A költészet egyetemessége^*

Hölgyeim és Uraim, kedves messziről jött barátaink,

arra kaptam megtisztelő fölszólítást, hogy a Költészet Egyetemességéről beszéljek. Ez tanácskozásunk alapkérdése. Nyilvánvalóan azért, mert ez az egyetemesség nincs meg. Vagy nem hat; nem kellőképpen legalább.

Vagyis a költészet a megosztottság, a kirekesztettség, a meg nem értés állapotában van.

Mégpedig oly módon, ami nem kívánatos.

Mert, ha egy irodalom – akár egy nemzeté, akár egy kontinensé – sok részre oszlik, ez önmagában nem a gyengeség jele. Sőt. A család, amelyben nyüzsögnek a gyermekek, akár civódva, kétségtelenül egészségesebb, erősebb, mint az, amelyben bármily kitűnő nagyapa egyetlen unokában folytatódik.

De itt más szétválásról van szó. Arról az atomizálódásról, amelyben az egész társadalom szenved. Amelynek a költészet is csak jelensége. Amelyről kettős gond lesz tehát gondolatot cserélnünk.

Azt mondják, a költők addig jók, amíg a gyermek tekintetével s meghökkenésével tudják nézni a világot. Ilyen szemmel tekintve hátra a közelmúltba, az én nem mai észrevételem az, hogy az emberiségnek a mi századunkra jellemző megoszlását egy látszólag igen prózai használati tárgy, a fürdőkád kezdte. Azzal éppen, hogy az egyetemesség bajnokaként jelentkezett. Az emberek egy része fürdött, más része nem, s ezek többé nem hálhattak egy ágyban, nem ehettek egy asztalnál. A soron következő átmeneti elválasztó szörny a gépkocsi. Ez szüntette és szünteti meg azt a közösséget, ami a vonatfülkében, a villamosperonon ha bár rövid időre, de ismeretlenek közt is egybeállt. Balzac regényeinek bérházaiban az első emeleten főhivatalnok lakik, a másodikon kereskedő, a harmadikon iparos, a negyediken diurnista, a padlásszobákban diák, művész és prostituált. A lépcsőházban naponta súrolják egymást, köszönést, de legalább pillantást váltva, közös színházba, táncba, templomba, sétahelyre, sőt népgyűlésre sietve. Azóta a lakók szétköltöztek, előbb külön-külön házakba, ma már külön városnegyedekbe. Még a közös színházat, templomot és népgyűlést is szétdarabolták: néhány arasznyi képen nézik ágyban ülve, de ott is magányosan, mert ez még ott, még szerelmesüktől is elkülöníti őket. Alarik hordái nem űzték úgy szét a közösségek tagjait, mint Watt és Edison lángelméjének angyalhadai. Épp azért, mert e vívmányok üdvösek. Pusztításuk klasszikusan végzetes, mert hisz ők maguk a jövőt szolgálják. Mindent meg kell tennünk mihamarabbi, minél egyetemesebb elterjedésükért. Ugyanakkor nincs nemesebb föladat, mint hatásuk megállítása.

Erkölcs és haszon, vallás és érdek egyként rendeli az anyagi jólét szüntelen emelkedését a világ minden sarkán. Érdekes kép az „Isteni”-nek és „ördögi”-nek ez az együttműködése; azon, hogy az emberi lét alapföltételei ne csak javuljanak, hanem összehangolódjanak, kiegyenlítődjenek. Sarkigazság, hogy a világgazdálkodás csak úgy lehet jó, ha mindenütt jó; ha egyetemes.

És a lelkek egysége? A földi halandóknak az a benső közössége, amely nélkül az előbbinek, az anyaginak a működése üresjárat? Ifjú fővel én logikai fölépítést tulajdonítottam annak, hogy a nevezetes hármas jelmondatban a testvériség mintegy betetőződésül áll, a szabadság és egyenlőség után – azok szintéziséül! Az egyén vele leli meg tökéletes helyét a közösségben. S mit látunk? A társadalom is tökéletesedik s az egyén is. De a kettő viszonya?

Nem kis kutyaszorítóban vagyunk.

S a költők hallgatnak, halljuk, vádként. Mielőtt mentegetőznénk, tegyük még élesebbé a képet.

