Magyarság – Emberiség
Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy Tímár József, akit korszakunk talán legnagyobb magyar színészének tartottam, megbecsült engem azzal, hogy a verset, a Menedék-et saját jubileumi ünnepségén elmondta. Valóban úgy éreztem, hogy ötven év után kisebb-nagyobb agonizálás mindenkinek az élete. Én túléltem ezt az ötven évet is. Az öregség küszöbéről, általában az embertől, az íróktól azt várják, hogy foglalják össze egy kicsit életüknek az eredményét: mit tapasztaltak, mit nyertek, mit vesztettek, érdemes volt-e. Az ember úgy képzeli – mint gyermekkorunk falusi képein az élet lépcsőzetesen föl-, majd lehaladó állomásain –, hogy tízévenként lépünk föl bizonyos magaslatra. A legfelső magaslatról aztán úgy nézhetünk hátra életünkre, mint egy tájra. Én magam, ha visszanéznék arra, amit eddig megéltem, az első válasz arra, hogy az ember valóban megkapta-e az élettől azt, amit kívánt, vagy nem: sokkal többet kaptam, mint amit vártam vagy reméltem. Ennek oka, hogy nem volt bennem már családi származásom, neveltetésemnél fogva nagyravágyás. Igen „lenti” módon tudtam nézni minden pillanatában a saját helyzetemet. Valóban volt pillanat, amikor a legnagyobb hatalom volt a kezemben, amit irodalomban el lehet képzelni.
Én voltam a Nyugat főszerkesztője; én döntöttem arról, hogy ki lép be kortársaink közül a halhatatlanságba. Vagyis kinek a versét közöljük le a legelőkelőbb magyar folyóiratban. Megrendített ez a helyzet. Csaknem szerzetesi alázatossággal neveltem magam arra, hogy épp a helyzet magassága: nagysága miatt a helyén nézzem saját személyiségemet; méltóan nézzem magát a munkát, amit a történelem véletlenül rám bízott.
Visszanézve arra, hogy milyen feladatot kellett volna elvégeznem a magyarság életében, a magyar irodalomban, egyszerre lehetek hálás a sorsnak, hogy erre kinevezett, vagy kiszemelt, és ugyanakkor vádolhatom magam, hogy nem feleltem meg eléggé ennek a feladatnak.
Éppen tán két hete Nagykanizsán, egy igen kedves körben, szerzői est-félét rendeztek számomra. A kitűnő irodalomtörténész, Béládi Miklós jelenlétemben ábrázolta pályafutásomat. Nem volt mosolyogtatás nélkül való; úgy éreztem, hogy mindezt nékem tulajdonképpen a sírból vagy a túlvilágról kellett volna hallanom. A jól fölépített előadás mindinkább azt élezte ki, hogy vonásom, már az, amivel engem jellemezni lehet a magyar irodalomban: valamiféle nemzeti elfogultság.
Nem először hallottam írásaimról szólva azt: nemzeti, magyar; ilyen nemzeti, olyan magyar. Elgondolkodtam ezen ott, és mivel a helyzet azt adta, hogy az előadás végén mondanom illett nekem is valamit, erre tértem ki, Béládinak erre a megjegyzésére. Vagyis: ha egy ember szerepet kap a maga nemzetében, abban a közösségben, amit a nemzeti jelent, az szükségszerűen nemzeti viselkedés-e, vagy ugyanúgy csak emberi viselkedés-e? Ott, az emelvényen keresve a szavakat, ott kezdtem tisztázni magamban, helyzetemet a magyarságban.
Sorsom úgy alakult, hogy nagyon fiatal fővel külföldre kerültem. Párizsba. Elmondhatom nyugodtan, hogy elmém, gondolkodásom, de még nyelvhasználatom is a Sorbonne-környéki Párizsban alakult ki. Azaz, teljesen nyugat-európai, nem akarom nagyon hangsúlyozni, de éppenséggel nemzetfölöttien humanista-szocialista szemmel tudtam nézni már ott Franciaországban, a franciaországi problémákat csakúgy, mint az európai problémákat. Ide értve a magyar problémákat is.
Abban az időben volt nagy sikere André Gide afrikai utazási naplójának. André Gide, az előkelő francia író útra kelt, tanulmányozni az afrikaiak életét. Nekem épp akkor lehetőség nyílt, hogy visszajöjjek Magyarországra. Fölvillant előttem is egy írói útinapló. Van egy világrészem, egy tanulmányra érdemes tájam. S milyen sok előnyöm a fölfedezéséhez! Kitűnően beszélek magyarul, ismerem a magyar társadalom mélyrétegét: a magyar vidéket. Írói feladat lesz, ha visszamegyek a szülőföldemre, és azt megnézem, európai szemmel, hogy ott milyen állapotok vannak; hogyan is él egy boldogtalan, halálra gyötört nép, nem Afrikában, hanem Európában.
