Minden jót – Az utókornak^*

Szín: Tihany, Kopaszhegy, a Bagolyvárnak hívott kis tuszkulánum – nevezzük remetelaknak – bejárata előtt. Jobbra egy kőasztal két lócával, szemben is egy kőasztal, rajta drótok, szögek, szerteguruló diók, mellette egy kis ülőkuckó vásott párnával és egy napszítta nyugágy. Fák, bokrok, az előtérben még nyíló kerti virágok, szerte mindenütt avar, az őszi táj a fakuló zöld és a rőtbarna között száz tompa színben pompázik, szemben lent a Balaton kéktiszta vize s a halászok mólója.

Idő: október vége felé, vasárnap délben fél tizenkettőtől fél háromig.

Szereplők: az író (a továbbiakban: I), aki november 2-án lesz hatvanéves, a nyugágyban ül, szemben a nappal, barna kordbársony nadrágban, sötétkék munkapulóverben, és a riporter (a továbbiakban: R) szürke ingben, a nyugágy melletti ülőalkalmatosságon, a kőasztalra támaszkodva és jegyezgetve. Az alábbi dialógus a riporter jegyzetei alapján készült; helyenként szó szerinti hűséggel adja vissza az író szavait, helyenként transzponált szöveg: tartalmilag hű, de stílusa nem az ismert illyési prózastílus.

 

 

R. Visszatekintve az alkotás évtizedeire, mennyi az eddigi életmű: sok-e vagy kevés? A mennyiségre gondolok: a termékeny vagy a szűkszavú írók közé sorolja magát?

I. Megdöbbenek, mennyit is írhattam, holott költői ideálom nem a sokat termelő író. Ismerem az irodalom működését, tudom, hogy egy költő száz remek verset vagy egy prózaíró három remek regényt hagy hátra, az emberiség nem kíván többet. Nagy írók, akik százszámra írták a műveket, legfeljebb három-négy olyan könyvvel úsznak a halhatatlanságba, amely művekért érdemes volt élniök. Tolsztojnak például három ilyen művét tudnám megnevezni, Balzacból se vennék többet, Baudelaire maga nem is adott át, csak százötven verset az utókornak. A legkitűnőbb magyar költők harminc-negyven verssel képviseltetik magukat a halhatatlanságban. Ritka az olyan író, mint Shakespeare, akinek nevével talán tíz halhatatlan mű fonódik össze. Magam, mivel szorgalmas családból származom, sokat írtam. Apám mindennap hajnalban kelt, egész nap dolgozott; én sem tudok másképp tenni, s ha nem írok, boldogtalan vagyok. Persze, az én foglalkozásom más, mint az övé volt meg az iparosoké; nem fával meg pléhvel kell dolgoznom, nem azt kell megmunkálnom: az író saját agyából, idegeiből termel, ez sem kisebb dolog, itt sincs pihenés.

R. S mennyire taksálja az eddigi életművet?

I. Azt gondolom, körülbelül húsz kötetbe belefér. De ez úgy adódik, hogy rengeteg írásom van, amit nem adtam ki vagy félbehagytam – kufferszámra van ilyen. A termés mennyisége tehát sok, de – udvarias vagyok! – nem szeretném terhelni az utókort. Az igényem az, hogy ne túlságosan sok mű maradjon utánam. Tulajdonképpen nem szeretnék mást hátrahagyni, mint egy kötet verset, vagy ötszáz oldalnyit, és mondjuk három kötet prózát, három színdarabot – ez szinte sok is.

R. A most megjelent nagy válogatás, a Nem volt elég-kötet csaknem hétszáz oldal – azonos ez a költő örökhagyó igényével?

I. Nem egészen. Ezt a kötetet Flóra válogatta, a legfontosabb verseim 1928-tól benne vannak. De úgy érzem, még vagy száz versem hiányzik, s ezek egy részét még nem is írtam meg.

