Minden jó hatás: erősítés^*

 

Kik vagyunk, mik vagyunk? – ennél nincs rejtelmesebb kérdés és nehezebb felelet. Testünket az anatómia már be tudja mutatni nekünk. De hogy lelkünk miből van összetéve, arra még nincs biztos boncolási mód. Mindnyájan – már kora gyerekségünktől fogva, rengeteg lelki hatást kapunk. Az író csak látszólag kap többet; azért látszólag, mert ő erről számot ad. Hogyha látni akarom, hogy mint író, kiktől kaptam, miktől kaptam igazi nagy hatásokat, természetesen a lehető legtávolabbi gyermekkorba kell hátra tekintenem.

Mesét én a szülői háznál nem hallottam. Anyám fölvilágosodott asszony volt. Noha messze, kinn a pusztán éltünk, véleménye az volt, az anyja hatása alatt, hogy a mese csak arra jó, hogy a gyerekek képzeletét megrontsa, és az éjszakát, ami arrafelé amúgy is félelmetes volt, még ijesztőbbé tegye. Meséket én így csak a házon kívül hallottam. Így történt mégis, hogy azokról a csodás lényekről, amelyeket az emberi képzelet teremt, s amelyek összessége tulajdonképpen az irodalomnak a legősibb hadserege, ezekről én – ki-kimenvén a ház végére – szinte első forrásból, első hiteles szájakból hallottam.

A pusztán a mese még teljes erejével élt. Vasárnap délutánonként a béresek kitelepedtek a kis emelkedésen elnyúló nagy istálló elé, és ott különféle történetekkel szórakoztatták egymást. Legtöbbször persze katonadolgokról beszéltek, de népmesét is rengeteget mondtak el egymásnak, rövidet, csattanósat. Ezeknek az értelme mindig az volt, hogy a szegénység valahogyan csak utat tör a boldogság felé; hogy az igazság valamiképp mégis tud győzni a rettentő zord valóságon. Emlékszem például Mátyás királynak és az igazmondó juhásznak történetére, meg arra, hogy mint jár az, aki irigy. Ezt később én magam is nagy kedvvel dolgoztam át, dolgoztam föl, mondhatnám saját élményem alapján a Hetvenhét magyar népmese című könyvemben.

De még érdekesebb volt, hogy az a vidék, ahonnan származom, véletlenül a népdalnak is valóságos meseföldje. Bartók gyűjteményét, ha az ember átnézi, legalább négyszáz vers, illetőleg négyszáz népdal alatt azt látja, hogy lelőhelye: Iregpuszta vagy Iregszemcse. Ireg, illetőleg a mi tájunk kiejtése szerint: Ürög – mert még ezt is valahogy Ireggé úriasították, ahogyan ümög és üng helyett inget mond már ott is az ember, már hogyha műveltebbnek véli magát –, egyszóval Ürögön szedte össze Bartók a legszebb népdalait. Ez az Ürög Ozorától, az én nagyszüleimnek meg családomnak a falujától összesen kilenc kilométer. Még Bartók szövegében is van dal, amely ezzel kezdődik: „Nem messze van ide Uzora – másfél óra járás az útja”. Tehát így is kaptam igen sok olyan hatást, közvetlenül a nép művészetétől, olyat, ami egész életemre, azt hiszem, nagyon nagy nyomot hagyott.

Még érdekesebb volt azonban, hogy noha anyai nagyszüleim a hitetlenség, a tökéletes felvilágosodottság szellemében neveltek, apámnak anyja annál bigottabb volt. Szintén pusztán élt, igen módos juhászszámadónak a feleségeként.

