André Frénaud, a dialektikus költő^*

Mindenki Rimbaud „követő”-jének vallja magát.

De ki is követi Rimbaud-t komolyan? Már nem a játékosságban!? Hiszen Rimbaud – elhallgatott.

Addig-addig „követte” a maga játszi irányát, hogy megállt; otthagyta a költői utat, és fogcsikorgató némaságban másfelé keresett kivezető ösvényt annak az énnek, aki mindig más. Ne köntörfalazzunk: végül is polgár lett. No, enyhítsünk mégis: polgár akart lenni; mintapolgár (azaz annak is törvényen kívüli).

André Frénaud – fogcsikorgató némaság után – harmincegy éves korában írta le az első verssort. Noha – G. E. Clancier eredményes életrajzi nyomozása szerint – már gyerekfővel költő volt és éppen olyan vágású, mint a poète de sept ans.

Komolyan vette a hivatást. Frénaud azok közé a kevés számú modern franciák közé tartozik, akik az egész Rimbaud-t fölmérhették maguknak.

Az egész 19. századot.

Korunk – épp a 19. század nagy csábításai és esései folyományaként – prózai; földönjáró. A költők persze konokan szárnyalni akarnak. Nem valamiféle szárnyalás a legkisebb költői mozdulat is?

Van hát min összekülönbözni.

Mert hova is lehet ma „szárnyalni”? Hol vannak még rejtelmes és magas – transzcendens vagy isteni – olyan régiók, hova én, a hite vesztett, az immár dacból is földönjáró, követni tudom a könnyed röpdösőt?

Mindazoknak, akik elvégezték magukban, hogy számukra ilyen régiók és révületek nem adattak, nyilvánvaló, hogy a földről kell elindulniok, a „prózából”. Épp, ha mégis emelkedni akarnak.

Mert a költészet mégis – szárnyapörkölten is – emelkedés.

Frénaud első tekintetre a földönjárók költője. A prózából indul el, nagyon is tudatosan. A próza anyagából készít – szárnyakat? Olyan káini áldozatot, melynek füstje mégis fölfele száll. A föntiekre hagyva, merik-e még ezt is visszahajtani.

Visszatérve kezdő mondatunkra: az elnémulás konzekvenciájához fejlődött Rimbaud követőit két csoportba oszthatjuk. Akik az elnémulás előtti Rimbaud hangját folytatták, akik tehát mintegy saját akarata ellenére tovább beszéltették az Une Saison en Enfer költőjét. Mint például a szürrealisták, vagy akik Claudel szerint értelmezték elégedetlenségét a költészettel.

S azok, akik a pokolból megtérve, Rimbaud némasága után próbáltak szólni. Nem a Pokolról, hanem arról a helyről, ahova visszatértek.

Hadd írjak ide most erősen összetömörítve három egymásnak meglehetősen ellentmondó véleményt Frénaud-ról.

„Mindig a rútságból indul el; Frénaud a rútból csinál szépet, költészetet” – mondta nekem egy folyosói beszélgetés alatt G. Poulet, a modern líra belső törvényeinek tán legélesebb eszű nyomozója. (A zürichi egyetemen a francia irodalom tanára.) „Dans l’usure générale des rythmes connus et peut-être possibles, il a su se créer un langage et une harmonie.” Vagyis: az ismert – a tán egyáltalán lehetséges ritmusok ráadásaként új nyelvet és új harmóniát tudott teremteni – írta róla Georges Limbour. Pierre de Boisdeffre a híres antológiájában pedig azt vetette papírra a szerinte csak vizuális szépséggel, a gondolat szép – hű – vonalvezetésével törődő Frénaud-ról, hogy zenétlen.

Tehessünk mi, a kívülállók legalább némi rendet, e kitűnő franciák véleménye közt? Az utolsóból indulva ki.

A művészetek közt a zenében leggyöngébbek a franciák. Ezért muzsikáltatták meg az elején oly érzelmesen az építészetet – a kőbe fagyott zenét! – a végén pedig a verset, húrja szakadtáig, szegény Lelian vonója alatt.

