Beszélgetés Brassaival^*

– Igaz, hogy Picasso előbb rajzolt, mint beszélt? S épp ezért csak későn kezdett beszélni, mert mindent, amit megkapni kívánt, ujjával a levegőbe ábrázolta, majd hamarosan papírra vetette? Hogy tízéves korában apja, a főiskolai rajztanár abbahagyta a tanítását, mert már nem volt mire megtanítania a fiát, tizenhat éves korában pedig átadta neki magának a rajzórákat? Ezt olvastam vagy hallottam valahol.

– Húszéves korára pedig, ami akadémiai díj és kitüntetés csak volt, mind elnyerte.

– Tudniillik a száz magyarázathoz, hogy miért lett Picasso a legkíváncsibb formabontó (kutató inkább), fűznék én egy százegyediket. Mert neki már nem volt tovább; nem volt további elérnivalója azon a vonalon; a „realizmus”-én. Ő a mindentudásból fordult vissza az alapokhoz. A semmi kész-tudáshoz! Az üres „készség” elvetéséhez.

– Nem volt gyermekrajz kora. Ezért üzemeltethette ezt a benne maradt teremtő kedvet már érett fejjel, ezt maga is mondta. De beszéljünk erről is szemtől szembe. Teszem le a kagylót, indulok hozzád. Azt mondtad, ott laksz a Rotonde mellett?

– A hajdani csatatéren. Nyolc rue de la Grande Chaumière.

– Csak nem az Atelier-Modigliani?

– Pontosan. Az a műterem, amely kezdetben Gauguiné volt. Átjössz az udvaron, a hátsó falépcsőn föl az első emeletre, balra az első ajtó.

– Félóra múlva ott vagyok.

– Mennék inkább én hozzád. Hogy a könyved után az új képeidet, szobraidat is lássam. A fényképeidet.

– Abból most nemigen van új, fényképből. Vágj neki a boulevard de la Montparnasse-nak, aztán a rue Faubourg-Saint-Jacques. Várlak lent a kapunál. Megyek eléd! Mielőtt a lakásba feljössz, elviszlek a műterembe. Itt van az is öt percre.

 

 

– Látod, tíz méterről megismertelek! Mikor láttuk utoljára egymást?

– Húsz éve. Huszonegy. Cs.-vel jártunk itt. De mért beszélünk még most is franciául? Telefonon még hagyján. De egymás jelenlétében. Gondolom, beszélsz még magyarul?

– Mihelyt merek.

– Nem mersz?

– Tiszteletből! A magyar nekem a földközeli, a burjánzó, a nem grammatikából táplálkozó nyelv. Amit franciául Colette ír, Giono, Delteil! Ezért is ezek a kedvenceim. Magyarul már ezt nem beszélem, a talaj híján. Innen a röstelkedés.

– A könyvedet egyenest franciául írtad?

– Párizsi talajon!

– Picasso mit szólt hozzá?

– A lakásban majd megmutatom. Ahány fordítás eddig megjelent, mindbe írt és rajzolt valamit, baráti kézfogásul.

– Hány nyelvre fordították le eddig?

– Kilencre.

– Egyszóval a magyar lesz a kerek tizedik.

– Hogyha nem a szlovák, a pozsonyi.

– Mikor láttad Picassót utoljára?

– Épp ma tíz napja. Dolgozik, igen szívósan. De az operációja óta csak rajzol.

– Mert az könnyebb?

– Neki nehezebb. Húsz év óta csak abban akarja kivágni a rezet. Nem győzöm csodálni. És nem győzném faggatni, kommentálni. Harmincöt éve ismerem, de…

– Régebbről ismered. Már huszonnégyben le-lejött egy kávéra a szomszéd asztalunkhoz. Meghallgatta a süketnéma Tihanyi esztétikai fejtegetéseit.

– Közelebbről ismerem harmincöt éve. A művész ráadásaként az embert is.

– Ahogy a könyvedben mindkettőt oly sikerrel: oly közvetlenül bemutatod. Én viszont téged szeretnélek bemutatni az előszóban. Engem kértek meg rá.

– Megtisztelsz vele.

– Megszégyenítlek. Amiért be kell hogy mutassalak, épp a magyaroknak.

– Ezt nem értem.

– Itt állsz világhírbe fürösztve. És épp otthon kell képet adnom rólad. A lexikonokban az életrajzod első mondata: magyar; született Magyarországon.

– Az vagyok. Brassóban születtem. Az 1899. év 9. havának 9. napján. Négyszeresen a 9-es számmal megjelölve.

– Ha kabalának nézed, nem rossz jel. Mikor jártál utoljára Pesten?

– 1919-ben. A Képzőművészeti Főiskola növendéke voltam. Párizsba egy kis berlini kitérővel, 1923-ban érkeztem. Egyenest Tihanyi Rotonde-beli asztalához. Emlékezhetsz.

– Halász Gyulának ismertünk meg. Festőnek. Hogy lettél Brassai?

– A családi nevemet, a Halászt akartam halhatatlanítani; a festményeimmel, tisztán. A Brassai név a kenyérkeresethez kellett, a fényképek szignálásához. A kettőt kezdetben kényesen elválasztottam.

