Élőszóval

 

Minden jót – Az utókornak^*

Szín: Tihany, Kopaszhegy, a Bagolyvárnak hívott kis tuszkulánum – nevezzük remetelaknak – bejárata előtt. Jobbra egy kőasztal két lócával, szemben is egy kőasztal, rajta drótok, szögek, szerteguruló diók, mellette egy kis ülőkuckó vásott párnával és egy napszítta nyugágy. Fák, bokrok, az előtérben még nyíló kerti virágok, szerte mindenütt avar, az őszi táj a fakuló zöld és a rőtbarna között száz tompa színben pompázik, szemben lent a Balaton kéktiszta vize s a halászok mólója.

Idő: október vége felé, vasárnap délben fél tizenkettőtől fél háromig.

Szereplők: az író (a továbbiakban: I), aki november 2-án lesz hatvanéves, a nyugágyban ül, szemben a nappal, barna kordbársony nadrágban, sötétkék munkapulóverben, és a riporter (a továbbiakban: R) szürke ingben, a nyugágy melletti ülőalkalmatosságon, a kőasztalra támaszkodva és jegyezgetve. Az alábbi dialógus a riporter jegyzetei alapján készült; helyenként szó szerinti hűséggel adja vissza az író szavait, helyenként transzponált szöveg: tartalmilag hű, de stílusa nem az ismert illyési prózastílus.

 

 

R. Visszatekintve az alkotás évtizedeire, mennyi az eddigi életmű: sok-e vagy kevés? A mennyiségre gondolok: a termékeny vagy a szűkszavú írók közé sorolja magát?

I. Megdöbbenek, mennyit is írhattam, holott költői ideálom nem a sokat termelő író. Ismerem az irodalom működését, tudom, hogy egy költő száz remek verset vagy egy prózaíró három remek regényt hagy hátra, az emberiség nem kíván többet. Nagy írók, akik százszámra írták a műveket, legfeljebb három-négy olyan könyvvel úsznak a halhatatlanságba, amely művekért érdemes volt élniök. Tolsztojnak például három ilyen művét tudnám megnevezni, Balzacból se vennék többet, Baudelaire maga nem is adott át, csak százötven verset az utókornak. A legkitűnőbb magyar költők harminc-negyven verssel képviseltetik magukat a halhatatlanságban. Ritka az olyan író, mint Shakespeare, akinek nevével talán tíz halhatatlan mű fonódik össze. Magam, mivel szorgalmas családból származom, sokat írtam. Apám mindennap hajnalban kelt, egész nap dolgozott; én sem tudok másképp tenni, s ha nem írok, boldogtalan vagyok. Persze, az én foglalkozásom más, mint az övé volt meg az iparosoké; nem fával meg pléhvel kell dolgoznom, nem azt kell megmunkálnom: az író saját agyából, idegeiből termel, ez sem kisebb dolog, itt sincs pihenés.

R. S mennyire taksálja az eddigi életművet?

I. Azt gondolom, körülbelül húsz kötetbe belefér. De ez úgy adódik, hogy rengeteg írásom van, amit nem adtam ki vagy félbehagytam – kufferszámra van ilyen. A termés mennyisége tehát sok, de – udvarias vagyok! – nem szeretném terhelni az utókort. Az igényem az, hogy ne túlságosan sok mű maradjon utánam. Tulajdonképpen nem szeretnék mást hátrahagyni, mint egy kötet verset, vagy ötszáz oldalnyit, és mondjuk három kötet prózát, három színdarabot – ez szinte sok is.

R. A most megjelent nagy válogatás, a Nem volt elég-kötet csaknem hétszáz oldal – azonos ez a költő örökhagyó igényével?

I. Nem egészen. Ezt a kötetet Flóra válogatta, a legfontosabb verseim 1928-tól benne vannak. De úgy érzem, még vagy száz versem hiányzik, s ezek egy részét még nem is írtam meg.

R. S a három prózai kötet s a három színmű, amely kiállhatja az idő próbáját?

I. Ez csak az igényem. Megnevezni nem tudom őket.

R. Mennyi ebben az utókor-komplexusban az írói hiúság, az egyéniség szerepének a fontossága?

I. Nincs bennem úgynevezett írói hiúság. Azok közé tartozom, akik minden pillanatban szeretnék átjavítani az elkészült művet. Őszintén mondom: alig állom meg, hogy minduntalan ne javítsam ki, ne javítsak újra meg újra rajta. Meg szoktam fogadni minden okos tanácsot; ha értelme van, a tanács szerint javítom a művet. De van bennem egy másfajta hiúság, óriási hiúság a műre. A juhász, a fúró-faragó, az iparos hiúsága ez – ha készül a birkafogó bot, a szekrény vagy az asztal, s mások is beleszólnak, hogy itt kell még javítani, ott kell még reszelni, igazítani rajta – ez a mű fontosságát hangsúlyozza s nem azét, aki csinálja. Különben is túlságosan sok egyéniségünk van. Az egyéniség fogalma a betegség tüneteit mutatja Európában. Betegség, vagy ha úgy tetszik, mánia. Én azonban azt vallom, hogy az elvégzendő dolog, a megoldandó probléma a fontos, az, ami emberré teszi az embert. Dolgunk van itt e földön, és nem én vagyok a világ közepe.

R. Mikor kezdett írni?

I. Nagyon korán kezdtem írni – tizenegy éves koromban. Akkor és még sokáig fogalmam se volt a vers törvényeiről. Egyébként nehéz felfogású voltam, és semmi érzéket nem mutattam az elvont dolgokhoz. Egy olyan mondatot például, hogy „az igazság feltételeinek a megvilágítása” – nem értettem meg. Ezért jelentett nekem kitűnő iskolát a francia nyelv, mert abban mutatkozott meg előttem igazán a fogalmak meztelensége, vagy inkább la nudité de la vérité.

R. Mikor és hogyan lett író?

I. Sose akartam író lenni. Nagyon szegény, de műveltségre, tisztaságra, igényre sokat adó, tehát elég jó családból származom. Íróvá az erkölcsi felháborodás tett. Kamaszkorban az ember feltaláló vagy utazó akar lenni. Én hadvezér szerettem volna lenni, forradalmi, népi felkelt hadak élén, nem fővezérként, hanem másokkal, együttesben, kollektíve harcba szállni, megszervezni a kizsákmányolt, megtiport, meggyalázott népet. S mert ez nem volt lehetséges, írni kezdtem azért, hogy az írással ugyanazt szolgáljam, amit egyébként akartam szolgálni. Az írás fogásaival nem törődtem, lenéztem a rímet, a ritmust – nem riszálni kell magunkat.

R. Akkor ez vitte az avantgarde-hoz?

I. Nemcsak az avantgarde-hoz. Nem akartam soha egyéni, elátkozott zseni lenni. Mindig társulásra vágytam. Ahogy ifjúkoromban mi diákok Párizsban együtt voltunk a munkásokkal, az maga volt a paradicsom. Együtt másokkal – ez a legjobb dolog! Ezért lettem avantgarde-ista, ezért dolgoztam együtt Kassákkal, ezért lettem népi író, majd Babits halála után szerkesztő. Ezért próbáltam a Magyar Csillag-ban egy szekértáborra való értéket összehozni, sajnos, nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna.

R. Maradjunk még néhány pillanatig a párizsi éveknél.

I. Kint Párizsban kötelességből véltem a legmodernebb avantgarde-ista költővé válni, mert azt hittem: az irodalomban, a művészetben a legújabb a legjobb, miként a tudományban vagy az autómárkában. Mozgalmi együttes indulattól vezettetve akartam avantgarde-ista-szürrealista költő lenni. Pedig alkatomnál fogva e szerepre nem voltam alkalmas. A legújabbat, a legigazabbat akartam. Imponált nekem, amit nem értettem; ez izgatott. Eleinte nem tudtam, hogy a modernségben mennyi a tréfa. De egy hét alatt rájöttem titkára, arra, hogy nevetni kell, és jól éreztem magam. De aztán 1926 végén visszajöttem Magyarországra.

R. És mit talált itthon?

I. Azokkal az eredményekkel, amelyeket, mint szürrealista költő Párizsban összeszedtem, Ozorán és Rácegresen merőben más közegbe ütköztem. Szürrealista és moralista – e furcsa kettősségben valamit csinálnom kellett, valamit ki kellett alakítanom. Korábban már mondtam, hogy eredetileg sem akartam író lenni. Mint szürrealista nem is lettem író, mert a szürrealista – nem író. A dadaista sem.

R. Ha jól értettem: szakítania kellett a szürrealizmussal, hogy író legyen.

I. Ez nem ilyen egyszerű. Mindenesetre: nem írónak jöttem haza. Vidékre mentem azzal a gondolattal, hogy műveltséget szerzek, írni is fogok, de nem leszek hivatásos író. Családom egy része megyei tisztviselő lévén, úgy volt, hogy magam is az leszek: Szekszárdon a vármegyeházán, a levéltárban kapok állást. De Osvát Ernő közbeszólt. Verseimet egy ismerősöm révén elküldték hozzá, és egyszer csak, számomra is váratlanul, a versek megjelentek a Nyugat-ban, Osvát száz pengő tiszteletdíjat küldött. Majd állást szerzett nekem a Phoenix biztosító társaságnál – a személyzeti osztályon dolgoztam, az OTI-ügyeket intéztem. Ekkor huszonhat éves voltam és tisztviselő.

R. S meddig volt tisztviselő?

I. Ma is az vagyok. Ezt mindjárt megmagyarázom. Abban az időben nem akartam irodalmi körökkel érintkezni. De Babits József Attilával – aki feljárt hozzájuk – üzent, hogy szeretne velem megismerkedni. Babitshoz József Attila vitt el. Jól emlékszem: a Reviczky utca és az Esterházy utca sarkán adtunk egymásnak találkozót, ott volt Erdélyi József is, együtt mentünk Babitshoz. Ezzel közel kerültem ugyan az irodalmi körökhöz, de sem akkor, sem később nem akartam szakítani azzal a rögeszmémmel, hogy ne az irodalomból éljek. Még amikor a Nyugat szerkesztője voltam, akkor sem azért, hanem mint a Nemzeti Bank tisztviselője kaptam a fizetésemet. Ma is tisztviselő vagyok – rendszeresen fordítok az Európának. Ez a tisztviselő-állapot lehetővé teszi, hogy anyagi létem ne műveim megjelenésétől vagy előadásától függjön.

R. Szó esett arról a bizonyos társulási vágyról. Adódott mód, hogy nemcsak Párizsban, itthon is kielégítse és milyen tartalommal?

I. A népi irodalomban. Oda egyébként úgy kerültem, hogy megjelent a Nehéz föld című könyvem, s erről Németh László írt kritikát. Ezután ismerkedtünk össze, jóllehet az ő családja s az enyém között már korábban is volt kapcsolat. Ő akart még a Tanú előtt irodalmi együttest teremteni és folyóiratot alapítani. Abban az időben Pap Károllyal voltam jóban. Vele mentem Németh lakására, s ott voltunk együtt Halász Gáborral, Gellérivel, Cs. Szabóval, Erdélyivel, Sárközivel. Ott – az együttcselekvők mozgalmától izgatva – próbáltam először megfogalmazni magamnak és másoknak: mi a tennivaló Magyarországon. Haladó, erősen szociális, az ország itthoni feladatait vállaló irodalmat kell csinálni. Megmondtam: nem ismerjük az országot. Azt hisszük, hogy Európában élünk, de ez nem igaz. Mi egy afrikai országban élünk. A nép helyzete nem jobb, mint mondjuk, a Nyasszában élők helyzete. Ezt a mi népünket kell fölfedeznünk, s az idegen fölfedezőkkel szemben az az előnyünk, hogy beszéljük ennek a népnek a nyelvét. Természetesen az egyik útmutató tisztet vállalom. Ekkor indult el a népi írók mozgalma.

R. Ez az Afrika-hasonlat ijesztő, és nem kevés pesszimizmusról árulkodik.

I. Igen. Én nagyon lenéztem az országot, láttam a tomboló félműveltséget a középrétegekben, láttam a nép szörnyű nyomorát – mért ne lettem volna pesszimista? De pontosan emlékszem, mikor fölfedeztem, hogy kicsoda Tersánszky, kicsoda Nagy Lajos, amikor megismertem a kitűnő magyar irodalmat, én, a Párizsból jött, kezdtem talpra állni, azt kezdtem érezni, hogy Pest azért szikrázó, érdekes város, s lehet és érdemes is itt élni.

R. A népi író Illyés a város dicsérője?

I. Én nyugodtan dicsérhetem Budapestet, mert az egyetlen igazi urbánusnak tartom magam, természetesen olyannak, aki a parasztot és a proletárt is emberszámba veszi. Tudom, milyen volt a görög, a középkori város, milyen a modern város, és mi a feladata egy nagyvárosnak egy ország, egy nemzet életében. Mindig az volt a vágyam, hogy Budapest igazi várossá, fővárossá váljék. Budapest szelleme, bája, tréfára, vesézésre, pezsgésre és lelkesedésre való hajlama alkalmas arra, hogy kiváló, boldog szellemi együttes teremtődjék a fővárosból.

R. Mi a magyarázata annak, hogy olyan sokoldalú? Vers, próza, dráma, műfordítás – az írás csaknem minden műfajában alkotott. Ez a fajta író manapság elég ritka nálunk.

I. A 19. század írói viszont elég sokoldalúak voltak – mint Vörösmarty, mint Petőfi. Nekem ez a sokoldalúság szükséges, mert számomra minden műfaj csak eszköz. Úgy vélem, hogy nem a pontosan leírt mondat a végcél. Aki csak azért ír, hogy a mondat legyen jó és nem az, amit szolgálni akar, akár ne is írjon. Én a különböző műfajokkal is mindig csak egyetlen ügyet akartam szolgálni. Hogy egységes nép legyen, hogy megszűnjék a kizsákmányolás, a nyomor. Az irodalmat mindig csak eszköznek tekintettem. Sok műfajom volt, de gondom csak egy. Mielőtt például a Puszták népé-t megírtam prózában, sokszor próbáltam megírni ugyanezt a gondot versben, így mindenekelőtt a Hősökről beszélek című poémában. Több oldalról kerülgettem ugyanazt a témát, és végül a Puszták népe, a prózai változat lett a legsikerültebb.

R. Ezek szerint minek tartja magát? Prózaírónak, költőnek, vagy…?

I. Költőnek! Minden más művet odaadnék egyetlen versért! A vers az első, eredendő élményem, és mindig az is maradt. A költészet hegyes vidék, a próza sík vidék. A prózát meg kell tanulni, ahogy a betűvetést. Emlékszem: azon a pusztán, ahol nevelkedtem, kitűnő magyar nyelvet beszéltek. Aztán mikor a városból, ahol gimnáziumba jártam, vakációra hazamentem, és beszéd közben akaratlanul néhány városi kifejezést használtam, mint például azt, hogy „ki van zárva” – anyám nem értette, azt hitte, úrhatnám vagyok, és hencegek városi voltommal. Fiatal koromban nem is tudtam jó prózát írni. Ha megnézem kezdeti írókorom prózai írásait, elborzadok: tele van magyartalansággal, amelyekkel a középiskola tette tönkre nyelvezetemet. Mikor megismerkedtem Kosztolányival, és megkérdezte tőlem, kitől tanultam meg „olyan kitűnően” magyarul, habozás nélkül feleltem: Jules Renard-tól. Kezdetben Kosztolányi se írt szépen magyarul. De megtanulta, s ugyanilyen jól megtanult volna spanyolul vagy portugálul is. A lényeg tehát az, hogy a prózaírást meg kell tanulni, aztán aggyal kell csinálni, de úgy, hogy ne hiányozzék a belső hevület se.

R. És a dráma?

I. A dráma a takarékosság műfaja, akárcsak a vers. A lényeget kell látni, s jól, de nem szabályosan meg kell szerkeszteni. A drámáról szólva mindig a művészet varázsára gondolok: bemegyek egy terembe, leülök, s három óra múlva olyan tudással jövök ki, amit magánszorgalommal egy fél év alatt sajátíthattam volna el, s közben remekül mulattam is. Egy gondolat, egy tapasztalat átadása így, hogy élményt jelentsen, nem kevés erőkifejtést igényel az írótól.

R. Mit mondana a műfordításról?

I. Párizsban, amikor a Quotidien című baloldali lap munkatársa voltam, magam is írtam franciául verseket. A nemrég megjelent francia nyelvű magyar költői antológia is közöl ilyen verset tőlem. Persze nem igaz, hogy annyira tudnék franciául, ellenkezőleg: a hideg fut végig a hátamon, ha arra gondolok, hogy fiatalon milyen merész az ember. Egy bizonyos: ma nem mernék franciául verset írni. De odakint akaratlanul adódott, hogy a modern verseket látva, kíváncsi voltam: mi van bennük. Hogy megértsek egy idegen verset, le kellett fordítanom. Ha választanom kell a francia eredeti és a magyarra átültetett vers között, ma is szívesebben olvasom az utóbbit, noha elég jól tudok franciául. Éluard-t például igazán jól ismerem, a költőt egy magyar tolmácsolója mégis közelebb hozta hozzám, mint eredeti verse, mert verset igazán csak az anyanyelvemen tudok élvezni. Nem szeretem azokat a hencegőket, akik azzal kérkednek, hogy tökéletesen ismernek egy idegen nyelvet. Szeretném hangsúlyozni: micsoda hódítás volt az, amit a magyar költők műveltek a világirodalom remekeinek átültetésével. Nincs tán még egy nép, amelynek ilyen magas fordításirodalma volna. Egy magyar a költészet területén műveltebb, mint egy angol vagy egy francia. Egy angol nem ismerheti meg úgy Dantét, mint egy magyar, mert nekünk Babits mutatta be, vagy egy francia nem ismerheti úgy Burnst, akit Szabó Lőrinc tomácsolt magyarul legalább úgy, ahogy Burns Angliában szólal meg.

R. És saját műfordítói munkássága?

I. A legtöbbet franciából fordítottam. Különösen 13. századi óprovence-it meg ófranciát; ez volt a legkedvesebb, még Dél-Franciaországba is elmentem érte. Sok színdarabot is fordítottam, főként Molière-t. Aztán a kortárs francia költőket: Éluard-t, Guillevicet, Frénaud-t, Emmanuelt, Rousselot-t. Megvan az a nagy vigaszom, hogy irodalmi életet alig élek ugyan, de jó viszonyban vagyok a francia kortárs-költőkkel.

R. A franciákon kívül kiket fordított még?

I. A legtöbbet oroszból. És nem egyszerűen nyersfordításból, mert megértem a költői orosz szöveget. Fordítottam Puskint, aztán a Majakovszkij utáni költőket: főként Paszternakot és Zabolockijt, Martinovot, újabban a fiatal szovjet költőket: Jevtusenkót, Voznyeszenszkijt, és szívesen fordítanám egyik óriási költőjüket, Tyutcsevet, akit nálunk kevéssé ismernek.

R. Mi a véleménye a riportról, erről az egyes íróktól lebecsült újságműfajról?

I. Azt hiszem, ebben a vonatkozásban sincs műfajkülönbség, ha az írónak van elérnivalója. A riport éppolyan értékes, izgalmas lehet, mint a szonett. Az olvasó számára legfeljebb az a különbség, hogy a riportot végig kell olvasnom, míg rájövök, hogy rossz, a rossz verset pedig a második szakasznál abbahagyhatom. (Mellékesen szólva: a szabad verssel is így vagyok – abból tízet is el kell olvasni egy költőtől, míg rádöbbenünk, hogy nem tehetséges.) Visszatérve a riportra: amit Móricz, Kosztolányi, Krúdy olyan magas színvonalon művelt, méltó irodalmi műfaj. Nincs lelkesítőbb dolog, mint a valóságot megírni, mint a tényezőkről beszámolni. Egy időben alacsony polcra helyezték az újságírást, s a vízállásjelentés, az időjárásjelentés színvonalával rokonították a riportot is. De ha írói igénnyel, mély pszichológiai érzékkel íródik a riport – hirtelenében Csoóri, Csák, Ruffy, Boldizsár riporteri munkáját sorolnám példának –, akkor újra megbecsült műfajjá válhat. Egyetlen műfajt sem becsülök le; szívesen írnék operettet, burleszket is, ha tudnék. A riportírást viszont magam is mindig műveltem, és talán írok is még riportot.

R. Érdekelne a véleménye az úgynevezett irodalmi életről, az írók mai lehetőségéről.

I. Azzal kezdem, hogy annak idején a magyar népet egy gyengülő, a múltjához képest hanyatló, majdnemhogy elkorcsosuló népnek éreztem, olyan népnek, amelyet betegségek pusztítanak, szolgaság nyűgöz, megrázkódtatások gyöngítenek. Úgy láttam, hogy azért ez a nép kitűnő tehetségeket áraszt magából, mint a láp, amelyből fényes buborékok szállnak ki. Azóta megváltozott ez a pesszimista véleményem. Nem hiszem, hogy oly sok volna a tehetség, de hiszem, hogy a nép maga életerős, szívós, s ezt olyan jelek mutatják, mint a magyar munkás munkaszeretete, szakértelme, a parasztság életszeretete, a középrétegek érdeklődése. Életerős, fölfelé menő népnek érzem ma a magyar népet, s ilyennek érzem a magyar irodalmat is. Azt érzem, hogy jó a magyar irodalom szelleme, s ez nemcsak az írókra, hanem mindenekelőtt az olvasókra vonatkozik. Az olvasók igénye, tisztánlátása megnőtt. Megbukott a másodrendű irodalom, az olvasók visszautasítják a rossz irodalmat, az olvasóknak nem kell az irodalmi selejt sem. Az irodalom területe megtisztult, és sok lehetőség nyílt meg az írók előtt. Elmúlt a személyi kultusz időszaka, amikor rossz irodalommal akartak jó ügyet szolgálni. Most, hogy a mező tiszta, felvetődik a kérdés: mivel vessük be? Óriási, izgalmas feladat a fiatal írók, költők és prózaírók számára: hogyan nyomul előre az igényes, jó irodalom. Az olvasó és a magyar szellemi élet figyelme keresi a jó műveket. „Nagy munkásfelvétel van” – mondanám az üzemek munkáskeresletének mintájára: nagy írókereslet van, kereslet, szükséglet jó írókban, jó művekben, nemes művekben, zsenikben, ha úgy tetszik.

R. Ez nagyon lelkesítő, optimista szemlélet.

I. Igen, a lehetőségeket optimistán látom. Nem mondanám ugyanezt az úgynevezett irodalmi életre. Az írók körében merevséget, depressziót érzek. Nincs meg az a jó szellem, amelyet a szovjet vagy a francia irodalomban látunk. Azt hiszem, kevés kellene, hogy jó irodalmi élet bontakozzék ki.

R. Az Új Írás „Bartáról szólva” címmel nemrég közölte tanulmányát, s ez egyszersmind vallomás is: vallomás aktivista, közismert mozgalmi múltjáról. Nem tervezi, hogy feleleveníti további hasonló emlékeit, megírja, tanulmánynak, vagy másként, emlékeztetőül és tanulságul?

I. Rengeteg témám van a magyar szellemi élet baloldali irányzatainak különböző korszakából. Rengeteg emlékem van az illegális küzdelmekről is, de úgy érzem, az irodalmi ábrázoláshoz – ha az embernek a megtörtént eseményekben volt valamiféle szerepe – kell egyfajta szemérem, tartózkodás. Ez teszi roppant nehézzé számomra ezeknek a témáknak a megírását. Amikor a Hunok Párisban című könyvem megjelent, volt olyan kifogás: mért kezelem lenézőn, mosolyogva a múltat, a múltamat. Semmi esetre sem igyekeztem, és ezután sem igyekszem a valóságosnál szebbé festeni magam, nem akarok sem valóságos, sem vélt forradalmi tevékenységgel kérkedni.

R. De ezeknek az emlékeknek a megírása nem tenné egyértelműbbé a költő megítélését?

I. Lehet. E pillanatban azonban úgy érzem: nincs a magyar írók között még egy, aki körül annyi félreértés támadt volna, mint körülöttem.

R. Ezt hogy érti?

I. Egy példa: nemrégiben Antony Rhodes úr az Encounter-ben visszhangozta azt a hamis legendát rólam, hogy körmönfont, ravaszdi fickó vagyok, politikailag kétkulacsos. Mit mondjak? Egész életemben iparkodtam egyértelmű lenni, gyakran éppen a családom tartott vissza, hogy ennek az egyértelműségnek a jegyében ne cselekedjem legelemibb érdekeim ellen. Azt hittem, méltatlanabbul nem bánhat a magyar irodalom valakivel, mint ahogy Babitscsal bánt. Tévedtem. Itt állok proletár-paraszt származással, írói munkámmal mindig egyet akartam szolgálni: a népet, a közösséget, tulajdonképpen életemben nem is írtam mást, mint a népről szóló műveket – és csak fogom a fejemet. Mosakodásnak tetszene, ha egyértelműen szocialista gondolkodásomat kellene bizonygatnom – erről nem írhatok, ezt nem tehetem.

R. Ilyen keserű hatvanadik születésnapja küszöbén?

I. Nem vagyok keserű. Én is azt vallottam, hogy negyvenéves kora után a férfi ne mutatkozzék nyilvánosan. Ötvenévesen nagyon szégyelltem, hogy nem tartottam meg ezt a szabályt. Most, hatvanévesen visszavonultabb vagyok, mint valaha. Viszont sok verset írok, negyven-ötven le is van gépelve, de nem lévén bennem olthatatlan publikálási igény, szívesen várok velük. Boldogan írnék nyugdíjban, ha hatvanéves kora után a költő is nyugdíjba mehetne, mint a postás, s várnék még tíz évet, míg együtt van az a bizonyos száz hiányzó vers, s akkor közölném őket.

R. Ez a programja az elkövetkező évekre?

I. Verseket szeretnék írni, elsősorban verseket. S talán a mérleget is meg kellene vonnom: ezt adtam, ezt kaptam. Lehet, hogy kiderülne: nem ez a legkifizetődőbb ipar. Van egy francia mondás: harmincéves kora után az ember felel az arcáért. Úgy érzem: hatvanéves kora után az ember már nemcsak magának felel az arcáért, hanem környezetének, a társadalomnak, mindenkinek: mi lett belőle. Igyekszem olyan arcot kialakítani magamnak, amilyennek én elképzeltem a magyar írót. Egyébként minden jót kívánok az utókornak.

 

 

A nap közben csaknem a beszélgetők háta mögé bújt, s a fák koronája mögül incselkedik még egy keveset, de hamar abbahagyja: ősz van, délután fél háromkor a nap már elalél. Nincs több kérdés, a szereplők percekig szótlanul ülnek egymás mellett. Aztán kinyílik a kis ajtó, és Flóra asszony közli, hogy elkészült az ebéd.

Kodály Zoltán, a nemzet nevelője^*

Vigasztaló jelensége az emberi történelemnek, hogy a társadalmi élet bármely részén, bármely úgynevezett részleges területén működjék is valaki eredményesen, magasratörően – végül kiemelkedik abból a részlegből, és általánosan is jelentékeny személyiség lesz: példakép, nevelő. Elképzelhető, hogy valaki mint orvos vagy mint mérnök végez kitűnő, fontos munkát: kitartásával, szorgalmával, becsületességével így egy egész országra hat, a saját szakmáján kívül is.

Berzsenyi Dániel például szerette a magyar népdalokat, de akkori muzsikálóikat bizonyára ő is istállóban hálatta, ételmaradékkal traktálta; – álmában sem támadt képzelme arról, amit az ő nemzetpusztulást sirató, hatalmas énekei után száz év múltán bekövetkezett, hogy nemzetének öntudata éppen a népzene révén újul meg – hogy az elsiratott magyar nemzet méltóságát, világbeli jó hírét két népzeneművelő állítja ismét talpra.

Mi tudjuk, hogy nemcsak a zenében volt ez az erő. Hanem épp abban a két zenei tehetségben: Kodály Zoltánban és Bartók Bélában. Miért? Azért, mert nemcsak zenésznek voltak nagyok. Jellemnek is, embernek is. Azaz, nagy kötelességtudók voltak. S ezáltal nagy nevelők is. Egy nemzetet tudtak új teendőre, új harcra felsorakoztatni.

Egy nép megmozdulását, győzelemre való szervezését valamikor a nagy hadvezérek erejének, bátorságának tulajdonította az utókor. Vagy a nagy politikus sikerét ügyességének, éleslátásának. Ma egy tudós az idején meglelt találmányával a legnagyobb fővezér. A politikában pedig a népek kifejezett vagy ki nem fejezett, de végeredményben így is ható akarata a döntő. Nagy kérdés tehát, hogy ki is neveli igazánból tettre, új feladatra a népet. Vissza kell térnem ahhoz: azok, akik a saját szakmájukból úgy emelkednek ki, vagyis ott olyan munkát végeznek, hogy az egész országra tudnak hatni.

Nekem megadta a sors azt, hogy közelről láttam Kodály Zoltán nevelői működését. Meg kell mondanom, nem vagyok nagy zeneértő, és voltaképpen Kodály emberi nagyságán át fedeztem föl zenei nagyságát is. Minden íróval megesik az – főleg olyannal, aki a magyar nyelvvel különösen foglalkozik, mint én is –, hogy beválasztják különböző nyelvművelő, szótárkészítő, kiejtésjavító bizottságokba. Ezeket legtöbbünk afféle tiszteletbeli állásoknak tekinti, és hát bizony elhanyagolja azt a nemes munkát, amit ezekben végeznie kellett. Én magam akkor ébredtem rá, hogy milyen fontosak ezek is, amikor a nyelvművelő bizottságban, ahol hét vagy nyolc nyelvész vagy tanár ült hetente össze, hogy a magyar nyelv egy-egy részletproblémáját megtalálja, megtárgyalja – ott találtam mindig Kodály Zoltánt; órákat töltött ezekben a bizottságokban és nemcsak ezekben, hanem hasonlókban is, hogy elmondja ott a véleményét, hogy ott is érvényesítse, a zenén túl is – fontos nevelői akaratát.

Mindnyájan tudjuk milyen munkát végzett azáltal, hogy az egész magyar népet az énekre megtanította. Az ő nevéhez fűződik az, hogy népünk nemcsak az irodalmon át, és főleg nem az elég alacsonyan levő utcai és kávéházi zenén át ismeri meg népének szellemét, hanem a saját torkán, a saját hangszalagjain át tudja élvezni és tudatába fogadni azt az óriási erőt, ami egy népet össze tud tartani. Én szerény véleményemmel ebben látom Kodály Zoltán halhatatlan nagy nevelői munkásságát; remélem, fog hatni, éppolyan erősen, éppolyan halhatatlanul, ahogyan a zenéje.

Kodály Zoltánnak igazi tanítása a nevelők számára, a nevelés területén tehát az, hogy bármily területén működünk is az életnek, ha ott olyan erővel, olyan egyenes jellemmel végezzük munkánkat, amire ő példát adott, akkor mindnyájan, kivétel nélkül az ő nyomdokain, részesei lehetünk egy egész nemzet nevelésének: irányításának.

Ferenczy Béni Bartók-műveiről^*

Ferenczy Béni két alkalommal is lerajzolta Bartók Bélát, a hír szerint, véletlen találkozás révén vasúti kupéban, valószínűleg 1936-ban. Már ezen a két rajzon észrevette azt, amit a fotográfiák nem ábrázoltak eléggé Bartók arcmásain: a nyerges orrot, a hosszú felső ajkat. Azután három plakettet készített Bartók Béláról, valószínűleg a rajzok után.

Mint tudjuk, Ferenczy Bénit 1956-ban súlyos agyvérzés, féloldali paralízis, megmerevedés érte, és így csak bal kezével tudott rajzolni. A magyar képzőművészetnek megrendítő különlapjára tartozik az, hogy ez a munkaképességét, karjai izomerejét, jobb kezének az ügyességét elvesztett kitűnő művész – milyen erőfeszítés révén sikerült! – elérte mégis azt, hogy ki tudta fejezni művészi képzeletét, és küzdve a bénult kézzel, értékes, de külön esztétika által megítélendő műveket hagyott hátra. Ezek közé tartozik Bartók Béláról készült szobra is.

Mindnyájan megrendüléssel láttuk és nézzük ma is nemcsak a rajzait Ferenczy Béninek Bartók Béláról, nemcsak ezt a szobrát, hanem emlékezhetünk még azokra a mondatokra is, amikor ő Bartókról beszélt. Ezekben a mondatokban találjuk meg, hogy miért sikerült éppen Ferenczy Béninek olyan megrendítően kifejezni Bartók egyéniségét. Nyugodtan mondhatjuk, hogy egyformán éreztek, egyformán gondolkodtak, egyformán voltak európaiak és európai voltukban egyformán voltak hű és kiváló szellemű magyarok. Ferenczy Béni éppúgy bejárta a műveltség minden grádusát, éppúgy magához engedte a modern, még a formabontó művészi irányzatoknak minden áramát is, és ezen túl volt képes összefoglalóan, saját művészetet teremteni, mint ahogyan Bartók is csinálta. Tulajdonképpen egyenrangú, egymáshoz hasonló két ember működött más-más művészi területen, és számomra ez magyarázza meg azt, hogy épp Ferenczy Béninek sikerült oly kiválóan, mélységesen kifejezni – néha csak egypár ceruzavonással – vagy pedig, mint ahogyan mondtam –, már akadozó kézzel szoborba önteni Bartók Bélának a lényegét.

Magyarság – Emberiség

Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy Tímár József, akit korszakunk talán legnagyobb magyar színészének tartottam, megbecsült engem azzal, hogy a verset, a Menedék-et saját jubileumi ünnepségén elmondta. Valóban úgy éreztem, hogy ötven év után kisebb-nagyobb agonizálás mindenkinek az élete. Én túléltem ezt az ötven évet is. Az öregség küszöbéről, általában az embertől, az íróktól azt várják, hogy foglalják össze egy kicsit életüknek az eredményét: mit tapasztaltak, mit nyertek, mit vesztettek, érdemes volt-e. Az ember úgy képzeli – mint gyermekkorunk falusi képein az élet lépcsőzetesen föl-, majd lehaladó állomásain –, hogy tízévenként lépünk föl bizonyos magaslatra. A legfelső magaslatról aztán úgy nézhetünk hátra életünkre, mint egy tájra. Én magam, ha visszanéznék arra, amit eddig megéltem, az első válasz arra, hogy az ember valóban megkapta-e az élettől azt, amit kívánt, vagy nem: sokkal többet kaptam, mint amit vártam vagy reméltem. Ennek oka, hogy nem volt bennem már családi származásom, neveltetésemnél fogva nagyravágyás. Igen „lenti” módon tudtam nézni minden pillanatában a saját helyzetemet. Valóban volt pillanat, amikor a legnagyobb hatalom volt a kezemben, amit irodalomban el lehet képzelni. Én voltam a Nyugat főszerkesztője; én döntöttem arról, hogy ki lép be kortársaink közül a halhatatlanságba. Vagyis kinek a versét közöljük le a legelőkelőbb magyar folyóiratban. Megrendített ez a helyzet. Csaknem szerzetesi alázatossággal neveltem magam arra, hogy épp a helyzet magassága: nagysága miatt a helyén nézzem saját személyiségemet; méltóan nézzem magát a munkát, amit a történelem véletlenül rám bízott.