Ha egy jelentős francia költőre mármost azt mondják, hogy zenétlen – épp csak zenétlen, mert minden más tulajdona megvan –, holmi eredendően nemzeti jelleg díszbélyegét ütik rá.

Ez a bevezetés csak arra kellett, hogy meg merjük kockáztatni mosolykeltés nélkül:

André Frénaud a maga kortársai közt legjellegzetesebb francia költő. Beleértve mindazt a jellegzetességet, amit mi innen messziről, paysans du Danube (Duna menti paraszt –) mivoltunkban Villontól Péguyig, akár Jaurèsig jellegzetesen franciásnak érzünk.

Vagyis olthatatlanul racionálisnak és olthatatlanul hitszomjasnak.

Megérthetjük, hogy az ilyen természetű költő szinte ösztönszerűen elsősorban ott, azon a területen zenétlen, ahol Verlaine oly édesen áriákba zengte a kimondhatatlant – azt a bizonyost, ami miatt érdemes verset írni. Az első költemény, melyet 1938-ban az addig – a környezete tudomása szerint – csak filozófiával, lélektannal és szociológiával foglalkozó Frénaud közzétett, csaknem kihívás az akkori hagyományos – vagyis már szürrealista mód hagyományos – költészet ellen. Ha van antidráma és antianyag, ez efféle antipoéma.

 

Ha számvetésem megejtem a Semmivel már nem sokára, nem fog a képembe röhögni. Nem lesz hibás az összeg, tiszta zéróval zárul. Jöjj fiam, szól majd fagyos fogai közül, jöjj keblemre, kiérdemelted. S én elnyújtózom rajt édesdeden.

 

Vers ez egyáltalán? Frénaud jó ideig a költők költője volt. Hangjában, mely szándékoltan költőietlen volt, csak vájtfülűek fedezték föl az eredendően nagy költészetet.

Éluard nem sok előszót írt verskötethez. Frénaud-é elé ezt írta: „Mindig az utcát idézve, André Frénaud szavai a négy évszakot lehelik: befagynak, kibimbóznak, rekedten hörögnek, lángra lobbannak. Mindig az utcát idézve, mámora végtelenül közösségi. De úgy, hogy a magánmámort is elfeledjük tőle. Mert a közösségi érzés, ez jellemzi mindenekelőtt André Frénaud költészetét.”

Aragon pedig – még Georges Meyzargues álnéven 1942-ben – így vezette be, így vezette föl a kortársak legjobb világítású pódiumára: „Íme egy nagy, az egyik legnagyobb francia költő.” René Char, André Malraux tapsolt ehhez, s növelte a villámgyors elismerést a maga szavával.

Frénaud hadifogságból, Brandenburgból szökve „futott be” (szinte szó szerint) a legkülönbek közé s egyben a legnépszerűbbek közé, akkor már harmincnégy-harmincöt évesen.

Nemcsak a háború tartotta távol Párizstól. Burgundiában született. A Sorbonne után rögtön – egyetemi lektornak – Lembergbe került. Szabad idejét spanyol, olasz, görög, holland, német, cseh, skandináv utakon töltötte; a Szovjetunióban is járt, 1935-ben.

Kiforrt íróként adta hát ki első írásait. És – legyen szabad ezzel a forr igét egy kis szójátékra befogni – kiforrt forradalmárként.

Nem igaz, hogy forradalmár nem lehet illúziótlan. Hovatovább ez a típus áll legközelebb hozzánk is, a Barikádhoz is. Belátjuk, hogy keserű élmények, leforrázó események megállíthatják az elme ifjú lángú lobogását (a szinte pubertáskori reményt), de nem a szívét. Az elme dolga, hogy körültekintő legyen. De nem szív az, amely nem az iránytű hűségével jelzi az ifjúság sejtette tájakat.

Gyanakodva nézni már azt is, ami tetszik: jellemvonása ez is a kor emberének, s nem is az utolsó. Nem is a legfölöslegesebb. Királyvízzel maratni azt is, ami tetszésünket elnyeri – leleplező magyar szavunkkal: ami megveszteget! – nem tudom, utódaink nem éppen ezt az örökséget kezelik-e majd mint legtöbbet érőt.

