Kétféle költészet?^*

Fokozott örömmel ülök be Beckett és társai darabjainak magyarországi vagy lengyelországi előadására. Fokozódóan rossz lelkiismerettel hallgatom végig. Távozva már-már orgazdának érzem magam. Minél pirosabbra vertem a tenyerem, annál inkább.

Mintha valamiképpen kihasználója volnék a nálunk „modern”, „avantgarde”, „formabontó” címkével egyszerre megbélyegzett és fémjelzett alkotásoknak. Csak élvezem őket. Holott e szerzők igénye, hogy moráljukat kövessem. A pamfletíró a legtürelmetlenebb moralista.

De pompás biztatásukból fölserkenve mi itt Keleten mégsem arrafelé indulunk, amerre ők szándékolták. Innen a zavar első fele.

A Kelet s Nyugat közti ideológiai ellentét folytán ugyanis ezek a művek Keleten szükségszerűen úgy hatnak, hogy a bennük kifejezett fájdalom sajátosan csak nyugati. Hogy fölemelkednek – főképp művészi szintjükkel – magának a létnek a kérdéseihez? Igen; de válaszuk azon a szinten pesszimista csak igazán. Szocialista tábor viszont csak optimista lehet: a hegeli dialektika, mint tudjuk, a poklokon is erőt vesz.

Így alapjában nem értjük egymást. A dörgő taps, a hajlongó szerzők csókdobálása ellenére sem.

Minél kitörőbb tehát a tetszés, melyet az En attendant Godot, mint napjaink Éjjeli menedékhely-e arat, annál sürgetőbb, hogy tisztázzuk mind a félreértést, mely itt vagy ott lapul, esetleg itt is, ott is. Hisz egy földrész lakóiként is két világ tagjai vagyunk s nem tegnap óta. Századokra visszamenően.

Én magam a taps megadása után valamiféle hulláminterferenciát azért is tapasztalok magamban, mert ezekkel a művekkel – mint minden művésznek minden eléje került értékes új művel – versenyeznem kellene. Fokozottan érzem, hogy nekem is legalább annyira időszerűnek kell lennem, mint nekik. Mégpedig a lényegbe vágóan. Vagyis nem úgy, hogy e kitűnő nyugati művészek műfogásait, leleményeit utánzom. Hanem, hogy én itt a saját területemen leszek modern művész, megfelelően a mi társadalmi adottságainknak, beleértve közönségünkhöz való viszonyunkat. Nem importot szeretnénk tehát. Még importból sarjasztott kultúrát sem. Hanem a saját kultúránk továbbfejlesztését.

Csaknem így kelek föl Ezra Pound vagy Dylan Thomas kötetei mellől. Lelkiismeretemben és eszmélkedésemben egyaránt megzavarva lépek ki az ő zsenijük teremtette világból. Nem említve, hogy rengeteg dolgot nem is értek; nem érthetek, olyanformán nem, ahogy egy-egy helyi vonatkozású nyelvtani fordulatukat nem. Sokat félreértek. Megesett velem, hogy ezoterikus villanást véltem ott, ahol csak egy argot szó fénye bujkált. Igen távoli világok neveltjei vagyunk.

Aminek folytán ők sem egykönnyen érthetnek bennünket. Legkevésbé rendszerint épp akkor értik, például a mi művészi alkotásainkat, amikor a legtüzetesebben próbálják elemezni. Ekkor alkalmazzák ugyanis a maguk legfinomabb operáló és nagyító műszereiket, állván ettől még csak biztosabban a saját nézőpontukon.

Nézőpont helyett magam is majdnem nívót írtam. Nem kétséges, itt igen közel kerül az a szint, mellyel a történészek a fejlődés egy-egy fokát és az a szint, mellyel az esztéták egy-egy mű rangját jelölik. A kettő összefüggése szerfölött bonyolult. Megvilágításuk nélkül alig képzelhető hídverés két egymástól már eléggé eltávolodott műveltségi kör között.

Még kevésbé két modernség között.

