Illyés Gyula műhelyében^*

Az utcába nem lehetett behajtani. Kifizettem a taxit, és elengedtem. Fél négyre jelentkeztem be, de még csak negyed négy volt. Gondoltam, sétálok egyet a ház körül. Léptem néhányat, aztán megálltam. Kihaltnak látszott a vidék, pedig ahol kiszálltam a taxiból, több utca is találkozott. Gondozott, üres utcák. Sehol egy ember, gyerek vagy asszony. Csak fák, nagy udvarok, néma kertek. Elbizonytalankodtam. Jobb, ha azonnal becsengetek, gondoltam, s fél négy előtt tíz perccel megálltam az egyik kapu előtt. A ház a Szemlőhegy alatt állt, kert vette körül. A kertből két utcára is nyílott kapu. Én az alsó kapu előtt vártam a bebocsátásra. Alacsony, testes asszony nyitott ajtót. Nyilván a házmester. Köszöntem, kérdeztem valamit, de nem válaszolt. Csak a ház sarkánál intett, hogy menjek körbe, majd ő belülről kinyitja az ajtót. Tényleg kinyitotta. Közben láttam, hogy a kert sarkában, magas drótháló mögött, néhány barna tyúk kapirgált. A lépcsőházból fehér ajtók nyíltak. A házmester rámutatott az egyikre:

– Ott csöngessen.

Csengettem. Bent írógép kattogott. Újra csengettem. Abbamaradt a gépelés, s néhány pillanat múlva Illyés Gyula felesége, Flóra asszony nyitott ajtót. Az ajtók csukódó neszére Illyés Gyula is előkerült. Üdvözlések, kabátakasztás. Személyesen talán háromszor találkoztunk összesen. Ez feszélyez. Nehezen találok bele a helyzetbe. Alig csukódik be mögöttünk a dolgozószoba ajtaja, Illyés átsegít a zavaromon:

– Van törkölypálinkám, fehér borom, s van itt a házban murci is… Melyiket választod?

Pécsi cirfandli kerül az asztalra. Illyés kezében megáll a pohár:

– Áron beszélt nekem erről a borról… Igaz, hogy ezt a fajtát a németek a Rajna mellől hozták magukkal Baranyába?

Feláll. Körülmutat:

– Egyszerűen élünk…

Kinyitja az erkélyajtót, követem.

– Azt mondják, Savoyai Eugén sátra itt állt valahol a Szemlőhegyen, amikor Budát ostromolták…

Az erkély tágas. A Dunára látunk és a Margitszigetre. A zöld gyep s a teniszpályák vörös foltjai jól látszanak. Árpád-híd, Margit-híd. Két híd között egy szelet zöld rét.

– Ha Európában idáig egy ágyút elsütöttek, ennek a háznak leröpült a teteje. Mindig a harcok közepén vagyunk. Negyvenötben a pesti oldalon égtek a malmok. A Gizella-malom és a többi. Úgy égtek, hogy éjszaka non-pareille-t olvashattam a fényüknél –- mondja Illyés, aztán a kertbe, az erkély alá mutat:

– Azt a fürdőmedencét a saját kezemmel építettem a lányomnak.

A fürdőmedence talán akkora, mint négy fürdőkád. Körülötte a fák vedlenek. Sárga és piros levelek fedik a kert gyepét. Nehéz már felismerni a fákat. A feketedő törzsekhez igazodom. Barack, alma, körte, mandula, s egy fügefa tele gyümölccsel. S a szomszédos kertek? Az út túloldalán már felismerhetetlenek a fák. A házak belevesznek az ágak rengetegébe. Csupa lakatlan ház. Úgy tűnik. De ez nyilván csak illúzió. A Rózsadombon minden házban lakik valaki.

Újra az asztalhoz ülünk. Igyekszem felmérni a szobát. Lehetetlen… Mégis… Nem is egy szoba ez, hanem kettő. Kettő volt valamikor. Középütt kiverték a falat. A fal maradványai két oldalon alkalmas zugokat nyújtanak heverőnek, könyvespolcnak, kis asztalnak, féltett ősi tárgyaknak. A hátsó falat könyvek borítják, előtte hatalmas íróasztal. Az asztalon könyvek és papírhalmok. Az asztal túloldalán parasztszékek. Merev, egyenes háttal, csuhéjból font ülőkével. Még idébb, a hajdani válaszfal tövében dohányszínű garnitúra, heverővel, könyvespolccal. A szoba másik felében polgári bútorok, asztal, szekrény, kényelmes székek. A falon néhol egy kép, festmény. Az az igazság, hogy a szoba berendezését nincs időm megfigyelni, vagy nincs erőm… Figyelmemet pillanatról pillanatra leköti Illyés Gyula. Személyisége eltakarja a szobát. Nem lehet tárgyakra figyelni, amikor jelen van. Ráadásul olyan egyéniség, akit nem jellemeznek a tárgyai, legfeljebb arról lehet szó, hogy a tárgyainak is ő maga ad értelmet, jelentőséget.