Kezdeti, főleg rövidebb versei vallomása alapján a lobogó indulatú Frénaud-t e modern gyanú oly régóta esedékes s oly nagyra hivatott költőjének nevezhetnénk. Legizzóbb kis lírai darabjai szerint e gyanú alól saját magát sem vette ki.

Ez a különös kegyetlenség főleg lírai versei közül a szerelmi verseket emeli szívfacsaróan – és szívforrósítóan – emberivé. Hisz sehol sem vagyunk esendőbbek, ahol úgy ki vagyunk a sorsnak is, nyomorunknak is, vágyunknak is és istenkísértésünk erejének is szolgáltatva, mint itt, és mégis – nyilván épp ezért – erről mertünk még Baudelaire után is a legkevesebbet mondani.

Ez a jó út megtalálása végetti gyanú teszi Frénaud-t – a most éppen Kafka nevével elkeresztelt életérzés – és korszak – nagy lírikusává. Ismétlem, a rövidebb alkotásaiban. Mert az ugyanakkor közzétett nagyobb lélegzetű – s a korabeli kritika által legjobban méltányolt – költeményei, mondhatni, hogy éppen ellenkező lelki magatartásról vallanak. A gyanú ellenében szinte gyermeki hiedelemről.

Az én szememben azonban e kettő nem mint ellentét függ össze, hanem mint egymás kiegészítői, sőt folytatói.

Nem meggondolás nélkül írtam le az imént Péguy nevét. Mi volt a fiatal Péguy racionalizmusának kiegészítője s folytatása? Az, ami Jaurèsé is volt. Ez ugyancsak jellegzetes francia lelki magatartás: a fegyelmezett könyörület. Az oly fokúan kielégíthetetlen szomj a megváltásra, hogy az már a mítoszokkal is alkura lép. Megegyezést keres velük – racionalizmusa birtokában –, illetve „nyűgeiben” is.

Az ateista Frénaud, ez a freudizmussal súlyosbított antiklerikális, voltaképpen valamiféle hittel szeretné megajándékozni még a szocializmust is. A hit világa a transzcendencia határával kezdődhet?

Erre vezet ő kezdettől fogva s ma is újra s újra fölfedező expedíciókat. Első – olvasó-hódító – ilyen nagy verse a Három Királyok című. A legutóbbi a Pihenő a tisztáson. Közbül ötször-hatszor fölmerül valami formában szinte ugyanaz a kép: egy nagyobb csapat megindul egy csillag, egy eszme, egy hiedelem vagy félelem sugallatára, hogy megtaláljon egy üdvösségföldet, egy biztos tábort, egy szigetet: egy értelmet a sok értelmetlenségben.

Kafka lángelméjű metaforái a lét zűrzavarának ábrázolására: egy ismeretlen jog szerint működő bíróság, egy titokzatos hatalmú Kastély, egy elérhetetlen Amerika.

Frénaud rokonsága vagy leszármazási láncolata Kafkával az, hogy az ő hősei is egy zűrzavaros világban élnek, de ők már aktívan; azzal a vággyal, hogy megleljék a bajok okozati forrását. Rendet keresnek, magyarázatot tételeznek föl: ezért kerekednek ismét és ismét útra.

Nem érkeznek „biztos” célba. Azért nem, mert „céljuk” nem is a saját megérkezésük. Hanem az, hogy bennünket is útra serkentsenek. Hogy valami rendet, valami magyarázatot mi keressünk – tételezzünk föl – a létben. Ez pedig már nem másnak a célja és föladata, mint az igazi – a nagyra képes – költészeté. Gyanú és merészség, reménytelenség és hit: Frénaud költészetét ezek az evezőpárok hajtják.

A maguk egyéni módján.

