Nemzedékek az irodalomban^*

Az interjú gyakori műfaj ma nálunk. Divatosnak is mondják, pedig inkább hasznos, alkalmat ad a közvetlenebb tudakozódásra. Illyés Gyulát azért kereste föl lapunk (a Népszabadság) munkatársa, Héra Zoltán, hogy ezen a kötetlenebb módon megkérdezzük a véleményét a mai irodalmunk néhány időszerű kérdéséről. Az interjú az élő nemzedékek együttműködésének a témájával kezdődött, s aztán a közvetlenebbül is közérdekű irodalom mai lehetőségeiről volt szó.

– Sokan írnak ma verset, s nagy a veszélye annak, hogy még több lesz a költő – némelyek így fogalmaznak. Van ilyen veszély?

– Nem látok ilyen veszélyt, noha a költőknek a nagy számát magam is mérni tudom, mert nekem is sok verset küldenek bírálatra. Magyarországon mindig sokan verseltek, annyira, hogy – ez, azt hiszem, Európában sehol sem volt így – még napilapok is közöltek mindig költeményeket. Kassák életrajzában arról ír, hogy addig volt éjjel fent, amíg hajnalban ki nem ragasztották az újságot a szerkesztőségek kirakatában; odament, elolvasta nem a legújabb hírt, hanem a legújabb verset. A magyar nép, megvan az oka rá, hogy miért, óriási mennyiségű verset termel. Én ezt nem ítélem el; ez hozzájárul ahhoz, hogy versünk valóban igen magas szinten áll, azt lehet mondani, majdnem minden kísérletet átvesz, és mindenről példát ad, ami csak Európában vagy a világban történik. Ebben annak is része van, hogy a magyar olvasó igen kiválóan van felvilágosítva a világ költői tendenciáiról, kitűnő költők kitűnő antológiákat állítanak össze más nemzetek irodalmából.

Hogy miért írnak olyan sokan? Talán azért is, mert vannak olyan versfajták, amelyeket könnyű utánozni, noha jó verset írni semmilyen formában sem könnyebb, mint régen. Ma sokan írnak úgy verset, hogy nem törődnek különösebben a formával, és nem is akarnak valami különlegeset kifejezni saját magukból, hanem azt mondják, ilyen és ilyen verset olvastam itt és itt, ilyet gyártok én is. S elsőre talán csakugyan gyártanak olyat, és ez még érdekes is lehet. A tévedés akkor ütközik ki, amikor már másodszor vagy harmadszor állnak elő ugyanolyan verssel. Akkor már megunom őket, nem olvasom tovább. Ez azonban az irodalomra nézve nem veszély. Az irodalom lerostálja, tízévente teljesen kirostálja a versekből a tartalmatlant. Nézzük meg akármelyik folyóirat tíz évre visszamenő példányait, s látni fogjuk, hogy hány leközlésre méltó versei jelentek meg később teljesen jelentéktelennek bizonyult költőknek. Amikor rengetegen írnak közepes, sőt hangzásra jó verset, akkor sokkal nehezebb azon nyomban fölfedezni az igazit, a nagyot. Vagyis szerkesztői kín ez, a szerkesztők problémája. Hozzá kell tennem, hogy a költő nem verseinek a számán mérődik. Ismerünk költőket, akik nem írtak talán még ötven verset sem, és nevük mégis fönnmaradt; abban az ötven versükben ki tudták fejezni nemcsak magukat, hanem azt a korszakot is, amelyben éltek.

– Újabban mintha túlságosan könnyen illetnék a fiatalabb költőket az epigon jelzőjével. És mintha egyoldalúnak tekintenék a hatást. Csak az idősebbek hatnak a fiatalabbakra?

