Amit a felnőttek a gyermekek könyvéből tanulhatnak^*

Szól népmese arról is, hogy egy varga meg a felesége olyan szegény volt, hogy világgá eresztette a rengeteg gyerekét. Azok aztán tenger kalandon mentek át, de végül is haza kerültek, megsegíteni az édesanyjukat. Mert az édesanyjuk jó tanácsaira, okos szavaira mindig emlékeztek, azokat bajaikban mindig emlegették; egymásra is azok révén ismertek rá az idegenben.

A világ rengeteg különféle népét is ilyen világgá bocsátott gyermekeknek tekinthetjük. Tenger kalandon, megpróbáltatáson mentek át ők is. Elszakadtak egymástól, sokszor szembekerültek egymással. Nem ismerték föl idején, hogy édestestvérek.

De mintha most lassanként ráébrednének erre. Olyan mértékben, ahogy egymás alaptermészetét megismerik. A meséik, a dalaik révén.

Egyre több jel merül föl arra, mintha az öt földrész annyiféle népe, ez a világgá szóródott rengeteg testvér mindmáig emlékezne egy közös édesanyára. Mintha az a közös édesanya ma is élne.

Ezek a népek ugyanis mind megőriztek fejükben egy sereg nagyon-nagyon régen kapott tanácsot. Olyat, amilyet az ember nagyon-nagyon kisgyerek korában kap. S ezek a népek – mindegy, hogy a Tűzföldön élnek-e vagy Eszkimóföldön – fölnőtten is egyre-másra ráeszmélnek olyanfajta okos szavakra, aminőket édesanyák szoktak vigaszul vagy útravalóul gyermekeikhez intézni.

A világ meséiben rengeteg a közös vonás. A legfontosabb ezek közt, hogy mindenütt egyformán érthetők s élvezhetők. Az ír szénagyűjtők élvezte mesét a japán szénagyűjtők ugyanolyan izgalommal hallgatnák. De sokszor a történet magva is hasonló. S spanyol parafaerdők kéreghántóit ugyanaz a Sárkányölő és Hegygörgető szórakoztatja napi munkájuk végén, mint a karéliai rengetegek szénégetőit. Sőt ma már a szumátrai pálmaerdők banánnyesőit, a brazíliai kávéligetek kapásait és szüretelőit is. Nemcsak a viszki és a szendvics lett nemzetközi cikk. Az is, ami a lelket üdíti és táplálja.

De ugyanakkor különböznek is egymástól ezek a mesék, mégpedig szerencsére igen erősen, lényegbevágóan. Ez azért szerencsés nyereség, mert hisz különben nem volna miért összegyűjteni mindenfelől őket, nem volna érdemes egyiket még a másik után is meghallgatni.

Tanulságos rárajzolni a világtérképre, hogy a mesefajták szerint milyen egységek vannak a földön. E mesebirodalmak határai nem oly éles vonalúak, mint az országhatárok. Még csak annyira sem állandók, mint a nyelvek és vallások határai.

Az első ilyen egység a hindu-perzsa-arab mesék birodalma: az Ezeregyéjszaka megteremtője s fölvirágoztatója.

Eddigi tudásunk szerint ez legkülönállóbb, a legkorábban magas szintre jutott meseközösség. Volt hiedelem, hogy egyáltalában maga a mese is ott született meg; ott, a „mesés” Keleten kezdett bugyogni, ha nem is egy forrásból, a Bagdad és Kalkutta közti szerény területen. Hatását mindenesetre kiterjesztette egész a Földközi-tenger északi vidékéig, azaz alapjában magába kebelezte Törökországot, Olaszországot, Spanyolországot is.

A második – s egyben a legkisebb „meseország” – a nyugat-európai; a germán-francia vetésterület.

E rendszer két fő kialakítójának, a finn Antti Aarne-nek s az angol Stith Thompsonnak legtöbb gondot, legtöbb vizsgálni valót a harmadik egység adta. Az, amely az Altáji hegységtől Közép-Ázsia alsó részéig, majd Kelet-Európa közepén végignyúlva Magyarország nyugati határáig tart. Ezt a folklór épp ezért Ural-Altáji egységnek hívja.

Érdekes tudósi föladat volt megfigyelni egy-egy mesének – egy-egy típusnak – az útját e három különböző területen át. Mintha egy eleven ember vándorlásának körülményeit kellett volna leírni. Pontosabban azt, hogy ugyanaz az ember miképp váltogatja ruháját aszerint, ahogy más és más országba érkezik.

A mesék alkotó elemei, hogy úgy mondjuk testrészei, a motívumok mindenütt csaknem ugyanazok. Szemre mégis különbözők lesznek, elsősorban annak folytán, hogy helyenként hogy és hogy jelennek meg; hogy és hogy adatnak elő.

