapprobléma ez. És majdnem csodálkozom mindazokon, akik nem ezzel foglalkoznak.

SIMON I.: Képesnek látod a fiatal nemzedéket, a tőletek fiatalabb nemzedékeket erre a nagy feladatra?

ILLYÉS GY.: Egypár emberben látom. De nem olyan tömegben, hogy ez – mondjuk – reménnyel töltene el.

SIMON I.: Bizonyos problémák azért egyre inkább fölmerülnek. Ha nem is versekben, nem közvetlenül a szépirodalomban, de vannak törekvések, hogy valóban a nemzet lelkiismeretéhez beszéljünk. A demográfiai zuhanás, vagy stagnálás inkább, például ma már közügy.

ILLYÉS GY.: Nem a nemzet tudatából estek ki, a szellemi élet felelős ezért. Azt hiszem, ha egyszer vissza fognak tekinteni e korszak szellemi életére, igen elmarasztalóan ítélik meg. Mint a 18. század második felének az irodalma, olyan stagnálásban vagyunk mi. Itt a szellemi életet érzem roppant nagy felelősség alatt.

SIMON I.: A legpregnánsabban drámai törekvéseidben mutatkozott meg, hogy mindig nemzeti történelmünk egyik sorsfordulóját, csomópontjait próbáltad valamiképpen tudatosítani vagy abból vontál le következtetéseket, tanulságokat. A történelmi folytonosság vagy folyamatosság ilyen értelemben is nagyon izgat. Az előbb említett drámád nem történelmi lesz?

ILLYÉS GY.: Nem. Az majdnem az élet értelméről és a művész helyzetéről, sorsáról, képességeiről, illetőleg hatékonyságáról szólna, hogyha meg tudom egyáltalában csinálni.

SIMON I.: Ha most valaki azzal fordulna hozzád: kedves Illyés Gyula, én elindulok a Marsra vagy a Holdra, vagy valami más égitestre, tessék nekem ideadni három könyvet a saját életművéből, amit a legjobban szeret. Melyik hármat adnád oda a műveid közül?

ILLYÉS GY.: Hát ez elég fogas kérdés. Egy kötet verset… Hármat lehet vinni?

SIMON I.: Hármat.

ILLYÉS GY.: Egy kötet verset, és akkor őseim iránti tiszteletből a Puszták népé-t, egy kötet tanulmányt.

SIMON I.: Nagyon érdekelne még engem, hogy ha visszatekintesz a harmincas évekre, kikre hívnád föl most a fiatalok figyelmét: kiktől tudnánk igazán sokat tanulni?

ILLYÉS GY.: Így fogalmazva tudok válaszolni. Hogyha visszagondolok valóban a harmincas évek tablójára, arra a nemzedékre, amelyik akkor összeállt, és közülük kit nem emlegetnek, elsősorban Pap Károlyra gondolnék. Akit igen nagyra becsültünk, sokat vártunk tőle, ebből nagyon sokat be is váltott. Nem hallom a nevét eléggé. Gellérit még valahogy emlegetik, de nem látom a hatását. Akivel a legszomorúbb sors történt, az Nagy Lajos. De még Tersánszky is. Nem jöttek rá egyiknek az ízére sem. Tehát amennyire benne van a nemzeti irodalmi tudatban Krúdy, mivel Krúdynak egyenrangú társa Tersánszky és Nagy Lajos, ez utóbbiaknak is benne kellene lenniök. De még nem jött meg az a divat, amelyik fölfedezze őket. Krúdy is rengeteg felületeset írt, novellát, napilapba, így írt igen sokat Tersánszky is. De Krúdy mély, nagy értékű írásai átsütnek még az apróbb írásain is. Ez nem történt meg Nagy Lajossal, sem Tersánszkyval. Ez a két ember, akiket legjobban fájlalok, hogy nincsenek eléggé bent a tudatban. Még ide sorolom Kodolányit is. Valahogyan politikailag látják, s szociográfiai szempontból ítélik meg inkább, mintsem művészi szempontból. Van egy nagy női írónk is: Kádár Erzsébet. Nagyon sajnálom, hogy Fenyő László teljesen elment. Nadányi Zoltánt nagyon nagyra becsülöm. Gulyás Pált.