– Nincs ilyen törvény. Az irodalmat a folyó mentéhez lehetne hasonlítani, amelybe életkorra való tekintet nélkül lépnek be a költők, és az egységes kép nem az egyes költők kora szerint alakul ki. Annyira nem, hogy célravezetőbb is volna egy-egy év keresztmetszete szerint vizsgálni a termést. Hogy példát mondjak, a Nyugat nemzedéke, Adyt is beleértve, de Ady halála után is, egy majdnem szecessziós hangban fejezte ki igen érdekes, bonyolult emberi érzéseit. Így volt ez, de amikor az úgynevezett népiek feltűntek, a még működő Nyugat-beli költőknek a líráján pontosan ki lehetett mutatni az utánuk következő nemzedéknek a hatását, ha ugyan erre a jelenségre a hatás szó az igaz, hiszen ez valami lebecsülést is jelent. Olyan hatásra gondolok, amely előfeltétele a jó irodalomnak, biztosítja a szerves fejlődést. Ilyen értelemben mondom, hogy az akkori fiatalabb nemzedék is hatott az idősebbekre. Tóth Árpád utolsó versein észre lehet venni azt a versalkotó formát, amelyet Erdélyi József valósított meg, illetőleg hozott vissza a magyar irodalomba, és Babits, a szinte hírhedetten legkitűnőbb formaművész is számolt az új vívmányokkal. Életének második felében mintegy zakatolóvá tette a verset, hogy mélyebb emberi hitelt adjon neki. És József Attila is visszahatott, talán még Kosztolányira is, aki őt igen sokra értékelte. Nincs hát egyéni kor szerint szétválasztható irodalom, hanem csak egy óriás folyam, ahol kölcsönös hatások vannak. Az az egészséges tulajdonképpen, ha valaki átveszi az eredményeket, azokhoz hozzátesz, és így adja tovább. Így alakultak ki a nagy irodalmak, ilyen volt a magyar irodalomnak minden nagy korszaka.

Igaz viszont, hogy ettől függetlenül jelentkeznek néha olyan költők, akik nem ebbe a vonalba esnek bele, hanem ahogyan Ady magáról is mondta, mintegy isten szörnyetegei. Hirtelen vulkánmód törnek ki, ami – noha a képzeletben a vulkánszerű többet mutat – szintén nem értékmérő. Ezek a költők egyszeriek, őket, például Rimbaud-t vagy Adyt nem lehetett folytatni. Ha egy kis eredményüket átvette egy utánuk következő, rögtön és méltán az epigont sütötték rá.

– Ők, a vulkánszerűek is merítettek valamiből. Számot vetettek az előzményekkel, és tanultak a kortársaiktól. Baj volna, ha belőlük is merítenének az utánuk következők?

– Az imént mondtam, hogy én a hatást jó értelemben igen üdvösnek tartom. Nem mi találjuk ki a rímet és a ritmust, egyetlen költő sem dicsekedhet azzal, hogy ő találta ki, ezeket mindenki átvette már és nem is csak az előző nemzedéktől. Ilyen értelemben természetesen van hatás. Rimbaud és Ady, hogy ezt a két különleges példát tartsuk, óriásit feszített a költészet törvényein, de nem úgy, hogy specifikumaiknál fogva utánozni lehetne őket. Amit ők hozzátettek a lírához, az önmagában az ő tulajdonuk: ha más elveszi, akkor rögtön felismerhető, hogy őtőlük való, és ez rögtön kompromittálja a verset. Természetesen Ady vagy Rimbaud sem mondhatott mást, mint amit a kor adott nekik mondandóul. Ebben a vonatkozásban ők is hatás alatt álltak, de a formában, a szavaknak az összerakásában, ebben, azt kell mondanom, nem adtak jó utánzási szkémákat. Márpedig hogyha jól megnézzük, mi teszi a verset? Elsősorban a szavak. A vers a szavakkal való művészet formája.

Nem azt állítom természetesen, hogy valaki kihúzhatja magát a kor hatása alól. Adyról éppen nemrég írtam, hogy milyen sokféleképpen hatott. Én, akire igazán nem mondhatták soha, hogy valahol is Adyt követem, tapasztaltam ezt. Egész életemre óriási hatással volt például Ady szabadságérzete a gondolkodás területén. Mindaz, ami Adyt maradandóan Adyvá teszi, az igenis hatott rám. És nyilván hatott verseimre is, de nem kimutathatóan, nem külsőleg, „formailag”.