Az Ezeregyéjszaka stílusát nem kell bemutatnunk. Valóban, mint egy gyönggyel, arannyal televarrt keleti köntös, ami ráadásul még remek szabású is; idomul a tagokhoz, pompásan érvényesíti azok szép mozgását. A második csoport meséi jobbadán az izmok frisseségével, a csontozat erősségével: a jó szerkesztéssel hatnak.

A harmadik csoport tulajdonságait közvetlenül láthatjuk mi magunk is. Ennek a mesecsaládnak a magyar népmesék nagyon is jellemző tagjai. Ezek elsősorban az előadás közvetlen, friss menetével tűnnek ki. Mintha a mesemondó voltaképpen nem mások szavát ismételné, hanem olyat mondana el, mégpedig azon melegében, ami vele magával esett meg. Rögtönöz; rákacsint a hallgatóira. És szavai mögött bizonyos humor bujkál. Annak ellensúlyozására, hogy látszólag mégiscsak hihetetlen dolgot ad elő.

Hogyhogy látszólag?

Azért, mert valójában nagyon is olyan dolgot fejez ki, amiben nemcsak lehet hinni, hanem kötelesség is hinni.

Ezek a mesék ugyanis egytől egyig arról szólnak, hogy az igazságnak, ha törik-szakad, győznie kell. Ezeknek a meséknek kivétel nélkül az a tartalmuk, hogy minden helyzetben, minden körülmények közt érdemes az igazságért harcolni.

Mert ebben a harcban az embert a közönséges halandóknál hatalmasabb lények is segítik. Mert ez a győzelem a világ értelme és vigasza. Mert maga a világ is szinte ezzel a reménnyel indult. Maga az emberi fajta kapta ezt még valamikor bölcsődalul.

Akik a meséket költötték, erre az ősi tanításra emlékeztek a szívükben. Igazán úgy van: mintha egy hajdani közös édesanya szavait, dalait őrizték volna meg a – képzeletükben.

 

 

A népmesét felnőttek költik, de nemcsak a gyermekek számára. Elsősorban a maguk gyönyörűségére. Hogy is tudnának másképp annyi eredeti ötletet, lélekből fakadt őszinte vágyat, erkölcsi és költői értéket s tanulságot beleönteni ezekbe az egyszerű történetekbe? Meglátszik ezeken a históriákon, hogy alkotóik örömmel csinálták őket; a sorok közül az ember szinte kihallja a boldog nevetést, az elégedett vagy fölháborodott mormogást, melyre az együgyű szerzők a mesék továbbadása, toldozása-foldozása közben maguk is fakadtak. Hogy ezekre a népmesékre leginkább csak a gyermekek figyelnek? A felnőttek éppannyi gyönyörűséget és okulást meríthetnek belőlük, ha rájuk figyelnek. Erre szeretnénk figyelmeztetni őket. Ez a könyv gyermekeknek készült, de nem csupán őnekik.

A felnőttek s ma talán a gyermekek egy része is azért nem tartják magukhoz méltónak a mesét, mert az „gyerekes”. A művészet nem ismer korhatárt. Ezekben a „fiataloknak való”, „kitalált” történetek részleteiben sincs semmivel több kitalálás, mint egy komoly regényben vagy versben. Sőt, ha azt vesszük, hogy a költött dolgoknak mennyi belső közük van a valósághoz, a mesékben több a megfigyelés, a tapasztalat: mindaz, amit a lélek kifejezésre és közlésre érdemesnek tart, mint a legnagyobb költők alkotásaiban. Ha a mese magva egy embertől származik is, egy egész nép, sokszor több nép művészi és emberi ellenőrzésén, tapasztalatán át csiszolódik remekké. Egy nemzet gondolatjárásának leghitelesebb megnyilvánulása a mese.

A mese szinte közvetlen menekülés a valóság szorításából, olyan kalandok és csodák segítségével, amilyennel csak lehet. Ki nem érezte már, hogy a való élet sárkányai, gonosz boszorkányai és sötét hatalmai elől nem is mentheti meg más, mint a mesék csodatevő tündérei, varázsos erejű állatai?

A magyar népmesék, parasztságunknak ezek a tiszta költészetbe öltöztetett vallomásai és vágyakozásai a magasabb, a szabad és tiszta élet után nemcsak szórakoztatnak. Más is van a Tündérszép Ilona történetében, az angyalbárányok csodálatos útjában, a székely góbé huncut hazudozásaiban. A magyar nép igen nagy távolságból, igen nagy szenvedések árán jutott el a mai hazájába. A magyar népmese a hihetetlen kalandokban, sárkányokkal való küzdelmekben, az ördög kijátszásában megőrizte a maga tündéries nyelvén a magyar lélek legrégibb emlékeit; azt a világképet, amely még az őshaza magyarjainak lelkében élt. A fejlődés lassan leszoktatott bennünket arról, hogy higgyünk a csodákkal való találkozásban; a mese megőrizte a régi magyarok hitét a csodák világában. Ezért a népmesekönyv történelemkönyv is: megismertet bennünket azzal a régi s elmúlt világgal, mely őseinknek volt kedves.

