Független-e az író?^*

A PEN Klub e mostani New York-i Nagyértekezletének megvitatandó tárgyát lényegbevágónak érzem. „Az író mint független szellem”, vagyis még élesebben: az író lelki szabadsága – szemben a piac, az előítélet, a technika, a hatalom jogos vagy jogtalan törvényeivel: – ennél kevés sürgetőbb és izgalmasabb – rejtelmesebb – megoldandót tárhatott volna elénk a Vezető Bizottság.

Az írónak mindig számolnia kellett tőle kívül álló akarattal. Engedjék meg, hogy legmélyére vágjak a problémának. Hogy arról szóljak, ami kezdettől fogva szabadságunk – a szabad szólás – legfőbb akadálya, de egyben mégis szakmánk fő éltetője volt: az olvasó viselkedéséről irántunk. Hisz ez határozza meg a valóságos – a kiadók és államok – cenzúráját is.

Hypocrite lecteur! – mon semblable! – mon frère!

Hogy vagyunk ma ezzel az álszent testvérrel?

Hasonmásunkkal. Mert hisz mi is olvasunk.

 

 

Minden író listát adhatna azokról az elképesztő szívességkérésekről, melyekkel olvasói hozzáfordultak annak fejében, hogy egy-egy művét elolvasták. Íróközi antológia ezekből a válaszok-ból első olvasásra alig különbözne egy elmeklinika teszt-gyűjteményétől. Valóságban ez a leghitelesebb adattár az írók és olvasóik különben elég rejtelmes viszonyáról.

Nyilván országonként s koronként igen különböző adattár. A frissebb keletkezésű irodalmak olvasói bizonyára más hatást mutatnak, mint a nagyobb múltúaké. Belejátszik a hatás minőségébe az olvasmány tárgya is. A két háború közt úti naplót tettem közzé Szovjet-Oroszországról, hitem szerint igen tárgyilagosat. Noha Micsurinról nem írtam, egy gyümölcstermesztő arra kért, szerezzek neki én – mivel akkor Magyarország és a Szovjet közt nem volt diplomáciai viszony – ötszáz darab fagyálló szibériai őszibarackcsemetét, titokban, ajándékul. Mások – számosan –, hogy juttassam ki őket útlevél nélkül Moszkvába.

Ismerjük a fiatal olvasónőt, aki regényünk megjelenése után hosszú levélben kér tőlünk még hosszabb magánlevelet valamelyik hősünk általa nem helyeselt lépésének megindokolására; s ismerjük azt az idősebb olvasónőt is, aki verseskötetünk elolvasása után heti levélváltást ajánl, mert kiderült, hogy e földön csak mi ketten érthetjük meg egymást. Ismerjük a névtelen levélírók hatalmas táborát, amely oly különös lelki törvény szerint oszlik két részre: földicsérőkre és legyalázókra; arányuk átlag egy a huszonöthöz, az utóbbi javára mindig, mindenütt.

S azok a nemcsak írásos, hanem telefonon és szemtől szembe kapott élőszavú fölszólítások, hogy utazzunk vidékre, azaz szánjunk rá bárhol egy napot, esetleg kettőt annak az épületes históriának a meghallgatására, ami papírra vetve teteje lesz minden eddigi próbálkozásunknak.

Mindez nem visszásságot jelez. Ellenkezőleg, lényeget; a dolog mélyére nyúlik vissza. Alapjában ma is leveleket írunk. Mondunk tollba, gépbe, rádióba, színészek ajkára.

Az irodalom fogalmát igen sok nyelv a levél többes számával fejezi ki. Homme de lettre és homme de lettres között a fül semmi különbséget nem érez; hanem csupán a szem, az olvasó.

 

 

Aki levelet kap, a küldővel szemben fölényben hiheti magát. Tőle kérnek, véle tudatnak valamit; hozzáfordultak. Nem ő a kezdeményező. A teljesítő ő; a válasz vagy a szívesség teljesítője. Kapott levél olvasása idejére mindnyájan trónusban ülünk.

Levél előbb volt, mint írott irodalom. Ez a második ok, amiért sok könyvolvasó is a levélolvasó helyzetében érzi magát. Nem cigánykodnak-édeskednek-e vajon az írók is a nyájas, a szinte térden tisztelt olvasó kegyes türelméért? Nem járnak-e vajon valósággal kézen, hogy szíves figyelmét lekössék? Egyik kitűnő magyar írótársam leírt egy könyvolvasó arisztokratát, személyes élménye alapján. A gróf egyedül, egyenes derékkal ülve kastélya egyik termében, reggeli és ebéd közt, mihelyt a regény egy lapjának aljára jutott, kitépte, összegyűrte, tűzbe dobta. Írótársam – Nagy Lajos – pompás helyzetfestő – ezt elítélte. Nem látta meg, ő a remek beleérző, a tünet ősibb motorját.

