Szobraim^*

A modern festőnek nem kell tudni rajzolni.

A modern költőnek nem kell tudni verset írni.

A szobrásznak nem kell érteni a faragást.

A dramaturgnak a drámaírást.

Csak alkotni kell tudniok. Műveket teremteni.

Az annyiféle s annyiféleképp értelmezett művészi formabontásnak ez az egyik kétségbevonhatatlan következménye.

Magyar nyelvünk finom különbséget tesz következmény és eredmény között. E sorok írója föltételezi, hogy olyan füleknek beszél, melyeken rángás fut alá, valahányszor ilyet hallanak: az aszály eredménye…, a hibás tervezés azt eredményezte, hogy…

A formabontás másik érdekes következménye az lett, hogy nemcsak a kifejezendő, a művészi mondandó lett szabad a formáktól. A művészi formák is függetlenedtek. Ez kezdetben elképzelhetetlennek látszott. Rím és ritmus gondolat nélkül? Festmény ábrázolás nélkül? Dráma cselekmény nélkül? Mint a test lélek nélkül, vagy a lélek test nélkül! De viszonyuk nem ez volt. Hanem ami a házastársaké. A szétválás után is mindkettő megmaradt az életben, a világban. Sőt akkor kezdte csak élni a világát.

Figyelemre méltó következményeket is eredményezve.

Mihelyt a festészetet azok is gyakorolhatták, akik nem tanultak festeni, ez a terület – s vele a többi művészi ág – régtől nem tapasztalt módon, használjuk ezt a szót: eldemokratizálódott. Tán a barlangfestészet óta nem volt olyan szabad bejárás rá. Nem lehetett többé mereven kategorizálni, hogy mi a szép. Aki amit csinált, azt tarthatta szépnek. S amiről a szomszédját meggyőzte. Kellően kifejtve a maga ízlését.

Megismételjük, most már pontosabban. A modern festőnek elsősorban nem a festés mesterségét kell tudnia. Hanem az ízlés rejtelmeit. Inkább műértőnek kell lennie, mint – ami hajdan volt – műiparosnak.

Térjünk vissza még egy percet a kéz tudására.

Mondják, hogy a mai primitívnek ható művészek a műfogások teljes birtoklásában primitívek. Hogy a setesuta rajzok, a szétrobbantott perspektíva mögött mesteri rajztudás és mélységlátás lapul. Ez nem így van. Picasso jól – nem káprázatosan, csak mesterségbelien remek-jól, lendületesen – rajzol, aktot főleg; de ezzel is párját ritkítja. Világhírességek, akikért kiállítótermek versengenek, ellenőrizhetően nem tudnak egy öreg fület, egy vágtató paripát, egy vitatkozást lerajzolni, de erre nem is törekszenek, kezdettől fogva átengedve mindezt a könyvillusztrátoroknak és a gyermeklap-rajzolóknak, ahogy elődeik a portrét átengedik a fényképészeknek. E téren is folyik – s miért is ne folyna – munkamegosztás. Modern művészeink nem másolnak, hanem teremtenek – nem idézünk egyetlent sem azokból a hosszú mondatokból, amelyekben ezt még Apollinaire nyomán újra s újra meg akarják magyarázni. A művészetnek valamiféle magvát keresik, azt a lényegét, amire már nincs magyarázat. Innen a félreértések sora.

Ha fogunk fáj, nem borbélyműhelybe, egy kupica jó pálinkáért nem patikába megyünk.

Száz év előtt még ez volt az út.

Mintha a művészeti félreértések alapoka is valamiféle cégtáblaváltozás volna. Olyan helyeken keresünk bizonyos dolgokat, ahol azokat már rég nem árulják. Vannak viszont boltok, amelyeknek kínálmányairól mi nem tudjuk, inni vagy fejre kenni kell-e azokat.

Száz éve körülbelül, hogy a művészet területén elkezdődött egy olyan kínálatváltozás, amelynek ismerete nélkül falusi kislányként forgunk a modern kiállítótermek, a modern műtárgykirakatok világában.

Igen röviden, de mégis világosan összefoglalva: azelőtt a költészet is, a festészet is – de még a zene is – leírt. Ma szuggerál, sugall. Korlátozódjunk a képzőművészekre. Azelőtt ezek – vagyis a szobrászok is – mintegy meggyőzni akartak, az értelmen, a logikán át.

A maiak gondja a közvetlen befolyásolás, bármily módon és eszközzel. Tehát akár a logikátlanság, a képtelenség beiktatásával is. A mai művészek jelentős része nem gondolatot akar közvetíteni. Lelkiállapotot. Olyat is persze, aminek összetevőit ő maga sem ismeri. Sőt: aminek erejével maga sincs mindig tisztában.

