A költő dolga^*

A mesét, első művészi élményeim tán legnagyobbikát, amelyben még egy paraszt nagymama részeltetett a nevezetes magyar pusztákon, önök is jól ismerik. A közimádott királylányt rejtelmes sorvadás lepi, már halálán van. Egy világlátott obsitos huszár érkezik. A szép szüzet ez szétdarabolja, minden részét külön-külön gondosan megmossa, majd ismét összeilleszti, aztán a tarsolyából elővett életfűvel megilleti. A szép hajadon rögtön kinyitotta szemét, rögtön első pillantásával beleszeretett az ügyes kezű huszárba, s díjul, hogy egészségesebb, szebb lett, mint valaha, menyegzőt, fél országot kínált neki. Ma is élnek, ha meg nem haltak, a mi mesénk optimista zárószava szerint.

A szerencsés műtétet más népek meséi hol egy messziről jött diákkal, kóbor kiskondással, hajóssal végeztetik; van eset, hogy valóságos orvossal. Az elgondolkodtató vándormotívum, ahogy a folklór nevezi, a világ minden sarkába eljutott, önök, a messziről jöttek a megmondhatói. Volt ideje rá. Amint tudjuk, ez a magva már Izisz és Ozirisz csodás megújulásának is.

Száz éve körülbelül, hogy a költészet, a közértett, a közimádott – sorvadni kezdett. Megmerevedett, minden funkcióját elvesztette. Sokan már a rothadás szagáról beszéltek, így asszociálva össze egy tiszta nagy könyv címéből a virágot a rosszal.

Az egykori szép test nem sírba került.

Abban a csodában van részünk, hogy a hajdan élettől duzzadó egy test éppúgy élettől duzzadóan, hiánytalanul előttünk fekszik, épp csak részeire darabolva, egy nem mindennapi műtőasztalon. A romlás szaga? Az egymástól külön került testrészek megmosva, megtisztítva inkább valamiféle szentség illatát árasztják. Csodatétel befejezésére késztetve a járatlant is.

Engedjék meg, hogy fölolvassam a konferenciánkra ajánlott gondolatmenetnek azokat az alapkérdéseit, melyek kifejtésének megindításával, az elnökség engem tartott érdemesnek megbízni.

 

 

Milyen hagyományokhoz fordul legszívesebben korunk költészete? Milyen új törekvések mozgatják napjaink költészetét? Hogyan igyekszik a költészet adekvát eszközöket teremteni a modern világ bonyolultságának, a mai ember belső életének kifejezésére? Lemondhat-e a költészet arról, hogy „emberi nyelv” – emberileg felfogható nyelv – maradjon? Nem fenyegeti-e a modern líra egy részét az a veszély, hogy elszakad mindenfajta közönségtől, kivéve a „beavatottak” egészen szűk körét?

 

 

Hogyan viszonylik a mai költészet az 1910-es és 20-as évek „izmusai”-hoz? Új rend vagy új zűrzavar felé tart-e az általános fejlődés?

Mi a mai költészet erkölcsi-társadalmi hivatása.

Vállal-e közösségi funkciót, mennyiben, miben érvényesül ez?

 

 

Hogy a költészet milyen elemektől lesz részeiben kívánatos, egészében gyönyörű, az arisztotelészi poétikából tudjuk. Metrum, ütem, hangzat, zeneiség, lendület, dinamizmus a fülnek, és hasonlat, szimbólum, kép, látomás s ezeken át eszme, világkép, sőt világszemlélet, sőt állásfoglalás a többi ötezer érzékszervnek.

A költészet különös átváltását, eltávolodását a köz- – a logikai – érthetőségtől, a közönségnek a szimbolizmus jelzi. A versnek egy lehetséges eleme: maga a vers! Ekkor – mintegy emiatt – kezdtek csak zuhogni a derült égből egy Niagara, egy omló kristálypalota fényjátékával a voltaképpeni izmusok: szimultanizmus, dinamizmus, futur-, kub-, aktiv- és konstruktivizmus, majd az unanim-, dada-, imazs-, szürrealizmus, találomra keverem a halmot.

Emlékszünk kiáltványaikra és hitvallásaikra – hitvallásainkra! –, majd ellenkiáltványokra és kiátkozásokra. Ha műveiket nem is, az elveiket mindig szigorú tüzetességgel fogalmazták meg, főleg határolták el. Így igen könnyű volt csaknem mindegyikben egy arisztotelészi – klasszikus poétikai – tételre ismerni.

Ez volt a szép – főleg külsőleg oly szép – test széttagolása. Értsünk szót: nem meggyilkolása, még kevésbé lekéjgyilkolása. Megmentésének kezdete.

