Beszélgetés a Magyar Ifjúság szerkesztőivel^*

…A dolgozószobában, melynek falait mennyezetig könyvek kárpitozzák, két vallomáserejű tárgy ötlik a szembe: az akkor még ép, híres Petőfi daguerrotypia egyetlen pontos, hű ceruzarajz-másolata az 1860-as évekből (milyen más ez a Petőfi, mint a göndörfürtös fejű, romantikus szobrokon!), s a juhok megjelölésére szolgáló, zsinegre fűzött kis fafigurák nyalábja (Illyés juhászőseit idézően, éppen az íróasztallal szemközt, talán örök mementóként.)

A beszélgetés egy gyűjteményes kiadás és két színházi bemutató kapcsán indul: nemrég jelentek meg – végre együtt olvashatóan – Illyés Gyula drámái; s az új mű, a Tiszták pécsi bemutatója után Veszprémben is Illyés-premier készül: február huszadikán mutatják be az évekkel ezelőtt írt, s akkori megjelenésekor élénk vitákat kiváltott Malom a Séden című drámát.

– A legjobb Illyés-drámák már az expozícióban robbannak: olyan határhelyzetben ismerjük meg hőseiket, amelyekből szinte nincs szabadulás, vagy csak tragikus vétségek-áldozatok, bukások révén. Ez jellemző a Tiszták-ra, ilyen határhelyzetben játszódik a Malom a Séden is. Tudatos drámaírói fogás, vagy alkati vonzódás ez a kiélezett, döntésre kényszerítő erkölcsi-emberi szituációkhoz?

– Az igazi drámák lényegében nem a színpadon kezdődnek. Mikor a függöny felgördül, a színen kívül már lejátszódott valami iszonyú esemény, mint az Oidipusz király-ban vagy a Hamlet-ben. Mielőtt a Fáklyaláng-ban az első szót elmondanák, már pattanásig feszült a drámai helyzet, egy nemzet életéről vagy haláláról van szó, közvetlenül Világos előtt. S a Malom a Séden ugyanígy indul: kint egy összeomló világ haláltusája, s a megszülető új gyötrelmei, és ugyanezek bent is, az emberekben, a dráma alakjai között, de már emberi konfliktusokban.

– Tehát ismét a nemzet sorsának döntő szituációi, mint az Ozorai példá-ban, a Fáklyaláng-ban, a Dózsá-ban, vagy éppen a Tiszták-ban?

– Aminthogy a mi történelmünk évszázadok óta, újra meg újra sorsdöntő szituációk ellentétei között hányta-vetette népünket. Irodalmunk java mindig is e sorsfordulók köré sűrűsödött, ezekről az élethalál-kérdésekről vallott, Balassitól József Attiláig. És nem is maradt más lehetőség számára, mint hogy e kérdésekről valljon. Azt hiszem, az író feladata éppen ezeknek a kiélezett, sorsdöntő helyzeteknek a hű, átélt, megszenvedett ábrázolása. Erre törekedtem a Malom a Séden-ben is, az eleve pattanásig feszült drámai helyzet ábrázolásán túl még azzal az igénnyel, hogy felmutassak valamit a nemzet jobbik énjéből, segítsek visszaadni a háború utáni alaposan megtépázott önbecsülését. A tagadhatatlan bűnök és hibák mellett a büszkeségre is van okunk. A kép így teljes. Igaz, kíméletlen is: a tehetetlen nemzeti értelmiséget nem nézhetjük engedékenyen; de a fasizmussal szembeni helytállásnak, ellenállásnak is meg kell adnunk a rég esedékes elégtételt.

– Látszólag messze kanyarodom az eddigiektől – de a drámák új két kötete mellett itt látom az asztalon a fiatal költők Elérhetetlen föld című antológiáját, benne a kilenc költő ajánlásával. Több-e ez, mint az indulók tisztelgése az idősebb pályatárs előtt?

