Örley István^*

Benyújtotta első elbeszélését. A szerkesztők meglepően színvonalasnak találták az addig jobbadán csak ifjú-írók körében ismert ember művét. Kék ceruzával ráírták a nyomdaipar rejtjeles betűit, s leküldték a szedőterembe. A szerző megkapta a javító levonatot. Ezt azonban nem adta vissza a folyóirat megjelenésének határidejéig. Értesülve, hogy írása nyilvánosságra jut, még csiszolni akarta; tökéletesíteni. Azon volt, hogy megfeleljen annak a szintnek, melyen ő azt a folyóiratot látta.

Annyi ideig dolgozott írásán, már szorosabb együttműködésben a szerkesztőséggel, mígnem maga is tagja lett ennek a szerkesztőségnek. Föladata az induló írók beküldött kéziratainak elolvasása és osztályozása lett. E minőségben a saját írását erősen átírandónak, majd – újabb hónapok teltével – közlésre éretlennek ítélte.

Az írói világban ilyennek legenda ereje van. Erőfeszítésbe kerül leszedni Örley István alakja mögül a legenda holdudvarát.

Kevés embert ismerhettünk, aki már fiatalon oly frissen, tevékenyen forgott a való világban, mint ő.

Származása, társadalmi helyzete, környezetének életszemlélete és példája ködlovag-sorsra – sikeres, de tartalmatlan – földi létre szánták. Jobbról-balról, alulról-felülről agyonfémjelzett dzsentri volt, az érvényesülni képesek törzsökeiből. Édesanyjának – hét megyére tündöklő szépségnek – egy ugyancsak érvényesülni képes és ezért még műveltségre-jólértesültségre is szert tett – híres politikus volt közismerten hódolója, férje végül. A fiút katonatisztnek, mégpedig – fölfedezvén képességét a tanulásra – tüzértisztnek nevelték. Kinyitva eleve számára a pálya minden kapuját. A Ludovikából kilépő és még egy kis mongolos szemállással is megpedigrézett minta úrfiú ezt a ködlovag sorsot úgy tépte le magáról, s vágta a sárba, mint egy bohócköntöst egy ostoba farsang hajnalán.

Partium-beli volt, mint Ady. Apja szerint nem is Örleynek kellett volna hívni, hanem Szunyoghnak. Rengeteg nagybátyja sorában volt egy Desmoulins-indulatú – s nemegyszer olyan tollú – közíró is; korának egy híres néptribunja.

Fényes László. Akit Tisza István lelövéséért akart megszámoltatni később a bíróság.

A család méltán fogadhatta kettős meghökkenéssel, hogy a megcsinált pályát odahagyva, ifjú tagja ráadásul az irodalom felé tesz lépéseket. De ide is beszerezték. A pálya, a hivatalos, itt is megnyílt.

Örley István másodszor is letépte magáról a könnyű érvényesülés ködköpenyét.

Ez már nem ment olyan egyszerire. Könnyed, de határozott mozgású volt; nemcsak külsőleg – és ez idézhette volna tán az egykori egyenruhát, hamisan; – az volt az észjárásában is. Amit helyesnek – „célszerűnek” érzett, minden tekintet nélkül, egy fordulattal meg akarta valósítani. Nemzedéktársai – élükön Radnóti Miklóssal – a harag asztaldöngetései és a meghatottság könnycseppei árán jutottak el egy-egy művök rádióelőadásáig. Az ifjú lektor jelzőket cserélt volna ki a neki kedves ifjú költők verseiben, melyeket így három-négy változatban is betéve tudott. Hite szerint volt ugyanis: a jó kritikus dolga „beleérezni” a műbe; meglátni, amit maga az alkotó is csak sejtett; vagy valami miatt nem domborított ki eléggé. A kifejezés tökéletessége volt a cél, mely felé – oly frissen, akaratosan – minden elmét irányított.

 

 

Megeshet, hogy a vezér haldokolva több erőt áraszt, mint épen; több fegyelem és hűség övezi. Babits végső hetei, hónapjai mindmegannyi haladék az európai szellem megdönthetetlenségének irodalmunk bástyáin. Földbetételével egyszeriben itt volt a veszély, a fölgyűlt tajtékával, támadhatnékjával. Ne idézzünk föl mást, csak a Babits Emlékkönyv fogadását. A szennyár a sírhalmok közt is kanyargott, a temetőn is átcsapott.

Mindnyájan éreztük, rendezni kell a védelem sorait. Az ellenségtől belőtt, a rohamoknak kitett állásokba sürgetően kellettek friss erők is. Nemcsak ütni bátrak. Ütni képesek. A jó látásukkal jó célzók is.