Fejszével faragnánk elefántcsontszobrot, oda egyszerűsítve mondandónkat, hogy a nevet kapott s nevet nem kapott izmusok mindegyike alján egy-egy poétikai részigazság akart teljes igazsággá dagadni. De hogy itt valami közös törekvés munkál, arra a sok azonos nyom a leglustább detektív szimatát is fölébresztené. A jó vers zenél, mondja az iskoláskönyv. A vers csak zenéljen, mondta Verlaine iskolája. A vers egyik ereje a jó dinamika. A vers csak dinamika, vallotta a futurizmus. A vers másik ereje a jó hasonlat? A vers csupa hasonlat legyen, tanácsolták – még Jeszenyinnek is – az imazsinisták. Hasson tettre is a vers? Csak hasson, harcra! hirdette a német expresszionizmus. Ismerjük Shakespeare oktatását. A földnek és az égnek – a valóságnak és a valóságfelettinek – egyetlen pillantásban való összefércelése, ez is a költő dolga. Meg a szürrealizmus programja. Aki olvasta Arisztophanészt, emlékszik, hogy a lettreizmus olyan gondosan kidolgozott elveit már ő, a Madarak szerzője gyakorlatba ültette, nyilván nem elsőül. Apollinaire képverseinek – a feledhetetlen Calligramme-oknak – nagy újdonsága az, hogy jó lapozni öreg, középkori fóliánsokat: a legmerészebb Calligramme-ok ugyanis ott találhatók.

Folytassuk a sort? A tétel nemcsak e formai elemekre kínálkozik érvényesnek. Mi volt az unanimizmus? Hogy a nagy versnek olyanféle közlekedőedény-viszonyban kell lennie a közösségekkel – a tömeggel, a néppel, az eszményi hazával –, mint a tengerszemnek a tengerrel. S a költői kubizmus: Reverdy iskolája? Vagy ellentéte, amit pedig belőle származtattak, az écrit automatique? Hogy a szerkezet annál lüktetőbb, minél rejtettebb; de legmerészebb, ha teljesen a múzsa sugárzására hagyatkozunk.

A költői fölismeréseknek ezek a láncolatai rendszerint önmagukba tértek vissza, szép kört alkottak. Sokan azt hiszik, hogy az első nagy kör a musique avant toute chose jeligével kezdődött. Nem; azzal zárult. Ami rákövetkezett, az csaknem ugyanazokkal a tanulságokkal alkotott egy újabb kört, az előbbivel csak olyasféle kapcsolatban, aminő a fogaskerekek közt van. Hát ilyen kör alakult, a különböző országokban, nagyjából ugyanazt a problémát forgatva? Tetszetős gondolat, hogy az első világháború után, a dadaizmussal, valami merőben új költői lelkület próbált kifejeződni, épp a háború hatása alatt. Nem, e kor művészi problémái már a háború előtt kifejeződtek, s a dadaizmussal csak egy új körforgást kezdtek. S annak elmúltával megint egy újat. A fiatal költőknek alig van olyan „legmaibb” törekvésük, amelyet az idősebb nemzedék tagjai úgy üdvözölhetnének, mint a saját hajdani „legmaibb” törekvésüket. Valamiféle helybenforgásról van tehát szó, mely hovatovább száz éve tart? Nem, korántsem. Egy érdekes, a szemlélő számára is érdekfeszítő küzdelemről van szó, mely valóban hovatovább egy évszázada folyik. Ez a küzdelem, mivel nem harctéri, s nem a halált szolgálja, hanem az életet, eddig is, útközben is rendkívüli eredményekkel dicsekedhet. De a meg-megújuló erőfeszítés végső célja – ma mi világosan érezzük – már-már mesebeli. Tán ezért is a konok körforgás a mesékből ismert új és új, egyre szívósabb nekigyürkőzés. A föladat az, amire az a legendás huszár és Ozirisz vállalkozott: a szétdarabolt gyönyörű test nemes szerveit összerakni, az élet füvével megérinteni, majd mindannyiunk ideálját, a varázslatos szexepilű hajadont, a költészetet új létre varázsolva az emberek közé visszavezetni, éppoly csábító állapotban, mint amilyen egykor volt.

A csoda fele máris végbement. Ne keressük, hogy kinek érdeméből – nyilván a konok és hű újrakezdőkéből – a szív önmagában is dobog, a tüdő lélegzik, a szem néz, a fül issza a hangokat. Sokan már ezzel is beérik, ennek is örvendenek. De mi legyünk továbbra is szívósan elégedetlenek.

Augur auguri gaudet. Az öröm, mellyel önöket, a kérdés megoldására összegyűlteket üdvözlöm, mégsem az auguroké, a rejtelmes erők ismerőié és kezelőié. Szívesebben hasonlítanám e kerekasztal résztvevőit Rembrandt híres festményének, az Anatómiai lecke díszbe öltözött orvosaihoz. Képzeljük, hogy a mi kedvesünk fekszik ott, s nekünk már nem a boncolás a dolgunk, hanem az ismeretek érvényesítése, a bíráló teremtés.

 

 

De hát mi is okozta ezt a széthasadást? Az, aki emberfelettien sok terhet kénytelen cipelni, úgy panaszkodik, nyilván nemcsak az én magyar nyelvemen: megszakadok bele. Valami végül valóban megszakad benne, a legnemesebb szervek közül. Így szakad szét – terhétől – vajon a költészet is?

