A Vigilia beszélgetése Illyés Gyulával*
|
|
– Aki már a senki földjén van, az nincs a fedezékben. Akit a Törvény földre vert, az már érezte karján a Törvény kezét, ha a Törvény kezének melegét még nem is vette észre. És aki azt kérdezi: mi lett az Isten (azokban, akik tévesen vagy kételkedve élik az Istent), egyszer azt a kérdést is fölteheti: mi és ki igazában az Isten. Az az Isten, akivel nem egy ellene tusakvó találkozott már a „hite senki-földjén”. Úgy, hogy esetleg maga sem tudta biztosan erről a senki földjéről, hogy már hitének a földje.
– A végső megoldás, bárminek nevezzük is: Isten vagy a causa sui, az emberi életnek, sőt a világ létének az alapkérdése és alapténye. Ettől függ az egyedi ember életútjának indítása és befejezése, de a történelem további menete, az emberi jövő is. Épületet alapozni, tető alá hozni és tovább építkezni csak tervek ismeretében lehet. A megszerkesztett valóság mögött a Szerkesztő akaratának a számbavétele a legtermészetesebb. Tisztességes viszony az, amelyben a gyermek nem ismeri az apját? Aztán az üdvözülés kérdése. Azt mondjuk, Jézus megváltotta bűneitől az emberiséget. A római birodalomban erre bizonyára szüksége volt az embereknek, de kérdés, hogy ma is szükségük van-e rá? Amikor az ember önmaga fölé emelkedik, olyan tudás birtokába jut, hogy megszerkesztheti és kivitelezheti a holnapját? Számomra a boldogság a bűntelenség állapotát jelenti. Az egyes ember pedig már most is képes lehet arra, hogy bűntelenül, tehát boldogan éljen.
– Esszé-regényében a Kháron ladikján-ban így ír: „Az öregkor az a végső időszak, amely alatt halhatatlannak deklarált lelkünket az üdvösség felé irányíthatjuk: ami nélkül annak része az örök kárhozat. Hogy a vallás mi vigaszt – vagyis mi praktikumot – tud nyújtani, azt majd a halállal szembenézve részletezhetjük.” E könyvének és Tiszták című tragédiájának ismeretében úgy tűnik, hogy írójuk immár elhagyta „hite senki-földjét”, és feladva passzív várakozását, maga kezd tevékenyen nyomozni Isten után.
– Mindkét műben személyes, belső kérdéseim is benne feszülnek. Istenkeresés? Nem: értelemkeresés. Minden élet titkának, értelmének a fejtegetése. Egyszer valamennyien ott állunk a halál előtt, és azt vesszük észre, nincs elég vigaszunk. Nem vagyok ateista, mert az is eleve tagadást jelent, elzárkózást valami elől, amiről senki és semmi nem tud bizonyosat. Kész vagyok Isten befogadására is, mint a dolgok végső értelmének, az egész teremtés befejező aktusának a befogadására, de tudjam, értsem, igazoljam a magam számára. Műveltségem, vagy talán inkább félműveltségem egyelőre ellenáll, kevés és hiányos a bizonyítás. Értelmem sokkal gőgösebb, hogysem beérné sovány vigasszal. Még meghódításra vár. Ha a végső értelem Isten, miért nem ismerhetjük meg őt? Miért titkolózik, miért hagy bennünket bizonytalanságban?
– Ha jól tudom, felesége és Ika lánya is pszichológusok, az emberi lélek feltárásán és gyógyításán fáradoznak. De vajon mindig biztosak az eredményben? Sikeres minden beavatkozásuk? A léleknek olyan mélységei, olyan szövevényei vannak, amelyek beláthatatlanok és megfejthetetlenek maradtak. Gyakran önmagunk számára is fehér folt, járhatatlan terület vagyunk. Jogosan követelhetjük-e Isten teljes megismerését?
A Tiszták-ban mintha éppen erről szólna, hogy az emberiség azért nem képes megismerni az egy igaz Istent, mert nem tud megszabadulni az Ördögtől, az őt szüntelenül kísértő rossztól, aki szinte ugyanolyan hatalommal rendelkezik, mint az Isten. Törekvései így minduntalan zátonyra futnak: a történelem e két erő időtlen mérkőzésének színtere.