Visszanézve arra, hogy milyen feladatot kellett volna elvégeznem a magyarság életében, a magyar irodalomban, egyszerre lehetek hálás a sorsnak, hogy erre kinevezett, vagy kiszemelt, és ugyanakkor vádolhatom magam, hogy nem feleltem meg eléggé ennek a feladatnak.

Éppen tán két hete Nagykanizsán, egy igen kedves körben, szerzői est-félét rendeztek számomra. A kitűnő irodalomtörténész, Béládi Miklós jelenlétemben ábrázolta pályafutásomat. Nem volt mosolyogtatás nélkül való; úgy éreztem, hogy mindezt nékem tulajdonképpen a sírból vagy a túlvilágról kellett volna hallanom. A jól fölépített előadás mindinkább azt élezte ki, hogy vonásom, már az, amivel engem jellemezni lehet a magyar irodalomban: valamiféle nemzeti elfogultság.

Nem először hallottam írásaimról szólva azt: nemzeti, magyar; ilyen nemzeti, olyan magyar. Elgondolkodtam ezen ott, és mivel a helyzet azt adta, hogy az előadás végén mondanom illett nekem is valamit, erre tértem ki, Béládinak erre a megjegyzésére. Vagyis: ha egy ember szerepet kap a maga nemzetében, abban a közösségben, amit a nemzeti jelent, az szükségszerűen nemzeti viselkedés-e, vagy ugyanúgy csak emberi viselkedés-e? Ott, az emelvényen keresve a szavakat, ott kezdtem tisztázni magamban, helyzetemet a magyarságban.

Sorsom úgy alakult, hogy nagyon fiatal fővel külföldre kerültem. Párizsba. Elmondhatom nyugodtan, hogy elmém, gondolkodásom, de még nyelvhasználatom is a Sorbonne-környéki Párizsban alakult ki. Azaz, teljesen nyugat-európai, nem akarom nagyon hangsúlyozni, de éppenséggel nemzetfölöttien humanista-szocialista szemmel tudtam nézni már ott Franciaországban, a franciaországi problémákat csakúgy, mint az európai problémákat. Ide értve a magyar problémákat is.

Abban az időben volt nagy sikere André Gide afrikai utazási naplójának. André Gide, az előkelő francia író útra kelt, tanulmányozni az afrikaiak életét. Nekem épp akkor lehetőség nyílt, hogy visszajöjjek Magyarországra. Fölvillant előttem is egy írói útinapló. Van egy világrészem, egy tanulmányra érdemes tájam. S milyen sok előnyöm a fölfedezéséhez! Kitűnően beszélek magyarul, ismerem a magyar társadalom mélyrétegét: a magyar vidéket. Írói feladat lesz, ha visszamegyek a szülőföldemre, és azt megnézem, európai szemmel, hogy ott milyen állapotok vannak; hogyan is él egy boldogtalan, halálra gyötört nép, nem Afrikában, hanem Európában.

Így jöttem vissza még fiatal fővel, huszonhárom és fél éves koromban Magyarországra. Pusztai származék vagyok, egyenest hát a pusztára mentem. Állíthatom, André Gide-nek Afrikában nem volt olyan mély, megrázó élménye, amidőn megismerte a tőle idegen bennszülöttek életét, mint nekem otthon, úgy felháborított, megrázott, és rögtön feladatra sarkallt az a kép, amit a saját népem sorsáról láttam. Addig is írtam; írtam franciául is, írtam már magyarul is. Nem akartam soha mesterség szerint író lenni; hazajövet nem is igen álltam meg Pesten. Azért mentem rögtön haza szülővármegyémbe, mert ott – tapasztalatszerzés végett is – valami községházi hivatalnok, vagy hasonló akartam lenni. Nem volt semmi „társadalmi” ambícióm sem. De a feladat elvégzése, hogy a látottakról mégis beszélni tudjak, csak irodalom révén volt lehetséges. Összeszedtem hát erre nagyjából, ami írói műveltség mégis volt bennem.

Így mentem neki, hogy ezt a népet, a magyar népet ábrázoljam változatlanul humanista és nemzetfölötti elvek alapján. Így írtam egypár tanulmányt. Mert felháborított mélységesen a magyar szegényparasztság, a magyar külvárosi munkásság és főleg, ismétlem, a pusztai cselédség sorsa, ezért írtam meg, de úgy, mintha Párizsnak szántam volna az első jelentékeny, mondjuk így: ismertté vált könyvemet, a Puszták népé-t. Ezt folytattam, ezt a föladatot, ezt a szemléletet, állítom, változatlanul azóta is.

Nem nemzeti elfogultság tehát részemről arról szólni, hogy a magyar anyanyelvűek például az országukon kívül milyen helyzetben vannak; hogy miként szóródik szét milliószám a világban a magyarság; hogy milyen egyéni tragédiák folynak le milliószám ezért, mert emberek csak magyarul tudnak beszélni. Az sem nacionalizmus, ha magyarok csak magyar közösségben érzik jól magukat. Ezek örök emberi jogok, örök nemzetfölötti jogok.

Ha tehát úgy éreztem, hogy ezekről kell hangot adnom, egyáltalában nem mint valami nacionalista (a nacionalista szót még tisztázni kell, mert nincs „magyarra” fordítva), egyáltalában nem a saját magyar anyanyelvű közösségem iránti pártosságból csinálom. Hanem nagyon is európai nagy elvekhez és eszmékhez való ragaszkodásból. Ha tehát felemeltem a szavamat, Európa nevében beszéltem, nem nacionalizmust, hanem éppen nemzetfölöttiséget képviseltem vagy kívántam a magam szerény eszközeivel képviselni.

Kint Párizsban, szürrealistákkal meg dadaistákkal, a leghaladóbb művészekkel és gondolkodó emberekkel barátkoztam. Ezekkel vagyok ma is barátságban. Ha ezek idejönnek, akkor természetesen a régi összeismerkedés, a barátság alapján nagyon jól érezzük magunk s értjük egymást. Csak honfitársaim – anyanyelvtársaim – emlegetik föl: ellentmondást éreznek, hogy egy már-már túl modern költő ilyen kérdésekkel foglalkozzék Magyarországon, a saját anyanyelvén. A kettő pedig lényegesen összefügg.

Igen nagyra becsülöm Ionescót, Beckettet és a többi formabontó, remek újító írót. De igazánból a saját helyükön. Itt hallva őket, valami orgazdaságfélét érzek. Mi itt ne úgy legyünk modernek, mintha Párizsban élnénk. Nem, nekünk úgy kell itten moderneknek lennünk, mintha a magyarság mélyrétegeiben a pusztákban, a falvakban élnénk. Két ilyen nagyon távolinak tetsző sarkot próbáltam én mindig összeszikráztatni. Ezt szeretném változatlanul csinálni. Hátranézve életemre, nagyon is egységben látom azt, amit mások – mondjuk – éppen megosztottnak, ellentétesnek vélnek.

Ahogyan pályámat hátranézve látom: egy műveltségben eléggé fölkészült, egy nyugatian, nemzetfölöttien figyelő fiatalember jött vissza Magyarországra, és vált különféle fordulatok révén mégis íróvá. De e mivoltában változatlanul a legmagasabb rendű emberi gondolatokat próbálta érvényesíteni itt is.

Ebben volt, meg kell mondanom, elég sok szerencsém; olyan emberekkel kerültem életem folyamán össze, vagy legalább ösztönöm olyan emberekhez vitt mindig, akik megértették ezt. Életem nagy tartalmának vélem, hogy Babits Mihályt megismerhettem (nem beszélve arról, hogy feleségemmel összekerültem, és olyan megértésben tudok vele lenni, minden tekintetben).

A legújabb magyar irodalomra vigasztalóan az jellemző, hogy amilyen mértékben kifejti tehetségét valaki, mint író és művész, majdnem olyan mértékben kapja meg a felelősségtudatot: helyt kell állni fokozottan és becsületesnek, emberiesnek kell lenni; és nem lehet, ha az ember igaz humanista, ellépni a könnyű siker felé, a föladat területéről.

Minden jó hatás: erősítés^*

 

Kik vagyunk, mik vagyunk? – ennél nincs rejtelmesebb kérdés és nehezebb felelet. Testünket az anatómia már be tudja mutatni nekünk. De hogy lelkünk miből van összetéve, arra még nincs biztos boncolási mód. Mindnyájan – már kora gyerekségünktől fogva, rengeteg lelki hatást kapunk. Az író csak látszólag kap többet; azért látszólag, mert ő erről számot ad. Hogyha látni akarom, hogy mint író, kiktől kaptam, miktől kaptam igazi nagy hatásokat, természetesen a lehető legtávolabbi gyermekkorba kell hátra tekintenem.

Mesét én a szülői háznál nem hallottam. Anyám fölvilágosodott asszony volt. Noha messze, kinn a pusztán éltünk, véleménye az volt, az anyja hatása alatt, hogy a mese csak arra jó, hogy a gyerekek képzeletét megrontsa, és az éjszakát, ami arrafelé amúgy is félelmetes volt, még ijesztőbbé tegye. Meséket én így csak a házon kívül hallottam. Így történt mégis, hogy azokról a csodás lényekről, amelyeket az emberi képzelet teremt, s amelyek összessége tulajdonképpen az irodalomnak a legősibb hadserege, ezekről én – ki-kimenvén a ház végére – szinte első forrásból, első hiteles szájakból hallottam.

A pusztán a mese még teljes erejével élt. Vasárnap délutánonként a béresek kitelepedtek a kis emelkedésen elnyúló nagy istálló elé, és ott különféle történetekkel szórakoztatták egymást. Legtöbbször persze katonadolgokról beszéltek, de népmesét is rengeteget mondtak el egymásnak, rövidet, csattanósat. Ezeknek az értelme mindig az volt, hogy a szegénység valahogyan csak utat tör a boldogság felé; hogy az igazság valamiképp mégis tud győzni a rettentő zord valóságon. Emlékszem például Mátyás királynak és az igazmondó juhásznak történetére, meg arra, hogy mint jár az, aki irigy. Ezt később én magam is nagy kedvvel dolgoztam át, dolgoztam föl, mondhatnám saját élményem alapján a Hetvenhét magyar népmese című könyvemben.

De még érdekesebb volt, hogy az a vidék, ahonnan származom, véletlenül a népdalnak is valóságos meseföldje. Bartók gyűjteményét, ha az ember átnézi, legalább négyszáz vers, illetőleg négyszáz népdal alatt azt látja, hogy lelőhelye: Iregpuszta vagy Iregszemcse. Ireg, illetőleg a mi tájunk kiejtése szerint: Ürög – mert még ezt is valahogy Ireggé úriasították, ahogyan ümög és üng helyett inget mond már ott is az ember, már hogyha műveltebbnek véli magát –, egyszóval Ürögön szedte össze Bartók a legszebb népdalait. Ez az Ürög Ozorától, az én nagyszüleimnek meg családomnak a falujától összesen kilenc kilométer. Még Bartók szövegében is van dal, amely ezzel kezdődik: „Nem messze van ide Uzora – másfél óra járás az útja”. Tehát így is kaptam igen sok olyan hatást, közvetlenül a nép művészetétől, olyat, ami egész életemre, azt hiszem, nagyon nagy nyomot hagyott.

Még érdekesebb volt azonban, hogy noha anyai nagyszüleim a hitetlenség, a tökéletes felvilágosodottság szellemében neveltek, apámnak anyja annál bigottabb volt. Szintén pusztán élt, igen módos juhászszámadónak a feleségeként.

Elég gyakran átvittek hozzájuk, már csak azért is, mivel apám szülei azt hitték, el fogom veszteni lelkemet az anyai református, fölvilágosodott nevelésben. Majdnem vallási leckék alá fogtak. Megismertettek a katolikus vallásnak sok érdekes énekével, rituáléjával. Öregasszonyok gyűltek össze nagyanyám tűzhely világította konyhájában, hogy megtakarítsák a petróleumot. Őszi és téli estéken órák számra hat-hét asszony is ott gubbasztott nála. Kukoricát morzsoltak: ülve, sötétben azt is el lehet végezni. Mivel templom igen messze nem volt, és ezek a hitre szomjas öregasszonyok éppen templomba nem tudtak elmenni, hát ott maguk között mondták el a litániát. Épp nemrég egy ismerősömmel, akinek szintén volt hasonló élménye, versenyezve elevenítettük föl, mik is voltak ezek a régi litániák. Az ő segítségével majdnem hogy szürrealista versekre hasonlító zsolozsmákat kapartam ki az agyamból. Ültek sorban az öregasszonyok, és az egyik majdnem úgy, mint a Kalevalá-nak az énekmondója, ilyeneket kántált: Titkos értelmű rózsa! Dávidnak tornya! Tiszteletes edény! Elefántcsontból való torony! Mária aranyház! Frigynek szent szekrénye! Örömünknek oka, igazság tüköre, szüzeknek szent szűze, ájtatosságnak jeles edénye! És minden mondat után a többiek hajlongva, karban ezt jajongták: Könyörögj érettünk!

Később, amikor már magam is kezdtem kutatni a ritmusnak és a versírásnak az ösztöntörvényeit, azt véltem fölfedezni, hogy ez a fölsorolás, ez még a nagyon később írt verseimben is fölmerült. Tehát elég mély hatásra tudok én itten visszapillantani. A Nem volt elég című versem például, vagy ami legutóbb jelent meg, a Ditirambus a nőkhöz című, ezt a litániát idézi… ezen a ritmuson épült. De még az a bizonyos egyetlen mondatból való vers is, ami nem más, mint egyetlen fölsorolás.

Igen különös módon, még itt a pusztán jutott a kezembe az első műköltészeti anyag, amelyre emlékszem. Fazekas Mihály remekműve volt, a Lúdas Matyi. Mint tudjuk, ez hexameterekben van írva, olyan klasszikus versben, amelyet a magyar nép nemigen tudna rögtön élvezni, nem ismervén a törvényeit e versfajtának. Ez azonban, ez a pusztai Lúdas Matyi, ponyvakiadás volt. Folyamatosan próza módjára volt kinyomva benne a szöveg. Én magam is csak akkor tudtam meg, hogy verset olvastam, már abban a primitív ponyva füzetben, amikor már mint versértő vettem kezembe a Lúdas Matyi-t. És akkor tudtam igazán bámulni Fazekas Mihálynak a nagyságát. Oly tökéletesen kezelte már a 19. század elején a hexametert, hogy azt egy parasztember, sőt egy vidéki egyszerű gyerek is tökéletesen élvezhette. Emlékszem, mint gyerekkori olvasmányélményre, a jelenetre, ahogy a fejszések az erdőben Döbrögit keresik. Ez a leírás számomra ma is a magyar hexameteres költészetnek mesterműve.

Nyilván itt a pusztán találkoztam már Petőfivel is. Az ő verseit azonban olyan természetesen hasonlítottam össze, vagy azonosítottam a népdalokkal, hogy eszembe se jutott, hogy ezt egy ember írta! Később Dombóváron, már elsős gimnazistaként került kezembe egy könyv, ami szintén igen nagy hatással volt rám. Ez egy Rákóczi-album volt, és egy kicsit romantikusan Rákóczi sorsát mondta el; elég éles – bár burkolt – Habsburg- és osztrákellenes szikrák pattantak belőle. De Rákóczinak a valóságos élettörténete is olyan hatással volt rám, hogy az fölülmúlta még a Kis lord-ét is, amit abban az időben olvastam ugyancsak. Egy herceg, akit a legnagyobb jómódban nevelnek s ő mégis a szabadság mellé áll, szegénységre jut, száműzetésben hal meg, de mindvégig hű az eszmékhez! Ez is mélyen befolyásolt. Általában elég pontosan tudom ellenőrizni a hatásokat, amik értek, mert életem úgy alakult, hogy már kora ifjúságomtól fogva sok helyet kellett változtatnom. A nyolc középiskolát, azt hiszem, hat intézetben végeztem, mindig várost is változtatva, tehát pontosan emlékszem, hogy mivel, milyen élménnyel, hol találkozhattam.

 

 

A gimnázium negyedik osztálya után, latinból megbukván, kereskedelmi iskolába kerültem, a jegyzőséghez ez is elég lett volna. Irodalmi művelődésemhez óriási mértékben járult hozzá, hogy azokban az esztendőkben az iskolákat telente majdnem mindig becsukták, úgynevezett szénszünet miatt. Ilyenkor Cecére mentem, nagyszüleimhez. Az a különös szerencse várt ott, hogy kitűnő nagybátyám, Kállay Lajos, tanító Medinán – nem Arábiában, hanem Tolna megyében –, katonáskodása idejére a könyveit, két nagy ládában odavitette nagyszüleim házába. Ámulva fedeztem föl, hogy milyen remek könyvei vannak. Később értékeltem tulajdonképpen igazán, mert noha nagyanyám sárkányszemmel őrködött a fronton küszködő fiának e legfőbb kincsei fölött, azért én bizony ezeket sorra kiszedtem. Ott olvastam, a cecei estékben egymás után Ferrero: Róma történeté-t, Darwin munkáit, Kropotkin forradalmár emlékiratait, Anatole France-tól a Pingvinek szigeté-t. Mint később megállapítottam, kitűnő nagybátyám egy sorozatot vett meg, a Világkönyvtár-t; ezt akkor Pogány József szerkesztette és látta el igen élvezetes és nagyon érthető előszavakkal. De nagybátyám könyvei között meg volt például Szabó Ervin szerkesztésében Marx-Engels kék kötésű Válogatott Műve is. Ott Cecén olvastam, óriási élményt merítve belőle, Engelsnek a Parasztháború című tanulmányát. Tehát tizenhat éves fővel már elég világos, szociális képem volt; a proletárdiktatúra kitört, meglehetősen értettem a kor eszméit. Ekkor ismerkedtem meg a túl modern, akkor túl modernnek nevezett futurista, „maista” irodalommal; ez – sajnos – jó időre azzal a gőggel töltött el, hogy mivel ez a jövő irodalma, a többivel nem is igen érdemes foglalkoznom.

Hosszú volna elmondani, megint azt a szerencsének nevezhető körülményt, hogy nagyon korán, érettségi után egy-két hónappal Párizsba miként is kerültem. Eredetileg a pesti egyetemre iratkoztam be. De a következő évben már igen szegény sorban a Sorbonne környékén laktam. Tanár akartam lenni, látogattam hát az ottani órákat, de ugyanakkor – mivel a „modern” költészetet is meg akartam ismerni – a legmodernebb, akkor dadaistáknak, szürrealistáknak nevezett költőkkel baráti kapcsolatba kerültem: eljárhattam kávéházi asztalukhoz; meghívtak tanácskozásaikra; nem beszélve előadásaikról. Így történt, hogy miközben a legrégibb francia költészetet tanulmányoztam, és hogy jobban megértsem, szinte fordítottam is, ugyanakkor a legmodernebbeket is tanulmányoztam ugyanilyen hévvel, és fordítottam ugyanilyen szempontból. Nagy hatással volt rám a Chanson de Roland – a Roland-ének –, le is fordítottam egypár passzusát, már akkor.

Ámulva fedeztem fel azt, hogy a franciák már a 12. században milyen nyíltan, kitűnően tudtak beszélni azokról a kényes dolgokról, amiket a keleti irodalmak, a miénk például alig mert még századok múlva is érinteni. Ilyen volt például a Hűtlen feleség című, 12. századi ismeretlen szerzőtől való dal.

Éppily hatással volt rám Bertrand de Born, az akvitán költő.

Nem volt kis élmény számomra megismerkedni a trubadúrok sorában Père Vidallal. Ő szintén provence-i, óprovence-i nyelven írt, Toulouse-ban született. Igen kalandos életet élt. Járt Spanyolországban, Máltában, a Szentföldön és 1196-körül Magyarországra vetődött, itt élt Imre király udvarában, akit egy igen szép és igen jelentékeny verssel meg is ünnepelt. Elgondolhatják izgalmamat, amikor ezt a verset fölfedeztem. S általa, onnan nyugatról, hogy mi is a magyarság.

A kedvenc költőm, valamennyi középkori között, akinek az elevenségét, a nagyságát nem győztem bámulni, Rutebeuf volt; mondandóinak az őszinteségével, közvetlenségével az egész francia irodalom Villon előfutárának tekinti. Ha meghallgatják akármelyik versét, például Bűnbánat-áról szóló versét, meglátja az ember rögtön, hogy mennyire benne van már Villonnak a hangja, akiről nem kell mondanom, hogy énnékem is milyen kedvenc költőm lett.

Ismétlem, a különös az volt, hogy csaknem pontosan egy időben jártam a legmodernebb francia költők közé, és foglalkoztam a legősibb francia irodalommal.

Igyekeztem behatolni a nehezen megérthető francia költők verseinek a megértésébe. Mallarmét szinte fúró szorgalommal akartam fölbontani, hogy megértsem. Ennek legegyszerűbb módja persze az volt, hogy megpróbáljam áttenni magyarra, mégpedig úgy, abban a bonyolultságban, ahogyan ő tudatosan megírta a verseit. Nagy hatással volt rám ugyanakkor Francis Jammes költészete is. Ez saját verseimben is fölfedezhető. Emlékszem, hogy egyik nagy, de rövid versét, a Szívtam cseréppipám kezdetűt legalább ötször lefordítottam, míg úgy éreztem, hogy eléggé primitív tudok lenni, eléggé megfelel hangom az ő hangjának. André Gide mint prózaíró volt rám hatással; de először mint költőt szerettem meg.

Cocteau-t is személyesen megismerhettem. Ma is emlékszem, amikor ideadta verseskötetét, és én még az utcán elolvastam a Tavasz a tenger fenekén című versét. Így ismerkedhettem meg Reverdyvel, aki a kubizmust érttette meg szinte velem. Bretonnal, Aragonnal. Verseiken át fedeztem fel, hogy bontják szét tudatosan a modern művészek azt, amit a polgári világ egységben lát, és hogy emelik ki azokat az elemeket önkényesen, de mégsem önkényesen, mert egy belső rend szerint, egy új harmónia nevében ők a modernek, és rakják ismét össze.

Azt a kitüntetést kaptam a sorstól, hogy legjobban mindnyájuk közül Éluard-ral kerültem kapcsolatba. Roppant rokonszenvesen viselkedett mindenki irányában. Én ezt a mindenki iránt egyformán osztott szeretetét fokozottan értelmeztem magamra, és valóban kifejlődött köztünk olyan meleg emberi viszony, hogy eljött Magyarországra is többször, a későbbi idők során.

Csaknem öt évig voltam távol Magyarországtól. Ott, a Sorbonne-on, jobban mondva a Sorbonne környékén, az irodalmi kávéházakban, a diák-vitahelyeken, munkáselőadásokon kaptam meg azt a szemléletet, azt a művészi, de ugyanakkor társadalmi nézetet is, amely mikor hazatértem, Magyarországon új színt adott, új színben ábrázolta számomra a hazai viszonyokat. Ehhez próbáltam ragaszkodni mindvégig.

Így történt aztán, hogy hazaérve ismertem meg voltaképpen a magyar irodalmat. Nem azt mondom, hogy addig egyáltalán nem ismertem. Neveket ismertem; de lényegében Adyt kevésbé ismertem, mint Baudelaire-t. Móriczot nem vettem át, hogy így mondjam, annyira, mint ahogyan kortársát, az említett Gide-et vagy Flaubert-t. Jules Renard, aki Kosztolányinak is az ideálja volt, nekem előbb volt mesterem, mint Kosztolányi maga. Emlékezetes kedves jelenet volt egyébként Kosztolányi és köztem, midőn egyszer Kosztolányi, még ismerkedésünk elején, azzal fordult hozzám: te kitől tanultál meg jól magyarul? Mivel én tudtam, hogy ő hol tanult meg jól magyarul, azt mondtam neki: Jules Renard-tól, Párizsban. Átölelt, bevallva: én is! Ez azt jelentette: világosan, színesen, egyszerűen, erőteljesen beszélni – ez a magyar stílus. Ami a francia is, a latin stílus is; – ez a stílus.

Mikor hazajöttem, épp ezért tudtam világosan meglátni Magyarország tragédiáját, majd ábrázolni épp a nyugati, művészi szemmel és világnézeti fegyverzettel.

Ekkor olvastam át tulajdonképpen igazi élménnyel, nem egyszerre természetesen, újra az egész magyar irodalmat. Ekkor ismertem föl ennek az igazi hangját. A nyelvi hatalmasságát, a kifejező erejét; de a problémáját is. Azt láttam, azt kellett látnom, ez a nép – a nép, melynek bennszülöttje vagyok – állandóan halálos veszedelemben tudta magát; folyton a pusztulás ellen küzdött. Irodalmunkban úgy van ábrázolva a magyar nép, mintha egy süllyedő hajón egy bátor tengerészcsapat minden erejével azon volna, hogy újabb és újabb sziklák, zátonyok között, rettentő viharban még valahogyan tovább vigye ezt az országot. Ezt a hajót. Ettől azóta sem tudtam szabadulni. Meg kell mondanom, a legmegrázóbb, a legnagyobb magyar versek azok voltak, amelyek ide vágtak. Zrínyi dala Kölcseytől, akit azelőtt különben idegenül néztem; e versének a második és a hatodik szakasza, majd aztán Zrínyi második éneké-nek az utolsó szakasza dermesztő hatással figyelmeztetett arra, hogy mi a magyar költőnek a dolga, mi a költőnek a dolga ebben az országban, mi minden humanistának dolga ebben az országban. Fokozottan annak, aki egy világ világosságával tudja ezeket a helyi problémákat látni. Ebből származott az, hogy noha mindvégig a lehető legmodernebb eszközökkel, legvilágosabban próbáltam gondolataimat kifejezni, ezek a gondolatok voltaképpen igen mélyenjáróan a klasszikus magyar irodalomnak a nagy gondjai voltak. Ez sokak szemében tán ellentmondás. De hogyha ezt a két hatást meg tudom világítani, akkor, azt hiszem, összeáll egy lelki kép.

Emlékszem Berzsenyire, arra, hogy már tizenkét éves koromban, anélkül hogy értettem volna teljes mivoltában, mint szavaltam verseit, de ugyanazokat a verseket, már Nyugatot megjárva, mikor ismét elolvastam, mint tekintettem már a világirodalom remekeinek. Akkor döbbentem rá, hogy nemcsak a magyar nyelvnek milyen óriása Berzsenyi, hanem hogy milyen egyenesbe vágóan tudja a legmegrázóbb, a legsorsbavágóbb örök gondolatokat is kifejezni. Nekem valamennyi verse között A magyarokhoz című verse tetszett; nem az, amit az iskolából mindenki betéve tud, hogy „Romlásnak indult hajdan erős magyar…”, hanem amit Kodály megzenésített: „Forr a világ bús tengere, ó magyar!” Ezt a sötétenlátást én nem sötétenlátásnak, nem pesszimizmusnak nevezem. Ha az ember, a művész nehéz helyzetet ábrázol, az nem azt jelenti, hogy azt a nehéz helyzetet kívánja; mikor tehát én átvettem teljes idegzettel Berzsenyinek, Kölcseynek vagy Vörösmartynak megrázó pesszimizmusát, rám az nem azzal a hatással volt, hogy lemondjak az életről, vagy csak akár arról is, hogy ezért a népért ne küzdjek. Ellenkezőleg, az ő úgynevezett borúlátásuk engem is arra ösztökélt, hogy minél előbb világosságot, derűt tudjunk hozni ennek a népnek az egére.

Ezzel – ezért – küzdök ma is. Ezek a hatások munkálnak rajtam. És ameddig a toll fog – vagy ahogy költőin mondják: a lant peneg – engem, azt hiszem, ezek fognak elkísérni már mindvégig. Vannak hatások persze, amik később jelentkeznek. Olvastam egy verset ezelőtt harminc évvel, és megmaradt bennem; előfordult, hogy betéve is tudtam. De épp azért, mert betéve is tudtam, valahol egy esti sétánál fölidéztem, némán az agyamba, és akkor ébredtem rá, milyen óriási is ez a vers. Például így voltam nemrég Babitsnak Intelem vezeklésre című versével; ezt fiatal koromban tetszéssel megjegyeztem, de hogy az öregség milyen problémákat hoz az embernek, hogy milyen kemény föladat az, hogy az ember ne legyen kishitű, ne legyen irigy, ne legyen gyáva még a halállal szemben sem, ami ennek a versnek a mondandója – ezeket a nagy gondolatokat egy kicsit megidősödve érthettem meg csak igazán. Évek kellettek tehát, hogy egy hajdan befogadott hatás teljes erejével – ajándékával – erősítsen. Mert minden jó hatás: erősítés.

A világosság szürrealistája^*

Milyen csodatettei a villámrajzú megelevenítésnek – írta Szabó Lőrinc Illyés Gyula írásművészetéről. Találhatunk-e ennél jobb szavakat Illyés költészetének jellemzésére? Harsányabbakat igen, találóbbakat aligha.

Már első verseskötetében – s azóta hány könyvében még! – a „világosság szürrealistája” zárt formákban is szabadon, korláttalanul szárnyal, legbonyolultabb képzeletugrásaiban is a valóság képei villannak meg. Áttételeket nem ismer. Egy anekdota szerint a franciáktól tanult magyarul írni. S olyan eredménnyel, hogy Jules Renard is megirigyelhetné.

Míg más költők csillagködök messzeségében találtak magukra, Illyés a hétköznapok – a jelen idő – anyagából épített ronthatatlan tornyot. Beavató szertartás nélkül is beléphetünk költői világába: mint álmunkban, az ősi ráemlékezés pillanatában, itt felismerünk minden arcot, tárgyat, emléket, felszikrázó összefüggést. Először látott tájakra ismerünk rá – a villámrajzú megelevenítés fényeinél. Valóságos ez? Az álom is valóság – Illyés azonban az ébrenlét valóságát választotta modellül.

Az idén ünnepli írói munkásságának negyvenéves jubileumát. E négy évtized alatt Illyés a 20. századi magyar irodalom egyik legszebb, legharmonikusabb életművét alkotta meg. Az 1928-ban megjelent Nehéz föld című verseskötete már kész költőt fémjelez („minden szavára figyelni kell” – írta akkortájt Németh László), s azóta minden újabb könyve a fölfelé ívelésé.

Sokan dicsérték Illyést a költőt, a műfajteremtőről megfeledkeztek. Úgy tetszett, a Puszták népe vagy a Hunok Párisban megmarad sajátos illyési műfajnak: önéletrajz, naplójegyzet és esszé, szociográfia és útirajz érdekes, de megismételhetetlen ötvözetének. Modern prózánk fejlődése bizonyítja, hogy nem alkatra szabott forma ez, hanem minden tehetséges író által megalkotható műalak: termékenyítő, éltető hatású.

Illyés Gyula irodalmunk egyik legszebb életművét érlelte ki – lírában s prózában egyaránt. A Puszták népé-ről minden értelmes kritikus azt írta, hogy remekmű. De remeklés a Petőfi Sándor, az Ebéd a kastélyban, a Fáklyaláng vagy a Kegyenc is. S ha nem rőffel mérjük az írást: a Szíves kalauz, az Ingyen lakoma megannyi darabja.

Aki a mindennapok anyagából építkezik, aki tehát a cselekvés-rokon költészetet műveli, érinti-súrolja a politikát is. Faggathatjuk a költőt verseinek titkairól, akaratlanul is a „nyersanyaguk”-ról, az élet tényeiről fog beszélni.

Így történt most is. Illyés Gyula készségesen válaszolt a legszokványosabb irodalmi vonatkozású kérdésre is, de közben lerombolta a falakat irodalom és közélet között.

Nemzedékek az irodalomban^*

Az interjú gyakori műfaj ma nálunk. Divatosnak is mondják, pedig inkább hasznos, alkalmat ad a közvetlenebb tudakozódásra. Illyés Gyulát azért kereste föl lapunk (a Népszabadság) munkatársa, Héra Zoltán, hogy ezen a kötetlenebb módon megkérdezzük a véleményét a mai irodalmunk néhány időszerű kérdéséről. Az interjú az élő nemzedékek együttműködésének a témájával kezdődött, s aztán a közvetlenebbül is közérdekű irodalom mai lehetőségeiről volt szó.

 

 

– Sokan írnak ma verset, s nagy a veszélye annak, hogy még több lesz a költő – némelyek így fogalmaznak. Van ilyen veszély?

– Nem látok ilyen veszélyt, noha a költőknek a nagy számát magam is mérni tudom, mert nekem is sok verset küldenek bírálatra. Magyarországon mindig sokan verseltek, annyira, hogy – ez, azt hiszem, Európában sehol sem volt így – még napilapok is közöltek mindig költeményeket. Kassák életrajzában arról ír, hogy addig volt éjjel fent, amíg hajnalban ki nem ragasztották az újságot a szerkesztőségek kirakatában; odament, elolvasta nem a legújabb hírt, hanem a legújabb verset. A magyar nép, megvan az oka rá, hogy miért, óriási mennyiségű verset termel. Én ezt nem ítélem el; ez hozzájárul ahhoz, hogy versünk valóban igen magas szinten áll, azt lehet mondani, majdnem minden kísérletet átvesz, és mindenről példát ad, ami csak Európában vagy a világban történik. Ebben annak is része van, hogy a magyar olvasó igen kiválóan van felvilágosítva a világ költői tendenciáiról, kitűnő költők kitűnő antológiákat állítanak össze más nemzetek irodalmából.