Ne legyünk túl gyors detektívek. A szétszakadás idején történt valami katasztrofális, nem is annyira a költészettel, mint a költőkkel. Ábrázoljuk ezt előbb anélkül, hogy az egyidejűséget rögtön egyokúsággá tágítanánk.

Voltaképpen egy folyamat zárult tragikusan – vagyis elviselhetetlen ellentmondással – akkor, a Fleurs du Mal megjelenése s egyben pöre idején.

A század eleji, a romantikus lírikusnak szinte verstanába került bele az őszinteség; ezt hagyta rá a szabadszólás polgári vívmánya is, de az édes libertinage szabadszájúsága is. „Mindent elmondani” – ez akkor azt jelentette: önmagunkról. Rousseau – a folyamat megindítója – „leleplezte” az „egyéniségét”, ezzel nagy szolgálatot tett a közösségnek.

Ezt kívánta Homais úr is. De ezt ő már nem engedélyezte. Feleannyira sem végül, mint egy libertin király, vagy egy voltaireiánus szalon.

Ez az ellentmondás – ez az őrlődés két malomkő között – volt a tragédia. Az őszinteség újkori nagy drámája. Scève-nek, Sponde-nak nem kellett őszintének lenniök? Igen, de csak művükkel s nem bőrükkel bizonyítandóan. És nem a megfeleltetés csapdájával. Homais úr – de nemcsak Homais úr, Sainte-Beuve úr is – elvárta a verstől, hogy fölfedjen. Lelket, jellemet, érzelmi, szerelmi helyzetet; sőt anyagi helyzetet. Sőt állampolgári gondolkodást, olyan fokon, aminőt másokról szólva, a legjobb tollú rendőri jelentés sem vetett papírra.

De nem akart magára ismerni.

A költő közéleti szerepe az lett, hogy agya minden rekesztékjének ajtaját kitárja, indulatának minden rezzenetéről azon melegében képet adjon. A valamirevaló lírikusnak afféle naponkénti eleven önboncolást kellett végeznie a fórumon.

Tudjuk, hogy Homais úr mit tart közlésre alkalmas jónak, szépnek, igaznak. Elég, ha a tereit még ma is benépesítő szobrokra tekintünk. Sainte-Beuve-nek – a viszonyítás egyszerűsítése végett veszem, engedelmükkel, a példákat egy irodalom köréből – jobb volt az ízlése. De az csak gyorsította a tragédiát. Hogy a költő magát lemeztelenítve álljon ki a köztérre, azt ő is változatlanul hirdette; hirdette csak igazán. Szinte fölbuzdulva a következményektől.

„Ha nem mutatod meg magad, nem vagy költő” – mondta az igényes kritika. „Ha megmutatod magad, agyonverlek” – mondta a közvélemény egyre élesebben, mert már nem szóval, hanem tettekkel. Egyre türelmetlenebbül kívánva meg, hogy a költő csak Homais úr hasonmása legyen. Illetve, ahogy Homais úr az embert elképzelte, maga elé hazudta.

Mi lehetett a választásuk azoknak, akik nem akartak hazudni? Előttünk a kép, a romantika követelményeiből kitörő líra két irányzata. Az egyiknek követői úgy igyekeztek nem szolgálni, de nem is agyonverettetni, hogy nem Homais úr nyelvén váltottak szót, maguk közt, szinte a maguk használatára teremtettek egy költői nyelvet, vallván, hogy ez a szépség, az igazság – az emberiség egyetlen lehetséges kifejezési módja. Ők érzékeltettek színt a füllel, hangot a szemmel, látványt az ínnyel – valóságosan elmozdítva helyükről, teljes joggal az érzékszerveket. Hősi vállalkozásukról összefoglalásul csak annyit: ahol korunk művészetében bomlásról hallunk, ott a jóhiszeműségnek megerősödött hűségre kell neszelnie; kettős, egymással látszólag ellentétes irányú – szerintünk egy célú – hűség működésére.

A másik csoport hősiesen – a romantika legszebb illem-, illetve jellemtanának megfelelően – vállalta az őszinteség következményeit. Elveivel cáfolta, de sorsával végül is az előbbiek viselkedését igazolta. A zászlót megmentette, de személy szerint – úgy értve, hogy valóságosan minden emberével külön-külön – belepusztult a vállalkozásba.

Meddig bír hű lenni magához, hogy bír dacolni – hány éves koráig – úgy az ember a társadalommal, hogy közbe tőle függően él? Húszéves korig anarchisták lehetünk, akár hercegi születéssel és jövővel is. De harminc év múltán nincs pardon.

A romantikus ízlés sejtoszlásos fejlődésének fejezetcímei, már az esztétikai kézikönyvekben ez: az őszinteség megkívánása a költői egyéniség túlhajtásához vezet. Ez meg már szent minősítésű elhivatottsághoz, csaknem exhibicionista kitárulkozáshoz. Majd e vallomások meg nem becsülése, illetve elítélése folytán szinte jungi befeléforduláshoz, csak beavatottaknak való eszme- és érzelemváltáshoz. Ennek következménye a gondolati megfogalmazás, a tárgyi ábrázolás visszautasítása, akár a delírium, vagy a vízió kedvéért. A világról úgy beszélni, hogy azt legkevésbé a megvetett világ értse.

