Ferenczy Béni^*

Rajongok a formabontásért. Imádom a formabontást. A festészet, a szobrászat mi más vajon, mint a látás felsőfokú gyönyöre, ölelődzése a világ szép formáival? Ám mi élményt ad éhes szememnek egy józanul kerek ébresztőóra, összehasonlítva szétszedett belei aranygubancának asztalra öntött kincstárával? Szép a gitárok lánytomport idéző hajlata? Szétszedni hát minden gitárt, amíg csak hajlat kerül belőle. Társasjáték minden színdarab? Még több játékot hát bele, illetve belőle, még nekem is! Felpezsdülök, ha zengő átkai csúcsán Lear király egy pillanatra leveszi szakállát, s tudatja, hogy ő persze azért Ferenc barátom, akivel az imént az eszpresszóban vitáztam. Ki nem tombol a formabontásért? Ifjúkorunkat idézi, amidőn mást se tettünk, mint bontottunk.

Unom a formabontást. Torkig vagyok szabályaink örökös-gyerekes bontogatásával. Az ébresztőóra föladata, hogy fölébresszen; lényege tehát, hogy járjon, oly megnyugtató ketyegéssel, mint a jégcsapoké, ha – már az éjszakában – itt a tavasz. Hogy mit közölt velem Lear és Hamlet és Macbeth, azt majd az előadás után – igen, a kávézó asztalnál – kívánom részletezni Ferenccel, Ivánnal, Miklóssal és Imrével. Tévedsz, testvérem, ha azt hiszed, hogy a szép szemedért jöttem ide a terembe. A munkádért, a képességedért: a játékért, aminek csakis szigorú szabályai lehetnek. Semmi szükségem, hogy élvezetemet megszakítsák azzal, hogy valami rosszul főtt tanulságot számba rágjanak, vagy valami rejtett hatóerőre fülemnél fogva figyelmeztessenek. A tanulságot, az élmény végén, magam óhajtom szívembe zárni. Az efféle megszakítás alig más hatású, mintha nászszoba ajtaján kopogtatnánk és éppen a szenvedély kilesett perceiben, afféle alapigazsággal, hogy minden mulandó, s az újságok hazudnak.

Az első szótól fogva Ferenczy Béniről beszélek, fél szemem folyvást az ő életművén jár. Mert csak azokért a formabontókért hevülök, akik össze is tudják állítani a formát. Szeretem nézni az óra szétszedését. De a gyönyör az, amidőn egyszerre csak megindul. Ismét? S ha a szétszedés után sem indult volna meg? Óhajtom azért, hogy már a szétszedés módja szolgáltasson némi tanúbizonyságot a remélhető eredményről. Gyermekem kezébe épp ezért eleve megjavíthatatlan órát adok: amivel nem kár a játék.

Mert ez a másik játék az szent, egyedül már csak ez szent. Mutatja a csak bontók és a csak összerakók két szektájának ádáz összebékíthetetlenülése. Ifjúkoromban, amidőn még Ferenczy Bénivel lelkes vitáink is voltak, szinte jellembe vágott, ha például egy absztrakt festő figurálisra tért át, ha egy aktivista költő, bár éjnek évadján, két sor összerímelésére vetemedett. Menlevelet, az állandó átjárásra csak egy s épp a legkonokabb kísérletező szerzett: Picasso. Hogy legkubistább ablakán át a leggörögebb vázák bikáinak és nimfáinak édes együttheverését tárta elénk, ezt a polgárpukkasztás afféle felső határának szánta.

Nem vagyok polgár; unom, hogy – nyolcvan-kilencven éve immár? – bárki az én esztétikai érzékszerveim működtetését a polgárpukkasztáshoz hangolja. Ennél csak egy ásíttat meg jobban: a kérkedés; ha valaki a műbe rejtett értesüléseivel akar hatni a polgárra, illetve azon át reám. Komoly időket élünk, komoly vigaszra, igaz tanácsra van szükségünk: tartalmas művekre. Azt szeretem, ha a művész elvonul alkotása mellől, s arra magára bízza a közlendőt. Ha maga a kép vagy szobor mondja el még azt is: honnan szedte össze, miképp rakta olyan új egésszé a formáit.

Mert mégiscsak azok beszélnek.

De belülről beszéljenek; működésben; élve.

Ennek a szép albumnak az elejére az eltervezője, Szántó Tibor, oda akarta tenni Ferenczy Béni néhány alkotását a kísérletező, útkereső, formatapogató korszakából. Ismerjük azokat a vállrántásból, szemvillanásból, hangból összetett robbanásos mozdulatokat, melyekkel tíz éve a mi kedves Bénink a nem-et közli. Ezekkel soroztatta most arrébb ezeket a „kezdeti” műveket. Nem azért, mert megtagadta őket: akkori eredményeit.

