Breton^*

A Kiáltvány után egyik napról a másikra lett világhíresség. Mégpedig azoknak az emelkedési módján, akik ezt a följutást csak másodsorban köszönhetik saját maguknak; elsősorban annak, hogy a hazájuk fiai.

Ezt életében nem mertem volna leírni. Még kevésbé szemébe mondani. Ismerjük, milyen düh-görcs rántotta meg a tollát már a puszta szó előtt: haza, nemzeti érzés. Külföldről nézve a francia szellem nagyjai négy-öt válfajba oszthatók, feltűnően kevesebbe, mint a többi népé. A válfaj, amelynek jegyeit Breton viselte, mindig ontotta a világhírességeket, de az ő jelentkezésekor mintha kimerült volna. Ez is hozzájárult a bámulatos sikerhez.

A Kiáltvány közzététele másnapján boldog őrtüzekként gyúltak ki a szürrealista központok el Izlandig, Fokföldig, Madagaszkárig. Lángjuk egy-egy lelkes folyóirat: Belgrádban a Nadrealizam, Prágában a Surrealizmus, Spanyolországban a Gaceta, Dániában a Konkretion, Japánban a L’échange surréaliste – Nadeau csak a sor elejét nevezi meg; volt Brüsszelben, Kölnben, Milánóban, Bukarestben (sőt az erdélyi Temesvárott), az Antillákon, Bécsben, itt kettő is. Nem szólva azokról az addig is megjelenő különféle modern izmusnak hódoló folyóiratokról, amelyek most zászlórúdjuk elég tarka lobogói közé a szürrealizmusét is fölhúzták, mégpedig az első helyre. Az a Kiáltvány a legjobb pillanatban érkezett. Egy szent ügy a szétszóródás előtt állt.

Hova jut az egész századunkbeli „modernizmus” Breton 1924-es nagy tette nélkül? Oda, már akkor, ahol ma van. Ne feledjük, hogy a találmányok mind rég megvoltak, az újdonság csak a hasznosításuk, a kiaknázásuk, a körön kívüliek közt.

Breton mindvégig az imádandó típus tulajdonságaival látta el a szerepet, amelyet az előre nem látott siker reá rótt. A nemzeti zászló előtt nem vette le a kalapját. De mint az ő részéről, olyan hiteles megtisztelést francia földön ritkán érzett idegen; minél sötétebb sarkából jött a világnak, annál inkább.

Fokozta a jóérzést, hogy ez az egyrangúként való kezelés nem ajándék volt. Ára volt. Hála? Nem. Viszonzásul azon a rangon kellett viselkedned nyomban – és egy életen át –, amelyre ő így emelt; amelyen ő az életet elfogadhatónak vallotta.

Tudott a hatalmáról? Bizonyos vagyok, hogy nem. Akkor nem bírta volna gyakorolni. Hisz ha „gyakorolja”, már azzal elveszti.

Az események úgy alakultak, hogy azokból a távoli központokból a főszékhelyre fel-fellátogató ifjú költők és festők egyik hazatérésük után hirtelen kifejezési eszközt változtattak. Partizán dandárparancsnokok lettek a Balkán hegyeiben, illegális röpiratot szerkesztők, még földalatti kormányok alkalmi diplomatái és futárai is. A művészi forradalom és a társadalmi forradalom csak a diadalban nem fér össze, az üldöztetés alatt egy a tábor, főleg nagy messze a fórumoktól. Ezekre a messzeföldi ifjakra, akik a Certa, a Cyrano, a Rotonde kávéházi asztal végein a Breton–Aragon–Éluard-körben tanulták vagy tökéletesítették a merészséget (és a francia nyelvet), nehéz napok vártak. Akkor is, midőn már aranysújtásos tábornoki egyenruhában vagy selyembélésű diplomatafrakkban – előbb, mint a köztársasági elnöknél – hajdani szívbeli irányítóiknál is tisztelegni akartak. Nem egy közülük – elbocsátva a hivatalos díszkocsit és titkárt-testőrt – félórát sétált a rue Fontaine-ben, mielőtt fölment (vagy mégsem mert fölmenni) abba a szerény – a túlzsúfoltságával mondhatni szegényes – lakásba, ahol Breton ifjan élt. Nem volt bizonyos, hogy fogadja őket. Vagy, ha igen, kapnak-e vajon tőle a meghallgatás után többet néhány udvarias, de kárhozattal sújtó szónál, a kiátkozás csiszolt, de könyörtelen igéinél? Char és Césaire is valamiképp innen indult. Vajon arra az útra is, ami pályájukon közéleti lett? Nem tudom. De a föltételezés is ábrázolhat egy típust.