Ez az egyik oldal, a költő felőli. Nézzük meg a másikat, az úgynevezett átlagolvasóét, anélkül, hogy táborukat máris az úgynevezett társadalommal azonosítanánk.

A romantikus festészetnek kedvenc tárgya a bérc csúcsán derékba tört fenyő. A romantikus olvasó ilyen állapotban szereti azt, ami kiemelkedik és a széllel küzd. Ez a szemlélet ma is él, bennünk is. Shelley, Byron, Puskin, Lermontov, Petőfi, Botev – mennyi „nagy”, mennyi „szép” halál. Esztétáink és szüzeink versenyt kedvelik a lírikusok akár ön-, akár idegen kéz, vagy legalább elemek általi erőszakos halálát, csatatéren, bitófán, tengervészben, barikádon, de fegyház vagy bordélyház vackán is, helyesen sejtve, az is egy-egy öngyilkossági forma. A regényíróktól – érdekesen – ez már kevésbé volt megkívánva. A tudósok is érhettek kövér öregkort. A költőknek újra és újra vére kívántatik; a korízlés tükre a mai olvasó arcát sem mutatja szelídnek.

Miként hatásosabb – miként áll szívünkhöz közelebb – Villon: akasztva, vagy akasztás nélkül? – erre még mi mai olvasók is egy lényegre vágó, egy ösztönre alapozott szavazás – egy jó teszt – eredményeként óriási többséggel azt felelnénk, hogy természetesen csakis akasztva. A választás azonban észokkal is megmagyarázható. Ez egyrészt a hitelesség miatt kívánatos. Állításainkra mindmáig mégiscsak az érte vagy miatta vállalt halál a legbizonyítóbb pecsét. A társadalom elviselhetetlen – la vie est ailleurs! –, ezek a halálok ezt tanúsították. De ugyanakkor egy kicsit megváltások is voltak ezek a halálok, számunkra, olvasók számára, akik mégsem akartunk meghalni. Sőt úgy-ahogy egyensúlyban vágytunk élni. Lélekbúvárok górcsőivel tudnám csak részletezni, mi elégül ki bennünk – mi nyugszik meg – annak látványától, hogy egy pokoli helyzetben valaki még nálunk is jobban szenved; elveszi a mi bűneinket, vállalja! Igen, az „átkozott költő” rang volt; épp azért, mert meg volt áldva! Hátranézve az elmúlt századra, ezer változat mutatja, hogy ez a kor bizonyságul s megkönnyebbülésül nemcsak életük végső perceiben szánta valamiféle kínzóeszköz magasára azokat, akik a szívéből szóltak. Szívesen vette, mert hangjukat kifejezőnek akkor érezte, ha már pályájuk elejétől fogva valamiféle tartósított keresztfán, korszerűsített karón rángtak. Mivel mi tudjuk, hogy mindez nem a szakma tartozéka – mert jó költeményt írni lehet egy Horatius, Vergilius, Ronsard, Shakespeare, Tolsztoj berendezési tárgyai közt is –, azt gondolom, kedves Barátaim, tisztelt Hölgyeim és Uraim, mindnyájan aláírjuk a tiltakozást, melyet ez ellen a szemlélet ellen a mai költők nevében utólagosan is emelek. Elsősorban nem is a már-már szadista kínzatás miatt. Jó versért jó költők jó közönség előtt többet is vállalnak. Tiltakozásunk e szemlélet ásatag mivolta, fejlődésgátló természete, jó költészetet akadályozó irányzata miatt történik. Ez ma a vaskalaposság. Ez a középszer, az akadémizmus, az „irodalom” – vagyis a költészet megújhodásának fő gátja – ahogy Fargue és a Littérature – a Lit et ratures egykori szerkesztői értették a szót.

Voltak, akik ezt az utat – teljes tisztelettel a hősei iránt – nem akarták vállalni, ízlésből vagy okosságból, most ne keressük. Akik nem kívántak ehhez a gyanús ízlésű, megosztott ítéletű társadalomhoz szólni. Hanem csak azokhoz, akik megértik őket; akik számára ezért külön nyelvet csináltak. Olyat, amibe az illetéktelen – vagy inkább méltatlan – ne üthesse az orrát.