R. S a három prózai kötet s a három színmű, amely kiállhatja az idő próbáját?

I. Ez csak az igényem. Megnevezni nem tudom őket.

R. Mennyi ebben az utókor-komplexusban az írói hiúság, az egyéniség szerepének a fontossága?

I. Nincs bennem úgynevezett írói hiúság. Azok közé tartozom, akik minden pillanatban szeretnék átjavítani az elkészült művet. Őszintén mondom: alig állom meg, hogy minduntalan ne javítsam ki, ne javítsak újra meg újra rajta. Meg szoktam fogadni minden okos tanácsot; ha értelme van, a tanács szerint javítom a művet. De van bennem egy másfajta hiúság, óriási hiúság a műre. A juhász, a fúró-faragó, az iparos hiúsága ez – ha készül a birkafogó bot, a szekrény vagy az asztal, s mások is beleszólnak, hogy itt kell még javítani, ott kell még reszelni, igazítani rajta – ez a mű fontosságát hangsúlyozza s nem azét, aki csinálja. Különben is túlságosan sok egyéniségünk van. Az egyéniség fogalma a betegség tüneteit mutatja Európában. Betegség, vagy ha úgy tetszik, mánia. Én azonban azt vallom, hogy az elvégzendő dolog, a megoldandó probléma a fontos, az, ami emberré teszi az embert. Dolgunk van itt e földön, és nem én vagyok a világ közepe.

R. Mikor kezdett írni?

I. Nagyon korán kezdtem írni – tizenegy éves koromban. Akkor és még sokáig fogalmam se volt a vers törvényeiről. Egyébként nehéz felfogású voltam, és semmi érzéket nem mutattam az elvont dolgokhoz. Egy olyan mondatot például, hogy „az igazság feltételeinek a megvilágítása” – nem értettem meg. Ezért jelentett nekem kitűnő iskolát a francia nyelv, mert abban mutatkozott meg előttem igazán a fogalmak meztelensége, vagy inkább la nudité de la vérité.

R. Mikor és hogyan lett író?

I. Sose akartam író lenni. Nagyon szegény, de műveltségre, tisztaságra, igényre sokat adó, tehát elég jó családból származom. Íróvá az erkölcsi felháborodás tett. Kamaszkorban az ember feltaláló vagy utazó akar lenni. Én hadvezér szerettem volna lenni, forradalmi, népi felkelt hadak élén, nem fővezérként, hanem másokkal, együttesben, kollektíve harcba szállni, megszervezni a kizsákmányolt, megtiport, meggyalázott népet. S mert ez nem volt lehetséges, írni kezdtem azért, hogy az írással ugyanazt szolgáljam, amit egyébként akartam szolgálni. Az írás fogásaival nem törődtem, lenéztem a rímet, a ritmust – nem riszálni kell magunkat.

R. Akkor ez vitte az avantgarde-hoz?

I. Nemcsak az avantgarde-hoz. Nem akartam soha egyéni, elátkozott zseni lenni. Mindig társulásra vágytam. Ahogy ifjúkoromban mi diákok Párizsban együtt voltunk a munkásokkal, az maga volt a paradicsom. Együtt másokkal – ez a legjobb dolog! Ezért lettem avantgarde-ista, ezért dolgoztam együtt Kassákkal, ezért lettem népi író, majd Babits halála után szerkesztő. Ezért próbáltam a Magyar Csillag-ban egy szekértáborra való értéket összehozni, sajnos, nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna.

R. Maradjunk még néhány pillanatig a párizsi éveknél.

I. Kint Párizsban kötelességből véltem a legmodernebb avantgarde-ista költővé válni, mert azt hittem: az irodalomban, a művészetben a legújabb a legjobb, miként a tudományban vagy az autómárkában. Mozgalmi együttes indulattól vezettetve akartam avantgarde-ista-szürrealista költő lenni. Pedig alkatomnál fogva e szerepre nem voltam alkalmas. A legújabbat, a legigazabbat akartam. Imponált nekem, amit nem értettem; ez izgatott. Eleinte nem tudtam, hogy a modernségben mennyi a tréfa. De egy hét alatt rájöttem titkára, arra, hogy nevetni kell, és jól éreztem magam. De aztán 1926 végén visszajöttem Magyarországra.

