Baudelaire példája^*

Hányadik a korszak abban a halála óta eltelt száz évben, amely mind őt vallja szellemi előfutárként? Nincs a teremben nyilván egyetlen komoly Baudelaire-ismerő, aki ne azt mondta nemcsak Kierkegaard és Kafka világszemléletét, de akár a strukturalizmus vagy az új lingvisztika elméleteit hallván: de hisz minden benne van már az én költőmben. Mint a kubizmus Cézanne-ban, illetve Tintorettóban. Áruljuk el a művészi halhatatlanság titkát? Örök érvényű, idő fölötti dolgokra kell elsőül rátapintani. Attól fogva azok a korok végeztéig időszerűek lesznek.

E pillanatban a Fleurs du Mal szerzője azzal a legidőszerűbb, amiért sokáig leginkább elmarasztalták; hogy csupa ellentmondás.

Önöknek fölösleges okadatolni, hogy Baudelaire költészetében és lelkületében nem ellentmondás uralkodik, hanem kettősség. Ez óriási különbség. Ezt látja művében a mi korunk. Mint a maga nagy alapproblémáját.

Az ellentmondás magában még káosz is lehetne: ezer irányból jövő, ezer irányba futó. De Baudelaire-ben két fő irány küzd.

Racine is már, igaz, versben panaszolja, hogy még jó keresztényként is két erőnek van odavetve. Isten segedelmével akar úrrá lenni rajtuk. Az imától vár békét, bensejében rendet. Baudelaire-nek egyetlen eszköze van a mélység hatalmai ellen. A költészet. Ennek rejtelmes tulajdonságaival választja el a földet a vizektől, a fényt a sötéttől, a jót a rossztól. Vakon bízik az Igében. Olyan teremtő erőt tulajdonít neki, amit csak minden dolgok alkotója, Isten kezelhet. A költő sokat emlegetett sátániasságának alapja nem az, hogy a rossz szellemek közé züllik. Hanem, hogy Isten dolgába akar avatkozni. Rendet akar teremteni, de a saját erejéből. A rossz szellemeit akarja visszaszorítani ő is. De isteni segítség nélkül.

És nem is ráolvasással.

Ennél többre tartja a Verset.

Tudjuk, nem volt költő az európai irodalomban – s azóta sincs –, aki hozzá hasonlóan olyan szentségtörően tisztelte a Verset. Annyit várt tőle? Nem kevesebbet, mint az üdvösségét. Utat, ösvényt legalább a megváltás felé e lenti, egyre rettenetesebb pokolból.

Vagyis mindnyájunk számára. Mert hisz az út, eszköz mind olyan fogalmak, amelyek valami másoknak is jót jelentenek.

Minél kuszáltabb körülötte és benne a világ, annál világosabban akar beszélni róla. S a világ fokozásához hajlandó magát a kuszáltságot is növelni.

De csak két irányból.

Ezt mívelték a klasszikusok is, elsősorban Racine, hogy megint őt idézzem. De Baudelaire csak eredményében klasszikus. Munkáhozállásában nem. A klasszikusoknak eleve van bírájuk, királyuk, istenük. Baudelaire körül semmi ilyen; legkevésbé fölötte. Ő maga a teremtő és a teremtett, „alternativement victime et bourreau” vagyis áldozat és hóhér, a gyónó és gyóntató – a pénitent et confesseur. S egyetlen bírája az az arc, amely a saját tükréből néz rá; az Elhagyott Emberé.

Az esendő emberé. Az önmagába, a sárba esett halandóé. Aki még emlékezik a tisztaságra, a Szellemre. Ami itt – mint Ige – már csak a Művészetben villantatható meg. Kései, de mégis vigasztaló fényként.

De a vigasz vezet is.

Nem csodálkoznék, ha Montségurben fölraknának egy Baudelaire-oltárt. Világképe – hogy a földön a gyönyör a legélvezetesebb büntetés, hogy a test az ördög birtoka bennünk, mind az a sok chute et élévation – bukás és fölszárnyalás – salut, damnation, gouffre et ciel – üdv, kárhozat, mélység és menny – pontosabban a kathároké.

Nem az én ismereteimre van mérve a feladat megkeresni, mi az a hasonlóság, amely ilyen kettősség, ilyen pólusokra szakadás esetén oly sokszor – mint a toulouse-iaknál is – szikráztat ki nagy feszültségű költészetet, hív létre nagy művészi életet.

Annak részletezésére sem én vagyok itt hivatott, hogy tükrét Baudelaire milyen módon csiszolta oly élesre; akarom mondani, hogyan bírta ő szóra az Igét; azaz költészetének miképp adott még a költészeten túl is hatást azáltal, hogy oly áhítattal tökéletesítette. A Fleurs du Mal ajánlásában a poète impeccable, a parfait magicien és lettres françaises után rejtett irónia tette a baráti nevet; oda annak a neve illik, aki azt oda írta.

