Fini*
– Tzara?! Vége.
Vége.
„Il est fini.”
Fini!
A franciák olyan szenvedélyesen, már-már érzékien, számunkra olyan megtévesztően ejtik az i-t, legkevésbé elsajátítható hangzójukat, hogy első hallásra – a csupa vita-zsivogás műteremben – (Dariáéban) azt véltem érteni, hogy Tzarának, mint költőnek van vége. De Bourdet-né arcán úgy megült a sajnálkozás, hogy nem lehetett kétségem; ez a fini! Tzarának nem a tehetségére értődött.
– Nem zavarja a látogatás?
– Ha egyszer már megígérte neki, okvetlenül menjen el hozzá. Öngyötrően gyanakvó lett.
Egyedül keresem föl, úgy döntöttünk. Ha nagyon hiányolja F-t – aki a tihanyi napok óta akkor is találkozott vele, ha én nem jöttem ki –, legfeljebb még egyszer meglátogatjuk majd a hazautazás előtt, a búcsúzás ürügyén.
Fölhívtam hát újra, ahogy a múlt héten megállapodtunk. A hangja most is halk volt, de a hangvétel még a régi lendületű.
– Akkor azonnal! Megismeri a házat?
– Hogyne. Rue de Grenelle négy.
– Micsoda rue de Grenelle? Kije lakik magának a rue de Grenelle-ben?!
Mi magunk lakunk a rue de Grenelle-ben.
– Bocsánat. Rue de Lille!
– És nem négy, hanem öt!
– Tíz perc múlva ott vagyok.
– Nézzen be a házmesterhez. Ha a lány elmegy, oda adja be a kulcsot. Kérje el, jöjjön be a lakásba, egyenest végig a szobákon, a legutolsóban vagyok, egy ideig még helyhez szögezve.
– Nem zavarom?
– Napról napra jobban vagyok! Épp csak még járnom bajos.
Nagy ablakú, tágas, fagyos előszoba. Falán az afrikai művészeti remek: a hatalmas fakanál, most ébredek rá, itt lógott tizenöt év óta a koponyám belső falán is, csak homályban. Egyszerre minden ismerős lett. A lakás kisebb méretű néprajzi múzeum. Befűtés előtt. Egy, kettő, három, négy: a terjedelmes, egy vonalban sorakozó jégverem-hideg szobák mindegyikében szerecsen szobrok, óceáni fétisek. Műkinccsé európaizálódott nyasszaföldi csöbrök, sajtárok, tegezek. Hogy didereghetnek. Köztük Picasso, Miro, Braque, Ernst publikációból is ismert kép vagyontárgyai. Az egyik sarokból mintha egy guggoló faszobor lépett volna elő. Az volt a lány: pici, fekete, jó középkorú. Átadtam neki a kulcsot, megmondva, hogyan jöttem be. Semmit sem értett. Spanyol volt.
– És Tzara úr?
Mutatta, hogy tovább a következő szobában. S arcán az a fölényes mosoly, mint amikor közelben levő gyerekekről beszélünk.
Az ágyban fehérnemű világolt, oda néztem hát. Észre se vettem (az első pillanatban persze), hogy Tzara közvetlenül mellettem szemben a fallal (mert egy falnak támasztott asztalnál) ül. Itt is állt ugyanis egy szék, embermagasságig fölrakott könyvoszlop alatt, s ez eltakarta.
Háziköntösben, plédbe csavarva egy igazán hiteles reneszánsz asztalka előtt kuporgott, magas támlájú reneszánsz székben. Megsoványodott; fekete szeme ettől még nagyobb lett. Izzó szem, váll közé húzott hófehér sovány fej egy trónszerű székben: soha élesebben nem merült elém Tizian remeke, III. Pál pápáról. Emberi szívósságot soha nem festettek bele aggastyánba annyit, mint azon a képen. Szívósságot? Szilajságot szinte.
„Hogy van?” „Hogy van?”
Most erre is van válasz.
– A hátgerinc jött divatba! Mostanában mindenki attól szenved, a mi életkorunkban. „De vége, vége!” (Éppoly természetesen, csak már ez is szilajon, akár Mme Bourdet ajkairól.) A rengeteg orvosság azonban a gyomromat az alapjaiból kiforgatta. Már csak az a baj. Meg hogy elszoktam a járástól! Öt hónapig feküdtem egyfolytában. De látja, már itt ülök! Benn újra az életben.
Ez az asztalka is iratrendezőkkel, papírkötegekkel volt tele. Alatta villanyhősugárzó.
– Dolgozik, látom.
– Mint mindig.
– Versek.