R. És mit talált itthon?

I. Azokkal az eredményekkel, amelyeket, mint szürrealista költő Párizsban összeszedtem, Ozorán és Rácegresen merőben más közegbe ütköztem. Szürrealista és moralista – e furcsa kettősségben valamit csinálnom kellett, valamit ki kellett alakítanom. Korábban már mondtam, hogy eredetileg sem akartam író lenni. Mint szürrealista nem is lettem író, mert a szürrealista – nem író. A dadaista sem.

R. Ha jól értettem: szakítania kellett a szürrealizmussal, hogy író legyen.

I. Ez nem ilyen egyszerű. Mindenesetre: nem írónak jöttem haza. Vidékre mentem azzal a gondolattal, hogy műveltséget szerzek, írni is fogok, de nem leszek hivatásos író. Családom egy része megyei tisztviselő lévén, úgy volt, hogy magam is az leszek: Szekszárdon a vármegyeházán, a levéltárban kapok állást. De Osvát Ernő közbeszólt. Verseimet egy ismerősöm révén elküldték hozzá, és egyszer csak, számomra is váratlanul, a versek megjelentek a Nyugat-ban, Osvát száz pengő tiszteletdíjat küldött. Majd állást szerzett nekem a Phoenix biztosító társaságnál – a személyzeti osztályon dolgoztam, az OTI-ügyeket intéztem. Ekkor huszonhat éves voltam és tisztviselő.

R. S meddig volt tisztviselő?

I. Ma is az vagyok. Ezt mindjárt megmagyarázom. Abban az időben nem akartam irodalmi körökkel érintkezni. De Babits József Attilával – aki feljárt hozzájuk – üzent, hogy szeretne velem megismerkedni. Babitshoz József Attila vitt el. Jól emlékszem: a Reviczky utca és az Esterházy utca sarkán adtunk egymásnak találkozót, ott volt Erdélyi József is, együtt mentünk Babitshoz. Ezzel közel kerültem ugyan az irodalmi körökhöz, de sem akkor, sem később nem akartam szakítani azzal a rögeszmémmel, hogy ne az irodalomból éljek. Még amikor a Nyugat szerkesztője voltam, akkor sem azért, hanem mint a Nemzeti Bank tisztviselője kaptam a fizetésemet. Ma is tisztviselő vagyok – rendszeresen fordítok az Európának. Ez a tisztviselő-állapot lehetővé teszi, hogy anyagi létem ne műveim megjelenésétől vagy előadásától függjön.

R. Szó esett arról a bizonyos társulási vágyról. Adódott mód, hogy nemcsak Párizsban, itthon is kielégítse és milyen tartalommal?

I. A népi irodalomban. Oda egyébként úgy kerültem, hogy megjelent a Nehéz föld című könyvem, s erről Németh László írt kritikát. Ezután ismerkedtünk össze, jóllehet az ő családja s az enyém között már korábban is volt kapcsolat. Ő akart még a Tanú előtt irodalmi együttest teremteni és folyóiratot alapítani. Abban az időben Pap Károllyal voltam jóban. Vele mentem Németh lakására, s ott voltunk együtt Halász Gáborral, Gellérivel, Cs. Szabóval, Erdélyivel, Sárközivel. Ott – az együttcselekvők mozgalmától izgatva – próbáltam először megfogalmazni magamnak és másoknak: mi a tennivaló Magyarországon. Haladó, erősen szociális, az ország itthoni feladatait vállaló irodalmat kell csinálni. Megmondtam: nem ismerjük az országot. Azt hisszük, hogy Európában élünk, de ez nem igaz. Mi egy afrikai országban élünk. A nép helyzete nem jobb, mint mondjuk, a Nyasszában élők helyzete. Ezt a mi népünket kell fölfedeznünk, s az idegen fölfedezőkkel szemben az az előnyünk, hogy beszéljük ennek a népnek a nyelvét. Természetesen az egyik útmutató tisztet vállalom. Ekkor indult el a népi írók mozgalma.