Engedjenek meg egy példát. Ritkán idézek saját magamtól. De hát nem először bukkan elénk, Európa keleti felén élő írók elé, ez a probléma.

Legalább tíz-tizenöt Európa-peremű nép irodalmára áll a válasz, amit épp e hónapokban F. G. Cushing, a londoni egyetem magyar tanszékének vezetője s a magyar irodalom belhonian otthonos ismerője leírt arra a kérdésre: miért nem ért el sikert Angliában a különben szerinte is európai szintű magyar irodalom? Azért, mert érthetetlen. – S miért érthetetlen? – Mert – „nemzeti”. – Nem „nacionalista”. National!

Mivel pedig ez a válasz a magyarok fülének érthetetlen, némi tűnődés után egy kedves fül számára így öntöttem parabolába én, aki megértettem.

– Képzeljük el, hogy egy kiváló tehetségű ember arról ír regényt, hogy mit szenved egy falu a Duna kiöntései miatt. Csak gratulálni tudunk, hogy a művészetével ilyen nemes tárgyat emel föl. Képzeljük el aztán, hogy ugyanannak a népnek legnagyobb drámaírója arról ír tragédiát, miért nem sikerült valakinek a Duna áradásait megakadályozni. De a legnagyobb költő is arról írja első, második, sőt tizedik verseskönyvét, hogy a Dunát sürgősen szabályozni kell. Majd a kritikusok is azon a mérlegen mérik az alkotások értéksúlyát, hogy milyen fokban szolgálják azok az árvizek meggátlását s mindannak a népbetegségnek, közlekedési, mezőgazdasági és közoktatásügyi bajnak, amit a zabolázatlan folyók okoznak. Elképzeljük mi is a hangot, amely az áradások s azok kifogyhatatlan következményeinek huszadik ábrázolása után ingerülten fölcsattan: hát hol a vízügyi hivatal? Hol az egészségügyi miniszter, a földművelésügyi, a hadügyi? Érthetetlen, miért gyötri magát ezekkel épp az irodalom?

Ezt a különös jelleget – mint mondtuk – nemcsak a magyar irodalom mutatja. S nemcsak a szerbhorvát, a bolgár, a szlovák, vagyis a többi Duna menti nép irodalma. Ezt mutatja a lengyeleké, a cseheké és minden olyan népé, amely a történelem folyamán évszázadokat élt úgy, hogy országa ugyan volt, de állama nem. A nemzetek életműködése alig különbözik az emberi test működésétől. Ha egy-egy szervünk nem működik, feladatát átveszi vagy átérzi egy másik. A vak az ujjaival olvas, a süket a szemével hall. Hogy egy nép rímekbe foglalja az alkotmányát és igazi szokásjogát, sőt arra hajlik, hogy igazi törvényeit is népdalokban hirdesse, ez nyilván nehezen érthető egy olyan országban, amelynek hadügyét már egy tenger is ellátja, de tán nem fölfoghatatlan oly nép fiainak, amely hosszabb-rövidebb ideig résistance-ra kényszerült.

A magyar, a lengyel, az egész balkáni irodalom szinte első megnyilatkozásai óta résistance-irodalom. Első fönnmaradt – latinba bebalzsamozott – nagy magyar vers Dzsingisz kánnak áll ellen; a tatárok elleni harcában hívja Krisztus és Európa segítségét; oly kevés eredménnyel – megértéssel –, mint aztán később is hosszú századok folyamán a török- és a németellenes függetlenségi harcaiban. Önök, franciák, nyilván egy szóból megértik, hol az a történelmi mélység, ahol még egyazon víz táplálja a résistance irodalmat és az engagé irodalmat. Engagé mindannak szolgálatára, amit Nyugaton már a reneszánsz meghozott, engagé az emberi jogok kiküzdéséért: az említett népek íróinak a legutóbbi időkig is ez jelentette azt, hogy nemzeti. A nyugati olvasó tán sokall ennyi végignéznivalót egy lírikus számára. Az említett országok olvasói keveslik, annyira el vannak kényeztetve e téren. Úgy megszokták, hogy gondjuknak-bajuknak méltó hangot a literátorok adjanak – akiket ők még ma is szívesen bárdoknak, váteszeknek neveznek –, hogy nemcsak az isteni: a lelki csapások szenvedése közben néznek várakozóan az írók felé, hanem akkor is, amidőn a természet vagy a történelem sújt. Elképzelhető még az áramszolgáltatás vagy a közlekedés valami komolyabb elakadása esetén az ilyen tömeghang: no és az írók? Mért beszélnek folyton másról?

