Hidas Antal és a többiek^*

A magyar irodalom ötágú síp, összehangolatlan. Eléri még vajon a mi nemzedékünk, hogy egy jó munka mind e nemcsak külön-külön, de más és másként is szóló sípot egyszer ismét összehangolja, illetve az eldugulástól megmenti? A közelmúlt esztendei a föladat nehezülésére vallanak. Nézzük meg egy azonos írói mondandónak kifejeződését – a vers ezt különös élességgel mutatja – Kassán, Kolozsvárt, Szabadkán, Dél-Amerikában, és szemmel látjuk, hogy a különben gazdagító távolság hogy szegényíthet; közös mérce híján.

Volt egy hatodik síp is. A munkásmozgalom emigrációs szépirodalma.

Ennek mesterei hazatértek. Szavuk belehangolódott a budapestibe, az itthoniba.

De milyen körülmények közt? Milyen tanulsággal, illetve eredménnyel? Gazdagulva, szegényedve? Vagyis milyen sajátos föladatot végezve vagy – mulasztva.

Közülük én Hidas Antal személyét és munkásságát ismerem legrégebbtől, legbehatóbban. Most, hogy tudta nélkül s minden évforduló nélkül a Kortárs így megünnepli őt, tollam ontani tudná a baráti – a pajtási – emlékeket, a derűs-borús és nem is csak magánérdekességű anekdotákat.

Találkozásunk nagy dátumai: 1920, 1934, 1956.

De munkáját nem hasztalan végzett író alig kaphat jobb elismerést, mint ha azt tudatják vele, még további munkát várnak tőle.

Az a bizonyos pánsíp nyújthat még egy hasonlatot. Népünk központi területén, honi irodalmunkban sincsenek méltóan összehangolva a sípok. Isten ments bármiféle egyszólamúságtól. Hangos és halk, éles és lágy sípok egymásról tudomást sem véve működnek, tehát a hangversenyről, a teremről: létokukról is megfeledkezve: arról, hogy egy közösség lelkületét kellene kifejezniök, irányítaniok.

Ünnepieskedés helyett komoly szóval tisztelném meg Hidas Antalt. S rajta keresztül társait.

Az emigrációból hazatért írók jó ideig nemegyszer adták jelét: nem érzik magukat testestül-lelkestül visszafogadottaknak; nem kinti szereplésük, érdemeik s tapasztalataik arányában. Közszereplésükért kaptak koszorúkat akkor is, amikor stílusukat kellett volna taglalni.

Évtizedekig távol élni az anyanyelvi közösségtől, ez olyan hegedűhúron való játszás, amely nem hangszekrény fölött, hanem puszta falapon feszül. Író számára ennél alig van tragikusabb helyzet: nemcsak a szavak zengése, hanem biz maguk a szavak is kiszöknek az ujjai közül. Most nyáron, New York kellős közepén Zilahy hosszan arról faggatott, hogy a nyűg-öt voltaképp hogyan kell kötni, s köthető-e a ló hátsó lábára is. Hidas Antal ezer és ezer kilométerre és fagyasztóan sok esztendőre a Jázmin utcától, ahol nevelkedett, elvétette Sevcsenko fordítása közben, egy régi magyar szónak, a nyűg-nél százszorta ritkábban használtnak az alkalmazását. Megilletődve hallgattam Zilahyt, épp azért, mert hisz magam is ott jelenlétében keresgéltem ki agyam holmihalmazából, hogy nyűgöt a ló hátsó lábára nem szokás kötni. Pontosan erről az érzelmi alapról fölháborodva utasítottam el, sőt rendre minden nyegle fölényt Hidasnak és társainak kezdeti nyelvi lépésvétésével szemben. Ezek a hozzánk visszatértek nem vígjáték, hanem tragédia szereplőiként léptek elénk. Anyanyelvünk világméretben is párjaritkító megpróbáltatásainak valló tanúiként. Viselkedésünk irányukban egy lehetett annak idején: testvéri karonfogás, útbaigazítás: az egyenlőség megteremtése.

