Bodosi György^*

Ennek a könyvnek semmi szüksége bevezetőre. Hagyjuk is hát ezt. A költészet abból a szempontból szerencsés műfaj, hogy egy-egy verssel – de egy-egy versszakkal is – ízelítőt ad egész anyagából. Verseskönyvet pult előtt álltunkban is teljes bizonyossággal vásárolhatunk. Csak föl kell ütnünk. A belekóstolás olyan, mint a gyűszűnyi bor az akár húszakós hordóból.

Valami dolgom azért mégis lehet. Valószínű, hogy az olvasó, mikor már végigolvasta a könyvet, elgondolkodik egy pillanatra: ki lehet ez az ember, akivel itt ilyen lélek szerinti ismeretségem támadt? Kész író, s mégsem a szokvány költők közé tartozik, versei üdítően ezt tanúsítják. Látnivalóan nem is kezdő ember a pályán. Ki, mi hát?

Ilyen értelemben készségesen közénk vezetem az írót. Régóta ismerem. Megismerkedésünk igen egyszerű volt; s igen rendkívüli.

Olyan évszakban, amikor a félszigeten már senki sincs, a napi munka után egy alkonyatkor egyedül ültem a hegyi ház előtt, behunyt szemmel, olvasásra is fáradtan. Kihalt volt már a parti betonút is; a vízen végig Herman Ottó korabeli csönd.

A kerékvágások buktatóit távolról most egy motorkerékpár vívta a járművek ismert mennydörgés-sorozataival. Épp a ház mögött állapodott meg. Nyilván a faluból a postás, valami rendkívüli kézbesítenivalóval.

A ház mellett levezető ösvényről egy bőrruhás férfi lépett be a teraszra. Bőrnadrág, bőrzeke; tán még a sapka is bőr volt.

– Távirat? – szedtem össze fölállásra a földig eresztett vászonnyugszékből a csontjaimat.

Intett, hogy csak maradjak; közben bőrtáskájából egy testes iratköteget vett elő.

– Versek – mondta, felém kínálva a testes iratköteget.

Nem őrzöm gépfegyverfészekkel úgynevezett alkotói magányomat. Mérnököt az irodájából, tanárt a tanteremből nem hívunk ki néhány órás csevegésre a tavaszról, az utazásairól, a szerelemről. Munkaidőmet is legföljebb ilyen arányban védem. De most, mint mondtam, munkaidő után voltam, fáradt, ráadásul fejfájós. Udvariatlanul ülve, azaz fekve maradtam hát, s egy szájon át vett lélegzettel a versek után nyúltam. S éppoly szótlanul a vendéget mutatóujjal egy közeli fatuskóra invitáltam.

Verset a szerző jelenlétében nem lehet olvasni, mert a várakozó tekintet átfúrja és kifolyatja bennünk a nemesfémvizsgáló folyadék – a királyvíz – tartályát.

Most mégis erre vállalkoztam.

Megtudandó, hogy van-e tehetségük, azaz jövőjük, az ifjú írók mozdulata, amellyel műveiket idősebb kartársak elé tárják, alig kecsegtet több eredménnyel, de szinte kivétel nélkül, mintha tenyerüket tárnák cigányasszony elé. Ez a babonás bizalom engem mindig meghatott. S mindig restelltem, ha nem tudtam megfelelni rá, vagyis ha nem írtam meg azonnal hosszú levélben az eleve képtelen döntést, hogy egy ismeretlen fiatalember mit csináljon az életével. Nem mentség persze, hogy tulajdon édesanyámnak sem szoktam hosszan és azonnal válaszolni. Mindent borzadok írni, de legjobban levelet.

Így történt, hogy a feszélyező pillantások ellenére is azonnal olvasni kezdtem a kéziratot, készen a szinte kivétel nélküli esetre, hogy ezúttal sem lehetek tehetségi tenyérjós, még akkor sem, ha az elém tárt anyag netán semmitmondó vagy egyenest rossz; amely esetek egyike sem zárja ki ugyanis, hogy ugyanaz a kéz nem nyújthat egyszer megfelelőt, sőt kitűnőt.

De már az első lap meglepetéssel szolgált. A második ugyancsak. A harmadik nem kevésbé.

A versek – a szonettek – jók voltak. Megformálásuk némileg Szabó Lőrinc esztergapadját idézte; bár anyaguk is, mintájuk is más volt. S aztán annak az esztergának a fogásairól írást hozni, az sem utolsó mesterlevél.

A nyolcadik-tizedik lap átfordítása közben emeltem föl először a fejem, kapcsoltam tekintetemet a rám meredő tekintetbe.

Meg kell emlékeznem még egy mellékkörülményről. Azokban a napokban Reverdyt olvastam. Az Épaves du Ciel-t; még magától a költőtől kaptam; bele volt ragasztva a költő egy fényképe, mert ugyanakkor azzal is megajándékozott.

