Vadrózsa vagy csipkebogyó^*

A vadrózsa nálunk nyár eleji növény.

Ahogy nevét halljuk, rögtön a lengő, a halványpiros virágját látjuk.

Ősszel nem vadrózsának hívjuk ugyanazt a bokrot; csipkebogyónak.

A német irodalomnak két hatalmas kis verse van; Goethe remeke az Über Allen Gipfeln és Hölderliné, a Hälfte des Lebens. Ez így kezdődik.

 

Mit gelben Birnen hänget Und voll mit wilden Rosen Das Land in den See.

 

Szó szerint: Sárga körtékkel csüng és tele vadrózsával a táj a tóba.

E versnek hat közismert magyar fordítása van, Kosztolányié, Szabó Lőrincé, Keresztury Dezsőé, Képes Gézáé, Rónay Györgyé, Hajnal Gáboré.

Valamennyien vadrózsát fordítanak.

A vers őszi, ősz végi hangulatú. Amikor messzire láthatóan sárgállnak a körték.

Amikor tehát már rég nem nyit a vadrózsa; hanem terem.

A rendkívüli hatású verset Hölderlin elborult elmével írta. Ez indokolná vajon a valóságnak ezt az önkényes kezelését? Nem. Ismerjük, hogy az olyan lelki betegek, akik közé Hölderlin is tartozhatott, a valóság aprólékos dolgaiban nagyon is tüzetesek. Világrendjük más – a nagy – vonatkozásokban különbözik a mienktől.

A versbeli őszi rajz akkor éles, s járul hozzá az egész kép nyugtalanító különösségéhez, ha a körték sárga tömegéhez piros szín társul; a csipkebogyóké.

Lehetne még egy értelmezés. A fordítók legtöbbje a vadrózsát egybe írja. Kivéve Kosztolányit és Szabó Lőrincet. Ők nemcsak külön szóba, de még külön sorba is választják a két szót, enjambement-nal adva nyomatékot, hogy a vad-ot egyszeri jelzőnek érzik. Fordításukban a rózsák valóban különlegesen lángolnának; ha lángolhatnának – olyan mennyiségben – ősz végén. Kosztolányi fordítását egyéb miatt nem tekinthetjük példának.

 

Sárga virággal és vad Rózsákkal rakva csüng le A part a tóba.

 

Elvétett egy szót. A Birnent Blumennek nézte.

Ezek után próbáltam meg magam is lefordítani, átmagyarázni a verset.

Volt még egy kérdéses pont benne. Az utolsó másfél sor, ez:

 

in Winde klirren die Fahnen.

 

A szélben csörögnek a zászlók.

Magyarban nem csöröghetnek. És meggyőződésem szerint ezt a jelentés-áttolódást németül sem magyarázhatjuk Hölderlinnek „rendellenes” lelkiállapotával. Szabó Lőrinc és Keresztury a Fahnent szélkakassal azonosítja. Azok csörögnek; illetve csikorognak a szélben.

Az a szerencse ért, hogy e fordítói latolgatások napja végén olyan baráti asztalnál tölthettem időt, amelynél rajtam kívül a költészetnek és egyben a német nyelvnek egyszerre három ritka fölkészültségű értője is ott ült: Lukács György, Déry Tibor, Bernáth Aurél. Szóra szó, érvre érv: valóságos kis szimpozion kerekedett, nem más hangulatban, mint Platón idején, arra a háromnegyed órára, amíg ki-ki elmondta fölfogását. Hosszú volna fölidézni a különböző, egymással mégis összeférő szövegértelmezéseket. Legtöbb méricskélés akörül esett, nem túlzás-e a Fahnent szélkakasnak mondani.

Európa sok vidékén a zászlóformára kiszabott vaslemezből csinálják a széljelzőket, a kéményekre szerelt füstirányítókat. Ilyeneket idéz vajon a vers utolsó sora? Nem kis mértékben az eszmecsere hatása alatt én így fordítottam le, hetedikül a híres verset.

 

Sárga körték és csipkebogyók özönével csüng a tóra a táj. S hattyúk, ti, megszelídültek, csók-mámor után fürdetitek fejetek áldott hűvösség habjaiba. Jaj, hol lelek én, tél jöttén virágokat, napsugarat, árnyék-játékot a földön? Állnak hidegen, némán a falak s csak a kémény bádog zászlaja sír.

 

Van még meríteni való ebből a tárgykörből. Még a Nehéz föld-ben megjelent egy vers, átlátszóan Hölderlin fenti versének hatásaival. A novemberi ég alatt száraz levél röpül:

 

Szálló könnyekkel Sírja szinét és Tavaszi kedvét S ég felé ijedten Kapkod a cserfa.

 

Leveleit a cserfa nem ősszel, hanem egész télen át megőrizve tavasszal veti le.

 

 

S ha már szóba került az Über Allen Gipfeln, a fordításversenybe, amely érte magyarul indult, álljon be – huszadikul-harmincadikul? – az én tegnapi – 1968. november 2-i – próbálkozásom is.

 

Fönn a hegycsúcs mind már a csöndé; lenn egy lomb se himbál többé – egy pici nesz – elhallgat a fán a madárka. Várj. Nincs sok hátra. Te is pihensz.