– Igen, így igaz. Éppen ezért találom, hogy Isten létére, mint a végső értelem valóságára nincs kielégítő bizonyíték. A történelemben olyan vérzivatarok voltak, annyi szenvedés esett, aminek az idő múltával kevés, vagy egyáltalán semmi haszna nem volt, s ezáltal „megkérdőjelezhető” az értelemkeresés túlvilági útja is.
– Isten azonban nem evilági érzéki tapasztalás tárgya. Ha pedig az értelem mint értelem fogyatékos ahhoz, hogy a teremtett dolgok tényleges és abszolút létét megismerje, hogyan képes Isten létét bizonyítani? Igaz, hogy számunkra lét és lényeg valóságosan is azonos Istenben. Mégis: értelmünk istenfogalma és Isten léte között majdhogynem áthidalhatatlan szakadék tátong – a puszta értelem Isten fogalmának megismeréséből nem tudja létét egzaktan bizonyítani.
A mai hivő értelemkeresése itt, földi méretek és határok között megy végbe. A világban élve és közreműködve jut a végső válasz birtokába, amikor a teremtett lét tiszteletéért, az emberibb emberért küzd, a szenvedés és öröm megbecsülését és értékét hirdeti, az emberben Isten képét, hasonlatosságát vigyázza. Ha eleget tesz küldetésének, üdvözülése már több, mint ígéret.
– Tetszik nekem, hogy ilyen magabiztos a hitében, meggyőződését őszintén vállalja. Öcsémnek tartom ezért, s értelemkeresésemben bajvívó társamnak.
– Milyen megoldásra számít értelemkeresésében? Lát-e akadályokat, amelyek hátráltatják? A Bölcsek a fán című tragikomédiája általános, feszült várakozással zárul, rejtélyes nyitottsággal a jövő felé. Mire és meddig kell várnunk?
– A Bölcsek a fán-t a mindenfajta fanatizmus ellen írtam. A fanatizmus ellen, amely a tehetetlenség és az értelmetlenség megnyilvánulása. Értelemkeresésemben most tehát meg tudom állapítani, mik azok a tényezők, amelyek ellene mondanak az értelemnek, elkendőzik a teljes felismerést. A fanatizmus eltorzítja gondolkodásunkat, megfertőzi az agyat, és ugyanolyan ázalagokká teszi az emberi lényt, mint amilyen a teremtés kezdetén volt. Vagy másképpen fogalmazva, a különböző tartalmú és indítékú fanatizmus oda juttatja őt, hogy a hibás logikai fonal végén visszakerüljön a fára.
Mire és meddig várjunk? A darabban ezt így „közelítem” meg: „Nincs repülés gyönyörűbb, ragyogóbb, mint / eszmének, tudománynak a szárnyaival / szállni előtted irányért, emberiség! / Elragadó! Akik ezt mívelhetik: elragadók. / Már ha ragadni, valóban / képesek is valamit: ki a bajból / vagy föl a mélyből, azaz / összefonódva szilárdan a lenti világgal…”
Végül is: a túlvilág csak olyan lehet, mint mi. Meghosszabbított élet. De látomásaink, arany álmaink eleven megvalósulása is. A Vízöntő Korszak. Kristálytiszta kinyilatkozás. Az öregek előőrsként bandukolnak feléje…
|
– Hogyan látja a líra szerepét korunkban?
– Platón nem adott polgár-, illetve létjogot köztársaságában a költőknek, a költőinek. Hova vezetne, ha a költők viszont diplomáciai retorzióként a szépség területéről zárnának ki mindent, ami a szó legközvetlenebb értelmében res publica? A köz dolga a múzsa szemében éppúgy egy dolog a milliárd közül, akár az esthajnal, a déli szél vagy a kedves keble. Platón nem demokratikus, a Múzsa az.
A világ mozog. A történelem formálódik. S csak átmenetileg old fel a cselekvés vállalása a cselekvés kényszere alól. A lírának nem csupán a költő élete olyanféle „anyaga”, amilyen a szobrásznak az agyag, de a köz élete is. Függetlenül attól, ráteremtődött-e erre a közéletre vagy sem. Mert ez nem választás dolga már. Ahogy az életé sem. Művész nemigen teremtődik erre. Már csak azért sem, mert művészetre teremtődik. De természetünk ellentmondásaival szemben vállalni valamit, helytállni valami mellett: ez már csírájában drámai költészet. Vállalni s betölteni a nem választott sorsot: ez tehet lírai pályafutást is tragikussá.