Hogy miért írnak olyan sokan? Talán azért is, mert vannak olyan versfajták, amelyeket könnyű utánozni, noha jó verset írni semmilyen formában sem könnyebb, mint régen. Ma sokan írnak úgy verset, hogy nem törődnek különösebben a formával, és nem is akarnak valami különlegeset kifejezni saját magukból, hanem azt mondják, ilyen és ilyen verset olvastam itt és itt, ilyet gyártok én is. S elsőre talán csakugyan gyártanak olyat, és ez még érdekes is lehet. A tévedés akkor ütközik ki, amikor már másodszor vagy harmadszor állnak elő ugyanolyan verssel. Akkor már megunom őket, nem olvasom tovább. Ez azonban az irodalomra nézve nem veszély. Az irodalom lerostálja, tízévente teljesen kirostálja a versekből a tartalmatlant. Nézzük meg akármelyik folyóirat tíz évre visszamenő példányait, s látni fogjuk, hogy hány leközlésre méltó versei jelentek meg később teljesen jelentéktelennek bizonyult költőknek. Amikor rengetegen írnak közepes, sőt hangzásra jó verset, akkor sokkal nehezebb azon nyomban fölfedezni az igazit, a nagyot. Vagyis szerkesztői kín ez, a szerkesztők problémája. Hozzá kell tennem, hogy a költő nem verseinek a számán mérődik. Ismerünk költőket, akik nem írtak talán még ötven verset sem, és nevük mégis fönnmaradt; abban az ötven versükben ki tudták fejezni nemcsak magukat, hanem azt a korszakot is, amelyben éltek.

– Újabban mintha túlságosan könnyen illetnék a fiatalabb költőket az epigon jelzőjével. És mintha egyoldalúnak tekintenék a hatást. Csak az idősebbek hatnak a fiatalabbakra?

– Nincs ilyen törvény. Az irodalmat a folyó mentéhez lehetne hasonlítani, amelybe életkorra való tekintet nélkül lépnek be a költők, és az egységes kép nem az egyes költők kora szerint alakul ki. Annyira nem, hogy célravezetőbb is volna egy-egy év keresztmetszete szerint vizsgálni a termést. Hogy példát mondjak, a Nyugat nemzedéke, Adyt is beleértve, de Ady halála után is, egy majdnem szecessziós hangban fejezte ki igen érdekes, bonyolult emberi érzéseit. Így volt ez, de amikor az úgynevezett népiek feltűntek, a még működő Nyugat-beli költőknek a líráján pontosan ki lehetett mutatni az utánuk következő nemzedéknek a hatását, ha ugyan erre a jelenségre a hatás szó az igaz, hiszen ez valami lebecsülést is jelent. Olyan hatásra gondolok, amely előfeltétele a jó irodalomnak, biztosítja a szerves fejlődést. Ilyen értelemben mondom, hogy az akkori fiatalabb nemzedék is hatott az idősebbekre. Tóth Árpád utolsó versein észre lehet venni azt a versalkotó formát, amelyet Erdélyi József valósított meg, illetőleg hozott vissza a magyar irodalomba, és Babits, a szinte hírhedetten legkitűnőbb formaművész is számolt az új vívmányokkal. Életének második felében mintegy zakatolóvá tette a verset, hogy mélyebb emberi hitelt adjon neki. És József Attila is visszahatott, talán még Kosztolányira is, aki őt igen sokra értékelte. Nincs hát egyéni kor szerint szétválasztható irodalom, hanem csak egy óriás folyam, ahol kölcsönös hatások vannak. Az az egészséges tulajdonképpen, ha valaki átveszi az eredményeket, azokhoz hozzátesz, és így adja tovább. Így alakultak ki a nagy irodalmak, ilyen volt a magyar irodalomnak minden nagy korszaka.

Igaz viszont, hogy ettől függetlenül jelentkeznek néha olyan költők, akik nem ebbe a vonalba esnek bele, hanem ahogyan Ady magáról is mondta, mintegy isten szörnyetegei. Hirtelen vulkánmód törnek ki, ami – noha a képzeletben a vulkánszerű többet mutat – szintén nem értékmérő. Ezek a költők egyszeriek, őket, például Rimbaud-t vagy Adyt nem lehetett folytatni. Ha egy kis eredményüket átvette egy utánuk következő, rögtön és méltán az epigont sütötték rá.

– Ők, a vulkánszerűek is merítettek valamiből. Számot vetettek az előzményekkel, és tanultak a kortársaiktól. Baj volna, ha belőlük is merítenének az utánuk következők?

– Az imént mondtam, hogy én a hatást jó értelemben igen üdvösnek tartom. Nem mi találjuk ki a rímet és a ritmust, egyetlen költő sem dicsekedhet azzal, hogy ő találta ki, ezeket mindenki átvette már és nem is csak az előző nemzedéktől. Ilyen értelemben természetesen van hatás. Rimbaud és Ady, hogy ezt a két különleges példát tartsuk, óriásit feszített a költészet törvényein, de nem úgy, hogy specifikumaiknál fogva utánozni lehetne őket. Amit ők hozzátettek a lírához, az önmagában az ő tulajdonuk: ha más elveszi, akkor rögtön felismerhető, hogy őtőlük való, és ez rögtön kompromittálja a verset. Természetesen Ady vagy Rimbaud sem mondhatott mást, mint amit a kor adott nekik mondandóul. Ebben a vonatkozásban ők is hatás alatt álltak, de a formában, a szavaknak az összerakásában, ebben, azt kell mondanom, nem adtak jó utánzási szkémákat. Márpedig hogyha jól megnézzük, mi teszi a verset? Elsősorban a szavak. A vers a szavakkal való művészet formája.

Nem azt állítom természetesen, hogy valaki kihúzhatja magát a kor hatása alól. Adyról éppen nemrég írtam, hogy milyen sokféleképpen hatott. Én, akire igazán nem mondhatták soha, hogy valahol is Adyt követem, tapasztaltam ezt. Egész életemre óriási hatással volt például Ady szabadságérzete a gondolkodás területén. Mindaz, ami Adyt maradandóan Adyvá teszi, az igenis hatott rám. És nyilván hatott verseimre is, de nem kimutathatóan, nem külsőleg, „formailag”.

– Ez valóban nem közönséges hatás. De úgy gondolom, a közvetlenebb nyelvi hatás sem mindig közönséges.

– Az irodalomban vissza-visszatérő probléma ez, és úgy látszik, a fiatalabb költőnemzedék jelentkezésével visszatért megint. Minket is foglalkoztatott annak idején. Én akkor azt tanácsoltam Barta Sándornak, akinek akkor már folyóirata volt Bécsben, hogy közölje aláírás nélkül a műveket. Tehát ha valaki tökéletesen Ady- vagy Füst Milán-epigon, közöljük le a versét, s az olvasó olvassa azt abban a hiszemben, hogy Ady-verset vagy Füst Milán-verset olvas. Ez, mondtam én akkor, óriási mód meg fogja gyorsítani a költészet fejlődését, mert aki felvett egy olyan formanyelvet, amely már rajta is zörög – már mint egy védmárkát hordja –, kénytelen lesz levetni, mert láthatja, hogy a szomszédja névtelenül különb verset írt abban a külsődlegessé vált formában, mint ő maga.

Én általában igen keményen amellett vagyok, hogy mindenki, ami hatást csak tud, vegye használatba. Éljen vele, mert csakugyan nincsen őseredeti költő. Ha valaki azt veszi át, vagy véletlenül olyat csinál, ami már egyéni jegy, például valamely kortársának sajátos képalkotási módja, nem kerülheti el, hogy ne azt mondjuk róla, hogy utánoz. De ez se legyen baj. Utánozzon egy évig, majd kinövi, mert egy ilyen utánzási formával is lehet igen értékes dolgot teremteni. A versnek a sorsa nem azon fordul meg, hogy a rímek benne hasonlítanak ennek vagy annak a költőnek a rímeihez. És egész bizonyos, hogy ha a tehetség vesz át ilyesmit, az le fogja vetni a szóláshoz őt eleinte hozzásegítő formát, és kialakítja a saját magáét. Említettük Adyt. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Adyra is hatással voltak költő kortársai, nevetve kell mondanom, hatással volt rá még Endrődi Sándor, sőt Thaly Kálmán is. Ha az egész kuruckultusz nem lett volna, akkor Ady jó néhány nagy verse elmarad. Ilyen összefüggésekre is kell gondolnunk. Így, ilyen bonyolult úton-módon halad az egész. És az egyes is így találhat magára gyorsabban, meglehet, így.

– Úgy ismerjük önt, mint aki megújította, egész munkásságával gazdagította az irodalom társadalmi funkcióját. Van-e jövője az irodalom effajta fölfogásának, illetve gyakorlatának?

– Az a kifejezés, hogy az irodalom társadalmi funkciója, nem egyértelmű. Ha őszintén áttekintjük a modern költészetet, és annak a társadalomban való helyzetét, akkor óriásképpen el kell marasztalnunk a társadalombölcselőket és az irodalomkritikusokat, hogy ezt a funkciót miért nem tették világossá.

Hogy röviden megmondjam, mire gondolok, kezdeném azzal, hogy közérthetőség; kapcsolat a közönséggel. A költők ma külön-külön is nehezen érthetők. A modern líra eltávolodott attól, hogy az egyszerű emberek úgy értsék, mint ahogyan a régiek értették a lírát, mondjuk Petőfi költői alkotásait. Nemrég még nagyon kevés erőfeszítéssel is be lehetett hatolni az irodalom berkeibe. Ma a helyzet az, hogy minden költőt külön-külön kell megérteni. Nem elég, hogy ismerem valamelyikük képrendezési elvét, abból még nem fogom megérteni a többiekét, legfeljebb hajlamom fejlődik ki rá, hogy őket is megérthessem. Hogy miért következett el ez, miért atomizálódott ennyire a költészet; ezt kellene fölfedniük egyszer a társadalom- s az irodalomtudósoknak, mert nemcsak Magyarországon van ez így, hanem a világ minden részében. Amilyen élénk nyájakban vagy madárcsapatokban éltek a századfordulón, de még a két háború közt is a költők, annyira elszigetelten élnek ma. Az irodalmi élet mindenütt, nálunk is, széttagozódott, nincs meg az az emberi melege, ami az irodalom fölvirágzásához régebben hozzájárult. Ennek is tulajdonítom azt, hogy annyi különlegesség, furcsaság fejlődik ki. Hogy a költők gyakran forgó dervisek módjára mondják a maguk igen érdekes és igen nagy fontosságú közlendőiket, abban a hitben, hogy ki-ki megtanulja az ő nyelvüket; holott még a közös nyelv sincs meg, ami érvényes volna rájuk, a saját körükre. Ettől is szenved mai irodalmi életünk. Az olvasó többnyire csak azt látja, hogy itt valaki összefüggéstelenül beszél, szokatlan módon használja a szavakat. Hogy legyen ezzel? Sokszor azt sem tudja, hogy szégyenkezzék-e emiatt vagy mosolyogjon rajta, vagy pedig mondja azt, hogy ez a dolog nem tartozik rá.

– És a kritika? Nem segíthetnének ebben a kritikusok?

– Igen, el kellene gondolkodni azon, hogy akik a tömeg művelődését viselik a szívükön, miképpen tudnának segíteni. Elválasztani a tömegek számára a jó költészetet a rossztól, és megmagyarázni az embereknek, hogy ami jó, azt érthetik, még ha nem is elsőre. Ezt azért mondom, mert ami ma teljesen magánakvalónak látszik, abból lesz esetleg ötven év múlva olyan vers, amelyet a tömeg mint sajátját ismer el: az egyének akkor érnek bele abba a tudatba, amiben munkálkodik a mostani költő. (Legjobb példa erre a mi Adynk, akit valóban nem értett annak idején az emberek nagy része, s akiben ma már nem találhatni semmi érthetetlent.) Ami engem illet, bennem mindig megvolt az, hogy minél nagyobb számú emberhez szóljak, küzdöttem ezért magammal is, és akkor voltam megelégedett, amikor azt hittem, hogy a művészi követelménynek is meg tudok felelni, és mondok valamit azoknak az embereknek is, akiknek a gondját erkölcsi kötelességből a magamévá tettem. Ebből azonban nem következik, hogy kisebbrangúnak ítélem azt a költőt, aki nem ezt teszi.

Sokszor megtárgyalt, súlyos problémája a magyar irodalomnak, hogy mennyire lehet elvárni az írótól az állásfoglalást a köz gondjaiban. Ez azonban nem magyar különlegesség, így van ez a körülöttünk levő országokban is; mindenütt, ahol a népnek sokáig csak országa volt, de nem volt állama, tehát nem tudta az igazi problémáit cselekvően is kifejezni. Ez a különös örökség nem múlik el egyik napról a másikra, és valóban elérkeztünk ahhoz a problémához, hogy mi is az irodalomnak a funkciója ma, a praktikusság szempontjából. Ez azt a gondolatot veti föl – ezt szoktam magamnak kiindulópontul elmondani –, hogy ki is formálja tulajdonképpen a népet. Az irodalomnak sokkal nagyobb a nemzetnevelő ereje és még a nemzetformáló ereje is, mint ahogyan közönségesen hiszik. Kossuthnak volt az a megfogalmazása, hogy a politikus hivatása megfelelni azoknak a kívánalmaknak, amelyeket a történelem vagy a nép érdeke a kezébe ad. Magának a nemzetnek a tudatát, azt, amire a politikus tartósan építhet, az irodalom behatóan formálja és élteti. Ilyen szempontból óriási feladat vár a költőkre még ma is.

És ezeken kívül az írónak dolga az is, hogy elébe menjen olyan kérdéseknek, amelyek, hogy úgy mondjam, nem kurrensek, még nincsenek benne vagy nincsenek benne megfelelően a nemzet tudatában. Ilyen szempontból minden jó irodalom terepfölverő, előőrsi, avantgarde-i irodalom. Én érzem ezt, és azt hiszem, hogy nem tévedek, amikor majdnem minden írótársamnak a figyelmét ráterelném arra, hogy nézd meg, hol élsz, és aszerint beszélj. Különben nem azt mondod, amiről szó van, hanem mellékes dolgokra pazarolod az időd és a papirost. Meggyőződésem, hogy ha a nagy közösségi, nemzeti problémáinkat nem bontjuk föl és nem tudatosítjuk, akkor valamikor száz esztendő múlva az irodalomtörténet úgy néz vissza erre a korszakra, mint tehetetlen korszakra, amelyben nem volt igazi, nagy irodalom: voltak kisebb-nagyobb tehetségű költők, de a költészetnek nem volt igazi társadalmi szerepe. És sok minden tartozik ide, a közösségi témához. Ide tartoznak a többi között a magyarságnak – a hazai és a határainkon túli magyarságnak – a sorskérdései is.

– A nagy nemzeti problémák vállalása nélkül nincs jelentős irodalom. És más társadalmi feszültségek, mondhatnám osztályfeszültségek? Szükséges-e, hogy az irodalom ilyen értelemben is tudatosítson, és folytassa, gyarapítsa az említett különös örökséget?

– Állandó probléma nálunk ez is. Könnyű volt nekünk ellenzékinek lenni annak idején, amikor mindent irodalommal kellett kifejeznünk, más eszközünk nem volt. Ma, amikor más eszközök is vannak, a szociális feszültségekre, azt hiszem, nehezebb írói módon reagálni. Nehezebb, de szükséges mindenképpen. Vannak olyan területek, amelyeknek a problémáit az államszervezet képtelen belátható időn belül megoldani, örökölte ezeket, és (megoldásukhoz, meglehet) egész generációk munkájára lesz szükség. Én ezekre a problémákra is ráirányítanám az írók figyelmét. Más kérdés, hogy a régit itt sem lehet csak folytatni. Van a magam számára egy kifejezésem: úgy szoktam magamban mondani, hogy a proletariátus ma fotografálhatatlan. Azt értem ezen, hogy nem lehet egyszerűen lefényképezni, nem lehet durva vonásokkal oda állítani, hisz a külsőségekben már oly kevés érhető tetten. Feszültségek viszont ma is, ennek ellenére is vannak. És közel kell férkőzni hozzájuk, föl kell tárni őket a tudat számára.

És nemcsak a gyorsabb megoldás kedvéért kell ezt megtenni. Van az irodalomnak egy varázslatos hatása, amivel eddig nem foglalkoztunk eléggé, mert ez majdnem a szociológiát is behozná a művészet területére. Ez pedig az, hogy ha az ember a fájdalmas jelenséget művészileg ábrázolja, szinte a fájdalom is elviselhetőbb lesz. Én kezdettől fogva olyan alkat voltam, olyanra nevelődtem, hogy minden közös fájdalomra úgy reagáltam, mintha én volnék felelős, ha nem múlik el. Nem tudtam nyugodni, ha valakivel igazságtalanság történt, de ha már nagy csoporttal történt igazságtalanság, akkor a lázadásig boldogtalan voltam, ha nem mondhattam ki, ha nem szólhattam ellene. Ezt neveztük később néha úgy, hogy a vélt igazság kimondhatósága. Meggyőződésem, hogy ez az egyik legnagyobb motor az élet elviseléséhez, de tulajdonképpen az emberi fejlődéshez is. Nem egyedül vagyok a magyar irodalomban, aki így gondolkodik. Ha valaki megnézi például Németh László munkásságát – nemrég olvastam újra az ő fiatalkori műveit –, nem lesz nehéz kikövetkeztetnie, hogy ez az ember, miként az én nemzedékemnek majdnem minden kiváló tagja, milyen érzékenyen reagált az úgynevezett közfájdalmakra.

Hogy jönnek-e utánunk fiatalok, akik folytatják ezt? Ha igen, sokkal nehezebb lesz a feladatuk, mint amilyen a miénk volt, mert mint az imént mondtam, a proletariátus nem fényképezhető egyed többé. A szenvedés olyan lelki rétegekbe tud beülni, betokosodni, hogy megtalálásához még külön érzék is kell. Bízom abban, hogy lesz ilyen érzékük a ma indulóknak is, és megtalálják azt az anyagot, ami által kifejthetik művészi képességüket.

A Malom a Séden-ről^*

A magyar nép a második világháborúban nemcsak vért vesztett rengeteget. Jó hírét, becsületét is kemény csapások érték. Igaztalanul olyan vádakkal illették, melyek hatása alatt már-már a természetes nemzeti érzés – korunknak is e leghatékonyabb közösségi érzése – szégyellni valónak látszott.

Ez a darab arról szól, hogy nincsenek – nem lehetnek – önmagukban bűnös népek. Hogy Európa nehéz esztendeiben a magyarok közt is akadtak bőven, akik hitet tettek az európai eszme mellett. Nincsenek járhatatlan, zord hegyeink, ahol a külső barbársággal szemben ellenállást lehetett volna szervezni. De a lelkekben nálunk is volt olyan magaslat, ahol a becsület épen megmaradt, és harcot vállalt.

Ady Endre nem lenne büszke tanítványainak minden csoportjára. Ő prófétai haraggal – vagyis a jóratérítés hevével – ostorozta „fajtá”-ját, nemzetét; ez utóbbit sose a néppel azonosítva, hanem azzal az országvezető réteggel, melyhez – magamagát is számította.

Röviden kell fogalmaznom, nem történelmi szakközlönybe írok, s mindjárt fölmegy a függöny. Nem ismerek tehát még egy szellemi életet, mely a szükséges nemzeti önbírálatot olyan önbecstelenítésre fordította volna, mint az, amelynek eszményképei az én eszményképeim is voltak. Ezúttal – úgy lehetett érteni – az egész nép, a teljes ország ellen zúgtak a vádak, azaz a szólamok. Idézhessek csak kettőt, egyet a legelsők, egyet a legutóbbiak közül. „Magyarország volt az első, amely – már 1919-ben – a fasizmus útjára lépett!” – fordítja visszájára az egyik még ma is sokak szemében azt a tényt, hogy épp Magyarország volt az az első, ahol a tanácsköztársaságot külső imperialista-prefasiszta erők fegyveresen leverték, és egy népet a Duna-völgyi szabadság e legmerészebb kísérletéért kettős rabságba vetettek. A másik szólam, hogy „mi voltunk Hitler utolsó csatlósai” azt a tényt csavarja át, hogy Magyarországot a hitleristák fegyveres betöréssel épp utolsóul tiporták le, quislingekül ide már klinikai kórtünetű elmebetegeket telepítve. Avult tankönyvben található még az a módszer, amely a népek történelmét a királyok cselekedeteivé szimplifikálja, olyannyira, hogy még magát az időt is azok uralkodási ideje szerint tagolja. A szemlélet, melyet e színdarab elutasít, ezt a maradi irányt követte: az uralkodó réteget azonosította a néppel; az előbbi bűneiért az utóbbit is elmarasztalta, máig károsan ható következményekkel.

Kényes, nehéz kérdések! Nemzetünket védeni nehéz? Mert, hogy az meg – nacionalizmus, azaz, ugyancsak valamiféle előfasizmus?

Soha könnyebben nem állt kezemhez kérdés. Hadd világítsam meg ezt is egy szólamátváltással. Ámulva nézek mindannyiszor körül, ha azt olvasom magamról: nemzeties. Nemcsak a nacionalizmusnak egy szikrája nincs bennem, de nemzeti érzéseimet is fogyatékosnak érzem, ismereteimhez, a helyzethez képest. Még Jaurès-nevelésű engesztelhetetlen internacionalista vagyok: egy morzsányival soha nem kívántam s nem kívánok több jogot a népnek, mely fölnevelt, mint bármelyiknek. De ha azért, ami kijár, nem emelnék szót, épp nemzetköziségem zárna ki – mint orgazdát – nemcsak a magyarok közül; a kölcsönösség minden jó táborából.

Képzeletem a darabbal 1945-ben kezdett foglalkozni; tollam csak 1958-ban. Voltaképpen tanácsot, csaknem használati utasítást szerettem volna adni, hogy miként teremtsünk újjá – miképp teremtsük meg alapjaiban szilárddá – a magyar anyanyelvűek közösségét. Aki tudja, hogy mennyire nem csitult, sőt növekedett azóta világszerte a nyelvi, a vallási, a „faji” türelmetlenség, most érezheti csak igazán időszerűnek, amit kifejezni akartam, persze nem elvont eszmék, hanem hús-vér alakok összeütközésével.

Beszélgetés a Magyar Ifjúság szerkesztőivel^*

…A dolgozószobában, melynek falait mennyezetig könyvek kárpitozzák, két vallomáserejű tárgy ötlik a szembe: az akkor még ép, híres Petőfi daguerrotypia egyetlen pontos, hű ceruzarajz-másolata az 1860-as évekből (milyen más ez a Petőfi, mint a göndörfürtös fejű, romantikus szobrokon!), s a juhok megjelölésére szolgáló, zsinegre fűzött kis fafigurák nyalábja (Illyés juhászőseit idézően, éppen az íróasztallal szemközt, talán örök mementóként.)

A beszélgetés egy gyűjteményes kiadás és két színházi bemutató kapcsán indul: nemrég jelentek meg – végre együtt olvashatóan – Illyés Gyula drámái; s az új mű, a Tiszták pécsi bemutatója után Veszprémben is Illyés-premier készül: február huszadikán mutatják be az évekkel ezelőtt írt, s akkori megjelenésekor élénk vitákat kiváltott Malom a Séden című drámát.

– A legjobb Illyés-drámák már az expozícióban robbannak: olyan határhelyzetben ismerjük meg hőseiket, amelyekből szinte nincs szabadulás, vagy csak tragikus vétségek-áldozatok, bukások révén. Ez jellemző a Tiszták-ra, ilyen határhelyzetben játszódik a Malom a Séden is. Tudatos drámaírói fogás, vagy alkati vonzódás ez a kiélezett, döntésre kényszerítő erkölcsi-emberi szituációkhoz?

– Az igazi drámák lényegében nem a színpadon kezdődnek. Mikor a függöny felgördül, a színen kívül már lejátszódott valami iszonyú esemény, mint az Oidipusz király-ban vagy a Hamlet-ben. Mielőtt a Fáklyaláng-ban az első szót elmondanák, már pattanásig feszült a drámai helyzet, egy nemzet életéről vagy haláláról van szó, közvetlenül Világos előtt. S a Malom a Séden ugyanígy indul: kint egy összeomló világ haláltusája, s a megszülető új gyötrelmei, és ugyanezek bent is, az emberekben, a dráma alakjai között, de már emberi konfliktusokban.

– Tehát ismét a nemzet sorsának döntő szituációi, mint az Ozorai példá-ban, a Fáklyaláng-ban, a Dózsá-ban, vagy éppen a Tiszták-ban?

– Aminthogy a mi történelmünk évszázadok óta, újra meg újra sorsdöntő szituációk ellentétei között hányta-vetette népünket. Irodalmunk java mindig is e sorsfordulók köré sűrűsödött, ezekről az élethalál-kérdésekről vallott, Balassitól József Attiláig. És nem is maradt más lehetőség számára, mint hogy e kérdésekről valljon. Azt hiszem, az író feladata éppen ezeknek a kiélezett, sorsdöntő helyzeteknek a hű, átélt, megszenvedett ábrázolása. Erre törekedtem a Malom a Séden-ben is, az eleve pattanásig feszült drámai helyzet ábrázolásán túl még azzal az igénnyel, hogy felmutassak valamit a nemzet jobbik énjéből, segítsek visszaadni a háború utáni alaposan megtépázott önbecsülését. A tagadhatatlan bűnök és hibák mellett a büszkeségre is van okunk. A kép így teljes. Igaz, kíméletlen is: a tehetetlen nemzeti értelmiséget nem nézhetjük engedékenyen; de a fasizmussal szembeni helytállásnak, ellenállásnak is meg kell adnunk a rég esedékes elégtételt.

– Látszólag messze kanyarodom az eddigiektől – de a drámák új két kötete mellett itt látom az asztalon a fiatal költők Elérhetetlen föld című antológiáját, benne a kilenc költő ajánlásával. Több-e ez, mint az indulók tisztelgése az idősebb pályatárs előtt?

– Jólesik azt hinnem, hogy igen. Ismerem ezt a fiatal nemzedéket, nemcsak ennek a kötetnek a szerzőit, másokat is, bár talán megengedhető elfogultság, ha azt mondom, hozzám ez a kilenc fiatal áll közel. Külön-külön senkiről se szólnék szívesen, mert ez az egész újonnan felrajzott sereg érdemelne egy teljes, együttes méltatást. De valami mégis elmondható róluk. A mai életről is tudnak valami olyat, amit csak fiatal költő, és csak fiatal magyar költő tudhat. Vannak köztük, akik szívesen indulnak külföldi – jó vagy rossz, új vagy csak újnak tűnő – minták után. De akikben csak ez munkál, kevesebbre jutnak azoknál, akik a legjobb és legújabb világirodalmi törekvéseket képesek szintézisbe hozni magyarságukkal. Én azt becsültem az előző nemzedékben, Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri, Simon és társaik költészetében, hogy amikor tudták, mi van az európai költészetben, s azzal szinkronban is voltak, egy pillanatra sem feledték, hogy magyarok, és magyar talajból – magyar költői, nemzeti, etnográfiai, történelmi talajból – nőttek ki. Azt szeretném, ha a fiatal irodalom általában is igényesebb lenne, küzdőképesebb; ha küzdene az utánzás veszélyeivel, és megküzdene a saját eredményeiért. S ha kevésbé hinné, hogy körülöttünk forog a föld. Nekem életre szóló élmény és tanulság volt, ifjúkoromban Párizsból nézni a hazámra. A távolból mások az arányok, más az akusztika. És ezek az arányok, ez az akusztika ma sem nélkülözhető.

– Vajon a mai magyar költészet és általában az irodalom elegendően ellátja-e az Ön által is igényelt önábrázolási feladatot, azaz, mennyire van szinkronban jelenlegi életünkkel és közvetlen múltunkkal, mit mutat meg ebből vagy abból?

– Jogos kérdés, és a válaszom, bár talán rám nézve is elmarasztaló, az, hogy: nem. Nem elegendő, amit ma erről a magyar irodalom mond. Fehér holló például egy regény, egy novellakötet a nemzet két alapvető osztályának, a munkásságnak és a parasztságnak az életéről, problémáiról, pedig ma sem könnyű, ma sem problémátlan az életük. Sőt mi több, az ilyen írásoknak nincs is elég becsületük. Eluralkodtak az értelmiségi réteg – sokszor felnagyított, mondvacsinált – problémái, s ebben jócskán ludas a mai fiatal prózaíró nemzedék is. Annak idején a két háború közötti fiatal generáció sokkal jobban ismerte az országot, s pontosabb képet adott róla, mint a maiak.

– Ez bírálat?

– Bírálat és határozott kívánalom. Ez az ország soha ennyit nem áldozott a szellemi életre, és soha ilyen keveset nem kapott vissza a szellemi élettől. Az értelmiség, a szellemi élet jelentős része elszakadt a fizikai rétegektől. Ez nem rémlátás, ez sajnos, tapasztalatom. Ráadásul erről, valami érthetetlen óvatoskodás miatt, szinte nem is illik beszélni. Pedig ennek húsba-vérbe vágó vonatkozásai is vannak. A fizikai rétegekből származó középiskolások, egyetemisták hátrányos helyzete közismert, az egyes egyetemeken egyre csökkenő számú munkás-paraszt hallgatók problémája úgyszintén. És erről sem ad hírt irodalmunk, vagy ha igen, akkor sem a valós megközelítésben, a megfelelő komolysággal, felelősséggel. És miért?

– Gondolom, erre a kérdésre nem nekem kell válaszolnom. Ehelyett inkább én kérdeznék: és az ifjúság? Hogyan látja a mai fiatalokat a költő, aki maga ilyen ifjúi tűzzel beszél a máról?

– Nálunk sosem volt könnyű fiatalnak lenni. Ma különösen nehéz. Irigylem és sajnálom a mai fiatalokat. Irigylem a számomra már aligha megérhető lehetőségeiért, a kozmoszig ívelő távlataiért, amely mindennapos megszokássá szelídül – egyszerűsödik. Ugyanakkor sajnálom őket, és megrendültséggel elegy rokonszenvvel nézem küzdelmüket önmaguk megteremtéséért. Nincs könnyű dolguk. A korábbi nemzedékek erős és természetes megtartó-nevelő közössége, a család maga is válságos időket él. A még egy nemzedékkel ezelőtti nagy formáló-jellemalakító erő, az osztályöntudat, ma már gyakran frázis vagy érvényesülési lehetőségként alkalmazott adu. Nemzeti tudatuk – szemben a környező országok fiataljainak nemzeti tudatával – fejletlen, tisztázatlan, rossz befolyásoktól terhes, nemegyszer szégyellt, lesajnált érzés. Érthetetlen módon nem adjuk meg – nem tudjuk vagy nem akarjuk megadni? – nekik a nemzethez tartozás, a nemzeti öntudat érzését. Így nem csoda, ha ideáljaik nincsenek, vagy ha vannak, gyakrabban hamis ideálok; néha kiszolgáltatottjai mindenféle hazug soviniszta ideológiának éppúgy, mint a mindent tagadó kiábrándultságnak és az anarchisztikus álforradalmiságnak.

– A kép talán túl sötét, a vélemény túl szigorú.

– Bár ne lenne igazam! De az ifjúság körül gyűrűző vita, sajnos, nem sokkal derűsebb képet fest, csak merjük őszintén nézni, és merjünk szembenézni a tanulságaival. Aligha tagadható például, hogy ma nem divat annál többet adni, mint amennyi az egyénnek kell, nem divat többet teljesíteni, áldozatot hozni, túlnézni az egyén horizontján.

– Mindez persze nemcsak a fiatal nemzedékről mondható el.

– Ha ez a nemzedék jó néhány hibát, tévedést, balhitet cipel nyűgként, s ha – ne kerülgessük a szót! – sokszor boldogtalan, annak, mint szinte mindig, ha egy fiatalság sorsa nehéz, jórészt az apákban keresendő az oka. Értük az előző nemzedék felel, s az apák bűnei-hibái most is megbüntettetnek. S vajon az apáknak könnyű volt-e? Ők nem csalattattak-e meg ideáljaikban? És ha igen, akkor hogyan adhatták volna ezeket a megcsalatott ideálokat tovább a fiaiknak? Furcsa játéka a sorsnak, hogy ezek az apák most számon kérik fiaiktól az át nem adott, mert át nem adhatott ideálokat, és rossz néven veszik, ha fiaiknak – mert az előttük járóktól nem kaptak, vagy nem megfelelőt kaptak – nincsenek ideáljaik, vagy gyakran rossz ideáljaik vannak. Nemegyszer aggódom, mi lesz velük, mert a tiszta eszmék csontváza hiányzik belőlük, vagy igen sokukból, márpedig e nélkül hogyan bírják majd tizenöt-húsz év múlva a dolgok rendje szerint az ő vállukra nehezülő országos terheket?

– A nemzet sorsát magáénak érző költő hangja ez?

– Igen, azé a magyar költőé, aki, mint Jónás a prófétaságot, néha rühelli a virrasztó, a lelkiismeretet ébresztő szerepét, ami nem is mindig hálás szerep, mi tagadás, de mert erre született, költő voltával ezt vállalta, és magyar költőnek lenni mindig is, most is egyet jelentett, és egyet jelent az őrző, a virrasztó gyötrelmes tisztével.

– Tekintsük ezt hitvallásnak?

– Helyzetfelismerésnek és ebből adódó feladatvállalásnak inkább.

– Esetleg tanácsnak, útravalónak a fiatal költők-írók számára?

– Megtisztelnének vele, ha annak vennék, s megszívlelésével megörvendeztetnének, nem csupán engem, hanem az irodalmára mindig nagyon odafigyelő, nagyon rászorul nemzetet: a magyar anyanyelvűek közösségét.

Magyar irodalom – Világirodalom^*

Folyóiratunk (a Kritika) májusi számában jelent meg Almási Miklós interjúja Lukács Györggyel. A beszélgetés során Lukács György összefoglaló érvénnyel ismertette a magyar irodalom világirodalmi helyére vonatkozó gondolatait, mindig erélyesen megkülönböztetve a valódi világirodalmi értéket a provinciálistól, a történelmi szempontból haladó műveket a csupán helyi érdekkel fölruházott alkotásoktól. Az interjú Lukács György régebbről ismert nézeteit elevenítette föl, de ki is egészítette azokat a fejlődésrajz némely elemének újszerű értelmezésével. A téma fontossága és időszerűsége kívánta meg, hogy elsőül Illyés Gyulát kérjük föl, mondja el véleményét az interjú gondolatmenetéről.

 

 

A magyar irodalom világirodalmi szerepének lehetőségeiről és akadályairól századunkban újra meg újra eszmecsere indult. Sem Babits Mihály esszéjét, sem a legtöbb, két háború közötti tanulmányírót, de a témával foglalkozó maiakat sem a nemzeti elfogultság fűtötte. A helyzetfölmérések józanságról tanúskodtak, s azt a keserű belátást fogalmazták meg nemzedékről nemzedékre, amelyet elsőül Babits írt le a magyar irodalom világirodalmi útját, hírét szemlélve: „úgyszólván semmi siker…” Lukács György gondolatmenetét sok helyen mégis túlzónak, egyoldalúnak érezzük, még akkor is, ha a magyar irodalomnak a világirodalmi tudatban alig is mutatkozik valami nyoma.