– Versek is! De itt az új könyv Rabelais-ről. Nem akarok fölkelni, hogy a többi csomót is idehozzam. A cipekedés még nehezen megy. Az ad szárnyakat.
A mellettünk, illetve csaknem köztünk tornyosodó könyvoszlop felé bökte az állát. A könyvek tetején egy halom – szemre fölbontatlan – levél.
– A napi posta.
– Nem, nem. Azok ott!
A könyvek java itt kötés nélküli volt, sőt fölvágatlan.
– A napi irodalom.
– Ugyan, mon cher! Az a kettő ott! Az a szárnyam!
A könyvoszlop két oldalán egy-egy finom művű, oly vékony, hogy szinte már divatos alumínium mankó állt, abból a fajtából, amely nem a hónalj alá, hanem a könyök s az alsókar alá szorul.
Megszólalt a telefon. Olyan ügyesen volt elhelyezve valahol az asztal alján, hogy puszta kar-leengedéssel föl lehetett emelni a kagylót.
A csontig lesoványodott arc: a szép száj és szép szem megmeredt. Aztán a sárgásbarna arcbőr, amely a szemgödörben zöldesnek tetszett, helyenként pirulni kezdett. Váratlan érdességgel csattant föl a hang.
– De nem, de nem, de nem jó! Késő! A maga ügyetlen embere sose ér ide azzal a borítékkal! De nem! Hat órakor már nincs itt a bejárónő. No jó! Magyarázza el neki! Ha a házmester nincs a helyén, a kulcs az ajtó előtt a lábtörlő alatt, éppen a közepén. Jöjjön csak bátran egyenest végig a szobákon, kopogtatás nélkül. Az ajtók csak csukva vannak, nem zárva! Mert csak az utolsó szobát fűtjük.
Pihegve tette le a kagylót. Pillantása gyűlölködővé vált, annyira, hogy egy sugár még nekem is jutott belőle. De mosolya – a rézmetsző legvékonyabb tűjével rajzolva a barna pergamenre – máris bocsánatot kért.
– És maguknál? Arrafelé?
Az udvarias mosoly a szép emlékek táplálta mosolyra szélesült. Azok a napok Tihanyban, 1956 szeptemberében! Azok az őszi színek.
Hirtelen abba kezdett bele, s azt mondta el igen részletesen, milyen tudatnivalókkal érkezett ő vissza annak idején tőlünk ide. Miért nem akarta azt szó szerint a Lettres Françaises-ban Aragon közölni; miért lett az országos szenzáció végül a Monde első oldalán!
Mindebből azonban én alig értettem egy szót is. Hangja egyre halkabb lett. Olyan mértékben szinte, ahogy indulata emelkedett. De ezt hovatovább csak a rézmetsző-finom vonalak gyorsírása fejezte ki a száraz s mégis gumiként mozgékony arcbőrön, a száj körül s aztán még elevenebben a homlokon.
De egyszerre fölerősödött a suttogás.
– És Lukács?! Mit csinál most a maguk Lukácsa?!
Csak jót voltam mondandó róla, Lukácsról; épp ezért kezdtem a rosszal, a rossz hírekkel. Felesége, Európa egyik legkitűnőbb asszonya, a legkülönb társ, akit férfi magának egy életre kívánhat, meghalt, váratlanul, unokája tragikusan.
– Nagyon haragszom rá!
– ?
Szememben küldtem egy kérdőjelet.
– Megállni Goethénél! minden irodalmi példát a németektől venni! No nem, ezt mégsem! Mintha Goethe után sehol egyetlen költő sem született volna.
– Németországban végezte az iskoláit.
– Megállni Danténál. Egy tekintetet sem vetni azokra a korokra, amikor mégiscsak: … én vagyok a Dante! ma mi vagyunk a Goethék. Már aki őhozzá akarta mérni magát. Mert én nem. Ki az a Goethe! Nem szeretem Goethét!
– Túlságosan én sem. Valamit mégis csinált.
– Heine a költő. Az zseni volt. Az egyetlen a németek közt.
– Meg tán a romantikusok.
– De a zseni Heine volt. Heine, mon ami. Heine!
– Különös, hogy éppen maga mondja.
– Épp azért mondom hangosan!
A szívszorító volt, hogy ezt a harsogásnak indított mondatot is suttogva ejtette ki. Jóformán a szája – a papírvékony ajkak – mozgásából olvastam le.
Aztán éppoly szenvedélyesen s éppoly suttogóan újra a Magyarországról való visszatérésének következményeit mondta el. Hosszú interjút adott a Magyar Távirati Iroda párizsi kirendeltségének. Aragon azért nem közölte a Lettres Françaises-ban, mert a helyzetről festett sötét képet ugyan elfogadta volna, de a tanulságot túl szigorúnak találta. Az interjú így a Monde-ban jelent meg, az első oldalon! Egy hét múlva pedig az ország csaknem valamennyi újságjában, óriási kommentárokkal. Közben Magyarországon megszólaltak a fegyverek.