Faulknert emlegetni 1938-ban, Greent, Maugham-ot, Montherlant taglalni okosan, Hunyadi Sándort dicsérni elszántan a Napkelet-ben, ugyancsak a harmincas évek derekán: ebből igen gyorsan összeállt egy kritikusi jellemkép azokban az időkben.

Örley István nemcsak tollal a kezében volt biztos ítéletű bíráló. Megvolt az a nem mindennapi tulajdonsága, hogy azon melegében, első olvasás után megérezte egy alkotás izom- és csontvázrendszerét: villámgyorsan fölfogta, melyik művel érdemes törődni, melyikkel nem. S élvezte, egy vadász szenvedélyével, a kéziratok rengetegében cserkészni.

Az a jellemalkat volt, aki eszményeihez öntudatlanul hű, akiből tehát a próbák alatt a hűség természetesen zavartalanul: – megnyugtatóan árad. Bátor is ilyen öntudatlanul: megnyugtatóan volt.

Elsősorban szorgalmáért, megbízhatóságáért szerettük. Utólag hátratekintve azokra a földlökéses esztendőkre, hajlamos volnék megvádolni magam, hogy a szerkesztőségi teendők megosztásakor vajon nem vettem-e számba Örley Istvánnak azt a képességét is: szükség esetén még párbajozni is tud. Nem. A munkájával került oda. Rég csinálta, mikor neve fölkerült a lapra.

A Magyar Csillag legriadtabb heteit mégis ő hozta ránk.

 

 

Darvas Szilárd lírai versekkel kezdte. Első írásait hozzánk küldte el, mégpedig a frontról, a Voronyezs körüli időkben; választ egy táboriposta-számra kérve.

A verseket általában én láttam először. Belőlük már csak a közlésre szántak kerültek Örleyhez, a lapban való elhelyezés, a szerzővel való érintkezés végett.

Darvas Szilárdtól – épp, mert teljesen ismeretlen volt – egyszerre négy-öt verset közölt a Magyar Csillag.

Rákövetkezően pedig rögtön az Új Magyarság közölt vezércikket, magának a főszerkesztőnek a tollából Darvas egyik verse ellen olyat, mely az akkor dívó hangnemnek is mesterdarabja volt a gyűlölködés és a – följelentés dolgában. Teljes eredménnyel. A Hadbíróság azonnal fölfigyelt és intézkedett. A megtámadott vers alatt ott volt kinyomtatva ugyanis a tábori postaszám.

Két keresztény beszélget, ez volt annak a versnek az alcíme. Tartalma pedig, hogy a nérói üldöztetés alatt egy keresztény arra biztatja társát: hirdesse az ügy föltámadását annak ellenére is, hogy végleg elveszettnek látszik; mert ez a hit – ez a csoda – valóban föltámaszthatja.

A vers kiáltóan, vérdermesztően egyértelmű volt. Magam is megdöbbentem; első olvasása alapján más volt az emlékem róla.

Igen, mert István közben átcserélt egy-két jelzőt. Igaz, a szerző jóváhagyásával.

Gellért Oszkár feje vagy irattömbje nyilván részleteit is őrzi a továbbiaknak: a felelősség átvállalásának, a nagyobb baj halogatásának, egész addig, amíg el nem következett a mindezeknél nagyobb baj: mindenen a hadak bíráskodása.

Örley István ezt nem élte túl.

 

 

Eleven, emberi arcának megrögzítését szolgálná mindez.

Örley István író arcképének megrajzolása nem könnyű vállalkozás. Épp azért, mert csalóul egyszerűnek látszik. Novelláiban úgy vall magáról, hogy lírikus sem különben. Meg akarod ismerni az anyját? Olvasd el a Farsang-ot. Gyermekkoráról kell kép? Ott a Flocsek bukása. Barátait sorra acélba metszette.

Mint megannyi modellt? De ezek a rajzok nem a modellekért készültek; ezek a remek képek csak áttételesen reálisok. Azért készültek, hogy egy tőlük szinte függetlenül fejlődő szenvedély valamiféle alakot ölthessen egy tudatos író teremtő akaratából.

Örley István kora legnagyobbjainak szintjén akart író lenni. A lét ábrázolásának egyik legszenvedélyesebb, legtudatosabb – lírai, de mégis ügyszolgáló – művészetét vesztettük el benne.

Teljes fölkészültséggel állt nemzedéke pályafutásának versenyindításához. Csak egy forduló befutásához adott neki időt a sors. Műveiből szívfájdítóan hiányzik a folytatás, a kiegészítés, az előrelátott teljesség. De nem emberi alakjából. Nagy regénye, életének főműve nem készült el. De saját életének nagy regénye igen. Irodalmunk egyik legszebb regényalakja lett ő maga. Majdnem romantikus. De mégsem ködszerű annak sem. Hanem éppenséggel ködoszlató; reálisan, útmutatóan. Puszta emlékével is vigasztalóan, bátorítóan.