 

 

Az embert nemcsak a technika fejlődése szakította el az embertől. Igaz, Párizst egymillió gépkocsi, New Yorkot négymillió teszi vadul nyüzsgő hangyabollyá. Ám képzeljünk el egy olyan bolyt, melynek minden hangyája nemcsak egy kis acélketrecben kering, hanem hideg közönyben is, ha ugyan nem izzó ingerületben társaival szemben. Mert az érzelmek differenciálódása – fejlődése, mondjuk – még végzetesebben lök a magány felé. Amerikában jártam a nyáron. Emberi fajunk legszentebbnek s legtartósabbnak hitt érzelméről, a szerelemről értekezve egy professzor azt fejtegette, nem is a saját, hanem egy pszichikai ún. munkacsoport vizsgálódásainak eredményeként, hogy a lelki tudatosodás – ami a függetlenedés és finnyásság ad abszurdum bonyolultságába vezet – hovatovább lehetetlenné teszi akárcsak két embernek is boldog kapcsolatát. A szerelem – mindenféle szerelem – csak feloldhatatlan traumák, azaz tragédiák sorozata lehet; helyes a profilaxis, a baj előzetes elkerülése. Ismerjük a mondást: a szerelem az a testi szükséglet, az az egyetlen testi szükséglet, amelynek kielégítéséhez két személy kívántatik. Ha a testit a lelkivel helyettesítjük, a kép – azáltal épp, hogy torzít – még leleplezőbb. Fintorral fogják hallani: tudósi vita tárgya a pszichológiai felismerés, hogy az érzelmi élet legkevesebb bonyolultsággal járó formája az, amely nem kíván társat, nem érinti az egyén különállását: az onánia. Nincs viszony, nincs felelősség. A dolog torz voltát, tébolyát itt is a logikája teszi félelmessé.

S a költők hallgatnak, halljuk. Illetve, akár hallgathatnának is – mondja egy még keményebb megrovás. Mert ki érti a szavukat?

Igen, ez a kifogás hangzik leggyakrabban az olvasók úgynevezett széles köréből a modern költők ellen, hogy minél maiabbak, annál érthetetlenebbek. Hogy a logikájuk valamiképp más.

Azért vagyunk itt, hogy erre választ adjunk, hogy szót értsünk a világgal, vagyis megkíséreljünk valami egyetemességet: közös beszédet, közös logikát.

A katolicizmus ismeri a szentek egyességét. Az olvasók zöme hajlamos a költőket is egyezségben látni, távol már a földtől. Főleg a „modern” – az „avant-garde” költőket. Tisztázni valóink közé tartozik az is, hogy ha van is valami egységünk, az nincs – sosem is volt – távol a földtől.

 

 

Bizonyos, hogy azt a gyermekien-költőin rácsodálkozó – királymeztelenítő – módszert, amellyel az imént a világot ábrázoltuk, a világ veszélyesen visszafordíthatja ránk. Külsőségeiben a modern költészet is mutat nem egy megmosolyogtató, de tán épp ezáltal mélyen leleplező tünetet. Itt van rögtön legszebb címként, az avant-garde, értékmérésünknek ez a már-már homéroszian hősi epitetonja. Az avant-garde hadászati műszó, azt a maroknyi csapatot jelenti, mely ismeretlen, még ellenséges vagy ellenség-gyanús területekre előre tör; karakterisztikonja, hogy a zöm ne tudjon róla (azért ment ismeretlenbe), és hogy részben-egészben elpusztuljon (mert hisz az ellenség ereje a keresnivalója). Napjainkban csak avant-garde művészet van, ez virágzik a bulvárokon, a világlapok szerkesztőségeiben. A jószemű s -igényű olvasó méltán kérdezheti, hogy hol e különös hadsereg zöme, tartaléka, utánpótlása. Ilyen nincs: klasszikus költészet; korunk csak ersatzot termel, nem kismértékben azért, mert nemcsak a szanitécek – a kritikusok és irodalomtörténészek –, hanem a trén felelősei is kizárólag az avant-garde-on kanyarognak, Picasso ki, Ionesco be. Holott ezeknek például rég más helyzet a nagy érdemük: a hátvéd remek ellátása, hű veteránokként.