Elővette kis dohányosszelencéjét. Ugyanazt talán, melyet negyven évvel ezelőtt láttam kis keze ügyes ujjai között. Cigarettát sodort, éppoly gyorsan, hibátlanul, de most is csak felet, mint negyven év óta mindenkor.
A szelencével hirtelenül, de azon mód máris türelmetlenül kopogni kezdett az asztalon.
Bejött a kis spanyol asszony. Nem gyorsabb lépése, hanem csak egy mosolya, egy lassú mosolya volt a kopogásra.
Ilyenformán beszélt franciául.
– Lemenni, venni enni? Mennyi?
Karján kosár, vállán parasztkendő.
Párizsban már két helyen is ütköztünk spanyol cselédlányba, takarítóasszonyba. Franciaországban évtizedek óta nincs háztartási alkalmazott. Vagy csak heti tízezrekért akadt, ha akadt! A spanyol kormány egyszerre megnyitotta a határokat, olyan boldog cselédállapotokat teremtve, amiről a századforduló polgárasszonyai álmodoztak.
A rokonszenves, szomorú, fekete asszonyka kezében agyonfogdosott füzetkét vagy összehajtogatott papírlapot tartott. Letette az asztalra. Nyilvánvalóan a vásárlandók beleírása végett.
Megindult a magyarázkodás – au petit nègre, vagyis mintha igazán őserdőben folyt volna –, hogy mi legyen ebédre. Örömmel hallottam akaratlanul is, hogy nem kellett diétásan főzni; jobbulásra következtettem ebből magam is. Az étrendben, amit összeállítottak gigot volt, birkaszelet a fő étel. Hozzá még négy-ötféle vásárlandó.
Már csak be kellett írni. Tzara maga elé húzta a füzetet vagy lapot. Ekkor eszmélt rá, hogy kezében nem ceruza van, nem azzal kopogott az imént.
Egy pillanat alatt elborította a harag; kitűnően váltó agya egy pillanat alatt visszasietett arra, miért is történt az előbbi ingerült kopogtatás.
– Hamutartót kértem! Takarítsa el nekem innen ezt – mondta, félrelökve a papirost.
Az asszonyka elvette a papirost, kiment, hamutálcával tért vissza. Megadó mosollyal tette a költő elé.
– Nem ez szokott itt állni!
Egy reneszánszkori patikai mozsártörőnek volt ott a helye. A törőjével el lehetett nyomni a füstölgő cigarettacsutkát, s ugyanakkor kongatásra is igen alkalmas volt.
– Elmehetek? – kérdezte a kis asszony türelmes, de ugyanakkor – amikor felém is vetett egy pillantást – szinte cinkos mosollyal.
Tzara leszegte fejét. De szép homlokára annyi ránc gyűlt, hogy azt kellett képzelnem, arcának görcsbe rándulását rejti azzal a főhajtással. Nem szólt. Csak jobb kezének könyökből végzett vad mozdulata fejezte ki akaratát, egy zsarnok türelmetlen parancsolhatnékjával, hogy menjen már, menjen!
Csak most riadtam rá egész teljességében, micsoda istentelen gyötrődés szemtanúja vagyok. Hisz itt egy Szent Sebestyén van előttem, kikötve, szünetlen nyilaztatás alatt; csak belül kapja a nyilait; a fájdalom tán még ma sem ismert idegdúcaiba.
Az asszony kiment. Csönd következett. A fej fölemelkedett a mellről. A meggyötört arc kisimult. Az elnézésnek, a megbocsátásnak azt a fajta mosolyát derengette, amelyet valami nagy fájdalom megszüntének pillanatában nők és gyermekek arcán látni; az ártatlanság Aljósa-szerű mosolyát.
Mit kérdezhettem volna, hogy megtörjem a csöndet? Ezt kérdeztem:
– Jelentet meg valami újat?
– Egyiket a másik után! Épp most. Kiadták újra a Sept manifestes dadá-t. Nem akarok megfordulni, itt a hátam mögött a szekrény és a fal között vannak példányok, hozza ide a legfölsőt.
Mire odaértem, szeme megint dühöt szikráztatott:
– Hol a tollam?
Meglelte, épp mikor már kopogtatni akart.
Egyszerre elöntött, egész teljességében az is, hogy mennyire szerettem, becsültem ezt az embert, mióta csak ismerem, pontosan negyven éve. Olyanféleképp, ahogy egy város iránt való szeretetünk igazán akkor kezd fokozódni, amikor a vonatablakból visszatekintve szemléljük, most még nagyobb rokonszenvet éreztem iránta.
