Follain^*

Van az irodalomnak egy behozatali szava: elidegenülés. Rég aláírhattunk volna még egyet: elszemélytelenülés. Van köztük rokonság. Húzhatnánk így akár olyan vonalat alájuk, mint az összeadandó „egynemű” mennyiségek alá. De hátha kivonni kell, egyiket a másikból?

Hagyjuk ezeket az algebrai kifejezéseket. „Egyenlőségi jelet” sem tehetünk közéjük, még ha egy anyaméh szülte is őket. Kaint és Ábelt is az szülte. Azt nézzük, honnan jöttek, már anyjuk méhében.

Az úgynevezett ízlésváltozások genealógiájáról már a húszas évek végén volt kép. Egyik legkitűnőbbet, noha meglepő elfogultsággal az arisztokratikus ízlés – tehát nem az arisztokrácia – iránt Halász Gábor vázolta föl, még 1929-ben.

A politikai változások előfutárai a világnézeti változások – ezt fejtegeti. Az arisztokrácia voltaképpen akkor ingott meg, amikor behódolt az érdekeitől és eszményeitől idegen polgári szentimentalizmusnak. A polgárság hátrálása viszont ott kezdődik, amikor az addig megvetett dolgozóban – a parasztban és a munkásban – valóságos mitikus hőst érez. A polgári szellem és ízlés legvilágosabban ábrázolva a romanticizmusban látható. Ez a romantikus, tehát jellegzetesen polgári ízlés átitatta a realizmust, a naturalizmust, át gyakran még a romantikaellenes izmusokat is. Hat a mi századunkban is. Jegyei a lírában: a versíró egyéniségének túlhajtása – a vers voltaképp mindig magáról a költőről szól –; a költő hol történelmi, hol isteni elhivatottsága; ezekből következően minden személyi apróságnak kérkedésig, sőt szemérmetlenségig terjedő föltárása; e föltárások, illetve kitárulkozások meg nem becsülése folytán nebáncsvirági begubózás; ebből következően kitárulkozás, illetve gyónás csak „értők” számára; mélytudatunk és magasszellemünk oly őszintesége, melynek értője már csak mi magunk lehetünk; a legbensőbb hangnak a delíriummal való azonosítása; a gondolati megfogalmazás, a tárgyi valóság ábrázolásának megvetése épp a mindenség átérzése érdekében; vagyis úgy lényegülni a világ központjává, hogy magáról erről a világról – énünk hipertrófiájában – semmit se tudjunk.

Nagyjából ez a negyedszázada közzétett megállapításaiban helyes, következtetéseiben téves – arisztokratikus ízlést jósoló – tanulmány első része mintha ma íródott volna. Meghökkentően időszerű; időszerűtlenségeinkre hökkent rá.

A romantika megtévesztő színben látta – Rousseau nyomán – a parasztot, majd a munkást. De úgy igaz, hogy ízlésében – a romantikusban – jogutódjául ő maga is ezt a dolgozó-alkotó típust jelölte meg. Még akkor is, ha idegenkedett tőle.

Nagy kitérő volna (a líra területéről), ha minden, kimutathatóan már nem romantikus ízlésjegyben mi most azonnal az új rend ízlésének már kész formáit akarnánk meglelni. Ez bizony elsietett, groteszk eredményképet adhat.

Noha a nyugati líra országok fölöttien olyan hasonló jegyeket mutat, hogy azokból nagyon is összeáll valami törvényszerű, hagyjuk egyelőre a következtetést; nézzük a puszta jelenségeket. A polgári-romantikus, az egyénközpontú ízlés után az kezd műélvezetet adni, ami tárgyilagos; ami nem egyénien, hanem általánosan emberi. Meglepő tán Ungaretti vagy Eliot szemléletéről olyat leírni, hogy kollektív; mégis, ezek a hermetikusok, ezek a kevesek értésére számítók semmit sem tartanak avultabbnak s nevetségesebbnek, mint ami csak egyéni; semmi nem foglalkoztatja őket úgy, mint ami rendeltetésünkben közös. „Én vagyok az úr, a vers csak cifra szolga”, ha elképzelhető ezzel ellentétes álláspont, az övék az. A költő egész lényével a hírszerzés, a titokfejtés, az ismeretgyarapítás mindent föláldozó rabja, a vers pedig ugyancsak munkát és áldozatot kívánó föladat, hogy a híradás pontos és hatásos legyen. Mert hírt nem mindennapi területről kell közölni. Mert a költő és a vers közös dolga mindig is valami fölfedezés volt; tudatosítás.

