Magyar irodalom – Világirodalom^*

Folyóiratunk (a Kritika) májusi számában jelent meg Almási Miklós interjúja Lukács Györggyel. A beszélgetés során Lukács György összefoglaló érvénnyel ismertette a magyar irodalom világirodalmi helyére vonatkozó gondolatait, mindig erélyesen megkülönböztetve a valódi világirodalmi értéket a provinciálistól, a történelmi szempontból haladó műveket a csupán helyi érdekkel fölruházott alkotásoktól. Az interjú Lukács György régebbről ismert nézeteit elevenítette föl, de ki is egészítette azokat a fejlődésrajz némely elemének újszerű értelmezésével. A téma fontossága és időszerűsége kívánta meg, hogy elsőül Illyés Gyulát kérjük föl, mondja el véleményét az interjú gondolatmenetéről.

 

 

A magyar irodalom világirodalmi szerepének lehetőségeiről és akadályairól századunkban újra meg újra eszmecsere indult. Sem Babits Mihály esszéjét, sem a legtöbb, két háború közötti tanulmányírót, de a témával foglalkozó maiakat sem a nemzeti elfogultság fűtötte. A helyzetfölmérések józanságról tanúskodtak, s azt a keserű belátást fogalmazták meg nemzedékről nemzedékre, amelyet elsőül Babits írt le a magyar irodalom világirodalmi útját, hírét szemlélve: „úgyszólván semmi siker…” Lukács György gondolatmenetét sok helyen mégis túlzónak, egyoldalúnak érezzük, még akkor is, ha a magyar irodalomnak a világirodalmi tudatban alig is mutatkozik valami nyoma.

Illyés Gyulától először épp erre várnánk választ: világirodalmi ismeretlenségünk okát valóban a magyar irodalmat meghatározó provincializmusban kereshetjük?

Lukács Györgynek kamaszkorom óta vagyok szellemi adósa. Első esztétikai olvasmányom az ő még 1919-ben megjelent népszerű füzete volt; újságpapírra nyomták; egy vidéki állomáson vásároltam meg. Az első mondata azóta is a fejemben van: „Minden kultúra esztétikai kultúra.” Nem értettem akkor, de Lukács épp azok közé a tanítómesterek közé tartozik, akiknek a gondolataival az ember akkor is gazdagodik, ha nem úgy veszi magába azokat, hogy rögtön elfogadja, hanem vitázik velük. Ezért fogadtam tisztelettel, hogy vitatársa lehetek; azzal a hajdan keletkezett tisztelettel akarok hozzászólni ott is az ő gondolataihoz, ahol azokat másképp szeretném interpretálni.

Cikkében három nagy vonalat látok. Az egyik a világirodalomnak a fogalma; a másik a „provinciálisnak” a fogalma; a harmadik pedig – ami kezd már afféle nemzeti kisebbségi érzésünk lenni: – miért nincs helyünk a világirodalomban.

Az elsőt, hogy mi tulajdonképpen a világirodalom, Lukács úgy fogalmazta meg, ahogy magam is itt-ott már körvonalaztam. Világirodalom nem azoknak a műveknek az összessége, amit az ember elolvas (már csak azért is, hogy jól tudjon társalogni), hanem, véleményem szerint, egy civilizációnak, a mi civilizációnknak afféle tudata. Vannak ugyanis művek (és vannak írók), amelyek szinte szótári fogalmakká váltak az emberi agyakban. Amikor kimondom, Harpagon, már nem is műre gondolok voltaképpen, hanem egy típusra; hogyha kimondom, Karenina Anna, nemcsak a nőalak jelenik meg előttem, hanem egy óriási kérdéskör. Hogy kiket fogadunk be ebbe az én értelmezésem szerinti szótárba, az valóban történelmi korok szerint változik; Lukács György kitűnően fogalmazza meg. Azt szeretném hozzátenni, változik ez a fogalom majdnem földrajzilag is; egy amerikai általános műveltségű ember agyában hovatovább a világirodalom másképpen alakul, mint például nálunk.

A legfontosabb jelenség a világirodalomnak e fogalmában tehát az, hogy ez a szótári jelentés néha nagyobb szerepet kap, mint maga a mű. Vannak ide tartozó, korukban nagy alkotások, amelyeket ma az emberek már el sem olvasnak. Vannak művek, amelyeket, ha olvastuk is őket, elfeledünk. És vannak művek, amelyekről később kiderül, hogy nem is voltak remekművek, tehát nem érdemelték meg azt a megbecsülést, amiben korukban részesültek, mégis kitéphetetlenül benne vannak a világirodalomban. Ilyen például Goethe Werther-je is, amelyet, azt hiszem, egyőnk se rajongva olvasna ma már újra.

Lukács György összefűzi a világirodalmi hatást a provincialitás eszméjével. Ahogyan gondolatmenetéből később kiderül, a szó használata nem a legszerencsésebb. Hasonlóan ahhoz, ahogy a „paraszt” melléknévként durvát, ostobát jelentett, a „provinciális” ma nálunk is barbárt, parlagit, elmaradottat idéz. Lukács mást ért rajta. Megkülönböztetve a lényegest a lényegtelentől, ő provinciálisnak nevezi például a francia irodalomnak a házasságtörésről szóló századvégi műveit is. Itt az irodalmi értékelés oly közel jut egy nem esztétikai értékméréshez, hogy bizonyos zavart idézhet elő. A túl tömör megfogalmazás szerint a házastársak hűsége, azaz, hogy a férj megbocsát-e a házasságtörő feleségnek, nem gyökeresen érdekes kérdés: provinciális. A provinciális szó helyett én inkább parciálist használnék Lukács gondolatának a meghatározására, vagyis az egész közösségre vonatkozó probléma helyett egy résznek a kiemelésére. Hogy megközelítsem az én gondolatmenetemet, már itt, ennél a párizsi példánál föl tudom vetni, hogy nem pusztán a „haladás”-hoz mért viszony határozza meg a mű értékét: az író nem azáltal vizsgázik, hogy milyen tárgyat választ magának. Még aszerint sem, milyen ítéletet mond. Mert például a házasságtörés problémája, mely szorosan hozzátartozik a nő felszabadulási problémájához, a tárgya a Bovaryné-nak is és a Karenina Anná-nak is. Tehát ezeket pusztán a tárgyuk szerint, vagyis aszerint értékelni, hogy parciális, vagyis Lukács szava szerint „provinciális” témát nyújtanak-e: félrevezető. Mert hisz kitől tudjuk, hogy magukat maradinak valló írók művei is lehetnek haladók? Magától Lukács Györgytől, a Balzacról írt fejtegetéseiben. S ez miért történhet így? Mert az általánosságokban eltévedhetünk: de a részletekben nem. A világmindenségről hetet-havat összecsacsoghatunk, a „provinciá”-nkról nem; ott az első hazug szóra megnyílik a föld.