Nyilván ennek elmaradása okozta, hogy viszont ők sem érzékelték azt a feladatot, amely – mint később kiderült – nagyon is várt rájuk; amelybe a csaknem legkésőbben – leglelkesebben érkezett Hidas belefogott, ösztönösen. Hogy mint látja ő a magyar irodalmat, annak a sajátos társadalmi szerepét, azt voltaképpen csak orosz olvasói tudják: a cikkeiből, tanulmányaiból s főleg a Kun Ágnessel végzett hatalmas fordítói munkásságából. Újra s újra fölmerül a már-már ingerlő, az – hogyan is nevezzem – önszemporhintésünk irodalmunk nemzetközi tekintélyéről, „betörésünkről a világirodalomba”. Két helyen történt számottevő lépés: amit Gara tett, s amit Hidasék együttesen csináltak.

Irodalmán át megteremteni a magyar szellemi élet új közösségi tudatát, az értékek javaival, mert hisz e téren csak azok nyomnak a latban, kimunkálni az anyanyelvi közösség új nemzeti érzését a klasszikus – a nagyon is egészséges alapokon – ez volt, miként a környező népeknek, nekünk is föladva. Ebben várt oroszlánrész a hazatértekre. Gátját vetni annak a különös törekvésnek, hogy úgy bizonyulok jó nemzetközinek, ha minél több rosszat mondok a nemzetire – ezt abban a helyzetben legkönnyebben s leghatározottabban ők tudták volna megteremteni; ismétlem, a múlt és jelen értékeinek helyes – messzebblátó – összefűzésével. Ha kedd volt az a nap, amikor Hidas végre viszontláthatta szülővárosát, és csütörtök volt Szabó Lőrinc temetése, ő ott állt a sírnál. Nyilván nem világnézettől vezettetve; hanem megadva azt, ami bárkiben a költőnek jár. Kit akart első magyar hónapjaiban maga körül látni, kiket mutattatott be magának Hidas? Akiket műveiken át a legjobb oroszoknak bemutatott. Az itthoni legjobbakat.

Milyen tüskébe nyúlt, vagy milyen régtől hordott tüskéi kaptak új lökést még mélyebb benyomódásra – nem tudom; de hogy ilyesmi ezen a tájon nem fölmentés a teendő alól, azt nem röstellheti még tisztelkedés során sem tudatni nemzedéktárs a nemzedéktársával.

Nemcsak éveink vannak számbavéve; az időtől ránk szabott feladataink is. Az Ady–Babits–Móricz nemzedék egy pudvásságtól összeomlott közösségi tudat helyébe állított, óriási erőfeszítéssel, egy másikat. Amely – ne körülményeskedjünk – a lelkekben, nem pudvától, hanem az idők más férgeitől, szintén összeomlott. Poklunkká válik a sír, ha nem lesz erőnk legalább annyi üdvre, amennyi jó munka tudatára: mindent megtettünk, hogy a magyar anyanyelvi közösség is az eszményekben való hit erejével lássa el tagjait. Hogy ez a közösség magyar sajátosságai megvallásával s érvényesítésével valóban megállja helyét a többi közösségek közt.

Hogy egy irodalom megoszlik, s csoportok választékát nyújtja, ezen riadozni alig más, mint egy vendéglői étlap kínálatain. Az ötven év múltáni szellemkutatóknak mégis tanácsolhatnék két – statisztikával is ellenőrizhető – föltárást.

Közszereplő íróink zömét osztályozni lehetne aszerint is, kik nem írták le, de véletlenül sem egymás nevét. Babits sem írta le Herczegét, hacsak irodalmi rossz pontozással nem, holott érintkezésük jól, a lovagiasság aranyszabályai szerint folyt: 1917-ben a militáns antimilitarista Babitsot nem kis részben Herczeg mentette meg a börtöntől.

