Keresztury Dezsőről^*

Ha lankadtan is, de úgy-ahogy még funkcionáló magyar nemesi udvarházat, olyat, amilyen Felsőbüki Nagyot, Berzsenyit, tán Deákot, de előbb még Béri Baloghot, Bezerédyt nevelte, én – már felnőtt, tárgyilagos szemmel – Nemesgulácson láttam belülről is; a második világháború előestéjén. Keresztury Dezső vitt oda; szülei házába. A tágas, de elhanyagolt kúria Keresztury anyai őseinek birtokán állt, az Eőryekén.

Ez a név a nyugat-dunántúli fülnek úgy cseng, mint az, hogy Nádasdy vagy Batthyány. Jelenti azt a megyei nobilitás-t, amely rangját itt Bécs hónaljában nem Bécsnek, nem a Habsburgoknak köszönhette, sőt azok ellenében tartotta meg, még a török előtti időkből. A birtok már csak két-háromszáz hold volt, elég rossz kezelésben az is: az öngyilkos apa halála után ismét – láthatóan boldogtalanul – férjhez ment anya vezette, szorgalmasan és tájékozatlanul, akár abban a regényben, melyet e réteg letűnéséről száz éve vár az olvasó, de amely máig sincs megírva – mert hisz még Babits sem ezt írta meg a Halálfiai-ban.

Az egykori, de már csak egy-két gyökérhajtáson jelet őrző arborétum közepén még ott állt a copfstílusú könyvtár, azaz egyszemélyű olvasó- és elmélkedőszoba, melyet valamelyik szépapa horatiusi igénnyel kellő hangtávolra rakott az akkor még nyilván gyermek-, asszony- és vendégzajos kúriától. A kisház – midőn mi rossz ablakán át belékandikáltunk – csak rozsdás kapát, szőlőkarót, rafiakötegeket tárolt, de könnyű volt falaira képzelni szinte a szerzők sorrendjében a hajdani könyveket. Latinok lehettek, franciák, angolok, néhány magyar s még néhányabb olasz.

Annál többször kellett hát a kései utódra, akkor már évtizedes jó ismerősömre kérdő pillantással tekintenem. Ő – műveltségileg – nyakig ült a német világban. Akkoriban jött meg Berlinből, nem lévén hajlandó Hitlerékhez még csak egy heil erejéig sem köszörülődni. De költészetről vitázva, a soványan, de annál gyönyörűbben hajlongó rozstáblák közt is, ahogy illik, minden második szava Hölderlin volt, minden harmadik Goethe, aztán Schiller, Heine, Rilke. És Thomas Mann, a Zweigok, talán még Feuchtwanger is, ha helyesen írom le.

Fizikailag is ingerlő lett, úgy értve, hogy nézni is zavaró volt. Vitatársam a fekete haja, kalmükösen barna arca járulékaként olyan ferde vágású szemet hordott, aminőnek Ady sorai nyomán akkortájt a honfoglalókat kezdték ábrázolni már a hírlapi rajzolók is, és amely akkoriban kezdett divat lenni a nyugati színésznőkön is, ott már Gauguin tahiti festményei hatására. Hogy ilyen kiáltó külsejű hun ivadék újra és újra német írókat és filozófusokat, sőt zenészeket citáljon érvei megtámasztására, ellentétben velünk, akik ezt akkortájt főleg franciákkal s angolokkal míveltük: ez is nehezen ment össze. Az ellentmondást fokozta, hogy – egyetértettünk csaknem mindenben. Keresztury a Válasz gárdájához számított. A magyar népi irodalom körül azért annyi a félreértés, mert tele van félreértesültséggel: előkészülte ma is fölfödetlen. Ki beszél – hogy csak legfölkészültebb előfutárunkat említsem – ilyen vonatkozásban a Kereszturyhoz származásra, műveltségre, igényre oly egy törzsökű Tóth Aladárról? Igen, forrtak frissen koponyák Petőfi és Arany örökéből hajdúsági faluvégeken, a sárréti legelőkön. De volt parázsvillongás annak jeléül is, hogy a hajdani reformnemzedék öröksége sem temetődött hamu alá.

Keresztury Dezsőt mi így néztük.

Később is jártam abban a kúriában, már földosztó szemrevételezéssel, ugyancsak a kései utódnak – most már a parasztpárt szónokának – társaságában.

Nem tudom, nem mentünk-e messze abban az ellenoffenzívában, melyet újkori líránk a német irodalommal szemben végbevitt. Déryt, Gulyást, Szabó Lőrincet, Vas Istvánt átjárták a német szellemiség jellegzetes jó áramai. Mindebből a honi hasznosítás? Gulyás Pálnál néhány eszmetestesítés, Szabó Lőrincnél néhány szókötés. Holott az egyiknek Schiller volt a példakép, a másiknak Goethe. Déry, Vas, Kassák Weimára? És Keresztury dunántúli Bécs-közelsége?

Berzsenyi alkaioszi légvételű, gyönyörű mennydörgéseivel fülünkben azt hisszük, hogy verse latinos; Horatius soha nem „dübörög”; egyetlen latin költő nem omlaszt sziklahegyet és lavinát. Berzsenyit a latin példa, mint tudjuk, Sopronban ragadta el, a híres klasszikus hangra a német szón át indult meg a nyelve. A Magyarokhoz soraiban a látomás és az indulat nem Catót idézhetné, hanem a német romantikát, ha – idézné! Ha nem ott fakadt volna föl a legeredendőbb magyar beszéd.