Összefoglalóul most már az én mondandóm röviden az, hogy a Fleurs du Mal költője a munkájába, becsületességébe, a hitébe ölt életével, hogyan halhatatlanult, a lettres françaises-en kívül, például az én országomban.

Nyilván lesz taglalója annak, mit köszönhet Baudelaire roppant szívósságának Rilke, George, de akár Pound, Blok, Ungaretti, sőt valóban Kafka. Modern íróvá ő keresztelte vagy konfirmálta őket.

Ebben az évben mi magyarok is megünnepelhetünk egy külön kis Baudelaire-évfordulót. Nyolcvan éve, hogy verses formában az Albatros az olvasni csak magyarul tudó közönség elé került, Endrődi Sándor tollából. Valószínű, hogy már ezelőtt is készült rangos fordítás, a L’éxamen de Minuit – az Éjféli számvetés. Ezt a korszak egyik legjobb magyar költője, Reviczky Gyula készítette. Azóta állandóan versenycél volt, hogy versei magyarul úgy zengjenek, oly megejtően s mégis pontosan, mint franciául. Végre elkészült a teljes magyar Fleurs du Mal, versben ugyancsak szigorúan az eredetinek a prozódiája szerint, a századelő három nagy magyar lírikusa – Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád – szorgalmából. Nyelvünknek efféle mestervizsgája lett.

Ennek köszönheti, hogy Baudelaire hamarosan nálunk is azzal hatott, amivel végül hazájában is. S amivel szándékában volt: mint művész, mint versmíves. Mert hiszen, tudjuk, hatott ő a félreértett dandységével, satanizmusával, művi édenkertjével, azzal a legszomorúbb paradis artificiellel is. A születése századik évfordulóján a mű együtt írt előszavában az a három magyar lírikus ezt vallotta róla, az egész magyar irodalom nevében: „Kötelességet tár elénk: a legmerészebb tartalom lehetőségét s a legnemesebb forma kötelességét. Hatott ránk, nem poézisa talán, hanem bátorsága és szigorúsága.”

Kik idegyűltünk a világ annyi részéről, ezt mondhatjuk róla egyöntetűen, anyanyelvre való tekintet nélkül. A világ minden irodalma benne van már a nemes versenyben, hogy az ő szavai fordításban is úgy tündököljenek, mint az eredetiben. Aki csak a német, az angol, az orosz remekléseket ismeri, tudja, milyen rendkívül magas szinten folyik ez a verseny.

Az ő Igéjét lefordítani azonban nemcsak nyelvművészi föladat. Láttuk, mit bízott ő rá, mit munkált ő bele a francia nyelven át ebbe a teremtő és ítélő Igébe.

Baudelaire vallomása – majdnem azt mondtam, vallása – szerinti szép versben több sikerül, mint esztétikai produktum. Ismerjük imáját „Seigneur, mon Dieu! accordez-moi la grâce de produire quelques beaux vers qui me prouvent à moi-même que je ne suis pas le dernier des hommes.” És hittételét: „C’est cet admirable, cet immortel instinct du Beau qui nous fait considérer la terre et ses spectacles comme une correspondance du Ciel. C’est à la fois par la poésie et à travers la poésie… que l’âme entrevoit les splendeurs situées derrière le tombeau.” „Uram Istenem, engedj kegyesen írnom néhány sor szép verset, bizonyítékául enmagam előtt, hogy nem az emberek legutolsója vagyok.”

A csodálatos az, hogy mindaz a tündöklés, amit Baudelaire egy nyelvbe zsúfolt, a franciába, ki tudott gyúlni más nyelvekben is. Nem a fordítók művészi érdeméből. Nem is az ő, a költő „művészi” érdeméből. Hite folytán, melyért életét adta. Mert bármily különösen hangzik, ez az ember, akinél kevesen nézték gyanakvóbban, megvetőbben tán az ember nevű, megváltásra érdemetlen szomorú teremtményt, az emberi fajért égette el magát.

A keresztény megváltóval harcolt egy életen át azért, hogy – az győzzön. Hogy az esésnek legyen értelme. Jézus igazi föltámadása, a mi világunkra, az volt, amidőn a szellem lángnyelv alakban megjelent azon a Pünkösdön az apostolok feje fölött, s azok szétoszoltak igét hirdetni minden nyelven. Nem vagyunk apostolok. Tán nem követek el profanizációt a hasonlattal. Ilyenféle lángnyelvet vélek lebegni a mi fejünk fölött.