Provinciális az, ami nem haladó; a világirodalomba való bejutáshoz haladónak kell – és kellett volna – lenni; a magyar irodalom azért nem világirodalmi rangú, mert nem haladó; mert provinciális. Tussal meghúzva így lehetne háromszögbe foglalni Lukács György pontjait. Kemény ítélet a múltra, szigorú jóslat a jövőre. Klasszikusaink éppúgy elmarasztaltatnak, akár a mai s holnapi reménységek.

Bár így volna, mégis. Bár úgy lehetne, hogy egy-egy mű ereje és pályája a művész kortársi állásfoglalásától és nem művészi képességeitől függne. Melyik író nem szívlelné meg az ebből folyó igazán egyszerű tanácsot?

Sajnos, nem így van; nem így lehet olyan jó értelmű hatást elérni, hogy a műveket határainkon is túl röpítse, be a világirodalom elíziumába. Hanem majdnem hogy fordítva; – ahogy azt Lukács György nem egy mondatában fölvillantotta.

A legújabb európai és amerikai irodalom azt mutatja, hogy a jó művész éppen a Lukács által „provinciálisnak” nevezett témából tud érdekeset és nagyot alkotni. S nálunk sem az történik, hogy ha valaki a magyar valóságot akarja ábrázolni, szükségszerűen a Baczur Gazsi-szerű parlagiasságba esik. A parcialitásnak, vagyis a részletnek a vállalásával én majdnem feladatot látok az író előtt.

Egyik legérdekesebb tünete az új, a huszadik század irodalmának az úgynevezett négritude irodalom. A néger írók szinte másról sem beszélnek, mint a saját „részleges” problémáikról. Ezek a problémák, noha csak a feketékre vonatkoznak, mégis az egész emberiségre tartoznak. Így hát, ha valaki a magyar valóságot nem madártávlatból akarja kifejezni, hanem a részleteiben, a ma lényegtelennek vélt zugaiban, azt én nemcsak hogy nem marasztalnám el semmiféle „provincialitás”-ban, hanem ellenkezőleg, megdicsérném a hűség dolgában. A pars-on át föltárni a totum-ot – az író azáltal tud művészileg igazit ábrázolni, ha egy-egy részletet ragad meg, és azt a részletet a legmagasabb világirodalmi igénnyel, beleértve ebbe a legáltalánosabb erkölcsi ítélő módszert is.

De hadd térjek még vissza Lukács Györgynek arra a megfogalmazására, hogy a művek azáltal válnak provinciálissá, hogy gondolatmenetükben a végső ítélkezése az írónak nem a haladás vonalába esik. Ez így túlságosan tömör, félremagyarázható. Lukács szerint például a Bánk bán és Az ember tragédiája azért nem „világirodalom”, mert „provinciálisak”, helyhez kötöttek. Általános érdeklődésre igényt azért nem tarthatnak, mert nem a kor időszerű, „haladó” eszméit szolgálják. Szerzőik nem egy általunk is helyeselt eszme szerint ítélkeznek bennük. Az ember tragédiájá-ban nincs határozott igen vagy nem. Se hús, se hal utolsó mondata miatt (hogy „ember küzdj, és bízva bízzál”) esik ki abból a lehetőségből, hogy a világirodalomba bekerüljön. Ezt én nem hiszem. Egyrészt nagyon egyszerű volna ezt a mondatot kihagyni vagy megváltoztatni, a mű lényegén semmit nem változtatnának ezáltal.

Az ember tragédiája szerintem pusztán azért nem került be a világirodalomba, és nem vívja ki Magyarországon sem mindenkinek az elismerését, mert nem színpadra készült mű volt. Olvasásra szánt gondolati költészet, amely úgy is megáll, ha nem viszik színpadra, sőt tulajdonképpen úgy hat igazán. Akár a Faust, amellyel össze szokták hasonlítani, amely szintén előadhatatlan színpadi mű, noha mint költői alkotás, óriási. Éppígy nem követhetem Lukács Györgyöt abban sem, hogy a Bánk bán pusztán azért maradt ki a világirodalomból, mert a királyhűség mellett hangzik el benne egypár szó. Ez abból a szempontból bírálható, hogy a Bánk bán utolsó felvonása a magyar köztudatnak a monarchiával való megalkuvását jelenti. A Bánk bán színpadi fogyatékossága nem ebben rejlik. Ugyanabban a korszakban, amikor a Bánk bán keletkezett, keletkeztek olyan hatalmas művek, amelyek bekerültek a világirodalomba, noha szellemük nem volt haladóbb, mint emezé. S keletkeztek olyanok, melyek kitűnőek voltak s haladók is, és mégsem kerültek bele a világirodalomba. Puskin például maga erősen nemzeti érzésű volt, ha nagyon akarjuk, még nemzeti elfogultsággal is illethetjük, de ez az ő alkotásának esztétikai értékelését nem befolyásolja. Fazekas Mihály műve igazán korszerű, megérdemelte volna rögtön a teljes világirodalmi elismerést, és ő sem kapta meg.