Bort iszunk. Dohányszínű fotelben ül. Öltözéke puritán. Ing, nadrág, pulóver. A nyakára kendőt tekert. Megfázott. Úgy tűnik, vad és nyers a megjelenése. Olyan, mint egy végvári kapitány, vagy esetleg, mint egy kalózhajó kapitánya. Besenyő feje félig már lekopaszodott, de ettől nem lett sem intellektuális külsejű, sem öregemberes. Erős, határozott vonalú arca van. Inkább barna, mint vidékiesen piros. Egy férfi bronzból. Egy Illyés Gyula-szobor húsból. Dühkitörésre hajlamos, ha meghal egyszer, valószínűleg az indulatai végeznek vele. Fegyelmezi magát. A szépség tisztelete, az európai kultúra a vérében van. Pontosan ismeri a szavak és a mozdulatok értékét. Az életforma, amit vállalt, kényszeríti a jóra, hasznosra, okosra, mértékletesre. A konyhában Flóra asszony gépel, a villa oldalszárnyában vagy az emeletén asszonylánya készül a másnapi tanításra, s férje valamilyen titok tudományos megfejtésére. Rend van a házban. S a Szemlőhegy alatt ott van a város, az egész magyar nép, akikkel már írói indulásának pillanatában sorsközösséget vállalt. Nem ordíthatja el magát, nem lehet szertelen, meggondolatlan. Emberek sorsáért felel. Az embereket már nem is nézik, csak Őt… Illyés mit csinál?… Illyés mit gondol?… Illyés mit álmodik?… Így aztán úgy él, mint egy katona. Rangjelzés nélkül, de a vezérkarnál… A városban csak a művei vannak jelen és a szelleme. A legnagyobb élő klasszikus. Rácegrespusztán született 1902-ben. Kétszer kapott Baumgarten-díjat, háromszor Kossuth-díjat. A nemzetközi költői nagydíjat, a Herder-díjat is megkapta. Művei: Nehéz föld (versek, 1928); Sarjúrendek (versek, 1931); Három öreg (vers, 1932); Hősökről beszélek (vers, 1933); Oroszország (útinapló, 1934); Szálló egek alatt (versek, 1935); Petőfi (tanulmány, 1936); Puszták népe (szociográfia, 1936); Rend a romokban (versek, 1937); Magyarok (naplójegyzetek, 1938); Ki a magyar? (tanulmány, 1939); Külön világban (versek, 1939); Lélek és kenyér (szociológiai tanulmány, Kozmutza Flórával együtt, 1940); Összegyűjtött versei (1940); Csizma az asztalon (tanulmány, 1941); Kora tavasz (regény, 1941); Mint a darvak (visszaemlékezések, 1942); Válogatott versek (1943); A tű foka (drámai példázat, 1944); Egy év (versek, 1945); Honfoglalók között (riportok, 1945); Hunok Párizsban (regény, 1946); Kiáltvány a parasztság művelődése ügyében (1946); Franciaországi változatok (karcolatok, 1947); Összes verse (1947); Szembenézve (versek, 1947); Tizenkét nap Bulgáriában (versek, 1947); A lélekbúvár (szatíra, 1948); Két kéz (vers, 1950); Két férfi (regény, 1950); Ifjúság (elbeszélő költemények, 1951); Ozorai példa (színmű, 1952); Válogatott versei (1952); Tűz-víz (dráma, 1952); Fáklyaláng (dráma, 1953); Hetvenhét magyar népmese (1953); Tűvétevők (parasztkomédia, 1953); A csodafurulyás juhász (verses mesék és műfordítások, 1954); Dózsa György (dráma, 1956); Kézfogások (versek, 1956); Három dráma (1957); Kínai szelence (antológia, 1958); Új versek (1961); Nem volt elég… (válogatott versek, 1962); Ebéd a kastélyban (egy életregény fejezetei, 1962); Másokért egyedül (drámák, 1963); Nyitott ajtó (válogatott versfordítások, 1963); Ingyen lakoma (tanulmányok, 1964); Dőlt vitorla (versek, 1965); Bolhabál – Tűvétevők (parasztkomédiák, 1966); Szíves kalauz (útijegyzetek, 1966); Poharaim (összes versek, 1967); Fekete fehér (versek, 1968); Drámák (1969); Kháron ladikján (esszé-regény, 1969); Hajszálgyökerek (esszék, útirajzok, interjúk, 1971).

Illyés kezét, poharát nézem. Nehezen szólalok meg:

– Köt még valami Rácegrespusztához?

– A szüleim meghaltak, a rokonok is, mások elköltöztek. De elég nagy a rokonság. A nyáron ott voltam Ozorán a Szent István-napi búcsún. Aztán tovább utaztam Dél-Magyarországra, Szegedre… Mennyivel kulturáltabb arra a falu és a táj… Cece, úgy tetszik, elhanyagoltabb. De a táj változatlan. A tájat nem lehet elfelejteni. Ahogy megy az ember a Sió mentén, vagy Regöllyel szemben bevág a Kapos-völgybe. Bonyhádon jártam iskolába. Varsádra kerültem cseregyereknek. Kocsival járva természetesnek vettem a tájat. De később csúnya vidékeken is jártam, azóta büszkeség fog el, ha a szülőföldemre gondolok. Simontornyán rendbe tették a várat, de Ozorán nem. Az árkádok ki sincsenek bontva, a szép tiszti szállást lebontották. Szemnek az ötven év előtti Dunántúl szebb volt, mint a mai. Ezek a szögletes családi házak… Leutánozzák a Pest környéki villákat. Az első szobát ezekben az új házakban sem lakják. Az első szoba, akár a kripta. Évente egyszer befektetnek egy vendéget. Diákkoromban én az első szobába húzódtam dolgozni. Olyan volt az akkor, mintha egy templomba mentem volna lábat mosni. Az első szobától nem lehet szabadulni. Nem költöznek bele… A népet nem sikerült kimozdítani… A magyarok nem szeretnek vidéken lakni… Az autótelítettség talán szétbontja a városokat… Párizsban, Londonban a lakosság évek óta csökken. Ha az autókból vidékre is jut, kertváros ország lehet a miénk. Van egy párizsi ismerősöm, aki kétszáz kilométerről jár be a városba. Négy nap alatt elvégzi a munkáját Párizsban. Addig meghúzódik ott valahogyan szerényen, aztán megy haza vidékre. A mi hajdani problémánk, az nem városellenesség volt, hanem kívánalom, hogyan éljünk. Most voltam Dublinben, gyerekhangok uralják a várost. Londonban, Párizsban a fiatalemberek hangja hallatszik mindenütt. Pest morcos, nincs jelen az ifjúság. Én is szeretem a várost, de csak akkor, ha a főtérről kilátok a szőlőhegyekre.