– Mit tart mai irodalmunk legfőbb gondjának?
– Keveset beszélünk az egyszerű emberek, a fizikai dolgozók gondjairól, életéről, hogy a valóságosan tevékenykedők becsületét helyreállítsuk, s minél inkább megszűnjön a még létező távolság az értelmiség és a fizikai dolgozók között, akik ma is a társadalom igazi terheit viselik. Világszerte divatos – s nálunk is – az értelmiségi figurák tépelődéseinek, válságainak ábrázolása, nemegyszer csinált szituációkban, az élet valódi problémáitól elvonatkoztatva. Föladat, hogy társadalmunk e két vezető osztályának képviselői is irodalmi rangot kapjanak.
– Magyarország a tehetséges költők országa. Pazarlón is bánunk velük. A bőség zavara azonban hol a lapszerkesztők, hol a kritika, hol a heterogén olvasótábor ítélőképességét csökkenti. Milyen tanácsot ad a kezdő költőknek?
– A versnek elengedhetetlen tartozéka a meglepetés. Ha ez rögtön a költemény elején nem következik be, s az egyik sor nem rántja szinte maga után a másikat, a bennünk fölkeltett várakozással: a verset nem volt érdemes megírni, hisz semmi újat nem tudat.
– Mi az az érzés, amely elszorítja szívünket, amikor magunk mögött hagyjuk régi önmagunkat? Ifjúságot, szerelmet, történelmet? Amikor látjuk, hogy a világ kitágul és összezsugorodik előttünk, mert vagy túlontúl sokat, vagy éppen ellenkezőleg, túlságosan is keveset ismertünk meg belőle? Elérkezhet az idő, amikor a világ egészséges ereje, csatazaja, tömérdek kincse nyomasztani kezd bennünket, depresszióba hajszol. Féltjük a magunkét: gondolatainkat, tisztességünket és a nekünk járó, de nemegyszer megtagadott elismerést.
– Századunk nagy változásairól – a csalódásokról és megvalósulásokról – azok tudnak helyes képet adni, akik ezeket a változásokat szinte magukban olvashatják… vagyis, akik nagyjából olyan idősek, mint a század. Akik szellemi életének megindulása egybeesik a század nagy eseménysorozatainak megindulásával. Akik kamaszfővel afféle tanítvány-tanító kapcsolatba kerülnek magával a történelemmel. Hogy aztán résztvevői, majd az eredeti kapcsolat megfordításával ők legyenek tanítói a történelemnek, a nem kis költséggel szerzett tapasztalatok birtokában.
|
– Az Ingyen lakoma című kötetében ismét megjelentette 1933-ban írt tanulmányát a katolikus költészetről. Többek között így summázza mondanivalóját: „A katolicizmus, mely a társadalom minden területén hatalmat és tekintélyt szerzett, a költészet területén semmi eredményt nem tud felmutatni. Szellemi mozgalmai az agitáció jegyében és nívóján folynak, képviselőiből hiányzik az élmény és a meggyőzés ereje.” Ma is fenntartja akkori állításait?
– Annak idején a katolikus irodalmat méltatva, erősen fogalmaztam. Az új kiadásban javítottam, enyhítettem a megállapításaimon. A kemény ítéleteimet az is indokolta: féltettem a katolikus irodalmat; azt szerettem volna, ha jobb és egyre színvonalasabb lesz. A vulgarizálástól, a primitív hitvédelmi funkcionálástól féltettem.
A katolikus irodalom is csak akkor irodalom, ha művészileg, tartalmilag is egyenrangú a többi irodalommal, ha igyekszik azt – ha lehet – még magasabb fokon művelni. A feladata is végeredményben ugyanaz, mint a többié – még ha más eszmék és szenvedélyek fűtik is –: a világot magyarázni, értelmezni az ember és világ kapcsolatát, létünk értelmét vizsgálódva keresni. Sajnos, hosszú időn át ezt a szerepét nem tudta betölteni. Még Claudel is, akinek őszinteségében egy percig sem kételkedem, túlságosan leegyszerűsít, nem tud az értelmemhez szólni, nem tud meggyőzni. Bernanos és Péguy képes volt felkelteni szellemi érdeklődésemet. De a katolikus irodalom átlaga megrekedt a szentimentalizmusban, a hitigazságok monoton ismételgetésében, s azt hiszi, ha sokszor leírja: Uram, Uram! vagy sűrűn használja Isten nevét – eleget tett minden formai és tartalmi követelménynek.