Azt a problémát tehát, hogy mi kerülhet be a magyar irodalomból a világirodalomba, más szempontból kell határozottabban megvizsgálni. Ha ugyan érdemes még mindig ezzel gyötörni magunk. Mert nem kis zavar származhat abból is, ha értékmérővé azt akarjuk tenni, hogy népek és irodalmak milyen arányban vannak benne a világ tudatában. Hamis volna az is, ha a mai írókat aszerint értékelnénk, hogy bekerültek-e a nemzetközileg olvasott írók közé.

Ez a módszer hasonlít ahhoz az értékméréshez, melyet a hírlapok űznek, statisztikát közölve arról, kik a legtöbbet olvasott írók. Ezek a statisztikai kivonatok egyszerre három irányban is sebeznek. Megsértik a nagy tehetségű, de kis közönségű költőket. Megsértik a sikeres írók olvasóit. Meg végül magukat a sikeres írókat.

Ehhez hasonlítható annak a rideg, számszerű, statisztikai méricskélése is, hogy egy-egy országból kik, hogyan s hányan jutottak be a világirodalomba, illetve maradtak ki abból. Petőfinek néhány évtized óta igen kedvező helye van az orosz irodalomban. Miért? Pusztán azért, mert Kun Ágnesnek sikerült, hogy a verseket Paszternak, Martinov, Zobolockij és a legjobbak fordítsák. De kívüle tudtommal valóban nincs olyan magyar író, aki ilyen „szótárszerűen” bent volna akár csak egy másik nép olvasóinak tudatában.

A ma élő magyar írók közül igen sokan nemzetközileg olvasottak. Ezt nézve nem is lehetne panaszolnivalónk, hogy a versenyben elmaradunk. De ezt a sikert sem olyan kategóriából ítélném meg, ahogy Lukács György teszi. A Švejk-et például, Hašeknek a művét úgy ábrázolja, s azért tartja a világirodalom részesének, mert a legújabb kor haladó eszméit fejezi ki. Megint föl kell vetnem azt: nem hiszem, hogy emiatt vált – különben méltán – népszerűvé Švejk alakja. Teremtett hozzá hasonló alakot egy kitűnő magyar író is, Tersánszky Józsi Jenő. A Kakuk Marci öt kötetének ítéletei, azaz eszméi még haladóbbak, mint a Švejk-éi; Tersánszky ösztönös szegénypártisága, tudatos társadalmi kritikája még élesebb, mint Hašeké. És hitelesebb: művészibb. A felelet mélyebben van arra, hogy milyen véletlen vagy törvény folytán nem jutott mégsem ez a mű olyan pályára, mint amilyenre a Švejk. Nekünk, mindkét mű ismerőinek van módunk mélyebbre néznünk: mi lehet valóban ennek az oka? Valóban csak megfelelő világszemlélet hiánya okozta, hogy a múltban igen kitűnő magyar művek nem váltak a világirodalom részeseivé? Valóban, csak az állásfoglaláson fordul meg, hogy mai íróink sem tudják fölkelteni az értékükhöz illő nemzetközi érdeklődést? Noha, mondom: igen sokan már ünneplésre méltó sikert szereztek, a legjobbak közül is.

Ugyanakkor vannak művek, amelyek nem nyerik meg az itthonihoz hasonló külföldi érdeklődést. De ismételhessem meg még egyszer, még nyomatékosabban kételyemet, hogy az már önmagában értékes, amit a világirodalmi piac magába fogad. Ismételhessem azt is, hogy annak elfogadásával nemcsak örök kisebbségi érzésbe tévesztenénk magunkat, de magunkat is meggyőznénk, hogy „hazulról beszéljünk”, kifelé, azaz ne az itteni problémákkal foglalkozzunk, hanem olyanokkal, amelyek ezeket a nemzetközi fórumokat érdekelhetik. Ez valóban provinciális volna, a szó elmarasztaló értelmében. Ha nem leszünk hívek a saját helyzetünk adta kérdésekhez, ha mást se keresünk, mint rögtön a nyugati – mert főleg erről van szó, a világirodalomról beszélve – olvasóközönségnek az ízlését –, nem hiszem, hogy ebből jó irány fejlődnék ki.

Hogy miért nincs helyünk a világirodalomban, ennek az okát százszor leírtuk: nyelvünk el van zárva a többi európai nyelvtől. Helyzetünk ezt nézve nem hasonlítható össze a dán, a svéd, a norvég irodalommal, mert azok oly rokon nyelvei az angolnak, illetve a németnek, hogy egyrészt a dánok, a svédek játszva megtanulják ezeket az idegen nyelveket; irodalmukat így könnyen le tudták fordítani, vagy tudtak arról beszélni a nagy nyugati kiadóknak. Kontaktusuk tehát elevenebb és közelibb volt. A mi esetünkben a leglényegesebb akadály az, hogy kivéve Gara László vállalkozását, nem volt olyan fordítói tábor, amely a magyar verseket méltó módon át tudta volna adni nyugat-európai olvasóknak. Hiába kerülgetjük újra és újra ezt a problémát, addig, amíg Nyugaton nem lesznek kellő számban őslakos betűértők, akik magyarul is tökéletesen tudnak, nem remélhetjük, hogy irodalmunk bejut abba a szent körbe, ahová különben – ezt a hiúság csitításául mondom – szomszédaink sem jutottak be jobban.

Miképp sikerülhetne mégis? Éppen a helyi problémáknak, a „provinciális” helyzetnek kegyetlen, éles ábrázolásával. A legnagyobb igénnyel; a nemzetközileg is, a világirodalmilag is legmagasabb nívón. A próza itt több eredményt remélhet. Mert hisz Nyugat-Európában a honi költőknek sincs nagy olvasótáboruk.