Így jöttem vissza még fiatal fővel, huszonhárom és fél éves koromban Magyarországra. Pusztai származék vagyok, egyenest hát a pusztára mentem. Állíthatom, André Gide-nek Afrikában nem volt olyan mély, megrázó élménye, amidőn megismerte a tőle idegen bennszülöttek életét, mint nekem otthon, úgy felháborított, megrázott, és rögtön feladatra sarkallt az a kép, amit a saját népem sorsáról láttam. Addig is írtam; írtam franciául is, írtam már magyarul is. Nem akartam soha mesterség szerint író lenni; hazajövet nem is igen álltam meg Pesten. Azért mentem rögtön haza szülővármegyémbe, mert ott – tapasztalatszerzés végett is – valami községházi hivatalnok, vagy hasonló akartam lenni. Nem volt semmi „társadalmi” ambícióm sem. De a feladat elvégzése, hogy a látottakról mégis beszélni tudjak, csak irodalom révén volt lehetséges. Összeszedtem hát erre nagyjából, ami írói műveltség mégis volt bennem.
Így mentem neki, hogy ezt a népet, a magyar népet ábrázoljam változatlanul humanista és nemzetfölötti elvek alapján. Így írtam egypár tanulmányt. Mert felháborított mélységesen a magyar szegényparasztság, a magyar külvárosi munkásság és főleg, ismétlem, a pusztai cselédség sorsa, ezért írtam meg, de úgy, mintha Párizsnak szántam volna az első jelentékeny, mondjuk így: ismertté vált könyvemet, a Puszták népé-t. Ezt folytattam, ezt a föladatot, ezt a szemléletet, állítom, változatlanul azóta is.
Nem nemzeti elfogultság tehát részemről arról szólni, hogy a magyar anyanyelvűek például az országukon kívül milyen helyzetben vannak; hogy miként szóródik szét milliószám a világban a magyarság; hogy milyen egyéni tragédiák folynak le milliószám ezért, mert emberek csak magyarul tudnak beszélni. Az sem nacionalizmus, ha magyarok csak magyar közösségben érzik jól magukat. Ezek örök emberi jogok, örök nemzetfölötti jogok.
Ha tehát úgy éreztem, hogy ezekről kell hangot adnom, egyáltalában nem mint valami nacionalista (a nacionalista szót még tisztázni kell, mert nincs „magyarra” fordítva), egyáltalában nem a saját magyar anyanyelvű közösségem iránti pártosságból csinálom. Hanem nagyon is európai nagy elvekhez és eszmékhez való ragaszkodásból. Ha tehát felemeltem a szavamat, Európa nevében beszéltem, nem nacionalizmust, hanem éppen nemzetfölöttiséget képviseltem vagy kívántam a magam szerény eszközeivel képviselni.
Kint Párizsban, szürrealistákkal meg dadaistákkal, a leghaladóbb művészekkel és gondolkodó emberekkel barátkoztam. Ezekkel vagyok ma is barátságban. Ha ezek idejönnek, akkor természetesen a régi összeismerkedés, a barátság alapján nagyon jól érezzük magunk s értjük egymást. Csak honfitársaim – anyanyelvtársaim – emlegetik föl: ellentmondást éreznek, hogy egy már-már túl modern költő ilyen kérdésekkel foglalkozzék Magyarországon, a saját anyanyelvén. A kettő pedig lényegesen összefügg.
Igen nagyra becsülöm Ionescót, Beckettet és a többi formabontó, remek újító írót. De igazánból a saját helyükön. Itt hallva őket, valami orgazdaságfélét érzek. Mi itt ne úgy legyünk modernek, mintha Párizsban élnénk. Nem, nekünk úgy kell itten moderneknek lennünk, mintha a magyarság mélyrétegeiben a pusztákban, a falvakban élnénk. Két ilyen nagyon távolinak tetsző sarkot próbáltam én mindig összeszikráztatni. Ezt szeretném változatlanul csinálni. Hátranézve életemre, nagyon is egységben látom azt, amit mások – mondjuk – éppen megosztottnak, ellentétesnek vélnek.
Ahogyan pályámat hátranézve látom: egy műveltségben eléggé fölkészült, egy nyugatian, nemzetfölöttien figyelő fiatalember jött vissza Magyarországra, és vált különféle fordulatok révén mégis íróvá. De e mivoltában változatlanul a legmagasabb rendű emberi gondolatokat próbálta érvényesíteni itt is.
Ebben volt, meg kell mondanom, elég sok szerencsém; olyan emberekkel kerültem életem folyamán össze, vagy legalább ösztönöm olyan emberekhez vitt mindig, akik megértették ezt. Életem nagy tartalmának vélem, hogy Babits Mihályt megismerhettem (nem beszélve arról, hogy feleségemmel összekerültem, és olyan megértésben tudok vele lenni, minden tekintetben).
A legújabb magyar irodalomra vigasztalóan az jellemző, hogy amilyen mértékben kifejti tehetségét valaki, mint író és művész, majdnem olyan mértékben kapja meg a felelősségtudatot: helyt kell állni fokozottan és becsületesnek, emberiesnek kell lenni; és nem lehet, ha az ember igaz humanista, ellépni a könnyű siker felé, a föladat területéről.