Vigasztalni szerettem volna, lecsillapítani. Én bízom az orvosszerekben, de nemigen szedem őket. Ezért aztán rendszerint tele vagyok tartalékkal belőlük. Dicsérni kezdtem a magyar idegnyugtatókat; szívesen adok, ha csak kísérletül is.
– Hol van?
Kiderült, hogy otthon van, illetve a feleségem kézitarsolyában. Így tudta meg, hogy nem egyedül vagyok itt, hanem asszonnyal, gyerekkel.
– Hozza el őket is, jöjjön el újra!
Hirtelen keresgélni kezdett az aznapi postájában, izgatottan, egyre izgatottabban. Végre előhúzta, de akkor már remegő ujjakkal, ingerülten, ami után kutatott. Aranyszegélyű, nagy fehér díszkártyát nyújtott át.
– Okvetlenül menessze el ide a lányát. Én küldöm. A legérdekesebb – a „legjobb” – társaság lesz ott. „Irodalom”!
A Nemzetközi Könyvtár másnap megnyíló nagy Diderot kiállítás meghívója volt.
Utólag könnyen össze lehetett kötni a gondolatelemeket, amelyek során arca ismét mosolygós lett, egyre mosolygósabb; amely gondolatsor végén a mosolygó ajkak még hahotára is fakadtak. Csaknem teljes épségében zengetve, azt az annyiszor leírt, hogy szinte már irodalomtörténetbe tartozó okos, éles, fölényes, győztes hahotát. Aztán elém tolta a tollat.
– Írja ide annak a falunak a nevét! Meg akarom tartani. „Az emlékirataimnak!”
S ismét nevetett s most már én is vele. Amire emlékeztünk, közös életünk egyik legképtelenebb jelenete volt, a dadaista sors rendezésében.
Falut is akart látni, eleven parasztokat is, amikor Magyarországon járt. Természetesen nem a zsúfolt programrendezés keretében, hanem véletlenszerűen, a baráti szálak révén. Ennek semmi akadálya nem volt. A füredi „Arany Csillag” előtt napszámra ott rostokolt a rendelkezésére adott gépkocsi. Mi meg esztendők óta már valami öreg paraszt-almáriumot akartunk szerezni a tihanyi szobába, s éppen kaptunk Liptákéktól egy címet, azaz esetleges lelőhelyet – hol is?
Eszembe jutott a csöpp bakonyi falu neve. Már írtam is az elém tett papírlapra:
Nemespécsely.
Kánikulaian meleg délelőtt mentünk át a dombok közt. Sehol egy lélek. Éppily üres a nekem is ismeretlen, példásan tiszta falu. A gyalogjárón, sőt a kocsijárón is ott a friss söprés vesszőnyoma, de sehol egy gyerek se, hogy eligazítson.
Vasárnap volt ugyanis és mindenki a templomban. Egy megzörgetett ablakon át tudtuk meg, hol az a „nagyon öreg ház, ahol öreg holmit találni”.
Öreg volt nagyon az asszony is, akire az alacsony konyhában rányitottunk. Tessékelt bennünket tovább a szobába az almáriumhoz s a férjéhez. Bocsátottuk mi meg magunk előtt a nevezetes külföldit.
Belépett, köszönt, udvarias érdeklődéssel kezdett szemlélődni. Most járt először magyar parasztházban. Mosolyogva bólingatott.
De én hátrahőköltem. Akiket nem származás, hanem erkölcsi fölfogás avat be a szegénység életébe, azok állják annak legmélyebb poklait; feleségem ilyen; de itt még ő is kapott egy belső ütést.
Soha Magyarországon ilyen helyen én nem jártam; Flóra sem. Ebben a szobában emberek állatokkal laktak egy födél alatt, egy levegőben, mondhatni, egy almon. Azaz, inkább az állatnak megfelelően, mintsem az embernek. Kacsa- és malacürülék bűze vegyült. A sarokban két gida szorongott. A bútorok – a hajdani szép almárium – oldalán is – végigfolyt tyúktrágya fehér csíkjai.
Nem tudtuk azonnal kikormányozni Tzarát. Neki ez folklór volt. Egyre bólingatott a feje forgatása közben. Ahogy egy afrikai sárkunyhóban viselkedett volna.
– Az egyetlen cáfolat az lehetne – mondtam neki az udvaron –, ha ettől a háztól fogva most egyetlen ház kihagyása nélkül legalább tizenötezren végigvezetném. Hogy elhiggye, ezen kívül sincs még egy ilyen az országban.
