Levél Medgyessy Ferencről^*

Bárhogy ellene vagy, igen helyesen, kedves barátom, könyvedben a „művészi” anekdotának, kénytelen vagyok Medgyessy Ferencről e mostani mondandómat ilyesmibe burkolni. A tisztelet és szeretet megfontoltabb szavai helyett, aminőkkel pedig személyét maradandóbb alakba készülök gyúrni, magam is, a magam módján, már esztendők óta. Tán sikerül így is ábrázolni valamit, ha nem művészi lényéből, hát az emberiből. Nem a maradandóból hát, hanem a múlóból.

De vajon nem lesz fontos egykor ez is, hogy embernek milyen volt ő? S nem kell-e ezzel is gondolnunk nekünk, akik nemcsak műveit, hanem lényét is jól ismertük?

Eszünkbe sem férhet, mennyire!

Mert hisz művei itt maradnak, s így róluk bármikor bárki mondhat jellemzőt. Ő maga azonban eltűnt. Szellemét s jellemét tehát csak azok ábrázolhatják, akiknek személyesen részük lehetett annak is a megismerésében.

 

 

Az íróknak gyanúval kell nézniök emlékezőképességük hűségét. Képzeletük annyiszor elcsábítja azt. „Élményanyaguk” annyiszor kikerekedik, át- és megszerkesztődik műveik hatásossága végett. Az itt említendő dátumok s főleg pénzösszegek dolgában tán tévedek. De nem például az utóbbiak keltette hatásban. Kétségtelen, hogy végül itt is ez a fontos.

S még egyet.

Az emlékezet működéséhez tartozik, hogy saját magunk alakját nemcsak szívesen idézzük vissza a múltból, teremtjük újjá még a gyászos múltból is, hanem szinte apai elfogultsággal szemléljük. Hadd tegyem hát gyorsan ide, hogy az a hajdani fiatalember, aki itt személyemet véli képviselni, nekem egyáltalán nem rokonszenves.

Könnyen kiszámítható, hogy a harmincas évek derekának melyik esztendejében folyt le az a kis történet, amit itt ezek után elmondandó vagyok. Magam is utánanézhetnék. De Medgyessy Ferenc jövedelmi-háztartási jegyzeteiből is megállapítható, melyik volt az az esztendő, amidőn az a jövedelmi jegyzék szinte semmi adatot nem mutat föl a bevételi oldalon.

Ez némiképp köztudomású is volt abban az időben.

Én magam abban az időben nagyon is közepes hivatalnok voltam. S mégis mecénása – illetve műpártolója – lehettem Medgyessy Ferencnek, mégpedig – úgy emlékszem – nem is jelentéktelen összeg erejéig. Néhány száz pengőket nyújtottam át neki.

Közvetve, gondolhatni; más pénztárcájából, illetve pénztárából.

A Phőnix nevű élet-, tűz- és balesetbiztosító társaság hivatalnokaként kerestem meg abban az időben a kenyerem. Osvát Ernő szerzett be ide, igénybe véve Rubin Lászlót, aki viszont Csécsy Imre közbenjárását kérte, tekintve, hogy az itt egy ideig osztályvezető volt. Munkám nem volt bonyolult; egy lírai költő közgazdasági tájékozottságát sem tette próbára. Hivatalnoktársaim úgynevezett OTI- (vagy MABI-) lapjának kitöltése, ezek lepecsételése s autogramommal való ellátása volt napi teendőm reggel 8-tól délután 5-ig, havi százhúsz, majd százötven pengőért. E szelleminek alig nevezhető munka ellenére is örvendtem némi tekintélynek. Azonközben ugyanis a Nyugat munkatársa, majd segédszerkesztője is voltam, és megesett, hogy az ügynökök raja közt a legfelső emelet széles folyosóján maga Babits Mihály sietett tanárosan apró lépteivel kis szobám felé, s a hatalmas épületben, ahol a hivatali idő alatt annyi ember tevékenykedett, mint egy mezővárosban, akadt ember, Csécsy Imre távozása után is, aki hallott arról, mi az: Nyugat, ki az: Babits.