Ismerjük a megvesztegető elméletet – egyik legszívósabb képviselőjét e teremben köszönthetjük –, mely szerint a költő és társadalma közti szakadásnak amennyi az esztétikai oka, majdnem annyi a – már-már bírósági. Robert Goffin ügyvédi mellékfoglalkozásának szívósságával bizonygatta évtizedeken át nagy barátainak, Cocteau-nak és Eluard-nak, hogy Rimbaud és Mallarmé „…és még sokan mások kényszerítő szükségből voltak kénytelenek egyfajta költői találós játékhoz folyamodni, hogy érzelmeik kifejezése közben kibújjanak a büntető törvénykönyv s az erkölcsi előítélet végzései alól” – vagyis szó szerint: „une impérieuse nécessité forcera l’un et l’autre, et de nombreux autres, á l’utilisation du jeu allusif pour atteindre leurs fins sentimentales en déjouant les impératifs du code ou de la morale”. Valóságos perrendtartási, sőt tárgyi bizonyítékokat kínál. Rimbaud bevallhatatlan – a Saison en Enfer-be rejtett – szenvedélyét Verlaine iránt, Mallarmé bevallhatatlan – és csak a vers nem gondolati elemeibe zsúfolt hevét a kor nagy kurtizánja, Méry Laurent iránt. A teóriával vitázhat az – esztétika. A jelenséggel ő sem. Súlyos szavú terhelő tanúk vannak. Roger Caillois merőben más okokra gondolva vallja: „Le poète ne peut nommer directement: aussi doit-il faire fond sur l’expérience de ses lecteurs pour leur suggérer, á partir de son expérience propre, une émotion aussi personnelle, concrète et particulière que la sienne…” Vagyis: A költő nem szólhatván kereken, olvasói tapasztalatára hagyatkozik, és sugall a saját tapasztalatának birtokában az övéhez hasonlóan személyes, sőt sajátos élményt…

Éreztetni tehát, a leírás, a vallomás helyett. Nem az élményt közölni, hanem annak hatását.

E szuggerálás, az az újfajta közlési mód fejlesztette ki a vers szuggesztív – logikától is független – elemeit, a hangzást és főleg a képet.

Újfajta közlési mód?

Igen. Magában a költő visszahúzódásában elkezdődött egy új hódítás; a vers szétdarabolódása közben már megindult egy új integráció és új egységbe állás.

Ez folyik azóta is. Nem kis küzdelemmel. Főleg az értetlenség és a rossz ízlés – a tegnapi helyeslés és divat – ellenében. De máris rengeteg eredménnyel és még több reménnyel.

És igénnyel.

A költők – ezt a hírt adhatjuk – szót akarnak érteni nem is annyira a jelennel, mint a jövővel. Benne akarnak lenni a társadalomban. Szadista áldozatok helyett embertársak óhajtanak lenni.

Ez sem könnyű.

Nem igaz már az sem, hogy a modern költő csak „átkozott”, csak tragikus lehetett. Jarry, Apollinaire, Cendrars, Jacob, Cocteau – még mindig a viszonyítás lehetőségéért veszem állhatatosan a példákat egy irodalomból – az életöröm énekeseinek indultak. Az ún. nagyközönség épp ezt a vidám, sőt játékos voltukat nem „értette”: nem tekintette „költőinek”. Homais úr változatlanul költővért kívánt? Sok szólt emellett.

Éluard-nak a pályája során kétszer kellett értetlenséggel megküzdenie. Először a dadaista-szürrealista korszakában. Ez volt a könnyebb. Aztán, amikor párban Aragonnal s mégis a maga útján, jó ösztönét tudatával is követve, az élet, a remény, a vállalt emberi jövő költője akart lenni – minden erejével. Amikor kiszabadítván kezeit a szögekből, fejét a tüskékből, nemcsak leszállt a gyönyörű kínzófájáról – amely pedig, tudjuk, európai fénybe emelte –, hanem szembe is fordult azzal, s két marokra fogva, alapjaiban rázta meg. Példája nem egyedüli. Fölösleges önöknek neveket sorolnom, jórészt élőkét, akik ma is úgy munkálkodnak, hogy – megértve vagy meg nem értve – az emberek tág – megtartó és szabad – közössége felé reményt érezve törnek.

Azt hiszem, szükségtelen több szót ejtenem a vers földaraboltságának okairól s következményeiről. Vagy akár a versolvasás csaknem hasonló megoszlásáról, arról, mint lettek versek nemcsak eszmeileg, de esztétikailag is más hatásúak az egyik pártban, mint a másik pártban, illetve azok egy-egy frakciójában.

Hogyan gyorsítható meg a darabok összeillesztése, s mi az a csodafű, amitől a szűz talpra áll és megy – ez lehet már csak a gondunk.

A varázstudomány nem tetszik túlságosan bonyolultnak. Ha a bomlás oka valóban az az ellentmondás, hogy a modern költő, aki, mint bármely más kor költője, nem képzelhető el társadalom nélkül, nem tudott beilleszkedni a társadalomba, a megoldás nyilván az, ha bele tud illeszkedni.

Erre van példa. A latin költők, úgy tetszik, azonosak voltak a társadalmukkal; még különceik is „kiadhatták magukat”, megértésre számíthattak. A középkor költője sem különült el, még ellentmondva, még vétkezve sem.