Még jobban tömörítve: a klasszikusnak mondott művészet az észhez szólt; vagy legalább azt hitte, hogy ahhoz szól. Az ultramodern szinte az ösztöneinkhez; de akár a babonáinkig lenyúlva.

Világos, hogy mihelyt a lelki érintkezésnek ezt a formáját elfogadom, minden lehetséges. Lelkiállapotot egy riadtan odavetett krikszkraksz éppúgy kifejez, mint egy leheletfinom színárnyalatokkal hetekig komponált tájkép.

De mi akkor az értékmérő? Nyilván semmi más, mint a hatás. És a hatást mi méri?

Soha annyiszor, mint épp az eltelt száz esztendő folyamán a művészetről szólva le nem írták, ki nem ejtették azt a szót, hogy tehetség.

Minden ellenőrizhető meghatározás nélkül ezt is. Tehetség az, ami előnyös – tetszést keltő – hatással van rám, ami szuggesztióképes. Hogy a szuggerálás, a sugallás szó állt fejtegetésünk elején is? Igen, a kígyó itt valóban a farkába harap, itt valóban megindult – és egyre kápráztatóbban forog – az a bizonyos cercle vicieux, a híres bűnös kör, a circulus vitiosus, a bódító eszmeörvény! –, amely annyiszor alakult át mégis villamos indukálóvá, annyiszor fröcskölt ígéretes szikrát is.

Csak – képtelenség teremtményét – a képtelenségig kell hajtani.

E sorok írója bízik abban, hogy az olvasó mind ez ideig függőben látja, vajon eszmefejtésünk az absztrakt művészet ellen, vagy annak védelmére irányul-e? A kérdésben ugyanis az író már együttesen szeretne ítéletet mondani.

Ha művészi az, aminek előnyös hatása van, s ha következésképpen e hatás fölkeltése nem a mesterségbeli tudástól – nem a kézügyességtől – függ, hanem a szuggesztibilitástól, vagyis a tehetségtől: a távlat óriási. Az egykori akadémiák arisztokratizmusával szemben ez, semmi kétség, valami barlangkori demokratizmus. Van valami szárnyaltató abban, hogy magam állapítom meg, mi a szép. Hogy fekszem hanyatt egy cecei parasztszobában, s a mennyezet mészrepedéseinek szeszélyes vonalait én rakom össze képpé s nem Hans Arp vagy Joan Miro. Akik szabályos rajztudásból semmivel sem adtak több bizonyítékot, mint jómagam. Akiknek ízlésével versenyre kelhetek. Következésképpen versenyre kelhetek velük az alkotásban – a mesterségbeli ismeretektől függetlenül – műteremtésben is. Nézem a pince falainak salétromfoltjait, s a rajzolást képzelettel helyettesítem. Föltételezem, hogy a vonalak vagy foltok egy részét feketével borítom. A fekete és fehér foltok között aztán bizonyos összhangot teremtek. Hatást keresek. Szuggerálom azt, amit magamban szépnek érzek. Számításba véve az esetleges néző befogadó képességét.

Az absztrakt művész a késszel dolgozik, azzal, ami a nézőjében eleve megvan. Képzeletem és érzelmem világának már meglevő anyagát mozgatja. Donatello és Brueghel gazdagítja képzeletem világát, hozzátesz valamit. Az absztrakt művész fölkavarja, szétrobbantja, és esetleg újrarendezi, a saját, vagy a kor ízlése szerint. Néha megpróbálja átlényegíteni. Ez azonban éppoly kevéssé sikerül neki, akár a gazdagítás.

De a puszta megmozgatás sem kis dolog. Mert hátha – történeti helyzete folytán – nem is képes többre ma a művészet?

Mert hisz a nem absztraktok zöme is – mivel gazdagít?

Ismétel; biz a készet, a meglevőt rendezgeti az is.

Kevesebb játékossággal.

A művészet az emberi szellem legkomolyabb kifejezőképessége. De játékosság nélkül nem működik. Az emberi kultúra legsúlyosabb mondandóit az esztétikai kultúra őrzi. De mindig könnyed, természetes, leleményes külsőben. Ami nem szárnyal – aminek nincs emelkedő és emelő ereje –, az nem szép. Az nem ragad magával. Az nem – szuggerál.

Az absztrakt művészet mintha csak a szárnyalást nézné, az emelkedést. Az emelkedő nélkül. A súllyal – a súlyos mondandóval – mintha nem is próbálkoznék.

Ennyiben fogyatékos. S ennyiben közpréda.

Ám a közpréda sem elítélendő szó itt. Miért is ne lehetne bármily zsákmány közös?

Miért ne lehetne a művészet mindenkié? Abban az értelemben is, hogy bárki teremtheti?

