Adottság és lehetőség*

Az elmúlt esztendő legizzóbb magvú vitája – irodalmunk jövő útjairól – a pozsonyi Irodalmi Szemlé-ben folyt le, illetőleg indult meg, mert hisz az összefoglaló még hátra van. Nem az ottani magyar írók vitáznak. Ők csak szívélyes és okos házigazdák. A körkérdést Németh László jó kétíves helyzetföltárása nyitotta meg; időrendben az utolsó hozzászóló Féja Géza.

Egy létfontosságú téma szorult-e vajon a perifériára, vagy a helytelen értelmű periféria van-e szűnőben s csak a kilométer szerint messzebb élők kapcsolódnak be természetesen a központ gondjaiba? Azaz, gazdagodásunk vagy szegényedésünk jele-e ez vajon? Erőnk, vagy éppen ellenkezőleg gyengeségünk tüneteként vegyük-e számba, hogy nemcsak irodalmi, hanem egész szellemi holnapunk lehetőségeinek megtárgyalása ott kap teret, ebben a folyóiratban, melynek láthatóan még a jó nyomás, a jó papír is probléma s melynek nyilván egyéb nehézséggel is meg kell küzdenie? Én szeretem az ilyen ellentéteket. Szememben ez a pozsonyi tünet az egészségesedésre vall. Nem is egyedülállóan. Ki nem kapta kellemes meglepetéssel fejét a kritikai fénycsóvákra, melyek mintegy oldalról csaptak a pesti centrumba Újvidék két magyar folyóiratából? Még akkor is, ha vitára meghökkentéssel serkentettek! Ki ne nézné respektussal az erdélyi magyar írók körültekintő munkásságát, hogy a maguk külön fészkét azon a nem tegnap óta szélfútta ágon olyan rangra emeljék, mint amilyen az legutóbb Tamási idején volt?

Mindez tőlünk fokozott tárgyilagosságot kíván; az alapok újrarendezéséről van szó. Sosem kell olyan szigorúan eljárnunk a számbavétel körül, mint amidőn az adottság valóban lehetőséget kínál. Rengeteg erőt gyalogoltunk el a nem jól megmért lehetőségek útján.

 

 

Németh László hatalmas tanulmánya, mely fél évszázad távolából Babits gondjaira ad választ (azon a szinten, melyre Babits is Vörösmarty nyomán emelkedett), nekem, elolvasása végén, egy nemrég hallott termelőszövetkezeti vitát juttatott emlékezetembe. A szövetkezet tagjai gyümölcstermelésből, illetve gyümölcsértékesítésből akartak zöld ágra vergődni. Erre volt kitűnő földjük, kitűnő piacuk. Beültették a határt, tárolót, hűtőházat építettek, csomagolóműhelyeket rendeztek be, bizakodva néztek a jövőbe, mert hisz mindenre gondoltak. De mire gyümölcsük lett, minden elavult; még a piac igénye is megváltozott. Csődbe mentek. Épp azért, mert bíztak.

Ilyenformán vagyunk irodalmunk adottságaival s lehetőségeivel is. Ilyenformán nézem én még bizakodásunkat is. A legindokoltabbat, a legjogosabbat is.

Szavakat ismétlünk, melyeknek jelentését vállalkozásunk elején sem tisztáztuk. Világirodalmi helyről beszélünk például újra és újra anélkül, hogy megvizsgáltuk volna e fogalom tényleges aranyértékét; hogy mit nyernénk vele; hogy mit érdemes áldoznunk rá.

Németh László gondja is ide sarkallik. A világban való helyzetünkre.

Nincs magyar, aki ha kezébe kerül bár csak olyan méretű szellemtörténeti enciklopédia, mint a kis Larousse, ne tenne benne próbafúrásokat Petőfi, Arany, Vörösmarty, Liszt megkeresésével. Mindezek – már az én diákkorom idején benne voltak a kis Larousse-ban. Hozzájuk társult rendre Ady, Bartók, Móricz is. Ebből azonban egyáltalán nem következett, hogy klasszikus szépíróink közül bárki is bekerült a világirodalomba.

