Váci Mihály világa és költészete^*

Váci Mihály annak idején engem tisztelt meg azzal a hálás végeznivalóval, hogy az irodalom ajtaját, amikor végre kopogtatott rajta, megnyissam neki. Kaptam tőle egy borítéknyi verset, a kezdő írók szokásos mondatával: döntsem el, lehet-e helye a magyar költők közt.

Irodalomtörténeti ténykedésem húsz percig tartott. Elolvastam a kéziratot, fölhívtam egy folyóirat szerkesztőjét, írtam néhány sort a szerzőnek, szándékosan rögtön a teendőkről beszélve; a véleményt nem a jelentkező műveinek dicséretével, hanem személyének kezelésével tudatva. Így kezdődött: Kedves Kartársam.

Megismerkedtünk személyesen is. Aztán jó ideig nem találkoztunk. Mindketten éreztük, suta dolog volna ezt az irodalomra tartozó meleg találkozást személyes barátkozássá alakítani át; rontaná az előbbi hitelét, őszinteségét.

De mégis összebarátkoztunk, családilag is. Amikor első kapcsolatunk feledésbe mehetett, mert oly természetes lett Váci Mihály helye a magyar költők közt; amikor mintegy irodalommentesen érintkezhettünk, tisztán személy szerint. A sors tehát kétszer ajándékozott meg Váci Mihállyal: miután megkedveltem mint költőt, megkedveltem mint embert is őt. (Őket. Sosem tisztáztam, s az ő jelenléte nélkül most már nem is akarom tisztázni azt a – már a baráti érintkezéskor támadt – sejtelmemet, hogy bemutatkozásra szánt verseit nem is ő küldte hozzám, hanem a felesége, az ő tudta nélkül. A küldemény nem jutott azonnal a kezembe, vidéken voltam. Amikor fölbontottam, mellette volt már a választ nógató tapintatos levél, ez már a férje érzékenységét óvó feleség részéről: aki viszont ekkor azt rejtette homályba, hogy nemzedékének egyik kiváló irodalomtörténészével azonos.)

Sem ekkor, sem később nem gondoltam, hogy Váci Mihály pályafutásának ügye még egyszer írásra késztet. Ha jóslatként hallom, hogy egyikünk elparentálja a másikat, nyilván arra gondolok: egyvalakinek tollából bizonyos, hogy jó szót kapok a sírra. És íme, most az a végeznivalóm, hogy a pályát, melyet megnyílni segíthettem, eredményei összefoglalásával lezárjam. Ám, ha szerepem annak idején olyasféle volt, mint aki egy sötét szobában átfordítja a villanykapcsolót, a hasonlat folytatása nem az, hogy most tehát csavarjam le azt a lámpát. Hanem az, hogy tovább forgassam, egy csillár minél több égőjét kigyújtsam.

Pályafutásának rövid – mindössze tizenöt évnyi – nyilvános szakasza alatt Váci Mihály beváltotta, amit a jelentkezés verseivel ígért. De többre készült, igényével, képességeivel egyaránt. És tájékozottságával, műveltségével.

 

*

 

A „modern” költészetnek – mert hisz minden jó költészet modern – szürrealizmus hajtotta hullámai úgy futottak előre, hogy szinte a teljes feledésbe tiportak egy, a jövő felé éppoly frissen törő taréjáramlatot. Whitman volt a távoli Neptunusa. A mozgalom még nevet is csak Franciaországban kapott. Unanimizmusnak hívták, és még Éluard is büszkén vallotta, őt ez az áram hozta a modern vizekre.

Az unanimizmus szótárilag közös lelkűséget – tehát nem lelki közösséget – jelent; költőileg: hogy ne egy-egy lélekről és sorsról beszéljünk, hanem arról a lélekről – és sorsról –, amely mindannyiunkban egy.

Valahányszor a valóság fölötti – a szürrealista – költészetből kiütközik valami e világi, emberi, valami valóságos: ez az unanimista örökség jut napvilágra.