Mert eredményeit már másutt – bennebb – kell nyomon követnünk.

Közismert, hogy Archipenko tanítványa volt Párizsban, 1912-ben! Ott volt tehát a nagy titkok fölfakadásának forráshelyén, a legjobb pillanatban. Ismerjük az ifjú Ferenczy Béni „kubista” szobrait; micsoda kezdés, ha ezt az irányt folytatja. Berlinben 1924-ben a Sturm állítja ki immár absztrakt műveit, a másik nagy magyar absztrakt fiatallal, Bernáth Auréllal. Kutatótársuk itthon: Pátzay, Derkovits, Kmetty.

Hol vannak ma ezek a fölbontott formák, ezek az önállóságra kényszerített hajlatok, önálló beszédre bírt vonalak, megvallatott felületek?

Szigorú és édes Bénink hiába tolta félre azoknak az éveknek nyersen maradt lendület-ábrázolásait. Csak kijöttek azok a ceruzából, a szobrászhüvelykből. Azt mondják, Picasso szerszámedzés végett cserél oly könnyedén szemléletet; nézőpontot: zsánert!

Ferenczy Bénire meg azt lehetne mondani, tekintete egyszer s mindenkorra kiélesült. Nem a külsővel való, már-már szemfényvesztő játékra, nem a tetszésre. Mélyebb tekintésre, a lényeg akár tragikus meglátására. Nem Barcelonában élünk, nem Párizsban folytattuk az ifjúságot.

Okosaknak kellett lennünk, türelmeseknek és szívósaknak. Én kezdettől fogva úgy képzeltem el, hogy igen, ő, Ferenczy Béni is – előbb játékból, aztán lázadásból – szétszedett, majd összetört magában egy világot. Aztán gyengéden és iszonyú erővel – tündér sugallatra és halálos végszükségből – fölépített egy másikat.

Ebből támadt valami olyan teljessége, aminőt csak a reneszánsz nagy mestereinek életműve nyújt. Egyformán remek kezelője a vonalnak, a színnek és a térbe helyezésnek. De éppúgy tudna művet teremteni bölcseleti eszmékből is. De a verstan törvényeiből is.

Ez a romboló magából is teljes újat, új teljességet teremtett.

Művei jellemzésére ezért is nyomul tollamra újra és újra ez a szó: teljesek. Törvényismerők, épp azért, mert alkotójuk kellő időben törvénytagadó is volt. S így tudja, nem mától, hogy mi a rossz és a fölösleges törvény és mi a jó és a szükségszerű. Nyilván ez az oka, hogy Ferenczy Béni művei számomra egyszerre csak holmi rejtelmes örök mozgók módjára kezdtek járni lejárhatatlanul. Megállíthatatlanok ezek a kis és nagy művek: valaki olyan jól fölhúzta őket, oly mély értelemmel s gyengédséggel tudta kezelni – kezesíteni szinte valóban – szerkezetüket, azokat a bizonyos rejtelmes formákat, melyek lám, akkor is belsőek, ha külsők; melyek annyi hozzászólást kapnak és oly kevés hozzáérést, hozzáértést. A perpetuum mobile megteremtésének titka lám, ugyanaz, ami az életéé. Művészi alkotásra a legnagyobb szó ma is ez: él. Mégpedig örökre, mert hisz „holt” anyagban. Minden műalkotás perpetuum mobile.

Ferenczy Béni művei frissen, tömören, hangosság nélkül járnak, a jó dinamók olajozottságával és termelékenységével. Nem kis mértékben azért, mert a kor minden vívmányának ismeretében készültek. „Külsejük”, hogy így mondjam, ízlésünknek megfelelően szerény, tudatosan kerüli a már sorozatban gyártható rendkívülit. A rendkívüli a belsejükben van: rendkívüli erővel sugározzák egy rendkívüli lélek mondandóját a társainak. Ez a mondandó óriási. Az, hogy a világ nincs elveszve, ki kell tartani. Lelkünket összetörték, hitünk romokban, a híres kőtáblák, ők aztán igazán törmelékben, s mégis érdemes bízni a világ összerakhatásában.

Minél konokabb az anyag s keservesebb a munka, annál tündéribb lehet a fizetség, a hála, magától az anyagtól, a munkától. Ki tudja a győzelemmel járó ujjongás nélkül nézni Ferenczy Béni utóbbi tíz évének alkotásait? Igenis, úrrá lehetünk mindenkor, mindvégig a „holt” anyagon; a halálon. A reszkető kézzel is egymás mellé ejtett színek vidáman harciasak. Azt mondják, hogy a jövő mégis a mienk; az emberi fajé.