Nyilván ennek folyománya volt, hogy egy alkalommal a legfőbb vezetés arra érdemesített, hogy bekéretett egy tanácskozásra. Mégpedig nem mindennapi fontosságú tanácskozásra.

 

 

A tisztviselők s ügynökök ezreivel dolgozó Phőnix hazánkban csak fiókvállalat volt. Hozzá hasonló sok működött még, sőt nála nagyobb is Európa nem egy országában. A központ – képzelhetni, milyen haddal s épületben – Bécsben székelt.

Vezette pedig az egész világszervezetet onnan Bécsből, vagyis volt a vezérigazgatók vezérigazgatóinak is a vezérigazgatója egy Berliner nevű, megjelenésre – mert hisz Pesten is gyakran megjelent – egyszerű, sőt elhanyagolt, szinte művészkülsejű ember. Terjedt is róla, hogy műpártoló: ezernyi telefonja közt, ami itt is várta, kierőszakolt magának saját magával szemben is egy órát, végigfutni ebéd előtt a mi Képzőművészeti Gyűjteményünkön.

S ez az ember most ünnepeltetés, valamiféle jubileum előtt állt: életében vagy karrierjében valami nagyon kerek évszámhoz közelgett.

Volt készülődés a megajándékozására, a világ minden részén.

Pénzben kifejezhető érték, pusztán pénzen vásárolható ajándék nemigen számított egy ilyen hatalmasságnak; hisz milliókkal dobálózhatott; dobálózott is, két kézzel mégpedig, mint később – s már későn – kiderült.

A pesti vezérek tanácskozása – megajándékozandó a nagyfőnököt – valami műtárgy mellett döntött. Épp Bécsből is itt tartózkodott két alvezér. Ezek lelkesen pártolták a döntést. Igen, úgy van, a fő-fővezér kedveli a művészetet. De volt egy veszély, egy nehéz körülmény. Az, hogy ért is hozzá: a bécsiek szerint.

Meg kellett hát fontolni, mit tegyünk mi, magyarok a bécsi központnak abba a dísztermébe, ahol az ajándékokat elhelyezik.

Csakis olyat, ami nagyon-nagyon állja majd a tekintetet abban a várható ajándékozás-versenyben.

Erre kellettem én.

De volt kívánalom is. A műkincs tárgya – a szüzsé! – példázza mégis valamiképp az életbiztosítás nagy eszméjét. Legyen fölismerhető benne, finoman persze – allegorikusan az életóvás; intézményünk e fő ágazata. Vagy, ha nem megy másképp, akár egy mellékág: a tűz, a jég, a betörés, baleset, műtét, csomag, utazás, házasság, illetve hozomány.

Megindult a találgatás. Az égő házra rocskájából vizet öntő Szent Flórián? Nem ismeretes róla modern műalkotás. A folyón átkelő Szent Kristóf? Szentek egyáltalán nem jöhetnek szóba. Szembeállítaná szent-tisztelő és szent-nem-tisztelő ügyfeleinket.

Az ihlet – tudja, aki élni kényszerül vele – olyan, mint a villanykapcsoló. Ha átcsavarjuk, rögtön fény támad. Cigarettára gyújtottam, ez volt a kapcsoló, s máris ragyogó fényt sugárzott fejemben Feri bácsi egyik középnagyságú, szinte ajándékozásra készült remeke.

A Szoptató Anya.

Egy fiatal nő, egy erős édesanya, aki óvó szeretettel hajlik ölében nyugvó, édesdeden alvó kisdedére. Aki mosolyával is azt hirdeti: biztos lehetsz minden baj ellen.

Két mondatot sem kellett mondanom, a jelenlevők – a különböző ágazatok főnökei – rögtön elfogadták mind: ebben páratlanul szerencsésen minden benne volt.

– Ki csinálta?

