A Malom a Séden-ről^*

A magyar nép a második világháborúban nemcsak vért vesztett rengeteget. Jó hírét, becsületét is kemény csapások érték. Igaztalanul olyan vádakkal illették, melyek hatása alatt már-már a természetes nemzeti érzés – korunknak is e leghatékonyabb közösségi érzése – szégyellni valónak látszott.

Ez a darab arról szól, hogy nincsenek – nem lehetnek – önmagukban bűnös népek. Hogy Európa nehéz esztendeiben a magyarok közt is akadtak bőven, akik hitet tettek az európai eszme mellett. Nincsenek járhatatlan, zord hegyeink, ahol a külső barbársággal szemben ellenállást lehetett volna szervezni. De a lelkekben nálunk is volt olyan magaslat, ahol a becsület épen megmaradt, és harcot vállalt.

Ady Endre nem lenne büszke tanítványainak minden csoportjára. Ő prófétai haraggal – vagyis a jóratérítés hevével – ostorozta „fajtá”-ját, nemzetét; ez utóbbit sose a néppel azonosítva, hanem azzal az országvezető réteggel, melyhez – magamagát is számította.

Röviden kell fogalmaznom, nem történelmi szakközlönybe írok, s mindjárt fölmegy a függöny. Nem ismerek tehát még egy szellemi életet, mely a szükséges nemzeti önbírálatot olyan önbecstelenítésre fordította volna, mint az, amelynek eszményképei az én eszményképeim is voltak. Ezúttal – úgy lehetett érteni – az egész nép, a teljes ország ellen zúgtak a vádak, azaz a szólamok. Idézhessek csak kettőt, egyet a legelsők, egyet a legutóbbiak közül. „Magyarország volt az első, amely – már 1919-ben – a fasizmus útjára lépett!” – fordítja visszájára az egyik még ma is sokak szemében azt a tényt, hogy épp Magyarország volt az az első, ahol a tanácsköztársaságot külső imperialista-prefasiszta erők fegyveresen leverték, és egy népet a Duna-völgyi szabadság e legmerészebb kísérletéért kettős rabságba vetettek. A másik szólam, hogy „mi voltunk Hitler utolsó csatlósai” azt a tényt csavarja át, hogy Magyarországot a hitleristák fegyveres betöréssel épp utolsóul tiporták le, quislingekül ide már klinikai kórtünetű elmebetegeket telepítve. Avult tankönyvben található még az a módszer, amely a népek történelmét a királyok cselekedeteivé szimplifikálja, olyannyira, hogy még magát az időt is azok uralkodási ideje szerint tagolja. A szemlélet, melyet e színdarab elutasít, ezt a maradi irányt követte: az uralkodó réteget azonosította a néppel; az előbbi bűneiért az utóbbit is elmarasztalta, máig károsan ható következményekkel.

Kényes, nehéz kérdések! Nemzetünket védeni nehéz? Mert, hogy az meg – nacionalizmus, azaz, ugyancsak valamiféle előfasizmus?

Soha könnyebben nem állt kezemhez kérdés. Hadd világítsam meg ezt is egy szólamátváltással. Ámulva nézek mindannyiszor körül, ha azt olvasom magamról: nemzeties. Nemcsak a nacionalizmusnak egy szikrája nincs bennem, de nemzeti érzéseimet is fogyatékosnak érzem, ismereteimhez, a helyzethez képest. Még Jaurès-nevelésű engesztelhetetlen internacionalista vagyok: egy morzsányival soha nem kívántam s nem kívánok több jogot a népnek, mely fölnevelt, mint bármelyiknek. De ha azért, ami kijár, nem emelnék szót, épp nemzetköziségem zárna ki – mint orgazdát – nemcsak a magyarok közül; a kölcsönösség minden jó táborából.

Képzeletem a darabbal 1945-ben kezdett foglalkozni; tollam csak 1958-ban. Voltaképpen tanácsot, csaknem használati utasítást szerettem volna adni, hogy miként teremtsünk újjá – miképp teremtsük meg alapjaiban szilárddá – a magyar anyanyelvűek közösségét. Aki tudja, hogy mennyire nem csitult, sőt növekedett azóta világszerte a nyelvi, a vallási, a „faji” türelmetlenség, most érezheti csak igazán időszerűnek, amit kifejezni akartam, persze nem elvont eszmék, hanem hús-vér alakok összeütközésével.