Engem különben is taszít az Isten folytonos emlegetése; ez ma nem vallásos világnézetű költőknél is gyakori. Komolyan veszem az ősi tanítást, hogy Isten nevét hiába ne vedd. A zsidók állandóan megkerülték Isten nevét, inkább körülírták, sejttették, hogy róla van szó. De hogyan is lehetne kifejezni, egyetlen szóban definiálni azt, aki magáról – a biblia tanúsága szerint – annyit mondott: „Az vagyok, aki vagyok.” A kimondhatatlanról tehát köteteket, könyvtárakat lehetne írni, anélkül hogy valójában pontosan meghatározhatnánk és nevén nevezhetnénk. Ezért vonzó számomra Pilinszky költészete, amely fáradhatatlan a „megközelítések”-ben, az áttételekben, és nagyon sokat elmond Róla, anélkül hogy kiejtené a nevét. Nagyon rokonszenves nekem a mohamedán művészet, amely Allahot sohasem meri direkt módon ábrázolni, de még a prófétáját is ritkán. Ugyanezt tette más vonatkozásban André Frénaud, a neves francia költő (aki egyébként materialista), amikor a Háromkirályok című kötetében éppen vallásos jelképek, bibliai történések és hangulatok segítségével mondott el olyan dolgokat a világról, a belső életről, amelyeket csak velük, csak így tudott megvilágítani, hűséggel megrajzolni.
|
– Említett tanulmányában Sík Sándorról azt írja, hogy „kortársai között még ő a legfigyelemreméltóbb, a legkulturáltabb”. Úgy tudom, Önt hosszú időn át mély barátság fűzte hozzá.
– Sík Sándorral kezdettől fogva egészen a haláláig jó barátságban voltunk. Hite és embersége tiszteletet keltett mindannyiunkban, akik ismertük őt. Hogy mint költő nem tudta kinőni magát, annak nyilván megvolt az oka, és ez elsősorban nem is a tehetségében keresendő. Inkább azokban a körülményekben és azokban az emberekben, amik és akik körülvették őt. A hierarchia olyan szellemiséget árasztott az egyházban, hogy felszabadult, kétkedő és vitatkozó, az értelmet megragadó katolikus irodalom nálunk nem születhetett meg; ezért valójában hatni sem tudott. Sík Sándor volt talán az egyetlen a maga idejében, aki költői programmal, becsülettel akarta szolgálni a hitét.
– A jelenkor keresztény költőinél a „belső világ” már nem helyezkedik szembe a külső világgal, hanem átjárja és átöleli azt. Az Egy és a Minden vágya fűti, mely a megtapasztalt valóságot is szakralizálja. A „spirituális” költő azt a valóságot kutatja, amelyből maga a szó is származik. De ez a szó többé nem „rács” a számára, amelyen keresztül a világot kémleli és felfedezheti, hanem részvétel a megállíthatatlan teremtő aktusban. Korhűsége és egyetemessége arra kötelezi, hogy távol tartsa magát minden erőszakolt apológiától, agitációtól.
– Ritkán beszélünk manapság azokról az írókról, költőkről, akik nem tartoznak semmilyen csoportosuláshoz, hanem és mindenekelőtt a hitükhöz tartoznak. Ezek a keresztény világnézetet vallók és élők nem pályáznak mindenáron babérra és hírnévre, hanem teszik, amit tenniök kell, amit diktál a szívük, tolluk, szerényen, feltűnés nélkül. Ideje felmérni szerepüket és jelentőségüket a magyar irodalomban. Tulajdonképpen ők alkotják ma a keresztény írógárdát. Tehetségük, munkásságuk nem látványos, de nélkülözhetetlen és termékenyítő.
– Ön a Vigiliának régi és hűséges olvasója. Hogyan vélekedik a megújhodott folyóiratról?