A másik föltárás már súlyos tünetként ábrázolhatja az egység hiányát. Az esztendők során, amikor történelmi megpróbáltatásainak a közös anyanyelv tán legcsonttörőbb kínjait élte, hogy lehetett megoszlás aszerint: ki írt le erről, hacsak egy célzást, s hova lövőt? Illetve kik s miért nem írtak le egy igét sem épp annak a négy-ötmilliós közösségnek ségrégation-járól, mely szemünkhöz, fülünkhöz legközelebb folyt.

Ennek az egységnek kereteit s alapjait nem az esztétika adja. E kérdésben így – noha elsődlegesen irodalmi is – nem lehet megoszlás. E kérdésben való együttműködés nélkül nem lehet egészséges irodalmi élet. Hisz működési anyagunk valamennyiönknek az anyanyelv. Hisz mindnyájunkat ez az anyanyelvi közösség táplál.

Iszonyú időket éltünk át a múltban és a közelmúltban, nem volt közösség, amelyben a ségrégation nem tombolt; s nem hagyta benn a miazmáit. Fegyelem kellett: előrelátás, önmegtartóztatás a mi irodalmunkban is helyreállítani azt az – esztétikán is felüli – egységet, amelynek híján nemcsak irodalmi élet nem, de semmiféle szellemi élet nem teljesítheti föladatát.

Több volt ebben a jó erő, mint amennyire e kesernyés sorokból következtetni lehetne. De a rossz erő is több volt, mint amennyit ma számba veszünk. Az orvoslás érdekében.

Ebben a rendcsinálásban tulajdonítottam én hathatós szót Hidas Antallal együtt azoknak a többieknek is, akik az ő útját járták. Ebben a föladatban van szerintem és tanácsom szerint továbbra is teendőjük. Ez útjukhoz tartozik.

Van oka, hogy ezeket a nem mai gondjaimat miért épp most mondom el, Hidas Antalra gondolva, nemcsak a hazatért férfit, hanem fölidézvén azt a sovány-szikár, lobogó hajú és hitű hajdani húszéves ifjút is, akivel én tizenhét-tizennyolc éves fővel hosszú eszmecsere sétákat tettem a Bajza utca és a Rózsa utca között. Nem az előkelő, a kelet felé eső részen, ahol ma az Írószövetség székel. A nyugati proli oldalon, a Szondy utca bérkaszárnyái közt, az akkori Podmaniczky utca pályaudvar-füstjében.

Miről is cseréltünk eszmét? Te emlékszel, Gyula?

Én szinte csak arra, már-már megszálltan szavaltad Adyt. Abban a korban voltunk, amikor az egymást kimeríthetetlenül hazakísérő fiatalemberek hirtelen helybe cövekelődnek, s az egyik, szembehelyezkedve a másikkal, elmond, ott a gyaloglók sodrásában elejétől a végéig egy verset a másiknak, olyat mégpedig, amelyet az is betéve tud.

 

Népét Hadúr is szerteszórja!

 

Ezt, amikor a lobogás némi időre kiszárította a torkod, én tudattam, már akkor s ugyancsak fölöslegesen veled, a pályatest vágányai felé tekintve, ahol százszámra álltak mozdonytalan vagonok, a menekültek, a hontalanok szükséglakásai. A vers akkor az „igazam lett” keserű diadalával zenghetett.

Mennyi hazátlanodás, menekülés, vagonba hajtás, vagonból kiszórás történt azóta ezen a földön! Mennyire kell tehát a biztonság, hogy ezek ellen itt mibennünk legyen erősség, testi is, szellemi is. Hitem szerint az előbbinek az – utóbbi az előfeltétele.

Ezért pedig mi felelünk. A sereghajtók.

Élünk s ez rettenetesen kötelez, a halálunkig. Mert annyian meghaltak helyünkön; némelyek hősiesen, mások teljesen hasztalanul.