Levelet nem illik megtartani. A levél egyszeri közlés; jelentése – még a szótári is – szigorúan alkalomhoz és személyhez kötött. Levelet félretenni, vagyis küldőjétől függetlenül kezelni, nem kisebb visszaélés, mint szerelmesünk vallomását tudtán kívül – ágy alá rejtett – hangőrző készülékre fölvenni. Valószínű, hogy ez utóbbiból is lesz olyanféle vegyes műfaj, mint abból a pirulva olvasható tömérdek anyagból, melyet lángelméink ugyan anyósukhoz, adóhivatalokhoz, szerelmükhöz írtak, de a körmondatok gondos meghúzásának cáfolhatatlan bizonysága szerint az utókornak szántak, s voltaképpen összes műveik Levelezése köteteinek címére adtak postára. Grófunk regényt is a levélcímzettek mindenkori trónusában olvasott. Lenézzük gyermeki gőgjét, amivel a szamárbőrbe kötött Atalá-t is mint egyszeri – csakis személyének írt – közleményt kezelte. Ám értékelnünk kell, hogy ment volt attól a voyeur-ségtől – attól a mások szeretkezése meglesésének ferde kéjérzetétől –, amely az utóbbi századok irodalmának egyik fő jellege lett, míveltetvén egyre rafináltabban, de ugyanakkor egyre csüggesztőbben, mert hisz lesők és meglesettek egyre tudatosabb összjátékával.

Új lökést kap érdeklődésünk, valahányszor a tiszta, a lángelme kiégette mű függelékére a Levelezése – anyagára – nyersanyagára – lapozunk. De épp a fölfokozott érdeklődés visszahatásaképpen röstelkedést érzünk; aki nem sejt rá, hogy valami nem tisztában volt része, az nem tudja, mi az irodalom sajátos útja; mikor s miért vált el – ingerülten, megsértve – a levéltől.

Éppígy készítve elő egy még szerencsétlenebb találkozást; a közben úgy-ahogy megerősödött műfajok még kibékíthetetlenebb keveredését.

 

 

Dante nem azért írt, hogy eltartsák. Feddő leveleket írt. Tartósan és igazságosan megfeddeni valakit, csak függetlenül lehet; mindenekelőtt attól függetlenül, akit megfeddünk.

Kérdésünk gyökere: igényt tart-e a mai író is a feddés jogára; vagyis annak kimondására, amit ő igaznak vél?

Természetesen, mondjuk mindnyájan, hisz anélkül nincs irodalom. Anélkül nem érdemes írni, felelik az írók. És nem érdemes olvasni, teszik hozzá az olvasók.

De megvalósíthatja-e vajon jobban ezt az igényét a mai író, mint Dante? Azaz, mondhat tartósan véleményt függetlenül azoktól, akiktől függ?

Ez az oly éles, hangos ellentmondás mégiscsak látszólagos. Föloldja az, hogy írók és olvasók csak a kiadók és a terjesztők, vagyis a pénzemberek szemében két külön tábor. Valójában az írók egyúttal olvasók is. Irodalom ott létesül, ahol ők értenek szót.

Minden irodalom az idők terméke. Sokak szerint a mi időnk az üzleté. Hosszú lenne megindokolni, miért hajlok én arra, hogy dantei időket élünk. Korfordulóban vagyunk, sok a zavar, sok a remény. És elég kevés a jó szem, a tiszta hang; az író.

Nézzük ilyen szempontból a lehetőségeinket: a függetlenségünket.

 

 

Ha elfogadjuk a vitaindítás alapgondolatát, hogy az olvasók – tehát nem a kiadók – kezdettől fogva az ember és a világ természetéről akartak olvasmányt kapni, a többi kérdés fölvetését voltaképpen helyzetismertetésnek, beismerésnek kell tekintenünk. A kérdések első felére a válasz minden esetben csakis igenlő lehet. Igaz vajon, hogy az ember és a világ természetéről fölvilágosítást ma az olvasók inkább a szociológusoktól és pszichológusoktól várnak? Igaz. Az író tehát csak másodrendű forrásként buzogván, már csak azért sem tarthat igényt a függetlenségre? Ez nem igaz.