Ha egyszer nemcsak tréfás hangütésül csendülhet el az a mondat: a modern festőnek nem kell tudni rajzolni; a modern szobrásznak nem kell érteni a vésőkezelést!

Csak néznie kell tudnia. Fölfedezni a szépet. Egyrészt a kész műalkotásokban. Másrészt abban, ami műalkotásnak kínálkozik.

Melyik a fontosabb testrésze a szobrásznak: a szeme vagy a keze?

Ismerjük Michelangelo mondását. Szobrászkodni nem más, mint a márványból a fölösleget leverni. A belelátott mű körül.

Mai fölfogás szerint ezt mással is leverethette volna. Neki csak irányítania elég lett volna ezt a munkát. Pusztán a szemével dolgoznia.

Már most ennyi szép premissza birtokában ne késleltessük tovább a konklúzió kimondását. Az absztrakt művészet, de már minden elszánt formabontás is egy abszurdumot kínál: a tartalom és a forma külön műalkotásként való fölfogását és kezelését. Vigyük ad absurdum ezt a fölkínált lehetőséget. Teremtsük meg az absztrakt művészet absztrakcióját. Absztraháljuk az absztraháltat.

Mit jelent e fényben a formabontás? Hogy végül semmi teremtett forma nincs. Azaz, semmi különbség az emberi kéz alkotta forma és a természet véletlene alakította forma közt. Azaz, ezúttal is megérkeztünk, ahonnan megindultunk; bezárult itt is egy kör.

De nem mindennapi zsákmánnyal, hogy ezt a kört most úgy értsük, mint a vadászok: a vadak összeterelésének, a biztos célzások tömegalkalmának.

Ha a természet is készen kínálja a szép formát, s az én szellemem eléggé ki van csiszolva a szép érzékelésére, valóban elég, ha csak a szememet járatom a kínálkozó műtárgyaknak a természet anyagából való – már nem kibontására –, hanem puszta kiválasztására.

Ez az én szemszobrászatom esztétikája s egyben megcáfolhatatlan logikai, valamint pszichológiai megalapozottsága. Okfejtésemnek egyetlen fogyatékossága lehet, hogy világos. Gondolatomat kifejezhettem volna pompázatosabban is – több idegen szóval és szaknyelvi fordulattal –, ám igazamról nem annyira a művészet klérusát, mint inkább híveit akartam meggyőzni. Okkal ezt is.

Szemszobrászatomat évtizedek óta űzöm, hajlamot rá már zsenge gyermekkoromban, képességet rá már kora ifjúságomban éreztem. A jó vonalú kavicsokat ujjam bögyével is élveztem – ízleltem szinte. Tapéta, falfestés vonalaiba alakzatokat látni – diákkori lusta heverészéseimnek kezdettől fogva jó vigaszai s így meghosszabbítói voltak. A felhőket nem említem, tekintve, hogy azok művészi tartalmát már Shakespeare elég részletesen érzékeltette Hamletnak Opheliához intézett szavaiban. Hogy koromfolt és zápor mosta folt Polinéziát rajzol a falon, arról előfutárként Babits, hogy a penész pedig térképet fest, arról József Attila számol be, mindkettő még figuratív – alak alapú – módon.

Adottságaimat – mint annyi alkotó esetében – a legmegfelelőbb anyaggal való szerencsés találkozás bontakoztatta ki. Anyagomért nem Carrarába kellett utaznom. Bányám, illetve bányáim közelebb vártak arra, hogy kincsük fölfedessék.

Szőlőmíveléssel foglalkozó vidékeken bolyongva, nyilván az olvasó is látott már egy-egy szőlődűlő végében, az árokparton kiszáradt, évek óta ott heverő venyigehalmot. Láthatott ezek mellett, rendszerint külön kupacban, elszáradt szőlőgyökereket is, elpusztult vagy kivénült tőkéket. Fogott már ilyet kezébe? Hogy tüzetesebben szemügyre vegye?

Minden gyökér erőfeszítési központ. Elég csak megfordítani s virág módjára tartani magunk előtt, hogy megérezzük: ahogy a virágból hódítani vágyó illat, a gyökérből hódító küzdelem energiája árad.

E harc kihűlt emléke minden útfélre vetett szőlőtőke is. Fordítsuk gyökerével fölfele. Mennyi izomdagadás, mennyi feszülés, mennyi döbbentő forma – csaknem lelki kifejeződés –, mennyi görcsösült akarat. És tragédia és ravaszság, sőt humor.

A szőlőgyökeréből különösképpen.

De még inkább a tőkefejből, melyet évenként visszanyesnek.