– Okosan szerkesztett, színvonalas lap lett. Örülök annak, hogy nem a régi módon akar katolikus lenni: elzárkózó, a világ új jelenségeiről tudomást nem vevő, kudarcokat védő és nem beismerő. Beleillik a magyar irodalmi élet java termékeinek sorába.
|
– Mit ért korszerű magyarságtudaton?
– Helyünk és helyzetünk reális ismeretét, nemzeti értékeink, hazaszeretetünk ápolását és elmélyítését, állandóan növelve szellemi kincseinket, a nép kulturális fokát, intelligenciáját, amelynek következményeképpen nemcsak az egyes ember kapcsolata finomodik, válik sokoldalúbbá, türelmesebbé és megértőbbé a másik iránt, hanem országon belül az egyes társadalmi csoportoké is, sőt országon kívül az egyes embereknek és nemzeteknek a más népekhez, nemzetekhez fűződő viszonya is. Ezzel azt is akarom mondani, nem szabad szégyellni azt, hogy magyarul beszélünk, de abba sem szabad beletörődnünk, hogy bárhol a világon szégyellni kelljen azt, ha valaki magyar anyanyelvű, és emiatt hátrányos megkülönböztetésben részesüljön.
– Ön a magyar sorsproblémákról írott, Lukács Györgyhöz címzett nyílt levelében napjaink égető kérdéseit fogalmazza. Aggódva teszi szóvá a születések számának csökkenését a legutóbbi két népszámlálás között, a válások nagy számát, az öngyilkosságok, az abortusz növekvő százalék arányát. Mindehhez még hozzátehetjük az alkoholizmus okozta károk és a fiatalkori bűnözés adatait is.
– Sorskérdéseink okát közösségi életünknek nem ma meghibásodott működésében látom. Az okok régiek. Mai közpanaszainknak zömét is ide tudnám visszavezetni. Ide tehát az orvoslat módozatainak meglelését is. Itt nincs helye sem a hiúságnak, sem a szégyenlősségnek. Helye itt csak komoly fölmérésnek, adatelemzésnek van.
Fájdalmaink, bajaink többségét én a közösségi – a nemzeti – tudat állapotával kapcsolom össze. Ha ez a tudat jó, az élet működése – a sorsproblémák megoldhatása is – helyes irányú, jó megoldást mutat. Sorskérdéseink ma megoldhatók. Közösségi gond, társadalmi érdek, hogy ezt mihamarabb megtegyük.
– Sorskérdéseink alapos és végérvényes megoldása azonban el sem képzelhető az egész magyar társadalom részvétele, cselekvő egysége nélkül. Hivő és nem hivő, kommunista és pártonkívüli, pap és állami tisztviselő segítségére egyaránt szükség van. Össznépi érdek, hogy megszűnjenek a néhol még alkalmazott megkülönböztetések, a maradék gyanakvás és a bizalmatlanság is felszámolódjék a vallásos világnézetű emberekkel szemben.
Ha például egy mai fiatalt az a sérelem ér, hogy bizonyos pályák zárva maradnak előtte, mert papi gimnáziumban érettségizett, olyan lelki traumával indul az életnek, ami gondolkodását, munkamorálját, közösségi magatartását később kedvezőtlenül befolyásolhatja.
– Igen, itt-ott még akad erre példa. Én is nemrég segítségkérő levelet kaptam, hogy egy rokon fiatalembert támogassak egyetemi felvételén. Megtudtam azonban, hogy mivel Pannonhalmán végzett, nincs sok esélye. Elfogadhatatlan számomra ez a megkülönböztetés már azért is, mert tudtommal a papi gimnáziumok jó felkészültséget adnak, az oktatási színvonal kifogástalan, s az itt végzettek többsége választott szakmája területén és az egyetemeken is megállja a helyét. De azt is hozzá kell tennem ehhez, hogy ami a szellemet illeti, az nemegyszer éppen vallásos meggyőződésünk ellen fordítja a diákokat. Tudniillik az életre, az életképes hitre való nevelés már nem megfelelő. Én is jártam egyházi iskolába. Ezért lehettem tanúja sokszor annak, hogy a papi gimnáziumban végzett fiatalok hányszor váltak hitehagyottá, ateistává.
|
– A korszerű műveltséggel bíró, sokoldalúan képzett, hazájukat és népüket szerető papok, akik komolyan veszik hivatásukat, a társadalomnak is nagy szolgálatot tehetnek. Lelkipásztori teendőik felelősségteljes ellátásával – prédikációikban, a szentségek kiszolgáltatásakor stb. – híveiket helytállásra nevelhetik: önmaguk és mások együttes vállalására, az élet nehézségeinek, emberi gyöngeségeknek türelmes elviselésére, munkájuk megbízható végzésére. Véleménye szerint papjaink nyújthatnak-e jelentős segítséget sorskérdéseink morális orvoslásához?