A szerencse nem hagyott el. Szuperlativuszokat mondhattam volna, hisz akként sem mondok hazugságot alkotójáról. De nem szóltam; cselekedtem. Székpalotánk egész háztömb volt a Duna partján, két lépésre a Vörösmarty tértől, az annak sarkán működő híres könyvkereskedéstől. Folyóiratban, külön könyvben jelent meg annak a szobornak fényképmása épp akkortájt? – nem emlékeztem; csak arra, valamiben megjelent. Írtam néhány sort, bekérettem egy altisztet; lift le, lift föl, már előttünk is volt a kép, mégpedig egy nem akárki dicsérő méltatásával, kinyomtatva, csontpapíron.

Már csak az volt hátra, megszerezhető-e az alkotás. Mégpedig sürgősen, mert tapintható alakjában a bécsi vezérek is akarták látni. Visszatértüket pedig épp aznap délutánra tervezték.

Ott helyben merészeltem a művészt otthonában telefonon át háborgatni.

Az alkotás kapható volt.

No de mit kínáljunk érte?

 

 

Világos volt, a cég kasszájából. Ilyen körülmény bárkit megértőbbé tesz a művészek érdeme, azaz díjazása dolgában. Ám akadt a jelenlevők közt, aki még itt sem veszítette el józanságát.

– Igyekezzék valami emberi árat elérni.

De ezt nem kívántam még tisztázni.

– Neked lesz?! – kiáltotta ugyanis álmélkodva a telefonba a mester.

– Ismerősnek.

– Gyertek, csak gyertek. Soha hamarabb nem jöhettek!

Hárman mentünk, a társaság legvezérigazgatóibb kocsiján, tekintettel a velünk tartó bécsi főnökre. Ez elégedettségemre szolgált, gondolván, Feri bácsi, ha másból nem, abból majd következtetni fog a körülállásokra.

Sajnos, nem várt bennünket a Százados úti ház előtt; láthatóan a házban sem várt.

Valamiféle mackóöltözetben hagyta abba munkáját beléptünkre. Könyökig feltűrt karja vizes volt, s így nekem még nem is a kezét, hanem az olajjal, malterrel dolgozó iparosok módjára keze szárát nyújtotta üdvözlésül, s csak a többiek tiszteletére törülközött meg hirtelenében a nadrágjában.

A hatás, amit ezzel s apró termetével gyakorolt, nem volt mérhető a csontpapír s a szoborképmás keltette hatáshoz.

Noha a műterem magas, hatalmas volt, s benne a szobrok is. Egyik-másik tán öt méter magasságú, a hozzávaló idomokkal. De hát mindezek közt annál kisebbnek tetszett ő személyében. Magam sem kerülhettem el a gondolatot: ezeket a roppant óriásokat valóban ő csinálta, ő, a kis törékeny manó? Öreganyák tudnak ilyenek lenni gránátos fiaik s fanyüvő unokáik közt.

No, de legalább a kis szakállával, a kedves kopaszságával, az élénk járásával és arcjátékával eredetinek minősülhetett.

Már ahogy a vödörrel megindult. Mert abbahagyott dolga sem művészi volt, nem. Épp szoborállványa alól takarított föl valami agyagpocsolyát. Közönséges szemmel nézve: épp padlót mosott.

Úgy illett volna, s más esetben úgy is történik, hogy azt a vödröt kivegyem a kezéből, s én vigyem ki.

– Ugyan, ugyan – lökött el –, majd rondítsd össze itt magad!

 

 

Egy sátáni sugallat azt tanácsolta, ne erőszakoljam az udvariasságot, hanem mutassam legalább én a kimértségemmel, hogy nem akárhol vagyunk. Ilyesmi azonban gyakorta lelket repeszt nálam. A jó szándék útján tudtam magam, de hangulatomban a pokol, a bűntudat felé csúsztam, ahogy már az ilyen útról még a jó szándék esetén is megmondatott.

