Vége felé a kétségbeesésnek^*

Minél szétágazóbb valami, természetes, hogy annál bajosabb tömören jellemezni. S ha mégis lehet, az nyomban mélyen leleplező, mindig a gyökeret fedi föl. A modern költészetnek már a kezdetén annyi ága volt, mint egy bokornak. S mindegyik újat sarjasztott, évenként! Az egész – most már bozótnyi – keletkezvény jellemzésére, most, hogy úgy-ahogy körüljárhatjuk, mégis ajánlhatok egy szerfölött rövid mondatot: défi au déseespoir. Kesztyűdobás a kétségbeesésnek.

Támadás a kétségbeesés ellen. Előretörés, térnyerés a kétségbeeséssel szemben. Játék a kétségbeeséssel; hol úgy, mint a kártyázó a kártyázóval, hol mint a torreádor a bikával, hol mint a laboratóriumi tudós lombikjai anyagával, mely őt magát is légbe röpítheti, rákkal vagy pestissel fertőzheti.

A jellemzést még kurtíthatnánk is, egyetlen szóra. Az egész modern költészet alaptalaja, amelyből az egész kinőtt, egy fogalommal körülhatárolható: kétségbeesés.

Hozzuk föl gyorsan mi magunk a súlyos ellenpéldákat. És Jarry és Apollinaire tréfacsináló kedve, Majakovszkij hangos hite, Lorca és Éluard szívós örömvágya? A kérdést kérdés teszi a helyére: mire volt mindez visszahatás, min termett és – főképp, mit termett és kinek? Ám hozzuk föl mellé rögtön a legsúlyosabb ellenérvet is. A modern költészet elfordul, még tréfálva is, a fölszíntől; a mélység vonzatában. Lehet-e vajon más, mint összevont szemöldökű nemcsak költészet, de bölcselet, de bármily emberi eszmélkedés, a végokok közt, abban a légvonatban, amely egy modern költő szava szerint az érkezés és távozás két ajtaja, az anyaméh és a sír közt borzolja a hajunk? Ezt a kérdést is kérdés háríthatja el már most az útból. Nem érhet-e ez a komor magatartás úgy a végére, ha akár a csúcsát közelítgeti is?

Mert épp ez volt a mi kérdésünk. Nem a feleletünk. A gondunk, a törekvésünk. És persze az óhajunk.

Ami nem befolyásolhatja a ténymegállapítást; nem a következtetést sem. A tömör, egységteremtő fogalmat tárgyilagosan és szakszerűen kell kezelnünk, mint valami jó kulcsot. Egyelőre nem is állítunk mást, mint hogy nincs modern költő, akinek titkai fölnyitásához ez a szókulcs nem volna elsődlegesen használható. Más kérdés persze, hogy mit nyitunk föl vele. S még újabb szempont, hogy mi is az, amit a megnyílt zárak mögött lelünk. Rimbaud-tól, illetve Lautréamont-tól kezdve át Apollinaire-en, Eliot-on, Majakovszkijon el Éluard-ig, Reverdyig, a mi József Attilánkig oly változatos az érték, hogy még csak össze sem hasonlítható. Mert hisz nem is egynemű; aranyékszer éppúgy van közte, mint orvosszer, fegyver éppúgy, mint útikalauz vagy ima. De ha volt egy közös fogalmunk a mag jellemzésére, lehet egy a kikelt termésére is. Ezek a művek mind segíteni akarnak.

Ebből kiindulva, azt hiszem, könnyen megvilágíthatjuk, mit is kell érteni a mai költészet szótárának ezen a szaván: kétségbeesés. Azt megértve pedig nem lehet messze a pillanat, amikor szót érthetünk a kritikusokkal, sőt a publicistákkal s politikusokkal is. Mindazokkal, akik az elmúlt évtizedekben tűzzel-vassal akarták kiirtani a köztudatból ezt a fogalmat. Annak a nevét is.

Hökkentsük meg őket egy kis szándékosan éles fogalmazással? Szemünkben egy Samuel Beckett a reménység-lírának, a világjavító irodalomnak szinte leányintézetien széplelkű képviselője. Oly egyértelmű indulattal helyteleníti – és festi – a rosszat. Azaz, oly türelmetlenül és teljességgel tart igényt – kelt vágyat – a jóra.