– A gyerekkorodról mondhatnál valamit, ami a Puszták népéből kimaradt… A diákévekről, az életről, ami akkor meghatározott?

– Petőfi eleinte jómódú polgárgyerek volt, aztán tönkrementek. Az ilyesmi a pubertáskor táján megmozdítja az embert. Én is hasonló helyzetbe kerültem. Anyám elvált apámtól. Nem egymás miatt, hanem apám családja miatt váltak el. Anyám feljött Pestre, varrásból élt. Választhattam, hogy hova költözöm, a jómódú ozorai családhoz, vagy anyámhoz. Ozorán nagykocsma, jólét, bőség, primitív életforma… Anyámhoz költöztem. A nyitva levő jómóddal szemben a szegénység vállalása. Ez formálta az embert. Amivel megismertetett a forradalom, azzal már gyerekkoromban találkoztam. Anyám például ateistának nevelt. És a táj… Boldogtalan voltam, amikor el kellett hagyni a pusztát. Még jobban, amikor Simontornyáról Pestre kellett költöznöm. A vágyamat megelőzte a kényszer. Ozora nagyon szép volt gyermekkoromban. Sárszentlőrinc és Cece is. Borjád gyönyörű… A pásztor elterjedettség révén mindenütt nagybácsik, sógorok. Otthon voltam minden faluban… És az esték. Egy szobát fűtöttünk télen. Minket, gyerekeket korán lefektettek. Este bejöttek hozzánk az iparosok, juhászok beszélgetni. Én még félálomban ezt hallgattam. Meséskönyvet a nagyanyám nem engedett a házba tartani, de így bejött a mese. Apám egy kis bort tett eléjük, és a férfiak beszélgettek… Milyen volt a világ negyvennyolcban? Hogyan mulattak Ukkban a pásztorok? – Az első latin közmondást a falusi csizmadiától tanultam Cecén. Ez a csizmadia összekötő volt az urak és a nép között. Csizmakészítés közben elbeszélgetett a néppel, de a kocsmában már a jegyzővel, pappal és a tanítóval ült együtt. A falusi iparos maga volt a kultúrcsere. A legelőkelőbb bál Ozorán az iparoskör bálja volt. Iparosok, juhászok, béresgazdák együtt ültek. Már író voltam, Párizsból jöttem haza, de elhallgattam, ha egy iparos kezdett beszélni. Műveltek voltak. Mert mi a műveltség? Az ember árnyaltan meg tudja különböztetni a hamisat az igaztól. Aki a két kezéből megél, az nagyon független. Nagy hatással voltak rám a szerszámok, eszközök. Ezek a kis szobrok is.

Illyés a falra mutat, aztán feláll, és kézbe vesz néhány fából faragott apró tárgyat. Kis billogok, két kerék, két sajtár, két kolomp, sok apró jel, mindből kettő. Egy vékony rúdról lógnak most a fal elé. Illyés magyaráz:

– Egy éjszaka húsz-harminc ellés is volt. Egyik jel az anya, a másik a bárány nyakára került. Egyszer felmentem a padlásra, és tele volt velük egy zsombor.

Kimegy, és behoz egy faragott fejű, ólmos végű juhászbotot. A bot markolata birkafejet formáz.

– Ez a bot a nagyapámé volt – mondja.

Finom, míves munka. Sokáig tapogatjuk, nézzük. A juhászbot élménye, úgy látszik, elkedvetleníti Illyést. Szomorúan folytat egy korábban félbeszakadt gondolatsort:

– Dublin, Párizs tele van gyerekkel, Pest kutyákkal. Nincs közösség… Az emberek nem tudják kialakítani a közösséget. Boldogan kellene élni egy közösségben. Aztán egyesek belül lehetnek kedvetlenek is. Ismerek angol és francia egzisztencialistákat. Öt gyerekük van, jól esznek, isznak és közben élesen vitáznak. Nálunk hónapos szobában ülnek az emberek, és optimizmusról írnak…

– Gyerekkorodban Rácegrespusztán mit szoktál reggelizni?

– Négy tehenünk volt. Annyi volt a tej, hogy akár lábat moshattunk benne. De nagyanyám azt olvasta valahol, hogy a köménymagleves jót tesz a gyerekeknek. Anyai nagyanyám nagyon művelt asszony volt, és elhitte, ami le volt nyomtatva az újságba. Köménymaglevest reggeliztem, míg fel nem lázadtam. Később kávét, a borzalmas Frank kávéval. Anyám gyönyörű nagy kenyereket dagasztott. Kenyeret ettünk, vajjal, mézzel.