– Ez valóban nem közönséges hatás. De úgy gondolom, a közvetlenebb nyelvi hatás sem mindig közönséges.

– Az irodalomban vissza-visszatérő probléma ez, és úgy látszik, a fiatalabb költőnemzedék jelentkezésével visszatért megint. Minket is foglalkoztatott annak idején. Én akkor azt tanácsoltam Barta Sándornak, akinek akkor már folyóirata volt Bécsben, hogy közölje aláírás nélkül a műveket. Tehát ha valaki tökéletesen Ady- vagy Füst Milán-epigon, közöljük le a versét, s az olvasó olvassa azt abban a hiszemben, hogy Ady-verset vagy Füst Milán-verset olvas. Ez, mondtam én akkor, óriási mód meg fogja gyorsítani a költészet fejlődését, mert aki felvett egy olyan formanyelvet, amely már rajta is zörög – már mint egy védmárkát hordja –, kénytelen lesz levetni, mert láthatja, hogy a szomszédja névtelenül különb verset írt abban a külsődlegessé vált formában, mint ő maga.

Én általában igen keményen amellett vagyok, hogy mindenki, ami hatást csak tud, vegye használatba. Éljen vele, mert csakugyan nincsen őseredeti költő. Ha valaki azt veszi át, vagy véletlenül olyat csinál, ami már egyéni jegy, például valamely kortársának sajátos képalkotási módja, nem kerülheti el, hogy ne azt mondjuk róla, hogy utánoz. De ez se legyen baj. Utánozzon egy évig, majd kinövi, mert egy ilyen utánzási formával is lehet igen értékes dolgot teremteni. A versnek a sorsa nem azon fordul meg, hogy a rímek benne hasonlítanak ennek vagy annak a költőnek a rímeihez. És egész bizonyos, hogy ha a tehetség vesz át ilyesmit, az le fogja vetni a szóláshoz őt eleinte hozzásegítő formát, és kialakítja a saját magáét. Említettük Adyt. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Adyra is hatással voltak költő kortársai, nevetve kell mondanom, hatással volt rá még Endrődi Sándor, sőt Thaly Kálmán is. Ha az egész kuruckultusz nem lett volna, akkor Ady jó néhány nagy verse elmarad. Ilyen összefüggésekre is kell gondolnunk. Így, ilyen bonyolult úton-módon halad az egész. És az egyes is így találhat magára gyorsabban, meglehet, így.

– Úgy ismerjük önt, mint aki megújította, egész munkásságával gazdagította az irodalom társadalmi funkcióját. Van-e jövője az irodalom effajta fölfogásának, illetve gyakorlatának?

– Az a kifejezés, hogy az irodalom társadalmi funkciója, nem egyértelmű. Ha őszintén áttekintjük a modern költészetet, és annak a társadalomban való helyzetét, akkor óriásképpen el kell marasztalnunk a társadalombölcselőket és az irodalomkritikusokat, hogy ezt a funkciót miért nem tették világossá.

Hogy röviden megmondjam, mire gondolok, kezdeném azzal, hogy közérthetőség; kapcsolat a közönséggel. A költők ma külön-külön is nehezen érthetők. A modern líra eltávolodott attól, hogy az egyszerű emberek úgy értsék, mint ahogyan a régiek értették a lírát, mondjuk Petőfi költői alkotásait. Nemrég még nagyon kevés erőfeszítéssel is be lehetett hatolni az irodalom berkeibe. Ma a helyzet az, hogy minden költőt külön-külön kell megérteni. Nem elég, hogy ismerem valamelyikük képrendezési elvét, abból még nem fogom megérteni a többiekét, legfeljebb hajlamom fejlődik ki rá, hogy őket is megérthessem. Hogy miért következett el ez, miért atomizálódott ennyire a költészet; ezt kellene fölfedniük egyszer a társadalom- s az irodalomtudósoknak, mert nemcsak Magyarországon van ez így, hanem a világ minden részében. Amilyen élénk nyájakban vagy madárcsapatokban éltek a századfordulón, de még a két háború közt is a költők, annyira elszigetelten élnek ma. Az irodalmi élet mindenütt, nálunk is, széttagozódott, nincs meg az az emberi melege, ami az irodalom fölvirágzásához régebben hozzájárult. Ennek is tulajdonítom azt, hogy annyi különlegesség, furcsaság fejlődik ki. Hogy a költők gyakran forgó dervisek módjára mondják a maguk igen érdekes és igen nagy fontosságú közlendőiket, abban a hitben, hogy ki-ki megtanulja az ő nyelvüket; holott még a közös nyelv sincs meg, ami érvényes volna rájuk, a saját körükre. Ettől is szenved mai irodalmi életünk. Az olvasó többnyire csak azt látja, hogy itt valaki összefüggéstelenül beszél, szokatlan módon használja a szavakat. Hogy legyen ezzel? Sokszor azt sem tudja, hogy szégyenkezzék-e emiatt vagy mosolyogjon rajta, vagy pedig mondja azt, hogy ez a dolog nem tartozik rá.