Vagy: előttünk esztétikánk évtizedes erőfeszítéseinek nagy eredménye: a hasonlat prozódiai forradalmának legalizálása. A korszerű vers annyiban jó, azaz örök érvényű, amennyiben korszerűen képszerű. Így van, ellene nekünk sincs apellátánk. Ám a világ – az olvasóké – méltán vetheti közbe, hogy a költészetnek és a festészetnek ez az örök érvényű házassága őt egy másik házasságra emlékezteti, arra, amit a költészet nem is oly rég a zeneművészettel kötött, s elég hamarosan fölbontott, nem is rögtön a piktúra kedvéért.

Ennél is több az ellentmondás, amit az olvasó a mai költők hitvallása és gyakorlata közt fedez föl. „Versem az értelem villamos kisülése” – mondja a költő épp arra, amivel az olvasó addigi értelmét is homályossá zavarta. „Azért dalolok, hogy lelkileg megfinomítsalak” – vallja a költő szándékos ordenárságokat bocsátva közzé egyáltalán nem dal, hanem olyan trágár ordibálás kíséretében, amiről már az állatkezelőket is leintjük. „Látnok vagyok, írásomért a szent ihlet felel, nem én” – mondja a lírikus, mámorosabban, mint az idült alkoholista, miután tizenkétszer átírta a szonettet, de még a kefelevonatban is kicsiszolt egy belső alliterációt.

Nem folytatom. Sajnos, nem ülhet itt sorainkban, mint ahogy vártuk, nincs módunkban megkövezni őt a – azt akartam mondani a hajdani szürrealistát, de úgy kell mondanom: a következetes szürrealistát, Roger Caillois urat, aki, ha eljött volna, bizonyára élőszóval is képes lett volna megemlíteni néhányat az ilyenféle ellentmondásokból, melyekből ő dandárnyit fölsorolt Ars poetica című – ízlést átváltó, de jelenleg csak magyar fordításban olvasható – könyve lapjain.

 

 

Tervszerűen soroltam föl néhányat a milliárdnyi szemrehányásból, mellyel a költészet világa az ún. gyakorlati világot illeti annak fejében, amivel a gyakorlati világ az ún. költői világot elhalmozza. Azt mondják, amíg a házastársak perlekednek, az még jó jel; össze akarnak békülni. Nem tagadhatjuk: rengeteg az arra mutató tünet, hogy a két fél már beszélni sem akar egymással, tudni sem kíván egymásról. De én azok közé tartozom, akik azt hiszik, hogy rendbe lehet tenni szüleink dolgát.

Mégpedig azzal, hogy végére járunk mindkettő panaszának, szigorúan és igényesen. Szigorúan a veszély tudatában; igényesen a célhoz mérten. A cél ugyanis nemcsak az emberiség megmentése. Az emberiség üdve. Nekünk kevés a pokol lángjait – az atom- és a hidrogénbombát – a kapuk mögé parancsolni. Nekünk az ígéret földjének a kapuival is van célunk; hogy azok viszont sarkig táruljanak, minden halandó előtt.

Mintha erről az utóbbi időben nem esnék elég szó. Mintha ennek a jobb, ősibb, messzibb ható célnak: az emberi szellem nagy vállalkozásának már csak védelméről lehetne gondolkodni. Én azt hiszem, hogy – még a stratégia tanácsa szerint is – bátran ellentámadásba mehetünk át.

Az emberi egyetemesség első területeinek – a költőieknek – megszerzésére, illetve visszaszerzésére.

Azt hiszem, ezen az így vágandó csapáson messzebb jutunk, mint magunk is képzelhetjük, messze túl mai kintről-bentről szentesített határvonalainkon. Valóban avant-garde lehetünk.

Lesz akadály. De úgy lehet, csak kezdeti. Mert foglaljuk csak össze most. A világ azt mondja a költőinek: nincs meg köztünk a régi kapcsolat. Nem értünk jól benneteket. Eleinte csak azokat a költőket nem értettük, akikről azt hallottuk, hogy azok a jók; de most már az állítólagos rosszakat sem igen értjük. Kérdezünk, s dől ránk a megfejthetetlen válasz.

