Csécsy Imre^*

Minden nemzedék az őt követő nemzedék tanítómestere – a jó fejlődésű népek életében. Az Ady-nemzedéknél alig volt súlyosabb szavú oktatógárdája a magyar történelemnek. Tragédiánk egyik legnagyobbika, hogy épp ennek a kivételesen színes és gazdag nemzedéknek a tanítványcsapatai nem juthattak el a megvalósítások tereire; nem hajthatták végre mindazt, amit a történelem feladatul nekik szánt.

Mert meghaltak a háborúban; ifjú fővel megtörettek, s szétszórattak az országból a háborút követő események során.

Ha a nemzedékek váltásait tíz évben szabjuk meg, a magyar szellemi életből egy nemzedék szinte szemmel érzékelhetően hiányzik. A Nyugat s a Huszadik Század munkatársainál a Válasz s a Szép Szó munkatársai húsz évvel fiatalabbak.

Hogy mi veszett itt el, azaz hogy milyen is lehetett volna ez a nemzedék, arra nekem volt egy-két magános példám, előbb az emigrációban, aztán itthon. Nem sorolom föl a tudósokat, akik külföldön leltek módot megmutatni, milyen emberré nevelte őket ez a föld. Nem beszélek a politikusokról, akiket a forradalmak fegyelme és vaskerékzete fosztott meg, hogy nevet szerezzenek maguknak is, nevelő iskolájuknak is.

Az eltűnt tölgyes egyik legjellegzetesebb magányosát Csécsy Imre személyében szemlélhettem. Ifjú fővel – diákként szinte – rendkívüli képességeket mutatott. Kisnemes származásának jó reformkori lobogásával lelkes galileista, Ady bizalmasa, Jászi titkára. Aztán 1919 őszétől negyven éven át a hűség néma szobra. De úgy hangtalanul, mint az az Élő Szobor, melyet Vörösmarty faragott meg.

Az ő baráti házában ismerkedtem meg Csinszkával, Ady volt feleségével, Lesznai Annával, Jászi Oszkár volt feleségével; ő mutatott be Vámbéry Rusztemnek, Nagy Vincének, Braun Róbertnek, Varró Istvánnak s többi társának a hűségben. Általa ismertem meg – s becsültem, sajnálkozásom és kemény bírálatom ellenére is, azt a nem kevés számú, akkor már inkább regény-, mintsem történelmi figurát, akik az 1918 októberének alakulásában a magyar polgárság forradalmát látták, noha az – legyen szabad legalább itt kimondani – épp a magyar polgárság politikai bukása volt, szomorú csődje. Jeleztem már az egyik okát; egy nemzedék katonai temetőben, fogolytáborok meszesgödreiben feküdt. A másik ok: a megmaradtak közt is kevés volt a – Csécsy Imre vágású.

Azt írtam, „baráti házában” volt alkalmam embereket megismerni. A baráti szónak itt külön hang-íze van, erről szólnék még egy-két szót.

Csécsy Imrének úgy voltam barátja, hogy – máig nem halványuló hála késztet ennek fölemlítésére – ő ütött azzá, nemcsak azáltal, hogy egy generációval a bátyám volt. Főnököm is volt.

Neki köszönhettem, hogy mikor Párizsból hazajöttem, mégsem vidéken, rokonságom körében maradtam, hanem Pestre kerültem, ha csak százhúsz pengős állásba is, annál a biztosító társaságnál, ahol ő maga akkor cégvezető volt. Két ember ajánlott be hozzá. Az egyik őneki még a Galilei Kör hősi korából való kenyerespajtása, és októberi hajótörött társa: Rubin László, akit én meg még Párizsból ismertem; a másik Osvát Ernő.

Ma is előttem a kép, ahogy a szőke Csécsy Imre, a daliás, a csupa értelem tekintetű fiatal férfi föláll hatalmas íróasztala mögül, s válaszul mintegy Rubin kedves szószaporítására, hogy a cégnek miattam a politikai rendőrséggel semmi kellemetlensége nem lehet, felém nyújtja ápolt kezét, és azt mondja: „Szervusz”.