Elég gyakran átvittek hozzájuk, már csak azért is, mivel apám szülei azt hitték, el fogom veszteni lelkemet az anyai református, fölvilágosodott nevelésben. Majdnem vallási leckék alá fogtak. Megismertettek a katolikus vallásnak sok érdekes énekével, rituáléjával. Öregasszonyok gyűltek össze nagyanyám tűzhely világította konyhájában, hogy megtakarítsák a petróleumot. Őszi és téli estéken órák számra hat-hét asszony is ott gubbasztott nála. Kukoricát morzsoltak: ülve, sötétben azt is el lehet végezni. Mivel templom igen messze nem volt, és ezek a hitre szomjas öregasszonyok éppen templomba nem tudtak elmenni, hát ott maguk között mondták el a litániát. Épp nemrég egy ismerősömmel, akinek szintén volt hasonló élménye, versenyezve elevenítettük föl, mik is voltak ezek a régi litániák. Az ő segítségével majdnem hogy szürrealista versekre hasonlító zsolozsmákat kapartam ki az agyamból. Ültek sorban az öregasszonyok, és az egyik majdnem úgy, mint a Kalevalá-nak az énekmondója, ilyeneket kántált: Titkos értelmű rózsa! Dávidnak tornya! Tiszteletes edény! Elefántcsontból való torony! Mária aranyház! Frigynek szent szekrénye! Örömünknek oka, igazság tüköre, szüzeknek szent szűze, ájtatosságnak jeles edénye! És minden mondat után a többiek hajlongva, karban ezt jajongták: Könyörögj érettünk!

Később, amikor már magam is kezdtem kutatni a ritmusnak és a versírásnak az ösztöntörvényeit, azt véltem fölfedezni, hogy ez a fölsorolás, ez még a nagyon később írt verseimben is fölmerült. Tehát elég mély hatásra tudok én itten visszapillantani. A Nem volt elég című versem például, vagy ami legutóbb jelent meg, a Ditirambus a nőkhöz című, ezt a litániát idézi… ezen a ritmuson épült. De még az a bizonyos egyetlen mondatból való vers is, ami nem más, mint egyetlen fölsorolás.

Igen különös módon, még itt a pusztán jutott a kezembe az első műköltészeti anyag, amelyre emlékszem. Fazekas Mihály remekműve volt, a Lúdas Matyi. Mint tudjuk, ez hexameterekben van írva, olyan klasszikus versben, amelyet a magyar nép nemigen tudna rögtön élvezni, nem ismervén a törvényeit e versfajtának. Ez azonban, ez a pusztai Lúdas Matyi, ponyvakiadás volt. Folyamatosan próza módjára volt kinyomva benne a szöveg. Én magam is csak akkor tudtam meg, hogy verset olvastam, már abban a primitív ponyva füzetben, amikor már mint versértő vettem kezembe a Lúdas Matyi-t. És akkor tudtam igazán bámulni Fazekas Mihálynak a nagyságát. Oly tökéletesen kezelte már a 19. század elején a hexametert, hogy azt egy parasztember, sőt egy vidéki egyszerű gyerek is tökéletesen élvezhette. Emlékszem, mint gyerekkori olvasmányélményre, a jelenetre, ahogy a fejszések az erdőben Döbrögit keresik. Ez a leírás számomra ma is a magyar hexameteres költészetnek mesterműve.

Nyilván itt a pusztán találkoztam már Petőfivel is. Az ő verseit azonban olyan természetesen hasonlítottam össze, vagy azonosítottam a népdalokkal, hogy eszembe se jutott, hogy ezt egy ember írta! Később Dombóváron, már elsős gimnazistaként került kezembe egy könyv, ami szintén igen nagy hatással volt rám. Ez egy Rákóczi-album volt, és egy kicsit romantikusan Rákóczi sorsát mondta el; elég éles – bár burkolt – Habsburg- és osztrákellenes szikrák pattantak belőle. De Rákóczinak a valóságos élettörténete is olyan hatással volt rám, hogy az fölülmúlta még a Kis lord-ét is, amit abban az időben olvastam ugyancsak. Egy herceg, akit a legnagyobb jómódban nevelnek s ő mégis a szabadság mellé áll, szegénységre jut, száműzetésben hal meg, de mindvégig hű az eszmékhez! Ez is mélyen befolyásolt. Általában elég pontosan tudom ellenőrizni a hatásokat, amik értek, mert életem úgy alakult, hogy már kora ifjúságomtól fogva sok helyet kellett változtatnom. A nyolc középiskolát, azt hiszem, hat intézetben végeztem, mindig várost is változtatva, tehát pontosan emlékszem, hogy mivel, milyen élménnyel, hol találkozhattam.