Ha azt mondom, hogy Villon azonos volt a maga társadalmával, világos lesz, hogy milyen értelmű az igen, amit én az azonosulás lehetőségéről mondok. Villon megvallhatta a bűneit, a „kitöréseit”, mert hitt az ítélet jogosságában, hitt még nyilván a penitenciában is. Az akasztottak balladája „az érem másik oldaláról” a kor rendjének ódája. Rimbaud és társai viszont már azért sem azonosulhattak a társadalmukkal, mert ők – válaszul az értetlenségre – nem ismertek el sem bűnt, sem penitenciát: nem ismertek el maguk fölött semmiféle rendet és ítélőszéket. Közel jár az igazsághoz az az irodalomtörténeti osztályozás, amely az egész formabontó költészetet szellemi anarchisták mozgalmának mondja, közéjük sorolva még – Claudelt is. A teljes igazság az, hogy koruk „rendje” természeténél fogva nem tudta magába fogadni ezeket az előfutárokat.

S a mai nappal datálható társadalom a maga költőit?

 

 

A figyelemre méltó, hogy a társadalomnak és művésznek már eddig kívánatosnak ábrázolt találkozását – fogalmazzuk még élesebben: a tömegeknek és költőknek, a Mallarmé-örökségű költőknek – széles kapcsolatát elsősorban a társadalom sürgeti. Félszázados szólam a nagyközönség közönye a jelen igényes művészete iránt. Ez nincs így, rég nincs így, ne alakoskodjunk.

Egy Picasso-értőre negyven év óta ezer Picasso-bámuló, tízezer Picasso-ismerő esik és százezer olyan, aki a neve után legalább egy képét betenné az agyába. A dada-ban érteni- és élveznivaló nem volt. Sikerének – annyi hozzá hasonlatos vállalkozás sikerének – titka? Milliók akarták érteni és élvezni, pusztán érteni és élvezni való hiányból. Nem vagyok muzikális. Már a középiskolában az érdeklődés valóságos terrorja kényszerített, hogy nagy hazámfia, Bartók zenéjével megismerkedjem, annyian emlegették eleve, egy dallamának hallása nélkül. Tovább vallok. Nyelvi ismeretem meggátol, hogy Saint-John Perse vagy Eliot vagy Ungaretti költészetének, hogy úgy mondjam, első kézből való értékelője legyek. S én is ezt Franciaország, azt Anglia, amazt Olaszország költőfejedelmének hirdetem egy közvéleménnyel együtt, mely nem hiszem, hogy lírájukba alaposabban behatolt volna, mint én. Mi magyarázza, hogy mihelyt valami művészeti műfaj – mozi, regény, üvegablakfestés – elé ma ott a jelző, hogy új, a kritika remegő térddel hajt zászlót, mégpedig a népszerűtlenségtőli rettegésben? Közigényt észlel, olyat, mellyel ez ideig mi magunk sem vetettünk számot.

Mindez pusztán azért, mert a modern törekvéseknek hitelük volt. Ezzel itt vagyunk nemcsak tanácskozásunk, hanem egész korunk nagy problémájánál: népére lelhet-e a költő? Párban haladhat a művészet és a társadalom megújulása?

A társadalom a keresztkérdésekre azt válaszolja: igen. S a művészet?

Kitűnő tankönyvében, a Panorama des idées contemporaines-ban Gaëtan Picon minden izmust csaknem azonos etikai magig bont föl. Szerinte a huszadik század nyugati emberének alapélménye a sokféle válságból és csalódásból, hogy üdvössége nem választható el a kollektivitástól. A század szellemi törekvéseiben a két fő vonás: a szociális kérdéssel való törődés és a lét tragikumának fölismerése.

Hogy félreértés ne essék, az utóbbit ábrázoljuk már most, Camus feledhetetlen megfogalmazásában: a gyermekek a tökéletes társadalomban is igazságtalanul fognak meghalni. A szociális elem pedig a költészetnek nem afféle tárgya, mint Coppée vagy Verhaeren verseiben; hanem szerves anyaga. Kialakulóban van egy költői humanizmus. Egy költői életvitel – nem a baudelaire-i értelemben, hogy életünkből csináljunk műalkotást –, egy költői transzcendentalizmus, nem úgy, ahogy a vallások megkísérelték.

Rimbaud eszerint azért látnok, mert valami eredendően bűntelen – költői – állapotban a „mai látszatok” fölé emelkedik, új szellemet azért idéz, hogy új egységbe fogja a létet. Hogy a lét itt legyen!

A szürrealizmus motorja is a pálya elején s végén egyaránt inkább etikai, mint esztétikai. Amikor még együtt szerkeszt, s nyilván együtt elmélkedik Éluard-ral és Aragonnal, Breton annak a csodának a birtokolhatóságáról ír, hogy az ember képes átlényegíteni saját létét, fölszabadítván magában az öntudatlan, az álom, a vágy, a képzelet oly soká visszafojtott s megtagadott erőit. Nem volna nehéz kimutatni e „csodás” gondolat hegeli, marxi eredetét. Vagyis a szürrealizmus – szó szerint idézek – „nem érzi jól magát valamely tisztán egyéni etika távlatában. Akár föllázad a civilizáció múltja ellen, akár aggódik a jövője iránt: ítélkezik fölötte, s a kollektivitásra gondol”.