– Jólesik azt hinnem, hogy igen. Ismerem ezt a fiatal nemzedéket, nemcsak ennek a kötetnek a szerzőit, másokat is, bár talán megengedhető elfogultság, ha azt mondom, hozzám ez a kilenc fiatal áll közel. Külön-külön senkiről se szólnék szívesen, mert ez az egész újonnan felrajzott sereg érdemelne egy teljes, együttes méltatást. De valami mégis elmondható róluk. A mai életről is tudnak valami olyat, amit csak fiatal költő, és csak fiatal magyar költő tudhat. Vannak köztük, akik szívesen indulnak külföldi – jó vagy rossz, új vagy csak újnak tűnő – minták után. De akikben csak ez munkál, kevesebbre jutnak azoknál, akik a legjobb és legújabb világirodalmi törekvéseket képesek szintézisbe hozni magyarságukkal. Én azt becsültem az előző nemzedékben, Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri, Simon és társaik költészetében, hogy amikor tudták, mi van az európai költészetben, s azzal szinkronban is voltak, egy pillanatra sem feledték, hogy magyarok, és magyar talajból – magyar költői, nemzeti, etnográfiai, történelmi talajból – nőttek ki. Azt szeretném, ha a fiatal irodalom általában is igényesebb lenne, küzdőképesebb; ha küzdene az utánzás veszélyeivel, és megküzdene a saját eredményeiért. S ha kevésbé hinné, hogy körülöttünk forog a föld. Nekem életre szóló élmény és tanulság volt, ifjúkoromban Párizsból nézni a hazámra. A távolból mások az arányok, más az akusztika. És ezek az arányok, ez az akusztika ma sem nélkülözhető.

– Vajon a mai magyar költészet és általában az irodalom elegendően ellátja-e az Ön által is igényelt önábrázolási feladatot, azaz, mennyire van szinkronban jelenlegi életünkkel és közvetlen múltunkkal, mit mutat meg ebből vagy abból?

– Jogos kérdés, és a válaszom, bár talán rám nézve is elmarasztaló, az, hogy: nem. Nem elegendő, amit ma erről a magyar irodalom mond. Fehér holló például egy regény, egy novellakötet a nemzet két alapvető osztályának, a munkásságnak és a parasztságnak az életéről, problémáiról, pedig ma sem könnyű, ma sem problémátlan az életük. Sőt mi több, az ilyen írásoknak nincs is elég becsületük. Eluralkodtak az értelmiségi réteg – sokszor felnagyított, mondvacsinált – problémái, s ebben jócskán ludas a mai fiatal prózaíró nemzedék is. Annak idején a két háború közötti fiatal generáció sokkal jobban ismerte az országot, s pontosabb képet adott róla, mint a maiak.

– Ez bírálat?

– Bírálat és határozott kívánalom. Ez az ország soha ennyit nem áldozott a szellemi életre, és soha ilyen keveset nem kapott vissza a szellemi élettől. Az értelmiség, a szellemi élet jelentős része elszakadt a fizikai rétegektől. Ez nem rémlátás, ez sajnos, tapasztalatom. Ráadásul erről, valami érthetetlen óvatoskodás miatt, szinte nem is illik beszélni. Pedig ennek húsba-vérbe vágó vonatkozásai is vannak. A fizikai rétegekből származó középiskolások, egyetemisták hátrányos helyzete közismert, az egyes egyetemeken egyre csökkenő számú munkás-paraszt hallgatók problémája úgyszintén. És erről sem ad hírt irodalmunk, vagy ha igen, akkor sem a valós megközelítésben, a megfelelő komolysággal, felelősséggel. És miért?

– Gondolom, erre a kérdésre nem nekem kell válaszolnom. Ehelyett inkább én kérdeznék: és az ifjúság? Hogyan látja a mai fiatalokat a költő, aki maga ilyen ifjúi tűzzel beszél a máról?