– És mostanában?

– Teát… A feleségem odakészíti nekem a túrót, zöldpaprikát, egy szelet szalámit, kolbászt. Én készítek aztán elég erős teát. A feleségem inkább tejet iszik. Depressziós vagyok. Iszonyú szomorúan ébredek. Le kell győznöm a szomorúságot. Le szoktam menni gyalog a Lukácsba. Ott úszom tizenöt-húsz percet. Utána valamelyik kávéházban, pihenés ürügyén és alatt próbálok olyat dolgozni, ami semmire sem kell. Kiírom magamból a szomorúságot. Hazajövök, és akkor dolgozom. Általában rendelésre. Először életemben, négy nappal ezelőtt igen megriadtam. Este nyolcig eltöltöttem az időt munkával. A színdarabon dolgoztam. De nem darabot fárasztó írni, hanem verset. Beszólt a feleségem. S akkor hirtelen éreztem meg olyan zsibbadtságot az agyamban, hogy megijedtem. Túlfeszítettem az agyamat. Akkor láttam, hogy a túlfeszített szellemi munka hogyan rontja az életet. Nagyon visszavonultan élünk. Színházba ritkán megyünk. Van egy televíziónk, de azt nemigen nézzük, mert nincs rá idő. Tizenegyig olvasok. Így élek. Lányunk is itt lakik a házban. És van Tihany. Flóra nénjének van ott háza. Én akkor megyek oda, amikor amúgy is üres.

– Van olyan szó, íz, szín, illat, ami nosztalgiát kelt benned?

– Elég érzéketlen vagyok. Magamba zárkózott. A feleségem jobban látja a színeket. Tudomásul veszem, de nem hat rám. Soha nem volt kedvenc gyümölcsöm, színem. Húszéves lehettem, amikor meg tudtam különböztetni a disznóhúst a marhahústól, csibét a libától. A borban is csak az utóbbi időben fedeztem fel az árnyalatokat. Még a nőknél is elsősorban a tekintet volt, ami megragadott. Barátaim a gimnáziumban azt mondták, jó lába van ennek vagy annak a nőnek. Nem értettem. Más szépségrendem volt, mint a barátaimnak.

– Az év ünnepei közül számodra melyik a legkedvesebb?

– A karácsony az természetes… Én halottak napján születtem. A rítus az volt, hogy kivittek a temetőbe. A temetők mifelénk dombon voltak. Lobogtak a gyertyák. Közben Simontornyán előző napon volt a vásár. Így az új csizmámat is mindig halottak napján kaptam meg. Fölvittek a temetőbe. Imádkoztunk, de tudtam, hogy lent a pusztában már készül az ünnepi vacsora, sül a kacsa és a sütemények. Fönt a hegyen a halál hangulata, a gyertyák, a megpörkölődött fenyő, az őszirózsák illata és a vacsora elképzelt illata összefolyt bennem. A másik nagy ünnep gyerekkoromban a Szent István napi ozorai búcsú volt. Minden környékbeli családból odagyűltek az emberek. Nagy sátrak, áruspolcok… A gyerekek kaptak egy koronát, amit elvásárolhattak a vacakosoknál. Most mennyire szegényes ez is. Ugyanazokat a bádogholmikat árulják, mint az üzletekben. Régen hat faluból, pusztáról odagyűltek a pásztorok. Majdnem nomádkori ünnepek voltak.

Kint az előszobában cseng a telefon. Öt-tízpercenként felcsörömpöl. Szűrten, bizonytalanul lehet hallani, hogy Flóra asszony beszél valakivel. Ha a drót végén fontosabb ember várakozik, Flóra asszony bekopog a szobába. Illyés Gyula feláll, kimegy, nyitott ajtó mellett telefonozik. Aztán visszasüllyed a dohányszínű fotelba, és figyelő, gondterhelt arccal várja a következő kérdésemet. Úgy látom, nem szeret interjút adni. Szenved. Félve teszem fel a kérdéseimet.

– Magyarországon kívül hol tudnál még élni a földön?

– Pontosan tudom. Dél-Franciaországban Toulouse és Albi között, ott is Réalmont táján. Királyhegy, érted? Éltem is ott. Réalmont-ban occitánok élnek, nem is franciák. Éppen a múlt héten volt nálam itt egy occitán. Párizsban is tudnék élni, most fedeztem fel, hogy milyen szép város. Malraux kimosdatta. Ez az én bajom, hogy látom, milyen egy nép, a közösség. Párizsban mindenütt fiatalok, gyerekek…

– Külföldön járva érzel időnként honvágyat?

– Nehéz dolog… Éreztem, de nemcsak geográfiai értelemben, hanem az után a közösség után, amit én elképzeltem. Egy ideális hazát alakítottam ki a fejemben. Sokáig úgy éltem kint, hogy nem jöhettem haza. Ki voltam zárva, ezért vágyódtam egy elképzelt, megnemesített hazába. Közösségi életet diákkoromban itthon is láttam Cecén. Vakáció idején együtt korcsolyáztunk. Ott volt a sok fiatal diák a Béri Balogh kúrián, s a szomszédos zsidó kereskedő gyerekei is mind velem egykorú diákok voltak. Sommer Magda hegedült… Közösségben éltünk, noha háború volt. Amikor Párizsban éltem, erre vágyódtam. Megidealizáltam. Régen annyi alkalom volt a találkozásra. Nálunk most valami kardinálisan mély baj van, az emberek boldogtalanok. De ez nem a rendszerből ered, hanem a népből.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő, jellegzetes álmaid?