Illyés Gyulától először épp erre várnánk választ: világirodalmi ismeretlenségünk okát valóban a magyar irodalmat meghatározó provincializmusban kereshetjük?

Lukács Györgynek kamaszkorom óta vagyok szellemi adósa. Első esztétikai olvasmányom az ő még 1919-ben megjelent népszerű füzete volt; újságpapírra nyomták; egy vidéki állomáson vásároltam meg. Az első mondata azóta is a fejemben van: „Minden kultúra esztétikai kultúra.” Nem értettem akkor, de Lukács épp azok közé a tanítómesterek közé tartozik, akiknek a gondolataival az ember akkor is gazdagodik, ha nem úgy veszi magába azokat, hogy rögtön elfogadja, hanem vitázik velük. Ezért fogadtam tisztelettel, hogy vitatársa lehetek; azzal a hajdan keletkezett tisztelettel akarok hozzászólni ott is az ő gondolataihoz, ahol azokat másképp szeretném interpretálni.

Cikkében három nagy vonalat látok. Az egyik a világirodalomnak a fogalma; a másik a „provinciálisnak” a fogalma; a harmadik pedig – ami kezd már afféle nemzeti kisebbségi érzésünk lenni: – miért nincs helyünk a világirodalomban.

Az elsőt, hogy mi tulajdonképpen a világirodalom, Lukács úgy fogalmazta meg, ahogy magam is itt-ott már körvonalaztam. Világirodalom nem azoknak a műveknek az összessége, amit az ember elolvas (már csak azért is, hogy jól tudjon társalogni), hanem, véleményem szerint, egy civilizációnak, a mi civilizációnknak afféle tudata. Vannak ugyanis művek (és vannak írók), amelyek szinte szótári fogalmakká váltak az emberi agyakban. Amikor kimondom, Harpagon, már nem is műre gondolok voltaképpen, hanem egy típusra; hogyha kimondom, Karenina Anna, nemcsak a nőalak jelenik meg előttem, hanem egy óriási kérdéskör. Hogy kiket fogadunk be ebbe az én értelmezésem szerinti szótárba, az valóban történelmi korok szerint változik; Lukács György kitűnően fogalmazza meg. Azt szeretném hozzátenni, változik ez a fogalom majdnem földrajzilag is; egy amerikai általános műveltségű ember agyában hovatovább a világirodalom másképpen alakul, mint például nálunk.

A legfontosabb jelenség a világirodalomnak e fogalmában tehát az, hogy ez a szótári jelentés néha nagyobb szerepet kap, mint maga a mű. Vannak ide tartozó, korukban nagy alkotások, amelyeket ma az emberek már el sem olvasnak. Vannak művek, amelyeket, ha olvastuk is őket, elfeledünk. És vannak művek, amelyekről később kiderül, hogy nem is voltak remekművek, tehát nem érdemelték meg azt a megbecsülést, amiben korukban részesültek, mégis kitéphetetlenül benne vannak a világirodalomban. Ilyen például Goethe Werther-je is, amelyet, azt hiszem, egyőnk se rajongva olvasna ma már újra.

Lukács György összefűzi a világirodalmi hatást a provincialitás eszméjével. Ahogyan gondolatmenetéből később kiderül, a szó használata nem a legszerencsésebb. Hasonlóan ahhoz, ahogy a „paraszt” melléknévként durvát, ostobát jelentett, a „provinciális” ma nálunk is barbárt, parlagit, elmaradottat idéz. Lukács mást ért rajta. Megkülönböztetve a lényegest a lényegtelentől, ő provinciálisnak nevezi például a francia irodalomnak a házasságtörésről szóló századvégi műveit is. Itt az irodalmi értékelés oly közel jut egy nem esztétikai értékméréshez, hogy bizonyos zavart idézhet elő. A túl tömör megfogalmazás szerint a házastársak hűsége, azaz, hogy a férj megbocsát-e a házasságtörő feleségnek, nem gyökeresen érdekes kérdés: provinciális. A provinciális szó helyett én inkább parciálist használnék Lukács gondolatának a meghatározására, vagyis az egész közösségre vonatkozó probléma helyett egy résznek a kiemelésére. Hogy megközelítsem az én gondolatmenetemet, már itt, ennél a párizsi példánál föl tudom vetni, hogy nem pusztán a „haladás”-hoz mért viszony határozza meg a mű értékét: az író nem azáltal vizsgázik, hogy milyen tárgyat választ magának. Még aszerint sem, milyen ítéletet mond. Mert például a házasságtörés problémája, mely szorosan hozzátartozik a nő felszabadulási problémájához, a tárgya a Bovaryné-nak is és a Karenina Anná-nak is. Tehát ezeket pusztán a tárgyuk szerint, vagyis aszerint értékelni, hogy parciális, vagyis Lukács szava szerint „provinciális” témát nyújtanak-e: félrevezető. Mert hisz kitől tudjuk, hogy magukat maradinak valló írók művei is lehetnek haladók? Magától Lukács Györgytől, a Balzacról írt fejtegetéseiben. S ez miért történhet így? Mert az általánosságokban eltévedhetünk: de a részletekben nem. A világmindenségről hetet-havat összecsacsoghatunk, a „provinciá”-nkról nem; ott az első hazug szóra megnyílik a föld.

Provinciális az, ami nem haladó; a világirodalomba való bejutáshoz haladónak kell – és kellett volna – lenni; a magyar irodalom azért nem világirodalmi rangú, mert nem haladó; mert provinciális. Tussal meghúzva így lehetne háromszögbe foglalni Lukács György pontjait. Kemény ítélet a múltra, szigorú jóslat a jövőre. Klasszikusaink éppúgy elmarasztaltatnak, akár a mai s holnapi reménységek.

Bár így volna, mégis. Bár úgy lehetne, hogy egy-egy mű ereje és pályája a művész kortársi állásfoglalásától és nem művészi képességeitől függne. Melyik író nem szívlelné meg az ebből folyó igazán egyszerű tanácsot?

Sajnos, nem így van; nem így lehet olyan jó értelmű hatást elérni, hogy a műveket határainkon is túl röpítse, be a világirodalom elíziumába. Hanem majdnem hogy fordítva; – ahogy azt Lukács György nem egy mondatában fölvillantotta.

A legújabb európai és amerikai irodalom azt mutatja, hogy a jó művész éppen a Lukács által „provinciálisnak” nevezett témából tud érdekeset és nagyot alkotni. S nálunk sem az történik, hogy ha valaki a magyar valóságot akarja ábrázolni, szükségszerűen a Baczur Gazsi-szerű parlagiasságba esik. A parcialitásnak, vagyis a részletnek a vállalásával én majdnem feladatot látok az író előtt.

Egyik legérdekesebb tünete az új, a huszadik század irodalmának az úgynevezett négritude irodalom. A néger írók szinte másról sem beszélnek, mint a saját „részleges” problémáikról. Ezek a problémák, noha csak a feketékre vonatkoznak, mégis az egész emberiségre tartoznak. Így hát, ha valaki a magyar valóságot nem madártávlatból akarja kifejezni, hanem a részleteiben, a ma lényegtelennek vélt zugaiban, azt én nemcsak hogy nem marasztalnám el semmiféle „provincialitás”-ban, hanem ellenkezőleg, megdicsérném a hűség dolgában. A pars-on át föltárni a totum-ot – az író azáltal tud művészileg igazit ábrázolni, ha egy-egy részletet ragad meg, és azt a részletet a legmagasabb világirodalmi igénnyel, beleértve ebbe a legáltalánosabb erkölcsi ítélő módszert is.

De hadd térjek még vissza Lukács Györgynek arra a megfogalmazására, hogy a művek azáltal válnak provinciálissá, hogy gondolatmenetükben a végső ítélkezése az írónak nem a haladás vonalába esik. Ez így túlságosan tömör, félremagyarázható. Lukács szerint például a Bánk bán és Az ember tragédiája azért nem „világirodalom”, mert „provinciálisak”, helyhez kötöttek. Általános érdeklődésre igényt azért nem tarthatnak, mert nem a kor időszerű, „haladó” eszméit szolgálják. Szerzőik nem egy általunk is helyeselt eszme szerint ítélkeznek bennük. Az ember tragédiájá-ban nincs határozott igen vagy nem. Se hús, se hal utolsó mondata miatt (hogy „ember küzdj, és bízva bízzál”) esik ki abból a lehetőségből, hogy a világirodalomba bekerüljön. Ezt én nem hiszem. Egyrészt nagyon egyszerű volna ezt a mondatot kihagyni vagy megváltoztatni, a mű lényegén semmit nem változtatnának ezáltal.

Az ember tragédiája szerintem pusztán azért nem került be a világirodalomba, és nem vívja ki Magyarországon sem mindenkinek az elismerését, mert nem színpadra készült mű volt. Olvasásra szánt gondolati költészet, amely úgy is megáll, ha nem viszik színpadra, sőt tulajdonképpen úgy hat igazán. Akár a Faust, amellyel össze szokták hasonlítani, amely szintén előadhatatlan színpadi mű, noha mint költői alkotás, óriási. Éppígy nem követhetem Lukács Györgyöt abban sem, hogy a Bánk bán pusztán azért maradt ki a világirodalomból, mert a királyhűség mellett hangzik el benne egypár szó. Ez abból a szempontból bírálható, hogy a Bánk bán utolsó felvonása a magyar köztudatnak a monarchiával való megalkuvását jelenti. A Bánk bán színpadi fogyatékossága nem ebben rejlik. Ugyanabban a korszakban, amikor a Bánk bán keletkezett, keletkeztek olyan hatalmas művek, amelyek bekerültek a világirodalomba, noha szellemük nem volt haladóbb, mint emezé. S keletkeztek olyanok, melyek kitűnőek voltak s haladók is, és mégsem kerültek bele a világirodalomba. Puskin például maga erősen nemzeti érzésű volt, ha nagyon akarjuk, még nemzeti elfogultsággal is illethetjük, de ez az ő alkotásának esztétikai értékelését nem befolyásolja. Fazekas Mihály műve igazán korszerű, megérdemelte volna rögtön a teljes világirodalmi elismerést, és ő sem kapta meg.

Azt a problémát tehát, hogy mi kerülhet be a magyar irodalomból a világirodalomba, más szempontból kell határozottabban megvizsgálni. Ha ugyan érdemes még mindig ezzel gyötörni magunk. Mert nem kis zavar származhat abból is, ha értékmérővé azt akarjuk tenni, hogy népek és irodalmak milyen arányban vannak benne a világ tudatában. Hamis volna az is, ha a mai írókat aszerint értékelnénk, hogy bekerültek-e a nemzetközileg olvasott írók közé.

Ez a módszer hasonlít ahhoz az értékméréshez, melyet a hírlapok űznek, statisztikát közölve arról, kik a legtöbbet olvasott írók. Ezek a statisztikai kivonatok egyszerre három irányban is sebeznek. Megsértik a nagy tehetségű, de kis közönségű költőket. Megsértik a sikeres írók olvasóit. Meg végül magukat a sikeres írókat.

Ehhez hasonlítható annak a rideg, számszerű, statisztikai méricskélése is, hogy egy-egy országból kik, hogyan s hányan jutottak be a világirodalomba, illetve maradtak ki abból. Petőfinek néhány évtized óta igen kedvező helye van az orosz irodalomban. Miért? Pusztán azért, mert Kun Ágnesnek sikerült, hogy a verseket Paszternak, Martinov, Zobolockij és a legjobbak fordítsák. De kívüle tudtommal valóban nincs olyan magyar író, aki ilyen „szótárszerűen” bent volna akár csak egy másik nép olvasóinak tudatában.

A ma élő magyar írók közül igen sokan nemzetközileg olvasottak. Ezt nézve nem is lehetne panaszolnivalónk, hogy a versenyben elmaradunk. De ezt a sikert sem olyan kategóriából ítélném meg, ahogy Lukács György teszi. A Švejk-et például, Hašeknek a művét úgy ábrázolja, s azért tartja a világirodalom részesének, mert a legújabb kor haladó eszméit fejezi ki. Megint föl kell vetnem azt: nem hiszem, hogy emiatt vált – különben méltán – népszerűvé Švejk alakja. Teremtett hozzá hasonló alakot egy kitűnő magyar író is, Tersánszky Józsi Jenő. A Kakuk Marci öt kötetének ítéletei, azaz eszméi még haladóbbak, mint a Švejk-éi; Tersánszky ösztönös szegénypártisága, tudatos társadalmi kritikája még élesebb, mint Hašeké. És hitelesebb: művészibb. A felelet mélyebben van arra, hogy milyen véletlen vagy törvény folytán nem jutott mégsem ez a mű olyan pályára, mint amilyenre a Švejk. Nekünk, mindkét mű ismerőinek van módunk mélyebbre néznünk: mi lehet valóban ennek az oka? Valóban csak megfelelő világszemlélet hiánya okozta, hogy a múltban igen kitűnő magyar művek nem váltak a világirodalom részeseivé? Valóban, csak az állásfoglaláson fordul meg, hogy mai íróink sem tudják fölkelteni az értékükhöz illő nemzetközi érdeklődést? Noha, mondom: igen sokan már ünneplésre méltó sikert szereztek, a legjobbak közül is.

Ugyanakkor vannak művek, amelyek nem nyerik meg az itthonihoz hasonló külföldi érdeklődést. De ismételhessem meg még egyszer, még nyomatékosabban kételyemet, hogy az már önmagában értékes, amit a világirodalmi piac magába fogad. Ismételhessem azt is, hogy annak elfogadásával nemcsak örök kisebbségi érzésbe tévesztenénk magunkat, de magunkat is meggyőznénk, hogy „hazulról beszéljünk”, kifelé, azaz ne az itteni problémákkal foglalkozzunk, hanem olyanokkal, amelyek ezeket a nemzetközi fórumokat érdekelhetik. Ez valóban provinciális volna, a szó elmarasztaló értelmében. Ha nem leszünk hívek a saját helyzetünk adta kérdésekhez, ha mást se keresünk, mint rögtön a nyugati – mert főleg erről van szó, a világirodalomról beszélve – olvasóközönségnek az ízlését –, nem hiszem, hogy ebből jó irány fejlődnék ki.

Hogy miért nincs helyünk a világirodalomban, ennek az okát százszor leírtuk: nyelvünk el van zárva a többi európai nyelvtől. Helyzetünk ezt nézve nem hasonlítható össze a dán, a svéd, a norvég irodalommal, mert azok oly rokon nyelvei az angolnak, illetve a németnek, hogy egyrészt a dánok, a svédek játszva megtanulják ezeket az idegen nyelveket; irodalmukat így könnyen le tudták fordítani, vagy tudtak arról beszélni a nagy nyugati kiadóknak. Kontaktusuk tehát elevenebb és közelibb volt. A mi esetünkben a leglényegesebb akadály az, hogy kivéve Gara László vállalkozását, nem volt olyan fordítói tábor, amely a magyar verseket méltó módon át tudta volna adni nyugat-európai olvasóknak. Hiába kerülgetjük újra és újra ezt a problémát, addig, amíg Nyugaton nem lesznek kellő számban őslakos betűértők, akik magyarul is tökéletesen tudnak, nem remélhetjük, hogy irodalmunk bejut abba a szent körbe, ahová különben – ezt a hiúság csitításául mondom – szomszédaink sem jutottak be jobban.

Miképp sikerülhetne mégis? Éppen a helyi problémáknak, a „provinciális” helyzetnek kegyetlen, éles ábrázolásával. A legnagyobb igénnyel; a nemzetközileg is, a világirodalmilag is legmagasabb nívón. A próza itt több eredményt remélhet. Mert hisz Nyugat-Európában a honi költőknek sincs nagy olvasótáboruk.

Ady a maga korának nemcsak úgy volt legmodernebb költője, hogy a legeurópaibb emberi indulatokat fejezte ki, de ugyanakkor vállalta a legjobban helyhez kötött, legmagyarabb problémákat is. Mintául szolgálhatott arra, hogyan képviselje a világirodalomban a maga korát a magyar költő. Bármennyi a jó fordítás, az a bizonyos hatás elmaradt. Igazságtalanul, mert tökéletes fordítása nyugaton például Puskinnak sincs. A tanulság mégsem az, hogy ne ezt az utat kövessük. Meggyőződésem, hogy a magyar írónak ahhoz, hogy világirodalmi rangot kapjon, az útja változatlanul az, hogy világirodalmi szinten az itt levő, és főképpen a csakis itt levő problémákat, az itt kialakult egyéni és közösségi lehetőségeket ábrázolja.

A világirodalomba vezető út tehát változatlanul a „hazai jelleg” hiteles, igaz kifejezésén át vezet? Azért érdemes erről beszélni, mert néhány esztendeje épp ekörül forog művészi életünk legtöbb vitája, és nem egy jelét látjuk, hogy a világművészetbe és világirodalomba való betörés egyetlen módjául – alkotók és kritikusok – azt ismerik el, ha megszabadulunk az idejét múlt nemzeti kötöttségeinktől. A nemzeti helyett az egyetemes, sőt a kozmikus lett az egyedül üdvözítő jelszó. Illyés Gyula ma is úgy látja, hogy az itteni jellegzetességek átélése, ábrázolása nélkül a világirodalomba emelkedés napjainkban sem képzelhető el?

Ezt azért is fontos kimondani, mert a „provincialitás” itt támaszthatott nem egy félreértést – főleg a kritikusi világban. Hogy mindaz, ami jellegzetesen magyar, az rögtön provinciális. Hogy a „sorskérdés” csak a „hazaffy”-ak gondja. Lukács György gondolatát már csak ezért is el kell választani ezektől. Mert hisz az ő világirodalmi igénye szerint a magyar népnek igazi problémái méltó ábrázolás híján nem lehetnek benne a magyar irodalomban sem.

Lukács György itt kényes, de mély és fontos kérdést érintett. Valóban, ha valaki húsz év múlva visszatekint erre a mai korra, és megnézi a magyarság mostani égető problémáit, azt fogja tapasztalni, hogy ezek nagyrészt hiányoznak az irodalomból. Ha az ember jó helyzetismerő külföldivel, főleg szomszédos országbelivel beszél, őnékik az értesülésük a magyar népről, nem egy vonatkozásban, ki kell mondanom, gazdagabb, pontosabb, mint a miénk. A nemzetközi tudatban ma sem egészen kedvező rólunk a kép. Legfontosabb „sorskérdés”-einkről, hogy Magyarországon a legkisebb a születések és világviszonylatban is legnagyobb az öngyilkosságok száma, erről engem jószerével csak külföldi faggatott – mi lehet ennek az oka, hol van ennek irodalmi ábrázolása?

Hogy milyen nemzetiségi problémák merülnek fel épp a provincializmus rossz értelmű magyarázatával, vagyis, hogy ha helyi jelenségeket ábrázolunk, arra rögtön a nacionalizmus vádját és a provincializmus vádját kapjuk meg, arra azt hiszem, nem kell több szót pazarolnunk. Ez világjelenség. Mi, a tizenkilencedik század neveltjei, azt hittük, hogy a nemzetiségi kérdést az emberiség anyagi felszabadulása meg fogja oldani. Nem ez történt; soha izzóbbak nem voltak a nemzeti ellentétek; nemcsak Louvainban cserélnek eszme helyett revolvergolyóval véleményt a diákok; legújabban Írországban, egynyelvű írek vívnak elkeseredett csatát egymással.

Seregestül vannak igen fontos „helyi” problémák, amelyeket az irodalomnak volna szerepe ábrázolni. Nem azt akarom mondani, hogy az az irodalom, mely nem ezzel foglalkozik, nem lehet jó irodalom, hanem csak azt, ha sok ilyen kérdés hiányzik egy nép irodalmából, az feltétlen provincializmust, már a szó igazi értelmében vett provincializmust, jelent: azt, hogy az irodalom nem teljesített egy „helyi” feladatot. Épp a tegnapi posta hozta meg az újvidéki Híd legújabb számát és benne Biacsi Antal Ez a halál nem magánügy című szociográfiai tanulmányát. A jugoszláviai szociológiai tanulmánykör pályázatán első díjat nyert tanulmány azt nyomozza, miért számít már szinte magyar betegségnek az öngyilkosság. Eleve fontosnak vélem tudatni, hogy mindezek a tünetek, az öngyilkosságok döbbenetes száma, a születések visszaesése – nem beszélve a magyar diaszpóráról, a magyaroknak a szétszóródásáról a világban – nem az utóbbi húsz vagy harminc évnek sajátos tünetei. Az öngyilkosságnak a különös magyar ragálya megvolt már a századfordulón is. A népszaporulatnak a visszaesése még régibb időkre megy vissza. E tünetek tárgyalásától sokan még ma is azért idegenkednek, mert félnek a vádtól: a mai rezsimmel állnak összefüggésben. Nem, sokkal mélyebben van ezeknek a tüneteknek a gyökere, és velük épp ezért kellene foglalkozni, hogy annyi rossz orvosság után várhassunk végre új gyógyító módot. Ahogyan nem nemzeti vetélkedésből vagy sovinizmusból kellene tüzetesebben számba vennünk a köröttünk levő országok nemzeti fejlődését. A lengyelek például a háborút húszmillió lélekkel fejezték be; ma Lengyelország lakóinak a száma harminckétmillió; vagyis az elmúlt húsz évben ott óriási mértékben felszökött a népszaporulat. Az ugyancsak újvidéki Magyar Szó április 15-i számában olvasom, hogy a gyermekszaporulat Romániában is, az utóbbi évek intézkedései során, óriásira felszökött. Románia azelőtt az utolsók között volt a születések sorában, 1964-ben ezer lakosra hat újszülött jutott; 1966-ban már tizenhét, néhány gazdasági intézkedés folytán. Népek versenye folyik körülöttünk, és ez számunkra sem lehet mellékes, provinciális jelenség. Mi azonban mindazokat, akik ezekkel a kérdésekkel foglalkoznak, ismételten hajlamosak vagyunk „búsmagyarkodás” vádjával illetni, elhallgattatni; azt a bizonyos „nemzethalált” pedig, amiről az egész irodalmunk annyit szólt, már majdnem a kezdetétől fogva, idézőjelben mintegy kigúnyolandó vagy lebecsülendő álproblémaként elutasítani vagy éppenséggel reakciósnak bélyegezni.

Összefoglalva tehát: szerintem nem provinciális az az író, aki a maga provinciájának a kérdéseit merészen fölfedi; sőt éppenséggel az lesz világirodalmi szerző, aki ilyen helyi lelkületet, „provinciális” anyagot világirodalmi rangon tud ábrázolni.

Igen figyelemre méltó az úgynevezett világirodalomban egy különös polarizáció. Vannak kitűnő költők, akiknek életműve távolibb a nagy tömegektől, zártabb, hermetikusabb, mint annak idején, még a fasizmus alatt Ungarettiék költői iskolája; csaknem mindenütt a fiatal, jó versolvasók, a hozzáértők őket kedvelik, az említett Ungarettit, Montalét, Eliotot, a franciák között Saint-John Perse-t, Frénaud-t, Queneau-t, Guillevicet. Ugyanakkor egy másik, éppennyire érdekes irányzat, ennek ellentéteként rögtön a tömegekre akar hatni, azoknak a legközvetlenebb fájdalmát mondja ki. Ez körülbelül az egész latin-amerikai, ázsiai és afrikai modern irodalom, a színesek új irodalma, akármelyik táján a világnak, tehát nemcsak az előbb említett, négritude-nek nevezett szellemi, irodalmi irányzat. A figyelemre méltó itt az, hogy ezeknek a színes íróknak a legjava – akár Aimé Césaire, akár Léopold Sédar-Senghor vagy a többiek – másról nem ír, mint a saját népük bajáról. Még csak nem is az emberiség általános problémái közt beszélnek az övéikről, hanem rögtön a saját népüknek panaszát, kínját fejezik ki valamiféle kizárólagossággal, még akkor is, ha olyan szélsőségesen szürrealisták, mint például az előbb említett Césaire vagy pedig annyira „européer”-ek, mint Sédar-Senghor. Tanulhatnánk tőlük. Vagy a japán vagy a zsidó íróktól; az izraeliektől csakúgy, mint a New York-iaktól. Mert lám, nemcsak a négereknek vannak „négritude” problémáik. Részvétet kell éreznünk minden szenvedő, minden jogfosztott közösség iránt, ezt örököltük a szocializmus erkölcstanából; de még nem különböztettük meg, és nem látjuk elég világosan, hogy milyen közösségek miért szenvednek. Például azok a milliók, akik magyar anyanyelvük miatt szenvednek megkülönböztetést.

Van tehát a magyar irodalomnak néhány igen éles és sajátos problémája, illetve kötelessége. Így az, hogy együvé tartsa ezt az egy anyanyelvű népet, ennek a kultúrájáról gondoskodjék, méghozzá a legmagasabb európai szinten, de ugyanakkor nyújtsa azt a vigaszt is, amit nyújt az előbb említett irodalom. Ez nálunk nincs. E feladatról homályos és hamis fogalmak kerengenek. Én magam se kívánnám azt, hogy kizárólagos költői ismérv legyen. Hogy minden lírikus adjon hangot ilyen közösségi érzésnek is. De az egész irodalomnak a jó működéséhez hozzátartozik, hogy ez a lelkület is kifejeződjék, mert különben a szellemi működés egészségtelenné válik, nem teljesíti hivatását; maga az irodalom is csonka marad.

Ezt magam is ilyen irányúnak látom; az irodalomhoz értő ki tudja érezni a lelkiállapotot az írónak azokból a mondataiból is, amelyek nem pontosan arról a témáról szólnak. Az, hogy a magyar költészet épp legeurópaibb, legigényesebb szólamaiban mélyen szorongásos, állandóan a létnek vagy a nemlétnek a kérdéseit veti fel – ez azt jelenti, hogy bizonyos áttételekkel ezt a helyzeti érzést, a helyzetnek ezt az adottságát fejezi ki. Nem hat olyan mértékben az olvasókra, mint ahogyan ez más korszakokban megtörtént. Én nem hiszem, hogy maga az irodalom bármiképp is elmarasztalható ezek miatt. Ezek a problémák igen kényesek, olyan területeket érintenek, ahol még ma sem elég világosak a fogalmak.

Lukács Györgynek azzal a fölfogásával, hogy azok a jelenségek, irányzatok, amelyeket ma specifikusan magyarnak szoktak nevezni, nagyobbrészt a dzsentri-Magyarországnak a lokális problémáiból adódtak, és mi nagyjában-egészében megragadtunk ezekben a lokális jelenségekben, azzal sem tudok egyetérteni. Adódnak számunkra nem a nemesi korszak hagyományából olyan problémák, amelyeket mégis minékünk kell úgy kifejeznünk, hogy a mai problémáknak megfelelő választ is tudjunk valahogyan adni az embereknek. Azáltal, hogy az irodalom valamit ábrázol, abból még nem következik, hogy megoldja ezt a kérdést; de rögtön könnyít; mert ha valamit szabadon ki lehet mondani, az a levegőt tisztítja, az emberek tüdeje, szíve szinte másképpen működik. Ez, azt hiszem, világszerte így van. Főleg olyan országokban van így, ahol a közbírálatnak nincs módja olyan fokon irodalmat csinálnia, mint amilyen a Nyugat nagy korszaka alatt volt. Mindenki tudja az érdekes jelenséget, hogy a francia forradalom előtt sokkal radikálisabb és nívósabb volt az irodalom, mint a forradalom alatt. Danton, Robespierre alatt nem született egyetlen nagy dráma, nem támadt egyetlen olyan költő, aki méltó lett volna az előzőkhöz; a legkülönbet, Chénier-t, maga a forradalom végezte ki.

Társadalom és irodalom viszonya bonyolultabb, mint első tekintetre látszik. Én nem tudok beleszólni az utánunk jövő íróknak a dolgába – de nem látom ilyen sötétnek a helyzetet; leírtam már egyszer, hogy amilyen mértékben az utánunk következő írókban kibontakozik a tehetség, majdnem olyan mértékben bontakozik ki bennük egy különös fajta becsületérzés. Magyarországon – és ez nem minden országban van így – nem lehet igaz író az, aki nem igaz ember, aki nem az igazat mondja, akinek nincs meg az az írói hitele, hogy állja is azt, amit kimond. Ismétlem: ez nem minden ország irodalmának a tartozéka; ezt csak azoknak az országoknak az íróitól szokás elvárni, ahol az íróra bizonyos társadalmi funkció is ráhárul. Az utánunk következő nemzedék jó egypár tagjánál látom a küszködést, hogy a becsületes igazmondás és a becsületes, a magasrendű művészi alkotás hogy fonódjék egybe a műben. Ennek következtében, amint már mondtam, a líra például nem derűs hangulatú ebben a pillanatban, igazolásául annak, hogy valóban idegzetté lett ez az irodalom.

Összefoglalóul tehát azt lehetne mondani, hogy ne hajszoljuk magunkat holmi kisebbrendűségi érzésbe azért, mert se a múltban, se a jelenben nem vagyunk bent abban a bizonyos körben, amit világirodalomnak neveznek. Mert hisz lényegében benne vagyunk. A magyar irodalom a múltban is följutott és szívósan megállt, majdnem minden korszakában a felvilágosodás után, azon a fokon, ahol gazdasági, földrajzi fekvése folytán állnia kellett. A magyar írók európai módon tudták teljesíteni a maguk feladatát, anélkül hogy rákacsintottak volna arra, vajon bekerülnek-e ténylegesen a nemzetközileg emlegetett írók sorába. Ezt Ady még hetykén fogalmazta meg – az Értől az Óceánig jutni –, Babits már ingerülten, Németh László ismét reménnyel, mint vigaszdíjat a tragikus diaszpóra ellenében; irodalmunk európai betörésével akart igazságot szerezni, hitet adni egy szétszórt népnek. Valóban, aki a század elejétől Adyék korszakáig, de még azután is, a harmincas évek végéig nézi a magyar irodalmat: csodálatos kibontakozást láthat; egy olyan európai nívónak a megvalósulását, amely kivívhatja a büszkeséget is, a mellőztetettség miatt való megbántódást is. Olyan költők támadtak, olyan regényírók, de olyan igényű olvasók is, hogy ki-ki méltán mondhatta: én, aki értékelni tudom Flaubert-t, és melléje tudom tenni, mondjuk, Móricz Zsigmondot, majdnem sértőnek érzem, hogy mért nem áll Móricz Zsigmond olyan helyen – világirodalomban is – mint a nála nem nagyobbak. Ennek ismételni sem érdemes egyszerű és durva okai vannak. Az egyik, ahogy mondtam, csaknem lefordíthatatlanok vagyunk.

A másik a bennünket övező nemzetieskedő gyűlölet meg az általa keltett rossz hírünk a nyugati világban. Ez utóbbihoz mi magunk is jócskán hozzájárultunk. Magyarországot hosszú évtizedeken át külföldön mint fasiszta, elmaradott, azelőtt grófi mulatozókból, szellemi szolgákból álló országnak ábrázolták. Történt ez oly buzgón és oly folyamatosan, hogy a nyugati átlagolvasókban nem támadt irodalmi érdeklődés irántunk; meg volt a képük rólunk. Ezért nem sikerült „betörnünk” a legjobbak köztudatába sem olyan mértékben, ahogyan már a század elején megindult irodalmunk megérdemelte volna. Így azzal lényegében elkéstünk. Történtek fordítások, s azok nemegyszer nagyon is rangos helyen jelentek meg; Kosztolányi egyik regényét például a Les Temps folytatásokban közölte, a hatás, az igazi – a szótári jelentésig menő – mégis elmaradt. Ma némileg jobb eséllyel folyik ez a küzdelem. Leginkább azok a könyvek hatnak, amelyek a magyar problémákat, Magyarországot ábrázolják, Magyarországról adnak valami levegőt – képet! Németh László Iszony című művében nemcsak a kitűnő lélekfestést becsülik a franciák, hanem a magyar környéknek, a magyar falunak olyan érzékletes leírását, amiből megérzik, lám, ilyen táj is van Európában. Déry regénye, a Befejezetlen mondat például nemcsak azért aratott sikert, mert egy osztályharci helyzetet ábrázolt, hanem mert ábrázolta ennek az osztályharcnak pesti – és bécsi – jellegzetességét, mondhatni egy-egy geográfiai pontot. Nem akarom itt sorra venni a többi sikert aratott mai magyar művet; mindegyikben megtalálható a siker magva: a sajátosságnak, a részlegesnek, a „provinciális”-nak a vonzóereje. A tanulság mindebből: nem kell szégyenkeznünk vagy zavart éreznünk amiatt, hogy nem vagyunk rajta egy olyan irodalmi ranglistán, melynek irodalmon kívüli okai is vannak, viszont mégis e listába jutás révén is törekedjünk az érdeklődést fölkelteni magunk iránt; azáltal, hogy hívek maradunk azokhoz a problémákhoz, amelyeket ez a mi környezetünk ad a kezünkbe, bíz a lelkiismeretünkre. Ebben az égvilágon semmi újdonság nincs; mióta az irodalom irodalom, minden jó irodalom ezzel élt.

Térjünk vissza még egyszer a provincializmus kérdésére. Lukács György írja: „A magyar dzsentri vagy dzsentroid provincializmusnak a határa éppen 18–19-ben van, és onnan indulhat meg egy irodalmi fejlődés, amely kedvező körülmények közt világirodalmi jelentőségű lehet.” Az a kérdés, elfogadható-e 18–19 a provincialitás-világtörténetiség határvonalául? Lukács szerint a magyar irodalom története úgy rajzolható föl, hogy azt a provincializmus jellemezte, egészen a 20. század második évtizedéig; azt ismerve el, hogy a provincializmussal szembeni ellenállás is létezett; az áttörési kísérletek sora – mint írja – „sikerült, vagy nem sikerült, szakadatlan”. Tegyük ehhez hozzá, hogy Lukács György nem tartja döntőnek sem a nyelvi elszigeteltséget, sem a magyarság kis nép voltát. Szerinte a magyar kis- és középnemességnek jutott egy időben a nemzeti lét védelmében a vezető szerep, ez viszont szükségképpen hozta magával azokat a bizonyos provincialitásokat, melyeket tanulmányában említett. A kérdés tehát ezek után, gondolom, két részre tagolható. Az első: 19 tekinthető-e a provincialitás leküzdésének időhatárául; a második: a kis- és középnemesség szociológiai jelenléte miatt provinciális-e a magyar irodalom?