Hogy milyen költők legyünk, az Váci Mihály föllépésekor az induló tollforgatók számára választás dolga volt. A világirodalom új s új irányzatait a napilapok is bőven ismertették; bőven ahhoz, amitől a tehetség megszárnyasul. A művészi eszközök és fogások könnyen el- és kisajátíthatók voltak; a rengeteg izmus kínálta lehetőség csak attól volt gazdag, hogy más és más; a tömérdek iskola külön-külön mind iskolásan egyszerű leckét adott az érdeklődőnek a behatolásra, a vállalkozó kedvűnek a termelésre. Persze az ide-oda kapkodásra is, annak, akiben a kifejezés természetes vágya nem jutott még egyensúlyba az érvényesülés éppoly természetes vágyával.

Versei első bemutatkozásakor Váci Mihály már tájékozott és eszközbiztos költő. Az indulás tananyagát – a jelen s a múlt (és a régmúlt) izmusainak iskoláit – már elvégezte még a tanyai, majd kórházi és szanatóriumi évei alatt. Költői szemlélete – a költő világszemlélete – kész. Ezzel ő alig rokonítható a korszak bármely izmusához. Ügye neki is a közösség, de bensőségesen. Bensőséges viszont úgy tud lenni, hogy nem magára irányítja a fényt, nem magába a figyelmet. Egy kései versének ez a címe: A sokaság fia. Az unanimizmus sugallhatott volna ilyen verscímet, az unanimizmus munkált ilyen költői világszemléleten. Tán az egyetlen izmusiskola, melyről Váci Mihály – kérdeztem később róla – íróinaskodása idején semmit sem hallott. Ráérzett, bontani kezdte a nemes ércréteget, melyet – mint említettem – éppoly értékes rétegek takartak. Az ilyenek a dolog természeténél fogva jobban rejtik a kincset, mint a puszta föld.

Ehhez a kincshez őt, akár a mesékben a legkisebb, leggyengébb fiút, a hűség vezette. A nála is kisebbekhez s gyengébbekhez.

 

*

 

Lehet értékmérője egy versnek az, hogy miről szól? Nyilván nem. S az, hogy mint vélekedik arról a költő, amit bemutat, vagyis – hogy így mondjuk –, mit szól ő ahhoz, amiről a verse szól? Az sem, bár itt már számolni kell, hogy az a körülmény is ízlést vonzhat és taszíthat, vagyis a költő szavához az olvasó is hozzászólhat, személy a személyhez, kívül a rejtelmes esztétika – a tetszéstan! – törvényein. Ezért mély ars poeticai tanács: minél pártosabban szólnál olvasódhoz, te költő, annál ékesebben szóljon a vers önmagáért: annál hitelesebben legyen költői is.

Váci Mihály erre tört.

Ezt is anélkül, hogy tudatában lett volna. Nem valamiféle fölismerés vezette. Annál is mélyebb. Itt is a hűség, a mese kívánalmai szerint.

Majdnem úgy győzött s kapott jutalmat, mint a mesehősök. Miután átment a próbákon. Mert kapta azokat is bőven; bővebben, mint bírta.

 

*

 

Mi a költészet birodalmába indulók jutalma? Nem más, mint a Kis Kondásé, a Lófia Jankóé. Meghódítani a tündéri lányt és holtodiglan-holtomiglan együtt élni vele a híres birodalomnak egyik felében: abban, amely a valódinak égi mása.

A tündéri lány a Költészet. Meghódítani pedig az képes, aki megkapja az Öreg Anyótól a verscsinálás nevű varázslás használati utasításait; (azt sem ingyen).

Tanulmányírók járnak majd utána, miként kapta s használta Váci Mihály ennek az üveghegymászó, sárkánylebíró varázslásnak a titkait.

Jól tudott szerkeszteni. Családi hajlamból értett a rajzoláshoz, a festménykomponáláshoz. Verseit egy csapásra befutja a szem, magába veszi az elme.

Puszta szóhasználat, hogy a költemény találó hasonlatait, a mélyet érintő összefüggéseit, a nevezetes korrespondenciákat is képeknek nevezzük. Ezek nem a festészetből származtak át, de erejük ezeknek is a láttatás. A költő azzal vizsgázik, hogy a kép, mellyel a fölszínt érzékelteti, mégsem a fölszíné. Nem a szemet bírja láttatásra, fölfogásra. Hanem eddig még nevet sem kapott érzékszerveket.

 

Jónást a cet: – magába zárt a test   ez az esetlen állat, átúszta velem a tiszta óceánokat,   itatott velem pocsolyákat; éhei jászlaihoz négylábra alázott.

 

Majd, ugyanabból a versből:

 

és engedelmesen letérdeltem a test   minden itéletéhez.

