A Kegyenc-ről

Ez nem történelmi darab, a tógák s a római köszönés ellenére sem. Minden erre helyezett hangsúly eltérítene a játék céljától.

Ez a cél ugyanis nem más, mint a parancsolás és az engedelmesség viszonyának, az együttes élet működésének tudatosítása. Örök s egyre bonyolultabb föladat. A tétel, kiélezetten, már a darab elején elhangzik: Aki elismeri az abszolút monarchia létjogát, vállalni köteles az abszolút szolga szerepét. De mit jelent ez valójában? Szembenéztünk ezzel valaha?

XIV. Lajos nem volt abszolút monarcha. Attila, Sardanapal sem. Istenre hivatkozhattak; fölöttük is volt még parancsoló.

Abszolút uralkodóvá az érik, aki bármi – alsó vagy fölső – irányítás és ellenőrzés nélkül, magányos emberként kezd emberfeletti cselekvést; aki itt a földön akar isteni föladatot ellátni.

Elkerülhetetlen, hogy aki a földi dolgát komolyan emberfelettinek hiszi, ne higgye végül saját személyét is emberfelettinek. Az „istenülés”-nek erről a fajtájáról ma már pontos leírásaink vannak. Nem annyira a történelem lapjain. A pszichológiai iskoláskönyvek egy-egy fejezetében.

De emberbőrben isten számunkra csak szörnyeteg lehet. Jupiter még beöltözhetett Amphitrüon porhüvelyébe. Volt hova visszatérnie onnan. Jézus is égi háttérrel, az Atya követeként járt a földön.

Isteni fedezet nélkül az abszolút hatalom az egyházi logika szerint is csak ördögi lehet. És olyan világban, amelynek nincs istene? A kárhozat még pokolibb: még predesztinációszerűbb. Ennek a darabnak az „ördöge”: a császár, alapjában (mint ember) eszes, kedves, tehetséges; még tán ártatlan is. Hisz nagyrészt a körülmények viszik oda, hogy – ellentétben Caligulával, aki őrültként kezdte – a Téboly szörnyetegeként végezze.

Erről szól a darab. Főhőse mégsem a császár, az abszolút úr, hanem az abszolút – a tudatos – szolga: a kormányzó, Maximus. Ő még eszesebb, „ártatlanabb”. Szenvedése és bukása így még nagyobb. Nemcsak magát az urát veszti el. Azt is, amiért mindezt teszi: a célt.

Elveszti úti segítőjét és végső vigaszát, a szerelmet is. Így a darab épp legemberibb teremtménye, Júlia is megszenvedi (ő tán a legjobban) az isten nélküli istenkedés tragédiáját. Prostituálttá s ugyanakkor szentté kell válnia – ugyancsak hasztalanul. Elkerülhetetlen következmény ugyanis, hogy ahol emberi lényt kell mindenekfölött szeretni, ott még a szerelmeseknek is őérte kellene hevülniök, egymást ölelve is.

A tragédiák, ezt vallom én is, optimista művek. Végzetes nyomás alól oldanak föl. Ez a darab is, noha nem a szenvedély és a kötelesség hagyományos ellentétét példázza, korunk egyik leggyötrőbb ellentmondásának föloldását segítené. Fegyelem: engedelmesség és vezetés nélkül nincs közösségi élet, nincs civilizáció. De épp a civilizációt öli meg, ha a vezetés nem a közösség életét szolgálja. Ha az isteni korlátot nem helyettesíti földi fegyelemmel.

Művészi föladat, hogy mindezeken az olvasó természetesen a darab befejezése után gondolkodjék el. A színjáték nem filozófiai értekezés. Nem műalkotás, ami először is nem élő test. A néző első kívánalma s joga, hogy élvezetet leljen. A darab csontszerkezetének e rövid bemutatásával a rendező s a színész kezére akartam járni.

Egy kiváló magyar színésztől kaptam azt a csak első hallásra meglepő kioktatást, hogy a színészek nem szeretik a túlságosan megírt szöveget, a szájbarágott s így csak a szájon át kifejezhető szerepet. Hisz tekintetük, mozgásuk – szívük is van. Azt szeretik, ha ezeknek is lelnek teendőt. Mintegy sajátos anyagot kívánnak. Mintegy önálló részt a közös munkában, ha egyszer már magukévá tették a célt, s szinte testükben is érzik a darab alakulását, haladását – csontszerkezetét.