Ez a kérdés egy régebbi, igen érdekes vitát elevenít föl számomra. Babits Mihállyal volt még eszmecserém efölött; beszélve egyszer a mi népi irodalmunkról, azt mondta (le is írta), hogy a klasszikus magyar irodalom tulajdonképpen nemesi irodalom. Neki sem adhattam igazat.

Kétségtelen, hogy az íróknak igen jelentékeny része még a 19. században is nemesi származású volt; ám ezeknek már nem volt semmi nemesi érdekük. Ha végignézzük azoknak az íróknak, hírlapíróknak a listáját, akik a negyvenes években a nemesség nevében „lemondtak” a nemesi jogokról, azt találjuk, hogy ottan föld, jobbágy, semmi nincsen már; Vörösmarty családja éppúgy alkalmazott, illetve „szabad foglalkozású”, noha nemes, mint Garayé vagy Kossuthé, Bajzáé, Vachoté, Vasvárié, Jókaié. Ahhoz tehát, hogy mi definiálja ezt a szót, azt kell megnéznünk – Lukács György igen helyes ismérve alapján –, hogy a magyar irodalom vajon teljesítette-e azt a feladatát a 19. században, ami által a lényeghez szólt hozzá; azaz, nem mellékes dologról beszélt, hanem a legfontosabbról. Én azt hiszem, hogy ebből a szempontból megítélve, a magyar irodalom már a 19. században teljesítette feladatát. A Zalán futásá-ban vagy Az ember tragédiájá-ban vagy Arany János elmaradottnak látszó eposzaiban a feladat az volt, hogy a nemzetet a haladás útjára terelje a költő. Tehát nem a téma, hanem a műfaj. Az én elképzelésem szerint a Zalán futása elsősorban a nemesi származású, de nem vagyonos írókra, olvasókra hatott – a polgárokra, a nemességből már tisztviselői sorba vagy iparosságba került emberekre. A Zalán futásá-ban, Az ember tragédiájá-ban, de még Arany János elkésettnek hitt eposzaiban is a jelleg tehát nem a műfaj, hanem a hatás a cél. Ezek a művek a haladást szolgálták, és mint ilyenek, majdnem párba állíthatók a korabeli, nyugati hosszabb költeményekkel, a polgári eposszal, a Hermann és Dorotheá-val is. Ahogyan Goethe a polgárvilágot igyekezett a maga helyére juttatni, úgy ezek a magyar eposzok az egész magyar népet akarták előrevinni a nemzeti fölszabadulás útján. A történelmi teendő abban a pillanatban valóban az volt, hogy a népek elnyerjék az önrendelkezési jogukat. Ezek az eposzok áttételesen egy tényleges, fontos történelmi feladatnak feleltek meg; fölébresztették a népet annak a tudatára, hogy megvan a külön nyelvi egysége, és ez a közösség mint ilyen ki tudja harcolni az egyén jogait is. Sok szó esett már arról, hogy a 19. században, a reformkorban a nemesség voltaképpen polgári feladatot végzett Magyarországon. De nemcsak ez volt a különleges helyzet nálunk.

A szellemi élet is két lábon halad; ez a mindig egymáshoz igazodó két láb: hogy kik írnak és kiknek írnak. Szellemi életünk első magyar nyelvű fölvirágzását a hitviták korába tehetjük. Ezek a viták nemcsak nemeseknek szóltak. Mindazoknak, akiket a protestánsok, illetve a katolikusok meg akartak győzni a maguk igazáról. Igen jelentékeny paraszti tömegek is voltak közöttük. Ez az irodalom tehát éppúgy a népnek szólt, mint ahogyan később Petőfi költészete vagy Fazekas Lúdas Matyi-ja. Bizonyítja az, hogy a hitviták nyelvezete majdnem keményen népies magyar nyelv; hogyha tehát a prédikátorok között még túlsúlyban voltak is a nemes származásúak, ezt az irodalmat semmiképpen nem lehet nemesi, még kevésbé „dzsentroid” irodalomnak nevezni. Hiába kérte maga Csokonai a főurak kegyét a saját irodalmának a támogatására, Csokonai szemlélete, hangja, még eszmeköre is teljesen demokratikus.

Abban, hogy a magyar irodalomnak a dzsentroid jellege mikor szűnt meg, nem lehet zsinórt, egyenes határt vonni, hogy eddig az, azután pedig nem; az elválasztó vonal úgy ugrál, mint a kardiogrammnak a vonala, néha fölszökken, néha lezuhan. A Nyugat-nak például a legjelentékenyebb költői közül nem egy „dzsentri” származású volt – Babits apai-anyai ágon nemes, Kosztolányi nemes, Krúdy nemes, Móricz maga is nem kis büszkeséggel fedezte föl élete végén, hogy a Pallagiak – anyja családja – állítólag még erdélyi bárók is voltak, egyszóval nemcsak nemesek, hanem arisztokraták. A kor vezéralakja pedig, Ady, annyira kardos, makacs nemes, hogy nem is egy, hanem két prédikátuma volt, és noha sokszor hivatkozott nemesi voltára, egyáltalán nem lehet azzal vádolni vagy jellemezni őt, hogy a 19 előtti korszakba tartozik, és dzsentroid irodalmat képvisel. Vajda János körében, a Palágyiaknál már összetoborzódott egy majdnem polgári szemléletű magyar írói gárda. Mégsem csupán Vajdáig nyomhatjuk vissza ezt a határvonalat. Noha Arany is nemesnek mondta magát, vagy legalábbis nemesi származását büszkén meg-megemlítette, a tény az, hogy a parasztságnak is a legalacsonyabb rétegéből származott. És Petőfi! Tompa! Mondhatjuk, hogy őróluk húzható meg ez a dzsentroid vonal? A félreértés ott lehet, hogy Lukács György nem az egész irodalomban, hanem csupán a prózában, a regényben kereste a dzsentroid vonásokat.

Egy nemzetnek az irodalma szervesen beletartozik az egész nemzet életébe. A magyar fejlődés a polgáriasodás útján nem a 20. század elején, hanem már jóval előbb megindult. A 20. század elején Magyarországon nem a dzsentri uralkodott; hanem a nagybirtok, a tőke és az egyház. A dzsentriszármazású írókról azt lehet mondani, hogy csaknem ingerültebben álltak szemben ezzel az uralkodó osztállyal, mint a polgári származású írók. A magyar polgárság íróinál már a 20. század elején éppen ezt a harci készséget hiányolhatjuk; akik ezzel a „felső” érdekszférával érdekesen, keményen szemben álltak a polgári vonalon, azok nem voltak harciasak. A kor igazán „dzsentroid” írója – Herczeg Ferenc – nem nemesi származék. Még a kispolgárság követelményeit is azok az írók hangoztatták, akik voltaképpen a proletárságból vagy a szegényparasztságból jöttek, például Nagy Lajos, Móricz, Móra.

Összefoglalva tehát igaz Lukács György tétele: nem provinciális az az irodalom, amelyik megfelel a korszak szabta feladatának. Azt hiszem, a magyar irodalom, amióta önállóságra jutott, megfelelt a feladatának; provinciálisnak ezért nem lehet nevezni. Ha pedig a dzsentroid vonás volna az alapja a provincializmusnak, akkor visszamenően Fazekas eposzáig, azt mondhatnánk, hogy verses irodalmunkban már ott – a jakobinizmus magyar íróinál – megvan a nemesellenesség; éppen a legvidékibb-legnéppártibb eposzunk a legkevésbé provinciális.

Annyira fontosnak tartom a provinciális jelzőnek a Lukács György kezdeményezte tisztázását, hogy a szót – e játékos kettős jelentésével – még a mai irodalomra is merném alkalmazni. Napjainkban is legkevésbé azok az írók „provinciálisak”, akik provinciális témát dolgoznak fel; vagyis akik a saját feladatainkról, saját helyzetünkről beszélnek.

Tehát, hogy pontosan árnyalni tudjuk a szónak a jelentését: azok az írók, akik nem lényegesről beszélnek, vagyis nem törődnek például az országnak a történelemből, a földrajzi helyzetből adódott problémáival, hanem még ezekre is más provinciák szempontjait alkalmazzák, azok elmarasztalhatók a Lukács György-értelmezésű provincialitás bűnében. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy az írók, főleg a költők, akik az európai nagy költői áramlatokhoz csatlakozva valóban egy európai szintű irodalmat művelnek, azokat is ebben a körbe számítom bele. Nem; ők, épp mert jól elvégzik a maguk feladatát a maguk körében, ők nem provinciálisak. Provinciális ebben az értelemben mindig az, aki nem odaillőt, történelmileg nem helyénvalót ábrázol. Nem kis büszkeségünk lehet, hogy éppen költőink között nem is kevesen idegen nyelvű fordításban is megállják a versenyt; egyszóval azon a szinten vannak, mint külföldi, legelőbbre jutott társaik. Elmondhatom ezt néhány prózaíróról is. Különösmód épp ezeknek az íróknak a művében leli meg a jó szemű olvasó mindazt, ami valóban jellegzetessége a mi országunknak, a mi időnknek. Ezekből a versekből, ezekből a prózai írásokból rajzolódik ki legélesebben, hol fekszik az az ország, milyen az a talaj, amelyből kisarjadtak. Sajnálatosan – idézőjelbe teszem a sajnálatost – nem olyan egyszerű meghatározni egy írónak a helyét a provincialitásban. Ha elég volna pusztán csak hitet tenni a haladás mellett, akár egy utolsó mondattal a műben, akkor seregestül tudnánk lángelméket gyártani és a világirodalmi hely meghódítására fölsorakoztatni. Sokkal mélyebbről jön az, hogy az írói műnek a haladó volta is hiteles legyen. Nem szavakon fordul meg, nem kijelentéseken; hanem az egész tehetségnek a fokán és az író moralitásának az erején.

A Vigilia beszélgetése Illyés Gyulával^*

Arckép helyett

 

Szelíd, verselő jakobinus. Műveiben nincsenek zabolátlan forradalmi passzusok, kontár jelszavak, de vannak határozott és szenvedélyes felszólítások: Merj tudni! Maradj meg embernek! Szeresd szülőhazádat! Vannak kényszerítő erejű látomások, amelyek az olvasót egy szabad, művelt és humánus társadalom létjogosultságának elfogadására, megteremtésének tennivalóira készítik fel. Ezek azonban sohasem jelentenek nála valamiféle tétlen esztétizálást, inkább annak tudomásulvételét, hogy természet és történelem egymás ellenében kölcsönösen feltételezve és fedezve lélegzik, harcol, alkot. Az idő árterein menekülő költő mindig igyekezett túljutni önmagán, így akarhatott költészetével ellenkezést provokálni, vagy részvétet kelteni belső töprengései és kudarcai iránt. Munkaprogramját kezdettől fogva közvetítő tevékenységnek szánta, amellyel rend, törvény, misztérium és az egyes ember, a gyarló, de fénylő értelem között szőtte az azonosulás, a vállalás és a tiltakozás szálait.

Végtelen folyamatnak látta a világot, és ellentmondásait nemcsak megfogalmazta, hanem át is élte, tudván, hogy ezzel esetleg önmaga meghasonlását is kockáztatja. Tette pedig ezt „a tudat teljességének” elérése végett. Mintha önmagát is csak másokon: népén, közösségén, barátain és ellenségein keresztül mérte volna fel, próbálta volna ki, és saját szerepére is akkor eszmélt volna rá igazán, amikor igazságtalansággal, erőszakkal, hazugsággal szembeszegült. Példája mindenkit az introverzió elkerülésére, önmagunkból való kiemelkedésre, a másképpen gondolkozók megértésére int.

Nevezték már kétkulacsosnak, a hatalmon levők kegyeltjének, önnön halhatatlanságát építő mesterembernek. Ő azonban pletykákkal, kicsinyes csapdákkal, mendemondákkal sohasem törődött. Őrizte, védte igazát. A lélek mélyén lassan-lassan fészket rakó hitét. Mint aki igazat ad Bernanosnak: a gyűlölet a legmélyebb, legrejtettebb és legelemibb emberi érzés, ami mindennek ellenáll, és amiből semmi sem gyógyíthat ki bennünket, ha csak a kegyelem nem.

 

 

Mert csak azért, hogy földre vert, nekem még nem bírám a törvény. Így várok, hitem senki-földjén, bármily fényhozót, – lucifert!

 

– Aki már a senki földjén van, az nincs a fedezékben. Akit a Törvény földre vert, az már érezte karján a Törvény kezét, ha a Törvény kezének melegét még nem is vette észre. És aki azt kérdezi: mi  lett  az Isten (azokban, akik tévesen vagy kételkedve élik az Istent), egyszer azt a kérdést is fölteheti: mi és ki  igazában  az Isten. Az az Isten, akivel nem egy ellene tusakvó találkozott már a „hite senki-földjén”. Úgy, hogy esetleg maga sem tudta biztosan erről a senki földjéről, hogy már  hitének  a földje.

– A végső megoldás, bárminek nevezzük is: Isten vagy a causa sui, az emberi életnek, sőt a világ létének az alapkérdése és alapténye. Ettől függ az egyedi ember életútjának indítása és befejezése, de a történelem további menete, az emberi jövő is. Épületet alapozni, tető alá hozni és tovább építkezni csak tervek ismeretében lehet. A megszerkesztett valóság mögött a Szerkesztő akaratának a számbavétele a legtermészetesebb. Tisztességes viszony az, amelyben a gyermek nem ismeri az apját? Aztán az üdvözülés kérdése. Azt mondjuk, Jézus megváltotta bűneitől az emberiséget. A római birodalomban erre bizonyára szüksége volt az embereknek, de kérdés, hogy ma is szükségük van-e rá? Amikor az ember önmaga fölé emelkedik, olyan tudás birtokába jut, hogy megszerkesztheti és kivitelezheti a holnapját? Számomra a boldogság a bűntelenség állapotát jelenti. Az egyes ember pedig már most is képes lehet arra, hogy bűntelenül, tehát boldogan éljen.

– Esszé-regényében a Kháron ladikján-ban így ír: „Az öregkor az a végső időszak, amely alatt halhatatlannak deklarált lelkünket az üdvösség felé irányíthatjuk: ami nélkül annak része az örök kárhozat. Hogy a vallás mi vigaszt – vagyis mi praktikumot – tud nyújtani, azt majd a halállal szembenézve részletezhetjük.” E könyvének és Tiszták című tragédiájának ismeretében úgy tűnik, hogy írójuk immár elhagyta „hite senki-földjét”, és feladva passzív várakozását, maga kezd tevékenyen nyomozni Isten után.

– Mindkét műben személyes, belső kérdéseim is benne feszülnek. Istenkeresés? Nem: értelemkeresés. Minden élet titkának, értelmének a fejtegetése. Egyszer valamennyien ott állunk a halál előtt, és azt vesszük észre, nincs elég vigaszunk. Nem vagyok ateista, mert az is eleve tagadást jelent, elzárkózást valami elől, amiről senki és semmi nem tud bizonyosat. Kész vagyok Isten befogadására is, mint a dolgok végső értelmének, az egész teremtés befejező aktusának a befogadására, de tudjam, értsem, igazoljam a magam számára. Műveltségem, vagy talán inkább félműveltségem egyelőre ellenáll, kevés és hiányos a bizonyítás. Értelmem sokkal gőgösebb, hogysem beérné sovány vigasszal. Még meghódításra vár. Ha a végső értelem Isten, miért nem ismerhetjük meg őt? Miért titkolózik, miért hagy bennünket bizonytalanságban?

– Ha jól tudom, felesége és Ika lánya is pszichológusok, az emberi lélek feltárásán és gyógyításán fáradoznak. De vajon mindig biztosak az eredményben? Sikeres minden beavatkozásuk? A léleknek olyan mélységei, olyan szövevényei vannak, amelyek beláthatatlanok és megfejthetetlenek maradtak. Gyakran önmagunk számára is fehér folt, járhatatlan terület vagyunk. Jogosan követelhetjük-e Isten teljes megismerését?

A Tiszták-ban mintha éppen erről szólna, hogy az emberiség azért nem képes megismerni az egy igaz Istent, mert nem tud megszabadulni az Ördögtől, az őt szüntelenül kísértő rossztól, aki szinte ugyanolyan hatalommal rendelkezik, mint az Isten. Törekvései így minduntalan zátonyra futnak: a történelem e két erő időtlen mérkőzésének színtere.

– Igen, így igaz. Éppen ezért találom, hogy Isten létére, mint a végső értelem valóságára nincs kielégítő bizonyíték. A történelemben olyan vérzivatarok voltak, annyi szenvedés esett, aminek az idő múltával kevés, vagy egyáltalán semmi haszna nem volt, s ezáltal „megkérdőjelezhető” az értelemkeresés túlvilági útja is.

– Isten azonban nem evilági érzéki tapasztalás tárgya. Ha pedig az értelem mint értelem fogyatékos ahhoz, hogy a teremtett dolgok tényleges és abszolút létét megismerje, hogyan képes Isten létét bizonyítani? Igaz, hogy számunkra lét és lényeg valóságosan is azonos Istenben. Mégis: értelmünk istenfogalma és Isten léte között majdhogynem áthidalhatatlan szakadék tátong – a puszta értelem Isten fogalmának megismeréséből nem tudja létét egzaktan bizonyítani.

A mai hivő értelemkeresése itt, földi méretek és határok között megy végbe. A világban élve és közreműködve jut a végső válasz birtokába, amikor a teremtett lét tiszteletéért, az emberibb emberért küzd, a szenvedés és öröm megbecsülését és értékét hirdeti, az emberben Isten képét, hasonlatosságát vigyázza. Ha eleget tesz küldetésének, üdvözülése már több, mint ígéret.

– Tetszik nekem, hogy ilyen magabiztos a hitében, meggyőződését őszintén vállalja. Öcsémnek tartom ezért, s értelemkeresésemben bajvívó társamnak.

– Milyen megoldásra számít értelemkeresésében? Lát-e akadályokat, amelyek hátráltatják? A Bölcsek a fán című tragikomédiája általános, feszült várakozással zárul, rejtélyes nyitottsággal a jövő felé. Mire és meddig kell várnunk?

– A Bölcsek a fán-t a mindenfajta fanatizmus ellen írtam. A fanatizmus ellen, amely a tehetetlenség és az értelmetlenség megnyilvánulása. Értelemkeresésemben most tehát meg tudom állapítani, mik azok a tényezők, amelyek ellene mondanak az értelemnek, elkendőzik a teljes felismerést. A fanatizmus eltorzítja gondolkodásunkat, megfertőzi az agyat, és ugyanolyan ázalagokká teszi az emberi lényt, mint amilyen a teremtés kezdetén volt. Vagy másképpen fogalmazva, a különböző tartalmú és indítékú fanatizmus oda juttatja őt, hogy a hibás logikai fonal végén visszakerüljön a fára.

Mire és meddig várjunk? A darabban ezt így „közelítem” meg: „Nincs repülés gyönyörűbb, ragyogóbb, mint / eszmének, tudománynak a szárnyaival / szállni előtted irányért, emberiség! / Elragadó! Akik ezt mívelhetik: elragadók. / Már ha ragadni, valóban / képesek is valamit: ki a bajból / vagy föl a mélyből, azaz / összefonódva szilárdan a lenti világgal…”

Végül is: a túlvilág csak olyan lehet, mint mi. Meghosszabbított élet. De látomásaink, arany álmaink eleven megvalósulása is. A Vízöntő Korszak. Kristálytiszta kinyilatkozás. Az öregek előőrsként bandukolnak feléje…

 

 

Dolgozom: küzdve alakítom nemcsak magamat, aminő még lehetek, akinek jövőjét az „ihlet óráin” gyanítom: formálom azt is, amivé ti válhattok, azt munkálom én ki: azt próbálom létre idézni, azt a lényt, ki még csak agyag   bennetek s halvány akarat;   akire vágytok,   amikor sürgetve mondjátok:   költő, előzd meg korodat!

 

– Hogyan látja a líra szerepét korunkban?

– Platón nem adott polgár-, illetve létjogot köztársaságában a költőknek, a költőinek. Hova vezetne, ha a költők viszont diplomáciai retorzióként a szépség területéről zárnának ki mindent, ami a szó legközvetlenebb értelmében res publica? A köz dolga a múzsa szemében éppúgy egy dolog a milliárd közül, akár az esthajnal, a déli szél vagy a kedves keble. Platón nem demokratikus, a Múzsa az.

A világ mozog. A történelem formálódik. S csak átmenetileg old fel a cselekvés vállalása a cselekvés kényszere alól. A lírának nem csupán a költő élete olyanféle „anyaga”, amilyen a szobrásznak az agyag, de a köz élete is. Függetlenül attól, ráteremtődött-e erre a közéletre vagy sem. Mert ez nem választás dolga már. Ahogy az életé sem. Művész nemigen teremtődik erre. Már csak azért sem, mert művészetre teremtődik. De természetünk ellentmondásaival szemben vállalni valamit, helytállni valami mellett: ez már csírájában drámai költészet. Vállalni s betölteni a nem választott sorsot: ez tehet lírai pályafutást is tragikussá.

– Mit tart mai irodalmunk legfőbb gondjának?

– Keveset beszélünk az egyszerű emberek, a fizikai dolgozók gondjairól, életéről, hogy a valóságosan tevékenykedők becsületét helyreállítsuk, s minél inkább megszűnjön a még létező távolság az értelmiség és a fizikai dolgozók között, akik ma is a társadalom igazi terheit viselik. Világszerte divatos – s nálunk is – az értelmiségi figurák tépelődéseinek, válságainak ábrázolása, nemegyszer csinált szituációkban, az élet valódi problémáitól elvonatkoztatva. Föladat, hogy társadalmunk e két vezető osztályának képviselői is irodalmi rangot kapjanak.

– Magyarország a tehetséges költők országa. Pazarlón is bánunk velük. A bőség zavara azonban hol a lapszerkesztők, hol a kritika, hol a heterogén olvasótábor ítélőképességét csökkenti. Milyen tanácsot ad a kezdő költőknek?

– A versnek elengedhetetlen tartozéka a meglepetés. Ha ez rögtön a költemény elején nem következik be, s az egyik sor nem rántja szinte maga után a másikat, a bennünk fölkeltett várakozással: a verset nem volt érdemes megírni, hisz semmi újat nem tudat.

– Mi az az érzés, amely elszorítja szívünket, amikor magunk mögött hagyjuk régi önmagunkat? Ifjúságot, szerelmet, történelmet? Amikor látjuk, hogy a világ kitágul és összezsugorodik előttünk, mert vagy túlontúl sokat, vagy éppen ellenkezőleg, túlságosan is keveset ismertünk meg belőle? Elérkezhet az idő, amikor a világ egészséges ereje, csatazaja, tömérdek kincse nyomasztani kezd bennünket, depresszióba hajszol. Féltjük a magunkét: gondolatainkat, tisztességünket és a nekünk járó, de nemegyszer megtagadott elismerést.

– Századunk nagy változásairól – a csalódásokról és megvalósulásokról – azok tudnak helyes képet adni, akik ezeket a változásokat szinte magukban olvashatják… vagyis, akik nagyjából olyan idősek, mint a század. Akik szellemi életének megindulása egybeesik a század nagy eseménysorozatainak megindulásával. Akik kamaszfővel afféle tanítvány-tanító kapcsolatba kerülnek magával a történelemmel. Hogy aztán résztvevői, majd az eredeti kapcsolat megfordításával ők legyenek tanítói a történelemnek, a nem kis költséggel szerzett tapasztalatok birtokában.

 

 

Csakugyan, hova lett a kincs? Ki érti ezt? A szövegből itt néhány sor tán kimaradt? Vagy kellék volt mégis mind az a ragyogás?

 

– Az Ingyen lakoma című kötetében ismét megjelentette 1933-ban írt tanulmányát a katolikus költészetről. Többek között így summázza mondanivalóját: „A katolicizmus, mely a társadalom minden területén hatalmat és tekintélyt szerzett, a költészet területén semmi eredményt nem tud felmutatni. Szellemi mozgalmai az agitáció jegyében és nívóján folynak, képviselőiből hiányzik az élmény és a meggyőzés ereje.” Ma is fenntartja akkori állításait?

– Annak idején a katolikus irodalmat méltatva, erősen fogalmaztam. Az új kiadásban javítottam, enyhítettem a megállapításaimon. A kemény ítéleteimet az is indokolta: féltettem a katolikus irodalmat; azt szerettem volna, ha jobb és egyre színvonalasabb lesz. A vulgarizálástól, a primitív hitvédelmi funkcionálástól féltettem.

A katolikus irodalom is csak akkor irodalom, ha művészileg, tartalmilag is egyenrangú a többi irodalommal, ha igyekszik azt – ha lehet – még magasabb fokon művelni. A feladata is végeredményben ugyanaz, mint a többié – még ha más eszmék és szenvedélyek fűtik is –: a világot magyarázni, értelmezni az ember és világ kapcsolatát, létünk értelmét vizsgálódva keresni. Sajnos, hosszú időn át ezt a szerepét nem tudta betölteni. Még Claudel is, akinek őszinteségében egy percig sem kételkedem, túlságosan leegyszerűsít, nem tud az értelmemhez szólni, nem tud meggyőzni. Bernanos és Péguy képes volt felkelteni szellemi érdeklődésemet. De a katolikus irodalom átlaga megrekedt a szentimentalizmusban, a hitigazságok monoton ismételgetésében, s azt hiszi, ha sokszor leírja: Uram, Uram! vagy sűrűn használja Isten nevét – eleget tett minden formai és tartalmi követelménynek.

Engem különben is taszít az Isten folytonos emlegetése; ez ma nem vallásos világnézetű költőknél is gyakori. Komolyan veszem az ősi tanítást, hogy Isten nevét hiába ne vedd. A zsidók állandóan megkerülték Isten nevét, inkább körülírták, sejttették, hogy róla van szó. De hogyan is lehetne kifejezni, egyetlen szóban definiálni azt, aki magáról – a biblia tanúsága szerint – annyit mondott: „Az vagyok, aki vagyok.” A kimondhatatlanról tehát köteteket, könyvtárakat lehetne írni, anélkül hogy valójában pontosan meghatározhatnánk és nevén nevezhetnénk. Ezért vonzó számomra Pilinszky költészete, amely fáradhatatlan a „megközelítések”-ben, az áttételekben, és nagyon sokat elmond Róla, anélkül hogy kiejtené a nevét. Nagyon rokonszenves nekem a mohamedán művészet, amely Allahot sohasem meri direkt módon ábrázolni, de még a prófétáját is ritkán. Ugyanezt tette más vonatkozásban André Frénaud, a neves francia költő (aki egyébként materialista), amikor a Háromkirályok című kötetében éppen vallásos jelképek, bibliai történések és hangulatok segítségével mondott el olyan dolgokat a világról, a belső életről, amelyeket csak velük, csak így tudott megvilágítani, hűséggel megrajzolni.

 

 

Mert meddig győzik türelemmel kiknek a vágy csak látomás? S mert bármily grádicson az ember: igéret, egy-egy profán messiás. Ha láthatná előre sorsát jajongania kellene. Mert dicsősége? Zord adósság! S amellyel győz majd: serege?

 

– Említett tanulmányában Sík Sándorról azt írja, hogy „kortársai között még ő a legfigyelemreméltóbb, a legkulturáltabb”. Úgy tudom, Önt hosszú időn át mély barátság fűzte hozzá.

– Sík Sándorral kezdettől fogva egészen a haláláig jó barátságban voltunk. Hite és embersége tiszteletet keltett mindannyiunkban, akik ismertük őt. Hogy mint költő nem tudta kinőni magát, annak nyilván megvolt az oka, és ez elsősorban nem is a tehetségében keresendő. Inkább azokban a körülményekben és azokban az emberekben, amik és akik körülvették őt. A hierarchia olyan szellemiséget árasztott az egyházban, hogy felszabadult, kétkedő és vitatkozó, az értelmet megragadó katolikus irodalom nálunk nem születhetett meg; ezért valójában hatni sem tudott. Sík Sándor volt talán az egyetlen a maga idejében, aki költői programmal, becsülettel akarta szolgálni a hitét.

– A jelenkor keresztény költőinél a „belső világ” már nem helyezkedik szembe a külső világgal, hanem átjárja és átöleli azt. Az Egy és a Minden vágya fűti, mely a megtapasztalt valóságot is szakralizálja. A „spirituális” költő azt a valóságot kutatja, amelyből maga a szó is származik. De ez a szó többé nem „rács” a számára, amelyen keresztül a világot kémleli és felfedezheti, hanem részvétel a megállíthatatlan teremtő aktusban. Korhűsége és egyetemessége arra kötelezi, hogy távol tartsa magát minden erőszakolt apológiától, agitációtól.

– Ritkán beszélünk manapság azokról az írókról, költőkről, akik nem tartoznak semmilyen csoportosuláshoz, hanem és mindenekelőtt a hitükhöz tartoznak. Ezek a keresztény világnézetet vallók és élők nem pályáznak mindenáron babérra és hírnévre, hanem teszik, amit tenniök kell, amit diktál a szívük, tolluk, szerényen, feltűnés nélkül. Ideje felmérni szerepüket és jelentőségüket a magyar irodalomban. Tulajdonképpen ők alkotják ma a keresztény írógárdát. Tehetségük, munkásságuk nem látványos, de nélkülözhetetlen és termékenyítő.

– Ön a Vigiliának régi és hűséges olvasója. Hogyan vélekedik a megújhodott folyóiratról?

– Okosan szerkesztett, színvonalas lap lett. Örülök annak, hogy nem a régi módon akar katolikus lenni: elzárkózó, a világ új jelenségeiről tudomást nem vevő, kudarcokat védő és nem beismerő. Beleillik a magyar irodalmi élet java termékeinek sorába.

 

 

Letétként mennyi érték gyűlt belém,     kemény   hűség, fénylő remény, fémjeles jóság, tömény bizalom:     vagyon –   El nem pazalhatom. De meg se tarthatom: szent s köz     dolog –   tollat ezért fogok.

 

– Mit ért korszerű magyarságtudaton?

– Helyünk és helyzetünk reális ismeretét, nemzeti értékeink, hazaszeretetünk ápolását és elmélyítését, állandóan növelve szellemi kincseinket, a nép kulturális fokát, intelligenciáját, amelynek következményeképpen nemcsak az egyes ember kapcsolata finomodik, válik sokoldalúbbá, türelmesebbé és megértőbbé a másik iránt, hanem országon belül az egyes társadalmi csoportoké is, sőt országon kívül az egyes embereknek és nemzeteknek a más népekhez, nemzetekhez fűződő viszonya is. Ezzel azt is akarom mondani, nem szabad szégyellni azt, hogy magyarul beszélünk, de abba sem szabad beletörődnünk, hogy bárhol a világon szégyellni kelljen azt, ha valaki magyar anyanyelvű, és emiatt hátrányos megkülönböztetésben részesüljön.

– Ön a magyar sorsproblémákról írott, Lukács Györgyhöz címzett nyílt levelében napjaink égető kérdéseit fogalmazza. Aggódva teszi szóvá a születések számának csökkenését a legutóbbi két népszámlálás között, a válások nagy számát, az öngyilkosságok, az abortusz növekvő százalék arányát. Mindehhez még hozzátehetjük az alkoholizmus okozta károk és a fiatalkori bűnözés adatait is.

– Sorskérdéseink okát közösségi életünknek nem ma meghibásodott működésében látom. Az okok régiek. Mai közpanaszainknak zömét is ide tudnám visszavezetni. Ide tehát az orvoslat módozatainak meglelését is. Itt nincs helye sem a hiúságnak, sem a szégyenlősségnek. Helye itt csak komoly fölmérésnek, adatelemzésnek van.

Fájdalmaink, bajaink többségét én a közösségi – a nemzeti – tudat állapotával kapcsolom össze. Ha ez a tudat jó, az élet működése – a sorsproblémák megoldhatása is – helyes irányú, jó megoldást mutat. Sorskérdéseink ma megoldhatók. Közösségi gond, társadalmi érdek, hogy ezt mihamarabb megtegyük.

– Sorskérdéseink alapos és végérvényes megoldása azonban el sem képzelhető az egész magyar társadalom részvétele, cselekvő egysége nélkül. Hivő és nem hivő, kommunista és pártonkívüli, pap és állami tisztviselő segítségére egyaránt szükség van. Össznépi érdek, hogy megszűnjenek a néhol még alkalmazott megkülönböztetések, a maradék gyanakvás és a bizalmatlanság is felszámolódjék a vallásos világnézetű emberekkel szemben.

Ha például egy mai fiatalt az a sérelem ér, hogy bizonyos pályák zárva maradnak előtte, mert papi gimnáziumban érettségizett, olyan lelki traumával indul az életnek, ami gondolkodását, munkamorálját, közösségi magatartását később kedvezőtlenül befolyásolhatja.

– Igen, itt-ott még akad erre példa. Én is nemrég segítségkérő levelet kaptam, hogy egy rokon fiatalembert támogassak egyetemi felvételén. Megtudtam azonban, hogy mivel Pannonhalmán végzett, nincs sok esélye. Elfogadhatatlan számomra ez a megkülönböztetés már azért is, mert tudtommal a papi gimnáziumok jó felkészültséget adnak, az oktatási színvonal kifogástalan, s az itt végzettek többsége választott szakmája területén és az egyetemeken is megállja a helyét. De azt is hozzá kell tennem ehhez, hogy ami a szellemet illeti, az nemegyszer éppen vallásos meggyőződésünk ellen fordítja a diákokat. Tudniillik az életre, az életképes hitre való nevelés már nem megfelelő. Én is jártam egyházi iskolába. Ezért lehettem tanúja sokszor annak, hogy a papi gimnáziumban végzett fiatalok hányszor váltak hitehagyottá, ateistává.

 

 

A magyar nép a friss, hatalmas, meleg test, melyben rohanunk, és jó így szállni, mert a legjobb vigasz, ha így együtt vagyunk.

 

– A korszerű műveltséggel bíró, sokoldalúan képzett, hazájukat és népüket szerető papok, akik komolyan veszik hivatásukat, a társadalomnak is nagy szolgálatot tehetnek. Lelkipásztori teendőik felelősségteljes ellátásával – prédikációikban, a szentségek kiszolgáltatásakor stb. – híveiket helytállásra nevelhetik: önmaguk és mások együttes vállalására, az élet nehézségeinek, emberi gyöngeségeknek türelmes elviselésére, munkájuk megbízható végzésére. Véleménye szerint papjaink nyújthatnak-e jelentős segítséget sorskérdéseink morális orvoslásához?