Ez a növény ugyanis még a szokásosnál is nagyobb erőt fejt ki. Kicsinységéhez képest roppant mélységből szívja föl a nedvet. Hisz abban az ellentmondásban él, hogy nagyon is dús nedvű bogyóit csak kellő forróságban – szárazságban – képes megérlelni. S mit érlel, milyen nemes tartalmat, azokban a bogyókban!

Tragikus erőfeszítést sugároz útfélre vetett állapotában is, minden ilyen életösztönében visszavert – csak egy-két venyigével élő – tőkefő.

Főleg, ha az ember egy-két mozdulatnyi beavatkozással még segíti is, ami kifejeződhetnéket belelátott egy-egy ilyen, már halálba dermedt – már kőszerű – izomcsomóba.

Ezt először puszta letördeléssel végeztem. Később zsebkéssel. Aztán valahányszor esti sétáimat a lelőhelyek felé terveztem, már gépiesen ágnyeső ollót süllyesztettem a viharkabátom zsebébe. Egy-két helyénvaló csettintés, és máris kész alkotást tehettem a viharkabát másik zsebébe.

Otthon alkalmas talapzatra, szobrászi nyelven socle-ra, szoklira helyezve, műveim nemegyszer saját magamat is megdöbbentettek. Mintha csak most szólaltak volna meg. Nevet kívántak. A Fölfeszített ős című, azóta nemzetközi elismerést nyert szobrot hónapokig magam is csak elvétve vettem elő, úgy megrázott mindannyiszor. Az Eget nekem is! című kompozíció hatásának tudatosításával máig sem készültem el. A Négykezű táncosnő megfejtése természetesen egyszerűbb: dinamikájával beszél. A Léda, a hattyú nélkül megint a tudat mélyéig kavar.

Mindezek, mint a szemlélő is láthatja, figuratív alkotások, s kifejezett gondolatmenetemet így csak részben támogatják. Bevezetőnek s az alapok tisztázására azonban ezek is elegendők lehetnek.

Mert a nagy konklúzió ezekből is kellően kisüt. Az nevezetesen: ha művészi igényt hovatovább ilyen alkotások is kielégítenek, mi történik az igazi, a szakmaszerűen tanított, a hivatalosan elismert művészettel?

Nem mindennapi. Rászorul – épp e verseny folytán –, hogy igazit alkosson, a szakma birtokában is hivatást töltsön be. Adja meg azt a hatást, amit a kor kér. Legyen úrrá a káoszon. Fejezze ki ő, ami a mélyben van. Mutassa föl a készülő rendet.

Vagy mondjon le az érdem nélküli elismerésről.

S a vevők?! Mit vásároljanak, ha ennyire összefolyik a szép hatása s azáltal értéke is, a szakmaszerűen készült műtárgy s a véletlen adta szép mű között?

Fojtsuk vissza a könnyet. Az még ugyanis sose ártott semmifajta művészetnek, ha azok, akik pénzzel közelednek feléje, zavarba esnek. Annak tisztázására kényszerülnek, hogy mi is a szép! Nemcsak az értékpiacon, hanem igazi, vagyis társadalmi funkciójában.

Mert van itt valóban egy súlyos társadalmi együttható. Az mégpedig, hogy mintha ezt a művészetet bárki űzhetné. Mintha általában művészetet bárki csinálhatna.

Ettől valóban elállhat a lélegzet.

De e sorok írójának ez lenne az álma.

Ez az álom régóta kísérti a lelkeket. Töredékes francia nyelvismeret is hosszú s tiszteletgerjesztő idézeteket tudna csillogtatni arról, kik-mik vallottak olyat, hogy az igazi művész nem az, aki inspirálva van, hanem aki inspirál; és hogy még a költészet is akkor lesz igazi, ha közösben készül.

Éluard, Lautréamont; az előbbit az első, a utóbbit a második vallotta.

Ezt vallja mindenki, aki tudja, hogy a művészetben néha a játék megy a legkomolyabban.

Szerénységemnek is ez ad erőt. Említettem a föltűnést, melyet statuettes-jeim keltettek. A nyári házunkat megtisztelő külföldi jó ismerősök közt alig akad, aki láttukra ne végezne hosszabb-rövidebb nyakfordítást irányukban. Kaptam rajongó – írásos – elismerést igen befolyásos műértőktől, említhessem csak Daniel Meyer, Jean Rousselot, Eugène Guillevic urakat például, utóbbi kettő még az alkotások elnevezésében is segítségemre voltak. Kaptam – mais sans blague! – ajánlatot még kiállításra és csontpapíron való publikációra is, mindkettőt hozzá Párizsban. Mindezt művészi öntudattal s fegyelemmel fogadom. Amiként azt is, ha néha – mert a villanytűzhely kihagy, s a sparheltban kell tüzet rakni – Mariska egy-egy csomó világsikerre elég remekemmel süti meg a halat.