– Igen. Az már régi megállapítás, hogy az emberek, ha belső kérdések feszítik őket, és nem tudják azokat önállóan rendezni, pszichoanalitikushoz vagy paphoz fordulnak segítségért. De túl ezen, népünk a nemzeti műveltség fejlesztésében sokat köszönhet tudós papjainak, akik kezében valamikor a nép művelődésének az ügye, kulturális kincseink java összpontosult.
De a papokon kívül – ha már előhozta ezt a kérdést – szólnunk kell az apácákról is. Minden társadalom kitermel olyan nőket, akik képtelenek a házastársi együttélésre, alkalmatlanok a családalapításra. Ezek régen elmentek betegápoló nővérnek, mert ott „kiélhették” anyai ösztöneiket, és mint Krisztus jegyesei, szublimálták szexuális életüket. Lengyelországban, Csehszlovákiában megmaradtak a betegápoló nővérek, nálunk viszont csak tanítórendek működnek. Nagy kár értük, mert munkájukat hivatásként végezték, megható gonddal és áldozatkészséggel. Ma, amikor éppen a kórházi betegápolás szinte társadalmi méretű gondot okoz, mert nincs megfelelő számú személyzet, kevés a hivatás, ne feledkezzünk meg róluk, már csak hasznuk miatt sem.
Vajon a betegnek vagy a haldoklónak mindegy-e az, ki gyógyította meg? Ki ápolta? Ki fogta le a szemét?
– Marx azt tanítja, hogy az ember mindenfajta szükségletét – tehát a vallásost is – tudomásul kell venni, számolni kell vele. Ha pedig ma embernek meglevő szükséglete a vallás, igénye a templom, ennek kielégítését nem tekinthetjük másnak, mint személyes döntés eredményének, lelkiismereti kérdésnek. „Bizonyos, hogy a vallásos szükségletben – írja Lukács György – gyakran az önkiteljesedés felé ható, igazi emberi törekvések hozhatók mozgásba, amelyek nyomtalan eltűnése szegényebbé tenné az emberi életet.”
– Elmondok egy megtörtént esetet. Szűkebb pátriám egyik falujában egymásnak nagy ellenfelei voltak a helybeli pap és a tanácselnök. Nálunk ma is megvan az az ősi szokás, hogy a katolikus temetésen a kántor strófákba szedve elénekli az elhunyt élete útját, állomásait, elsiratja a halottat. A tanácselnök kemény ember hírében állott, soha a templom felé sem nézett. Végóráját közeledni érezvén, meghagyta, hogy egyházi temetése legyen. A sírnál a kántor – szokás szerint – elsiratta őt, végigsorolván élete eseményeit, közéleti tevékenységét, kitüntetéseit, érdemeit.
Így élnek együtt manapság az emberben a vallásos igények és a felelős tisztségviseléssel járó kötelezettség, a látszat és a belső valóság. Ha valamilyen oknál fogva rákényszerülnek, hogy ezt a belső valóságot eltagadják, ezzel csak lappangó feszültségeket teremtünk, amelyek újabb konfliktus melegágyaivá válhatnak.
– Ezekkel a feszültségekkel magyarázható, hogy a nemzetben még vannak olyan alkotó energiák, amelyek nem szabadultak fel teljesen. Az ország, a nép javát szolgáló produktív erők nem egy helyütt háttérbe szorultak azért, mert nyíltan megvallották vallásos meggyőződésüket.
– Meg vagyok győződve arról, hogy ez az itt-ott még észlelhető jelenség hovatovább konzervatív állásponttá merevedik. Hiszen a társadalom ügye mindig az egész nép ügye, minden állampolgár ügye. Ahol a végzett munka, a közösségnek tett szolgálat az ember mércéje – ez a megkülönböztető szemlélet visszahúzó tényező.