 

 

A gimnázium negyedik osztálya után, latinból megbukván, kereskedelmi iskolába kerültem, a jegyzőséghez ez is elég lett volna. Irodalmi művelődésemhez óriási mértékben járult hozzá, hogy azokban az esztendőkben az iskolákat telente majdnem mindig becsukták, úgynevezett szénszünet miatt. Ilyenkor Cecére mentem, nagyszüleimhez. Az a különös szerencse várt ott, hogy kitűnő nagybátyám, Kállay Lajos, tanító Medinán – nem Arábiában, hanem Tolna megyében –, katonáskodása idejére a könyveit, két nagy ládában odavitette nagyszüleim házába. Ámulva fedeztem föl, hogy milyen remek könyvei vannak. Később értékeltem tulajdonképpen igazán, mert noha nagyanyám sárkányszemmel őrködött a fronton küszködő fiának e legfőbb kincsei fölött, azért én bizony ezeket sorra kiszedtem. Ott olvastam, a cecei estékben egymás után Ferrero: Róma történeté-t, Darwin munkáit, Kropotkin forradalmár emlékiratait, Anatole France-tól a Pingvinek szigeté-t. Mint később megállapítottam, kitűnő nagybátyám egy sorozatot vett meg, a Világkönyvtár-t; ezt akkor Pogány József szerkesztette és látta el igen élvezetes és nagyon érthető előszavakkal. De nagybátyám könyvei között meg volt például Szabó Ervin szerkesztésében Marx-Engels kék kötésű Válogatott Műve is. Ott Cecén olvastam, óriási élményt merítve belőle, Engelsnek a Parasztháború című tanulmányát. Tehát tizenhat éves fővel már elég világos, szociális képem volt; a proletárdiktatúra kitört, meglehetősen értettem a kor eszméit. Ekkor ismerkedtem meg a túl modern, akkor túl modernnek nevezett futurista, „maista” irodalommal; ez – sajnos – jó időre azzal a gőggel töltött el, hogy mivel ez a jövő irodalma, a többivel nem is igen érdemes foglalkoznom.

Hosszú volna elmondani, megint azt a szerencsének nevezhető körülményt, hogy nagyon korán, érettségi után egy-két hónappal Párizsba miként is kerültem. Eredetileg a pesti egyetemre iratkoztam be. De a következő évben már igen szegény sorban a Sorbonne környékén laktam. Tanár akartam lenni, látogattam hát az ottani órákat, de ugyanakkor – mivel a „modern” költészetet is meg akartam ismerni – a legmodernebb, akkor dadaistáknak, szürrealistáknak nevezett költőkkel baráti kapcsolatba kerültem: eljárhattam kávéházi asztalukhoz; meghívtak tanácskozásaikra; nem beszélve előadásaikról. Így történt, hogy miközben a legrégibb francia költészetet tanulmányoztam, és hogy jobban megértsem, szinte fordítottam is, ugyanakkor a legmodernebbeket is tanulmányoztam ugyanilyen hévvel, és fordítottam ugyanilyen szempontból. Nagy hatással volt rám a Chanson de Roland – a Roland-ének –, le is fordítottam egypár passzusát, már akkor.

Ámulva fedeztem fel azt, hogy a franciák már a 12. században milyen nyíltan, kitűnően tudtak beszélni azokról a kényes dolgokról, amiket a keleti irodalmak, a miénk például alig mert még századok múlva is érinteni. Ilyen volt például a Hűtlen feleség című, 12. századi ismeretlen szerzőtől való dal.

Éppily hatással volt rám Bertrand de Born, az akvitán költő.

Nem volt kis élmény számomra megismerkedni a trubadúrok sorában Père Vidallal. Ő szintén provence-i, óprovence-i nyelven írt, Toulouse-ban született. Igen kalandos életet élt. Járt Spanyolországban, Máltában, a Szentföldön és 1196-körül Magyarországra vetődött, itt élt Imre király udvarában, akit egy igen szép és igen jelentékeny verssel meg is ünnepelt. Elgondolhatják izgalmamat, amikor ezt a verset fölfedeztem. S általa, onnan nyugatról, hogy mi is a magyarság.

A kedvenc költőm, valamennyi középkori között, akinek az elevenségét, a nagyságát nem győztem bámulni, Rutebeuf volt; mondandóinak az őszinteségével, közvetlenségével az egész francia irodalom Villon előfutárának tekinti. Ha meghallgatják akármelyik versét, például Bűnbánat-áról szóló versét, meglátja az ember rögtön, hogy mennyire benne van már Villonnak a hangja, akiről nem kell mondanom, hogy énnékem is milyen kedvenc költőm lett.

