Kodály Zoltán, a nemzet nevelője*
Vigasztaló jelensége az emberi történelemnek, hogy a társadalmi élet bármely részén, bármely úgynevezett részleges területén működjék is valaki eredményesen, magasratörően – végül kiemelkedik abból a részlegből, és általánosan is jelentékeny személyiség lesz: példakép, nevelő. Elképzelhető, hogy valaki mint orvos vagy mint mérnök végez kitűnő, fontos munkát: kitartásával, szorgalmával, becsületességével így egy egész országra hat, a saját szakmáján kívül is.
Berzsenyi Dániel például szerette a magyar népdalokat, de akkori muzsikálóikat bizonyára ő is istállóban hálatta, ételmaradékkal traktálta; – álmában sem támadt képzelme arról, amit az ő nemzetpusztulást sirató, hatalmas énekei után száz év múltán bekövetkezett, hogy nemzetének öntudata éppen a népzene révén újul meg – hogy az elsiratott magyar nemzet méltóságát, világbeli jó hírét két népzeneművelő állítja ismét talpra.
Mi tudjuk, hogy nemcsak a zenében volt ez az erő. Hanem épp abban a két zenei tehetségben: Kodály Zoltánban és Bartók Bélában. Miért? Azért, mert nemcsak zenésznek voltak nagyok. Jellemnek is, embernek is. Azaz, nagy kötelességtudók voltak. S ezáltal nagy nevelők is. Egy nemzetet tudtak új teendőre, új harcra felsorakoztatni.
Egy nép megmozdulását, győzelemre való szervezését valamikor a nagy hadvezérek erejének, bátorságának tulajdonította az utókor. Vagy a nagy politikus sikerét ügyességének, éleslátásának. Ma egy tudós az idején meglelt találmányával a legnagyobb fővezér. A politikában pedig a népek kifejezett vagy ki nem fejezett, de végeredményben így is ható akarata a döntő. Nagy kérdés tehát, hogy ki is neveli igazánból tettre, új feladatra a népet. Vissza kell térnem ahhoz: azok, akik a saját szakmájukból úgy emelkednek ki, vagyis ott olyan munkát végeznek, hogy az egész országra tudnak hatni.
Nekem megadta a sors azt, hogy közelről láttam Kodály Zoltán nevelői működését. Meg kell mondanom, nem vagyok nagy zeneértő, és voltaképpen Kodály emberi nagyságán át fedeztem föl zenei nagyságát is. Minden íróval megesik az – főleg olyannal, aki a magyar nyelvvel különösen foglalkozik, mint én is –, hogy beválasztják különböző nyelvművelő, szótárkészítő, kiejtésjavító bizottságokba. Ezeket legtöbbünk afféle tiszteletbeli állásoknak tekinti, és hát bizony elhanyagolja azt a nemes munkát, amit ezekben végeznie kellett. Én magam akkor ébredtem rá, hogy milyen fontosak ezek is, amikor a nyelvművelő bizottságban, ahol hét vagy nyolc nyelvész vagy tanár ült hetente össze, hogy a magyar nyelv egy-egy részletproblémáját megtalálja, megtárgyalja – ott találtam mindig Kodály Zoltánt; órákat töltött ezekben a bizottságokban és nemcsak ezekben, hanem hasonlókban is, hogy elmondja ott a véleményét, hogy ott is érvényesítse, a zenén túl is – fontos nevelői akaratát.
Mindnyájan tudjuk milyen munkát végzett azáltal, hogy az egész magyar népet az énekre megtanította. Az ő nevéhez fűződik az, hogy népünk nemcsak az irodalmon át, és főleg nem az elég alacsonyan levő utcai és kávéházi zenén át ismeri meg népének szellemét, hanem a saját torkán, a saját hangszalagjain át tudja élvezni és tudatába fogadni azt az óriási erőt, ami egy népet össze tud tartani. Én szerény véleményemmel ebben látom Kodály Zoltán halhatatlan nagy nevelői munkásságát; remélem, fog hatni, éppolyan erősen, éppolyan halhatatlanul, ahogyan a zenéje.
Kodály Zoltánnak igazi tanítása a nevelők számára, a nevelés területén tehát az, hogy bármily területén működünk is az életnek, ha ott olyan erővel, olyan egyenes jellemmel végezzük munkánkat, amire ő példát adott, akkor mindnyájan, kivétel nélkül az ő nyomdokain, részesei lehetünk egy egész nemzet nevelésének: irányításának.