A különös, hogy ebben a tudósító tudatosításban nincs a személyiségnek olyasféle szerepe, aminőt mi várnánk minden lírát eleve alanyinak képzelvén. A bölcseletnek nem mai problémája, hogy a megismerő kivetül a megismerendőre, s így maga az ismeret voltaképpen az alanynak és a tárgynak nem tükörjátéka, hanem küzdelme. A modern költők nyilván nem a kanti ismeretelméletből merítették szemléletüket. Onnan merítették, ahonnan maguk a bölcselők is.

A korból, a maguk idejéből; ez, úgy látszik, a személyiségnek minden vonatkozásban más, új szerepet szán, s ez tán a mai nyugati líra legfigyelemreméltóbb vonása. Képzeljük el Prufrock úr szerelmi vándorlását nyolcvan év előtt. Micsoda tragikus-rőt egek várták volna, minő balkonok, bűnök és bánatok! Minderre Laforgue sípládái fújtak jerichói omlást. Van csak egy humoros sora Baudelaire-nak, Adynak? Rajtuk, a nagyokon látni, milyen fagyasztó ereje van az alanyiságnak. Ennek levetésével nyílt egy új lírai világ. Líra, amely – személytelen akar lenni? Igen, hogy annál emberibb legyen.

Személyietlenség nem emberietlenség. Sőt. Ahogy a tárgyilagosság sem közönyösség.

Az új nyugati költők nagy élménye a hajdan oly megtartó – oly „személyes” – emberi kapcsolatok eldologiasodása; az egyén „embertelen” kiszolgáltatottsága; a lét áttekinthetőségének bonyolultsága. Hogy ezt átérzik, és kifejezik, nem azt jelenti, hogy elfogadják. Sőt.

A szürrealizmust követő nyugati líra azért tetszik nehezebben áttekinthetőnek, mint maga a szürrealizmus, mert ahány költő, csaknem annyi út. Legalábbis a mostani látásunknak. Olyan egységbe fogni őket ma, mint aminőbe utoljára a szürrealistákat lehetett, ahhoz alig van több közös vonás, mint amennyit fölsoroltunk.

Ezek az egyéniség-megvetők tehát maguk is botcsinálta egyéniségek, s csak a közös tagadás rokonítja őket? Bizonyos, egy távolibb kor embere majd látja őket oly egybőrűnek, mint egy távoli utazó egy fűszersziget bennszülöttjeit; de vizsgáljuk mi csak közelebbi ismerkedésül oly külön-külön őket, mintha valóban nem volna közük egymáshoz. Nem a korból rájuk, következtessünk majd róluk a korszakra.

Az elembertelenedéssel való küzdelem harci gyakorlata s próbája minden új francia költőnek. Az új líra legismertebb antológiája, a Rousselot-féle, valóságos hadcsoportokba osztja e küzdelem irányzatait. „A köznapi ember” nagy költői a 20. századi Franciaországban: Chaulot, Seghers, Frénaud. A köznapi valóság, a „materialista költészet” táborának vezetői, illetve táborteremtői: Ponge, Guillevic, Follain.

 

 

Első pillantásra nincs egyszerűbb vers, mint Jean Follainé. Soronként vagy kétsoronként egy-egy félremagyarázhatatlan kép alakul ki bennük. A versek szerkezete még egyszerűbb. A képek olyanféleképpen következnek egymásra, mint a lépcső fokai. A költő aprólékosan, néha már-már kínosan vigyáz arra, hogy az olvasó akadálytalanul lépjen egyikről a másikra. Csak mikor a lépcső tetejére ér és szétnéz, akkor éri meglepetés. Hova jutottam?

De menjünk egyen végig, kihagyás nélkül. A Bolt címűn például.

 

Lassú-mosolyú falusiak jönnek be előre kimért csomagokért meg néha egy szál fehér gyertyáért ebbe a sivár boltba hol a falon kicifrázott facipők függnek s fölharsan hangjuk: „Van itt valaki?” Előjön végre egy asszony nyújtja a holmit azzal a kezével mellyel az imént gazt szedett kint az út mellett amelyen átsurran gyorsan épp egy közönséges mezei nyúl.

 

Hogy tartozik mindez össze? Mi itt a rend? Főképp, mi az új ezekben a szinte nagyon is földközeli sorokban?