A magyar parasztság sorsa küzdelmekkel, megaláztatásokkal volt terhes, élete nehéz és kemény élet volt. A mesehős életét eleinte ugyancsak beárnyékolják a keserves és kilátástalan küzdelmek; azt kell hinnünk, hogy a kis kanász sohasem tudja legyőzni a szörnyű tizenkét fejű sárkányt. S íme mégis, ahogy mondtuk, az igazság s a tiszta bátorság győzedelmeskedik, s a legkisebb fiú, a család és a nemzet, az emberiség legmellőzöttebb fia, aggódó szívünk ujjongására levágja a sárkány mind a tizenkét fejét. Ez az ujjongó győzelem, amely felé a mesehős tör: ez a parasztság, ez mindenütt az elnyomottak bizodalma. Ezzel a reménnyel viselik sorsuk terhét.

 

 

Gulliver, mikor megtért bámulatos utazásaiból, tüzetesen leírta, milyenek a szokások és a törvények a törpék országában, az óriások országában, és ott, ahol a lovak uralkodnak. Ha elvetődött volna a mesék birodalmába, annak „írott és íratlan” törvényeiről éppolyan tüzetes beszámolót adhatott volna.

E törvények elseje, hogy jó tettért itt mindig jó jár. Aztán, hogy adott szavát mindenki megtartja. Továbbá, hogy minden téren az érdem számít. A királykisasszonyokat szinte szabályszerűen kiskondások veszik el. A rangkülönbség tehát csak látszólagos. A szerelmesek az első csók után sírig hűségesek egymáshoz. A haldokló végrendeletét, a halálraítélt végső akaratát minden körülmények között teljesíteni kell. A vándorlót be kell fogadni, az éhezőt meg kell vendégelni, a tévelygőnek meg kell mutatni a helyes utat.

E törvények és szokások megsértői keményen bűnhődnek. Általában meghökkentően sok a szigorú rendelkezés. A bűnös sorsa nem a szabadságvesztés, hanem vagy halál vagy kegyelem.

Az élettel általában mindenki könnyen dobálódzik, függetlenül attól, hogy a saját életéről vagy a máséról van-e szó. A vendégjog megsértőinek éppúgy végük, akár azoknak, akik valami hősi vállalkozásban kudarcot szenvednek.

A hős legfőbb kötelessége s egyben ismertetőjele a tökéletes lovagiasság. Nemcsak a gyermeket, a nőt, az aggastyánt, a beteget s a bajba jutottat kell azon nyomban megsegítenie. Ellenfelével, még aljas ellenfelével sem lehet lovagiatlan. Az egyik magyar mesehős veszélyes útján talpig fölfegyverzett, de épp alvó vitézre bukkan. Épp azért nem öli meg, mert alszik. Alvót megölni gyávaság. Etnográfiai adat, hogy északon maradt finn-ágú rokonainknak, a voguloknak vallásuk tiltja az alvó medve megtámadását. Alvó vadat különben vadászat során népünk ma sem öl meg, előbb fölriasztja. A néprajztudomány ezek alapján az előbbi mesemotívumot jellegzetesen magyarnak tartja, s abból népünk egy-két ősi alaptulajdonságára következtet. Alátámasztva azzal is, hogy ugyanez a motívum más nép meséiben nem ilyen élesen rajzolódik ki.

Népmesekincsünk állagának legfontosabb karátmérője mégis az, hogy véletlenül sincs olyan mesénk, amelyből hiányoznék az erkölcsi ítélet: a jó megjutalmazása, a bűnös megbűnhődése. Legszörnyűbb végre a hamisság jut; ezt minden pöre végén nemcsak elégetik, hanem biztonság kedvéért még a hamuját is szélbe szórják. A jók ellenben a próbáltatások végén először is egy alaposat esznek, attól fogva pedig egyhuzamban boldogan élnek, pontosan addig, amíg meg nem halnak.

Egy ilyen törvényű országot sokban irigyelni lehet. Kár, hogy nem tudunk még Gulliverként sem odautazni, s a dolgot a helyszínen megtapasztalni. Vagy tán nem is olyan végzetes kár. Mert hisz ezeknek a különös törvényeknek és vigasztaló szokásoknak úgy-ahogy mégis hírét vettük. Ismerjük hát, megszívlelhetjük őket. Sőt befogadhatjuk őket nemcsak a szívünkbe, hanem okkal-móddal akár írott joggyűjteményeinkbe is.