 

 

„Tetten érhetően a vers a szavak ellenállhatatlan összeugrásával kezdődik. Mintha közvetlenül így fejeződhetne ki, ily szélsőséges kitöréssel valami ősien mély vágy, amelyet csak égetőbbé tesz az, hogy az életben nem juthat sem szóhoz, sem helyhez… De az után az első kibuggyanás után – amelyben még együtt forognak a verskezdő és -végző szavak – gyakran szünet következik. S a költő tudja, hogy a függőben maradt folyamatot, a mű kibontakozását nem kell erőszakolnia, mert a beteljesítése nemcsak az ő dolga, várnia kell.”

A költő dolga, hogy tudatosítsa, amit közönségesen inspirációnak nevezünk. Mert „versalkotás közben nem valamiféle látomás átírásáról van szó, hanem egy ének megformálásáról”.

„A költemény állandó őrállást kíván a szerzőjétől. De a figyelem elterelődésének legveszedelmesebb módja az értelem bizonyos fajta közbefecsegése, mert hisz a kérkedésre, ügyeskedésekre oly hajlamos értelem szinte iszonyodik a semmittevéstől, az esemény kivárásától. A valóságtól, melyet pedig csak közvetve tud megragadni… Ez az izzó alázat visszahat az emberre, és magát is megmunkálja, átalakítja.”

Vagyis a dal szüli énekesét.

Ezek a bevezető mondatai Frénaud ars poeticájának. Mint látjuk, elég messze kerültünk Bretonék automatikus írásától. De mintha emlékképpen ez a fölismerés is itt bujkálna. A verset az ihlet indítja meg, s az ihlet a kezdetén mindig automatikus. De a tudat beavatkozása nélkül a versen mindvégig az „ihlet” is csak üres – automatikus – zörgésnek bizonyulna. Ennek az automatikus erőnek az üzembe fogása, ez Frénaud költészetének ereje és sajátossága.

Akár világszemléletében és érzésrendezésében, ebben is tehát dialektikus. Két, látszólagos ellentétes hatalom közt teremt összhangot. Olyat, aminőt elfogadhatunk, mi, akiket korunk ugyancsak több erő igájába hajt azzal a kívánalommal, hogy dolgozzunk; hogy mindenképpen helytálljunk.

 

 

Mert nem igaz, hogy nem lehet akár kétségbeesetten is élni. Azért, mert a tegnap még érteni vélt létünk nem ad egy kérdésünkre sem választ, s így nyugalmat, nem igaz, hogy nem lehet élni, kétségbeesetten is. Nem igaz, hogy a régi mítoszok, az elvadult legendák: a hamis magyarázatok és olcsó vigaszok eltűntével csak a korlátoltaké a férfiasság, a bátorság; s az a boldogság, amit elvétve ez a kettő mégis nyújt.

A keserves órák és az édes órák egyenlege a végérvényes keserűség, a halál elkövetkeztéig is egy a százhoz – végigélni az életet tehát még üzletileg is őrület. Mégsem igaz, hogy nem lehet mód egyensúlyban élnem, elmém működtetésével is. A világegyetem fölfoghatatlan rugótól tiktakkol. Egyéni sorsom ebben, mint egy zsebóra, melyről szólva hovatovább mindent ismerek, épp csak az időrendszert nem, amely szerint jár, és amit mutat is – de kinek? Mindez elfogadhatatlan.

De mivel én is járok – mert én is megindíttattam –, mégis végigcsinálom, már csak dacból is. Emelt fővel, keményen összezárt fogaim fölött mosollyal. Vállalva és hirdetve – ugyancsak dacból –, hogy az elfogadhatatlan lét betetőzéséül magam is elfogadhatatlan vagyok magamnak.

 

 

Je me suis inacceptable.

Ez Frénaud műveinek a kulcsmondata.

Ez nyitja meg szívünket is; egyénisége előtt.

Hisz ez a mi emberünk. Végre egy fölnőtt hang! De hisz vele a világ beszél hozzánk, végre szemtől szembe. Aki az elfogadhatatlan létben magát elfogadhatatlannak érzi, az iránt mi már bizalmat érzünk; azt valamiképp vezetőnknek tekintjük abban az úttalanságban, amely logikusan vált embertelenséggé. Hisz ez a költő olyat tudott kifejezni, ami belőlünk is kikívánkozott. Hogy megkönnyebbüljünk. Hogy a világ mégis rendeződjék.