Ady a maga korának nemcsak úgy volt legmodernebb költője, hogy a legeurópaibb emberi indulatokat fejezte ki, de ugyanakkor vállalta a legjobban helyhez kötött, legmagyarabb problémákat is. Mintául szolgálhatott arra, hogyan képviselje a világirodalomban a maga korát a magyar költő. Bármennyi a jó fordítás, az a bizonyos hatás elmaradt. Igazságtalanul, mert tökéletes fordítása nyugaton például Puskinnak sincs. A tanulság mégsem az, hogy ne ezt az utat kövessük. Meggyőződésem, hogy a magyar írónak ahhoz, hogy világirodalmi rangot kapjon, az útja változatlanul az, hogy világirodalmi szinten az itt levő, és főképpen a csakis itt levő problémákat, az itt kialakult egyéni és közösségi lehetőségeket ábrázolja.

A világirodalomba vezető út tehát változatlanul a „hazai jelleg” hiteles, igaz kifejezésén át vezet? Azért érdemes erről beszélni, mert néhány esztendeje épp ekörül forog művészi életünk legtöbb vitája, és nem egy jelét látjuk, hogy a világművészetbe és világirodalomba való betörés egyetlen módjául – alkotók és kritikusok – azt ismerik el, ha megszabadulunk az idejét múlt nemzeti kötöttségeinktől. A nemzeti helyett az egyetemes, sőt a kozmikus lett az egyedül üdvözítő jelszó. Illyés Gyula ma is úgy látja, hogy az itteni jellegzetességek átélése, ábrázolása nélkül a világirodalomba emelkedés napjainkban sem képzelhető el?

Ezt azért is fontos kimondani, mert a „provincialitás” itt támaszthatott nem egy félreértést – főleg a kritikusi világban. Hogy mindaz, ami jellegzetesen magyar, az rögtön provinciális. Hogy a „sorskérdés” csak a „hazaffy”-ak gondja. Lukács György gondolatát már csak ezért is el kell választani ezektől. Mert hisz az ő világirodalmi igénye szerint a magyar népnek igazi problémái méltó ábrázolás híján nem lehetnek benne a magyar irodalomban sem.

Lukács György itt kényes, de mély és fontos kérdést érintett. Valóban, ha valaki húsz év múlva visszatekint erre a mai korra, és megnézi a magyarság mostani égető problémáit, azt fogja tapasztalni, hogy ezek nagyrészt hiányoznak az irodalomból. Ha az ember jó helyzetismerő külföldivel, főleg szomszédos országbelivel beszél, őnékik az értesülésük a magyar népről, nem egy vonatkozásban, ki kell mondanom, gazdagabb, pontosabb, mint a miénk. A nemzetközi tudatban ma sem egészen kedvező rólunk a kép. Legfontosabb „sorskérdés”-einkről, hogy Magyarországon a legkisebb a születések és világviszonylatban is legnagyobb az öngyilkosságok száma, erről engem jószerével csak külföldi faggatott – mi lehet ennek az oka, hol van ennek irodalmi ábrázolása?

Hogy milyen nemzetiségi problémák merülnek fel épp a provincializmus rossz értelmű magyarázatával, vagyis, hogy ha helyi jelenségeket ábrázolunk, arra rögtön a nacionalizmus vádját és a provincializmus vádját kapjuk meg, arra azt hiszem, nem kell több szót pazarolnunk. Ez világjelenség. Mi, a tizenkilencedik század neveltjei, azt hittük, hogy a nemzetiségi kérdést az emberiség anyagi felszabadulása meg fogja oldani. Nem ez történt; soha izzóbbak nem voltak a nemzeti ellentétek; nemcsak Louvainban cserélnek eszme helyett revolvergolyóval véleményt a diákok; legújabban Írországban, egynyelvű írek vívnak elkeseredett csatát egymással.

Seregestül vannak igen fontos „helyi” problémák, amelyeket az irodalomnak volna szerepe ábrázolni. Nem azt akarom mondani, hogy az az irodalom, mely nem ezzel foglalkozik, nem lehet jó irodalom, hanem csak azt, ha sok ilyen kérdés hiányzik egy nép irodalmából, az feltétlen provincializmust, már a szó igazi értelmében vett provincializmust, jelent: azt, hogy az irodalom nem teljesített egy „helyi” feladatot. Épp a tegnapi posta hozta meg az újvidéki Híd legújabb számát és benne Biacsi Antal Ez a halál nem magánügy című szociográfiai tanulmányát. A jugoszláviai szociológiai tanulmánykör pályázatán első díjat nyert tanulmány azt nyomozza, miért számít már szinte magyar betegségnek az öngyilkosság. Eleve fontosnak vélem tudatni, hogy mindezek a tünetek, az öngyilkosságok döbbenetes száma, a születések visszaesése – nem beszélve a magyar diaszpóráról, a magyaroknak a szétszóródásáról a világban – nem az utóbbi húsz vagy harminc évnek sajátos tünetei. Az öngyilkosságnak a különös magyar ragálya megvolt már a századfordulón is. A népszaporulatnak a visszaesése még régibb időkre megy vissza. E tünetek tárgyalásától sokan még ma is azért idegenkednek, mert félnek a vádtól: a mai rezsimmel állnak összefüggésben. Nem, sokkal mélyebben van ezeknek a tüneteknek a gyökere, és velük épp ezért kellene foglalkozni, hogy annyi rossz orvosság után várhassunk végre új gyógyító módot. Ahogyan nem nemzeti vetélkedésből vagy sovinizmusból kellene tüzetesebben számba vennünk a köröttünk levő országok nemzeti fejlődését. A lengyelek például a háborút húszmillió lélekkel fejezték be; ma Lengyelország lakóinak a száma harminckétmillió; vagyis az elmúlt húsz évben ott óriási mértékben felszökött a népszaporulat. Az ugyancsak újvidéki Magyar Szó április 15-i számában olvasom, hogy a gyermekszaporulat Romániában is, az utóbbi évek intézkedései során, óriásira felszökött. Románia azelőtt az utolsók között volt a születések sorában, 1964-ben ezer lakosra hat újszülött jutott; 1966-ban már tizenhét, néhány gazdasági intézkedés folytán. Népek versenye folyik körülöttünk, és ez számunkra sem lehet mellékes, provinciális jelenség. Mi azonban mindazokat, akik ezekkel a kérdésekkel foglalkoznak, ismételten hajlamosak vagyunk „búsmagyarkodás” vádjával illetni, elhallgattatni; azt a bizonyos „nemzethalált” pedig, amiről az egész irodalmunk annyit szólt, már majdnem a kezdetétől fogva, idézőjelben mintegy kigúnyolandó vagy lebecsülendő álproblémaként elutasítani vagy éppenséggel reakciósnak bélyegezni.