Ha az izmusokat úgy fogjuk föl, mint a részek lázadását az egész ellen – pontosabban az egész értelmetlensége és immoralitása ellen –, azt kell látnunk, hogy ahány izmus, az mind külön útjának végén egy új – értelmes, erkölcsös – kollektivitás sürgetéséhez érkezik. Nemcsak a szó szerint vett művészi izmusok. Mind, amire csak valami formában rátehetjük a szép megjelölést: avant-garde. Az élet teremti a rendet, de a puszta rend nem teremt életet, mindennek legfőbb forrása tehát az ember; tisztelet az embernek! – Saint-Exupéry nagy résuméje talál más-más fogalmazású kifejezést Char, Malraux, Camus, Frénaud, Guillevic, Emmanuel, Follain, Rousselot úgynevezett fejlődésében, de – hogy túllépjünk az eddigi példázatok körén – az új spanyol s angol nyelvű költőkében is, a Gorkij szemléletét érvényesítőkében, akiknek példaképe szinte szó szerint írta le ezt a mondatot. Ez a mi nagy József Attilánk jeligéje is. Ez óriási eredmény, barátaim. Ma még tán mi magunk sem látjuk – fáktól az erdőt – távlatát és gazdagságát.

Nemrég magam panaszoltam egy tanulmányban a modern költészet köz-, helyesebben csoport-érthetőségének lassúságát. Valaha aki egy szimbolista költőt megértett, valamennyi titkát – nyelvét – birtokolta. Ugyanígy, aki egy-egy barokk vagy reneszánsz vagy ókeresztény szerzőt fölfogott. Ma Eliot nem ad kulcsot Saint-John Perse-hez, Max Jacob Martinovhoz, ahogy Léger sem Klee-hez. S íme, kerüljünk csak egy kicsit mögéjük, itt a kiáltó hasonlóságok. A vigasztaló közös vonások.

Ne röstelljünk még mélyebbre nyúlni a vigasznak a nyomaiért. Olyanok gondolataiban is, akik minden efféle erkölcsi igény nélkül vizsgálják korunk művészetét. Sőt, azt e területen szinte ellenségesnek, kerékkötőnek tartják.

Idéztem már Caillois-t. Így határozza meg Art poétique című kitűnő könyvében a vers mai állapotát. „La poésie est solitaire, affranchie de toute obligation extérieure… Une autre aventure commence, une étrange alchimie obstinée à la destillation d’un suprème elixir. Les temps sont loin où un chantre aveugle et errant contait dans les manoirs d’Ionie les guerres des peuples et les querelles des rois. Bientôt, le poète anxieux devant la page blanche redoutera á chaque instant de la souiller de la parole vile ou pernicieuse.” Vagyis, hogy „A költészet magára maradt, lerázta külső kötelmeit… Ez már más vállalkozás, különös, szívós alchimizálás, kipárolni egy tömény életelixírt. Messze az idő, amidőn egy kóbor vak dalnok népek harcairól, királyok viszályairól énekelt Iónia udvarházaiban. Hovatovább a költő minden percében csak attól szorong fehér papírja előtt, nehogy aljas vagy ártalmas szóval szennyezze be.”

„Aljas és szennyes” – eddig még vitázhattunk volna Roger Caillois-val. Ez az ítélet – igazának ez a kemény összefoglalása – összefűz vele.

Az alakszerűtlen művészetről – az Art Informelről – írt, ellenkezést is lenyűgöző tanulmányában említi meg Jean Paulhan, hogy a fiatal Braque és mind a csontig kubisták, pályájuk elején, amidőn ez a nevük sem volt meg, egy-egy festőért nem azért lelkesedtek, mert az szép képeket festett. Hanem mert az indulatát tette bele a színeibe. Van Gogh nem a megcsavart fáival ragadta el őket; azzal, hogy ő a megcsavartság milyen állapotában élt. Annak bevezetőjéül idézi ezt Paulhan, hogy a mai modern képet aztán teljességgel az alkotójuk erénye – s nem festői képessége – szerint minősítjük jónak vagy rossznak. Nincs többé festmény, csak annyiban, amennyiben egy ember szenvedélye kiárad belőlük. Egy ember dühe.

Igen, ez a harag köztünk is a kapocs. Modern költemény sincs e nélkül. Azaz, klasszikus költemény sem. Soha semmiféle költemény nem volt e nélkül.

De volt-e egyáltalában bármi művészet e nélkül? Vagy bármily szellemi megnyilatkozás?

Én az informel költészet egyik Európa-ismert művelőjétől birtokolok efféle vallomást. Diákkorában, mert igaz írással az emberiséget vágyta szolgálni, Desmoulins hivatására, az újságírásra készült. Ráébredt, hogy az az indulati erény, pontosan az, amelyet Braque megkívánt, ott már bajosan érvényesíthető. Ekkor azt hitte, a regényírás az, amely napjainkban nem engedi magához a szolgalelkűséget, a hazugságot; mert hisz azt csak tehetség gyakorolhatja, ihlet birtokában. Ráeszmélt, hogy némi hajlam kifejlesztésével regényben is éppúgy lehet hazudni, s e célból a regényírás is eltanulható. Így hátrált a költészetbe – az emberi hűségnek, a művészi meg nem alkuvásnak – szerinte való donjonjába.