Belekezdtem mondókámba. A művész helyeslően végighallgatta, hogy a velem érkező műértők képről ismerik már művét, s voltaképpen csak azért háborgatják most értékes tevékenységében, hogy magát az alkotást is megszemlélvén, annak megszerzési módjáról nyerjenek fölvilágosítást.

– Igen, igen, igen – bólintgatott, várva, hogy átvegye a szót. – Helyes, helyes, hogy kijöttél, épp mutatni akartam valamit.

S hamiskásan rám mosolygott.

Rátértem, hogy a szobor Bécsbe kerül, s milyen rendeltetéssel. Hangsúllyal kívántam jelezni, hogy ennek milyen mélyebb jelentősége lehet. Bécs! – mondtam pontosan azzal a hangsúllyal, mint midőn azt mondjuk: pénz!

De mintha épp ez nem jutott volna feje belsőbb járataiba. Noha éppoly élénken bólogatott.

– Hogyne, Bécsbe! Természetesen. Oda is lehet. De gyere csak ide. Tessék csak ide fáradni.

Közönséges fenyőfa polcon arasznyi agyagszobrocskák sorakoztak, a kiszáradás, illetve a nedvesség különböző fokain.

Akkor már közismert volt s méltó elismerést kapott az az édes parasztmenyecskéje, aki derékból földig hajolva, vagyis dereka alatti részét égnek irányítva, végez valami kétkezi munkát.

Ebbe a hangulatba tartoztak azok a szobrocskák is, csak épp meztelenek voltak, s páros is volt köztük. De kár talán leírásukkal töltenem az időt; nyilván ma is megvannak.

Nem voltak erotikusak, e szónak abban az értelmében, amely a sikamlóst súrolja. Merészek voltak. De csak a szabad boldogság, a görögöknek tulajdonított életöröm kifejezése dolgában.

 

 

Mélyen helytelenítettem fölmerülésüket. Illetve arcomon a finom helytelenítés valamiféle ünnepies kifejezésének kellett megjelennie, szándékom legalábbis ez volt.

Gondolhatni, miért. Csaknem útját álltam Feri bácsinak, azt árasztva mondataimmal is, hogy a perc komolyabb; hogy ezek a méltóságosra vasalt kiküldöttek szeme elé nem ilyen alkotás való.

Alaposan tévedtem. A két, már nem is fiatal hatalmasság ritka műértőnek bizonyult. Nemcsak tekintetük, lépésük is megélénkült, ahogy megkerülésemmel a művész oldalára igyekeztek. És nem: nemcsak a puszta motívum érintette meg őket, nemcsak a szüzsé.

Hatott rájuk a vonalak nemessége is, az anyagkezelésnek az a természetes könnyedsége, amely a legnehezebb mondandót is zökkenéstelen elfogadtat, mert megértet. Én addig a költészetből tudtam: minél bajosabb-vaskosabb a mondandód, szorítsd annál tökéletesebbre a formát, s megmenekültél. Mert a műből kisugárzó szépség egyben annak gépfegyvertüzénél erősebb védelme is. Hisz ez tán a rendeltetése is. A művészet játéka nem babra, nem gombra megy.

Feri bácsi, mint egy megelevenült kis görög isten forgolódott és magyarázott. Szándékosan nem faunt mondtam. Mert benne volt ugyan, sőt íme, áradt belőle az életöröm, de nem önző öröm – hiszen épp azért is áradt –, hanem a megosztott öröm! Egy ősz szakállasan is ifjúnak maradt Apolló módjára forgatta, csillogtatta kezében a kis alkotásokat, miután lábujjhegyen leemelte őket. Nem dicsérte, azaz csak szóval nem dicsérte őket. Nevetésével öntötte rájuk a magasztalást. Azzal, hogy íme neki, életrehívójuknak is boldogságot szereznek, valahányszor csak megjártatja rajtuk a tekintetét, az ujja bögyét.

Osztoztak ebben a betű szerint való műélvezetben a látogatók is. Mosolyogtak, a mester vállát veregették, el voltak ragadtatva.