Összefoglalva tehát: szerintem nem provinciális az az író, aki a maga provinciájának a kérdéseit merészen fölfedi; sőt éppenséggel az lesz világirodalmi szerző, aki ilyen helyi lelkületet, „provinciális” anyagot világirodalmi rangon tud ábrázolni.

Igen figyelemre méltó az úgynevezett világirodalomban egy különös polarizáció. Vannak kitűnő költők, akiknek életműve távolibb a nagy tömegektől, zártabb, hermetikusabb, mint annak idején, még a fasizmus alatt Ungarettiék költői iskolája; csaknem mindenütt a fiatal, jó versolvasók, a hozzáértők őket kedvelik, az említett Ungarettit, Montalét, Eliotot, a franciák között Saint-John Perse-t, Frénaud-t, Queneau-t, Guillevicet. Ugyanakkor egy másik, éppennyire érdekes irányzat, ennek ellentéteként rögtön a tömegekre akar hatni, azoknak a legközvetlenebb fájdalmát mondja ki. Ez körülbelül az egész latin-amerikai, ázsiai és afrikai modern irodalom, a színesek új irodalma, akármelyik táján a világnak, tehát nemcsak az előbb említett, négritude-nek nevezett szellemi, irodalmi irányzat. A figyelemre méltó itt az, hogy ezeknek a színes íróknak a legjava – akár Aimé Césaire, akár Léopold Sédar-Senghor vagy a többiek – másról nem ír, mint a saját népük bajáról. Még csak nem is az emberiség általános problémái közt beszélnek az övéikről, hanem rögtön a saját népüknek panaszát, kínját fejezik ki valamiféle kizárólagossággal, még akkor is, ha olyan szélsőségesen szürrealisták, mint például az előbb említett Césaire vagy pedig annyira „européer”-ek, mint Sédar-Senghor. Tanulhatnánk tőlük. Vagy a japán vagy a zsidó íróktól; az izraeliektől csakúgy, mint a New York-iaktól. Mert lám, nemcsak a négereknek vannak „négritude” problémáik. Részvétet kell éreznünk minden szenvedő, minden jogfosztott közösség iránt, ezt örököltük a szocializmus erkölcstanából; de még nem különböztettük meg, és nem látjuk elég világosan, hogy milyen közösségek miért szenvednek. Például azok a milliók, akik magyar anyanyelvük miatt szenvednek megkülönböztetést.

Van tehát a magyar irodalomnak néhány igen éles és sajátos problémája, illetve kötelessége. Így az, hogy együvé tartsa ezt az egy anyanyelvű népet, ennek a kultúrájáról gondoskodjék, méghozzá a legmagasabb európai szinten, de ugyanakkor nyújtsa azt a vigaszt is, amit nyújt az előbb említett irodalom. Ez nálunk nincs. E feladatról homályos és hamis fogalmak kerengenek. Én magam se kívánnám azt, hogy kizárólagos költői ismérv legyen. Hogy minden lírikus adjon hangot ilyen közösségi érzésnek is. De az egész irodalomnak a jó működéséhez hozzátartozik, hogy ez a lelkület is kifejeződjék, mert különben a szellemi működés egészségtelenné válik, nem teljesíti hivatását; maga az irodalom is csonka marad.

Ezt magam is ilyen irányúnak látom; az irodalomhoz értő ki tudja érezni a lelkiállapotot az írónak azokból a mondataiból is, amelyek nem pontosan arról a témáról szólnak. Az, hogy a magyar költészet épp legeurópaibb, legigényesebb szólamaiban mélyen szorongásos, állandóan a létnek vagy a nemlétnek a kérdéseit veti fel – ez azt jelenti, hogy bizonyos áttételekkel ezt a helyzeti érzést, a helyzetnek ezt az adottságát fejezi ki. Nem hat olyan mértékben az olvasókra, mint ahogyan ez más korszakokban megtörtént. Én nem hiszem, hogy maga az irodalom bármiképp is elmarasztalható ezek miatt. Ezek a problémák igen kényesek, olyan területeket érintenek, ahol még ma sem elég világosak a fogalmak.

Lukács Györgynek azzal a fölfogásával, hogy azok a jelenségek, irányzatok, amelyeket ma specifikusan magyarnak szoktak nevezni, nagyobbrészt a dzsentri-Magyarországnak a lokális problémáiból adódtak, és mi nagyjában-egészében megragadtunk ezekben a lokális jelenségekben, azzal sem tudok egyetérteni. Adódnak számunkra nem a nemesi korszak hagyományából olyan problémák, amelyeket mégis minékünk kell úgy kifejeznünk, hogy a mai problémáknak megfelelő választ is tudjunk valahogyan adni az embereknek. Azáltal, hogy az irodalom valamit ábrázol, abból még nem következik, hogy megoldja ezt a kérdést; de rögtön könnyít; mert ha valamit szabadon ki lehet mondani, az a levegőt tisztítja, az emberek tüdeje, szíve szinte másképpen működik. Ez, azt hiszem, világszerte így van. Főleg olyan országokban van így, ahol a közbírálatnak nincs módja olyan fokon irodalmat csinálnia, mint amilyen a Nyugat nagy korszaka alatt volt. Mindenki tudja az érdekes jelenséget, hogy a francia forradalom előtt sokkal radikálisabb és nívósabb volt az irodalom, mint a forradalom alatt. Danton, Robespierre alatt nem született egyetlen nagy dráma, nem támadt egyetlen olyan költő, aki méltó lett volna az előzőkhöz; a legkülönbet, Chénier-t, maga a forradalom végezte ki.