Ennyit a hatásokról.

 

 

Keresztury ilyenformán csak annyira németes frissítésű magyar költő, amennyire a nyugatosok legjobbjai franciások. Akik aztán leghitelesebben használták a magyar akusztikát: Adyék.

Ugyancsak félrevezetném tehát az olvasót, ha Keresztury most megjelent könyvéhez valami jellegzetesen németes hangot remélve nyúlna. Az éneklésre készülők előtt a karmester meg-megfú egy halk á-t. Keresztury múzsája előtt ezt az alap á-t valaha Goethe vagy inkább Hölderlin sípján fútták meg. Múzsája magyar földön, sőt a magyar földnek egy nagyon is körülhatárolható darabján lépdel. A skála pedig annyi, amennyi az európai lírán megpendíthető.

 

A tiszta törvény s az örök elem mocsoktalan derűvel ünnepel –

 

ez a hang még Schiller húrját idézi a „sóhajfényű felhők” alatt. De ez bevezető, ujjgyakorlat. Olyanféle vizsgateljesítmény, aminővel a hajdani mesterlegények köteles vándorútjukból megtérve, otthon számot adtak arról, nem hiába járták a világot. Méltók arra, hogy kivegyék részüket az itthon végzendőkből. Bár minden honi költő úgy térhetne meg, annyi magáévá tett tapasztalattal s hűségfokozó világismerettel, mint ez a mesternek-jelentkező:

 

Épp hogy esett, még pettyes az ablak, iramlik a símán   zúgó gépkocsi a frissremosott betonon. Messzi mezők, erdők, rétek szaga ömlik, a lucskos   ég sűrű fellegeit oszlani tépi a szél. Árkok partjairól pipacs int: pirosan lobogó láng,   freccsen a víz, sir a drót, fák sora zúg, lezuhan. Mintha kezek, hurkos kötelek nyúlnának utánunk:   száraz a torkom, alél; fojtva növő harag ég véremben; mint megfeszülő húr peng az ideg, vad   dobként dübben a szív: Hagyd, ami volt! Menekülj!… – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – Sűrül az emberlakta vidék; falu jő, a kanyarban   pajta, meszelt falu ház, templom alatt temető. Kis takaros hegyek állnak körbe s a tünt fiatalság   szine szürődik a táj hars, mai fényein át, s mint a megújult sebben a vér, buzog, önt el a forró   emlék, felszakad és torkomig árad a múlt.

 

Ez a múlt nem azt jelenti: megálljunk. A múlt itt éppenséggel a haladás reményét idézi, az ősök szívós munkáját a jövőért.

 

Fogj ásót, ha a tél megtört, forgasd meg a földet új oltványok alá te is; elteregetve a trágyát bontsd ki s mesd meg a tőkéket, de ügyelj, hogy a sarkot jól válaszd: ne legyen sok a termő szem; ha kisarjad veszeje, fattyazd meg, kötözéskor a fürtre vigyázz: moly rá ne tanyázzék; hozd ki a gépet, kádba vizet merj, permetezésre legyen gálic, mész, s hogyha a kék lé felcsípi izzadt arcod, amíg fujtatva a rendet járod, türd te is el; a magas venyigét nyesd s újra kötözz, szórj permetet újra, kapálj, hogy a szőlőt el ne borítsa a gaz…

 

Mi voltaképpen az ilyenfajta, leírás számba menő lírának varázsa, azaz művészi ereje? Az, hogy aki úgynevezett „kis” dolgokban tanácsot, bölcsességet és magatartást tud nyújtani, eligazít – mert hozzászoktat a méltó magatartáshoz – a legnagyobbakban is. Amelyekről mellesleg, ezerszerte könnyebb beszélni, mint a föld- és a testközeliekről. Ezt tudta Horatiusnál is jobban Vergilius. Keresztury a maga Sopronában őt kapta, nem vezetőül, hanem sarkallóul. Erejét tudó költő ír így:

 

…végy hátadra te is puttonyt, húzd nyögve a prések rúdját, mérd, foka jó-e a lének, ügyes kotyogóval szűrd ki a forró mustból a mérges gázt, s amíg erjed újra takard be a tőkéket, s ha az őszi eső ver, álld ki; mikor már söpreje megszállt, fejtsd meg az újbort.

 

Mint szülőföldjén, a Tapolca síkságán azok a jól ismert vulkanikus kúpok, úgy emelkedik ki Keresztury Dezső lírájának alapszintjéből néhány jól megszerkesztett ciklus. Hozzám legközelebb a tájfestésbe burkolt bölcseleti Szonettek állanak és – ezeknél is közelebb a Dunántúli hexameterek. Ide tartoznak – a különben szétosztottan közölt – megemlékező versek is: Vörösmartyról, Radnótiról, Szabó Lőrincről. Mindegyik más és más, de – akár azok a nekünk termett kúpok – itt mégis egyformák; egy anyagúak; egy kataklizma szülöttei. Olyan hév dobta fölszínre őket – már a kötet csúcsairól beszélek –, mely Európa minden részén, a Föld minden részén működik, de mi épp ezeket – s épp ezért – érezzük legmélyebben hazai gyökérzetűeknek. Műveltségünk és igényünk tanúi.