Mert az egész csak azon fordul meg, hogy milyen oldalról nézzük ugyanazt a jelenséget? Mert hisz magunk is azt tanácsoltuk, járjuk körbe ezt a hatalmas bokortelepet, a modern költészetnek immár az egész világon szétgyökeresedett, oly sok virágú, oly sok gyümölcsű ligetét. Ne az ilyen vagy olyan szempontú – oldalú – képért járjuk körbe. Hogy tárgyilagosan láthassuk és ábrázolhassuk az egészet. A külön-külön rögzített képe éppoly tárgyilagos egybevetésével, az abból lehetséges következtetés tudatosításával.

Munkánkat az segíti, ami egyben akadályozza. A világ, sőt általában a lét, kiváltképpen az emberi lét huszadik századi állapotát, akik tudatosítani képesek, tudósok, bölcselők, felelős államférfiak, sőt másállapotos nők, kétségbeejtőnek vallják. Vagy legalábbis hirdetik. Nem lelvén meg az új szót esetleges új sejtelmére. Azt a bizonyos igét, amit az emberek a költőktől várnak. A „teremtők”-től, ahogy azok ma magukat – modernségük kidomborításával – nevezik.

Egy nemzetközi méretű megbeszélés előkészítésén munkálkodunk. Az elmondottak után vajon most az a teendő kínálkozik, hogy alakuljunk át valami kétségbeesési vetélkedővé, abban igyekezvén elkaparintani egymás elől a versenydíjakat, hogy melyikünk helyzete a reménytelenebb? Helyesebben melyikünk népének költészete fejezi ki legmélyebbről jövően s legmagasabbra hatóan az egész emberiség panaszolnivalóját valami eszményi siratófalnál? Ha a gondolat nem volna kacagtató, nem merném ajánlani. Így azonban merem. Azt remélve tőle – amit alapjában már eddig pengettem –, hogy a reménytelenségnek ezzel tudunk fölébe kerekedni; a rengeteg negatív előjel fölsorakoztatása és összevonása végén mégis – mint hajdani bűvészkezű matematikatanáraink a fekete táblán – úgy tudunk tán pozitív előjelet is elővarázsolni. A költő fülében a legdermesztőbb jaj voltaképpen a legharsányabb örömigény: gyermeki, állati – szemérem nélküli – ragaszkodás az élethez, vad idegenek segítségülhívásával. Aki zokog: üvöltve bízik. Emlékezzünk Camus jó mondatára: a pesszimista művészet contradictio in adjecto. Ami szép, az magában jó. Csak értsük kibontani, minél többen. Azt hiszem, ez lesz voltaképpeni értelme annak, ha itt összetesszük a bajaink tetején az eszünket.

A kitüntető fölkérésnek, hogy én nyissam meg a nemzetközi megbeszélés előmunkáját, ennyivel gondoltam megfelelni. Kaptam még egy pótfelkérést is. Hogy egyben beszámoljak a mi mai költészetünkről. Hol fekszik a népek „modern” költészetének világtérképén; van-e sajátos hangja az imént ábrázolt hangversenyben?

A házigazda ne kérkedjék a sebeivel sem, ne fukarkodjék elsőnek a panaszfalnál sem. Nagyon rövid leszek. Hisz lesz tán még, aki kiegészít.