SIMON I.: Hogyha a költői teljesítményekre gondolunk, talán az egy József Attila hatása az, amelyik bizonyos értelemben kimutatható volt, most az is kevésbé érezhető már. Én úgy érzem néha, mintha Sértő Kálmánba oltott Tristan Tzarákat növelne föl a kor vagy inkább a divat. De te hogyan látod ezt?

ILLYÉS GY.: Hát ez elég bonyolult kérdés. Rettegek attól, nehogy valami kemény reakciós állásfoglalásom legyen ebben a dologban. Azt érzem, hogy a magyar szellemi élet nem áll az ország állapotának a szintjén. A költők között is rengetegen olyasmit énekelnek meg, amelyre nem merném azt mondani, nincs szükség, mert ezt már Petőfi elítélte, és az ő nyomdokán súlyos volna továbblépni, de azt érzem, hogy ritkán volt korszak, amikor tehetséges költők ennyi nélkülözhető verset írtak volna. Írnának inkább kevesebbet, de lényegbevágókat.

SIMON I.: Miben látod a lényeget, Gyula bátyám?

ILLYÉS GY.: Egyrészt a közösségi érzést sehol nem látom. Az, hogy milyen helyzetben van a magyarság ebben a pillanatban, az irodalomból nem olvasható ki.

SIMON I.: Irodalmunk modernségét hogy ítéled meg? Az igazi modernségét?

ILLYÉS GY.: Az igazi irodalmi modernség az volna: teljes hittel írni azt, amit a hely és az idő kíván. Most úgy viselkedünk, mintha Franciaországban élnénk. Költői problémáinkat nem ítélem el. Nagyon üdvös és nagyon szükséges, hogy ilyen magaslaton álljunk, hiszen emlegettem éppen az imént a közlekedő edények törvényét, hogy a magyar irodalom mindig olyan ág volt a világirodalomban, amelyik a világirodalmi szintet mutatta. De azért a találkozást a magyar valósággal hiányolom. Ha valaki megnézné, mondjuk, a regényirodalmat, a színi irodalmat és a költészetet, hogy hogyan élt ebben a korszakban a magyar paraszt vagy a magyar munkás, ennek semmi nyomát nem látná, vagy legalábbis nagyon kevés nyomát.

SIMON I.: Sokat élsz Tihanyban. A nyarakat általában ott töltöd. Verseidből azt érzem, hogy más évszakok néha jobban izgatnak. Melyik a kedvenc évszakod?

ILLYÉS GY.: Az ősz. Magyarországon a legmegbízhatóbb évszak. Minden ősz hoz legalább három-négy angyalian derűs, kedves, kitűnő hetet. Csak nem lehet kiszámítani, melyikek lesznek azok. Szeptember elejétől október végéig vannak elszórva. Nálunk nincsen tavasz. Mindnyájan tudjuk, itt tél van, és hirtelen majdnem trópusi burjánzás és kánikula. Holott aki élt már, mondjuk, tengeri klímájú országokban, tudja, hogy milyen boldogság és milyen öröm az a három hónap, amikor se tél, se nyár, hanem a kettő között illatokat lehet érezni, kiskabátban lehet járni. Ezt pótolja Magyarországon az ősz.

SIMON I.: A számodra nehezebb évszakokat, mondjuk a nyarat, amit említettél, nem jutott eszedbe, hogy külföldön töltsd el?

ILLYÉS GY.: Soha. Én benősültem Tihanyba – a szülőföldem elég közel esik a Balatonhoz –, Flórának, a feleségem szüleinek van ott egy kis nyári háza, abba szoktam lemenni, mikor az iskolai év már megengedi. De azelőtt telet is töltöttem ott. Nem teljes telet, de két-három zord fagyos hetet kivéve, lent voltam. Úgyhogy fűteni is lehet abban a házban.

SIMON I.: A magány nem zavar a munkádban?

ILLYÉS GY.: Nem.

SIMON I.: Szeretsz elvonulva dolgozni.

ILLYÉS GY.: Igen. Igen.