Úgy tetszik, a költő az emlékezete anyagával dolgozik. Egy másik versében hasonló rend során múltbeli almák pirosodnak; egy továbbiban rég halott férfi halad egy varázslatosan megelevenült alkonyatban. De vigyázzunk. A vers lépcsőcsúcsára érve egyre több a különös meglepetés: az az emlékalma például Tintoretto festőasztalán piroslik; abban a szép alkonyatban az a magányos férfi „valamilyen harmincéves háborúból” kocog haza öreg csatalován. Ezek az emlékképek, bármily hitelesek, nem a költő személyes emlékei.

Így, külön-külön bármily élesek is ezek a képek és közvetlenül bármily természetesen következnek is egymásra – valami rejtelmet takarnak. Néha úgy hatnak ránk, mint gyermekkorunk Verne-könyveinek illusztrációi, mikor – még a szöveg elolvasása előtt – az ismerkedés azon melegében végiglapoztuk őket. Néha, mint azok a régi képeslapok rajzaiból összenyírt montage-ok, melyekből Max Ernst és Eluard csinált művészi alkotást.

Amit ábrázolnak, az mindig vaskos, reális; ez a szó rá: földhöztapadt. A rajzok technikája kínosan pontos, szinte szándékoltan naturalista. A végleges élmény azonban, az a bizonyos széttekintés a lépcsősor tetejéről merőben más. Azt már ég és föld választja el vaskosságtól, naturalizmustól. Nézzünk teljes egészében még egy rövid – még az előbbinél is szerényebb megjelenésű – verset. Ennek címe A sasok útja.

 

Déli verőben hirtelen elkiáltja magát égre mutatva az inas nézze mesterné asszony ott fönt fönt sasmadarak de az ügyet se vet rá lágy ívben fölemelt kezével megigazítja hajzatát megörökítve szakadék szélén nőtt mozdulatlan szirmú sötét virágok lendületét.

 

Nem először írom le: a modern francia költészetbe a legjobb bevezető ösvény a modern párizsi festészet; főleg a mi keleti észjárásunk számára. Az a festészet természetesen, amely még megőrzi a tárgyak formáját. De mégis lelkületet ábrázol. Follain első illusztrátora Chirico lehetett volna, és Utrillo, ha tájképet és zsánerképet is csináltak volna. „Sa poésie est faite avec des objets” – írta Follainről Max Jacob. De hát hova is hág ő, hova érkezik el az emlékezet festményeinek és tárgyainak e varázslatos elrendezésével?

Ha csak a keze mozdulatát nézzük, a versépítő Follaint nem nehéz rajtakapni. Egyetlen módszere van. A jelentéktelent, ameddig lehet észrevétlenül, fontossal kezdi vegyíteni. Nagyjából úgy, mint a sors. Szürke tájakat, szabvány eseményeket sorakoztat; de szívünk egyszerre csak gyorsabban ver, torkunk elszorul; ám ő csak konokan, mondhatni föladatot végezve, adagolja tovább azokat a mindennapi képeket. Nagyjából úgy, mint az álom.

Van, hogy már fölkiáltanánk. Mint a lidércálomban. Van, hogy a dermesztő képek lezajlása után a nyomás boldog föloldódásra vált át. Mint egy klasszikus tragédia „végigélvezése” után.

Ezek az emlékképek tehát voltaképpen álomképek? Vagy tragédia képei? Tollunkból majdnem úgy ugrott ki mondat: azaz, tragédia képei? Mert mivel tud megkínozni az álom? Hogy eseménysorozata úgy esetleges, hogy valamiképp mégsem esetleges, mert hisz hatásos. S mivel gyötör – és emel – Ödipus tragédiája? Hogy ami velünk történik, rettenetesen esetleges ugyan, de van láncolata.

S tán oka is. S tán rendezője is. Akkor pedig mégsem hasztalan.

Örök kár, hogy Freud nem maradt meg annak, amiben minden vitát kizáróan nagy volt: színházi kritikusnak. Az ő tudatalatti-elméletéből mára tán a pozitivista esztétika kölcsönözne eszközt az inspiráció működésének – főleg a költői képalkotásnak – vizsgálatához. Ismerjük Jung – végső kapcsolásában hibás – föltevéseit. Nem csak születésünkig visszanyúló mélyemlékezetünk van. Van társadalmi, történelmi is! Idegsejtjeink – sőt agysejtjeink – mélyén nemcsak a mi egyéni kétlábra-állásunknak: emberfajunk talpraállásának élménye is ott él!