A Kegyenc-ről mindnyájan tudunk. A Kegyenc írójáról semmit sem tudunk; vagy csak valami igen homályosat. Történelmünk egyik legrokonszenvesebb és legtragikusabb vezéralakja fiatal fővel, amikor lánglelkűen (de tapasztalatlanul) még a tollat is forgatta: írt egy hatalmas szándékú drámát, melyet a kerek számokat kedvelő irodalomtörténet a Bánk bán és Az ember tragédiája harmadikjának ver be a középiskolás fejekbe.

A darabból csak cím és szándék lett; és legfeljebb olvasmány. Játszható színmű soha; még az átírási kísérletek után sem.

Teleki László híres Kegyenc-ét először én is átírni akartam. De annyira ki kellett volna forgatnom minden ízéből, úgy át kellett volna raknom a csontozatát, hogy munkámat, még ha sikert hoz is, nem fogadta volna helyesléssel Teleki – szelleme. Ehelyett magához az ősi forráshoz tértem vissza: magamévá tettem Teleki közlendőjét, s a magam nyelvén az én koromnak mondtam el, amit ő a kortársainak mondani akart. A darabnak, mely most színre kerül, csak annyi a köze az eredeti Kegyenc-hez, mint a sok Faust-nak az ősi Faust-legendához.

Egyhez mégis ragaszkodtam. Megtartottam a személyek nevét, annak ellenére, hogy jellemüket, szerepüket ugyancsak megváltoztattam.

A darab cselekménye, melyet maga Teleki is Gibbon római történetéből vett át, azt fejezi ki, hogy embertelen módon szent ügyet sem lehet szolgálni, önmagunk föláldozásával sem; hogy az ellenőrzéstelen hatalom önmagában kórokozó; hogy zsarnokságot isteni parancsra sem lehet tűrni. Vagy ahogy Júlia, az áldozatul dobott hősnő az áldozatdobó hősnek mondja: az ember megcsúfolásával istent sem lehet szolgálni. Az ő – és a darab – megfogalmazásában isten a világvivő eszmét jelenti.

A darabot Teleki László halálának századik évfordulójára írtam: 1861. május 9-én lőtte agyon magát, belekeveredvén a csapdába, melyet az osztrák kormány neki, Kossuth legtehetségesebb, legforradalmárabb emigráns társának vetett. Hajtson egy pillanatra fejet emlékének így is a néző.

Ez a darab az elszabadult hatalomvágyról szól.

A párizsi bemutató után Marcel Arland megbecsült bennünket azzal, hogy a Vieux Colombier Színházból kijövet velünk tartott abba a kis kávéházba, ahova a színészekkel élményeink taglalása végett átvonultunk egy fél üveg fehér borra, fél tucat osztrigára. Mi volt a legmegrázóbb emlékem a zsarnokokat illetően? – erről faggatott. Sok volt.

A pusztán, ahol nevelkedtem, a leghatalmasabb élőlény a tenyészbika volt. Hosszú lebernyege a koromfekete nyaka alatt a térdéig ért. Szép volt és félelmetes az iszonyatos súlyával. Tudtuk, hogy óriási érték: már dédapját, szépapját törzskönyvezték. A puszta büszkesége volt.

Ez a bika évente legalább kétszer elszabadult. Ezek voltak a pusztán a végítélet napjai. Anyánk a padlásra hajtott bennünket, s még a létrát is elvonta a feljáró alól.

A büszkeség fordult borzalommá, mégpedig egyenes arányban. Amilyen mértékben nagyra tartottuk, olyan mértékben rettegtünk most a bikától.

Vagyis: elsőnek lenni: kockázatos adomány a sors részéről; mert aki visszaél ezzel, a sors legszörnyűbb büntetését kapja: a gyalázatot.

Erről szól ez a darab. A főszereplői mind tele vannak jó szándékkal. De mind túllépnek egy határt. Mindnyájukban elszabadul valami, ami csak addig érték, amíg kordában van tartva.

A Kegyenc is csak látszólag történelmi darab. Ezek a szenvedélyek, ezek az elszabadulások mindnyájunkat fenyegetnek.

Kivételes öröm számomra színművemnek kolozsvári bemutatója. A Kegyenc eredeti alapját Teleki László írta. Az én darabom az övéből voltaképpen csak az alakokat vette át, az alakok nevét. Mért ragaszkodtam mégis, hogy a cím és színlap az ő nevét is idézze? Mert a múlt század magyar nagyjai közül alig van, aki jobban megérdemelné neve és eszméi föltámasztását. Kossuth legképzettebb, leghűbb, legönzetlenebb munkatársaként már 1848-ban a Duna menti népek egymásrautaltsága és együttműködése mellett tett hitet s ezen munkálkodott, amíg csak életével nem kellett fizetnie érte.