 

 

Azért merem ezt a vitát idehozni, mert azt látom, hogy Nyugaton is egyre több azoknak a művészeknek a tekintélye, akik valamiképp más-ról is beszélnek. Vagy legalább ilyenfajta más-ra is néznek, alkotás közben is. És azzal is valami fontosat végeznek.

Szent a meggyőződésem, hogy Hitlert (és mindazt, amit képviselt) legalaposabban Picasso és Breton győzte le. Nemcsak abban a háborúban, melyet a Népvezető a degenerált művészetek ellen indított. A katonákéban is. Mert mik egy század csataterei azokhoz a terekhez képest, ahol az ízlés, a világlátás küzdelmei lefolynak?

Rég nem várt oly izgalmas kérdésláncolat megoldást a szociológiától, mint az: ki kormányozza voltaképpen a világot? Illetve mi a következő lépés akkor, ha véglegesen tudatosul, hogy az emberiség sorsát, ha áttételesen is, a művészek és tudósok irányítják. Az áttételek – Picassóék ízléseinek gyors hatása a példa – közvetlenebbek. Az, hogy a Nadja, a Paysan de Paris, a Yeux fertiles egy-egy kávéházi asztal vitatémájából néhány év alatt livres de poche lett világszerte, ez a kapu-betörés további váratlanságokra jogosíthat. Hogy a költészet világszerte visszakapja azt a társadalmi szerepét? Melyről épp a varázslatos párizsi utcákon kószálva feledkezett meg, a rue de Rome-tól kiindulva.

Előttem a Preuves márciusi száma. Gondolhatják, hogy fejemben már az írandók gondjával, milyen szomjasan olvastam el elsőként a tanulmányt, melyben Georges Le Breton az angol (s egyben az amerikai) költészet legutóbbi tíz évének alakulásáról közöl. Revelációi főképp azért leptek meg, mert én ugyanazt mertem volna revelálni a francia költészet utóbbi évtizedéből. Holott ez a két irodalom két világ; ezt legjobban egy mindkettejükön kívül álló ország fia látja; hogy egy francia jó vers és angol jó vers miért más-más növény, az egy lengyelnek vagy magyarnak legszembeszökőbb, „la poésie a cessé d’être l’art de l’érudit”. „Un poème valable doit résister à une analyse rationelle.” Sőt: „Si un poème ne peut pas être paraphrasé, c’est un mauvais poème.” S mintegy összefoglalóul: a versíró számára „l’obscurité est la première chose à éviter”. Mindez pedig avégett, hogy a költő és a közönség egymásra találjon. Hogy a költészetnek ismét hatékony, közvetlen társadalmi funkciója legyen.

Ismerős mondatok. De most mintha egy nagy kaland végén hangzanának.

Kettősen is ismerős mondatok a mi fülünknek. Szinte szó szerint megegyeznek azokkal a jelmondatokkal, melyek közül nem egy közép-európai ország irodalmi vitái forrnak, s forrtak már a két világháború közt.

Kínálkozik tehát végre vajon valami lehetőség a két világtáj irodalmának találkozására? Föloldódhat egyrészről az az értetlenség, melyre G. F. Cushing találta meg a szót, másrészt az a félrehallás, amely a kétségbeesésről tett gyónásokat – a már nem is papnak, hanem istennek dadogottakat – pörbeli vallomásokként füleli?