Ismétlem, a különös az volt, hogy csaknem pontosan egy időben jártam a legmodernebb francia költők közé, és foglalkoztam a legősibb francia irodalommal.

Igyekeztem behatolni a nehezen megérthető francia költők verseinek a megértésébe. Mallarmét szinte fúró szorgalommal akartam fölbontani, hogy megértsem. Ennek legegyszerűbb módja persze az volt, hogy megpróbáljam áttenni magyarra, mégpedig úgy, abban a bonyolultságban, ahogyan ő tudatosan megírta a verseit. Nagy hatással volt rám ugyanakkor Francis Jammes költészete is. Ez saját verseimben is fölfedezhető. Emlékszem, hogy egyik nagy, de rövid versét, a Szívtam cseréppipám kezdetűt legalább ötször lefordítottam, míg úgy éreztem, hogy eléggé primitív tudok lenni, eléggé megfelel hangom az ő hangjának. André Gide mint prózaíró volt rám hatással; de először mint költőt szerettem meg.

Cocteau-t is személyesen megismerhettem. Ma is emlékszem, amikor ideadta verseskötetét, és én még az utcán elolvastam a Tavasz a tenger fenekén című versét. Így ismerkedhettem meg Reverdyvel, aki a kubizmust érttette meg szinte velem. Bretonnal, Aragonnal. Verseiken át fedeztem fel, hogy bontják szét tudatosan a modern művészek azt, amit a polgári világ egységben lát, és hogy emelik ki azokat az elemeket önkényesen, de mégsem önkényesen, mert egy belső rend szerint, egy új harmónia nevében ők a modernek, és rakják ismét össze.

Azt a kitüntetést kaptam a sorstól, hogy legjobban mindnyájuk közül Éluard-ral kerültem kapcsolatba. Roppant rokonszenvesen viselkedett mindenki irányában. Én ezt a mindenki iránt egyformán osztott szeretetét fokozottan értelmeztem magamra, és valóban kifejlődött köztünk olyan meleg emberi viszony, hogy eljött Magyarországra is többször, a későbbi idők során.

Csaknem öt évig voltam távol Magyarországtól. Ott, a Sorbonne-on, jobban mondva a Sorbonne környékén, az irodalmi kávéházakban, a diák-vitahelyeken, munkáselőadásokon kaptam meg azt a szemléletet, azt a művészi, de ugyanakkor társadalmi nézetet is, amely mikor hazatértem, Magyarországon új színt adott, új színben ábrázolta számomra a hazai viszonyokat. Ehhez próbáltam ragaszkodni mindvégig.

Így történt aztán, hogy hazaérve ismertem meg voltaképpen a magyar irodalmat. Nem azt mondom, hogy addig egyáltalán nem ismertem. Neveket ismertem; de lényegében Adyt kevésbé ismertem, mint Baudelaire-t. Móriczot nem vettem át, hogy így mondjam, annyira, mint ahogyan kortársát, az említett Gide-et vagy Flaubert-t. Jules Renard, aki Kosztolányinak is az ideálja volt, nekem előbb volt mesterem, mint Kosztolányi maga. Emlékezetes kedves jelenet volt egyébként Kosztolányi és köztem, midőn egyszer Kosztolányi, még ismerkedésünk elején, azzal fordult hozzám: te kitől tanultál meg jól magyarul? Mivel én tudtam, hogy ő hol tanult meg jól magyarul, azt mondtam neki: Jules Renard-tól, Párizsban. Átölelt, bevallva: én is! Ez azt jelentette: világosan, színesen, egyszerűen, erőteljesen beszélni – ez a magyar stílus. Ami a francia is, a latin stílus is; – ez a stílus.

Mikor hazajöttem, épp ezért tudtam világosan meglátni Magyarország tragédiáját, majd ábrázolni épp a nyugati, művészi szemmel és világnézeti fegyverzettel.