– Soha… Évente egyszer-kétszer álmodom. Rengeteg éber álmom volt viszont fiatalabb koromban, alig bírtam az agyammal. Folyton ment, mint egy mozi. Ötvenéves koromig. Áldozata vagyok a képzeletemnek. A való életem része a szabad, túlzott képzeltség. Amennyire öröm volt ifjan a képzelet játéka, annyira ellenem fordult később.

– A nappalokat szereted jobban vagy az éjszakákat? Milyenek az éjszakáid?

– Nem szeretek éjszakázni. Amikor hivatalnok voltam – adtam ugyanis arra, hogy ne irodalomból éljek –, az írás rendszerint éjszakára maradt. Belefeledkezve reggel négyig. Jó egypárszor átdolgoztam az éjszakát. De ez már megváltozott. Szeretek tizenegykor elaludni, és szeretném kialudni magamat. De nem így van. Felébredek kétszer-háromszor. Négy Noxyronnal el tudom húzni reggel hatig. Akkor igyekszem felkelni, és a munkát elkezdeni.

– Írásra a reggeleket vagy az estéket tartod alkalmasabbnak?

– A reggeleket. Most már ragaszkodom ahhoz, hogy tizenegy óráig semmi más dolgom ne legyen. Azelőtt este dolgoztam. A hivatalom szerencsés volt, hatkor kezdtem a munkát, és tizenegykor végeztem. Sajtóreferens voltam a banknál.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Nem szeretek írni. Elképzelni igen. Halogatom, ameddig csak el lehet kerülni. Nagyon szerényen dolgozom, csak cetliken, mintha mellékes volna a dolog. Nem azzal a nagy komolysággal. Majd egyszer jobban megcsinálom – gondolom mindig. De rendszerint nem javítom ki. Feleségem el tudja olvasni a kézírásomat. Legépeli. De a kefelevonatnál alig bírom megállni, hogy át ne írjam az egészet. Mindig javítani akarok. Most írtam újra a Bolhabál-t. Parasztoknak írtam, most átdolgoztam, hogy városban is lehessen játszani. A Dózsá-t is elő akarják adni, legszívesebben egy újat írnék helyette. Ugyanazokkal a figurákkal, de kijavítva. Előfordult, hogy megírtam egy verset, aztán újra megírtam, és kiadtam mind a kettőt.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Nagyon keveset. Három-négy órát. Az is inkább pepecselés. Akiben nincs kétely, az nem tud értékeset csinálni. Bár van példa az ellenkezőjére is, Tersánszky, aki mellékesen írta a remekműveket. Nem is nézett oda.

– Mit tartasz mint író a legfontosabb feladatodnak, milyen elképzelések vezérelnek?

– Ezen sokat gondolkodtam. Soha nem akartam író lenni. Csak rengeteg töprengés után… Feladatom csökkenteni az emberi szenvedést. Nem tudom megszüntetni, de csökkenteni igen. Szépet írsz, elringatod, megnyugtatod az idegeket. A másik, ami ehhez kezdettől fogva társadalmilag is járul: enyhíteni az emberi butaságot és a szadizmust. Soha nem voltam megelégedve a munkámmal. Apám felhúzta a kerekekre a ráfot, az munka volt. A pusztán learattak, az is munka volt, elvégeztek valamit. Én ilyen érzést nem kaptam a munkámtól. Ezért irigylem a szobrászokat, a festőket, akiknek anyaguk van legalább. Önbizalmat nem kaptam a műveimből, még kevesebb önhittséget. Az én érdemem csak annyi, hogy az anyám nyelvét megtanultam, hogy általa jó nyelvet beszélek, tudom, mi a ritmusa a magyar prózának. Nem becsülöm le a munkámat. Ha nem csinálhatnám, felakasztanám magamat.

– Min dolgozol most?

– Verset szeretnék írni… Tudatom veled, a versírás az egyetlen komoly munka. A szomorúságot gyűri le. Talán belém nevelték, de nem tudom kivenni az életből, amit kínál. Látod, milyen egyszerűen élünk. A vers vezet. A képzeletemnek enni adok, mert engem esz meg. Malom, ami lisztet őrölhetne, követ őröl. A Bölcsek a fán című darabomat most rendezem sajtó alá. Rengeteg fölösleges dolog is van, mások ügyeit intézem. Aki nem tudja elintézni a dolgát, veled is végigcsináltatja azt, hogy nem lehet elintézni.

– Beszélhetünk írók társadalmi felelősségéről? A költő vajon befolyásolhatja a világ eseményeit?

– Adottság dolga. Nehéz… Etika és esztétika külön terület, de érintkeznek. Tragédia a közösségre, hogy bajban van, és nincs, aki kifejezze az alapbajokat. De ezért nem hibáztathatok egy szürrealista vagy absztrakt festőt. Rengeteg ember van, aki a felelősség alól feloldotta magát, nem is érzi. De ehhez igen tehetségesnek kellene lenni. Ha egy közép vagy negyed tehetség elviseli, hogy eltartsák, szinte semmiért, az nagy baj. Erkölcsi felelőssége van mindenkinek. Meg kell szolgálni, amit a közösség ad. Vannak közéleti költők, akik elvontan fejezik ki magukat, de száz év múlva kiderül, ők mondták ki, ami a baj… Ha egy haldoklónak nincs módja megmondani, hogy mi a baja, kitől lehet elvárni, hogy ennek hangot adjon? Nem tudom. Olyan, mintha XY-t felszólítanánk, hogy váltsa meg az emberiséget a ráktól, vagy Vietnamot szabadítsa fel. Egyénileg ezt nem lehet megcsinálni. Olyan dolgokat mondtak el íróink, ami elsődlegesen nem esztétika. A múzsát le kell foglalni, munkát kell neki adni. Baudelaire-be estem bele újra, mit tudott az kifejezni… Azt mondják róla, esztétizált. De nem. Többet mondott, mint Victor Hugo.