 

Merész, anélkül hogy csak meghökkentene is a bravúrjaival.

 

Kipusztulok már önmagamból, száraz meder marad utánam.

 

Ezt a bajairól írja. Azok valóságosak is voltak, bőrén érezhetők. Ifjúkora óta a tuberkulózis gyötörte. Korán megtanul tűrni is.

 

Emlékeimben irgalom van, mint értő gyóntató atyákban.

 

S hol nyújtózta ki még munkája (később harcai) fáradalmait? A kórházi ágyon.

 

Jöjj vissza, hű betegség! Ejtsd rám fehér kezed, és lágy ujjakkal szedd szét dühtől kék öklömet.

 

„Képei” mind bensőbb világ rezzeneteit – fényképezik.

 

Olyan csend van így nélküled, hogy szinte hallani, amit még utoljára akartál mondani.

 

S van még egy eleme költeményeinek, melyről külön kell szólnunk. Bensőségesen tudott ábrázolni egy külső világot is.

 

*

 

Az igen alacsony sorból fölszármazottak nem kis része mindmáig lényeges helyreigazításokra kényszerül új környezetének gyermekszoba nevelte tagjai előtt. Sokan ezek közül a néppártian nyomorfestő irodalom hatása alatt ugyanis az anyagi élet szűkösségéhez, sivárságához rögtön odatársították a lelki élet fogyatékait, kietlenségeit. A koplaláshoz a piszkot, a foltozottsághoz a trágárságot, ahogy ezt a naturalista regény tette (tette ezt az meg a naturalista festészet nyomán). Hogy ez nincs így, hogy proletár múltú művészbarátainkat nem azzal otthonosítjuk, ha mosdatlan beszéd és végtag közvetlenségét, netán a bundapálinka fesztelen fölböfögését kínáljuk nekik, arra épp új szellemiségünk legkiválóbbjai lehetnek tanúk. Még szerénységem is.

Városba jutva, iskolatársaim látogatása csaknem annyi munkáslakásba vezetett el, mint kispolgáriba. Emlékképeim az egyszoba-konyhás (hónapszám lakbérű) prolilakásokat összehasonlíthatatlanul tisztábbnak – otthonosabbnak! – őrzik, mint a két-három szobás (negyedév lakbérű) hivatalnok- és kereskedőlakásokat. A hajdan úriasszonynak nevelt mama délutánra összerogyott a takarításban. A Ganz-gyári vasas felesége, még ha maga is gyárba járt, nem feküdt le addig, míg a konyhát is föl nem mosta: ő így nevelődött, nem zongoraleckékre, hanem pesztrálkodni, majd cselédkedni járván. Hihetetlent mondok: a konyhafelmosást még valamicske olvasás is követte, a gyerekek olvasókönyvéből, a férj zsebében meglelt Népszavá-ból.

Voltak hősi lények, hősi idők hordozói. Sárkányokat lebíró helyzetek. Minek lesz köszönhető jelen sorok írójának koporsóján esetleg még Akadémiánk koszorúja is? Nem egyébnek, mint hogy egy ágrólszakadt bognárlegény a Békés megyei Gyulaváriból oly magasra tört, hogy mesébe illő feleségül a kőbányai sörgyári főfőigazgatóéknak legbelsőbb takarítólányát sikerült magához kiragadnia. Az pedig egy isten háta mögötti tolnai pusztán sem mondott le egy jottányiról sem, de haláláig sem, amit magába szedett – hebegő kislányként –, hogy előre, fölfelé! Mindezt annak érzékeltetéséül rovom itt magam elé, hogy milyen is volt az a világ, amelyből Váci Mihály fölmerült, magasba emelkedett, de úgy, hogy minél magasabban, annál hívebben!