– Nálunk sosem volt könnyű fiatalnak lenni. Ma különösen nehéz. Irigylem és sajnálom a mai fiatalokat. Irigylem a számomra már aligha megérhető lehetőségeiért, a kozmoszig ívelő távlataiért, amely mindennapos megszokássá szelídül – egyszerűsödik. Ugyanakkor sajnálom őket, és megrendültséggel elegy rokonszenvvel nézem küzdelmüket önmaguk megteremtéséért. Nincs könnyű dolguk. A korábbi nemzedékek erős és természetes megtartó-nevelő közössége, a család maga is válságos időket él. A még egy nemzedékkel ezelőtti nagy formáló-jellemalakító erő, az osztályöntudat, ma már gyakran frázis vagy érvényesülési lehetőségként alkalmazott adu. Nemzeti tudatuk – szemben a környező országok fiataljainak nemzeti tudatával – fejletlen, tisztázatlan, rossz befolyásoktól terhes, nemegyszer szégyellt, lesajnált érzés. Érthetetlen módon nem adjuk meg – nem tudjuk vagy nem akarjuk megadni? – nekik a nemzethez tartozás, a nemzeti öntudat érzését. Így nem csoda, ha ideáljaik nincsenek, vagy ha vannak, gyakrabban hamis ideálok; néha kiszolgáltatottjai mindenféle hazug soviniszta ideológiának éppúgy, mint a mindent tagadó kiábrándultságnak és az anarchisztikus álforradalmiságnak.

– A kép talán túl sötét, a vélemény túl szigorú.

– Bár ne lenne igazam! De az ifjúság körül gyűrűző vita, sajnos, nem sokkal derűsebb képet fest, csak merjük őszintén nézni, és merjünk szembenézni a tanulságaival. Aligha tagadható például, hogy ma nem divat annál többet adni, mint amennyi az egyénnek kell, nem divat többet teljesíteni, áldozatot hozni, túlnézni az egyén horizontján.

– Mindez persze nemcsak a fiatal nemzedékről mondható el.

– Ha ez a nemzedék jó néhány hibát, tévedést, balhitet cipel nyűgként, s ha – ne kerülgessük a szót! – sokszor boldogtalan, annak, mint szinte mindig, ha egy fiatalság sorsa nehéz, jórészt az apákban keresendő az oka. Értük az előző nemzedék felel, s az apák bűnei-hibái most is megbüntettetnek. S vajon az apáknak könnyű volt-e? Ők nem csalattattak-e meg ideáljaikban? És ha igen, akkor hogyan adhatták volna ezeket a megcsalatott ideálokat tovább a fiaiknak? Furcsa játéka a sorsnak, hogy ezek az apák most számon kérik fiaiktól az át nem adott, mert át nem adhatott ideálokat, és rossz néven veszik, ha fiaiknak – mert az előttük járóktól nem kaptak, vagy nem megfelelőt kaptak – nincsenek ideáljaik, vagy gyakran rossz ideáljaik vannak. Nemegyszer aggódom, mi lesz velük, mert a tiszta eszmék csontváza hiányzik belőlük, vagy igen sokukból, márpedig e nélkül hogyan bírják majd tizenöt-húsz év múlva a dolgok rendje szerint az ő vállukra nehezülő országos terheket?

– A nemzet sorsát magáénak érző költő hangja ez?

– Igen, azé a magyar költőé, aki, mint Jónás a prófétaságot, néha rühelli a virrasztó, a lelkiismeretet ébresztő szerepét, ami nem is mindig hálás szerep, mi tagadás, de mert erre született, költő voltával ezt vállalta, és magyar költőnek lenni mindig is, most is egyet jelentett, és egyet jelent az őrző, a virrasztó gyötrelmes tisztével.

– Tekintsük ezt hitvallásnak?

– Helyzetfelismerésnek és ebből adódó feladatvállalásnak inkább.

– Esetleg tanácsnak, útravalónak a fiatal költők-írók számára?

– Megtisztelnének vele, ha annak vennék, s megszívlelésével megörvendeztetnének, nem csupán engem, hanem az irodalmára mindig nagyon odafigyelő, nagyon rászorul nemzetet: a magyar anyanyelvűek közösségét.