– Szerinted kik olvasnak ma verset, novellát, folyóiratot?

– Szakértők és a fiatalok. Akik már majdnem mérgezve vannak a szépségtől. Például én. A középréteg elég keveset. Sajnálhatja. Tehát a gourmand, a gyerekek és a fiatalok.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látod és helyét a közéletben?

– Egyházfiak vagyunk. Új éneklő kanonokság fenyegeti az irodalmat. De igazat kell énekelni. Legalább ezzel szolgáljuk meg a helyzetünket. A politikusnál többet kifejezhet az író, de csak az igazat. Felel érte. A magyar szellemi életnek óriási felelőssége van a néppel szemben.

– Az író politikai szerepléséről mi a véleményed?

– A politikusokat a napi igazságok kötik le, és a napi eszközökkel dolgoznak. Az írónak tartósabb igazságokért kell dolgozni, tartósabb eszközökkel.

Kopognak. Bodosi György toppan a szobába. Író, s főleg Pécsely községben körorvos. Csak egy szóra, kézfogásra ugrott be. Le sem ül, siet valamilyen pesti dolga után. Bodosi Illyésék tihanyi szomszédja. Alakja a nyarat idézi, a szőlőskerteket és a Balatont. Sietve fordítok egyet kérdéseimen.

– Ha nem írsz, mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc tevékenységed?

– Egyre jobban szeretnék fizikai munkát végezni. De Pesten ez nehéz. Tihanyban sokáig kapáltam, kertben dolgoztam. Megvetettem közben a sportot. De rájöttem, nekem ez is sport, hiszen ha írok, sokkal többet keresek. Valami ilyesmire vágytam. Láttam Veres Péter esetét. Marad majd a séta. Szeretnék kószálni Pest kültelkén és a balatoni falvak között vagy az erdőkben. Többet akarok mozogni. Két éve megtanultam autót vezetni. Vágyom az emberek közé.

– Kártyázni tudsz?

– Nem… Gimnazista koromban az internátusban kártyáztam utoljára.

– Szenvedélyeid vannak?

– Azt hiszem, túl sok. Amit csinálok, csak szenvedéllyel tudom csinálni. De kiben nincs szenvedély? A lemondásban elég nagy vagyok. El tudom utasítani, amit az élet olcsón kínál, cigaretta, kényelem, ital. Van, amiről nem tudok lemondani, ez a szabadság. Tombolni tudok, ha korlátoznak. Az igazságtalanság szemlélése feldúl. Elönti az agyamat a vér. Ilyenkor meggondolatlan dolgokat tudok csinálni. Ezért is tartózkodom mindentől. Nem járok társaságba, a nyilvános szerepléseket kerülöm, nem járok előadni. Érzékeny, túl szenvedélyes vagyok. Nagyon megbánom később… Nagy a visszahatása. De vannak területek, ahol képtelen vagyok fékezni magamat.

– Van állandó időbeosztásod?

– Nincs, csak nagyjából. A nap felkel, felkelek, és délben eszik az ember.

– Érzel magadban valamilyen hiányt?

– Csak azt érzek. Meg fogok halni. Az örök életet hiányolom. Nem vagyok megelégedve magammal. Arany Jánosként „megemészt az örök kétely”. Nemcsak a világban kell kételkedni, hanem saját magunkban is. Ha nem lenne kétely, ott maradtunk volna a fán. Nem haladt volna előre a világ. Az is bajom, hogy túl nagy tekintettel vagyok másokra. Nők neveltek… Nem tudom eléggé érvényesíteni a saját természetemet. Mások természete fontosabb, mint a sajátom. Egyszer valami jó cselekedetemet elmondtam az asztalnál. „Miért az asztalnál mondod el? – kérdezte anyám. – Azért, hogy mindenki hallja? Így nem adtál, hanem kaptál.” Később emlékeztem erre. Ezzel a tapintatossággal tönkretettek.

– Van valami, amit nem sikerült elérned?

– Kisigényű voltam kezdettől fogva. De nagyot akartam, megérteni és leírni az életet. Dosztojevszkij feltárt valamit, feltette a kérdést. Azt hittem, megoldom majd, de nem tudtam. Ha egy pusztában élhettem volna, ahol két szoba van, az is elég lett volna. Szégyellem, ha borravalót kell adnom, vagy viszi valaki a bőröndömet. Nem voltam elegáns soha. Ilyen körülmények között mégis kitűnő szellemekkel tudtam érintkezni. Külföldön és itthon. Azt láttam bennük, körülöttük, ami nekem tetszett, a lényegretörést. Nagy fájdalom, hogy rengeteget kellett a létfenntartásért dolgoznom. Mikor a Nyugat szerkesztője voltam, akkor is a hivatali fizetésemből éltem. Ha nem ragaszkodom ehhez, többet foglalkozhattam volna a saját munkámmal. Talán erre ráfizettem, nem tudom. Gőg volt bennem, hogy én nem élek az irodalomból.

