Bartók és a költők^*

A nagy alkotók előbb-utóbb kilépnek-kinőnek sajátos területükről, szakmájukból is. Az igazán nagy fizikusokról, nagy tudósokról eddig csaknem mindről kiderült, hogy embernek is példamutatóan nagyok voltak, s nemcsak szakmájuk értőihez, hanem az emberiség legegyszerűbb tagjához is volt közlendőjük, ha másképp nem, sorsukkal, útmutatásukkal. Pasteur és Semmelweis nemcsak az orvosoknak, Leonardo nemcsak a festőknek példakép. S ez azt a nem mindennapi vigaszt erősíti, hogy jó mű kitelhet ugyan rossz jellemből is, de nagy alkotó csak nagy lélek lehet.

Bartók Béla – hasonlóan nagy ikertársához, Kodály Zoltánhoz – már rég nem csupán a zeneértőké. Az egész nemzeté; nem véve ki a botfülűeket sem.

Mindkettejüknek kezdettől fogva több a híve, mint az értője; hogy így mondjuk, több a védője, mint az élvezője. Tisztelettel néztek rájuk azok is, akik csak a szívósságukat, a küzdelmüket követhették.

Törvényszerű, hogy a kortárs írók zöme – az igazán jó írók – idetartoztak. Nyilván a közös élmény következtében s nem azért, mert különösen muzikálisak voltak.

A klasszikus költőket az utókor rendszerint zeneeszközzel – lanttal, kobozzal – ábrázolja. A költők maguk szívesen nevezik, még korunkban is, tevékenységüket éneklésnek, alkotásaikat dalnak. Innen a hiedelem, hogy jártasak a muzsika birodalomban, s hogy hangszálaik kedvező állásúak.

Ez nincs így. Petőfi nem azért kényszerült otthagyni a színészetet, mert nem tudott játszani. Énekelni volt képtelen, holott a főleg daljátékokkal faluzó társulatokban legelőször is az kellett. Berzsenyinek – Beethoven kortársának – Bihari szerzeményein túl nem volt hallása. Hogy Babits a Himnuszt vagy a Szózatot énekli-e, azt csak a szöveg vallotta meg. Móricz Zsigmond elképzelhetetlen nótázás közben, azok számára, akik valaha hallották a hangját.

Bartókért azért lelkesültek, azért álltak harcsorba író kortársai, mert idegzetükkel a korból ugyanazt hallották ki, amit Bartók; mert a maga területén mindegyikük egy-egy Bartók volt; vagy kívánt lenni.

Akár a következő nemzedék – az én nemzedékem – tagjai. Majd az erre következőké. Majd – reméljük – minden jövendő magyar nemzedéké.

 

 

Nyilvánosságnak szánt első fényképe készítésekor a pályakezdő Bartók sújtásos fekete atillában állt a gép elé. Ez a – fiatalsága s nyíltsága folytán oly megható – „odaállás” diktálta neki ismert jelmondatát is, mely azért oly hiteles és oly szívbizsergető, mert Édesanyjának írván vetette papírra, hogy „minden téren, mindenkor és minden módon” a magyar nemzet és haza javát fogja szolgálni.

Amit ma mi „kollektív szellem”-nek, „közösségi szolgálat”-nak: szocialista magatartásnak mondunk, azt jelentette abban a korban, ebben a levélben nemzet és haza, még az eredendő értelme szerint e szavaknak. Emlékezzünk: ezekbe nálunk Kölcsey, Vörösmarty, Széchenyi, Petőfi töltött – máig romlatlan tartalmat.

Bartók – mint Kodály is – eleven közösség szolgálatát vállalta. Vagyis ott – azon a mostoha helyen is –, ahova a sors vetette; s olyan állhatatossággal, minden következmény vállalásával, aminek egy életen át tartó teljesítéséhez ahány rész tehetség, legalább annyi rész jellem is kell. Nemcsak „isteni szikra”, hanem prométheuszi tűrés. Félig érti csak Bartók „küldetését”, aki azt hiszi, azért fordult a néphez, hogy el- vagy átvegyen valamit, ha csak dalt is. Éppannyira fordult feléje azért, hogy adjon neki. Így tudott valóban azonosulni a néppel, azzal, melyet így a nemzetnek tekintett.

Egyike volt annak a négy-öt embernek, akik a századfordulón újra fogalmazták a nemzet jelentését, megtisztították s fölemelték a haza lejáratott nevét. Eszményt tudtak tűzni, elsősorban a közösségi önzetlenség eszméjét egy szólamok mérgezte ifjúság elé. Miért épp Bartók és Kodály szava hangzott legmesszebb és legtisztábban: legvilágosabban? Hisz nem is szóval fejezték ki magukat, hanem zenével, dallal, amelyben a „szöveg” hovatovább mellékes lett!

Talán épp azért, mert „más terület”-ről jöttek. Nem a „szavuk”-kal szóltak igazánból, hanem a magatartásukkal. S mintha mégis, még a zenében is ez volna a fontosabb; a jellem szava és szövege.

Bartókért lelkesülni nem zeneértői kiváltság volt. Azok közé a diákok közé tartoztam, akiket a vezető tanár már az évnyitó énekpróbán reménytelenül kiállít a karból. Mért lettem mégis, már fiatal fővel az ő munkásságának rajongója? Azt hiszem, már nem sokat kell magyaráznom.

Azok közé a növendék fölvilágosultak közé álltam, akiknek szájszöglete a hazafiság puszta kiejtése közben a gúny görcsét rándította. Ki oldta föl ezt a görcsöt? Hogyan nevelődtem rá, hogy épp ezt a szót igyekezzem ejteni leghibátlanabb értelemmel, legtisztább ajakkal?

Számomra ilyen értelemben is Mester ő. Kevés volna azt mondanom, hogy ő, a merész újító vezetett be a mai zenébe. Igaz, magyar dallamgyűjteményében a népdalok lelőhelyéül az én legszűkebb pátriám falunevei állnak, s így legbátrabb (leghívebb) „földolgozás”-ai gyermekkorom énekeit mondták vissza. Az élet és a föladat vállalásába volt vezető mesterem nekem is.

Elgondolkodtató, bár nem első eset, hogy írók – sőt pontosabban költők – közös harci szóul zenész nevét választják. A francia irodalom egyik korszakalakító folyóiratának neve Revue Wagnerienne volt. Törvényszerűnek érzem azt a közös vonást, amely azokat a magyar költőket összefűzi, akiket Bartók személye vers írására indított. A közösség iránti szomj és kötelességérzet vonása ez; s a közösség megtartó és megváltó erejében való hit, vagy legalább remény.