Társadalom és irodalom viszonya bonyolultabb, mint első tekintetre látszik. Én nem tudok beleszólni az utánunk jövő íróknak a dolgába – de nem látom ilyen sötétnek a helyzetet; leírtam már egyszer, hogy amilyen mértékben az utánunk következő írókban kibontakozik a tehetség, majdnem olyan mértékben bontakozik ki bennük egy különös fajta becsületérzés. Magyarországon – és ez nem minden országban van így – nem lehet igaz író az, aki nem igaz ember, aki nem az igazat mondja, akinek nincs meg az az írói hitele, hogy állja is azt, amit kimond. Ismétlem: ez nem minden ország irodalmának a tartozéka; ezt csak azoknak az országoknak az íróitól szokás elvárni, ahol az íróra bizonyos társadalmi funkció is ráhárul. Az utánunk következő nemzedék jó egypár tagjánál látom a küszködést, hogy a becsületes igazmondás és a becsületes, a magasrendű művészi alkotás hogy fonódjék egybe a műben. Ennek következtében, amint már mondtam, a líra például nem derűs hangulatú ebben a pillanatban, igazolásául annak, hogy valóban idegzetté lett ez az irodalom.

Összefoglalóul tehát azt lehetne mondani, hogy ne hajszoljuk magunkat holmi kisebbrendűségi érzésbe azért, mert se a múltban, se a jelenben nem vagyunk bent abban a bizonyos körben, amit világirodalomnak neveznek. Mert hisz lényegében benne vagyunk. A magyar irodalom a múltban is följutott és szívósan megállt, majdnem minden korszakában a felvilágosodás után, azon a fokon, ahol gazdasági, földrajzi fekvése folytán állnia kellett. A magyar írók európai módon tudták teljesíteni a maguk feladatát, anélkül hogy rákacsintottak volna arra, vajon bekerülnek-e ténylegesen a nemzetközileg emlegetett írók sorába. Ezt Ady még hetykén fogalmazta meg – az Értől az Óceánig jutni –, Babits már ingerülten, Németh László ismét reménnyel, mint vigaszdíjat a tragikus diaszpóra ellenében; irodalmunk európai betörésével akart igazságot szerezni, hitet adni egy szétszórt népnek. Valóban, aki a század elejétől Adyék korszakáig, de még azután is, a harmincas évek végéig nézi a magyar irodalmat: csodálatos kibontakozást láthat; egy olyan európai nívónak a megvalósulását, amely kivívhatja a büszkeséget is, a mellőztetettség miatt való megbántódást is. Olyan költők támadtak, olyan regényírók, de olyan igényű olvasók is, hogy ki-ki méltán mondhatta: én, aki értékelni tudom Flaubert-t, és melléje tudom tenni, mondjuk, Móricz Zsigmondot, majdnem sértőnek érzem, hogy mért nem áll Móricz Zsigmond olyan helyen – világirodalomban is – mint a nála nem nagyobbak. Ennek ismételni sem érdemes egyszerű és durva okai vannak. Az egyik, ahogy mondtam, csaknem lefordíthatatlanok vagyunk.

A másik a bennünket övező nemzetieskedő gyűlölet meg az általa keltett rossz hírünk a nyugati világban. Ez utóbbihoz mi magunk is jócskán hozzájárultunk. Magyarországot hosszú évtizedeken át külföldön mint fasiszta, elmaradott, azelőtt grófi mulatozókból, szellemi szolgákból álló országnak ábrázolták. Történt ez oly buzgón és oly folyamatosan, hogy a nyugati átlagolvasókban nem támadt irodalmi érdeklődés irántunk; meg volt a képük rólunk. Ezért nem sikerült „betörnünk” a legjobbak köztudatába sem olyan mértékben, ahogyan már a század elején megindult irodalmunk megérdemelte volna. Így azzal lényegében elkéstünk. Történtek fordítások, s azok nemegyszer nagyon is rangos helyen jelentek meg; Kosztolányi egyik regényét például a Les Temps folytatásokban közölte, a hatás, az igazi – a szótári jelentésig menő – mégis elmaradt. Ma némileg jobb eséllyel folyik ez a küzdelem. Leginkább azok a könyvek hatnak, amelyek a magyar problémákat, Magyarországot ábrázolják, Magyarországról adnak valami levegőt – képet! Németh László Iszony című művében nemcsak a kitűnő lélekfestést becsülik a franciák, hanem a magyar környéknek, a magyar falunak olyan érzékletes leírását, amiből megérzik, lám, ilyen táj is van Európában. Déry regénye, a Befejezetlen mondat például nemcsak azért aratott sikert, mert egy osztályharci helyzetet ábrázolt, hanem mert ábrázolta ennek az osztályharcnak pesti – és bécsi – jellegzetességét, mondhatni egy-egy geográfiai pontot. Nem akarom itt sorra venni a többi sikert aratott mai magyar művet; mindegyikben megtalálható a siker magva: a sajátosságnak, a részlegesnek, a „provinciális”-nak a vonzóereje. A tanulság mindebből: nem kell szégyenkeznünk vagy zavart éreznünk amiatt, hogy nem vagyunk rajta egy olyan irodalmi ranglistán, melynek irodalmon kívüli okai is vannak, viszont mégis e listába jutás révén is törekedjünk az érdeklődést fölkelteni magunk iránt; azáltal, hogy hívek maradunk azokhoz a problémákhoz, amelyeket ez a mi környezetünk ad a kezünkbe, bíz a lelkiismeretünkre. Ebben az égvilágon semmi újdonság nincs; mióta az irodalom irodalom, minden jó irodalom ezzel élt.