Csak én nem. Egyrészt lírai költő voltam, s avantgardista vezérelvem, a realitás, azt diktálta, hogy a lenge hangulatok ellenében mindig a gyakorlatiasságot kövessem, úgy lelek igaz útra. Másrészt osztályharcos forradalmár voltam, s a kiváltságosokat nemcsak az erőszakkal bitorolt szántóföldekről és gyártelepekről, hanem már-már a jó művészet területeiről is ki akartam űzni, ez utóbbiakra is egyedül a kétkeziek jogosultságát ismervén el.

Rajta voltam hát, hogy a figyelmet a Szoptató Anyá-ra tereljem.

– Ott van az is, ott van, kikészítettem! Nektek kell? Együtt?

Átsuhant rajtam a kudarc valamiféle szárazvilláma. Eddig természetesen magam is tegeztem Feri bácsit.

– Nekik kell, kedves Mester.

– Megkapjátok. Nem veszünk össze!

S rájuk nevetett, gyermekes, görögös örömmel, hogy mármint az ilyen beavatottakkal nem vész össze. S mutogatta, szemléltette, élveztette tovább, amit igazánban csak kettőnknek lett volna szabad, már nem is tudom, milyen ősi igazság szerint szemlélnünk és élveznünk.

– Lenne szíves egy pillanatra, Mester?

Huszártámadásra határoztam el magam. Karon fogtam a művészt, s alkotásai egy távolibb csoportjához vezettem. Mintha nekem meg ott tetszene különösképpen valami.

– Feri bácsi, ide figyelj. Pénzük van! Megfizettetheted magad!

– Mit kérjek? Ötvenet?!

Elállt a szavam, ámultomban s tehetetlenségemben.

– Amennyit akarsz! – akartam kiáltani, de csak súghattam. A vendégek felénk közeledtek. A művész feléjük fordult. Ezenközben volt szava hozzám, válaszul, ugyancsak halkan.

– Százat?

Most már az ingerültség csavarta meg a torkomat, a hangszálaim.

Kutyakomédia kezdődött. Feri bácsi visszament a polchoz. A polc előtt állt. Szembe vele a két vendég.

Ezek háta mögött én, lesve, mikor kaphatom el a tekintetét. Hamarosan sorra került. Ismét lábhegyre állt, ismét fölmutatott valamit, boldog magyarázással. Annyi igaz örömmel, hogy ennek megosztásából engem sem hagyhatott ki. Ő kereste az én pillantásom.

Fölemeltem a jobb kezem, az ujjaknak azzal a szétterpesztésével, amely a bolygó minden nyelvén ötöt jelent.

Erre mégis megállt a szóban. Rám fagyott egy pillanatra a tekintete.

S újból elmosolyodott. De most már nekem szólóan. Azt fejezte ki, hogy képtelenség.

Hogy nem hiszi el.

Fölmutattam ismét a kezem. Gyorsan persze, mert hisz a vendégek – már csak a művész arcjátéka miatt is – bármikor hátrafordulhattak.

Annak a feledhetetlenül kedves – mert oly eredendően ártatlan – arcnak a kifejezése most az álmélkodás volt. Ez: „Nem értem!”

Ismerjük e némabeszédet. Ha fölnyújtott tíz ujjunkat gyorsan kinyitjuk s becsukjuk, ez tíz. Ha megismételjük, az húsz. Majd harminc s negyven és így tovább.

Ügyetlenségemben ehhez a jeladáshoz folyamodtam. Mert megtévedtem. Az ötszáz kifejezéséhez ötvenszer kellett volna ki-becsuknom a tenyerem. Mindig rossz számoló voltam. Mindössze ötször végeztem el a mozdulatot.

Feri bácsi megnyugodott, a dolgot így már természetesnek találta.

Azaz, hogy mégis ötven.

Ezt bólintotta befejezésül felém.