Egyébként nekem sohasem volt mindez gondom. Nem tekintettem soha úgy emberekre, társadalomra, hogy ezek hivők, ezek nem hivők, ezek ilyenek, azok olyanok. Mindennél fontosabb, hogy bárki ember legyen.
– Hogyan értelmezi a szocialista nemzeti egység megvalósításának nagy és lelkesítő tervét?
– A nemzeti egység megteremtésére irányuló törekvést nem értelmezhetem másként, mint egy valódi és gyakorlott egység megteremtésének nagy kísérletét. A magyar nemzet máig sem egységes. Franciaországban éltem hosszú időn keresztül, s mindig arról álmodtam, hogy egyszer a magyar is ilyen egy tömbből faragott, egy akaratú nemzet lesz, amely tisztában van nemzeti értékeivel, erejével és történelmi végeznivalójával. Sokszor tapasztaltuk azonban ennek éppen az ellenkezőjét. Noha elérkezett az ideje, és megteremtődtek a feltételei annak, hogy ezt az egységet létrehozzuk.
|
– Cikkeiben, tanulmányaiban már több ízben kifejtette, hogy a társadalmi tökéletesedés egyedüli útjának, az ember jobbá válása eszközének a műveltségi szint állandó emelését tartja. Gondolja, hogy az általános kulturálódás, az ismeretek elsajátított halmaza önmagában megoldja az ember lelki válságait is?
– Az a tétel, hogy a munka felszabadítása, amin általában a munka megszüntetését értjük – tehát a gépesítésnek, a teleautomatizmusnak olyan fokát, amikor az embernek legföljebb csak napi három-négy órát kell dolgoznia – s ami egyúttal az ember felszabadítását is jelentené –, hamis alternatíva. Amíg az ember nem ér el egy olyan műveltségi szintet, az emberi érintkezésben egy olyan magasságot, hogy fel tudja használni létrejövő szabad idejét; amíg nem tanítjuk meg az embereket arra, hogyan építsék magukat és egymást – a munkaidő csökkentése nem hozza meg a várt eredményeket. Éppen fordítva igaz a dolog: a kulturált, fejlett tudatú ember tud majd élni a szabad idő lehetőségeivel, az számolja fel a munka terheit.
– De hol a garancia arra nézve, hogy egy homo supersapiens nem él-e majd vissza megszerzett szellemi és esztétikai vagyonával? Nem fogja-e mások elnyomására, pozíciói és gyors karrierje védelmére, önző célokra felhasználni? Tetteit tetszetős magyarázatokkal igazolni?
– Amit Ön mond, az inkább a civilizáció veszélye. Az elkényelmesedésé, a lustaságé. A háztartási gépek, kommunikációs eszközök hozzászoktatnak bennünket ahhoz, hogy mindent készen kapjunk. A körülményeink, informálódásunk elmechanizálódása azonban nem a kulturálódást, nem a gazdagabb tudatú és érzelmi életet élő önálló embert jelenti. A műveltség, önmagunk szellemi bővülése ugyanis fejlett, érzékeny idegrendszert eredményez, és az ember olyan kifinomult esztétikai és etikai érzékkel fog rendelkezni, hogy ez a társadalmi és közvetlen emberi kapcsolatokból előbb-utóbb kizárja a tragikus konfliktusokat.
– Mindez nem biztosíthatja az ember „belső” növekedését, érzelmi kiteljesedését, nem lesz általuk szeretetre méltóbb. Okos lesz, félelmetes tudású, konstruktív, de ezzel még nem tesz szert jobb morálra, egészségesebb lelkületre. Nem véletlen, hogy az ember végső sorsának kérdése, a fejlődés kimenetelének problémája ma égetőbb, mint valaha is volt. Nem gondolja, hogy e tekintetben a vallás, a kereszténység példaadása, erkölcsi nevelő ereje megmarad, és továbbra is nélkülözhetetlen szerepet tölt be életünkben?
– Ez kétségtelen. Ma is ugyanazokat az erkölcsi alapelveket valljuk, amiket a kereszténység időszámításunk kezdetén megfogalmazott, s amelyeket a zsidóságtól örökölt. A szeretet himnuszánál szebbet és többet mi sem tudnánk mondani. De úgy érzem, ez mind kevés a mai ember értelmének…