– Igen. Az már régi megállapítás, hogy az emberek, ha belső kérdések feszítik őket, és nem tudják azokat önállóan rendezni, pszichoanalitikushoz vagy paphoz fordulnak segítségért. De túl ezen, népünk a nemzeti műveltség fejlesztésében sokat köszönhet tudós papjainak, akik kezében valamikor a nép művelődésének az ügye, kulturális kincseink java összpontosult.

De a papokon kívül – ha már előhozta ezt a kérdést – szólnunk kell az apácákról is. Minden társadalom kitermel olyan nőket, akik képtelenek a házastársi együttélésre, alkalmatlanok a családalapításra. Ezek régen elmentek betegápoló nővérnek, mert ott „kiélhették” anyai ösztöneiket, és mint Krisztus jegyesei, szublimálták szexuális életüket. Lengyelországban, Csehszlovákiában megmaradtak a betegápoló nővérek, nálunk viszont csak tanítórendek működnek. Nagy kár értük, mert munkájukat hivatásként végezték, megható gonddal és áldozatkészséggel. Ma, amikor éppen a kórházi betegápolás szinte társadalmi méretű gondot okoz, mert nincs megfelelő számú személyzet, kevés a hivatás, ne feledkezzünk meg róluk, már csak hasznuk miatt sem.

Vajon a betegnek vagy a haldoklónak mindegy-e az, ki gyógyította meg? Ki ápolta? Ki fogta le a szemét?

– Marx azt tanítja, hogy az ember mindenfajta szükségletét – tehát a vallásost is – tudomásul kell venni, számolni kell vele. Ha pedig ma embernek meglevő szükséglete a vallás, igénye a templom, ennek kielégítését nem tekinthetjük másnak, mint személyes döntés eredményének, lelkiismereti kérdésnek. „Bizonyos, hogy a vallásos szükségletben – írja Lukács György – gyakran az önkiteljesedés felé ható, igazi emberi törekvések hozhatók mozgásba, amelyek nyomtalan eltűnése szegényebbé tenné az emberi életet.”

– Elmondok egy megtörtént esetet. Szűkebb pátriám egyik falujában egymásnak nagy ellenfelei voltak a helybeli pap és a tanácselnök. Nálunk ma is megvan az az ősi szokás, hogy a katolikus temetésen a kántor strófákba szedve elénekli az elhunyt élete útját, állomásait, elsiratja a halottat. A tanácselnök kemény ember hírében állott, soha a templom felé sem nézett. Végóráját közeledni érezvén, meghagyta, hogy egyházi temetése legyen. A sírnál a kántor – szokás szerint – elsiratta őt, végigsorolván élete eseményeit, közéleti tevékenységét, kitüntetéseit, érdemeit.

Így élnek együtt manapság az emberben a vallásos igények és a felelős tisztségviseléssel járó kötelezettség, a látszat és a belső valóság. Ha valamilyen oknál fogva rákényszerülnek, hogy ezt a belső valóságot eltagadják, ezzel csak lappangó feszültségeket teremtünk, amelyek újabb konfliktus melegágyaivá válhatnak.

– Ezekkel a feszültségekkel magyarázható, hogy a nemzetben még vannak olyan alkotó energiák, amelyek nem szabadultak fel teljesen. Az ország, a nép javát szolgáló produktív erők nem egy helyütt háttérbe szorultak azért, mert nyíltan megvallották vallásos meggyőződésüket.

– Meg vagyok győződve arról, hogy ez az itt-ott még észlelhető jelenség hovatovább konzervatív állásponttá merevedik. Hiszen a társadalom ügye mindig az egész nép ügye, minden állampolgár ügye. Ahol a végzett munka, a közösségnek tett szolgálat az ember mércéje – ez a megkülönböztető szemlélet visszahúzó tényező.

Egyébként nekem sohasem volt mindez gondom. Nem tekintettem soha úgy emberekre, társadalomra, hogy ezek hivők, ezek nem hivők, ezek ilyenek, azok olyanok. Mindennél fontosabb, hogy bárki ember legyen.

– Hogyan értelmezi a szocialista nemzeti egység megvalósításának nagy és lelkesítő tervét?

– A nemzeti egység megteremtésére irányuló törekvést nem értelmezhetem másként, mint egy valódi és gyakorlott egység megteremtésének nagy kísérletét. A magyar nemzet máig sem egységes. Franciaországban éltem hosszú időn keresztül, s mindig arról álmodtam, hogy egyszer a magyar is ilyen egy tömbből faragott, egy akaratú nemzet lesz, amely tisztában van nemzeti értékeivel, erejével és történelmi végeznivalójával. Sokszor tapasztaltuk azonban ennek éppen az ellenkezőjét. Noha elérkezett az ideje, és megteremtődtek a feltételei annak, hogy ezt az egységet létrehozzuk.

 

 

Ti, láthatatlan, szent alakzatok   sorsunkon ti könnyítsetek:   súlyosodjatok!

 

– Cikkeiben, tanulmányaiban már több ízben kifejtette, hogy a társadalmi tökéletesedés egyedüli útjának, az ember jobbá válása eszközének a műveltségi szint állandó emelését tartja. Gondolja, hogy az általános kulturálódás, az ismeretek elsajátított halmaza önmagában megoldja az ember lelki válságait is?

– Az a tétel, hogy a munka felszabadítása, amin általában a munka megszüntetését értjük – tehát a gépesítésnek, a teleautomatizmusnak olyan fokát, amikor az embernek legföljebb csak napi három-négy órát kell dolgoznia – s ami egyúttal az ember felszabadítását is jelentené –, hamis alternatíva. Amíg az ember nem ér el egy olyan műveltségi szintet, az emberi érintkezésben egy olyan magasságot, hogy fel tudja használni létrejövő szabad idejét; amíg nem tanítjuk meg az embereket arra, hogyan építsék magukat és egymást – a munkaidő csökkentése nem hozza meg a várt eredményeket. Éppen fordítva igaz a dolog: a kulturált, fejlett tudatú ember tud majd élni a szabad idő lehetőségeivel, az számolja fel a munka terheit.

– De hol a garancia arra nézve, hogy egy  homo supersapiens  nem él-e majd vissza megszerzett szellemi és esztétikai vagyonával? Nem fogja-e mások elnyomására, pozíciói és gyors karrierje védelmére, önző célokra felhasználni? Tetteit tetszetős magyarázatokkal igazolni?

– Amit Ön mond, az inkább a civilizáció veszélye. Az elkényelmesedésé, a lustaságé. A háztartási gépek, kommunikációs eszközök hozzászoktatnak bennünket ahhoz, hogy mindent készen kapjunk. A körülményeink, informálódásunk elmechanizálódása azonban nem a kulturálódást, nem a gazdagabb tudatú és érzelmi életet élő önálló embert jelenti. A műveltség, önmagunk szellemi bővülése ugyanis fejlett, érzékeny idegrendszert eredményez, és az ember olyan kifinomult esztétikai és etikai érzékkel fog rendelkezni, hogy ez a társadalmi és közvetlen emberi kapcsolatokból előbb-utóbb kizárja a tragikus konfliktusokat.

– Mindez nem biztosíthatja az ember „belső” növekedését, érzelmi kiteljesedését, nem lesz általuk szeretetre méltóbb. Okos lesz, félelmetes tudású, konstruktív, de ezzel még nem tesz szert jobb morálra, egészségesebb lelkületre. Nem véletlen, hogy az ember végső sorsának kérdése, a fejlődés kimenetelének problémája ma égetőbb, mint valaha is volt. Nem gondolja, hogy e tekintetben a vallás, a kereszténység példaadása, erkölcsi nevelő ereje megmarad, és továbbra is nélkülözhetetlen szerepet tölt be életünkben?

– Ez kétségtelen. Ma is ugyanazokat az erkölcsi alapelveket valljuk, amiket a kereszténység időszámításunk kezdetén megfogalmazott, s amelyeket a zsidóságtól örökölt. A szeretet himnuszánál szebbet és többet mi sem tudnánk mondani. De úgy érzem, ez mind kevés a mai ember értelmének…

Illyés Gyula műhelyében^*

Az utcába nem lehetett behajtani. Kifizettem a taxit, és elengedtem. Fél négyre jelentkeztem be, de még csak negyed négy volt. Gondoltam, sétálok egyet a ház körül. Léptem néhányat, aztán megálltam. Kihaltnak látszott a vidék, pedig ahol kiszálltam a taxiból, több utca is találkozott. Gondozott, üres utcák. Sehol egy ember, gyerek vagy asszony. Csak fák, nagy udvarok, néma kertek. Elbizonytalankodtam. Jobb, ha azonnal becsengetek, gondoltam, s fél négy előtt tíz perccel megálltam az egyik kapu előtt. A ház a Szemlőhegy alatt állt, kert vette körül. A kertből két utcára is nyílott kapu. Én az alsó kapu előtt vártam a bebocsátásra. Alacsony, testes asszony nyitott ajtót. Nyilván a házmester. Köszöntem, kérdeztem valamit, de nem válaszolt. Csak a ház sarkánál intett, hogy menjek körbe, majd ő belülről kinyitja az ajtót. Tényleg kinyitotta. Közben láttam, hogy a kert sarkában, magas drótháló mögött, néhány barna tyúk kapirgált. A lépcsőházból fehér ajtók nyíltak. A házmester rámutatott az egyikre:

– Ott csöngessen.

Csengettem. Bent írógép kattogott. Újra csengettem. Abbamaradt a gépelés, s néhány pillanat múlva Illyés Gyula felesége, Flóra asszony nyitott ajtót. Az ajtók csukódó neszére Illyés Gyula is előkerült. Üdvözlések, kabátakasztás. Személyesen talán háromszor találkoztunk összesen. Ez feszélyez. Nehezen találok bele a helyzetbe. Alig csukódik be mögöttünk a dolgozószoba ajtaja, Illyés átsegít a zavaromon:

– Van törkölypálinkám, fehér borom, s van itt a házban murci is… Melyiket választod?

Pécsi cirfandli kerül az asztalra. Illyés kezében megáll a pohár:

– Áron beszélt nekem erről a borról… Igaz, hogy ezt a fajtát a németek a Rajna mellől hozták magukkal Baranyába?

Feláll. Körülmutat:

– Egyszerűen élünk…

Kinyitja az erkélyajtót, követem.

– Azt mondják, Savoyai Eugén sátra itt állt valahol a Szemlőhegyen, amikor Budát ostromolták…

Az erkély tágas. A Dunára látunk és a Margitszigetre. A zöld gyep s a teniszpályák vörös foltjai jól látszanak. Árpád-híd, Margit-híd. Két híd között egy szelet zöld rét.

– Ha Európában idáig egy ágyút elsütöttek, ennek a háznak leröpült a teteje. Mindig a harcok közepén vagyunk. Negyvenötben a pesti oldalon égtek a malmok. A Gizella-malom és a többi. Úgy égtek, hogy éjszaka non-pareille-t olvashattam a fényüknél –- mondja Illyés, aztán a kertbe, az erkély alá mutat:

– Azt a fürdőmedencét a saját kezemmel építettem a lányomnak.

A fürdőmedence talán akkora, mint négy fürdőkád. Körülötte a fák vedlenek. Sárga és piros levelek fedik a kert gyepét. Nehéz már felismerni a fákat. A feketedő törzsekhez igazodom. Barack, alma, körte, mandula, s egy fügefa tele gyümölccsel. S a szomszédos kertek? Az út túloldalán már felismerhetetlenek a fák. A házak belevesznek az ágak rengetegébe. Csupa lakatlan ház. Úgy tűnik. De ez nyilván csak illúzió. A Rózsadombon minden házban lakik valaki.

Újra az asztalhoz ülünk. Igyekszem felmérni a szobát. Lehetetlen… Mégis… Nem is egy szoba ez, hanem kettő. Kettő volt valamikor. Középütt kiverték a falat. A fal maradványai két oldalon alkalmas zugokat nyújtanak heverőnek, könyvespolcnak, kis asztalnak, féltett ősi tárgyaknak. A hátsó falat könyvek borítják, előtte hatalmas íróasztal. Az asztalon könyvek és papírhalmok. Az asztal túloldalán parasztszékek. Merev, egyenes háttal, csuhéjból font ülőkével. Még idébb, a hajdani válaszfal tövében dohányszínű garnitúra, heverővel, könyvespolccal. A szoba másik felében polgári bútorok, asztal, szekrény, kényelmes székek. A falon néhol egy kép, festmény. Az az igazság, hogy a szoba berendezését nincs időm megfigyelni, vagy nincs erőm… Figyelmemet pillanatról pillanatra leköti Illyés Gyula. Személyisége eltakarja a szobát. Nem lehet tárgyakra figyelni, amikor jelen van. Ráadásul olyan egyéniség, akit nem jellemeznek a tárgyai, legfeljebb arról lehet szó, hogy a tárgyainak is ő maga ad értelmet, jelentőséget.

Bort iszunk. Dohányszínű fotelben ül. Öltözéke puritán. Ing, nadrág, pulóver. A nyakára kendőt tekert. Megfázott. Úgy tűnik, vad és nyers a megjelenése. Olyan, mint egy végvári kapitány, vagy esetleg, mint egy kalózhajó kapitánya. Besenyő feje félig már lekopaszodott, de ettől nem lett sem intellektuális külsejű, sem öregemberes. Erős, határozott vonalú arca van. Inkább barna, mint vidékiesen piros. Egy férfi bronzból. Egy Illyés Gyula-szobor húsból. Dühkitörésre hajlamos, ha meghal egyszer, valószínűleg az indulatai végeznek vele. Fegyelmezi magát. A szépség tisztelete, az európai kultúra a vérében van. Pontosan ismeri a szavak és a mozdulatok értékét. Az életforma, amit vállalt, kényszeríti a jóra, hasznosra, okosra, mértékletesre. A konyhában Flóra asszony gépel, a villa oldalszárnyában vagy az emeletén asszonylánya készül a másnapi tanításra, s férje valamilyen titok tudományos megfejtésére. Rend van a házban. S a Szemlőhegy alatt ott van a város, az egész magyar nép, akikkel már írói indulásának pillanatában sorsközösséget vállalt. Nem ordíthatja el magát, nem lehet szertelen, meggondolatlan. Emberek sorsáért felel. Az embereket már nem is nézik, csak Őt… Illyés mit csinál?… Illyés mit gondol?… Illyés mit álmodik?… Így aztán úgy él, mint egy katona. Rangjelzés nélkül, de a vezérkarnál… A városban csak a művei vannak jelen és a szelleme. A legnagyobb élő klasszikus. Rácegrespusztán született 1902-ben. Kétszer kapott Baumgarten-díjat, háromszor Kossuth-díjat. A nemzetközi költői nagydíjat, a Herder-díjat is megkapta. Művei: Nehéz föld (versek, 1928); Sarjúrendek (versek, 1931); Három öreg (vers, 1932); Hősökről beszélek (vers, 1933); Oroszország (útinapló, 1934); Szálló egek alatt (versek, 1935); Petőfi (tanulmány, 1936); Puszták népe (szociográfia, 1936); Rend a romokban (versek, 1937); Magyarok (naplójegyzetek, 1938); Ki a magyar? (tanulmány, 1939); Külön világban (versek, 1939); Lélek és kenyér (szociológiai tanulmány, Kozmutza Flórával együtt, 1940); Összegyűjtött versei (1940); Csizma az asztalon (tanulmány, 1941); Kora tavasz (regény, 1941); Mint a darvak (visszaemlékezések, 1942); Válogatott versek (1943); A tű foka (drámai példázat, 1944); Egy év (versek, 1945); Honfoglalók között (riportok, 1945); Hunok Párizsban (regény, 1946); Kiáltvány a parasztság művelődése ügyében (1946); Franciaországi változatok (karcolatok, 1947); Összes verse (1947); Szembenézve (versek, 1947); Tizenkét nap Bulgáriában (versek, 1947); A lélekbúvár (szatíra, 1948); Két kéz (vers, 1950); Két férfi (regény, 1950); Ifjúság (elbeszélő költemények, 1951); Ozorai példa (színmű, 1952); Válogatott versei (1952); Tűz-víz (dráma, 1952); Fáklyaláng (dráma, 1953); Hetvenhét magyar népmese (1953); Tűvétevők (parasztkomédia, 1953); A csodafurulyás juhász (verses mesék és műfordítások, 1954); Dózsa György (dráma, 1956); Kézfogások (versek, 1956); Három dráma (1957); Kínai szelence (antológia, 1958); Új versek (1961); Nem volt elég… (válogatott versek, 1962); Ebéd a kastélyban (egy életregény fejezetei, 1962); Másokért egyedül (drámák, 1963); Nyitott ajtó (válogatott versfordítások, 1963); Ingyen lakoma (tanulmányok, 1964); Dőlt vitorla (versek, 1965); Bolhabál – Tűvétevők (parasztkomédiák, 1966); Szíves kalauz (útijegyzetek, 1966); Poharaim (összes versek, 1967); Fekete fehér (versek, 1968); Drámák (1969); Kháron ladikján (esszé-regény, 1969); Hajszálgyökerek (esszék, útirajzok, interjúk, 1971).

Illyés kezét, poharát nézem. Nehezen szólalok meg:

– Köt még valami Rácegrespusztához?

– A szüleim meghaltak, a rokonok is, mások elköltöztek. De elég nagy a rokonság. A nyáron ott voltam Ozorán a Szent István-napi búcsún. Aztán tovább utaztam Dél-Magyarországra, Szegedre… Mennyivel kulturáltabb arra a falu és a táj… Cece, úgy tetszik, elhanyagoltabb. De a táj változatlan. A tájat nem lehet elfelejteni. Ahogy megy az ember a Sió mentén, vagy Regöllyel szemben bevág a Kapos-völgybe. Bonyhádon jártam iskolába. Varsádra kerültem cseregyereknek. Kocsival járva természetesnek vettem a tájat. De később csúnya vidékeken is jártam, azóta büszkeség fog el, ha a szülőföldemre gondolok. Simontornyán rendbe tették a várat, de Ozorán nem. Az árkádok ki sincsenek bontva, a szép tiszti szállást lebontották. Szemnek az ötven év előtti Dunántúl szebb volt, mint a mai. Ezek a szögletes családi házak… Leutánozzák a Pest környéki villákat. Az első szobát ezekben az új házakban sem lakják. Az első szoba, akár a kripta. Évente egyszer befektetnek egy vendéget. Diákkoromban én az első szobába húzódtam dolgozni. Olyan volt az akkor, mintha egy templomba mentem volna lábat mosni. Az első szobától nem lehet szabadulni. Nem költöznek bele… A népet nem sikerült kimozdítani… A magyarok nem szeretnek vidéken lakni… Az autótelítettség talán szétbontja a városokat… Párizsban, Londonban a lakosság évek óta csökken. Ha az autókból vidékre is jut, kertváros ország lehet a miénk. Van egy párizsi ismerősöm, aki kétszáz kilométerről jár be a városba. Négy nap alatt elvégzi a munkáját Párizsban. Addig meghúzódik ott valahogyan szerényen, aztán megy haza vidékre. A mi hajdani problémánk, az nem városellenesség volt, hanem kívánalom, hogyan éljünk. Most voltam Dublinben, gyerekhangok uralják a várost. Londonban, Párizsban a fiatalemberek hangja hallatszik mindenütt. Pest morcos, nincs jelen az ifjúság. Én is szeretem a várost, de csak akkor, ha a főtérről kilátok a szőlőhegyekre.

– A gyerekkorodról mondhatnál valamit, ami a Puszták népéből kimaradt… A diákévekről, az életről, ami akkor meghatározott?

– Petőfi eleinte jómódú polgárgyerek volt, aztán tönkrementek. Az ilyesmi a pubertáskor táján megmozdítja az embert. Én is hasonló helyzetbe kerültem. Anyám elvált apámtól. Nem egymás miatt, hanem apám családja miatt váltak el. Anyám feljött Pestre, varrásból élt. Választhattam, hogy hova költözöm, a jómódú ozorai családhoz, vagy anyámhoz. Ozorán nagykocsma, jólét, bőség, primitív életforma… Anyámhoz költöztem. A nyitva levő jómóddal szemben a szegénység vállalása. Ez formálta az embert. Amivel megismertetett a forradalom, azzal már gyerekkoromban találkoztam. Anyám például ateistának nevelt. És a táj… Boldogtalan voltam, amikor el kellett hagyni a pusztát. Még jobban, amikor Simontornyáról Pestre kellett költöznöm. A vágyamat megelőzte a kényszer. Ozora nagyon szép volt gyermekkoromban. Sárszentlőrinc és Cece is. Borjád gyönyörű… A pásztor elterjedettség révén mindenütt nagybácsik, sógorok. Otthon voltam minden faluban… És az esték. Egy szobát fűtöttünk télen. Minket, gyerekeket korán lefektettek. Este bejöttek hozzánk az iparosok, juhászok beszélgetni. Én még félálomban ezt hallgattam. Meséskönyvet a nagyanyám nem engedett a házba tartani, de így bejött a mese. Apám egy kis bort tett eléjük, és a férfiak beszélgettek… Milyen volt a világ negyvennyolcban? Hogyan mulattak Ukkban a pásztorok? – Az első latin közmondást a falusi csizmadiától tanultam Cecén. Ez a csizmadia összekötő volt az urak és a nép között. Csizmakészítés közben elbeszélgetett a néppel, de a kocsmában már a jegyzővel, pappal és a tanítóval ült együtt. A falusi iparos maga volt a kultúrcsere. A legelőkelőbb bál Ozorán az iparoskör bálja volt. Iparosok, juhászok, béresgazdák együtt ültek. Már író voltam, Párizsból jöttem haza, de elhallgattam, ha egy iparos kezdett beszélni. Műveltek voltak. Mert mi a műveltség? Az ember árnyaltan meg tudja különböztetni a hamisat az igaztól. Aki a két kezéből megél, az nagyon független. Nagy hatással voltak rám a szerszámok, eszközök. Ezek a kis szobrok is.

Illyés a falra mutat, aztán feláll, és kézbe vesz néhány fából faragott apró tárgyat. Kis billogok, két kerék, két sajtár, két kolomp, sok apró jel, mindből kettő. Egy vékony rúdról lógnak most a fal elé. Illyés magyaráz:

– Egy éjszaka húsz-harminc ellés is volt. Egyik jel az anya, a másik a bárány nyakára került. Egyszer felmentem a padlásra, és tele volt velük egy zsombor.

Kimegy, és behoz egy faragott fejű, ólmos végű juhászbotot. A bot markolata birkafejet formáz.

– Ez a bot a nagyapámé volt – mondja.

Finom, míves munka. Sokáig tapogatjuk, nézzük. A juhászbot élménye, úgy látszik, elkedvetleníti Illyést. Szomorúan folytat egy korábban félbeszakadt gondolatsort:

– Dublin, Párizs tele van gyerekkel, Pest kutyákkal. Nincs közösség… Az emberek nem tudják kialakítani a közösséget. Boldogan kellene élni egy közösségben. Aztán egyesek belül lehetnek kedvetlenek is. Ismerek angol és francia egzisztencialistákat. Öt gyerekük van, jól esznek, isznak és közben élesen vitáznak. Nálunk hónapos szobában ülnek az emberek, és optimizmusról írnak…

– Gyerekkorodban Rácegrespusztán mit szoktál reggelizni?

– Négy tehenünk volt. Annyi volt a tej, hogy akár lábat moshattunk benne. De nagyanyám azt olvasta valahol, hogy a köménymagleves jót tesz a gyerekeknek. Anyai nagyanyám nagyon művelt asszony volt, és elhitte, ami le volt nyomtatva az újságba. Köménymaglevest reggeliztem, míg fel nem lázadtam. Később kávét, a borzalmas Frank kávéval. Anyám gyönyörű nagy kenyereket dagasztott. Kenyeret ettünk, vajjal, mézzel.

– És mostanában?

– Teát… A feleségem odakészíti nekem a túrót, zöldpaprikát, egy szelet szalámit, kolbászt. Én készítek aztán elég erős teát. A feleségem inkább tejet iszik. Depressziós vagyok. Iszonyú szomorúan ébredek. Le kell győznöm a szomorúságot. Le szoktam menni gyalog a Lukácsba. Ott úszom tizenöt-húsz percet. Utána valamelyik kávéházban, pihenés ürügyén és alatt próbálok olyat dolgozni, ami semmire sem kell. Kiírom magamból a szomorúságot. Hazajövök, és akkor dolgozom. Általában rendelésre. Először életemben, négy nappal ezelőtt igen megriadtam. Este nyolcig eltöltöttem az időt munkával. A színdarabon dolgoztam. De nem darabot fárasztó írni, hanem verset. Beszólt a feleségem. S akkor hirtelen éreztem meg olyan zsibbadtságot az agyamban, hogy megijedtem. Túlfeszítettem az agyamat. Akkor láttam, hogy a túlfeszített szellemi munka hogyan rontja az életet. Nagyon visszavonultan élünk. Színházba ritkán megyünk. Van egy televíziónk, de azt nemigen nézzük, mert nincs rá idő. Tizenegyig olvasok. Így élek. Lányunk is itt lakik a házban. És van Tihany. Flóra nénjének van ott háza. Én akkor megyek oda, amikor amúgy is üres.

– Van olyan szó, íz, szín, illat, ami nosztalgiát kelt benned?

– Elég érzéketlen vagyok. Magamba zárkózott. A feleségem jobban látja a színeket. Tudomásul veszem, de nem hat rám. Soha nem volt kedvenc gyümölcsöm, színem. Húszéves lehettem, amikor meg tudtam különböztetni a disznóhúst a marhahústól, csibét a libától. A borban is csak az utóbbi időben fedeztem fel az árnyalatokat. Még a nőknél is elsősorban a tekintet volt, ami megragadott. Barátaim a gimnáziumban azt mondták, jó lába van ennek vagy annak a nőnek. Nem értettem. Más szépségrendem volt, mint a barátaimnak.

– Az év ünnepei közül számodra melyik a legkedvesebb?

– A karácsony az természetes… Én halottak napján születtem. A rítus az volt, hogy kivittek a temetőbe. A temetők mifelénk dombon voltak. Lobogtak a gyertyák. Közben Simontornyán előző napon volt a vásár. Így az új csizmámat is mindig halottak napján kaptam meg. Fölvittek a temetőbe. Imádkoztunk, de tudtam, hogy lent a pusztában már készül az ünnepi vacsora, sül a kacsa és a sütemények. Fönt a hegyen a halál hangulata, a gyertyák, a megpörkölődött fenyő, az őszirózsák illata és a vacsora elképzelt illata összefolyt bennem. A másik nagy ünnep gyerekkoromban a Szent István napi ozorai búcsú volt. Minden környékbeli családból odagyűltek az emberek. Nagy sátrak, áruspolcok… A gyerekek kaptak egy koronát, amit elvásárolhattak a vacakosoknál. Most mennyire szegényes ez is. Ugyanazokat a bádogholmikat árulják, mint az üzletekben. Régen hat faluból, pusztáról odagyűltek a pásztorok. Majdnem nomádkori ünnepek voltak.

Kint az előszobában cseng a telefon. Öt-tízpercenként felcsörömpöl. Szűrten, bizonytalanul lehet hallani, hogy Flóra asszony beszél valakivel. Ha a drót végén fontosabb ember várakozik, Flóra asszony bekopog a szobába. Illyés Gyula feláll, kimegy, nyitott ajtó mellett telefonozik. Aztán visszasüllyed a dohányszínű fotelba, és figyelő, gondterhelt arccal várja a következő kérdésemet. Úgy látom, nem szeret interjút adni. Szenved. Félve teszem fel a kérdéseimet.

– Magyarországon kívül hol tudnál még élni a földön?

– Pontosan tudom. Dél-Franciaországban Toulouse és Albi között, ott is Réalmont táján. Királyhegy, érted? Éltem is ott. Réalmont-ban occitánok élnek, nem is franciák. Éppen a múlt héten volt nálam itt egy occitán. Párizsban is tudnék élni, most fedeztem fel, hogy milyen szép város. Malraux kimosdatta. Ez az én bajom, hogy látom, milyen egy nép, a közösség. Párizsban mindenütt fiatalok, gyerekek…

– Külföldön járva érzel időnként honvágyat?

– Nehéz dolog… Éreztem, de nemcsak geográfiai értelemben, hanem az után a közösség után, amit én elképzeltem. Egy ideális hazát alakítottam ki a fejemben. Sokáig úgy éltem kint, hogy nem jöhettem haza. Ki voltam zárva, ezért vágyódtam egy elképzelt, megnemesített hazába. Közösségi életet diákkoromban itthon is láttam Cecén. Vakáció idején együtt korcsolyáztunk. Ott volt a sok fiatal diák a Béri Balogh kúrián, s a szomszédos zsidó kereskedő gyerekei is mind velem egykorú diákok voltak. Sommer Magda hegedült… Közösségben éltünk, noha háború volt. Amikor Párizsban éltem, erre vágyódtam. Megidealizáltam. Régen annyi alkalom volt a találkozásra. Nálunk most valami kardinálisan mély baj van, az emberek boldogtalanok. De ez nem a rendszerből ered, hanem a népből.

– Álmodni szoktál? Vannak visszatérő, jellegzetes álmaid?

– Soha… Évente egyszer-kétszer álmodom. Rengeteg éber álmom volt viszont fiatalabb koromban, alig bírtam az agyammal. Folyton ment, mint egy mozi. Ötvenéves koromig. Áldozata vagyok a képzeletemnek. A való életem része a szabad, túlzott képzeltség. Amennyire öröm volt ifjan a képzelet játéka, annyira ellenem fordult később.

– A nappalokat szereted jobban vagy az éjszakákat? Milyenek az éjszakáid?

– Nem szeretek éjszakázni. Amikor hivatalnok voltam – adtam ugyanis arra, hogy ne irodalomból éljek –, az írás rendszerint éjszakára maradt. Belefeledkezve reggel négyig. Jó egypárszor átdolgoztam az éjszakát. De ez már megváltozott. Szeretek tizenegykor elaludni, és szeretném kialudni magamat. De nem így van. Felébredek kétszer-háromszor. Négy Noxyronnal el tudom húzni reggel hatig. Akkor igyekszem felkelni, és a munkát elkezdeni.

– Írásra a reggeleket vagy az estéket tartod alkalmasabbnak?

– A reggeleket. Most már ragaszkodom ahhoz, hogy tizenegy óráig semmi más dolgom ne legyen. Azelőtt este dolgoztam. A hivatalom szerencsés volt, hatkor kezdtem a munkát, és tizenegykor végeztem. Sajtóreferens voltam a banknál.

– Könnyen írsz vagy nehezen?

– Nem szeretek írni. Elképzelni igen. Halogatom, ameddig csak el lehet kerülni. Nagyon szerényen dolgozom, csak cetliken, mintha mellékes volna a dolog. Nem azzal a nagy komolysággal. Majd egyszer jobban megcsinálom – gondolom mindig. De rendszerint nem javítom ki. Feleségem el tudja olvasni a kézírásomat. Legépeli. De a kefelevonatnál alig bírom megállni, hogy át ne írjam az egészet. Mindig javítani akarok. Most írtam újra a Bolhabál-t. Parasztoknak írtam, most átdolgoztam, hogy városban is lehessen játszani. A Dózsá-t is elő akarják adni, legszívesebben egy újat írnék helyette. Ugyanazokkal a figurákkal, de kijavítva. Előfordult, hogy megírtam egy verset, aztán újra megírtam, és kiadtam mind a kettőt.

– Hány órát dolgozol egyfolytában?

– Nagyon keveset. Három-négy órát. Az is inkább pepecselés. Akiben nincs kétely, az nem tud értékeset csinálni. Bár van példa az ellenkezőjére is, Tersánszky, aki mellékesen írta a remekműveket. Nem is nézett oda.

– Mit tartasz mint író a legfontosabb feladatodnak, milyen elképzelések vezérelnek?

– Ezen sokat gondolkodtam. Soha nem akartam író lenni. Csak rengeteg töprengés után… Feladatom csökkenteni az emberi szenvedést. Nem tudom megszüntetni, de csökkenteni igen. Szépet írsz, elringatod, megnyugtatod az idegeket. A másik, ami ehhez kezdettől fogva társadalmilag is járul: enyhíteni az emberi butaságot és a szadizmust. Soha nem voltam megelégedve a munkámmal. Apám felhúzta a kerekekre a ráfot, az munka volt. A pusztán learattak, az is munka volt, elvégeztek valamit. Én ilyen érzést nem kaptam a munkámtól. Ezért irigylem a szobrászokat, a festőket, akiknek anyaguk van legalább. Önbizalmat nem kaptam a műveimből, még kevesebb önhittséget. Az én érdemem csak annyi, hogy az anyám nyelvét megtanultam, hogy általa jó nyelvet beszélek, tudom, mi a ritmusa a magyar prózának. Nem becsülöm le a munkámat. Ha nem csinálhatnám, felakasztanám magamat.

– Min dolgozol most?

– Verset szeretnék írni… Tudatom veled, a versírás az egyetlen komoly munka. A szomorúságot gyűri le. Talán belém nevelték, de nem tudom kivenni az életből, amit kínál. Látod, milyen egyszerűen élünk. A vers vezet. A képzeletemnek enni adok, mert engem esz meg. Malom, ami lisztet őrölhetne, követ őröl. A Bölcsek a fán című darabomat most rendezem sajtó alá. Rengeteg fölösleges dolog is van, mások ügyeit intézem. Aki nem tudja elintézni a dolgát, veled is végigcsináltatja azt, hogy nem lehet elintézni.

– Beszélhetünk írók társadalmi felelősségéről? A költő vajon befolyásolhatja a világ eseményeit?

– Adottság dolga. Nehéz… Etika és esztétika külön terület, de érintkeznek. Tragédia a közösségre, hogy bajban van, és nincs, aki kifejezze az alapbajokat. De ezért nem hibáztathatok egy szürrealista vagy absztrakt festőt. Rengeteg ember van, aki a felelősség alól feloldotta magát, nem is érzi. De ehhez igen tehetségesnek kellene lenni. Ha egy közép vagy negyed tehetség elviseli, hogy eltartsák, szinte semmiért, az nagy baj. Erkölcsi felelőssége van mindenkinek. Meg kell szolgálni, amit a közösség ad. Vannak közéleti költők, akik elvontan fejezik ki magukat, de száz év múlva kiderül, ők mondták ki, ami a baj… Ha egy haldoklónak nincs módja megmondani, hogy mi a baja, kitől lehet elvárni, hogy ennek hangot adjon? Nem tudom. Olyan, mintha XY-t felszólítanánk, hogy váltsa meg az emberiséget a ráktól, vagy Vietnamot szabadítsa fel. Egyénileg ezt nem lehet megcsinálni. Olyan dolgokat mondtak el íróink, ami elsődlegesen nem esztétika. A múzsát le kell foglalni, munkát kell neki adni. Baudelaire-be estem bele újra, mit tudott az kifejezni… Azt mondják róla, esztétizált. De nem. Többet mondott, mint Victor Hugo.