Aki személyesen megismerhette Frénaud-t, tudja: olyan emberséges emberre ritkán akadt, mint ő. Épp mert a tagadás tagadásával mondja ki az igent. Aki költészetével is megköti a személyes ismerkedést, boldogan figyel föl: ily meghitt közelről ritkán szólt hozzá költő. Épp mert a reménytelenség vállalásával keresi a reményt. Harcban, munkában, szerelemben. Aki nem az elmúlás tudatával vállalja az életet, az nem mondhat róla komolyat, mert hisz nem ízleli teljességében. Az nem lehet őszinte sem.

Korunk egyik legnagyobb hiánya nyilvánvalóan az őszinteség. Őszintén szólni ugyanis nem elhatározás dolga, nem kényszer következménye. Művészeti föladatok közt is a legnehezebb – mert a puszta tehetség nem elég hozzá – s a legbonyolultabb – épp mert a keresetlenség a főeszköze.

Óvakodjunk az óvatlan őszintéktől. A vizsgálóbíró is őszinteségre tör, a kínzókamra falfölirata is az őszinteség lehet. Akinek a szíve a száján – vagyis az öregnek kéjjel a szemébe mondja, hogy öreg, vagy aki nem röstelli a házmestert összeszidni –, az még csak kíméletlen. A nem közhasznú szókimondó csak zsarnokjelölt. Az „igazság”, a „valóság” nevében egymást gyötrő, az egymás titkaiban vájkáló szeretőket csak a szadizmus kerülgeti.

Egy tisztán őszinte szó szellőre is érzékeny, zsenge palánta. A fentiek mind nem segítik, hanem éppenséggel lábbal tapossák eleve már a virágágyást is, ahol kifakadhat.

Frénaud fájdalmasan, de fölszabadítóan igazmondó. Ösztönével tudja a legfontosabbat: egyetlen szócskával kevesebb vagy több – nem: egyetlen hangsúly ide- vagy odahelyezésétől – nem az értődik, amit közölni akartunk.

Szerelmes verseiben nem kisebb a nők iránti tisztelet, mint trubadúr őseiében. Talán épp azért mer olyat leírni, amit előtte az ő rangján még senki. Ha már egy hétig fejünkben hordoztuk – kibontottuk az érdekességükből –, csak akkor tudjuk eldönteni: könyörület vagy rémület, leleplezés vagy megkímélés, idegenkedés vagy szeretet van-e több ezekben a sorokban, a Mystères de Paris című versben:

 

Colibris frelatés les dactylographes, le rouge à lèvres et leurs règles qui les ont tachées; sous le coton capitonné le vagin coule. Elles regardent aux belles devantures des Boulevards l’émeraude de rivières de pierreries.

 

Tetőtől talpig, létük teljességében látja a nőket is. Esendőségük – esendőségünk – teljes dicsőségében.

Az a francia udvariasság, amit burgund eleitől Frénaud örökölt, nem a széptevéssel azonos, még kevésbé a hízelgéssel. Az eleve megadott tisztelet a szinte előlegül nyújtott emberszeretetet jelenti. Ahogy a lovagiasság sem a nálam erősebb szolgálását, hanem a nálam gyöngébb védelmét írja elő.

A hasítóan éles látású, a dermesztően valóságmutató Frénaud-nál nem ismerek előzékenyebb tekintetű, készségesebb mosolyú, szárnyalóbb szívű franciát. Burgundiában úgy ejtik az r-t, mint a Székelyföldön vagy Somogyban. Gyermekes játékszálacska volt, de valami mégis volt annyiónk gyors összebarátkozásában vele: egy csipetnyivel nyomban otthonosabban váltottunk szót, keresetlenebbül. Frénaud többször járt Magyarországon, igaz barátunknak vallhatjuk. Szeretném, ha megérezné, milyen közvetlenül, őszintén fogadjuk most, hogy végre szellemi voltában is köztünk üdvözölhetjük.