Erre nem is egy a jel. Mit vár – mondhatjuk: mit vár el – a világ legigényesebben művészi bírálója egy Senghortól, Césaire-től, Amrouche-tól, mindeddig az ismeretlenségig háttérbe nyomott népek költőitől? Hogy nemzetiek legyenek. S miért nyitja föl ugyanez a kényes bíráló az új lengyel, magyar, szlovén vagy szerb-horvát költők műveinek fordításait? Nyilván nem azért, hogy a Roi meurt nagy líráját meg egy utánérzésben áteressze magán s azért sem, hogy a Manifeste du Surréalisme tanácsait negyven év távolságú visszhangból is hallhassa.

A költők szabadkőművessége a legtökéletesebb. Sehol soha olyan testvériséget, mint köztük. Ami vívmány és szerszám ma Montevideóban vagy San Franciscóban megteremtődik, arról hír és használati utasítás már holnap ott van Zágrábban és Tokióban. Ezek a szerszámok azonban nem fitogtatásra; nem díszelgésre valók, körbehordozásra sem, mint a középkori fölvonulásokban a céhek megaranyozott jelvényei. Hogy méltó kezekbe jutottak-e, az arról ismerszik, hogy mi újat ásnak, fűrészelnek, kalapálnak velük.

 

 

Én innen, ebből a Balaton melletti kerti házból is látom azt a hatalmas műhelyt, amelyben a világ mai legértékesebb költői, anélkül hogy lakóhelyüket elhagynák, együttműködnek, és a szabadkőmíveseket megszégyenítő testvériségben cserélgetik szerszámaikat és tapasztalataikat.

Szabadság és felelősség – sokak számára ellentétes fogalmak. A jövendő, azt hiszem, összepárosítja őket szorosan. Az a költészet, melyet én a holnapénak érzek, máris ezt teszi. A filozófiában ezek más-más oldalon működő fogalmak. De a madár két szárnya is más-más oldalon működik. Az a költészet, amelyet én nemcsak a holnapénak, hanem minden világrész költészetének érzek, azt hiszem, a szabadság és a felelősség más-más oldalú, de mégis mindennél összeillőbb szárnyával fog új pályát kezdeni.

Saját területünkön kell fölhasználnunk a nemzetközinek mondható eredményeket. A saját területünkön elért s azokra jellemző eredményekkel kell a népek elé tárnunk, megértést, meghallgatást kérve tőlük. Mert hisz az egész világot fenyegetik már olyan veszélyek, amelyekkel szemben mindnyájan rezisztensek és következésképpen engagék vagyunk.

Vége a könnyű játékoknak. Vége az üresjáratú groteszknek. De vége az olcsó – a hamis – receptek korának is.

A versírás maga a megtestesült szabadság.

„Le commencement apparent d’un poème c’est un mouvement irrésistible du langage. Comme si tel désir profond, rendu plus fort d’être nié par la vie qui ne lui fait pas sa place, s’était immédiatement réalisé à l’extrême de sa proclamation… Mais après le premier épanchement – où se trouvent mêlées souvent les paroles qui viendront au début et à la fin du poème – il arrive que celui-ci s’arrête. La poète sait qu’il ne faut pas forcer l’oeuvre en suspens car il n’est pas seul à l’accomplir, il lui faudra attendre.”

Vagyis: „A vers születése látszólag mindig a szavak egyféle föltarthatatlan összeállásával kezdődik. Mintha valami mély, épp attól erős vágy, mert az élet nem ad neki helyet, kapna hirtelen alakot attól, hogy lám, mégis kitört. Ám az első ömlés után – amidőn még össze-összekeverednek a vers elejére s végére való szavak – megesik, hogy nincs folytatás. A költő tudja, hogy nem kell erőltetnie a függőbe került művet, mert annak beteljesülése már nemcsak rajta áll, várnia kell.”

Ez André Frénaud ars poeticájának első szakasza. Ő azután a tudatot – ha kell, a mélytudatot – hívja az ihlet útitársául.

Hosszú volna, de a szabadság és a felelősség – az igazi versértők – számára már fölösleges is volna elmondani, miért kellett és kell nekünk mindezek előtt a morált hívnunk a Múzsa útitársául.