Világbéke – világirodalom^*

A világirodalom nem az egyes nemzetek irodalmának összessége – olvashatjuk Babits Irodalomtörténeté-ben. A népek civilizációja nem csak puszta keringés. Ennek a keringésnek semmivel sincs kevesebb többlete, mint annak, amely a vért forgatja bennünk. Élet tünete s szelleme.

Amikor Goethe megalkotta a világirodalom szót, az igazánból akkor az európai (illetve európai örökségű) népek irodalmának többletre törő együttese volt. A többi földrész szellemiségével maga a határt nem ismerő Goethe is mint érdekességgel ismerkedik meg, jóval túl szellemiségének kialakulásán, mely – ezekkel az ismeretgyarapodásokkal is jellegzetesen európai.

Nem is oly régen korunk jellemző új szava, a világbéke hasonlóképpen csak az európai – illetve európai örökségű – népek ügyének látszott. Szemünk előtt folyik mindkét fogalom hatalmas kibővülése, mintegy azonosulása önmagával. A világpolitikában a kínainak, Kelet legősibb civilizációjú népének, bajos tagadni, hogy súlyosabb a szava, mint mondjuk Nyugat legősibb civilizációjú népének, a görögnek. Mezítlábas – tegnap még rabszolga – népek „félelmes” irammal sietnek előre az emberiség útjának azon a szakaszán, ahol az állomásokat és dátumokat nem a csaták és szerződések, hanem a találmányok és ismeretszerzések jelzik. Ennek oka, hogy a különféle jelzőjű Lajosok, Fülöpök és Ivánok teljesítményét meg lehetett őrizni úgy-ahogy egy ország határain belül, de az Edisonokét, Blériot-két és Kochokét nem. A szellem nemcsak szárnyal, valóban, hanem még a telepátiát sem veti meg: Bolyai és Lobacsevszkij, ahogy épp ma olvasom, „egymásról semmit sem tudva”, kétezer kilométer távolságból egyszerre ütnek homlokukra, hogy miképp lépjék át Euklidészt – megnyitva az utat az atomhasításnak.

Ez a telepátia magyarul nem egyéb, mint a gondolatok egysége, országhatárok fölött való szabad keringése. Iskoláskönyvanyag, hogy a természettudományok nagy százada, a 16., mit köszönhet a reneszánsz világjáró szabad elméinek és elméleteinek, de tán még sikamlós novelláinak is. A tudományok világának egységét megelőzte az – összefoglalóul mondjuk – irodalom egységének világa.

Az egymással versenyt fölszálló űrrakéták a bizonyság, hogy a tudósok telepátiája ma is működik.

De nemcsak a Hold megjárásáért folyik a verseny. Szinte hetente hallani azokról a kísérleti robbanásokról, amelyek végcélja, hogy így mondhassam, miként lehetne legsikeresebben egy gombnyomással levegőbe röpíteni a megismerendő világűr egyik legjobban ismert bolygóját, a Földet. Mert hova vezetnek ezek a „kísérletezések”! Középiskolát végzett olvasóim közt, azt hiszem, kevés van, aki az első vegytanórák hatása alatt nem állított össze magának, ha csak egy-egy kémcsőből és pipettából is, egy saroknyi kis laboratóriumot a fásszínben vagy anyja konyhájában. Bonyhádon egy nyolcadikos egy ilyenben a tankönyv receptje nyomán igazi puskaport csinált, állítólag föl is robbant. Ha apokaliptikus képzeletjárású író volnék, a világ végét csak egy látomás szerint ábrázolnám. Bérkaszárnya negyedik emeleti személyzeti kis szobájában lombikjait töltögeti egy pelyhes állú diák. Mivel ügybuzgalma nagyobb, mint anyagismerete, valami egész rendkívüli sikerül neki. Amit János oly tüzetesen megjövendölt.

Mi a védekezés ezek ellen a „kísérletezések” ellen, amelyeknek hovatovább nem az az ismérvük, hogy milyen mérvűek. S az sem, hogy milyen gyakoriak vagy hogy folynak. Hanem pusztán a felelősség. A felelősség azonban nemzeteket nézve nem a lakosok számától függ. Ha Anglia és Franciaország is robbant, mért ne robbantson Olaszország is és végül a hatezer lakosú Andorra? Bizonyos, hogy ez valamiféle demokrácia volna, de ez esetben a pokol demokráciája.

Máshonnan kell védelmet szereznünk.

Lírikusra jellemző gondolat kerülget. S ha a fékevesztett anyaggal szemben a közvéleményhez mernénk fordulni? Ahogy láttuk: a tudományokat egy világszellem szabadította el. Hátha a fékezésnél is akadna tennivalója ennek a világszellemnek, amiben benne van a „világirodalom” is? Hogy volna ez lehetséges? Igaza van a körkérdésnek: a népeket megosztó bizalmatlanság kedvezőtlenül hat a világirodalomra. A szó, amelynél meg kell állni, a bizalmatlanság. A világirodalom ma is egységes, sőt valójában most terjed ki a világra. A vérkeringés, az életet jelentő csere körül van baj. A nyugaton és keleten élő íróknak egyaránt van átadnivaló élményük, már csak azért is, mert egymástól különböző világban élnek. Van átadnivaló gondolatuk is, az egész emberiség jövője számára. Az első sajnálatos valóság, hogy ezeket a messziről jött gondolatokat és élményeket alig fogadja kevesebb gyanú, mint azokat a középkori tallérokat, melyeket aranytartalmuk megállapítása végett a kalmárok, mint tudjuk, szájba vettek, majd megreszeltek, és körbe nyírtak, s végül teljesen tönkretettek; tartalmukat ugyan megállapították, de feladatukat megsemmisítették.

Örömmel köszöntöttem, hogy a magyar kiadók annyi színdarabot, novellát jelentettek meg azoktól a nyugati íróktól, akiket az igényesebb kritika ezzel foglal egybe: Kafka-iskola. Azért helyeslem megjelentetésüket, mert engem egészséges ellentmondásra ingereltek; keserveik híg injekciója töményebb bajok leküzdésére pezsdítették meg a vérem. Dürrenmatték a végek végét látják abban, hogy szülővárosuk porba omlik. Nekik ez minden kérdés megszűnését jelenti. Mi tudjuk, hogy az igazi, a hamleti kérdések csak akkor kezdődnek.

A kegyelet ismét kezembe adatta Camus legjobb könyvét, a Sziszifusz mítoszát. Ezzel a telibetaláló mondattal kezdődik: Komoly filozófiai kérdés csak egy van: az öngyilkosság. Mint Triolet cikkében olvasom, Camus állandóan a halál provokálásának a mezsgyéjén élt; de mégsem ebbe halt bele. Utolsó nagy munkája az volt, hogy vezető Mesterré emelje Martin du Gard-t, akinek vezető szelleme viszont egy legendára méltó Jaurès volt, aki viszont… kiket is követett? Akiket már – ismét – mindnyájan követhetünk, akik már maguk a világirodalom.

Azt hiszem, keletieknek, nyugatiaknak egyaránt van kérdezni- és felelnivalónk egymásnak. A megoldást mi is érezzük oly telepatikusan, ahogy a tudósok. Ezt a telepátiát tudatosítani, meggyorsítani, a szavak karátrendszerét helyreállítani, egyszóval a szellemi cserét tökéletessé tenni, szent meggyőződésem, hogy ez a háború elkerülésének a legbiztosabb útja.