Elhitte. Ismertük hozzá elegendően egymást.
De a valószínűtlenségi számolásnak ezt a mestereredményét csak otthon, a kései ebéd közben tettük a helyére. Végül is nem mindennapi nevetéssel tetézve.
– De hogy épp a maga jelenlétében produkáljon nekem ilyet a világ.
– Mert azt nekem produkálta. Engem mindig ilyenben részeltet a világ – tette hozzá egy hahotával.
Mi szükség volt ide idézni – különlegességénél fogva – ezt az őszi, de az őszben is oly vad meleg, Szahara-szerű delet abban a néptelen vasárnapban?
Nem akarta elengedni. Mosolyával, jókedvű fejcsóválásával szinte gyerekesen ragaszkodott hozzá; újra s újra kibuggyant ajkán, ami abból a jellegzetes kacajból még kibuggyanhatott.
Aztán egyszerre ismét Rabelais-ra tért vissza. Fölfedezte egy eddig ismeretlen művét. Annak a bonyolult anagramma rendszernek a továbbfejlesztésével fedezte föl, amellyel Villon néhány versének új értelmet adott.
– Aragon kitűnő sorokkal vezette be a cikkemet erről! A Lettres Françaises épp ezredik számában. Mindenkitől valami ünnepit kértek, tőlem ez volt a legünnepibb. Várjon csak.
Elmagyarázta, hogy a második vagy a harmadik szobában visszamenet balra a kandalló s az ajtó közti könyvoszlop tetején találok egy példányt abból a Lettres Françaises-ből. Hozzam ide, megmutatja, mi abban a cikkben a lényeg; mert nekem adja.
Tíz-tizenöt példányban is ott volt szépen elrendezve a Lettres Françaises-nek az a lapja a cikkel.
Mire visszatértem, aludt.
De nyomban fölnyitotta a szemét. Anélkül hogy fölismert volna; mintha föl sem ébredt volna. Gyanakodva, ingerülten nézett. Aztán elmosolyodott, fáradtan, lemondóan.
Búcsúzni akartam. Leültetett, szóra unszolt. De közben újra elaludt, keze a kezemen.
Aztán ismét végigmentem a sark-hideg szobákon, gondosan becsukva sorra mind az ajtót. A házmester nem volt otthon, a kulcsot a nagy, szép darab lábtörlő alá csúsztattam, gondosan a közepén.
A rue de Lille hosszú, az elejétől egy lépés a Saint Germain templom tér, a Deux Magots, a Flôre. A házból kilépve csupa olyan helyen jártam, ahol együtt is jártunk, ültünk, poharat koccintottunk, gondolatot cseréltünk. Ebben a házban is lakott, abban is. Fölidéztem ismét, hány lakásában is megfordultam, kezdve a rue Campagne Première-i olcsó kis szállodától az Avenue Junot-i maga építette villáig. Ez abba a hitbe ringatott, hogy a hosszú sor még folytatódni fog, még újabb s újabb lakásokban is látom.
A karácsonyestet Rousselot-ék házában töltöttük, Étang-la-Ville-ben, a volt királyi vadaskertben fekvő falucskában, Saint-Germain mellett. A nők már ebéd után kimentek, de mi férfiak, G. és L. meg én késve érkeztünk, mert L.-t mégsem a Gare du Nord-tól egyenest vittük magunkkal, hanem elkormányozva előbb a szállodájába. A franciák nem karácsonykor ajándékozzák meg egymást (hanem újévkor), de Rousselot-né értesülvén már a magyar szokásról, nem feledkezett meg egy-egy kedves meglepetésről; az ünnepi asztal szalvétái alá rejtette külön-külön mindenkinek.
– Tzara agonizál – fordult hozzám Jean, épp mikor kibontottam az asztalkendőből a nekem szánt meglepetést.
Az ünnep másnapjára megint csak Étang-la-Ville-be mentünk, jó hangulatban, mert Dallosék miniatür-autóbuszán, amin a márványt meg az öntvényt szállítják. Nem Rousselot-ékhoz mentünk ezúttal, hanem Dallosék maguk építette, illetve egy vén parasztházból ötletesen átalakított műteremházába. De vacsora után Rousselot-ék is átjöttek, a szokásos vidám zajjal; erre most külön ok is volt. Dallosné angol, de házassági boldogságában rögtön magyarul kezdett tanulni. Most anyajelölt mivoltjában, dupla szorgalommal csinálja. Rousselot-ék lánya meg a három balatoni nyár következményeként most az érettségi után a Keleti Nyelvek Fakultásán a magyarra iratkozott be. A két fiatal nő – egy angol s egy francia a versailles-i királyi vadaskertek közepén! – magyarul üdvözölte egymást, majd együtt Ikát, azzal a tréfás ceremóniával, amelyet ilyen hely és helyzet szinte megkíván; azzal az amateur-színjátszással, amely eleve bizonyosra veheti a nézők tetszését. Nem is maradt el. Ennek elültét várva közölte Jean a hírt, amit nyilván számomra már hazulról eljövet tartogatott.