Miféle ítélkező magas székben ült ez a rövid lábú, remek arcélű és fejű ember, akinek nyaktartása és nyakig dús fürtjei, mintha nyaktiló kosarából való alkalmas kiemelésre és fölmutatásra idomíttattak volna?

Ha szerényebb lehetőség közt is, de azok sorába tartoztam, akik egy-egy, világlapok hasábjaira kerülhető szerep vállalása előtt azt is a mérlegelés tányérjába tették: s mit szól ehhez Párizsban Paul, Louis, André, mit még René és Robert szelleme is? „Hallom, maga volt Pannóniában az ingyenes földosztás kormánybiztosa” – mondta 1946-ban Hôtel Odéon-i padlásszobájának ágyán Tzara törökülésben ülve, és szemét szemembe fúrva. Visszanéztem rá, nem lévén bizonyos, helyesli-e azt a földosztást.

Szabad-e rímet tenni – itt-ott persze – a versbe? Szabad-e megesküdnünk szerelmünkkel? – a viszontlátott Breton társaságában még ilyesmiktől is szoronghattak a hajdani hívek. Mert a szürrealizmus ismerte ugyan a kiátkozást, de épp azon az alapon, hogy magát az egyszer fölvett szürrealizmust éppúgy nem lehetett letenni, akár a keresztséget, vagy a pappá szentelést.

Nem igaz, hogy pápa volt, ezt a hírlapírói trouvaille-t jogosan pöckölte le magáról.

Hacsak az lett volna.

Nem egy eleve kész szent székbe ült be. Ő maga ácsolta azt a trónt, az ipar jellegzetes francia eljárásaival. Ellentétben a másutt dívó szokással, Franciaországban még az irodalmi kampányok lefolyása az, hogy a teendőket előbb tervbe foglalják, kiáltványban közzéteszik, majd lelkesen, de kartéziánus beosztással pontosan megvalósítják. Az európai nonkonformizmus szent ügye idő előtt elbukik szülőhonában, Franciaországban Breton kiáltványai nélkül. Ezekben ő a műfaj két nagy mesterének Du Bellay-nak és Napóleonnak képességeit egyesítette. Nem kétséges, hogy az ő hadrendező, irányt jelző, új tartományokat idéző Manifeste-je nélkül az esprit nouveau szétszóródott, egymást maró csoportjainak mozgalma oda jut, ahova a Bastille-nál kezdődött folyamat Napóleon nélkül. Siessünk a szóval; ezt a trouvaille-t még ingerültebben lepöccintette volna. Dehogy illik rá a császárhasonlat is. Saint-Just volt ő végig.

Ettől csak nőtt a tekintélye s vele Franciaországé. Képzeljük el, az elképzelhetetlent, hogy nem a korzikait szolgálták azok a seregek, hanem Saint-Justöt. (Talán az is lett volna a jobb, hisz Napóleon rosszul végezte.) Most ezek az új kiáltványok azt harsogták világgá, hogy Franciaországban nem bukott el a forradalom, az igazi szellemé; egy talpig honnête homme viszi tovább, egy igazi hazafi! Európa – a világ – meghódítására, azaz fölszabadítására indul ő is. És micsoda táborkarral ő is! Legenda-szükségletünk egy mintára – hasonló archetípusok szerint – kívánja a hősöket. Tegnap még ismeretlen nevek szálltak át az Alpokon, a Kárpátokon olyan üstököscsóvával, mint egykor Murat, Masséna, Kléber, Soult. Hány remek hőstett, szívderítő csíny, vitézi botrány a nonkonformizmus jegyében a francia név dicsőségére.

És dicsőségéből. Ez a látványos száguldozás azért hatott, mert adott az a föld komoly hadakat is. Nem hiszem, hogy Breton és társai érdemesebbek elől fogták el a fényt, a világhírét. Sőt. Másokat is előresegítettek, minden franciát.

Az viszont igaz, hogy első műveik értéke nem állt arányban hírnevükkel. A világ többet olvasott róluk, mint tőlük. A túlzott érdeklődés pedig félelmetes nagyítóüveg.