– Szerinted kik olvasnak ma verset, novellát, folyóiratot?

– Szakértők és a fiatalok. Akik már majdnem mérgezve vannak a szépségtől. Például én. A középréteg elég keveset. Sajnálhatja. Tehát a gourmand, a gyerekek és a fiatalok.

– Az író társadalmi helyzetét milyennek látod és helyét a közéletben?

– Egyházfiak vagyunk. Új éneklő kanonokság fenyegeti az irodalmat. De igazat kell énekelni. Legalább ezzel szolgáljuk meg a helyzetünket. A politikusnál többet kifejezhet az író, de csak az igazat. Felel érte. A magyar szellemi életnek óriási felelőssége van a néppel szemben.

– Az író politikai szerepléséről mi a véleményed?

– A politikusokat a napi igazságok kötik le, és a napi eszközökkel dolgoznak. Az írónak tartósabb igazságokért kell dolgozni, tartósabb eszközökkel.

Kopognak. Bodosi György toppan a szobába. Író, s főleg Pécsely községben körorvos. Csak egy szóra, kézfogásra ugrott be. Le sem ül, siet valamilyen pesti dolga után. Bodosi Illyésék tihanyi szomszédja. Alakja a nyarat idézi, a szőlőskerteket és a Balatont. Sietve fordítok egyet kérdéseimen.

– Ha nem írsz, mit csinálsz? Van valamilyen kedvenc tevékenységed?

– Egyre jobban szeretnék fizikai munkát végezni. De Pesten ez nehéz. Tihanyban sokáig kapáltam, kertben dolgoztam. Megvetettem közben a sportot. De rájöttem, nekem ez is sport, hiszen ha írok, sokkal többet keresek. Valami ilyesmire vágytam. Láttam Veres Péter esetét. Marad majd a séta. Szeretnék kószálni Pest kültelkén és a balatoni falvak között vagy az erdőkben. Többet akarok mozogni. Két éve megtanultam autót vezetni. Vágyom az emberek közé.

– Kártyázni tudsz?

– Nem… Gimnazista koromban az internátusban kártyáztam utoljára.

– Szenvedélyeid vannak?

– Azt hiszem, túl sok. Amit csinálok, csak szenvedéllyel tudom csinálni. De kiben nincs szenvedély? A lemondásban elég nagy vagyok. El tudom utasítani, amit az élet olcsón kínál, cigaretta, kényelem, ital. Van, amiről nem tudok lemondani, ez a szabadság. Tombolni tudok, ha korlátoznak. Az igazságtalanság szemlélése feldúl. Elönti az agyamat a vér. Ilyenkor meggondolatlan dolgokat tudok csinálni. Ezért is tartózkodom mindentől. Nem járok társaságba, a nyilvános szerepléseket kerülöm, nem járok előadni. Érzékeny, túl szenvedélyes vagyok. Nagyon megbánom később… Nagy a visszahatása. De vannak területek, ahol képtelen vagyok fékezni magamat.

– Van állandó időbeosztásod?

– Nincs, csak nagyjából. A nap felkel, felkelek, és délben eszik az ember.

– Érzel magadban valamilyen hiányt?

– Csak azt érzek. Meg fogok halni. Az örök életet hiányolom. Nem vagyok megelégedve magammal. Arany Jánosként „megemészt az örök kétely”. Nemcsak a világban kell kételkedni, hanem saját magunkban is. Ha nem lenne kétely, ott maradtunk volna a fán. Nem haladt volna előre a világ. Az is bajom, hogy túl nagy tekintettel vagyok másokra. Nők neveltek… Nem tudom eléggé érvényesíteni a saját természetemet. Mások természete fontosabb, mint a sajátom. Egyszer valami jó cselekedetemet elmondtam az asztalnál. „Miért az asztalnál mondod el? – kérdezte anyám. – Azért, hogy mindenki hallja? Így nem adtál, hanem kaptál.” Később emlékeztem erre. Ezzel a tapintatossággal tönkretettek.

– Van valami, amit nem sikerült elérned?

– Kisigényű voltam kezdettől fogva. De nagyot akartam, megérteni és leírni az életet. Dosztojevszkij feltárt valamit, feltette a kérdést. Azt hittem, megoldom majd, de nem tudtam. Ha egy pusztában élhettem volna, ahol két szoba van, az is elég lett volna. Szégyellem, ha borravalót kell adnom, vagy viszi valaki a bőröndömet. Nem voltam elegáns soha. Ilyen körülmények között mégis kitűnő szellemekkel tudtam érintkezni. Külföldön és itthon. Azt láttam bennük, körülöttük, ami nekem tetszett, a lényegretörést. Nagy fájdalom, hogy rengeteget kellett a létfenntartásért dolgoznom. Mikor a Nyugat szerkesztője voltam, akkor is a hivatali fizetésemből éltem. Ha nem ragaszkodom ehhez, többet foglalkozhattam volna a saját munkámmal. Talán erre ráfizettem, nem tudom. Gőg volt bennem, hogy én nem élek az irodalomból.

– Mikor sírtál utoljára?

– Soha. A sírást szégyellem. A fogamat csikorgatom. A roham, a depresszió néha a közelébe visz. Szemérmetlennek érzem a sírást. Irigyeltem Szabó Lőrincet, aki naponta ötször sírt. Én a fogamat csikorgattam. Megkoptak a fogaim. Később gumikészüléket is kaptam a fogamra, amit éjszakára rá kellett tenni. Gyerekkoromban azt mondták: „fiú vagy és sírsz? Nem szégyelled magad?”

– Melyik évszakot szereted a legjobban?

– Egyre jobban az őszt, rájöttem. A magyarok nem tudják még, milyen szép itt az ősz, a sárga, vörös, vörhenyes színek… Van négy tündéri hét ősszel, de nem lehet kiszámítani, hogy mikor. Az idei ősz tüneményes volt. A napsütéses telet is szeretem. Magyarországon ez, sajnos, nincs. Itt csak locs-pocs és köd van.

– Mondj egy pénzösszeget, annyit, amennyit te összegnek tartasz!

– Nem tudok mondani. Pénzzel régóta nincs találkozásom. Kezdettől fogva a feleségemnek adom a fizetésemet. Sajnos, az árakat sem ismerem. Nincs is oly vágyam, ami a pénzzel kapcsolatos. De volt. Az apám egyszer megkérdezte, mennyi pénz van nálam. Nem tudtam pontosan. Könnyelműnek tartott, mert az a réteg fillérre tudta, hogy mennyi pénz van nála. Valamikor jártam a várost, nézegettem a kirakatokat. Bonyhádon a korcsolyákat. Nagyon jól korcsolyáztam, de az enyém eltörött. Anyám aztán vett egy gömbölyű orrút, ami már nem volt divatos. A kesztyűmet mindig elvesztettem és nem tudtam pótolni. Az internátusban elvesztettem a cipőkefét, és a vizit előtt csak ronggyal tudtam a cipőmet tisztogatni. Nem tudok kérni. Soha egy krajcár adósságom az életben nem volt. Nem vagyok nyílt. Ma is azzal gyötörnek meg a legjobban, ha más részére kell kérnem valamit… Panaszkodni sem volt szabad gyermekkoromban. Évtizedek múltak el, mire otthon azt mertem mondani, hogy nem vagyok jól. Illetlennek tartottam a kérést. Kis körben ment ez, egy pusztán. Azt hittem, így működik a társadalom, de ez nem volt igaz. Én még könyvet sem tudtam kölcsönkérni.

– Hiszel a barátságban?

– A legnagyobb dolog volna, de ez kiment a divatból. Mindig kerestem, szociális lény voltam. Nagy barátságban voltam egy béresfiúval, elemibe jártunk együtt. Társulni kell. Nem árultam el bajban azokat az embereket, akiket becsültem. Ahogy Lőrincet megóvtuk a súlyosabb megrázkódtatásoktól… Ajándék volt Babits Mihály, Németh László, Déry Tibor és Szabó Lőrinc barátsága. Ez kezdődött József Attilával is, sajnos, nem így folytatódott. A szerelem is, sajnos, teljesen átmegy a szexualitásba. Szerelemről mint belső vonzalomról már nem lehet verset írni, csak a szexről. Arról is lehet szépet. A barátságról sem lehet már verset írni. Kimegy a világból. Már csak legenda a középkorból, amikor nemcsak két ember barátsága volt lehetséges, hanem a nagyobb közösségé.

– Vannak ellenségeid?

– Nyilván, de nem tartom számon őket. Az engem ért sérelmeket, igazságtalanságokat elviselem, de a hozzám tartozókét, beleértve a barátaimat, nem. Nem ölni, de ütni tudnék. Kijön belőlem valami nyers düh. Kard ki a hüvelyből!

– Gyűlöltél már valaha valakit?

– Nem. Ingerült, az voltam. Megtörtént, hogy megvetettem valakit. De ebben is volt haszonlesés, a megkönnyebbülés, hogy nincs vele tovább gondom. Némán meg tudok vetni embereket. De sajnálom is őket.

– A halálfélelmet ismered?

– Nem, ezt nem. Csak emberektől félek. Ostrom alatt a golyóktól nem féltem, de az emberektől igen. Kérdezd meg Flórától. A golyó egyet üt és vége, de ha ember kezébe kerülök, aki megalázhat… Itt ebben a szobában éltük át az ostromot. Némethék voltak itt és még harmincan. Sokáig azt hittem, könnyen tudnék meghalni. Az öngyilkosság foglalkoztatott. De nem tudom, hogy ez igaz-e? Volt már úgy, hogy itt volt a méreg a fiókomban, ha ez és ez következik… De nem egyedül, az egész családot beleértve. Attól félek, igazi ok nélkül megölöm magamat egyszer… A halál inkább felháborít, mint megijeszt. Embertelen, mint minden, amit nem értek. Ilyenkor dühbe jövök.

– Voltál életveszélyben?

– Persze, de nem tudtam. Utólag tudtam meg. Ebben a házban volt az is. A Markos György becsöngetett, hogy a németek listáján vagyok. Nem hittem el, hogy ilyen fontos ember vagyok. Este aztán, amikor átmentünk Némethékhez, átéreztem. De nem tudtam elképzelni, hogy kijön ide négy német katona autóval, és ez megéri nekik. Ez volt később is… Negyvennégyben bujkálnom kellett. Az igazi kín az volt, hogy embereknek ezzel gondot okozok. Az egyik Veszprém megyei faluban heteket töltöttem egy kamrában. Életemben annyi befőttet nem ettem. A veszély kifejlesztett bennem egy torz humorérzéket… Egyszer majdnem belefulladtam a Sióba, akkor megijedtem. Nem tudtam úszni. Véletlenül elengedtem a fűzfaágat, és elmerültem. A lábam nem ért talajt. Aztán felnyúltam újra, és egy ágat sikerült elkapnom. A kutyák mindig megharapnak. Ez benne van a csillagképemben is. Hozzászoktam, hogy a kutyák mindig megharapnak. Déryék kutyája már egy darabot megevett a lábamból.

– Nélkülöztél a háború alatt?

– Rengeteget nélkülöztem. Az ostrom alatt sok ember idegyűlt. Közös szilasi ismerőseink. Mi Tihanyban akartuk végigélni, itt szinte semmi élelmünk nem volt. Aztán idekeveredett egy fehér ló. Nekem mezőgazdasági álmaim támadtak, de Némethék megbeszélték egy orosz katonával a lelövését. Azt a fehér lovat ettük hosszú ideig. A nők jártak a környékbe marharépát szerezni. Ozorán sem volt egy szem élelem, mert ötször cserélt gazdát. Ennek a háznak a fele szét volt lőve, még ez volt a szerencse.

– Ismered a magányt?

– Magános természet vagyok, nem érzem rosszul magamat egyedül. Ez az életformám. Bár vágyom társaság után. Feleségem későig dolgozik, mindig magánosan éltem. A messzi pusztán is el tudok lenni egyedül. Egyre kevesebb ember van, akiket ténylegesen látok.

Illyés erős arcán fáradtság hullámzik végig. Órák óta ülünk a kisasztal mellett. Besötétedett, ég a villany. Kint öt-tízpercenként megszólal a telefon. Úgy tűnik, a fáradtsága hirtelen ingerültségbe, haragba vált át. De udvarias ember, uralkodik magán. Szégyellem, hogy még vannak kérdéseim. Mégis megszólalok újra.

– Milyen a közérzeted?

– Jobb, mint tavaly volt. Én azt érzem, hogy Magyarország szélárnyékban van. Áldhatjuk a körülményeket. Régen volt ilyen nyugodt élete a nemzetnek. Most kellene megoldani sok mindent. Tisztázni. Van-e egyáltalán magyar nép? Most meg lehetne csinálni. Ez a reformok, a fogalmi tisztázások évtizede. De szellemi életünk ezt nem appercipiálta. Ki leszünk téve megint a körülményeknek, ha nem lesz elég belső energiánk. Nagy a belső közöny. Van egy szemlélet, amelyik nem szereti a magyar népet. Pedig most lehetne tenni valamit. Nem a parlamenttől várni, mit szervez meg, hanem te, mint szellemi ember mit teszel értük…

– Mi az életünk értelme, mit kell csinálni az életben?

– Megtoldva, amit Camus mondott. Tolni fel a követ a hegyre, hátha egyszer fent marad.

– Másokkal összevetve milyennek látod a magyar népet?

– Borzalmas történelme volt. Nem ismerek még egy népet, amelyik ennyit szenvedett. Idedobva idegenek közé, mint a más formájú csibe a baromfiudvarba. Meg kellene vizsgálni, hogy a legrégibb értelemben van-e magyar nép? Jó alkatú, de semmi nemzeti tudata nincs. Amíg fel nem pofozzák, addig azt sem tudja, hogy van. Abban a sváb községben, ahová engem német szóra adtak, magyart gyalázó verseket, mondókákat tanultam németül… Népünk pacifista, mert keleti. Átenged mindent. Nem volt polgársága. Óriási tennivalók vannak. A statisztikák szerint a halálba megy. A törököket sem csak mi vertük ki, és azonnal jött a német. Akkor veszett el valami véglegesen. Nem úgy nép a magyar, ahogyan a többi nép az. Sok itt a tennivaló. Ahogyan Kölcseyék kimutatták a nagy veszélyt, s ez negyvennyolcban erőt adott. Nekünk pontosan ki kellene mutatni, hogy hol tart ez a nép. Én éltem egészséges nemzetekben, tudom, hogy ott milyen az életműködés. Igen érdekes dolog magyarnak lenni, mert a végzet játékát láthatjuk anyanyelvi közösségünkben. Akik nem törekednek népünk megismerésére, hanem szétbomlasztottságát a maguk egyéni érvényesüléséhez használják fel, saját létüket is veszélyeztetik ezáltal.

– Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?

– Igen… Ezen sokat gondolkodtam. Az ember előtt nincs megoldhatatlan probléma. Ha erre fordítja erejét. Logikailag még a halál is legyőzhető. Elvileg. Hogy aztán milyen tragédiák jönnek be, az sok mindentől függ. Jól tudom, nem isten kezében vagyunk, hanem a saját sorsunk a saját kezünkben – mondta Illyés Gyula.

Kabátot vett, kikísért a kerten, kinyitotta a kaput. Messze lent csillogott a város. Szemlőhegy környéke nyirkos homályba burkolózott. Illyés elmagyarázta az utcák rendjét. Elbúcsúztam.

Írószobám^*

SIMON I.: „Dolgozom, küzdve alakítom / nemcsak magamat, aminő még / lehetek, akinek jövőjét / az „ihlet óráin” gyanítom, formálom azt is, amivé ti / válhattok, – azt munkálom én ki; / azt próbálom létre idézni” – írja a  Költő felel  című versében Illyés Gyula, akivel most itt, józsefhegyi háza dolgozószobájában ülök. Körül a falakon könyvei, könyvtára csekélyebb része; minden bizonnyal a munkájához leginkább szükséges kézikönyvek. Barátok fényképei és a pásztorélet szép emlékei, kampósbotok, más faragások, pásztorőseitől maradt szép relikviák. Itt dolgozik, leginkább a téli hónapokban, hiszen tihanyi háza éppen olyan munkahely, mint a budai, de verseiből, írásaiból olvasói szűkebb környezetét is megismerhették már, mivel a valóságot magát olyannyira költői anyagnak tekintő költő a szűkebb emberi környezetet is költészetébe emelte. Egészen rövidre fogva a bevezetőt, itt, és Illyés Gyula tudja csak megmondani, hol alakította dolgozva, küzdve önmagát, vagyis nagy, sokrétű életművét, mely századunk irodalmi vonulatának egyik kiemelkedő csúcsa. De tegyem hozzá nyomban: nemcsak életművét, hanem alakította magát az elmúlt félévszázad magyar irodalmát is. Formálta a szerkesztő, a közéleti ember, a mindig mély felelősséget érző hazafi.

Fél esztendeje, hogy köszönthettük hetvenedik születésnapján, amikor a gratulációt úgy fogadta, hogy eltávozott nemzedéktársaira emlékezett, megejtő tisztelettel. Azokra, akikkel együtt formálta, alakította azt az egykor elképzelt jövőt, ami a mi jelenünk már. Épp azt szeretném hallani most tőle, hogyan látja ő egykori küzdelmei színterét: a húszas évek elejét. Általában úgy volt korábban, hogy egy-egy nagy nemzedék után egy ideig nemigen tudták az utánuk jövők nyomban megismételni, jobban mondva: egyszerre újítóként is folytatni az elődök munkásságát. Illyés Gyuláék viszont a századeleji forradalmi nemzedék: az úgynevezett Nyugat első nemzedéke, Adyék, Babitsék után azonnal saját önálló értékeikkel adtak valami többletet is, meg újítani is tudtak; például abban, hogy popularizálták a lírát, s ahogy megtalálták Trianon után a nagyon is aktuális progressziót, az osztálytudat irodalmat forradalmasító erejét és szerepét.

ILLYÉS GY.: Igen lényeges szempontokra tapintottál rá akaratlanul is. Én egy kicsit röstelkedve hallgatom, amikor a mi nemzedékünket a Nyugat második nemzedékének mondják. A második az mindig kevesebb, mint az első. És én magam nem írtam le soha, nem is szívesen használtam, mert arra gondoltam, hogy akkor van harmadik, sőt negyedik nemzedék is, s ez majdnem úgy van, mint a vasúti kocsiknál: legelőkelőbb az első. Azt hiszem, különbözik annyira a mi nemzedékünk a Nyugat törzsi, ősi, első nemzedékétől, hogy külön név fogja egyszer majd megilletni. Nem a népi írók elnevezés, mert az legföljebb egy nagyon kis csoportra vonatkozhat. Holott az egész magyar irodalom volt akkor népi és nemzeti problémákkal teli. Nagyon helyesen mutattál rá arra, hogy ez a nemzedék Trianon után, bukások sorozata után állt föl. Elbukott az ezeréves Magyarország, elbuktak a forradalmak, elbuktak a belülről való fölkelések reménységei, a lehetőség elbukott, és elbukott az európai forradalom, illetőleg el sem kezdődött, meg sem valósult. Tehát ilyen helyzetben állt föl a mi nemzedékünk, valamit folytatnia kellett. Az bizonyos, hogy nem a Nyugat-nemzedéknek a hangját, szecessziós, túlötvözött, különféle bravúrokra remekül kikalapált nyelvét folytatta, de nem is a Petőfi nyelvét, ahogyan sokan, főleg Erdélyi Józsefre gondolva hitték, akit elsősorban kell említeni, mint kezdeményezőjét és útvágóját ennek a nemzedéknek. Még Erdélyit sem lehet Petőfi utódjának tekinteni. Petőfi hangja tudniillik nem Petőfi-hang. Petőfi hangja már megvolt Csokonai korában is. Az egész magyar irodalomnak, mint minden irodalomnak, mindig volt egy népies, populáris, a nagy tömegekhez szóló hangja. Ez volt Petőfi hangja, ez volt Erdélyi hangja, de nem volt az egész nemzedékünké, vagy ahogy az imént neveztük: a Nyugat második nemzedékének a hangja. Hiszen Németh László van annyira bonyolult stílusművész, mint Babits vagy akármelyik az elődei közül, Szabó Lőrinc, Cs. Szabó pedig van olyan távol a népiességtől, mint bárki más. Tehát én azt tudnám ennek a nemzedéknek a jellegzetességéül fölhozni, hogy valami helyszíni tudatot sugallt; körülnézett, és igyekezett tisztába kerülni azzal, hogy hol is van Magyarország, a magyarság és ez az egész magyar irodalmi áramlat.

SIMON I.: Nem befolyásolt benneteket, vagy mondhatnám így is: nem nyomta ezt az induló nemzedéket, például Ady a maga történelemszemléletével? Ti, Gyula bátyám, egészen más plattformról kellett, hogy induljatok. Milyen viszonyban voltatok ezzel a nemzedékkel indulásotokkor?

ILLYÉS GY.: „Isten szörnyetegé”-nek nevezte magát Ady, amibe beleértette azt, hogy folytathatatlan. Adynak epigonjai lehettek, de olyanok, akik mint eredményt, tovább vitték volna az ő óriási teljesítményét, olyan egyetlenegy sem akadt. Annál nagyobb volt azonban a hatása, amit még ma sem bontottak ki eléggé, hogy tudniillik, Ady folytatója volt a Petőfi előtti tragikus magyar szemléletnek. Nagyon jók tudjuk, még Petőfi sem volt optimista a magyarság sorsát illetően, de mind az előzményei: Zrínyitől Vörösmartyn, Bajzán és Vajda Jánosig, még Arany Jánost sem kivéve, tulajdonképpen egy megrendítő pusztulástudattal dolgozott az egész magyar irodalom. Azt kellett legyűrnie valahogy. Erőszakos módon reményt hinteni akkor is, amikor ő kevésbé hitt. Ady tehát valamennyiünkre hatott. Adyt folytatni éppen a magyarságszemléletében lehetett. Hát nem kell mondanom, egyedül ő maga hány embert nevelt, akik pusztán az ő gondolatait váltották át, mondjuk, közérthetőbb gondolatokra. Gondolok itt Szabó Dezsőre és egész körére. Tehát Ady mint stílusművész folytathatatlan, mint világnézeti lírikus benne van a hagyományban. A leghagyományosabb magyar költő. A legkeményebben mondta ki azt, amiről – mondom – az előzőek még csak tétovázva adtak hangot.

SIMON I.: Ady éppen hogy csak megérte azt a pillanatot, amitől annyira félt: az összeomlást. Amit jósolt, bekövetkezett, sajnos. Mi történt utána, nem volt-e ez tehertétel, a ti induló nemzedéketeknek? Ti ugyanis nem a pesszimizmust folytattátok. Nem ezt a pesszimista látásmódot vettétek át mégsem.

ILLYÉS GY.: Vissza kell idézni azt a korszakot, milyen kétségbeejtő volt Magyarország helyzete. Ugyanakkor azonban a világ tele volt a világforradalom hitével. Tehát mindnyájan, nemcsak akik baloldali gondolkodásúak voltunk, hanem még a reakciósok is azt hitték, hogy világforradalom fog végigsöpörni Európában. Ezt hittük mi is. Ez adott nemcsak reményt, hanem valami kemény büszkeséget is, és ez segített át bennünket az akkori Magyarország gyászos helyzetén.

SIMON I.: Ady Párizsra hívta föl a figyelmet – hogy is mondjam? – ha nem is Batsányi értelmezésében, de a költészetére óriási hatással volt Párizs. Te is ott kezdted Párizsban azt a fajta eszmélkedést, ami aztán itthon később, a húszas évek végén, költészeted kovásza lett.

ILLYÉS GY.: Párizs az én koromban és Ady korában sem Franciaországot jelentette csak, hanem az egész világ forró központját. Tehát Európát lélegezni ment ki Ady Párizsba, és amit én – már a háború utáni Párizsban – láttam, az csak egy kis részben volt francia jellegzetesség. A nagyobb az, hogy ott futott össze a világ minden reménysége, ott kapott az ember hírt a világban történt minden művészi mozgalomról. Ott volt az a legmagasabb fórum, amire az ember föl tudott jutni abban az időben.

SIMON I.: Tehát forradalmi értelemben segített, támogatott benneteket a párizsi hangulat. Az, amire az előbb céloztál, hogy a világforradalmat várta akkor minden értelmes baloldali ember.

ILLYÉS GY.: Az egész művészet maga abban a hitben élt, hogy el lehet dobni mindazt, ami addig volt, teljesen meg lehet újulni. Az ultramodern mozgalmak, a dada, a szürrealizmus, mind azt ígérték, hogy el lehet söpörni, ami a múltban gyászos és kétségbeejtő. Ez a pesszimista mozgalom, a dadaizmus és a szürrealizmus, lényegében a legoptimistább volt, mert hitte, hogy az általa pesszimistának nevezett világ átvágható, lerombolható és helyébe egy új építhető, vagyis a legnagyobb optimizmust hirdette.

SIMON I.: Az előbb beszéltünk Adyékról, a Nyugat első nemzedékéről. Rád történetesen Adyék hatottak-e a húszas évek elején erősebben, vagy az előbb említett avantgarde, a francia líra, a korabeli irodalmi forradalom.

ILLYÉS GY.: Tizennyolc éves voltam, amikor kijutottam Párizsba. Nem mondom, hogy nem ismertem az akkori magyar irodalmat. Olvastam már Adyt, tudtam, hallottam Móricz Zsigmondról. Amennyire egy érettségizett diák meg tudja találni a maga korabeli irodalmához az utat, én is így ismertem ezt az irodalmat. De lényegében előbb ismertem meg élményként Baudelaire-t, mint Adyt, előbb Flaubert-et, mint Móricz Zsigmondot. Szóval, előbb voltam nyugatos, ilyen értelemben valóban nyugat-európai, mint a magyar glóbusnak az ismerője.

SIMON I.: Az izmusokat említetted, Tzaráékat, Cocteau-ékat, az akkori nagyon jelentős és valóban forradalminak látszó, nagy francia költőket. Mi történt mégis, hogy bár a figyelmedet a hangjukkal, a töltésükkel Európára hívták föl, de ugyanakkor a szemléletmódodat mégis a magyar glóbus határozta meg, amiről most említést tettél?

ILLYÉS GY.: A magyar irodalomra mindig az jellemző, hogy európai szintű. Mint a közlekedő edényekben a folyadék, a magyar irodalom is úgy állja az európai szintet. A valóság, amit földolgozott, ugyanakkor mindig jellegzetesen magyar volt. Petőfi vagy Ady a legeurópaibb jelenség, mint művész. Nem akarom mondani, mint stiliszta is. Mert amit Petőfi megcsinált, az a népiesség, a világosság irodalma volt, ami jellegzetesen európai. Ahogy a francia és az angol. Tehát Ady és társai, beleértve még Móriczot is, európai szintűek voltak. De amit kifejeztek, az anyag, amit meggyúrtak, az volt magyar. Ebből a szerencsés találkozásból született aztán az, amit valóban méltán klasszikus nagy magyar irodalomnak tudunk nevezni. Idevág még Kemény Zsigmond, Eötvös József, szóval mindnyájan – ismét azt kell mondanom –, hogy nincs olyan magyar író, aki ne állta volna meg műveltség, kifejezés dolgában az európai színvonalat.

SIMON I.: Amikor a húszas évek elején, talán még huszonötben is Párizsban voltál…

ILLYÉS GY.: Még huszonhatban is.

SIMON I.: Még huszonhatban is, igen. Nyilvánvalóan akkor hatással voltak rád, formai értelemben is, nyugati költőtársaid. Mikor volt az a pillanat, vagy mikor érezted, hogy az ő formájukat, azt a nyelvet te magyar értelemben nem folytathatod, nem tudod kifejezni vele magadat?

ILLYÉS GY.: Ezeket az izmusokat nem Magyarország termelte ki. Ezek igen bonyolult, igen nagy művészi szinten levő irodalmak s országok műveltségének a termékei voltak. Tehát akkor, amikor a szürrealizmus és a dadaizmus kiállt a teljes lerombolással, például az ország, a nemzet, a haza fogalmának elutasításával, ugyanakkor, amikor nálunk ezek még eleven tartalmúak voltak, nem lett volna helyénvaló ugyanazokat az elveket alkalmazni Magyarországon, mint amiket az ember költő ismerősei részéről megnyilvánulni látott Franciaországban. Megint azt kell mondanom: én is, ha már kérkedni lehet, bizonnyal európai műveltséggel jöttem vissza Magyarországra kb. ötévi távollét után; tehát a közlekedő edény az én igényemben is európai szintű volt. De amihez aztán hozzányúlhattam, az a magyar valóság volt. Ebből a kettősségből támadt megint valami, ami nemcsak rám jellemző, hanem majdnem valamennyiünkre, Németh Lászlóra, József Attilára, Szabó Lőrincre, Radnótira, de még a novellistákra és regényírókra is, Déryre, Illés Endrére, Tamásira.

SIMON I.: Lehetne-e akkor úgy mondani, hogy nektek nem lerombolni, hanem teremteni kellett egy hazát?

ILLYÉS GY.: Föl kellett építeni valamit.

SIMON I.: Ezt a hazát, most a szó osztály értelmében, az irodalom számára ti fedeztétek fel. Hogy látod ezt?

ILLYÉS GY.: Hát… elég különös mód volt az. Az egész modern, a Trianon utáni Magyarország a szociális szemléletet a diktatúra alatt kiadott propagandafüzetekből tanulta. Akkor fedezték föl, még az ellenségek is, hogy van burzsoázia, van kapitalizmus, van proletariátus. És ezek rögtön eleven, ható fogalmak voltak. De akik nem ebben a korszakban tanulták meg a társadalmi szemléletet, azok majdnem értetlenül álltak ezzel szemben. Én magam mosolyogva gondolok vissza rá, hogy a nálam ötvenszerte műveltebb Babits Mihállyal próbáltam megértetni, hogy vannak társadalmi osztályok. Képtelen volt megérteni. Pusztán azért, mert az ő édesapja bíró volt, igen magas állású bíró, akinek a törvény mindenki részére egyformán érvényes volt. Tehát, hogy lopni nem szabad, a proletárnak éppúgy nem szabad lopni, mint a kapitalistának. Ő nem is tudta megkülönböztetni ezeket az osztályokat. Mi, mint az egész nemzedékünk Nyugat-Európában is, ezt már készen kaptuk. A marxizmus benne volt a levegőben, nem kellett marxista szakkönyveket, tudományos könyveket olvasni ahhoz, hogy az embernek meglegyen az osztályszempontja. Magyarországon a leghitelesebben magyar a legszegényebb réteg volt. Tehát az osztályszemlélet és a magyarságszemlélet összevágott.

SIMON I.: Az előbb Babitsot említetted. Nagyon nehezen értette meg, hogy osztályok létezhetnek.

ILLYÉS GY.: Egyáltalán nem értette meg. Nem volt hajlandó elfogadni. Annyira igazságtalannak tartotta, hogy osztályok vannak. Tehát ezért tagadta.

SIMON I.: Babitsot elég korán megismerted. Mit szólt ahhoz, amikor te a hősökről beszélve arra biztattad a cselédeket, hogy lopjanak.

ILLYÉS GY.: Hát ennek érdekes háttere van. Abban az esztendőben, amikor én ezt a verset írtam, ő meghívott, hogy töltsem a nyarat esztergomi kis házában. Oda is mentem valóban. És mivel a terveim között volt, hogy ezt a kis eposzt megírom, és naponta fölmentem a kert sarkába, ott volt valami kis szaletliféle, ő meg lement a kert alsó sarkába, és ott középkori latinból himnuszokat fordított. Akkor adta ki az Amor sanctus című fordítás-gyűjteményét. Ebéd után a napi szórakozás az volt, hogy én fölolvastam ezt a valóban tolvajlást dicsérő verset. Már úgy értve, hogy a proletárnak, a szegény népeknek joguk van fondorlatosan is visszaszerezni azt, amit erőszakkal elvesznek tőlük. A tételes joggal szemben álló elveket hirdető versen végtelenül mulatott. Azért, hogy meg tudtam oldani, el tudtam fogadtatni. Ő közben aztán felolvasta a különféle Mária-himnuszokat.

SIMON I.: Ez azért is érdekes, így hallani is, mert ti egy megyéből származtatok. A miliő, ahonnan eljöttetek, nem osztályértelemben mondom, de a környezetet értve azon, nagyon hasonlított. És milyen nagy távolságból láttátok, majdnem szöges ellentétből, magát a magyar valóságot.

ILLYÉS GY.: Ő erről írt is, de ez nem jelenhetett meg. A cenzura kivette, amit a Puszták népé-ről írt, hogy ő ott élt, ugyanabban a környezetben, nemcsak abban a megyében, hanem mikor Szekszárdról Pécsre kocsizott, átment a pusztákon, és nem vette észre, hogy az más világ. Érthető volt, hogy van paraszt, illetőleg van föld, van aratás, ottan hajlonganak emberek kaszával, de azok között mi a különbség, ki a független, önálló paraszt és ki a cseléd, erről őneki valóban nem volt fogalma. Úgy hatott rá, azt hiszem, ő írta le, mintha afrikai népeket látott volna.

SIMON I.: Mégis mi volt akkor az a ráérzés, ami benneteket olyan gyorsan összehozott? Most nemcsak a személyedre és Babitsra gondolok. Hiszen Erdélyi a Nyugat-ban dolgozott, itthon te is a Nyugat-ban kezdtél publikálni és még sokan mások is. Szabó Lőrinc, azt hiszem, a Babitscsal való összezördüléséig szintén a nyugatosok közé számított. Te jobban tudod ezeket, hiszen végigélted. Mi tette, hogy a két nemzedék között olyan gyorsan megtörtént a szóértés?