– Tzara meghalt. Most mondta be a rádió.
Magam se vártam, hogy ennyire beledöbbenek. Hogy ne kelljen szólnom, de azért ez feltűnő se legyen, karon fogtam Jeant, s két távolabbi karosszékhez vezettem. Némán leültettem, melléje ültem, fejmozdulattal jelezve, hogy mondja, amit még tud.
A montparnasse-i temetőben temetik.
A temetésre nem akartam elmenni; az ilyen hírességek temetése – van emlékem rá – inkább valamiféle vernissage, mint végtisztességadás. Épp abban az időben indult L. vonata is; őt akartam kikísérni.
Aztán L.-lel mégis az állomás helyett a szállodájában ölelkeztünk össze. Én meg nekiindultam a délelőtti éles szélben végig a Raspailon a Rotonde, a Dôme irányába. Erre aztán minden négyszögölön – csak oda kell nézni – hajdani órák fakadnak virágba a múlt talajából. Gondoltam, beülök a Rotonde-ba, ott gyászolom meg egy pohár viszki társaságában, annál az ablaknál, ahol néhányszor találkozónk volt s ahova, ahogy illett, mindig én érkeztem meg elsőnek. Nem szoktam délelőtt inni, de most a poháralj fölé egy második s egy harmadik is került. Valahonnan széttárult bennem a hajdan-várakozás feszültségének pontos mása; már-már az ablakon is kitekintettem, a rue Campagne Première irányába.
Aztán ahogy a várakozó végül maga megindul az elé, akivel találkozója van, kimentem, megindultam, a temető felé. Mindössze egy metrómegállónyira van.
Amíg tetemünk nincs a földben, franciául kijár neki, harmadik személyben is, az „úr”! „Tzara úr elhantolása? Balra, aztán az első mellékutca” – mondta a kapuban a gyászdiplomata.
Itt még hidegebb volt, élesebb szél. Az úton előttem Dobzynski ballagott, Marcenac. A várakozók kis csoportjából Chaulot jött elém.
Nem voltak sokan. Az egyik gyalogjárón is elfértek némileg elnyúlva s így szabadon hagyva az úttestet. A másik járdán feküdt egymagában egy hangszertokszerű barna kis koporsó, csak úgy odatéve a szorosan sorakozó századvégi kriptácskák elé. Sír nem volt, sírásó sem, senki.
A gyászhuszárok itt valóban diplomata-utánzatok, nemcsak a fehér harisnyájuk, fekete frakkjuk következtében. Hangjukkal, lépésükkel is.
Sok-sok várakozás után végre itt is föltűnt belőlük négy. Egy óriási gyászgépkocsi előtt lépdeltek. Azon hozták a koszorúkat.
Cassou-t láttam, Cassou-nét Dariával, Caillois-t, Claude Roy-t, Leiris-t, Duras-t. Senkit a régi harcostársak közül.
Megint hosszú várakozás; hó szállingózott. Ruháskosár-félében sárga és lila nárciszköteget hoztak, kibontották. Megindult végre a hagyományos francia szertartás: az egyik gyászdiplomata sorakozásra szólította föl a megjelenteket, egy másik mindenőnk kezébe egy-egy virágszálat adott. Ezt szokás itt a sírba ejteni. De sír nem volt. Földhányás, sírásó sem.
Most láttam, mi helyettesíti itt a sírt. Az emlékművek közt alig embermagasságban vas félív emelkedett két vasdúcon. Rajta, olyan betűkkel, mint a cégtáblák:
Cavau provisoire avec ascenseur Labaite.
Vagyis ideiglenes pince, fölvonóval. Ide tettük le a virágokat. Itt adtuk le a részvét kézfogásait. Ezt hárman fogadták, annyi volt az egész család: egy esőkabátos fiatalember láthatóan a feleségével – nyilván Tzara fia és menye – és a kis spanyol nő. A házaspár megviselten biccengetett, fáradt ajkkal mormolta a köszönetet, a kis spanyol nő el-elsírta magát, már az ismerősök láttán.