Follain személytelen emlékei nem ilyen eredetűek. De ilyen hagulatúak. A párhuzam csak az itt is, ott is meghökkentő rejtelmességet érzékelteti. De Follain rejtelmessége csak látszólagos. Az ő inspirációja követhető; már ameddig költői inspirációt követni lehet.

Follain szemében is képtelen a világ; de mégsem álomszerűen. Azért, mert egy különb emberi logika szerint járt látszólag a feje tetején. Mert nem emberi, hanem dologszerű. Ez a költő azzal, hogy esetlegesnek – tehát tragikusnak – érzékeli a létet, nem valami zeuszi uralmat ismer el.

Egy rettenetes rendetlenség állapotát tudatosítja, épp valami – az ő ösztönében derengő – rend sugalmára.

Ez az ihlete.

Nem azért „időtlen” – a jelent és a múltat nem azért keveri össze –, mert valami örököt érzékel; hanem mert egy megsejtett jövő reményében egyformán elutasítja, ami eddig volt s van. Az idő, melyben lényegeket és tárgyakat szinte egyforma gráduson ábrázol, nem „történelmietlen”, ahogy azt bírálói nemegyszer nevezik; „történelem előtti” – abban az értelemben, ahogy azt egy világszemlélet értelmezi.

A képek, amelyeket látszólag önkényesen elénk perget, rendszerint sötétek, kegyetlenek. Pesszimisták? Ha a Guernica-sorozat is az! Az időt mondják.

Sokszor groteszkmód. De hisz az eldologiasodott kapcsolatok is groteszkek: a maguk módján önkényesek. A képek értelmetlensége sokszor megállít. De nézzünk csak mögéjük: nem ők „értelmetlen”-ek, hanem az a lét, amit ábrázolnak. Annak mai formája.

Ismerjük a moziban a pillanatot, amikor a film cselekménye hirtelen meggyorsul, a zene elhallgat, a dráma semmi segédeszközt nem tűr, zuhan szinte, szabad eséssel célja felé. Follain sikeres verseiben mindig elkövetkezik ez a pillanat. Az esetleges, de mindig valami általánost kifejező kockák megiramodnak, értelmet keresnek. Zene? Andalítás? Mellékeszköz? A költő csaknem fitogtatva szakítja szét azt a szükségesnél szorosabb szövetséget, amelybe a francia vers a zenével az elmúlt száz év során került. Értelmet, értelmet, értelmet; magukból a jelenségekből! S valóban, valami vészesen történik, megy kifejlete felé. Akkor is, ha esetleg nem is értjük, ez évi képzeteinkkel. Csönd van, mintha nem is rezzennénk. S rohan a világ. Mint az az annyiszor megírt fékevesztett vonat. Jövőnkkel? Vagy csak emlékeinkkel?

Nincs unalmasabb kacattenger, ószerhalom, mint a gyermekkori emlék: minden házban ugyanaz s évente szaporodik. S a későbbiek is! Vagy a korábbiak akár! „Emlékem több, akár száz éve gyűjteném” – mondja Baudelaire; egy Spleenben: azaz panaszkodva, hogy ez is csak teher. Rendet teremteni az emlékekben, a múltban, a történelmi időben – ami már jövendő is –, ez már kívánhat valami figyelmet. Csinálni valamit mindebből – a létből –, ahhoz már odatársulunk.

Hosszú volna föltárni, hogy a nyugati országokban az ilyenfajta kérdésekre válaszolva a költők nyelvezete miért olyan élesen más, mint a szociológusoké. Mert már magát a kérdést bonyolultabban fogják föl? Mint annyi költőtársáét, Follain válaszát sem tudjuk más úton híven továbbadni, csak inspirációján át. Hisz gondolatai is versbe vannak öltözve. Ezért költő. Eszméit akkor értjük meg minden rezdületükben, amikor a verseit, ugyancsak minden rezdületükben. Ez számunkra nem mindig könnyű. Hisz a világ, amelyben Follain él, térben is, időben is távol esik tőlünk.

 

 

Jean Follain 1903-ban született Alsó-Normandia egy jelentéktelen, jellegtelen, vagyis épp ezáltal élesen általános érvényű mezővároskájában, Canisyben. Egyik nagyapja jegyző, a másik tanító; a család kiművelt voltában is mélyen a tájba, a népbe gyökerezik. A táj: kertszerű; a beton dűlőutak közt sehol egy foltnyi ugar, mocsár, gödrös bozót; mintha a nyulak és menyétek is háziállatok volnának; a nép: szorgalmas, józan, még jómódú is. Minden rendben tehát; épp csak – mivégre? Vagyis: „Sehol annyi rejtelem és kérdés, mint épp ebben a csöndes minta-faluban”, ennek a Vieille France-nak – a magyarra oly találóan fordított Vén Európának – a szívében.