A fogalom helyes értelmezése szerint ugyanis világirodalmi helye annak az írónak van, akinek puszta neve említése élményt idéz föl: elolvasott művet, megismert irányzatot. Bossuet világirodalmi író. A mögötte semmiben el nem maradó Pázmány nem az, és – ismertethetnénk bármennyire – már sohasem is válhat azzá. Seregestül vannak íróink, akik megütik a világirodalmi mértéket. De ahogy Balassit, vagy Pázmányt nem, akként, mint kiderült, tán már Adyt sem iktathatjuk a neki megfelelő helyre. Ezzel számot kell vetnünk, mégpedig különösebb búsongás nélkül. Mert egyrészt nemcsak mi vagyunk így a klasszikusainkkal. Ez a sorsa a horvát, a cseh, sőt a lengyel Csokonaiaknak, Berzsenyieknek, Kölcseyeknek is.

Másrészt meg nem vizsgált tétel az is, hogy ezúttal valami rendkívüli károsodást szenvedünk.

Sokan világirodalmi helyzetünk igazságosabb alakulásától ugyanis még holmi gyakorlati eredményeket is reméltek. Ha ennél meg ennél a békeszerződésnél halhatatlanjainknak is lehetett volna ható szava mellettünk! Nem hiszem, hogy esetünkben egyetlen cikkely is másképp fogalmaztatott volna. Ha 1918 után Liszt, 1945 után Bartók nem szerzett egy vonásnyi megértést, nem valószínű, hogy mondjuk Krúdy, Nagy Lajos vagy Kosztolányi szerzett volna. Vagy szerezne. Megvédett vajon csak egyetlen görög telepet a lausanne-i béketárgyaláson a görögöknél a pajzs, melyet – Homérosz kalapált?

Mi magunkért kell világirodalmi rangúaknak lennünk. És elsősorban is a saját szemünkben.

Alig hat rám érvelés ellenszenvesebben, mint azoké a hírlapi magánlevelezőké, akik utcáink elhanyagoltsága ellen azért emelik föl szavukat, mert azon a társaságukban levő külföldi szeme is megakadt; akik a sör langyosságát, az autóbuszok túltömöttségét is párizsi vagy londoni nézőpontból érzékelik. Az elhanyagolt város magyar mivoltomban sújt le, a rossz kiszolgálás ellen mint a magyar társadalom tagja tiltakozom. Elsőrendű világszínvonalú magyar irodalomra nem másokért, azaz nem hiúságból vagy sznobságból tartok igényt; csakis a magam és a népem érdekében.

Mindezt hosszú esztendők nem kellemes tapasztalatai mondatják velem ilyen kereken.

 

 

Mint annyi nagy témáját, Németh László ezt is remekül kimerítette a maga előre-hátra sugárzó tömör mondataival. Így alapjában mélyet bólintok mindarra, amit irodalmunk külső és belső helyzetéről mond. Véleményem csak a tennivalók sorrendjét illetően tér el az övétől.

Még csak világirodalmi esélyeink egy közelebbi övére vessünk egy pillantást.

Hogy népeket a nacionalizmus milyen bűnökbe sodorhat, arról a Duna menti nemzetek közül épp a magyar szellemi élet kapott tüzetes leckéket haladóbb irányzatú bírálóitól a második világháború után. Oktató hevületre ritkán volt ilyen kevés ok. A körülöttünk élő másnyelvűek megbecsülése – adott esetben a védelme – már a Nyugat, a Huszadik Század vezérelvei közt ott volt. A Válasz körének pedig valóságos jelmondata lett, hogy vigyázó szemünket ne Párizsra vessük, még kevésbé Londonra vagy New Yorkra, hanem szomszédaink fővárosaira. A második világháború utáni magyar szellemi élet nemcsak a jóhiszeműen nyíló szem, hanem a kézfogást kínáló kéz, az ölelést kínáló kar mozdulatában volt.

Lehetett része ennek a rajongó magatartásnak is abban, hogy tudatába ennek a szellemi életnek, szinte a mai napig nem jutott el az, amit a vártak helyett valóságosan kapott: hihetetlen híreket, itt faluvezetők tönkön toporral való lefejezéséről, ott az értelmiség modern gettóba zárásáról, amott parasztok vonatszámra történő elhurcolásáról oly körülmények közt, amelyre a hitlerizmus adott példát, dolgozott ki szörnyű módszert. Ábrázoltunk hideg napokat, pontosan megállva mindig ott, ahol azok miatt éppoly ártatlanok dermesztő heteket szenvedtek. Miközben valamiféle madárnyelven sose folyt hangosabban valamiféle szellemi érintkezés a bankettre betolt mozifelvevőgép előtt, majd a vásznon az íróknál sokkal tájékozottabb nézők homlokráncai előtt.