Így ugyancsak a távlat tette, hogy messziről nézve kezdett kiviláglani: maradandó műveiket maguk a szürrealista vezérek sem a szürrealizmus nagy elvei, még kevésbé a Kiáltvány rendeletei szerint írták. Maga Breton sem. Tartós művészi közlésre az automatikus írás éppoly alkalmatlannak bizonyult, akár az álom esztétikája. Ez messziről nézve – a Duna vidékéről – még hamarabb kiderült, hisz a freudizmus például épp onnan ment át, húsz évi késéssel Franciaországba. Kit vidítanak még a Cadavre exquis, a Si, quand és mind a szürrealista játékok? Akiket azelőtt is, a gimnazistákat, Lwówban is. És a mystère-ek, a voyant-ok? Az marad meg, az a költői lendület és már-már filozófiai mélység, amit Breton a megmagyarázásukra pazarolt. És a politikai vitákból? Ugyancsak.

És mi eszerint magából Bretonból, aki épp az írót becsülte legkevésbé magában?

Óriási dolog. Egy lépés, amit a francia szellem ővele tett. A dac jellegzetes francia arca. A hűség. Mihez? Ha hallhatná, fölülne a sírjában. Jellegzetesen francia hagyományokhoz. Ahhoz nevezetesen, hogy az ember erkölcsi lény, mint ilyen öröklétet, örök igazságot igényel: nem adhatván meg magát semmi rossznak, következésképpen legkevésbé a halálnak.

Mindezt azért mondom el, mert egyetlenegyszer volt komoly vitám vele. Álláspontom az volt, hogy a szürrealizmus megjelenése egyedül Franciaországban volt elképzelhető, lett lehetséges. Ezt úgy utasította el, hogy rendreutasított határozottan, de mégis udvariasan, jöttment voltomra való tekintettel.

Rengeteg az emlékem róla: olyanok, amikor ő nem is volt jelen. Csak így, a hatásában. Emlékezetem szerint legközelebb hozzá egyszer Crevel társaságában voltam, testi személyétől mintegy kétezer kilométerre.

A harmincas évek elején történt, hogy Crevel (aki egykor a mestereihez bevezetett) nemcsak hazámba, hanem nagyatyám híres pusztájára is eljött. Szeretett utazni, főleg az említett szürrealista őrhelyek közt. Soha elragadóbb utazó diplomatát! Közvetlen volt és suhintóan éles ítéletű, az első pillantás után. Megtapogattatta paraszt nagynénéimmel a kioperált lapockacsontja puha helyét a selyeminge alatt, aztán büszkén is, magát-sajnáltatón is, hogy íme, egy szép karcsú férfi, akinek nincs a hátában csont, végigment a gazdasági udvaron, szájára fordított egy kiszáradt vályút, és arra telepedve – amire mi sose ültünk – folytatta a szót; nagyjából azt, amit hat-hét évvel előbb kezdett velem. Neki Engels volt a napvilág. Hevesen mondta a magáét; akkor már benne volt abban a kétoldali húzásban, amely később széttépte. Eszméi már távolították Bretontól, érzelmei annál jobban kötötték. Azért járta a világot, hogy érveket és tapasztalatokat gyűjtsön. Breton ellen? Breton számára? Ültünk a távoli ökörcsordák bőgéseitől kerített éjszakában, és a történelmi materializmus meg a mélylélektan összeházasítását, ivadékkilátásait latolgattuk. Minden kérdés csak annak tisztázása után zárulhatott le: mit szólna ehhez Breton? Most derült ki, milyen értelmes és milyen kezelhetetlen. Vezér, aki tábort csak gyűjteni tud, megtartani nem.

Magatartása az életműve. Könyvei ehhez csak afféle illusztrációk. Kegyetlenül hangzik? Az első pillanatra. Mert mit szolgálnak külön-külön a magukban még oly remek alkotások is? Hogy egy magatartást megértsünk, elfogadjunk, gazdagabbá váljunk általa.

Ő személyében volt mű. Ezt éreztem, mikor utoljára láttam, 1965 novemberében. Gyalog ment egy fiatal nővel, egy keskeny járdán a rue du Dragon körül. A kereszteződésben meg kellett állniok. Elég soká nézhettem, három méterről a térde magasából. Aggastyán volt, de a régi mégis. Kocsiban ültem, a vezető mellett; ő, Georges Charaire figyelmeztetett rá. Kiszállhattam volna, de hogy magyarázhattam volna meg, addig, amíg a lámpa piros volt, hogy mit érzek iránta változatlanul. Különben is már éppen készülődtem el megint Párizsból haza, ide a végekre. Most, halála hírét olvasva ébredtem rá, milyen jó volt mégis, hogy láttam. Teljes mivoltában hazahoztam a könyvei közé. Ifjúkori műveknek nem tesz jót a találkozás elaggott szerzőjükkel. Az övéi megelevenednek tőle.