De – ismét magába tér egy kör – azt is csak afféle – koplaltató, dideregtető – elefántcsonttoronynak érezte. Kikívánkozott belőle.

Kit citáljunk még a második világháború utáni lényegkeresőkből? Ismerjük Alain Bosquet félelmes igényességét. Egy tünetet kezel olyan kímélő gonddal, amely már babusgatónak hat, a humanizmusát, bárhol fedezi föl, bármily szerény formában is. Hovatovább húsz éve készítette el s újítja-bővíti azóta Jean Rousselot az új költők hatalmas, kétkötetes, Seghers-féle antológiáját s kommentálását. Milyen tanulsággal, milyen tájékozódással? Verseiben fejezi ki legjobban. Annál inkább emberinek lenni, minél kevésbé tetszik úgy, hogy érdemes.

Azt hiszem, mindebben válasz rejlik az elnökségnek arra a témapontjára is: milyen hagyományokhoz fordul legszívesebben korunk költészete? Mi közünk a múlthoz? Az, ami benne jövőnket segíti. Együttes küzdelmünket.

„Gyújtsátok fel a múzeumokat!” – a futuristáknak ez az 1910-es sommás jelszava még tíz, tizenöt év múlva is gyújtott ifjú szíveket, voltaképpen akkor robbant világraszólót a dadaizmusban. Nemrég egy publikációban rálapoztam a futuristák egy csoportfényképére. Párizsban egy bulváron állnak egy világlap szerkesztősége előtt, amely aznap is közölt tőlük valamit, miért kell széttépni a Giocondát, összezúzni a Szamotrakhei diadalt. Fejükben is hát nyilván ilyen korszerű eszmék virítanak. Külsejük is korszerű, sajnos. Lábukon kánikulában is lakkcipő és fehér kamásni, fejükben kecses, ún. sárgadinnye-kalap, Marinetti pocakocskáján hibátlanul divatos zsakett, jobbjukban sétapálca ezüstgombbal ugyan, de pontos másaként az ősember husángjának. A pimasz idő otromba tréfája csak, tudjuk jól, hogy az Emmausi vacsora ma is helyén van, a sétapálcák pedig isten tudja, hol, s így csak fél szájjal, okosan mosolygunk.

Az időhöz is, a múzeumokhoz is, viszonyunk megváltozott. Semmi zökkenőt nem érzünk, ha egy Moore-teremből egy précolombien-terembe lépünk. Sőt: mintha az egyikkel a másikat mérnénk. Korszerűségünk, hogy valamit az időnél is fontosabbnak érzünk. A lét megszervezését. Evégből keresi egymást, ezért tapogat egymás felé oly szívósan a művészet és a közösség.

A Dandin György egyik pukkasztó jelenetének homályos színpadán tapogatóznak olyanformán egymás felé az egymásnak rendeltek, ahogy ma művészet és társadalom. A helyzetet lehet tragikusan is értelmezni. De igazságot bizonyítani a komikummal a leggyorsabb. Kevés az időnk, maradjunk hát emellett.

Összefoglaljuk a tételeket. A költészet testrészeinek Menenius Agrippa-i lázadása sok jel szerint azért következett el, mert a költő nem lehetett azonos a társadalmával, mégpedig annak folytán, hogy amire biztatást kapott, arra nem kapott egyben sem jogot, sem módot. A költészet új „egysége”, valamiféle korszerű klasszicizmus akkor következhet el, ha a költő azonos lesz ismét a társadalmával, vagyis ha amire biztatást kap, arra megkapja a jogot és módot is. Mégpedig a legfőbb cenzori erőtől: a közízléstől.

Ez nem könnyű út, ez nem kis kívánság. Hogy mennyire csak fokonként, szoros együttműködésben valósítható meg, érzékeltetheti, ha őszintén számot vetünk, mit lökne vissza még ma is a közízlés abból, amivel Shelley és Byron, Puskin és Baudelaire, Mickiewicz és Petőfi, Rimbaud és Mallarmé a maga „külön” útjára tért.

Egyik napról a másikra a gyönyörű szűz nem áll talpra, nem adja ide a kezét. De nem is akartam mást bizonygatni róla, mint hogy talpra állítható, meggyógyítható. Van ugyan tarsolyomban nekem is érdekes fű, egy-két produkciót is végeztem már, de ezúttal nem merem előhúzni, hátha nem működik. De hál’istennek az udvariasság is – önöknek adja az elsőséget. Távolról jöttek, világot jártak. Ha én egy kicsit mégis a mesebeli magyar huszár módjára viselkedtem – legalább a földarabolás tudatosításával – legyenek önök az álruhás királyfiak, garabonciások – csodaorvosok –, nyissák meg tarsolyuk.