Ekkor olvastam át tulajdonképpen igazi élménnyel, nem egyszerre természetesen, újra az egész magyar irodalmat. Ekkor ismertem föl ennek az igazi hangját. A nyelvi hatalmasságát, a kifejező erejét; de a problémáját is. Azt láttam, azt kellett látnom, ez a nép – a nép, melynek bennszülöttje vagyok – állandóan halálos veszedelemben tudta magát; folyton a pusztulás ellen küzdött. Irodalmunkban úgy van ábrázolva a magyar nép, mintha egy süllyedő hajón egy bátor tengerészcsapat minden erejével azon volna, hogy újabb és újabb sziklák, zátonyok között, rettentő viharban még valahogyan tovább vigye ezt az országot. Ezt a hajót. Ettől azóta sem tudtam szabadulni. Meg kell mondanom, a legmegrázóbb, a legnagyobb magyar versek azok voltak, amelyek ide vágtak. Zrínyi dala Kölcseytől, akit azelőtt különben idegenül néztem; e versének a második és a hatodik szakasza, majd aztán Zrínyi második éneké-nek az utolsó szakasza dermesztő hatással figyelmeztetett arra, hogy mi a magyar költőnek a dolga, mi a költőnek a dolga ebben az országban, mi minden humanistának dolga ebben az országban. Fokozottan annak, aki egy világ világosságával tudja ezeket a helyi problémákat látni. Ebből származott az, hogy noha mindvégig a lehető legmodernebb eszközökkel, legvilágosabban próbáltam gondolataimat kifejezni, ezek a gondolatok voltaképpen igen mélyenjáróan a klasszikus magyar irodalomnak a nagy gondjai voltak. Ez sokak szemében tán ellentmondás. De hogyha ezt a két hatást meg tudom világítani, akkor, azt hiszem, összeáll egy lelki kép.

Emlékszem Berzsenyire, arra, hogy már tizenkét éves koromban, anélkül hogy értettem volna teljes mivoltában, mint szavaltam verseit, de ugyanazokat a verseket, már Nyugatot megjárva, mikor ismét elolvastam, mint tekintettem már a világirodalom remekeinek. Akkor döbbentem rá, hogy nemcsak a magyar nyelvnek milyen óriása Berzsenyi, hanem hogy milyen egyenesbe vágóan tudja a legmegrázóbb, a legsorsbavágóbb örök gondolatokat is kifejezni. Nekem valamennyi verse között A magyarokhoz című verse tetszett; nem az, amit az iskolából mindenki betéve tud, hogy „Romlásnak indult hajdan erős magyar…”, hanem amit Kodály megzenésített: „Forr a világ bús tengere, ó magyar!” Ezt a sötétenlátást én nem sötétenlátásnak, nem pesszimizmusnak nevezem. Ha az ember, a művész nehéz helyzetet ábrázol, az nem azt jelenti, hogy azt a nehéz helyzetet kívánja; mikor tehát én átvettem teljes idegzettel Berzsenyinek, Kölcseynek vagy Vörösmartynak megrázó pesszimizmusát, rám az nem azzal a hatással volt, hogy lemondjak az életről, vagy csak akár arról is, hogy ezért a népért ne küzdjek. Ellenkezőleg, az ő úgynevezett borúlátásuk engem is arra ösztökélt, hogy minél előbb világosságot, derűt tudjunk hozni ennek a népnek az egére.

Ezzel – ezért – küzdök ma is. Ezek a hatások munkálnak rajtam. És ameddig a toll fog – vagy ahogy költőin mondják: a lant peneg – engem, azt hiszem, ezek fognak elkísérni már mindvégig. Vannak hatások persze, amik később jelentkeznek. Olvastam egy verset ezelőtt harminc évvel, és megmaradt bennem; előfordult, hogy betéve is tudtam. De épp azért, mert betéve is tudtam, valahol egy esti sétánál fölidéztem, némán az agyamba, és akkor ébredtem rá, milyen óriási is ez a vers. Például így voltam nemrég Babitsnak Intelem vezeklésre című versével; ezt fiatal koromban tetszéssel megjegyeztem, de hogy az öregség milyen problémákat hoz az embernek, hogy milyen kemény föladat az, hogy az ember ne legyen kishitű, ne legyen irigy, ne legyen gyáva még a halállal szemben sem, ami ennek a versnek a mondandója – ezeket a nagy gondolatokat egy kicsit megidősödve érthettem meg csak igazán. Évek kellettek tehát, hogy egy hajdan befogadott hatás teljes erejével – ajándékával – erősítsen. Mert minden jó hatás: erősítés.