A Fáklyaláng orosz olvasóihoz^*

Melyik lelkesedni tudó diák nem fájlalta, hogy nem láthatta szemtől szembe népe szabadságharcainak hőseit? Mihelyt megtudtam, hogy rég holt hősöket is meg lehet eleveníteni, azaz színpadra vinni, vagyis mihelyt megismertem a drámairodalmat, ezeket szerettem volna sírjukból föltámasztani, a művészet eszközeivel.

A szerencsétlen sorsú népek vigasza, hogy bőven vannak hőseik; hisz ezek önfeláldozása élteti a hitet újabb és újabb szabadságharcokra.

Első színpadi művem a freudizmus eltúlzóinak kigúnyolása volt, afféle molière-i komédia. A darab sikere, majd meglehetős tájékozódásom a modern nyugati dramaturgiai törekvésekben azonban egyszeriben azt a régi diákkori vágyamat ébresztette újra bennem, hogy drámák sorozatában ábrázoljam és magyarázzam a magyar nép egy-egy kiemelkedő szabadsághősének alakját és törekvését.

Engels a német parasztfölkelésekről írva, hosszú oldalakat szentel Münzer Tamás nagy kortársának s eszmetársának, az erdélyi magyarság nagy népvezérének, Dózsa Györgynek, illetve mozgalmának. Az 1848-as magyar forradalom vezérét, Kossuth Lajost, Marx a magyar szabadságháború egy személyben egyesült Carnot-jának és Dantonjának nevezte. Mivel magam is paraszti ősök leszármazottja vagyok, első két drámámat nekik, a népforradalom irányítóinak szenteltem. Írtam aztán egy tragédiát a külföldön még kevésbé ismert, a Habsburgok által öngyilkosságba kergetett Teleki Lászlóról. Egyet az 1944–45-ös évek magyar hőseiről. Egyet általában az egyeduralkodók elriasztó megromlásáról. Ezt az utóbbit a párizsi Vieux Colombier színház mutatta be, 1965 őszén.

Az itt következő dráma, a Fáklyaláng, alaptémája: az igazi forradalmár bukásában is győz: fölébe keveredik a megalkuvónak.

Örülök, hogy épp ez a művem kerül most az orosz olvasók elé. Ha szereplőkként nem lépnek is a színre, a cselekmény mögött ott mozognak az 1849-ben Magyarországra vezényelt cári hadsereg vezetői is. Az orosz közönség képet kap, hogy mi volt a szerepük – nemcsak az én művemben, hanem a históriában is.

A magyarok nemzeti ünnepei közt van egy gyászünnepnap is: október 6-a. A Habsburg-monarchia 1849. október 6-án kezdte el példátlanul vérengző és gyalázatos bosszúját Kossuth hívei ellen, tizenhárom magyar tábornok kivégzésével.

A véletlen úgy hozta, hogy e sorokat egy október 6-ának előestéjén Moszkvában írom. Harmadszor járok itt, vendégként. Első ízben, mint fiatal írót ért az a megtiszteltetés, hogy az 1934-es szovjet nemzetközi írókongresszusra meghívást kaptam. Erről az utamról akkor könyvet írtam, olyat, mely hitem szerint a két nép összeismerkedését szolgálta, a szovjet nép hű ábrázolását. Mint művésznek nagy gondom nekem is a művészi siker. De örülnék, ha ezzel a művemmel többet szolgálhatnék ennél. Azt, hogy ezúttal népem sorsát mutassam meg, a magyarok hű ábrázolását segítsem elő.