Az ismeretlen bőrzekéje fölött Reverdy arca ült. Azaz, egy abból a mondhatni pénzverdében nyomódó, jellegzetes latin arcból, amely Dél-Franciaország és Észak-Olaszország parasztudvarain és iparosműhelyében milliószámra nyüzsög.

Nem tagadom le udvariatlanságomat; azt hiszem, hogy szóval ekkor fordultam először vendégemhez.

– Ki maga?

Elmondta, hogy orvos. Körorvos, túl itt az aszófői hegyeken, bent a Bakonyban. Motorkerékpárral járja a falvait, de most épp errefelé volt dolga egy beteggel.

– Régóta ír? Közölt már?

– Csak egy tanulmányt; még a 46-os Válasz-ban.

Ha ezt az egykori szerkesztőnek mondta, mondhatta. A folyóirat számait – mindig abban a hitünkben, hogy az utolsót – közös villamosútjaikon Márta és Flóra a ridiküljükből szerkesztették össze.

– Levelet is kaptam öntől; néhány biztató sort.

A kezdő írókkal a levelezést meg épp Lőrinc végezte, Márta fejedelmi mennyiségben főzött feketéi ellenében s azzal a joggal, hogy oda írja alá a nevemet, ahova akarja.

Végigolvastam az egész köteget. Bólintgattam közben eleget ahhoz, hogy összegezésül a végén a véleményem ebben a mondatban is kifejeződjék.

– És honnan ilyen olasz maga?

Még a 18-as háború alatt egy előretöréskor az osztrák-magyar csapatok olyan gyorsan vágtak Udine alá, hogy az olasz hadvezetőségnek nem volt ideje a terület szokásos kiürítésére. Egy székely önkéntes kihúzott a zűrzavarból egy Emília nevű, Romagna-beli lányt, aki rokonlátogatásra épp akkor érkezett oda. S aki aztán a helyzetek végső tisztázódása után három gyermekkel viszonozta e lovagiasságot.

 

 

Fölöslegesnek mondtam e versek bevezetését – mert hisz azok e nélkül is helytállnak, s majd maguktól előlépnek? Íme, megcáfoltam magam; aki költőről beszél, a költészetről is beszél; lévén e műfajban a bánya és a bányász egy.

Verstani szempontból – így kell mondanom – érdekelt ennek a költőnek az élete. Főleg azután, hogy közelebbről – otthonában is – megismertem. Otthonában: a bakonyi kis faluban, a szép dialektusban beszélő három gyermeke, felesége, betegei és barátai körében.

Meghökkentő élményforrás századunkban.

Irodalmunkat a romantika nevelte naggyá; hálánk egyik eleme örök hajlamunk a romantikára, főleg a költők életét, működését illetően. Romantikus az, aki a megszokottól elüt, s én szinte irigykedve néztem ennek az orvosbőrbe bújt költőnek a rendkívüli sorsát.

Nem idegenkedem az alkotóházakban fogant versektől. Természetesnek tartom, hogy íróink már ifjan az irodalom üzemeibe kerülvén, jobbadán egymás közt élnek, s azt a légkört szíva, óhatatlanul ezt is lehelik. Ez az élet, ez is érdekes. De mégis ez a hétköznapi, a sivatagszerű, az egy a tizenkettőből. Nem kevesebbnek, mint lángelmének kell lennie annak, aki – emlékei és igénye szárnyán – sajátos útra száll s eléri – azaz megteremti azt a külön világot, ami nélkül nincs lírikus, nincs egyedi költő. De micsoda eredeti sors; a szó jó értelmében, milyen romantikus pálya alanyi költő számára: orvosnak lenni, nem boldogtalanul; falun élni, nem lelki száműzöttként; emberek, verejtékező és szenvedő emberek tömegének vastagában forogni, hivatástudattal.

Ilyen is van?

Igen, ez is egy lehetőség a tengernyiben, mit korunk s helyzetünk kínál. S ha ezt az utat egy tehetséges, művelt, a kor minden áramát ismerő író vállalja? Mint a maga nagy kalandját?

A múlt században rangos jelző volt a literary gentleman. Messziről nézve az volt Berzsenyi is, Kölcsey is, Madách is.

Vegyük ki ebből a gentle-t, s helyettesítsük egy korunkbeli szóval, mondjuk a social-lel, s előttünk lesz egy típus, amelynek fölemelkedésétől egyre többet várhatunk, akiknek egyformán fontos a nép is, az irodalom is.

Ennek előhírnöke e könyv szerzője, Bodosi György.

Az életben – hogy még inkább elrejtőzködjék – nem így hívják. A Bodosi írói álnév. Álnév! A szerző apai – székely – őseinek előneve.

Én beszéltem rá, hogy lépjen ki magányából. Ezért nem mondhatok befejezésül sem mást a verseiről: olvassák el őket, egybevetve a legtöbbet emlegetettek termésével s bólintsanak, mint én, örömmel: buzdító versenytárs.