Térjünk vissza még egyszer a provincializmus kérdésére. Lukács György írja: „A magyar dzsentri vagy dzsentroid provincializmusnak a határa éppen 18–19-ben van, és onnan indulhat meg egy irodalmi fejlődés, amely kedvező körülmények közt világirodalmi jelentőségű lehet.” Az a kérdés, elfogadható-e 18–19 a provincialitás-világtörténetiség határvonalául? Lukács szerint a magyar irodalom története úgy rajzolható föl, hogy azt a provincializmus jellemezte, egészen a 20. század második évtizedéig; azt ismerve el, hogy a provincializmussal szembeni ellenállás is létezett; az áttörési kísérletek sora – mint írja – „sikerült, vagy nem sikerült, szakadatlan”. Tegyük ehhez hozzá, hogy Lukács György nem tartja döntőnek sem a nyelvi elszigeteltséget, sem a magyarság kis nép voltát. Szerinte a magyar kis- és középnemességnek jutott egy időben a nemzeti lét védelmében a vezető szerep, ez viszont szükségképpen hozta magával azokat a bizonyos provincialitásokat, melyeket tanulmányában említett. A kérdés tehát ezek után, gondolom, két részre tagolható. Az első: 19 tekinthető-e a provincialitás leküzdésének időhatárául; a második: a kis- és középnemesség szociológiai jelenléte miatt provinciális-e a magyar irodalom?

Ez a kérdés egy régebbi, igen érdekes vitát elevenít föl számomra. Babits Mihállyal volt még eszmecserém efölött; beszélve egyszer a mi népi irodalmunkról, azt mondta (le is írta), hogy a klasszikus magyar irodalom tulajdonképpen nemesi irodalom. Neki sem adhattam igazat.

Kétségtelen, hogy az íróknak igen jelentékeny része még a 19. században is nemesi származású volt; ám ezeknek már nem volt semmi nemesi érdekük. Ha végignézzük azoknak az íróknak, hírlapíróknak a listáját, akik a negyvenes években a nemesség nevében „lemondtak” a nemesi jogokról, azt találjuk, hogy ottan föld, jobbágy, semmi nincsen már; Vörösmarty családja éppúgy alkalmazott, illetve „szabad foglalkozású”, noha nemes, mint Garayé vagy Kossuthé, Bajzáé, Vachoté, Vasvárié, Jókaié. Ahhoz tehát, hogy mi definiálja ezt a szót, azt kell megnéznünk – Lukács György igen helyes ismérve alapján –, hogy a magyar irodalom vajon teljesítette-e azt a feladatát a 19. században, ami által a lényeghez szólt hozzá; azaz, nem mellékes dologról beszélt, hanem a legfontosabbról. Én azt hiszem, hogy ebből a szempontból megítélve, a magyar irodalom már a 19. században teljesítette feladatát. A Zalán futásá-ban vagy Az ember tragédiájá-ban vagy Arany János elmaradottnak látszó eposzaiban a feladat az volt, hogy a nemzetet a haladás útjára terelje a költő. Tehát nem a téma, hanem a műfaj. Az én elképzelésem szerint a Zalán futása elsősorban a nemesi származású, de nem vagyonos írókra, olvasókra hatott – a polgárokra, a nemességből már tisztviselői sorba vagy iparosságba került emberekre. A Zalán futásá-ban, Az ember tragédiájá-ban, de még Arany János elkésettnek hitt eposzaiban is a jelleg tehát nem a műfaj, hanem a hatás a cél. Ezek a művek a haladást szolgálták, és mint ilyenek, majdnem párba állíthatók a korabeli, nyugati hosszabb költeményekkel, a polgári eposszal, a Hermann és Dorotheá-val is. Ahogyan Goethe a polgárvilágot igyekezett a maga helyére juttatni, úgy ezek a magyar eposzok az egész magyar népet akarták előrevinni a nemzeti fölszabadulás útján. A történelmi teendő abban a pillanatban valóban az volt, hogy a népek elnyerjék az önrendelkezési jogukat. Ezek az eposzok áttételesen egy tényleges, fontos történelmi feladatnak feleltek meg; fölébresztették a népet annak a tudatára, hogy megvan a külön nyelvi egysége, és ez a közösség mint ilyen ki tudja harcolni az egyén jogait is. Sok szó esett már arról, hogy a 19. században, a reformkorban a nemesség voltaképpen polgári feladatot végzett Magyarországon. De nemcsak ez volt a különleges helyzet nálunk.

A szellemi élet is két lábon halad; ez a mindig egymáshoz igazodó két láb: hogy kik írnak és kiknek írnak. Szellemi életünk első magyar nyelvű fölvirágzását a hitviták korába tehetjük. Ezek a viták nemcsak nemeseknek szóltak. Mindazoknak, akiket a protestánsok, illetve a katolikusok meg akartak győzni a maguk igazáról. Igen jelentékeny paraszti tömegek is voltak közöttük. Ez az irodalom tehát éppúgy a népnek szólt, mint ahogyan később Petőfi költészete vagy Fazekas Lúdas Matyi-ja. Bizonyítja az, hogy a hitviták nyelvezete majdnem keményen népies magyar nyelv; hogyha tehát a prédikátorok között még túlsúlyban voltak is a nemes származásúak, ezt az irodalmat semmiképpen nem lehet nemesi, még kevésbé „dzsentroid” irodalomnak nevezni. Hiába kérte maga Csokonai a főurak kegyét a saját irodalmának a támogatására, Csokonai szemlélete, hangja, még eszmeköre is teljesen demokratikus.