Költészetünknek még az imént vázolt egységén belül is vannak eredendően sajátos vonásai. Úgy eredendőek, hogy szükségszerűen következtek nyelvünk és történelmünk sajátosságából. Nyelvünk, mint az utcán jártukban a cégfeliratokon is láthatták, Európa egyetlen közismert nyelvével egy szálnyi rokonságot nem mutat. A szintetikus indo-európai nyelvekkel szemben agglutináló, mint a baszk; de rokonságban azzal sincs. Hanem csupán a finnel. Nem titkolhatjuk, hogy ez az örökség, amely nekünk természetszerűleg drága, gyűlöletessé tett bennünket nemcsak néhány közeli nép, hanem még távoli tudósok, a nagy Herder, a kitűnő Meillet előtt, talán ezt is oly természetszerűen, ahogy a varjak kicsipkedik maguk közül a csókát s a csókák a varjat. A világon mintegy tizenötmillió ember beszél magyarul, ebből azonban minden harmadik határainkon túl él, időnként s helyzetenként változó ségrégation-ban. Történelmi, irodalomtörténeti örökségünkről, a legközvetlenebbről csak annyit, hogy századunk két kiváló és egyben – büszkeségünkre mondhatjuk – legnagyobb hatású költőnk közül az egyik életművében azt hagyta ránk, hogy népe elvész, ha egy végső csoda nem emeli be Európába. Ez, negyvenéves fővel, alkoholizmusban halt meg. A másik, nem kis részben azért, mert ez a csoda nem következett be, harmincéves fővel, hörderlini tébolyból fenyegetve maga ölte meg magát, a második világháború előestéjén. Elődeiknek, a múlt század s az előző századok mindig európai szintű magyar költőinek jóslata és sorsa még sötétebb. Voltaképpen egy úgy-ahogy derűs hangú, bizakodó költőnk volt. Őt, huszonhat éves fővel, egy poétikus forrás mellett dárda vagy kard terítette földre, miután félórát szaladt ellenséges lovak előtt, egy levert forradalom utolsó ütközetéből, 1849-ben, Erdélyben. Voltak művelt reneszánsz költőink is. Az egyik egy erdőben vérzett el, gyanús körülmények között, a másikat végvár bástyafokáról török ágyúgolyó lőtte le, körülbelül akkor, amikor Shakespeare a Szent Iván-éji álmot vetette papírra.

Ilyen példákkal, jóslatokkal – ilyen hanggal főleg –, bajosan lehet népet vezetni. Mindezt épp ezért mi nem is eresztjük a tudatunkba. Nemigen emlegetjük. Témaként és adatként nem veszik rímeik közé költőink sem. De a tónus, ami a zenét is, a verset is minősíti, ezt fejezi ki; ezt is.

Vajon predesztinálva volnánk tehát mintegy, hogy a panaszhangversenynek legalább az európai kórusában az első helyezettek közé kerüljünk?

Ifjú költőink, valóban, mintha ennek igyekeznének megfelelni. Mégpedig vállalva, amit a helyzetből Európa-szerte a legkülönbek vállaltak. Hogy szembefordulni ezzel. Hogy kiutat ebből. De igazit és nem „odavetítettet”. Valódi ajtót s nem falrafestettet.

 

 

Kedves Barátaim,

nemrégiben is volt nálunk egy ilyesféle nemzetközi írótalálkozó. Nyugat egyik legnagyobb költője a kérdésemre, hogy mi az általános benyomása a magyar írókról, azt felelte: „Magukkal mosolyt is lehet váltani”. Azaz, nemcsak kézfogást, vállveregetést és gondolatot.

Találónak éreztem. A mosolyt is, akár a szót, a száj formálja. Nyilván az előbbinek is megvan a szókincse, grammatikája és hangtana. És az nemzetközi, illetve nemzetek fölötti. Azt mindenki érti.

A magyarokat általában mosolygó, barátságos népnek ábrázolják a távolibb külföldiek. A barátságost, még ha csak bók is, megköszönjük, hozzászólás nélkül, a konstatálásához itt elég a tapasztalat. Mosolyunkhoz azonban fűzhető magyarázat, sőt kétely. Ismerjük – sokan nyilván saját arcukról – a gondolatcserének azt a helyzetét, amidőn követjük ugyan idegennyelvű társunk szavait, de helyeslésünket vagy ellenvetésünket mi magunk képtelenek vagyunk kellően árnyalatosítani, s így szókészletünk szegénységének pótlásául mosolyunk kimeríthetetlen kincstárához folyamodunk. Bíborbanszületett Konstantin, aki a nomád magyarok viselkedéséről elsőként adott tüzetes képet, a 9. században, ilyennek láthatta őket, bizánci palotája dísztermében. Délceg termetük csupa arány, fölvetett arcuk csupa arany, egymás közt is fekete rigószemükkel cserélnek eszmét. Tudtak görögül, de mégsem annyira, mint a császár.

Önök már sejthetik, mi lapul a fegyelmezett mosoly mögött.

Ilyenformán kell a magyar nyelvű Múzsa arcát is figyelnünk. Költészetünkről az általános vélemény az, hogy férfias. Bizonyos, hogy még női költőink is tartózkodóak, szemérmesek. Férfiasságon ugyanis nálunk ezt értik. Ez azonban csak külsőleg, s ennek is – akár a híres keleti mosoly fegyelmezettségének – megvan a sajátos játékszabályrendszere.