Én a legjobb szerb költővel sétálva a Kalimegdán bástyáiról vethettem egy körpillantást a dunai népek irodalmi egymásratalálásának, művészi érintkezésének valóságos képére. Bárki utánam csinálhatja, négy-öt ország összehasonlító könyvtár-statisztikájával kezében. A Kárpát-medence irodalmi közeliségének hőfoka rég nem nő az idővel. Már Adyék korában nem volt oly erős, mint Kollár és Vitkovics idején és az is csökkenés Zrínyi, Balassi, majd a néprománcok évszázadaihoz képest. Akkor értettük igazán egymást, akkor voltunk igazán együtt, amikor nem írtunk.

Eredményes változás itt sem tőlünk indulhat. A keveset, amit egy-egy generáció ilyen dologban tehet, mi csökkenően is megtettük.

 

 

Nem a büszke magyarok válfajába tartozom, arról tán már elég tanúságot tettem. Sőt. Ugyancsak. De van mégis egy határ, amidőn a megszégyenülés már munkaakadály. Nem szellemi vetélkedő az, semmi köze nincs a versenyfutáshoz annak a szaladásnak, amelyet olyan szekér után teszünk, amely – ő tudja miért – konokan nem vesz föl bennünket.

Véletlenül viszont azok közé tartozom, akiknek feje köré a hazai jóakarat meg-megfonja a világhír koszorúját. Még ha ez valónak bizonyulna, még ez is csak hír s nem hely a világirodalomban. S itthon fokozottan kötelez az igazság európai szintű ábrázolására.

Mindezt nem fájdalmasan írom, hanem szinte elégedetten. Egy tüskét szeretnék kihúzni a talpunkból, egy terhet levenni a vállunkról, egy fölösleges gondtól megszabadítani a jobbak energiáját. Annyi szép és fontos gond, föladat és út vár ránk.

De ne legyen félreértés. Persze hogy megvan minden jogosultságunk világirodalmi helyre.

De ezt a jogosultságot nem a mi dolgunk érvényesíteni.

A mi dolgunk más.

Persze hogy csak lépések választanak el bennünket, hogy Európa szólótagjai is legyünk, hogy belépjünk a mesés Grál-kastélyba.

De amilyen mértékben mi magunk akarjuk megtenni azokat a bár utolsó lépéseket, a Varázs-vár olyan mértékben libben tovább délibábnak.

Legjobbjaink – már Balassitól, Zrínyitől fogva – úgy viselkedtek, mint kik annak tudják magukat, amik ténylegesen voltak is: a kor teljes irodalmának messzire delegált tagjaiként. Itt helyben végeztek Európa-méretű munkát.

Ide törtek be.

Propagandaszerveink sajátjukként végezhetnek igen hasznos munkát: irodalmi termékeinkből is piacra juttatni, ami exportképes, természetesen nem az ő, hanem a fogyasztók véleménye szerint. Külföldre került anyanyelvtársaink saját értéküket fokozzák, ha segítik megvilágítani annak az országnak a rangját, melyet már csak az igazmondás, a férfiasság, a lelki elegancia törvénye alapján is vállalniok illik.

Ezek működése azonban – főleg a propagandaszerveké – néha épp azáltal vet akadályt, amivel előre akar törni. Semmi sem késlelteti úgy, hogy Budapest szép város legyen, mint az, ha most, amikor még csak lehet, máris gyönyörűnek zengjük. Egy-egy könyvünk külföldi sikerét úgy ábrázolni, hogy végre „betörtünk”, magát a megálmodott hódítást késlelteti: fölment a gondja alól.

Vannak sikereink. Gara László megszállt munkássága nem volt hiábavaló. A fél tucaton is fölül van azoknak az élő íróinknak a száma, akit a szellemi élet igényesebb nemzetközi fórumán vagy társaságban mint közismertet illik említeni. Ezen a téren nem vagyunk hátrább a szomszédos országoknál, nem hátrább a hozzánk hasonló számú népeknél. Sőt. Érvényesülésünknek nem kis akadálya nyelvünk egyedülisége, a fordítás nehézsége, ez is kétségtelen. Én mégsem erre irányítanám a buzgalmat. „Van érdeklődés, volnának kiadók, hisszük, hogy művek is…” – mondja Németh. Szerénység van ebben a „hisszük”-ben, vagy kétely, ne keressük.