– És a kritika? Nem segíthetnének ebben a kritikusok?

– Igen, el kellene gondolkodni azon, hogy akik a tömeg művelődését viselik a szívükön, miképpen tudnának segíteni. Elválasztani a tömegek számára a jó költészetet a rossztól, és megmagyarázni az embereknek, hogy ami jó, azt érthetik, még ha nem is elsőre. Ezt azért mondom, mert ami ma teljesen magánakvalónak látszik, abból lesz esetleg ötven év múlva olyan vers, amelyet a tömeg mint sajátját ismer el: az egyének akkor érnek bele abba a tudatba, amiben munkálkodik a mostani költő. (Legjobb példa erre a mi Adynk, akit valóban nem értett annak idején az emberek nagy része, s akiben ma már nem találhatni semmi érthetetlent.) Ami engem illet, bennem mindig megvolt az, hogy minél nagyobb számú emberhez szóljak, küzdöttem ezért magammal is, és akkor voltam megelégedett, amikor azt hittem, hogy a művészi követelménynek is meg tudok felelni, és mondok valamit azoknak az embereknek is, akiknek a gondját erkölcsi kötelességből a magamévá tettem. Ebből azonban nem következik, hogy kisebbrangúnak ítélem azt a költőt, aki nem ezt teszi.

Sokszor megtárgyalt, súlyos problémája a magyar irodalomnak, hogy mennyire lehet elvárni az írótól az állásfoglalást a köz gondjaiban. Ez azonban nem magyar különlegesség, így van ez a körülöttünk levő országokban is; mindenütt, ahol a népnek sokáig csak országa volt, de nem volt állama, tehát nem tudta az igazi problémáit cselekvően is kifejezni. Ez a különös örökség nem múlik el egyik napról a másikra, és valóban elérkeztünk ahhoz a problémához, hogy mi is az irodalomnak a funkciója ma, a praktikusság szempontjából. Ez azt a gondolatot veti föl – ezt szoktam magamnak kiindulópontul elmondani –, hogy ki is formálja tulajdonképpen a népet. Az irodalomnak sokkal nagyobb a nemzetnevelő ereje és még a nemzetformáló ereje is, mint ahogyan közönségesen hiszik. Kossuthnak volt az a megfogalmazása, hogy a politikus hivatása megfelelni azoknak a kívánalmaknak, amelyeket a történelem vagy a nép érdeke a kezébe ad. Magának a nemzetnek a tudatát, azt, amire a politikus tartósan építhet, az irodalom behatóan formálja és élteti. Ilyen szempontból óriási feladat vár a költőkre még ma is.