Megismerhettem a kirepítő fészket, a Nyíregyházán is kültelki munkáslakást. Kicsi kert övezte, de szívósabban kultúraőrző, mint a versailles-i vagy luxemburgi. Minden négyzetcenti kihasználva, itt sor krumplinak, ott sor tearózsának. A konyhában ebédeltünk, villogóan ragyogott. Ettem már államfők jobb oldalán is. Ott sem érezhettem bensőmben oly megtisztelve magam, mint itt. Bensőmben, úgy értve, hogy gyomromban is a hagyományos magyar ünnepi tálalástól a kettős tányérba, a hófehér és pléhkemény damaszt szájtörlővel oldalán. S mi volt a vendégfogadásra éppoly ünnepire kikészült – kikészített – házigazda? A nyíregyházi pályaudvaron ő kiáltotta be a várótermekbe – hatalmas csengő megrázása után – az érkező s távozó vonatok állomásait. Közönségesen hordott munkássapkáját ilyenkor pirosra kellett cserélnie. Ilyenformán kellett – állomásfőnöki utasításra – szép családi nevét is kicserélnie. Eredeti, szolgálat előtti neve Vitál volt. A családot láthatóan itt is az anya vezette.

Ennek az igényes szegénységnek, ennek a maga kereteiben gazdag lelki életet élő munkásrétegnek szellemiségét hozta föl, fejezte ki s akarta – a jogosultság öntudatával – hatóerővé tenni Váci Mihály a demokrácia államában. Államalkotó erőnek vallotta.

Nyomatékosabban, mint mások. S itt helyén volna még egy fogalmat leporolni, s fejéről a talpára állítani. Lefitymáló, lenéző gőggel a kispolgár jelzőt eredetileg az arisztokrácia osztogatta a nyomába törő osztály épp harcias tagjainak. A szó röppályája megváltozott, de nem elég világosan. Vaktában is lődözzük egymásra, épp ott keltve zavart, harci zavart is, ahol a legfontosabb volna a rend a hadsorokban. A kultúrába föltörő munkás nem törtető, nem kispolgár; vesz át vívmányokat a nagypolgárságtól, de nem másképp, mint ahogy az a rendiségtől, az meg az őt megelőzőtől; ahogy minden osztály folytatója az előbbinek, ha elfogadjuk, hogy van tökéletesedés. Váci Mihály nem „kispolgári” volt, ahogy egy másfajta tévlenézés sérteni vélte; komolyságával, őszinteségével kitűnt még azok közt is, akik nemzedékében a forradalmiságba beleértették a társadalmi tennivalót is. Bizonyos, művész mivoltában veszélyes határvonalon járt. De – például – nem érzelgős volt, még csak nem is érzelmes; érzelemtudó. Tudott versében fennhangú lenni, lárma és kiáltozás nélkül. Minden sorában ott volt a törekvés: árnyalni, a bonyolultat is kifejezni, de mégis nyomban érthető is lenni, sőt – közérthető. Hatni akart. Ezt is a hűség hozta. Hatni azokra, akikből származott, vigaszt, bátorítást, magyarázatot nyújtva. És hatni mindazokra, akik közt úgy érezte, ő annak a hazai rétegnek a hangja.

 

*

 

Hatott, olvasták, szavalták. Nemzedéktársai közt tán a legtöbbet. Utolsó verskötetének, az 1968-ban megjelent Eső a homokra címűnek a példányszáma tizenhatezer. Siker várta különben is. Jó kiállású, jó arcú, jó beszédű férfi volt; megnyerő elmének, szemnek, szívnek egyaránt. Képviselhette otthon maradottjait a szó betű szerinti értelmében is. Országgyűlési képviselő is volt.

Mindez inkább megzavarta, mintsem megnyugtatta. Sosem oly nehéz jó verset írnod az igazságról, mint amikor te vagy a bíró, s a népről, amikor már a vállalkozásodért is ott a koszorú. S ő ráadásul szerény is volt, mégpedig a mondás szerint úgy, hogy neki volt mire. Tehetséges volt és jól nevelt.

És hű a maga iránt támasztott igényéhez. A vidékről írt, de – amint láttuk – egy ízében sem volt provinciális. Az emlékeit versbe gyűjtő költő is a hűség útját járja, de rendszerint annak csak az első szakaszait. Váci Mihály első tíz évének verseiben a meghittség jegyei: a kerékcsapás, a lábnyom a homokos úton, a jegenyefák az út két oldalán. Aztán ezek a jegyek ritkulnak; a meghittséget más jegyek hitelesítik. Váci Mihály már a tanyán több volt, mint tanyasi tanító; horizontja egyre nőtt. A kerékpár csíkozta gyalogút nemcsak a városba vezette. Saját maga új lehetőségeihez. Alig volt vele egykorú költő, akinek fejében annyi tervet, szívében annyi friss érzelmet állított meg a halál.