Ezt már a túlsó járdáról néztem. Ott is várakoztunk még jó ideig. Se pap, se szónok, egy hang búcsúztató sem. A megjelentek nagy része öreg volt, Tzara kortársai. Hatvanhét évet élt. A szokatlan délelőtti, szabad ég alatti világításban hamuszürke volt a férfiak arca, s még szürkébb, kifestetlenül, a nőké. Mintha már mi föld fölött állók sem e világiak volnánk. Kilépett az út közepére az egyik gyászalkalmazott, s emelt, tanult, szép hangon ezt jelentette:
La cérémonie est terminée.
Előzően egy pillanatig egyik társával a koszorúk körül foglalatoskodott. Kerestem a koporsót, de már nem láttam. Zajtalanul elnyelte a lift.
Semmi nyoma nem maradt, hogy itt valaki a föld alá került. A cégtábla alatt üres volt a hely. A koszorúkat arrébb rakták.
A kis csoport tétován – amőbaszerű mozgással – a túlsó szélén nyúlani, oszlani kezdett.
De a ceremónia mintha mégse ért volna véget. Valaki mégis búcsúztatófélére készült.
Tésztaarcú, testes férfi lépett az út közepére, olyan hófehér télikabátban, ami tán nőkön is föltűnő. Átmenet nélkül, fölemelt hangon, kiáltva kezdett szólni.
Senki sem állt meg. Az egész amőbatest, mintegy e hangütésre, a kijárat felé kezdett húzódni.
A beszédet alig értettem a kiejtés miatt. Aragon neve gyűlöletesen rezgett benne, Paszternaké pátosszal. „Ki ez?” Chaulot ismerte. Isidore Isou volt, a lettre-izmus föltalálója, egy ifjabb nemzedék számára persze, mert hisz a pusztán betűkből, illetve hangzókból álló vers már harminc, ötven és ötszáz éve is föl-föl volt találva.
Gyanúm támadt, hogy ez a beszéd voltaképpen nem itt szándékozott visszhangot kelteni; hanem az úgynevezett irodalomtörténetben. A közönség is ilyenformán fogadta. Most már láthatóan megindult, hátat fordítva a szónoknak.
De az nyomon követett bennünket; azaz a többieket, mert mi Chaulot-val az útszélre léptünk, hogy ne közvetlen hátunkba kapjuk a szavakat, lévén, egy kicsit elszakadva, a csoportban az utolsók.
A ceremóniamester intésére a szónok abbahagyta, illetve társának adta át a szót. Ez karcsú, magas, jó kiállású férfi volt.
Egy nyomtatott kis könyvből egy verset kezdett szavalni. A jelenlevők erre sem fordultak meg. A csoport most már egyenletesen folyt a kijárat felé.
A versmondó is jártában szavalt. Így ez olyan volt, mintha ők hárman hangjukkal terelgették volna kifelé – holmi juhászkutyák módjára – a gyászolókat.
Végre is az egyik fehér harisnyás alkalmazott a szavalókhoz lépett, s egy kemény „Uram” után most már személyesen hozzá fordulva közölte vele, hogy a tisztességtevés befejeződött. Az – egy gesztussal szinte az idézőjelet is kifejezve – „engedett az erőszaknak”.
Némán lépdeltünk egy ideig Chaulot meg én. Aztán akaratlanul még szellemesek is lettünk.
– Un brin de scandale, au moins.
– Sur les fleurs – toldott szavamon, amitől az egész franciául – lefordíthatatlanul – afféle szójáték lett.
A kapuban még egy – most már elköszönő – kézfogás, akikkel fölismertük egymást. Közülük nem egy mindvégig jó barátja volt Tzarának, igazán közel állt hozzá. De ki áll közel ma is a költészetéhez akár ezek közül?
Tele voltam még gyászigénnyel, hogy így fejezzem ki magam, ahogy ismét egyedül lépdeltem. Nyilván az elmaradt méltatás, az ének, az olyan-amilyen ceremónia miatt. Volt még egy órám. Utam véletlenül Seghers egykori üzletháza előtt vezetett el. Itt jelent meg – a Poètes d’aujourd’ hui sorozatban a legjobb Tzara-versválogatás. Otthon megvan nekem is. De a következő könyvkereskedésben mégis megvettem, pusztán arra az egy órára, amit még ezek után is, épp ezek után, vele akartam tölteni. Visszamentem az előbbi helyemre, a Rotonde-ba. Rendeltem, kinyitottam a könyvet; mintha a találkozó mégis a régi lett volna.
Az irodalomtörténetben többet ért el, mint a költészetben – az ügyes könyv előszavából is ezt szűri ki, csalódottan, az olvasó. Eszméi hatása fölülmúlta verseiét. Az előszó írója sem mélyed el a költemények taglalásában. Részletesen ismerteti ellenben, hogy az egykori román diák hol, mikor, kikkel bizonyíthatóan ejtette ki, illetve írta le először a világhírűvé vált Dada szót.