Idegen fül, amely kívülről hallgatja líránk működését, olyanformán, ahogy az orvos a szívet, két ütemet, egymásnak felelő két elemet észlelhetne csaknem minden modern költőnk művében. Az egyik az annyiszor említett életérzés kivetítése. Ismételnünk kell, ez az életérzés nem szükségszerűen helyi indítékú; világérvényességű. A másik: ennek valamiféle kordába fogása vagy fölhasználása. Ahogy a szélviharral is lehet vitorlát hajtani.

Hosszú skálát lehetne fölállítani, hogy ifjú költőinknek melyik életműben melyik elem – és ott is mennyi időre – kerül előbbre. Ezt a nemes küzdelmet nemcsak azok a szerencsétlen sorskörülmények élesítik mondhatni szerencsésen, hanem ténylegesen kedvező körülmények is. Mi nem kis meglepetéssel szemléljük azokat az újabb időben egyre többször kommentált valóban érdekes gazdasági-politikai számoszlopokat, amelyeket a statisztika a tőle oly távoli területre, a művészet területére betörve fölmutat. A francia íróknak mindössze három százaléka származik a kétkezi dolgozók világából. Az angolokénak még annyi sem. A többi mind nagypolgárok, polgárok, szellemi foglalkozásúak ivadéka. Gondolom, nem tételezik föl, hogy ezzel valami politikai mondatfordítást készítek elő, kikanyarodva a líra berkeiből. Épp a zugolyaiba húzódom.

Nyilván kezet szorítottak már eddig is néhány ifjú magyar költővel. E találkozón még többel lehet ismerkedésük. Nem törődve akár arckifejezésük, akár eszmekifejezésük tán túlzottan is intellektuális voltával, kérdezzék meg tőlük, hol s hogyan töltötték gyermekkorukat. Óriási többségük parasztudvarban, proletárnegyedben töltötte, szegénységben, üldözöttségben. A valóság még érdes közelében. Rengeteg tárggyal, állattal, bogárral és növénnyel és még rengetegebb szenvedéllyel testi közelbe jutva. Innen költői képeik színessége, már-már zsúfolt gazdagsága. Innen, hogy az ősi rossz legyűrésében közelebbi – testközelebbi – célokért is teljes vértezettel küzdenek. Innen szívósságuk. Mert innen az igényük is. Régi törvény: szellemi ember, aki nagyon mélyről jött, fokozottan tör magasra. A költői szív e dologban meg valóságosan olyan, mint gyermekkorunk tömör gumilabdája: mennél nagyobb erő csapja földhöz, annál vadabbat szökken.

S innen, végül, elég különös mód, remény-többletük is nyilván. Aki a dolgok ennyi nehezén átment, a legnehezebbet is szeme sarkából valamiféle bizakodással nézi.

Ha aztán megszólalnak ebben a nemzetközi nagy versenyben, amelyben önök közül annyi visz vezető szólamot, ők mindezek ellenében, véleményem szerint, valami ráadás hitelt érdemelhetnek. Nagyobb szenvedés, nagyobb bizalom; ha emberül állták.

Valamiféle kérkedés lenne, ha én akarnám őket sorra bemutatni. Egyikről – néhány verse ismeretében – Auden írt lelkes sorokat, a másikról Martinov, a harmadikról Emmanuel, a negyedikről, ötödikről, Éluard, Guillevic, Follain, Frénaud, Rousselot, Neruda.

Nemcsak afféle kezesekként vagy referenciákként említem ezeket a neveket, melyekhez még jó néhányat fűzhetnék. Tájékoztatásul, szintmérésül. Ezek a baráti nevek egyben versenytárs nevek is. A magyar költők, bármennyire be vannak zárva különleges nyelvükbe, a líra európai koncertjének – világkoncertjének – tagjaiként szólnak.

A költők viszonya egymáshoz nem az, ami a csókáké és a varjaké. Vidéken élek, egy ligetes félszigeten. Tavasszal megszólalnak a fülemülék. Ismerem a fészkeiket. Néha akkora, olyan általános a zengés, hogy csak ámulok: hogy bír az a néhány árva kis fülemüle annyi gyönyörű hangzatot adni, hajnalig? A parasztok világosítottak föl. Jó néhány más madár is – főleg a rigófajták közül – eltanulja a dalukat. Helyettesíti, föl-fölébreszti, újabb s újabb teljesítményre sarkallja őket – és az együttest. A madarak átlépik a határt.