R. Ez az Afrika-hasonlat ijesztő, és nem kevés pesszimizmusról árulkodik.

I. Igen. Én nagyon lenéztem az országot, láttam a tomboló félműveltséget a középrétegekben, láttam a nép szörnyű nyomorát – mért ne lettem volna pesszimista? De pontosan emlékszem, mikor fölfedeztem, hogy kicsoda Tersánszky, kicsoda Nagy Lajos, amikor megismertem a kitűnő magyar irodalmat, én, a Párizsból jött, kezdtem talpra állni, azt kezdtem érezni, hogy Pest azért szikrázó, érdekes város, s lehet és érdemes is itt élni.

R. A népi író Illyés a város dicsérője?

I. Én nyugodtan dicsérhetem Budapestet, mert az egyetlen igazi urbánusnak tartom magam, természetesen olyannak, aki a parasztot és a proletárt is emberszámba veszi. Tudom, milyen volt a görög, a középkori város, milyen a modern város, és mi a feladata egy nagyvárosnak egy ország, egy nemzet életében. Mindig az volt a vágyam, hogy Budapest igazi várossá, fővárossá váljék. Budapest szelleme, bája, tréfára, vesézésre, pezsgésre és lelkesedésre való hajlama alkalmas arra, hogy kiváló, boldog szellemi együttes teremtődjék a fővárosból.

R. Mi a magyarázata annak, hogy olyan sokoldalú? Vers, próza, dráma, műfordítás – az írás csaknem minden műfajában alkotott. Ez a fajta író manapság elég ritka nálunk.

I. A 19. század írói viszont elég sokoldalúak voltak – mint Vörösmarty, mint Petőfi. Nekem ez a sokoldalúság szükséges, mert számomra minden műfaj csak eszköz. Úgy vélem, hogy nem a pontosan leírt mondat a végcél. Aki csak azért ír, hogy a mondat legyen jó és nem az, amit szolgálni akar, akár ne is írjon. Én a különböző műfajokkal is mindig csak egyetlen ügyet akartam szolgálni. Hogy egységes nép legyen, hogy megszűnjék a kizsákmányolás, a nyomor. Az irodalmat mindig csak eszköznek tekintettem. Sok műfajom volt, de gondom csak egy. Mielőtt például a Puszták népé-t megírtam prózában, sokszor próbáltam megírni ugyanezt a gondot versben, így mindenekelőtt a Hősökről beszélek című poémában. Több oldalról kerülgettem ugyanazt a témát, és végül a Puszták népe, a prózai változat lett a legsikerültebb.

R. Ezek szerint minek tartja magát? Prózaírónak, költőnek, vagy…?

I. Költőnek! Minden más művet odaadnék egyetlen versért! A vers az első, eredendő élményem, és mindig az is maradt. A költészet hegyes vidék, a próza sík vidék. A prózát meg kell tanulni, ahogy a betűvetést. Emlékszem: azon a pusztán, ahol nevelkedtem, kitűnő magyar nyelvet beszéltek. Aztán mikor a városból, ahol gimnáziumba jártam, vakációra hazamentem, és beszéd közben akaratlanul néhány városi kifejezést használtam, mint például azt, hogy „ki van zárva” – anyám nem értette, azt hitte, úrhatnám vagyok, és hencegek városi voltommal. Fiatal koromban nem is tudtam jó prózát írni. Ha megnézem kezdeti írókorom prózai írásait, elborzadok: tele van magyartalansággal, amelyekkel a középiskola tette tönkre nyelvezetemet. Mikor megismerkedtem Kosztolányival, és megkérdezte tőlem, kitől tanultam meg „olyan kitűnően” magyarul, habozás nélkül feleltem: Jules Renard-tól. Kezdetben Kosztolányi se írt szépen magyarul. De megtanulta, s ugyanilyen jól megtanult volna spanyolul vagy portugálul is. A lényeg tehát az, hogy a prózaírást meg kell tanulni, aztán aggyal kell csinálni, de úgy, hogy ne hiányozzék a belső hevület se.