Kétségtelen, hogy az olvasóknak ezt a dokumentum-kedvelését egyre kevésbé az épp csak fogalmazni tudó tollnokok végzik, hanem mint jó értelmű népszerűsítést ma már rangos írók is vállalják egy-egy kiadó fölszólítására, sőt utasítására. Mégsem hihető, hogy pusztán ez új irodalmi stílust teremthet vagy éppenséggel új műfajt. Bizonyos, hogy a rádió, a televízió, a rajzregény közvetít eladdig csak irodalmon át közölt élményt és mondandót. De semmi nem bizonyít amellett, hogy ez magára az irodalomra alapjában hatni fog. Az olvasóra igen. De még az sem bizonyos, hogy ez a most veszélyesnek tetsző hatás végeredményben milyen eredményt hoz.

Megtörténhet, hogy magát az irodalmat bizonyos mértékben fölszabadítja, úgy értve, hogy szabadjára engedi. Előrebocsátja, de nem örök magányosságra. Később az olvasók „széles táborát” is utánaindítja.

Előttünk a festészet példája. Ki gondolta volna, hogy a naturalizmus zsákutcájába szorult festészetet éppen a legnaturalistább, a leglelketlenebb eszköz, a gép, a fényképész üveglencséje fogja kiszabadítani?

„Az író mint közszereplő” – a Kongresszus utolsó, mert nyilván legfontosabbnak tartott programpontjához is a nem-igen – a nemből keletkező igen – ilyen dialektikus válaszával kínálkozó hozzászólni. A vitapontok megfogalmazóit dicséret illeti, remekül ragadták meg a lényeget ezzel: zavarhatja az alkotói függetlenséget az író politikai nézete? De ezzel is: mit tartsunk klasszikusaink működésében legfontosabbnak, a fényt-e, mellyel műveik az emberi szellemet világították meg, vagy egyéni állásfoglalásukat koruk eszméivel s mozgalmaival szemben? Wordsworth iszonyodott a társadalmi reformoktól; Flaubert a szocializmusnak a gondolatától is. Van még egy égetőbb példa is: Balzac; monarchista volt.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy e súlyos kérdés válaszaként a magam véleménye helyett egy egész könyvet tudok az asztalra tenni. Kitűnő hazámfiáét, Lukács Györgyét. Már ifjú fővel ragyogó okfejtések során mutatta ki, épp Balzac példáján, hogy a művészet erkölcsi kódexe függetlenséget nyújt az írónak a saját személyisége közéleti korlátaival szemben is. Egyénileg hazudhatunk. Műveinkben nem; tönkretesszük. Csalni, bármily meglepő, állampolgári lehetőség, nem művészi. Sőt lehetetlen. Csalás és művészet kizárja egymást.

Lehetséges irodalom, melynek híradásai nem elkényeztetett levélolvasók számára készülnek. Mallarmé a leveleit, noha azok nem Dante módjára voltak feddők és figyelmeztetők, elég kis számú olvasónak címezte.

Azaz, nem is olyan kisszámúak. Leveleinek olvasói csak a saját életében voltak kevesen. Később megszaporodtak; a mai napig állandóan növekednek.

Ezt úgy mondhatnánk, hogy igényesekhez szólni – elkerülve a gyanús közvetítés csatornáit – nem is olyan hálátlan dolog, mint gondolnánk.

De még helyesebb volna ehelyett, hogy igényesekhez szólni, az a kifejezés, hogy igénnyel szólni.

Ez jobban megbecsüli az olvasót.

S igénnyel nemcsak a művészet beavatottjaihoz, a már-már dekadens mód connaisseurs-ökhöz lehet szólni.

A legegyszerűbb emberekhez is. Már-már a betű-nem-ismerőkhöz is.

Akik még ráéreznek, mire is teremtődött az irodalom.

Hogy mire teremtődött? Semmiképp sem a közvetlen sikerre. Sem az anyagira, sem a szellemire.

Ezzel számot kell vetnünk.

És itt válik, a fölismerés tényében, két részre az írók tábora, csakúgy, mint az olvasóké.

A vitakínáló okfejtés mélybevágóan ábrázolja: az író dolga, hogy általa magára találjon az ember, s mint ilyen, fölfedje a rend törvényét a ma világának.

Munkánkról van közölnivalónk. A napi gyötrelem végén föl-fölvesszük a tollat, hogy amit eredménynek érzünk, levélbe foglaljuk. No, nem karszékben pöffeszkedő unatkozóknak, akik hovatovább inasaikkal vagy titkárnőikkel olvastatják föl napi postájukat, még haldokló anyjuk s őrjöngő szerelmük sorait is.

Azoknak írunk, akik velünk gyötrődnek.