– S a múzsa megbosszult. Végül nemcsak a képeid és szobraid kaptak helyt Brassai név alatt a korszak művészi, illetve szellemi történetében, hanem még, lám, az írásaid, a könyveid is. Módom van közölni veled az okát. Minden tevékenységedet voltaképpen ugyanaz a szemlélet irányítja. Az az erő működteti, amely először a fotografáló lencséden át avatkozott bele a világ dolgaiba.

– Ez csak egyszerű.

– Egyáltalán nem egyszerű, amíg nincs együtt a sokféle – a sok eredetű – eredmény. Mindenütt ugyanazt kivívni, ehhez ugyancsak konoknak kell lenni. Szívósnak.

– Konok, én? Játszva csináltam.

– A játszó gyerekek konokságával.

– Szórakoztatott.

– Az is hozzátartozik, hogy az ember valaminek a megszállottja legyen. Mindig mindenütt résen lenni, lesen állni, hogy minden jó zsákmányt könnyedén megszerezzünk, ez felőröl, ha nem lélekből folyik, egy jó alapadottságból. Henry Miller festette rólad a legjobb jellemképet.

– Igen?

– Otthon majd szó szerint kimásolom. Hogy éjt-nap mekkorákat csavarogtatok azokban a boldog montparnasse-i sovány tehén esztendőkben. „Brassaiba a város legváratlanabb helyén ütközött az ember. Arcán folyton ugyanaz a mosoly, szemében ugyanaz a vallató pillantás, ajkán folyton ugyanaz a készség a szóra, hogy az éppen akkor elkapott élményét azon frissiben átadja. Mintha folyton valamiféle őrségen lett volna, szüntelenül szimatolt, kutatott, fürkészte a távolt amögött is, akivel beszélt. Számára minden dolognak, de mindnek volt jelentősége. Soha nem bírált, ítéletet soha nem mondott a dolgokról vagy eseményekről. Egyszerűen csak számot adott arról, amit látott és hallott.” Így van. Kivéve az utolsó mondatot, hogy se bírálat, sem ítélet. A tárgyilagos beszámoló a legmeggyőzőbb bírálat.

– S ítélet is?

– Föllebbezhetetlen. De adom vissza a Baktérítő szerzőjének a szót. Jobb róla a véleményem, mint hajdanán.

„Született fényképész! – mondhatnánk tehát Brassaira. De hisz írónak és festőnek is az volt, jóval azelőtt, hogy a fényképezés eszébe ötlött.”

– Harmincéves koromig azt se tudtam, mi a fényképezőgép.

– S akkor mért jutott eszedbe?

– Mert nem fértek már el bennem a képek; annyit szedtem magamba, főleg az éjszakai csatangolásaim alatt. Ki kellett adnom őket, más – közvetlenebb – formában is, mint amit az ecset nyújtott.

– S aztán rájöttél, hogy azzal is lehet valódi művészetet csinálni?

– A művészet dolga nem a valódiság; hanem a valódiság kifejezése. Mivel az ábrázolnivaló teljességgel utánozhatatlan, a föladat csak az, hogy lényegét, a mondandóját le tudjuk fordítani, valami közös nyelvre. De épp az késztet bennünket valamiféle újrateremtésre, az, hogy az ábrázolandó lényegéhez mindenképpen hűségesek maradjunk, hogy azt el ne áruljuk (ahogy a fordítások az irodalomban mívelik). Ez az ádáz hajsza, hogy megleljük a hasonlóságot (bármit beszélnek is ma róla), messzibb visz a képzelet és a lelemény „szabad” területeinél. Ez vezeti a művészt a kifejezés újabb és újabb forrásaihoz. A források magukban mindig pezsdítők, lelkesítők. De hogyan szabjunk irányt és utat nekik: ez a nagy gond. Birtokolni, hasznosítani, formába kell fogni őket. Nem tudtam se gyorsírásba, se fölvevő masinába kapni őket. A folyó világot szilárd partok közé kellett terelnem. Az elfolyó életet mozdíthatatlan formában akartam ábrázolni. Akkor is, amikor fényképeztem, akkor is, amikor ismét írni kezdtem.

 

 

– Én különösképpen el voltam ragadtatva attól a fényképsorozatodtól, melyben a párizsi külvárosi srácok házfalra kapart reliefjeinek művészetét mutattad be. Födözted föl. Ezekben a szívszorító ábrákban én az európai népművészet kései – elhaló – hullámcsapását fürkésztem. Megértettem a hökkenetet is, a lelkesedést, melyet a modern esztétika követői közt keltettek. A műkereskedések kirakatai tündöklő világításban és már ki sem írható áron kínálják az óceániai szobrokat, az afrikai fétiseket. S egyszerre valaki ezek sajátos szépségével vetekedő műveket hoz be azokról a kormos bérkaszárnyasarkokról, végehosszatlan kőpalánkokról, melyeken a járókelők szeme eladdig legfeljebb csak a Défense d’uriner-féle föliratokat futotta végig. Mivel magyarázod, hogy éppen Párizsban lett ilyen fura virágzása ezeknek a graffiti-knek, ezeknek a barlangrajzokra emlékeztető fali ákombákomoknak és firkálmányoknak?