R. És a dráma?

I. A dráma a takarékosság műfaja, akárcsak a vers. A lényeget kell látni, s jól, de nem szabályosan meg kell szerkeszteni. A drámáról szólva mindig a művészet varázsára gondolok: bemegyek egy terembe, leülök, s három óra múlva olyan tudással jövök ki, amit magánszorgalommal egy fél év alatt sajátíthattam volna el, s közben remekül mulattam is. Egy gondolat, egy tapasztalat átadása így, hogy élményt jelentsen, nem kevés erőkifejtést igényel az írótól.

R. Mit mondana a műfordításról?

I. Párizsban, amikor a Quotidien című baloldali lap munkatársa voltam, magam is írtam franciául verseket. A nemrég megjelent francia nyelvű magyar költői antológia is közöl ilyen verset tőlem. Persze nem igaz, hogy annyira tudnék franciául, ellenkezőleg: a hideg fut végig a hátamon, ha arra gondolok, hogy fiatalon milyen merész az ember. Egy bizonyos: ma nem mernék franciául verset írni. De odakint akaratlanul adódott, hogy a modern verseket látva, kíváncsi voltam: mi van bennük. Hogy megértsek egy idegen verset, le kellett fordítanom. Ha választanom kell a francia eredeti és a magyarra átültetett vers között, ma is szívesebben olvasom az utóbbit, noha elég jól tudok franciául. Éluard-t például igazán jól ismerem, a költőt egy magyar tolmácsolója mégis közelebb hozta hozzám, mint eredeti verse, mert verset igazán csak az anyanyelvemen tudok élvezni. Nem szeretem azokat a hencegőket, akik azzal kérkednek, hogy tökéletesen ismernek egy idegen nyelvet. Szeretném hangsúlyozni: micsoda hódítás volt az, amit a magyar költők műveltek a világirodalom remekeinek átültetésével. Nincs tán még egy nép, amelynek ilyen magas fordításirodalma volna. Egy magyar a költészet területén műveltebb, mint egy angol vagy egy francia. Egy angol nem ismerheti meg úgy Dantét, mint egy magyar, mert nekünk Babits mutatta be, vagy egy francia nem ismerheti úgy Burnst, akit Szabó Lőrinc tomácsolt magyarul legalább úgy, ahogy Burns Angliában szólal meg.

R. És saját műfordítói munkássága?

I. A legtöbbet franciából fordítottam. Különösen 13. századi óprovence-it meg ófranciát; ez volt a legkedvesebb, még Dél-Franciaországba is elmentem érte. Sok színdarabot is fordítottam, főként Molière-t. Aztán a kortárs francia költőket: Éluard-t, Guillevicet, Frénaud-t, Emmanuelt, Rousselot-t. Megvan az a nagy vigaszom, hogy irodalmi életet alig élek ugyan, de jó viszonyban vagyok a francia kortárs-költőkkel.

R. A franciákon kívül kiket fordított még?

I. A legtöbbet oroszból. És nem egyszerűen nyersfordításból, mert megértem a költői orosz szöveget. Fordítottam Puskint, aztán a Majakovszkij utáni költőket: főként Paszternakot és Zabolockijt, Martinovot, újabban a fiatal szovjet költőket: Jevtusenkót, Voznyeszenszkijt, és szívesen fordítanám egyik óriási költőjüket, Tyutcsevet, akit nálunk kevéssé ismernek.