– Mikor sírtál utoljára?

– Soha. A sírást szégyellem. A fogamat csikorgatom. A roham, a depresszió néha a közelébe visz. Szemérmetlennek érzem a sírást. Irigyeltem Szabó Lőrincet, aki naponta ötször sírt. Én a fogamat csikorgattam. Megkoptak a fogaim. Később gumikészüléket is kaptam a fogamra, amit éjszakára rá kellett tenni. Gyerekkoromban azt mondták: „fiú vagy és sírsz? Nem szégyelled magad?”

– Melyik évszakot szereted a legjobban?

– Egyre jobban az őszt, rájöttem. A magyarok nem tudják még, milyen szép itt az ősz, a sárga, vörös, vörhenyes színek… Van négy tündéri hét ősszel, de nem lehet kiszámítani, hogy mikor. Az idei ősz tüneményes volt. A napsütéses telet is szeretem. Magyarországon ez, sajnos, nincs. Itt csak locs-pocs és köd van.

– Mondj egy pénzösszeget, annyit, amennyit te összegnek tartasz!

– Nem tudok mondani. Pénzzel régóta nincs találkozásom. Kezdettől fogva a feleségemnek adom a fizetésemet. Sajnos, az árakat sem ismerem. Nincs is oly vágyam, ami a pénzzel kapcsolatos. De volt. Az apám egyszer megkérdezte, mennyi pénz van nálam. Nem tudtam pontosan. Könnyelműnek tartott, mert az a réteg fillérre tudta, hogy mennyi pénz van nála. Valamikor jártam a várost, nézegettem a kirakatokat. Bonyhádon a korcsolyákat. Nagyon jól korcsolyáztam, de az enyém eltörött. Anyám aztán vett egy gömbölyű orrút, ami már nem volt divatos. A kesztyűmet mindig elvesztettem és nem tudtam pótolni. Az internátusban elvesztettem a cipőkefét, és a vizit előtt csak ronggyal tudtam a cipőmet tisztogatni. Nem tudok kérni. Soha egy krajcár adósságom az életben nem volt. Nem vagyok nyílt. Ma is azzal gyötörnek meg a legjobban, ha más részére kell kérnem valamit… Panaszkodni sem volt szabad gyermekkoromban. Évtizedek múltak el, mire otthon azt mertem mondani, hogy nem vagyok jól. Illetlennek tartottam a kérést. Kis körben ment ez, egy pusztán. Azt hittem, így működik a társadalom, de ez nem volt igaz. Én még könyvet sem tudtam kölcsönkérni.

– Hiszel a barátságban?

– A legnagyobb dolog volna, de ez kiment a divatból. Mindig kerestem, szociális lény voltam. Nagy barátságban voltam egy béresfiúval, elemibe jártunk együtt. Társulni kell. Nem árultam el bajban azokat az embereket, akiket becsültem. Ahogy Lőrincet megóvtuk a súlyosabb megrázkódtatásoktól… Ajándék volt Babits Mihály, Németh László, Déry Tibor és Szabó Lőrinc barátsága. Ez kezdődött József Attilával is, sajnos, nem így folytatódott. A szerelem is, sajnos, teljesen átmegy a szexualitásba. Szerelemről mint belső vonzalomról már nem lehet verset írni, csak a szexről. Arról is lehet szépet. A barátságról sem lehet már verset írni. Kimegy a világból. Már csak legenda a középkorból, amikor nemcsak két ember barátsága volt lehetséges, hanem a nagyobb közösségé.

– Vannak ellenségeid?

– Nyilván, de nem tartom számon őket. Az engem ért sérelmeket, igazságtalanságokat elviselem, de a hozzám tartozókét, beleértve a barátaimat, nem. Nem ölni, de ütni tudnék. Kijön belőlem valami nyers düh. Kard ki a hüvelyből!

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Nem. Ingerült, az voltam. Megtörtént, hogy megvetettem valakit. De ebben is volt haszonlesés, a megkönnyebbülés, hogy nincs vele tovább gondom. Némán meg tudok vetni embereket. De sajnálom is őket.

– A halálfélelmet ismered?

– Nem, ezt nem. Csak emberektől félek. Ostrom alatt a golyóktól nem féltem, de az emberektől igen. Kérdezd meg Flórától. A golyó egyet üt és vége, de ha ember kezébe kerülök, aki megalázhat… Itt ebben a szobában éltük át az ostromot. Némethék voltak itt és még harmincan. Sokáig azt hittem, könnyen tudnék meghalni. Az öngyilkosság foglalkoztatott. De nem tudom, hogy ez igaz-e? Volt már úgy, hogy itt volt a méreg a fiókomban, ha ez és ez következik… De nem egyedül, az egész családot beleértve. Attól félek, igazi ok nélkül megölöm magamat egyszer… A halál inkább felháborít, mint megijeszt. Embertelen, mint minden, amit nem értek. Ilyenkor dühbe jövök.

– Voltál életveszélyben?