És ezeken kívül az írónak dolga az is, hogy elébe menjen olyan kérdéseknek, amelyek, hogy úgy mondjam, nem kurrensek, még nincsenek benne vagy nincsenek benne megfelelően a nemzet tudatában. Ilyen szempontból minden jó irodalom terepfölverő, előőrsi, avantgarde-i irodalom. Én érzem ezt, és azt hiszem, hogy nem tévedek, amikor majdnem minden írótársamnak a figyelmét ráterelném arra, hogy nézd meg, hol élsz, és aszerint beszélj. Különben nem azt mondod, amiről szó van, hanem mellékes dolgokra pazarolod az időd és a papirost. Meggyőződésem, hogy ha a nagy közösségi, nemzeti problémáinkat nem bontjuk föl és nem tudatosítjuk, akkor valamikor száz esztendő múlva az irodalomtörténet úgy néz vissza erre a korszakra, mint tehetetlen korszakra, amelyben nem volt igazi, nagy irodalom: voltak kisebb-nagyobb tehetségű költők, de a költészetnek nem volt igazi társadalmi szerepe. És sok minden tartozik ide, a közösségi témához. Ide tartoznak a többi között a magyarságnak – a hazai és a határainkon túli magyarságnak – a sorskérdései is.

– A nagy nemzeti problémák vállalása nélkül nincs jelentős irodalom. És más társadalmi feszültségek, mondhatnám osztályfeszültségek? Szükséges-e, hogy az irodalom ilyen értelemben is tudatosítson, és folytassa, gyarapítsa az említett különös örökséget?

– Állandó probléma nálunk ez is. Könnyű volt nekünk ellenzékinek lenni annak idején, amikor mindent irodalommal kellett kifejeznünk, más eszközünk nem volt. Ma, amikor más eszközök is vannak, a szociális feszültségekre, azt hiszem, nehezebb írói módon reagálni. Nehezebb, de szükséges mindenképpen. Vannak olyan területek, amelyeknek a problémáit az államszervezet képtelen belátható időn belül megoldani, örökölte ezeket, és (megoldásukhoz, meglehet) egész generációk munkájára lesz szükség. Én ezekre a problémákra is ráirányítanám az írók figyelmét. Más kérdés, hogy a régit itt sem lehet csak folytatni. Van a magam számára egy kifejezésem: úgy szoktam magamban mondani, hogy a proletariátus ma fotografálhatatlan. Azt értem ezen, hogy nem lehet egyszerűen lefényképezni, nem lehet durva vonásokkal oda állítani, hisz a külsőségekben már oly kevés érhető tetten. Feszültségek viszont ma is, ennek ellenére is vannak. És közel kell férkőzni hozzájuk, föl kell tárni őket a tudat számára.

És nemcsak a gyorsabb megoldás kedvéért kell ezt megtenni. Van az irodalomnak egy varázslatos hatása, amivel eddig nem foglalkoztunk eléggé, mert ez majdnem a szociológiát is behozná a művészet területére. Ez pedig az, hogy ha az ember a fájdalmas jelenséget művészileg ábrázolja, szinte a fájdalom is elviselhetőbb lesz. Én kezdettől fogva olyan alkat voltam, olyanra nevelődtem, hogy minden közös fájdalomra úgy reagáltam, mintha én volnék felelős, ha nem múlik el. Nem tudtam nyugodni, ha valakivel igazságtalanság történt, de ha már nagy csoporttal történt igazságtalanság, akkor a lázadásig boldogtalan voltam, ha nem mondhattam ki, ha nem szólhattam ellene. Ezt neveztük később néha úgy, hogy a vélt igazság kimondhatósága. Meggyőződésem, hogy ez az egyik legnagyobb motor az élet elviseléséhez, de tulajdonképpen az emberi fejlődéshez is. Nem egyedül vagyok a magyar irodalomban, aki így gondolkodik. Ha valaki megnézi például Németh László munkásságát – nemrég olvastam újra az ő fiatalkori műveit –, nem lesz nehéz kikövetkeztetnie, hogy ez az ember, miként az én nemzedékemnek majdnem minden kiváló tagja, milyen érzékenyen reagált az úgynevezett közfájdalmakra.

Hogy jönnek-e utánunk fiatalok, akik folytatják ezt? Ha igen, sokkal nehezebb lesz a feladatuk, mint amilyen a miénk volt, mert mint az imént mondtam, a proletariátus nem fényképezhető egyed többé. A szenvedés olyan lelki rétegekbe tud beülni, betokosodni, hogy megtalálásához még külön érzék is kell. Bízom abban, hogy lesz ilyen érzékük a ma indulóknak is, és megtalálják azt az anyagot, ami által kifejthetik művészi képességüket.