Ebben a pillanatban vannak valóban ilyen művek. De lesznek-e és milyenek? Irodalmunk jövőjéről elmélkedve én ide központosítanám a kérdést. Megfelel-e a magyar irodalom, helyesebben szólva megfelelnek-e a magyar irodalmak, az egymástól látszólag már-már organikusan elvált részek, annak az igénynek, ami tőlük világirodalmi szinten elvárható? Mert föladatuk óriási. Van ezek közt a feladatok közt még nem irodalmi is, mégpedig olyan, amelyet ma csak az irodalom tarthat fölszínen. Olyan tudat-teremtés, egyebek közt, aminőről literatúránk a reformkor verbuválódása idején adott példát.

A világon ma tizenötmillió a magyar anyanyelvű. Mennyi lehet a magyarul is beszélni tudók száma? A tizenötmillió is óriási olvasósereg. Betűéhsége, ha egyszer fölébred, a közönségesnél is fokozottabb lesz, hisz elvált csoportok várnak értesülést, erősítést, tapasztalatcserét egymástól.

Ez izzó, friss szellemi életet ígér – főleg, ha szerephez jutnak benne a nem magyar származású magyarul tudók és a magyarokat ismerő másnyelvűek.

A világirodalomban sosem az kapott helyet, aki világirodalmi helyre pályázott. Ennek epigon a neve. Hanem az, aki a maga helyén végezte el a saját ideje által rámért munkát úgy, mintha a világirodalom nevében csinálná.

A megbántottság nem kis erő. Hogy mit lehet ismeretlenül, félreszorítottan, sőt gáncs közepette megteremteni tökéletesre, arra épp korunk diadalmas művészeti áramlatai a példák: milyen körülmények közt készült el még a 19. század végén az impresszionizmus, a rimbaud-i, mallarméi iskola.

A föladat pedig, a munka?

Képzeljük el, ami ma elképzelhetetlen, s ezáltal töméntelen torz jelenségre, de tennivalóra is fényt vet: egyesülnek egyszer, ha csak egy konferenciára is a magyar irodalmak írói. Mit lehetne tanácskozásaik alaptémájául ajánlani? Azt, amit Adynak a magyarság szétszóródásáról mondott jóslatában Németh László a legsúlyosabbnak tart: „S még a Templomot sem építettük meg” – próbáljuk tehát most megépíteni? Túl nagy vállalkozás volna? A kőhordás hozzá semmi esetre sem.

Az a tragikusan megirigyelt Templom is így készült, hitből és hűségből, távol Jeruzsálemtől.

A szörnyű ragályról, amely a 20. századi emberiséget úgy lepte meg, mintha a középkor egy gyógyíthatatlan leprája, illetve tömegőrülete tért volna vissza, mi tudunk tán leghiggadtabban beszélni. Fertőzetén a múlt században átestünk, úgy akkor is, hogy szellemi életünkbe alig hatolt be. Áldozatok pedig oly mértékben lettünk, hogy hatásos orvosszer-keresésben bő tapasztalatot nyújthatunk.

Túl nagy vállalkozás?

A perspektíva teszi azzá.

Talán bízhatunk végre az időben és az ő rendjében. Ha mi, Duna menti népek, kiket épp Németh László volt képes kezdettől fogva oly közös égbolt alatt látni, ezekre a tennivalókra irányítjuk figyelmünket, nyújtunk valami olyan sajátosat, amelyre fölneszel a világ, amelynek irodalmi alkotásait magától értetődően iktatja magába a világirodalom.

A jó fazekas, miközben a korongon formál, a jó kovács, miközben az üllőn kalapál, nem a rendelővel gondol; azzal, amit csinál. Mert hisz a jó mesternek a rendelő kívánsága is már eleve az ujjbögyeiben, az izmaiban van. Kicsiny ez a mi magyar műhelyünk, kicsinyek errefelé mind a műhelyek, de rendelőnk, úgy tetszik, mégiscsak a hatalmas emberiség.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]