– Persze, de nem tudtam. Utólag tudtam meg. Ebben a házban volt az is. A Markos György becsöngetett, hogy a németek listáján vagyok. Nem hittem el, hogy ilyen fontos ember vagyok. Este aztán, amikor átmentünk Némethékhez, átéreztem. De nem tudtam elképzelni, hogy kijön ide négy német katona autóval, és ez megéri nekik. Ez volt később is… Negyvennégyben bujkálnom kellett. Az igazi kín az volt, hogy embereknek ezzel gondot okozok. Az egyik Veszprém megyei faluban heteket töltöttem egy kamrában. Életemben annyi befőttet nem ettem. A veszély kifejlesztett bennem egy torz humorérzéket… Egyszer majdnem belefulladtam a Sióba, akkor megijedtem. Nem tudtam úszni. Véletlenül elengedtem a fűzfaágat, és elmerültem. A lábam nem ért talajt. Aztán felnyúltam újra, és egy ágat sikerült elkapnom. A kutyák mindig megharapnak. Ez benne van a csillagképemben is. Hozzászoktam, hogy a kutyák mindig megharapnak. Déryék kutyája már egy darabot megevett a lábamból.

– Nélkülöztél a háború alatt?

– Rengeteget nélkülöztem. Az ostrom alatt sok ember idegyűlt. Közös szilasi ismerőseink. Mi Tihanyban akartuk végigélni, itt szinte semmi élelmünk nem volt. Aztán idekeveredett egy fehér ló. Nekem mezőgazdasági álmaim támadtak, de Némethék megbeszélték egy orosz katonával a lelövését. Azt a fehér lovat ettük hosszú ideig. A nők jártak a környékbe marharépát szerezni. Ozorán sem volt egy szem élelem, mert ötször cserélt gazdát. Ennek a háznak a fele szét volt lőve, még ez volt a szerencse.

– Ismered a magányt?

– Magános természet vagyok, nem érzem rosszul magamat egyedül. Ez az életformám. Bár vágyom társaság után. Feleségem későig dolgozik, mindig magánosan éltem. A messzi pusztán is el tudok lenni egyedül. Egyre kevesebb ember van, akiket ténylegesen látok.

Illyés erős arcán fáradtság hullámzik végig. Órák óta ülünk a kisasztal mellett. Besötétedett, ég a villany. Kint öt-tízpercenként megszólal a telefon. Úgy tűnik, a fáradtsága hirtelen ingerültségbe, haragba vált át. De udvarias ember, uralkodik magán. Szégyellem, hogy még vannak kérdéseim. Mégis megszólalok újra.

– Milyen a közérzeted?

– Jobb, mint tavaly volt. Én azt érzem, hogy Magyarország szélárnyékban van. Áldhatjuk a körülményeket. Régen volt ilyen nyugodt élete a nemzetnek. Most kellene megoldani sok mindent. Tisztázni. Van-e egyáltalán magyar nép? Most meg lehetne csinálni. Ez a reformok, a fogalmi tisztázások évtizede. De szellemi életünk ezt nem appercipiálta. Ki leszünk téve megint a körülményeknek, ha nem lesz elég belső energiánk. Nagy a belső közöny. Van egy szemlélet, amelyik nem szereti a magyar népet. Pedig most lehetne tenni valamit. Nem a parlamenttől várni, mit szervez meg, hanem te, mint szellemi ember mit teszel értük…

– Mi az életünk értelme, mit kell csinálni az életben?

– Megtoldva, amit Camus mondott. Tolni fel a követ a hegyre, hátha egyszer fent marad.

– Másokkal összevetve milyennek látod a magyar népet?

– Borzalmas történelme volt. Nem ismerek még egy népet, amelyik ennyit szenvedett. Idedobva idegenek közé, mint a más formájú csibe a baromfiudvarba. Meg kellene vizsgálni, hogy a legrégibb értelemben van-e magyar nép? Jó alkatú, de semmi nemzeti tudata nincs. Amíg fel nem pofozzák, addig azt sem tudja, hogy van. Abban a sváb községben, ahová engem német szóra adtak, magyart gyalázó verseket, mondókákat tanultam németül… Népünk pacifista, mert keleti. Átenged mindent. Nem volt polgársága. Óriási tennivalók vannak. A statisztikák szerint a halálba megy. A törököket sem csak mi vertük ki, és azonnal jött a német. Akkor veszett el valami véglegesen. Nem úgy nép a magyar, ahogyan a többi nép az. Sok itt a tennivaló. Ahogyan Kölcseyék kimutatták a nagy veszélyt, s ez negyvennyolcban erőt adott. Nekünk pontosan ki kellene mutatni, hogy hol tart ez a nép. Én éltem egészséges nemzetekben, tudom, hogy ott milyen az életműködés. Igen érdekes dolog magyarnak lenni, mert a végzet játékát láthatjuk anyanyelvi közösségünkben. Akik nem törekednek népünk megismerésére, hanem szétbomlasztottságát a maguk egyéni érvényesüléséhez használják fel, saját létüket is veszélyeztetik ezáltal.

– Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?

– Igen… Ezen sokat gondolkodtam. Az ember előtt nincs megoldhatatlan probléma. Ha erre fordítja erejét. Logikailag még a halál is legyőzhető. Elvileg. Hogy aztán milyen tragédiák jönnek be, az sok mindentől függ. Jól tudom, nem isten kezében vagyunk, hanem a saját sorsunk a saját kezünkben – mondta Illyés Gyula.

Kabátot vett, kikísért a kerten, kinyitotta a kaput. Messze lent csillogott a város. Szemlőhegy környéke nyirkos homályba burkolózott. Illyés elmagyarázta az utcák rendjét. Elbúcsúztam.