A mintafalu s minden oldalról mintacsalád fia mintatanuló. Fújja a katekizmust, a líceumi latint, majd az angolt, mert szülei angol szóra is kiadják, át Angliába. Jogásznak megy Caenba; mintajogász. Bíró lesz, a párizsi törvényszéken, mintabíró; betéve tudja a Napóleon-Codex-et, az összes kiegészítéssel és szövegértelmezéssel. A ténymegállapítás megszállottja. Ez történelmi tanulmányokhoz vezeti. „A puszta tény, hogy valami végbement”, számára önmagában megrázó élmény. Minden szabad idejét otthon, szülőhelyén tölti: az első élmények foglalkoztatják legizgatóbban, válaszra, ítéletre. Irodalommal – e kitűnő nyomozati útmutatóval és eszközzel – kezdettől fogva jól megismerkedett, gyakorlatilag is. Behatol – nyomozatilag szinte – a modern irányzatokba is. Harminc éves, amikor első könyvét kiadja. Hangja, tárgyköre, szemléletmódja már ekkor az, ami ma. Évente azóta több könyvet is megjelentet. A bírói pályát otthagyja. Megkezdődik Canisy és az első élmények – mindnyájunk első élményeinek – egyre mélyebbre ható, egyre szélesebb terű, egyre leleplezőbb – ma magunkat is egyre lecsupaszítóbb – föltárása.

Semmi sem volna könnyebb, mint e néhány életrajzi adatból összeszerkeszteni az írói mű gerendázatát. Egy ember a valóság ábrázolására keres eszközt. Egy vidéki fiú fölmegy Párizsba, kimegy a világba, s amit ott elsajátított, a korszak tekintetét járatja meg ősei – Európa megalapítói – földjén. A tenyeres-talpasok ártatlan törzséből valaki oly finomra neveli érzékenységét, hogy patikamérleggel méri azt, amit addig vásári mázsán értékeltek.

De ez a hideg leltározás csak akkor volna lehetséges, ha a megismerendő valóban nem hatna vissza a megismerőre. Márpedig a költői megismerés alapja, hogy ez a visszahatás nagyon is eleven legyen.

A költő Follainnek ereje is, fogyatékossága is, hogy nem kódexre emlékezve nézi az ősi környezetet. Igen, vizsgálóbírói szigorral nyomoz és állapít meg, sőt „szögez le”, de ítélete eredendően költői.

Azt kell gondolnunk, oly elfogulatlan, hogy ő maga sem érzi ítéletei horderejét. Verseiben megingathatatlan törvényszerűség nyilvánul meg. Semmit nem változtat az ítélet szigorán, hogy ez a törvényszerűség nem jogrendszer kódexét követi, hanem, így kell mondanunk, ízlésrendszerét. Azét mégpedig, amelynek változása világnézeti változás előhírnöke.

Ez a költő, aki jó, ha minden századik versében egyszer kimondja azt, hogy én – épp az egyén helyét akarja tárgyilagosan ábrázolni abban az eldologiasodott valóságban, amelyet a nyugati irodalom a mai világnak vall. Sokszor tragikusan, sokszor gúnyosan ábrázol; de reménnyel is. Mint ebben a Falusi estében:

 

Ittak a vének nézi a fiatalság őket ott várnak mind a fa alatt folynak rendben a vérerek látnak üresen a szemek járnak üresen az agyak a jázmin-illat diadalt ül a legkeszegebb nő is keblén át asszonynak érzi magát Szegre akasztva függ a bőrkötény s a patkolókovács ajkán ott vár a régi dal már a szerelem s a bosszú szavaival.

 

A mai francia költészetben Follain lírája van tán legtávolabb attól az egyénközpontú lírától, melyet romantikus örökségűnek nevezhetünk. Ne hőköljünk meg, ha ízlésünk nem nyit azonnal utat világszemléletének. Induljunk meg birodalmában, ha másra nem, fölfedező útra. Ráébredünk, hogy távolibb tájra nyílik abból kilátás, mint magunk is gondoltuk. Végső ítéletül ezt a mondatát fogadhatjuk el:

 

Daloló patakaival még a világ gyermekkorát éli.