R. Mi a véleménye a riportról, erről az egyes íróktól lebecsült újságműfajról?

I. Azt hiszem, ebben a vonatkozásban sincs műfajkülönbség, ha az írónak van elérnivalója. A riport éppolyan értékes, izgalmas lehet, mint a szonett. Az olvasó számára legfeljebb az a különbség, hogy a riportot végig kell olvasnom, míg rájövök, hogy rossz, a rossz verset pedig a második szakasznál abbahagyhatom. (Mellékesen szólva: a szabad verssel is így vagyok – abból tízet is el kell olvasni egy költőtől, míg rádöbbenünk, hogy nem tehetséges.) Visszatérve a riportra: amit Móricz, Kosztolányi, Krúdy olyan magas színvonalon művelt, méltó irodalmi műfaj. Nincs lelkesítőbb dolog, mint a valóságot megírni, mint a tényezőkről beszámolni. Egy időben alacsony polcra helyezték az újságírást, s a vízállásjelentés, az időjárásjelentés színvonalával rokonították a riportot is. De ha írói igénnyel, mély pszichológiai érzékkel íródik a riport – hirtelenében Csoóri, Csák, Ruffy, Boldizsár riporteri munkáját sorolnám példának –, akkor újra megbecsült műfajjá válhat. Egyetlen műfajt sem becsülök le; szívesen írnék operettet, burleszket is, ha tudnék. A riportírást viszont magam is mindig műveltem, és talán írok is még riportot.

R. Érdekelne a véleménye az úgynevezett irodalmi életről, az írók mai lehetőségéről.

I. Azzal kezdem, hogy annak idején a magyar népet egy gyengülő, a múltjához képest hanyatló, majdnemhogy elkorcsosuló népnek éreztem, olyan népnek, amelyet betegségek pusztítanak, szolgaság nyűgöz, megrázkódtatások gyöngítenek. Úgy láttam, hogy azért ez a nép kitűnő tehetségeket áraszt magából, mint a láp, amelyből fényes buborékok szállnak ki. Azóta megváltozott ez a pesszimista véleményem. Nem hiszem, hogy oly sok volna a tehetség, de hiszem, hogy a nép maga életerős, szívós, s ezt olyan jelek mutatják, mint a magyar munkás munkaszeretete, szakértelme, a parasztság életszeretete, a középrétegek érdeklődése. Életerős, fölfelé menő népnek érzem ma a magyar népet, s ilyennek érzem a magyar irodalmat is. Azt érzem, hogy jó a magyar irodalom szelleme, s ez nemcsak az írókra, hanem mindenekelőtt az olvasókra vonatkozik. Az olvasók igénye, tisztánlátása megnőtt. Megbukott a másodrendű irodalom, az olvasók visszautasítják a rossz irodalmat, az olvasóknak nem kell az irodalmi selejt sem. Az irodalom területe megtisztult, és sok lehetőség nyílt meg az írók előtt. Elmúlt a személyi kultusz időszaka, amikor rossz irodalommal akartak jó ügyet szolgálni. Most, hogy a mező tiszta, felvetődik a kérdés: mivel vessük be? Óriási, izgalmas feladat a fiatal írók, költők és prózaírók számára: hogyan nyomul előre az igényes, jó irodalom. Az olvasó és a magyar szellemi élet figyelme keresi a jó műveket. „Nagy munkásfelvétel van” – mondanám az üzemek munkáskeresletének mintájára: nagy írókereslet van, kereslet, szükséglet jó írókban, jó művekben, nemes művekben, zsenikben, ha úgy tetszik.

R. Ez nagyon lelkesítő, optimista szemlélet.

I. Igen, a lehetőségeket optimistán látom. Nem mondanám ugyanezt az úgynevezett irodalmi életre. Az írók körében merevséget, depressziót érzek. Nincs meg az a jó szellem, amelyet a szovjet vagy a francia irodalomban látunk. Azt hiszem, kevés kellene, hogy jó irodalmi élet bontakozzék ki.

R. Az Új Írás „Bartáról szólva” címmel nemrég közölte tanulmányát, s ez egyszersmind vallomás is: vallomás aktivista, közismert mozgalmi múltjáról. Nem tervezi, hogy feleleveníti további hasonló emlékeit, megírja, tanulmánynak, vagy másként, emlékeztetőül és tanulságul?