A költők viszontvádja pedig ez:

A világ tele van megoldhatatlan problémával. Nem megoldatlannal, ügyeljünk a szóra. Olyanokkal, amelyek a fogalmak és fogalmazások mai használata miatt ma, így megoldhatatlanok. A rák föltehetően megoldható lesz, mert a problémát odaillő – és nem például a sáskajáráshoz illő – fogalmakkal s ellenszerekkel közelítgetik. Az emberiség örökölt és vészesen szaporodó babonatermészetű problémái – a faji és újabban már Európa közepén is az anyanyelvi türelmetlenség tünetei – épp azért gyógyíthatatlanok már és még, mert gyógyítószerük régóta alig tartalmaz több „értelmet”, mint azok a gyermekkori kádenciák, melyeket a csiga előcsalogatására, a katicabogár elröppenésére fújtunk. A nyelv, mely a világ sorsát intézi, absztraktabb, mint a költőké.

Hölgyeim és Uraim, kedves barátaim, költő nem lehet más, mint eredeti. Eredeti költő pedig az, aki nem éri be a világ addigi magyarázatával; aki újjá varázsolja a tribu szavait, eladdig érthetetlen hangot ad az új valóságnak. Mióta iparunk társadalmilag működik, a költők nem szűnnek meg kérkedni azzal, hogy nemzedékenként nemcsak új igékre, hanem új érzékelésekre – új frisson-okra – is ők oktatják kortársaikat. Ezt mint tartalmatlan kérkedést a kortársak nemzedéke rendre visszautasítja. Ennek a költők alapjaiban örülhetnének, szabadon játszhatnának a szavakkal, amire amúgy is nagy a hajlamuk. Ám a kortársakra következő nemzedékek rendre bűnbánó és hálazsolozsmák közepette ismerik el e tanítások óriási, nemegyszer korszakfordító igazát és erejét. A költők felelősségét. A költők így zavarba esnek. Hol a játék és a felelősség közt a határ? Meg a mai rossz s holnapi jó tanítvány között? Mi a mai jó vers kritériuma? Hogy fonódik össze a kritériumban az esztétika és a morál?

E zavarból itt nem én fogom önöket kisegíteni. Vallom azt, hogy tengernyi az a jó és rossz új frisson, aminek még nincs neve. Ezt napvilágra hozni óriási tett, tehát óriási felelősség. De vallom azt is, hogy a varázserejű nevek előcsalogatásánál eleink mindig olyanfajta játékossággal is éltek, mint a csigacsalogatók; felelősség tehát ehhez is ragaszkodnunk.

Az elmúlt évtizedekben a költészet, az én észleletem szerint, világszerte jelentős alakulásban van. Vége az üres szellemi tréfáknak. De a mosolytalan vaskalaposságnak is. Az új igény – már-már a divat is – azt kívánja, hogy könnyedén, vagyis a költészet legtökéletesebb fogásaival mondjuk ki a legbajosabbat.

Van súly, aminek cipelése segítség. A kötéltáncosok bambuszrúdjának két végében ólom van, ennek egyensúlyával szaladnak a magasban.

De hogyan használjuk mi efféle szárnyként korunk egyre nehezebb gondjait úgy, hogy közben produkciót is végezzünk, azaz tetszést is arassunk? Mert hisz e nélkül – ha nem megyünk át a kötélen – nem azok vagyunk, ami a nevünk.

Ha nekem minderre a kérdésre válaszom volna, nem merészkedem ide önök elé, s önöket sem invitáljuk ide, mert hisz közölhettem volna egyszerűbben is, ismeretlen nyelvű kalauzok és pincérek beiktatása helyett szakmánk eszközeivel. Azért vagyunk itt, hogy ezekre az égető kérdésekre – ebben az égő, vérző, szorongató helyzetben – együtt próbáljunk választ s tán tanácsot adni, vagyis valamiféle konzultációt tartani.

Reménnyel nézek ez elé. Hisz óriási érv a költők világtól való eltávolodása és nehezen érthetősége ellen már pusztán ez az együttlét: ezer s ezer kilométer távolságból gyűltek ide költők és én tudom, hogy ezek a külön-külön oly érthetetlenek egymást régtől kitűnően értik.

Kérem, érezzék otthon magukat. Egy sokat szenvedett nép, Európa tán legkeményebben sújtott, de szívósan eszme- és eszményhű népe nevében s a magyar költők megbízásából köszönöm, hogy körünkben vannak.