ILLYÉS GY.: Mert mind a két nemzedék az ősi magyar irodalmat folytatta. Tehát, ahogyan az imént mondottam, a népies iskolára nem a népiesség jelző alkalmazható. Olyan értelemben, ahogyan ma általában a népieseket mondják, egy töredéke volt csak az irodalomnak. De azoknak sem az volt a jellegzetességük, hogy népiesek. Mert megállták népiességen kívül is a helyüket. Erre a nemzedékre az jellemző, hogy a magyarság sorsproblémáival foglalkozott, a magyarság nagy áramlatait akarta folytatni. Na, de ezt folytatta, amint az imént mondtam, Ady maga is, akármennyire szecessziós volt a stílusában, vagy szimbolista a vers formálásában. Az alapérzése Zrínyi Miklós érzése volt, hogy elvész a magyar, ne bántsd a magyart. És ugyanez volt maga Babits is. Nagy tragédia, hogy Ady halálával Babits egyedül nem tudta ezt oly erővel folytatni. Mert közben olyan elemek jöttek, amelyek kompromittálták a magyar nemzeti érzést. Az ellenforradalom kisajátította magának, hogy ő az igazi magyar, és mindazt, mondjuk, ami a magyarságot javítani akarta, és forradalmár volt, beleértve még Bartók–Kodályékat is, egyszerűen rebellisnek, destruktívnak bélyegezte, és kiiktatta az országból. Tehát hogyha valaki erre az álláspontra helyezkedett, akkor akaratlanul elismerte volna a másiknak az igazát. Babitsban megvolt a hajlam az igazi népiséget megtalálni. A második ének című népies színdarabját a tízes évek táján írta. Amikor még híre-hamva sem volt a mi népiességünknek. Nem igaz, hogy ő nem becsülte Petőfit. Azért, mert huszonhat vagy huszonnyolc éves korában írt egy csillogó esszét, amiben összehasonlította Aranyt és Petőfit, és megjátszotta azt a truvájt, hogy Petőfi a burzsoá, a kispolgár, és Arany a dekadens és a mindenben disztingvált… Mélységesen szerette és becsülte Petőfit, irigyelte szinte, ezt kell mondanom, az egyszerűségéért. Szóval, ami a két nemzedéket egyesítette, magától értetődő volt. Babits fölszabadultan, örömmel üdvözölte. Nem merném mondani, hogy a népiesség nem hatott rá. Hatott. Pontosan kimutatható, hogy attól kezdve, hogy ezekkel a magyar sorsproblémákkal jelentkező írók írtak, és a népies hangot hallatták. De azért, mert megvolt benne ez az igény.

SIMON I.: Találkozott egy másik ilyen igénnyel…

ILLYÉS GY.: Tulajdonképpen nem hatott rá, hanem fölszabadította. A versei attól kezdve olyan egyszerűek. A Jónás könyvé-t soha nem írja meg, hogy ha nincs ez a magyar néppel vagy Arany János, Petőfi hangjával ismét találkozó nemzedék.

SIMON I.: Az előbb említetted, Gyula bátyám, Babits érzékenységét. Hogy fel kellett csak szabadítani, ami a magyar sorsproblémák, a magyar nép iránt benne élt. Mi lehetett akkor az oka, hadd tegyem így fel a kérdést, hogy veletek ilyen gyorsan megtalálta a hangot, ugyanakkor ellentétek maradtak például Móricz és Babits közt? E kérdésekben? Vagy más kérdésekben?

ILLYÉS GY.: Természeti alapkérdésekben is nagy különbség volt kettejük között. De a lényeg mégis az, hogy Móricz túl vaskos volt, túl reális, azt lehet mondani, hogy néha naturalista is. Ezen már Babits a külföldi példái nyomán messze túljutott. Az ember ha összehasonlítja a Halálfiai-t, mondjuk, az Erdély-lyel, rögtön kiderül, hogy a majdnem áttételesen beszélő Babits kiken nevelkedett. Az angol regényírókon. Viszont Móricz éppen csak hallott valamit harangozni Zoláról; szerencsére Zola nem befolyásolta őt, csak fölbátorította, és csinálta a maga irodalmát, amely nagyjából a naturalista korszaknak felelt meg a magyar irodalomban. Tehát megvolt köztük ez az ellentét is már, arról nem beszélve, hogy Móricz azzal vádolta Babitsot, hogy nem ért a prózához, viszont Babits majdnem okadattal mutatta meg, hogy Zsiga bácsi nem ért a költészethez. Azok a költők, akiket Babits akart a Nyugat-ban érvényesíteni, nem nyerték meg Móricz tetszését. Azonkívül volt még más is. Babits zárkózott, szavait megválogató, a külsőségekre is elég sokat adó volt, ellentétben Zsiga bácsival, aki rögtön igen szabadszájúan, nagyon közvetlenül kimondta a véleményét. Kerülgetem, azért dadogok, hogy hogy mondjam: volt köztük anyagi dolgokban is eltérés. Egyforma summát adtak be a Nyugat alapjába; Babits, mint jól nevelt polgárfi, minden fillérről számadást adott. Zsiga bácsi csak kezelte a pénzt, egyszer csak vége volt annak az alapnak, és soha nem értette meg a krajcároskodást. Ilyen dolgok is voltak; azt hiszem, ez okozta, hogy a Nyugat-ból aztán kivált Móricz Zsigmond.

SIMON I.: A húszas évek végén, amikor ti mint nemzedék jöttetek, már akkor Babits szinte az egész Nyugat-ot, úgy, ahogy volt, rátok építette.

ILLYÉS GY.: Igen. Ez így történt. Őt megbűvölte Németh László óriási tudása. És a nemzedéket Németh László kezdte összekovácsolni. Nagy kár, hogy idő előtt abbahagyta, szóval olyan embereket kihagyott, akiknek később még ott lett volna a helyük. A nemzedéket kovácsoló cikkeket Németh a Nyugat-ban közölte, így akaratlanul a Nyugat-hoz kötötte ezeket az embereket.

SIMON I.: Hogyan értette meg, ha most visszagondolsz ötven vagy negyvenöt évre visszamenőlegesen, általában a Nyugat első nemzedéke a ti törekvéseiteket? Kosztolányival vitatkoztál.

ILLYÉS GY.: Kosztolányi nagyon nagy rokonszenvvel kísérte és egy-két alakját ennek a nemzedéknek igen nagyra tartotta. Nagyon érdekes, hogy József Attilát és Berda Józsefet. Kosztolányi aztán igazán a jól nevelt polgárfi volt, és ha fölidézed Berda alakját, a szabadszájúságában vagy pedig forradalmi eszméjét tekintve tőle épp különböző József Attilát, az ember elámul, hogy éppen Kosztolányinál találtak legmelegebb otthont.

SIMON I.: Nem az irodalmi értékeik szempontjából ítélte meg őket elsősorban?

ILLYÉS GY.: De, de feltétlenül. De mint – hogy mondjam? – típusok, az alakok is érdekelték, szórakoztatták. Őnéki nyilván, hogy ha Berda elment hozzá vacsorára, volt annyi, mint egy színházi este.

SIMON I.: Mint író is felhasználta.

ILLYÉS GY.: Ezt Berda is tudta, és – hogy úgy mondjam – szolgáltatta az anyagot.

SIMON I.: Az előbb említett Németh László-féle koncepcióval kezdett igazán összekovácsolódni ez a nemzedék. Ha most visszagondolsz rá, merrefele tudtatok mint nemzedék együtt előremenni?

ILLYÉS GY.: A szociális probléma volt a leglényegesebb, vagyis hogy ez lehet, azt hittük, ami egyesít bennünket, szintén Ady örökségeként. Adyt, mondom, stílusban folytatni nem lehetett, lehetett folytatni magyarságszemléletében. A kétségbeesett pesszimizmusból valami kiutat találni. És végül a társadalmi szemléletben: a proletariátus mellé való hozzáállás, a parasztság helyzetének a föltárása – ezek voltak azok, amiket ránk hagyott az előző nemzedék. Hogy miket kellene megvalósítani. És mi azt hittük, hogy ezeket valósítjuk meg. Lényegében nem azt csináltuk, de ez volt a keret. Senki nem mondaná meg, hogy Szabó Lőrincre hogy’ hatottak Ady proletárversei. Erre senki nem gondolt, ugye? És hogy mi a népiesség Szabó Lőrincben? Vagy Németh László mért fogta be a népiesek sorába Szabó Lőrincet is, és ennek nyomán még a népiesek ellenségeit is. Mondd, hogy ha van, ami a népiességnek az ellentéte Magyarországon, hát az, hogy mondjam, nem Szabó Lőrinc? József Attila inkább odatartozik a népiesekhez, mint Szabó.

SIMON I.: Visszatérve még Adyra. Azt a gondolatát, vagy inkább azt a tettét, hogy küldte a frigyládát a munkásosztálynak, mint feladatot, ti már tudatosan tovább akartátok vinni?

ILLYÉS GY.: Mi vittük oda a frigyládát, ahol nem kellett. A Népszavá-nak és az akkori szociáldemokrata pártnak nem kellett az egész népiesnek nevezett tömörülés, idegennek tekintette. Nem beszélve arról, hogy idegennek tekintette még József Attilát is.

SIMON I.: Én nem is ilyen értelemben gondoltam, mert ez valóban így volt. De nem véletlenül beszéltél a puszták népéről, hogy a műved címével fejezzem ki magamat. József Attila a város pereméről, sőt Szabó Lőrinc a kispolgári szorongásról és a dühről és a…

ILLYÉS GY.: …a proletariátus igazáról is. Szabó Lőrinc életműve tele van a szellemi munkásnak nevezett proletárréteg bajainak az ábrázolásával.

SIMON I.: Igen. De mennyi volt ebben a tudatosság? Hogy a nemzedék együtt ezt a fajta osztályszemléletű, de mégis homogén nemzeti irodalmat teremti: tudtátok ti ezt akkor?

ILLYÉS GY.: Nem. Nem. Akkor mindenki, aki egyáltalában irodalommal foglalkozott, legalábbis szocialista volt. Olyan fiatal írót nem ismertünk, aki reakciósnak mondta volna magát. Voltak, mondjuk, nagyon tétován katolikus irodalmi próbálkozások, de annak igazi nagy írója nem akadt. Hát mondj egy ilyent…

SIMON I.: Nincs, valóban…

ILLYÉS GY.: Rónayék föllépéséig Sík Sándor volt, aki mondjuk, a legértékesebbet nyújtotta, aki viszont nem volt a mi nemzedékünk tagja. Hogy szociális problémákkal foglalkoztunk, az a levegőben volt. Az elől nem volt kitérés. Az volt a kor problémája. Tehát nem mi hoztuk. Azért mondom: nem volt olyan író, aki legalábbis ne szocialistának vallotta volna magát. A magyar sorsproblémákat megfogalmazni roppant nehéz volt, mert a forradalmak, melyeket külső erővel levertek, képviselték az Ady-szemléletű magyarságszemléletet. De ezt nem lehetett itt folytatni… hogy fejezzem ki pontosabban? Leverték a forradalmat, a 18-asat és a 19-eset egyaránt. A radikalizmus éppúgy vereséget szenvedett, mint a szocialista-kommunista mozgalom. Most ezek képviselői mind elhagyták az országot, vagy legalábbis ellenzékbe vonultak. Ezekhez kellett hű lenni. Viszont ezek nem tudták folytatni, és nem is akarhatták folytatni a magyarság sorsproblémáinak a tárgyalását, mert ezek az akkori Csehszlovákiában és Romániában találtak otthont.

SIMON I.: Nagyon érdekes a gondolatmeneted. De visszatérve újra az irodalomhoz, fiatal korodtól kezdve részt vettél a Nyugat szerkesztésében is, Babits mellett. Hadd kérdezzem meg: milyen kritériumok alapján szerkesztettél? Hogy’ válogattál, most a minőséget persze beleértem, mi volt az elsődleges szempont, hogy valakit elfogadtál és támogattál a Nyugat-on belül?

ILLYÉS GY.: Csakis a minőség. Semmi más. Erkölcsi minőség is.

SIMON I.: Világnézeti…

ILLYÉS GY.: Természetesen volt ilyen. De hogy ha valaki nem az én világnézetemet követte is, de minőségileg nagyon jó volt, például Márai Sándor, aki az egyetlen nagypolgári írónk, s akinek az édesapja bankár volt, és maga igen gazdag körülmények között nevelődött föl, volt köztünk ellentét, de nem emiatt. Tehát teljesen a minőséget néztük. Különben Ignotusnak volt a jelmondata annak idején, hogy egyetlenegy kritériumot ismer: akármit írsz meg, hogy ha jól megírod, akkor már rendben van. Én ezt így nem vallottam teljesen. De viszont nem is volt nagy probléma, mert hiszen, mondom, az egész nemzedék, Pap Károly és Gelléri, Fenyő László, Komlós, vagy ahova néztél, mind szociális szellemű volt.

SIMON I.: Ott voltál a Nyugat-nál. De ugyanakkor olyan súllyal és erővel dolgoztál a Válasz körével is együtt. Hogyan tudtad ezt a kettőt, ha most utólag visszanézel, összeegyeztetni?

ILLYÉS GY.: Abban az időben ez elképzelhetetlen volt. Engem annak idején kétkulacsossággal vádoltak. Az égvilágon semmi ellentétet nem éreztem. Nemcsak egyszerre voltam a Nyugat szerkesztője és a Szabad Szó belső munkatársa, a majdnem legalacsonyabb nívón élő parasztság hetilapjáé. Ebben én magam semmi ellentétet nem láttam, és azt hiszem, hogy engem igazolt az idő. Ha valaki visszanéz erre a korszakra, elámulhat, hogy hogyan kaphattam meg a kétkulacsosság vádját, amikor a Nyugat-ban pontosan azt írtam, amit a Válasz-ban és a Szabad Szó-ban.

SIMON I.: Igen…

ILLYÉS GY.: Mindenhova írtam, ahova lehetett írni, illetve ahol megbízható és jó társakat láttam.

SIMON I.: Sosem volt olyan belső problémád, hogy választani kell, hova inkább?

ILLYÉS GY.: Nem. Nem volt.

SIMON I.: Egyben láttad az egészet…

ILLYÉS GY.: Igen… Igen…

SIMON I.: A harmincas évek végétől, 1937-től, 38-tól kezdve, eléggé nehezedett a helyzet, nagyon súlyos nyomás érte a magyar társadalmat, sőt az egész nemzeti problematikát is. Érdekes módon szálazódtak szét ezek a korábban még jobban összesodort szálak. Egészen 44-ig, azt hiszem, míg a Magyar Csillag-ot be nem szüntették, végig dolgoztál, és ugyanazzal a gárdával tudtál dolgozni, holott maga a gárda eléggé széles mezőben sodródott szét.

ILLYÉS GY.: Igen. Ez a bizonyítéka annak, hogy tulajdonképpen egységes volt ez a nemzedék; nem voltak népi írók és urbánus írók, hanem mind hozzánk tartoztak. A múltkor valakivel beszéltem, azt kérdezte, hogy kit tartok én a legérdekesebb népi költőnek? Zelk Zoltánt, mondtam… Meg se tud mukkanni, hogy ha nem Szatmárról beszél. Az ilyen problémák mondvacsinált problémák voltak. Etikettet ragasztottak fel egypár irányzatra, de azok külső etikettek voltak. Lényegében az volt a jó irodalom, amely nívós volt, és közben az itteni problémákat dolgozta föl, vagyis a magyar sorskérdésekhez is bátran hozzányúlt. Vas István is velünk tartott.

SIMON I.: Melyik esztendő volt a legnehezebb, a legnyomasztóbb neked mint szerkesztőnek, mint költőnek, írónak, közéleti embernek?

ILLYÉS GY.: Azt hiszem a 38–39-es, amikor még a háború nem tört ki, de már itt volt a kísértés is, amikor az emberek még, nem mondom, hogy elmehettek nyilasnak, de már voltak, akikben nem volt elég ellenállás. És akkor elég keményen kellett a szabad magyar szemléletet képviselni; csak azt tartottuk jó írónak, aki a magyar irodalom szabadságeszméihez hű.

SIMON I.: A Nyugat-ban is és egyéb publicisztikai munkádban is nyilvánvalóan ezt vallottad.

ILLYÉS GY.: Ezt meg lehetett csinálni. Illetőleg csináltuk addig, ameddig lehetett. Nem volt semmi hősi tett ebben. Mikor a Nyugat-ot betiltották, és a Magyar Csillag-ot mégis úgy-ahogy meg lehetett teremteni folytatásul, volt annyi erkölcsi és tehetségi készlet az országban, hogy kitűnő folyóiratot lehetett volna csinálni, hogy ha nem jönnek be a németek.

SIMON I.: Hogyan jutott eszedbe a szekértábor gondolata?

ILLYÉS GY.: Magától értetődő volt. Amikor minden oldalról fenyegetve volt már a magyar szellemi élet, hát akkor legalább együtt harcoljunk, vagy együtt essünk el, gondoltam.

SIMON I.: Na, jó, de nem féltél? A kommunista Lukács Lászlót közölted abban az időben. Nem volt benned semmi feszengés, hogy rád csapnak Horthyék vagy a jobboldal?

ILLYÉS GY.: Hát annál még sokkal nehezebb esetek is voltak. Darvas Szilárdnak majdnem pöre volt amiatt, hogy leleplezhetően kommunista verseket adott át, melyeket mi aztán közzétettünk. Nézd, akkor az embert legföljebb pörbe fogták, és hogyha egy írót nyilvánosan elítéltek két vagy három hónapra, nem volt olyan meggyalázó dolog abban az időben. Nekem volt nem tudom hány pöröm, Flóra tudná, neki van egy külön dossziéja; valami tizenkét pöröm volt, nemzetgyalázás…

SIMON I.: Igen, ezek a perek eléggé ismertek; de azért 43-ban, mondjuk, 43 végén már, vagy 44 januárjában, nemcsak arra lehetett gondolni, hogy kapsz két-három hónapot.

ILLYÉS GY.: Nem tudom. Könnyű volna most a vállamra tenni a hősiesség palástját, de semmi hősiességet nem éreztem. Sok probléma volt akkor, sok embert kellett menteni. Az emberek nagyon rossz anyagi helyzetben is voltak: sokan munkaszolgálaton. Én magam nem tételeztem föl, hogy a németek be fognak jönni. Azt tudtam már, hogy a németek elveszítették a háborút, mert – meg kell mondanom – az elején én úgy voltam németellenes, hogy azt hittem, hogy a németek fognak győzni. Nem örökre, azt nem hittem; de hogy tíz évre kezükbe veszik Európát, és tönkreteszik belsőleg is az ellenállási gócokat, akörül sok kételyem volt. 1943-ban már nem. Sztálingrád után én is világosan láttam, hogy másképp fog alakulni. De nem tudtam, hogy hogyan.

SIMON I.: Nagyon izgalmas korszak lehetett, most az alkotó szemszögéből nézve is. Engedd meg, hogy kérdésem visszavigyen újra a harmincas évek elejére. Lírai műveiddel kezdted s lettél közismert, országos hírű. Mi volt, ami elindította benned az epikust, a prózaírót? Hogy több műfajú író lettél.

ILLYÉS GY.: Azért, mert az emberek nem értették meg rögtön az első szólamban, amit mondani akartam. Azt éreztem, hogy nem elég hatásos, már nem irodalmilag, hanem országos hatású az, amit mégis mondanivalónak gondoltunk abban az időben; például a parasztság helyzetét.

SIMON I.: Úgy érezted, hogy a prózát könnyebben el tudod juttatni az olvasókhoz…

ILLYÉS GY.: Már nem tudnám megmondani pontosan. Prózát írni kínálkozóbb, mint verset. A vers az isten adománya. A prózához úgy hozzá lehet jutni, hogy az ember elmegy… ahogy te elmész tanítani.

SIMON I.: Rendben van, de akkor hadd kérdezzem mindjárt, hogy melyiket írod szívesebben?

ILLYÉS GY.: Hát a verset! A vers volna a nagy dolog, ha az ember még tudná csinálni.

SIMON I.: Ahogy látom, nagyon jól tudod csinálni. De prózát is írsz most is. Sőt drámákat.

ILLYÉS GY.: Igen.

SIMON I.: Van olyan műfaj, amiben nem dolgoztál!

ILLYÉS GY.: Nyilván van… Filozófiát nem csináltam…

SIMON I.: Az nem is kimondottan irodalmi műfaj.

ILLYÉS GY.: Te is… hát mindenki ír prózát. Az emberek azt hiszik, hogy az író olyan, mint a cipész, aki cipőt tud csinálni. Az író a mesterember. Mindent el lehet tőle várni. Egyszer asztalos, aztán kovács, azután pék, ami éppen szükséglet…

SIMON I.: 1945 után az újjáalakuló magyar irodalom a ti munkátokkal indult el. Azt hiszem,  Egy év  címmel jelent meg…

ILLYÉS GY.: Egy év címmel verseskötet. És akkor jelent meg a Válasz.

SIMON I.: Hogyan jutott eszetekbe, hogy nem a Magyar Csillag-ot, hanem a Válasz-t folytatjátok?

ILLYÉS GY.: Mert el tudtam képzelni, hogy fog alakulni majd egy pusztán irodalmi lap. Volt olyan is aztán. A parasztság számára akartunk mi egy nívós folyóiratot teremteni, és így csináltuk… csinálta Sárközi Márta és Flóra együtt a Válasz-t. Retikülből, a villamosban szerkesztették, mert Márta, Sárközi György özvegye intézte a nyomdai dolgokat. Hozzá futottak be a kéziratok, átadta, munkába villamosozva a kéziratot Flórának, én idehaza elolvastam, és visszaküldtem neki. Így történt, igen szerény keretek között. Nagyon sajnáltam, és nagyon végzetesnek tartottam, hogy aztán elvágták az életgyökereit a Válasz-nak. Nem akarom azt mondani, hogy betiltották, de lényegében ez történt. Nem kaptunk papírt, postai mizériák voltak; nem lehetett tovább csinálni. Nem beszélve arról, hogy aki a Válasz-ban írt, akaratlanul is fejére húzta az égő szenet.

SIMON I.: Milyen programot szerettetek volna, majd később kidolgozni a Válasz-nak? Merre szélesítettétek volna? Volt-e utánpótlástok akkor?

ILLYÉS GY.: Nagy. Nagy. Mindaddig, amíg nem volt kedvezőtlen körülményeket magával hozó az a tény, hogy valaki a Válasz-ban írt, egy európai szintű, magyar sorsproblémákkal foglalkozó, s elsősorban a parasztságnak az égisze alatt működő lap munkatársa lehetett. Tehát a parasztság problémáit kívántuk volna napirenden tartani. Szemben, mondjuk, a többi folyóirattal, amelyek elsősorban a proletariátusnak vagy a polgárságnak a problémáit tárgyalták.

SIMON I.: De nemcsak a népi írókra…

ILLYÉS GY.: Nem. Nem. Hiszen a versolvasó szerkesztő Szabó Lőrinc volt.

SIMON I.: Többek között Ottlik jelent meg benne…

ILLYÉS GY.: Igen. Mindenki dolgozott, egész addig amíg én magam… hogy mondjam… lebeszéltem embereket, hogy ne írjanak oda, hogyha karriert akarnak csinálni.

SIMON I.: …ennyire előrelátó voltál…

ILLYÉS GY.: Igen. Egész naiv, tudatlan költőket, akik akkor jelentkeztek először, azokat közöltük, hogy a figyelmet rájuk tereljük, és módot adjunk nekik, hogy aztán továbblépjenek.

SIMON I.: Jelentős tehetségek indultak ott. Pilinszkyre gondolok, Sarkadi Imrére…

ILLYÉS GY.: Igen. Igen.

SIMON I.: Gyula bátyám, az elmúlt tizenöt esztendőben hallatlanul sokat dolgoztál. Versesköteteid két-három évenként jelentek meg, drámáid, prózai könyveid…

ILLYÉS GY.: Sok?…

SIMON I.: Megnéztem az életműkiadásodban kétkötetes, összegyűjtött verseidet, hát, a vaskosabbik a negyvennyolc utáni kötet.

ILLYÉS GY.: Hogy ehhez mit szólok?

SIMON I.: Nem…, hanem… hogy úgy érzem, a negyvenes évek közepéig vagy mondjuk negyvennyolcig mindenfelé figyelő és sok munkát végző Illyés Gyula talán fölszabadult ilyen kötelezettségek alól, újra a költő kezdett szélesebben teret kapni a magad munkásságában.

ILLYÉS GY.: Bár így volna. Várom azt, hogy verset tudjak írni. Azt tartom a leglényegesebbnek, de azt hiszem, te magad is.

SIMON I.: Mi az, ami napjaidat kitölti mint munka? Van-e valami nagyobb lélegzetű mű, amin dolgozol?

ILLYÉS GY.: Szerencsére ilyen a próza. Az ember egy könyvet akkor is ír, amikor még nem vette kezébe a tollat, illetve a golyóstollat. Foglalkoztat két problémakör is. Egyrészt színdarabot szeretnék még írni egyet, azonkívül összefoglalni egy kicsit éppen a magyar sorskérdéseknek ezt a pesszimista oldalát. Annyiszor emlegették századokon át legjobbjaink azt, hogy a magyar nép meg fog semmisülni, hogy ha ez és ez a „ha” nem következik be. Ezek a „ha” kezdetű mondatok nem következtek be, tehát fölmerülhet nagyon komolyan a gondolat, hogy van-e még egyáltalában olyan értelemben magyar nép, ahogyan Zrínyi, Vörösmarty, de még Ady is elképzelték?

SIMON I.: Mondd, te hogy látod?

ILLYÉS GY.: Nincs.

SIMON I.: Miért nincs? Létezünk, vagyunk.

ILLYÉS GY.: Vagyunk, nem azok vagyunk, ahogy Zrínyi képzeletében, vagy Ady képzeletében is élt a magyarság. Hogy ne hangozzék mégis ilyen pesszimistán, már az elképzelésem az, hogy most kell megteremteni a magyar népet, tulajdonképpen az anyanyelvi alapon.

SIMON I.: Hogyan lehetne ezt úgy tenni, hogy valóban az egész nép tudomást vegyen róla, hogy ilyen feladatok állnak előttünk? Az irodalomra gondolok elsősorban.

ILLYÉS GY.: Igen. Írni roppant nehéz és roppant bonyolult, amikor ilyen kényes témáról van szó. Ugye? Tehát ehhez fel kell kötni a… lenge…

SIMON I.: …alsóneműt…

ILLYÉS GY.: Igen… igen. Hogy ne lehessen félremagyarázni. Egyrészt, hogyha azt mondom, hogy olyan értelmű magyarság nincs, ahogyan mondjuk ezelőtt százötven évvel is még megkövetelték volna, ahogy még Petőfi is elképzelte a magyarságot, ebből nem az következik, hogy nem lehet… ne lehessen meggyógyítani és megteremteni az utolsó pillanatban. Szóval, itt valahogy annyira akkumulálódnak a jelek egy nép fölött, hogy az alapprobléma ez. És majdnem csodálkozom mindazokon, akik nem ezzel foglalkoznak.

SIMON I.: Képesnek látod a fiatal nemzedéket, a tőletek fiatalabb nemzedékeket erre a nagy feladatra?

ILLYÉS GY.: Egypár emberben látom. De nem olyan tömegben, hogy ez – mondjuk – reménnyel töltene el.

SIMON I.: Bizonyos problémák azért egyre inkább fölmerülnek. Ha nem is versekben, nem közvetlenül a szépirodalomban, de vannak törekvések, hogy valóban a nemzet lelkiismeretéhez beszéljünk. A demográfiai zuhanás, vagy stagnálás inkább, például ma már közügy.

ILLYÉS GY.: Nem a nemzet tudatából estek ki, a szellemi élet felelős ezért. Azt hiszem, ha egyszer vissza fognak tekinteni e korszak szellemi életére, igen elmarasztalóan ítélik meg. Mint a 18. század második felének az irodalma, olyan stagnálásban vagyunk mi. Itt a szellemi életet érzem roppant nagy felelősség alatt.

SIMON I.: A legpregnánsabban drámai törekvéseidben mutatkozott meg, hogy mindig nemzeti történelmünk egyik sorsfordulóját, csomópontjait próbáltad valamiképpen tudatosítani vagy abból vontál le következtetéseket, tanulságokat. A történelmi folytonosság vagy folyamatosság ilyen értelemben is nagyon izgat. Az előbb említett drámád nem történelmi lesz?

ILLYÉS GY.: Nem. Az majdnem az élet értelméről és a művész helyzetéről, sorsáról, képességeiről, illetőleg hatékonyságáról szólna, hogyha meg tudom egyáltalában csinálni.

SIMON I.: Ha most valaki azzal fordulna hozzád: kedves Illyés Gyula, én elindulok a Marsra vagy a Holdra, vagy valami más égitestre, tessék nekem ideadni három könyvet a saját életművéből, amit a legjobban szeret. Melyik hármat adnád oda a műveid közül?

ILLYÉS GY.: Hát ez elég fogas kérdés. Egy kötet verset… Hármat lehet vinni?

SIMON I.: Hármat.

ILLYÉS GY.: Egy kötet verset, és akkor őseim iránti tiszteletből a Puszták népé-t, egy kötet tanulmányt.

SIMON I.: Nagyon érdekelne még engem, hogy ha visszatekintesz a harmincas évekre, kikre hívnád föl most a fiatalok figyelmét: kiktől tudnánk igazán sokat tanulni?

ILLYÉS GY.: Így fogalmazva tudok válaszolni. Hogyha visszagondolok valóban a harmincas évek tablójára, arra a nemzedékre, amelyik akkor összeállt, és közülük kit nem emlegetnek, elsősorban Pap Károlyra gondolnék. Akit igen nagyra becsültünk, sokat vártunk tőle, ebből nagyon sokat be is váltott. Nem hallom a nevét eléggé. Gellérit még valahogy emlegetik, de nem látom a hatását. Akivel a legszomorúbb sors történt, az Nagy Lajos. De még Tersánszky is. Nem jöttek rá egyiknek az ízére sem. Tehát amennyire benne van a nemzeti irodalmi tudatban Krúdy, mivel Krúdynak egyenrangú társa Tersánszky és Nagy Lajos, ez utóbbiaknak is benne kellene lenniök. De még nem jött meg az a divat, amelyik fölfedezze őket. Krúdy is rengeteg felületeset írt, novellát, napilapba, így írt igen sokat Tersánszky is. De Krúdy mély, nagy értékű írásai átsütnek még az apróbb írásain is. Ez nem történt meg Nagy Lajossal, sem Tersánszkyval. Ez a két ember, akiket legjobban fájlalok, hogy nincsenek eléggé bent a tudatban. Még ide sorolom Kodolányit is. Valahogyan politikailag látják, s szociográfiai szempontból ítélik meg inkább, mintsem művészi szempontból. Van egy nagy női írónk is: Kádár Erzsébet. Nagyon sajnálom, hogy Fenyő László teljesen elment. Nadányi Zoltánt nagyon nagyra becsülöm. Gulyás Pált.

SIMON I.: Hogyha a költői teljesítményekre gondolunk, talán az egy József Attila hatása az, amelyik bizonyos értelemben kimutatható volt, most az is kevésbé érezhető már. Én úgy érzem néha, mintha Sértő Kálmánba oltott Tristan Tzarákat növelne föl a kor vagy inkább a divat. De te hogyan látod ezt?

ILLYÉS GY.: Hát ez elég bonyolult kérdés. Rettegek attól, nehogy valami kemény reakciós állásfoglalásom legyen ebben a dologban. Azt érzem, hogy a magyar szellemi élet nem áll az ország állapotának a szintjén. A költők között is rengetegen olyasmit énekelnek meg, amelyre nem merném azt mondani, nincs szükség, mert ezt már Petőfi elítélte, és az ő nyomdokán súlyos volna továbblépni, de azt érzem, hogy ritkán volt korszak, amikor tehetséges költők ennyi nélkülözhető verset írtak volna. Írnának inkább kevesebbet, de lényegbevágókat.

SIMON I.: Miben látod a lényeget, Gyula bátyám?

ILLYÉS GY.: Egyrészt a közösségi érzést sehol nem látom. Az, hogy milyen helyzetben van a magyarság ebben a pillanatban, az irodalomból nem olvasható ki.

SIMON I.: Irodalmunk modernségét hogy ítéled meg? Az igazi modernségét?

ILLYÉS GY.: Az igazi irodalmi modernség az volna: teljes hittel írni azt, amit a hely és az idő kíván. Most úgy viselkedünk, mintha Franciaországban élnénk. Költői problémáinkat nem ítélem el. Nagyon üdvös és nagyon szükséges, hogy ilyen magaslaton álljunk, hiszen emlegettem éppen az imént a közlekedő edények törvényét, hogy a magyar irodalom mindig olyan ág volt a világirodalomban, amelyik a világirodalmi szintet mutatta. De azért a találkozást a magyar valósággal hiányolom. Ha valaki megnézné, mondjuk, a regényirodalmat, a színi irodalmat és a költészetet, hogy hogyan élt ebben a korszakban a magyar paraszt vagy a magyar munkás, ennek semmi nyomát nem látná, vagy legalábbis nagyon kevés nyomát.

SIMON I.: Sokat élsz Tihanyban. A nyarakat általában ott töltöd. Verseidből azt érzem, hogy más évszakok néha jobban izgatnak. Melyik a kedvenc évszakod?

ILLYÉS GY.: Az ősz. Magyarországon a legmegbízhatóbb évszak. Minden ősz hoz legalább három-négy angyalian derűs, kedves, kitűnő hetet. Csak nem lehet kiszámítani, melyikek lesznek azok. Szeptember elejétől október végéig vannak elszórva. Nálunk nincsen tavasz. Mindnyájan tudjuk, itt tél van, és hirtelen majdnem trópusi burjánzás és kánikula. Holott aki élt már, mondjuk, tengeri klímájú országokban, tudja, hogy milyen boldogság és milyen öröm az a három hónap, amikor se tél, se nyár, hanem a kettő között illatokat lehet érezni, kiskabátban lehet járni. Ezt pótolja Magyarországon az ősz.

SIMON I.: A számodra nehezebb évszakokat, mondjuk a nyarat, amit említettél, nem jutott eszedbe, hogy külföldön töltsd el?

ILLYÉS GY.: Soha. Én benősültem Tihanyba – a szülőföldem elég közel esik a Balatonhoz –, Flórának, a feleségem szüleinek van ott egy kis nyári háza, abba szoktam lemenni, mikor az iskolai év már megengedi. De azelőtt telet is töltöttem ott. Nem teljes telet, de két-három zord fagyos hetet kivéve, lent voltam. Úgyhogy fűteni is lehet abban a házban.

SIMON I.: A magány nem zavar a munkádban?

ILLYÉS GY.: Nem.

SIMON I.: Szeretsz elvonulva dolgozni.

ILLYÉS GY.: Igen. Igen.