I. Rengeteg témám van a magyar szellemi élet baloldali irányzatainak különböző korszakából. Rengeteg emlékem van az illegális küzdelmekről is, de úgy érzem, az irodalmi ábrázoláshoz – ha az embernek a megtörtént eseményekben volt valamiféle szerepe – kell egyfajta szemérem, tartózkodás. Ez teszi roppant nehézzé számomra ezeknek a témáknak a megírását. Amikor a Hunok Párisban című könyvem megjelent, volt olyan kifogás: mért kezelem lenézőn, mosolyogva a múltat, a múltamat. Semmi esetre sem igyekeztem, és ezután sem igyekszem a valóságosnál szebbé festeni magam, nem akarok sem valóságos, sem vélt forradalmi tevékenységgel kérkedni.

R. De ezeknek az emlékeknek a megírása nem tenné egyértelműbbé a költő megítélését?

I. Lehet. E pillanatban azonban úgy érzem: nincs a magyar írók között még egy, aki körül annyi félreértés támadt volna, mint körülöttem.

R. Ezt hogy érti?

I. Egy példa: nemrégiben Antony Rhodes úr az Encounter-ben visszhangozta azt a hamis legendát rólam, hogy körmönfont, ravaszdi fickó vagyok, politikailag kétkulacsos. Mit mondjak? Egész életemben iparkodtam egyértelmű lenni, gyakran éppen a családom tartott vissza, hogy ennek az egyértelműségnek a jegyében ne cselekedjem legelemibb érdekeim ellen. Azt hittem, méltatlanabbul nem bánhat a magyar irodalom valakivel, mint ahogy Babitscsal bánt. Tévedtem. Itt állok proletár-paraszt származással, írói munkámmal mindig egyet akartam szolgálni: a népet, a közösséget, tulajdonképpen életemben nem is írtam mást, mint a népről szóló műveket – és csak fogom a fejemet. Mosakodásnak tetszene, ha egyértelműen szocialista gondolkodásomat kellene bizonygatnom – erről nem írhatok, ezt nem tehetem.

R. Ilyen keserű hatvanadik születésnapja küszöbén?

I. Nem vagyok keserű. Én is azt vallottam, hogy negyvenéves kora után a férfi ne mutatkozzék nyilvánosan. Ötvenévesen nagyon szégyelltem, hogy nem tartottam meg ezt a szabályt. Most, hatvanévesen visszavonultabb vagyok, mint valaha. Viszont sok verset írok, negyven-ötven le is van gépelve, de nem lévén bennem olthatatlan publikálási igény, szívesen várok velük. Boldogan írnék nyugdíjban, ha hatvanéves kora után a költő is nyugdíjba mehetne, mint a postás, s várnék még tíz évet, míg együtt van az a bizonyos száz hiányzó vers, s akkor közölném őket.

R. Ez a programja az elkövetkező évekre?

I. Verseket szeretnék írni, elsősorban verseket. S talán a mérleget is meg kellene vonnom: ezt adtam, ezt kaptam. Lehet, hogy kiderülne: nem ez a legkifizetődőbb ipar. Van egy francia mondás: harmincéves kora után az ember felel az arcáért. Úgy érzem: hatvanéves kora után az ember már nemcsak magának felel az arcáért, hanem környezetének, a társadalomnak, mindenkinek: mi lett belőle. Igyekszem olyan arcot kialakítani magamnak, amilyennek én elképzeltem a magyar írót. Egyébként minden jót kívánok az utókornak.

 

 

A nap közben csaknem a beszélgetők háta mögé bújt, s a fák koronája mögül incselkedik még egy keveset, de hamar abbahagyja: ősz van, délután fél háromkor a nap már elalél. Nincs több kérdés, a szereplők percekig szótlanul ülnek egymás mellett. Aztán kinyílik a kis ajtó, és Flóra asszony közli, hogy elkészült az ebéd.