S most már inthettem villámgyorsan a nemeket meg azt, hogy följebb, többet, meg nyitogathattam az ujjaimat, már ameddig idő volt rá – csak jobban megzavartam.

 

 

Téved, aki azt hiszi, ajkamon a humor vonása játszik, miközben ezt fölidézem. Nem, inkább a keserűségé. Egy percre sem feledtem ugyanis, hogy a jelenet közepén a kor egyik legnagyobb képzőművésze áll s annál nagyobb megaláztatásban, minél kevésbé érti. A jelenet, filmre vetítve például, csak a tragikusság humorával lenne hiteles: azzal a groteszkkal, ami szívet szorít.

De végül is föltaláltam magam, néhány perc múlva.

Voltak ott rajztömbök is, kisebbek, nagyobbak egyaránt. Fölvettem egyet: mi természetesebb, mint hogy a művészt vázlatai dolgában is kérdésekkel zavarjuk?

Feri bácsi elé tártam a rajztömböt. Üres lapok voltak benne. Rögtön az elsőre mutatóujjammal ezt rajzoltam:

– 500.

– Rám bámult, de most már összevont szemöldökkel. Kivettem a ceruzám, s láthatóan is odaírtam:

– 500!

S becsuktam a tömböt.

Hangosan válaszolt.

– Meg vagy lódulva?

Ez valami debreceni szójárás lehet, akkor hallottam először, megragadt a fülemben.

Kinyitottam a rajztömböt, s mivel a vendégek egymással váltottak szót, ezt írtam.

– Kérhetsz 600-at is.

S most erre benne akadt el az ige, ezt írtam az előbbi alá.

– Kérj 750-et.

Ezt – talán, mert kerekebb – művészibbnek, képzőművészibb összegnek éreztem.

Nem rokonszenves nekem, ahogy jeleztem is, az a hatalmasok háta mögött jeleket leadó fiatalember. Ilyesmit én sem azelőtt, sem azután nem csináltam, az az alak tehát, tagadom, hogy az a bohózati figura azonos volna, vagy akár már akkor azonos volt volna velem. Pedig cselekedett még tovább is nevemben.

Zavart mosolyban rángó ajkai közül Feri bácsi végül is ötszázat erőszakolt ki. A hatalmasságok egyike a műértelmi közösség, sőt a dionüszoszi cinkosság melegében is megőrizvén hidegvérét, az összeget háromszázötvenre nyomta le.

De még így is volt egy zökkenő: az előbbi műértőnek egy – műértelemből származó – aggodalma. Hogy a szobor egyedüli példány-e? Nem volt az, hogy is lehetett volna, amikor öntvény volt; a kőbe faragott eredetin kívül készült így belőle legalább húsz darab, négyről-ötről magam is tudtam.

A művész kínos némaságba merült. Az általam megtagadott fiatalember, most már némileg belekeserült képpel, a kérdésre úgy felelt, hogy a műből ez az egy példány került piacra, ez lesz a végleges alakzat, mert a mester még amúgy is reszel rajta.

– S a többi példány?

– Meg lesz semmisítve! Le lesz rombolva.

– Úgy helyes.

Bár a pénz erkölcse szerint nyilván úgy lett volna becsületes is, természetesen semmiféle rombolás nem történt, s ez már nemcsak annak a távoli fiatalembernek a lelkén száradt.

 

 

Egy vagy két hét múlva hivatali kis szobámban azon a széken, az asztalom mellett, amelyen a beteglapért jelentkező ügynökök szokták kinyújtani fáradt lábukat, Feri bácsi harangoztatta a magáét.

A pecsétnyomók és a különféle beteg-űrlapok hegy-völgy világába két szoborkáját állította föl, illetve ékelte bele. A padlómosó asszony terrakottáját és a maga ólomba domborított arcmását. Egyik ma az előszobánk fűtőtestén áll, mert nemcsak hogy nem árt, hanem még használ is neki a meleg; a másik a könyvespolcon vándorol, ahol épp kiemelődik néhány könyv vagy hátratolódik.