Abban, hogy a magyar irodalomnak a dzsentroid jellege mikor szűnt meg, nem lehet zsinórt, egyenes határt vonni, hogy eddig az, azután pedig nem; az elválasztó vonal úgy ugrál, mint a kardiogrammnak a vonala, néha fölszökken, néha lezuhan. A Nyugat-nak például a legjelentékenyebb költői közül nem egy „dzsentri” származású volt – Babits apai-anyai ágon nemes, Kosztolányi nemes, Krúdy nemes, Móricz maga is nem kis büszkeséggel fedezte föl élete végén, hogy a Pallagiak – anyja családja – állítólag még erdélyi bárók is voltak, egyszóval nemcsak nemesek, hanem arisztokraták. A kor vezéralakja pedig, Ady, annyira kardos, makacs nemes, hogy nem is egy, hanem két prédikátuma volt, és noha sokszor hivatkozott nemesi voltára, egyáltalán nem lehet azzal vádolni vagy jellemezni őt, hogy a 19 előtti korszakba tartozik, és dzsentroid irodalmat képvisel. Vajda János körében, a Palágyiaknál már összetoborzódott egy majdnem polgári szemléletű magyar írói gárda. Mégsem csupán Vajdáig nyomhatjuk vissza ezt a határvonalat. Noha Arany is nemesnek mondta magát, vagy legalábbis nemesi származását büszkén meg-megemlítette, a tény az, hogy a parasztságnak is a legalacsonyabb rétegéből származott. És Petőfi! Tompa! Mondhatjuk, hogy őróluk húzható meg ez a dzsentroid vonal? A félreértés ott lehet, hogy Lukács György nem az egész irodalomban, hanem csupán a prózában, a regényben kereste a dzsentroid vonásokat.

Egy nemzetnek az irodalma szervesen beletartozik az egész nemzet életébe. A magyar fejlődés a polgáriasodás útján nem a 20. század elején, hanem már jóval előbb megindult. A 20. század elején Magyarországon nem a dzsentri uralkodott; hanem a nagybirtok, a tőke és az egyház. A dzsentriszármazású írókról azt lehet mondani, hogy csaknem ingerültebben álltak szemben ezzel az uralkodó osztállyal, mint a polgári származású írók. A magyar polgárság íróinál már a 20. század elején éppen ezt a harci készséget hiányolhatjuk; akik ezzel a „felső” érdekszférával érdekesen, keményen szemben álltak a polgári vonalon, azok nem voltak harciasak. A kor igazán „dzsentroid” írója – Herczeg Ferenc – nem nemesi származék. Még a kispolgárság követelményeit is azok az írók hangoztatták, akik voltaképpen a proletárságból vagy a szegényparasztságból jöttek, például Nagy Lajos, Móricz, Móra.

Összefoglalva tehát igaz Lukács György tétele: nem provinciális az az irodalom, amelyik megfelel a korszak szabta feladatának. Azt hiszem, a magyar irodalom, amióta önállóságra jutott, megfelelt a feladatának; provinciálisnak ezért nem lehet nevezni. Ha pedig a dzsentroid vonás volna az alapja a provincializmusnak, akkor visszamenően Fazekas eposzáig, azt mondhatnánk, hogy verses irodalmunkban már ott – a jakobinizmus magyar íróinál – megvan a nemesellenesség; éppen a legvidékibb-legnéppártibb eposzunk a legkevésbé provinciális.

Annyira fontosnak tartom a provinciális jelzőnek a Lukács György kezdeményezte tisztázását, hogy a szót – e játékos kettős jelentésével – még a mai irodalomra is merném alkalmazni. Napjainkban is legkevésbé azok az írók „provinciálisak”, akik provinciális témát dolgoznak fel; vagyis akik a saját feladatainkról, saját helyzetünkről beszélnek.

Tehát, hogy pontosan árnyalni tudjuk a szónak a jelentését: azok az írók, akik nem lényegesről beszélnek, vagyis nem törődnek például az országnak a történelemből, a földrajzi helyzetből adódott problémáival, hanem még ezekre is más provinciák szempontjait alkalmazzák, azok elmarasztalhatók a Lukács György-értelmezésű provincialitás bűnében. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy az írók, főleg a költők, akik az európai nagy költői áramlatokhoz csatlakozva valóban egy európai szintű irodalmat művelnek, azokat is ebben a körbe számítom bele. Nem; ők, épp mert jól elvégzik a maguk feladatát a maguk körében, ők nem provinciálisak. Provinciális ebben az értelemben mindig az, aki nem odaillőt, történelmileg nem helyénvalót ábrázol. Nem kis büszkeségünk lehet, hogy éppen költőink között nem is kevesen idegen nyelvű fordításban is megállják a versenyt; egyszóval azon a szinten vannak, mint külföldi, legelőbbre jutott társaik. Elmondhatom ezt néhány prózaíróról is. Különösmód épp ezeknek az íróknak a művében leli meg a jó szemű olvasó mindazt, ami valóban jellegzetessége a mi országunknak, a mi időnknek. Ezekből a versekből, ezekből a prózai írásokból rajzolódik ki legélesebben, hol fekszik az az ország, milyen az a talaj, amelyből kisarjadtak. Sajnálatosan – idézőjelbe teszem a sajnálatost – nem olyan egyszerű meghatározni egy írónak a helyét a provincialitásban. Ha elég volna pusztán csak hitet tenni a haladás mellett, akár egy utolsó mondattal a műben, akkor seregestül tudnánk lángelméket gyártani és a világirodalmi hely meghódítására fölsorakoztatni. Sokkal mélyebbről jön az, hogy az írói műnek a haladó volta is hiteles legyen. Nem szavakon fordul meg, nem kijelentéseken; hanem az egész tehetségnek a fokán és az író moralitásának az erején.