Zürichben, a Café Terrasse-ban (és nem a Café Voltaire-ben) Hans Arp társaságában 1916. február 8-án délután hat órakor. A világirodalom újkori nagyfejezete ekkor nyílt meg tehát, kétségbevonhatatlanul az ő varázsszavára. Kereken húszéves volt. Jószerivel tehát rögtön meg is halhatott volna. Azok szemében mármint, akik újra s újra csak e tettét magyarázzák, lírája helyett. Élete helyett is.
Hogy ki is volt, arról ez a könyv sem beszél.
Romániából ment – már tökéletes francia tudással – Svájcba. De sem e tény előtt, mely puszta helyváltoztatás, sem utána semmi, hogy voltaképpen miként formálódhatott. No, itt egy fénykép. Kollégiumi egyenruhában, sapkában, illedelmes, szemüveges kamasz, zsakettos, keménykalapos nagyapja s apja mellett, kerek bádogasztal mögött, valami vendéglő udvarán: ennyi egyforma vasasztal és vasszék csak olyan helyen lehet. De aztán megint csak az írókhoz, illetve a mozgalmakhoz való viszonya: Bretonhoz, Aragonhoz, a szürrealizmushoz, a forradalomhoz. Nincs még költő, akinek a pályafutásában a szerep úgy elborította nemcsak a művet, hanem az arcot is.
Verseiért voltaképpen csak Cassou lelkesedett. Emlékszem a valóságos próza-ódára, amit a L’homme approximatifról közölt, annak „homéroszi képzuhatagáról” – a tűzről szólva – és harci menetéről. Leiris is rajongott, hogy úgy kitartott egy megkövesedett logika állandó, mondatonkénti robbantása mellett. A többiek – a fiatalabbak – ugyanezt a képromboló – költői képromboló – szívósságot, a meghökkentő szópárosítások zuhatagát „bádogtetőn kopogó jégverés”-nek mondták.
Legtöbbre ő is munkásságának költői részét tartotta. Mást alig írt. Egy regényt még, egy színdarabot. Még irodalom-alakító teóriáinak megfogalmazását is javarészt másokra hagyta.
Visszaszoríthatatlan vitatkozó volt, éles, félelmes agy, kimeríthetetlen érv- és adattár. Ezen a kegyetlen elmén jöttek át – megvallatva, kikutatva, holmi vesszőfutás vagy tűzpróba nyomaival – a versek. De mindig, így kell mondanom, a szívből. Érzelmi költő volt, illetve lett volna, ha nem szégyenli. Hadd fordítsam le ezúttal is egy versét, mintegy koszorú-megváltásul. Ezt 1923-ban írta, illetve tette közzé. Ebben az esztendőben érte el csúcspontját a dada, s fejeződött be egyben. Világszerte ebben az időben írták a mindenkori európai irodalom legbadarabb, legképtelenebb verseit, az ő hatása alatt. Költők azért rágták a tollat, vasszorgalommal azért javítgatták s írták át kéziratukat, hogy végre valami igazán érthetetlent alkossanak. Nézzük, mit írt ő:
| Megtérnek a halászok a vizek csillagaival |
| kenyeret nyújtanak az éhezőknek |
| nyakláncot a vakok nyakába |
| ezen az órán még akár a rézmetszeteken olyan borús az idő |
| a királyok kimennek a parkba |
| a szolgák a vadászkutyákat fürdetik |
| következésképpen ablak csukódj be |
| jöjj ki mint barackból a mag |
|
| puha pokrócot a szipogó szeretőknek istenem |
| rajzolj ki madarat nekik rajzolj egy új képet a holdra |
|
| – gyerünk fogjunk szentjánosbogarat |
| csináljunk korsót égetett agyagból |
| – gyerünk boldog ölelkezésre |
| a nyilvános kertekbe míg csak |
| és botrányt nem kiált a város |
| szurdal a széna a barmok bőgnek |
| aztán kicsinyük jut eszükbe |
|
|
Nem is olyan érthetetlen. Azaz, most, negyven év távolából, túlságosan is érthető. Vonala van – belső vonala persze – légköre. Megvan a kereksége is. Mindezt most látom. Hajdanában nem láttam. Mintha a közben eltelt óriási idődarab, azaz óriási átlátszó semmi, nem távolítaná, nem kisebbítené a dolgokat, hanem megnagyítaná, helyükre tenné. Nem minden verse áll előttem sem ilyen egységben. De bizonyosan érzem, hogy az idő nagyítója megmutatja majd bennük azt a rendet, amellyel korunkra ütöttek. Lesz föltámadás abból a műsírból is.