– Mert itt volt kellő minőségű és mennyiségű anyag. A régi párizsi házak hatalmas mészkő kockákból épültek. Abban valóban gyerekjáték szobrászkodni. A párizsi utcagyerekek kifejező szerszáma nem a plajbász meg a kréta volt, hanem a szeg, a vasdarab. Rengeteg remeket skicceltek az idő keze alá. Mert aztán az is segített nekik, esővel, széllel.

– Meg a te válogató tekinteteddel. Voltaképpen az alá dolgoztak.

– Minden művészi alkotás először is válogatás. Kiszemelés. A lényeg kiemelése a tengernyi lényegtelenből.

– Ez tán a hitele ennek a Picasso-könyvednek is. Mennyit írtak a nagy katalánról. Hány pazar fényű kirakatba helyezték a személyét is, nemcsak a műveit! A vakító ragyogástól – ragyogtatástól – hovatovább maga is afféle bálvány lett. Vakító, akit csak imádni vagy átkozni lehetett. Ember mivoltáról is legendák kerengtek. Te emberközelből tudtál beszélni róla. Segíts megtalálni a nyitját, hogy annyi rengeteg Picasso-könyv között miért épp a tiednek lett ilyen sikere?

– Fényképezni embert csak emberközelből lehet. Azt hiszem, leírni is.

– Alig van fárasztóbb azoknál az esztétikai fejtegetéseknél, melyek csak az immanencia vagy a transzcendencia valamiféle új rendszerébe ágyazva vélik megértethetni velem, hogy egy csendéleten a korsók miért nem követik a nehézkedés fizikai törvényét. Vagy hogy a napot mért festi valaki őszirózsának. Vagy az őszirózsát lángoló bolygónak.

– Pedig ilyesmiről a festőknek is eleget beszélnek.

– Kétlem, hogy attól jobb festők lesznek. Az a sanda gyanúm, hogy ti festők, szobrászok az ujjatokkal gondolkodtok, s nem az agyatokkal.

– Köszönöm.

– Alkotás közben, persze. Van mivel rögtön ellenőrizni a gondolatot, hogy életképes-e. Mindig irigyeltelek benneteket. Könyvedben is ilyesmit csinálsz. Láthatóvá teszed, ahogy Picasso egyszerre csak fülön fog egy eszmét, s azon melegében papírra vagy anyagba rögzíti. Láthatóvá teszi; tapinthatóvá.

– Pedig, mondhatom, mindig „kapásból” teremt.

– Ez épp az ördöngössége. Ennek a leleplezésére voltam mindig kíváncsi. In statu nascendi látni a varázslatot.

– Picasso nem „varázsol”. Leleplez.

– Egy korszak ízlését változtatta meg. Új esztétikát teremt, új transzcendenciával, immanenciával. Ahogy mondani szokás, világot döntött romba, világot rakott újjá, a szépről való képzeletünkben. Olvastam még olyat is róla, hogy jupiteri munkát végzett. Könyvedben az tetszik, hogy a Mesternek ezt a legendás, ezoterikus tevékenységét valóban kéz-közelből mutatod meg. A töprengő, a próbálgató és végül mégiscsak teremtő ujjai mozgásán.

– Ez volt megint csak a legegyszerűbb.

– S a legnehezebb.

– Ha egyszer bejárásos lehettem a műhelyébe. Mi az érdem ebben?

– Hogy bennünket is, minden díszbe öltözés meg feszes bemutatkozás nélkül egyenest bevezettél ebbe a műterembe, ahol mégiscsak Európa ege csinálódott. Hogy közvetlen barátainknak érezzük a barátaidat. Akik pedig megválogatták a vendégeiket. Nem rang, hanem értelem szerint.

 

 

– Melyek a legkedvesebb könyveid?

– Az Éjszakai Párizs, ez még 1933-ban jelent meg. Paul Morand írta a szövegét. Aztán a Harminc rajz, melyeket Jacques Prévert verseihez készítettem. És persze a saját verseskötetem, a Mária története, amelyet viszont Henry Miller látott el prózai magyarázattal. De – válogass magad köztük, ez az egész sor az én munkám.

– Most mire készülsz?

– Millerről szeretnék egy ugyanolyan könyvet írni, mint Picassóról. Vagyis nemcsak róla, hanem arról a korról, amikor nekiláttunk meghódítani a jövendőt.

– Mikor jössz el hozzánk?

– Brassóba? Vágyakozom erősen, de ugyanakkor azt érzem, hogy ráérek. Nézd, itt van az apám legújabb könyve; most jelent meg Bukarestben, magyarul persze. Emlékiratait tartalmazza. A címe: A századik év küszöbén. Apám még két szemével látta Görgeyt, Klapkát, itt Párizsban Munkácsyt. Ismerte Jókait, vitatkozott Gárdonyival, Mikszáthtal. Én még csak a hetvenet közelítgetem. Okvetlenül hazalátogatok. De még rengetegre futja az idő.