Helyünk a világirodalomban^*

Európa csaknem minden nemzete képviselve van versfordításaim gyűjteményében; s azon túl Ázsia két nagy népe. A költőket mégsem országuk szerint sorakoztattam. Tanulságosabbnak éreztem, ha születésük időrendjében vonultatom föl őket. Ez az összekeverés – külön csoportosítva mégis a távol-keletieket, mert az ő fejlődésük más –, lényeges dolgok tisztázásához vezethet.

Mennyivel jellemzőbb egy-egy civilizáció írójára az, hogy mikor élt, mint az, hogy hol!

Egy-egy korszakban mennyire egy nyelvet beszélnek a költők, kiemelkedve anyanyelvük sövénye, országuk váröve mögül! Mennyire értik ők egymást még vitáikban, veszekedéseikben is!

Korszakról korszakra mennyire erősbül a remény, hogy a szóértésük, egyetértésük végül az egész emberiség egyetértése lesz.

Milyen követendően szép szabályok szerint folyik az ügyrend a népeknek ebben a parlamentjében. A legkisebbnek nemcsak hogy épp annyi súlya lehet, mint a legnagyobbnak, hanem még több is; mihelyt az érték, amit közrebocsát, nagyobb.

 

 

Nemzetek fölötti – mindenütt egyformán olvasott – irodalom előbb volt, mint külön-külön nemzeti.

Amikor ez a „világirodalom” még az ólatin és az újlatin nyelven írt műveket jelentette; amikor még egynyelvű volt. A magyar nép akkor került szellemi adottságainak első nagy vizsgája elé, amikor ebbe a műveltségi körbe jelentkezett. Hogy „testvértelen ága nemének”, vagyis hogy nyelve családtalan Európában, ez akkor alig volt hátrány. Másodszor akkor kellett vizsgáznia, amikor ez a közös nyelvűség megszűnt, s a nemzeti irodalmak vállalkoztak arra, hogy külön-külön is folytatják, amit eddig együtt ápoltak. Ez a változás egy-egy nemzeten belül óriási tömegeket részeltetett a műveltségben. De a nemzetek egymással már csak a fordítás révén érintkezhettek. Kivéve persze, amidőn a közös fejlődés változatlanul közös eszméit több „eredeti” mű is kifejezte. Végzetes korszakban, nemzeti történelmének mélypontján – a török, majd az osztrák hódoltság idején – kezdődött a magyarság számára ez a vizsga. Ettől függött egyszerre az, hogy lesz-e neki is nemzeti irodalma; majd az, hogy ez az ő nemzeti irodalma tagja lesz-e az új, már valóban világméretű „Világirodalom”-nak. Lesz-e szava az ezernyelvűen is eszményi gyülekezetben, amelyet bábeli sorstól épp az istenien nagy feladat óv meg: az emberiség fölemelkedése, mely – immár bizonyos – csak közösen sikerül.

 

 

A magyar irodalom aránylag gyorsan vált önellátóvá. Értve ezen azt, hogy a kívánalom csaknem minden fokán bőven juttat irodalmi anyagot azoknak, akik csak magyarul olvasnak. Magyar anyanyelvűnek lenni semmiképp sem jelent művelődési hátrányt; még valamiféle környezethez mért szintcsökkenést sem, itt Európa közepén sem.

Ez az „önellátó” rang természetesen – mint másutt is és mint minden téren – külső segítséggel szereztetett meg, és tartatik fenn. Újkori művelődésünk szerencsés nemzeti hagyománya az az igény, hogy irodalmunk változatlanul a világirodalom közlekedő edényén legyen egy kis ág; akármilyen szerényen is, de annak az állását jelezze!

Fordításirodalmunk nehezen kapott lábra. Egy mű sorsa sincs úgy az anyanyelv sorsához kötve, mint a fordított műé. Nyelvünk pedig nem volt kész. Gonddal, szorgalommal fölhúzott fordítás-épületek omlottak össze pusztán amiatt, mert szótégláink porhatagok vagy csak vályogosok voltak. De ma, ahogy kérdezősködéseimből tudom, még a kisebb lélekszámú népek sorában is kevés dicsekedhetik akkora fordításirodalommal, mint a magyar.

Mert a fordítás is – és voltaképpen a világirodalom is – természetesen elsősorban a kis lélekszámú – és szerény irodalmi múltú népek ügye. Ez az ő nemes elégtételvevésük. Meg kell adni, nem kis dolgokat szereztek általa; itt-ott még jelentős előnyt is. A csak angolul vagy franciául olvasónak mindmáig zártabb ajtó Dante, Goethe, Puskin vagy a Kalevala világa, mint egy lengyelnek, csehnek vagy magyarnak. Bizonyos vagyok benne, hogy a rejtelem nyitja, miért nem hatott Shakespeare a franciákra, Racine az angolokra egyszerűen az, mert nem fordították le. Mégpedig nyilván azért nem (egyenrangúan természetesen), mert sem szükség, sem sznobság nem késztette őket. Vagyis a szegénységet épp a gazdagság, a csonkaságot épp az izmosság okozta. Az a buzgalom, hogy a népi demokratikus államok egy szép hagyományt folytatva, a világ klasszikusait feddhetetlen fordításban legjobb művészeik munkájaként tömegek olvasmányává teszik, az egész világirodalom fogalmának új jelentést adhat. Valami, ami már-már csak bebalzsamozottan volt jelen, életre kél. Költőt csak költő fordíthat: eleveníthet-szépíthet újjá. Van egy mese: az obsitos szétdarabolja a sorvadó lányt, aztán összerakja, s az százszorta szebben lép le az ágyról. A méltó fordítás is így készül, bátorsággal és varázsló képességgel. Hol van – s mikor lesz – nagy nemzetnek olyan alázatos költőtehetsége, aki kötetekre menő átültetéssel akkora szolgálatot tesz népének is, a népek ügyének: a világirodalomnak is, mint nálunk Arany, Babits, Szabó Lőrinc?

Ez a kevésbé szerencsés múltú és helyzetű népek költőinek afféle nemzeti közmunkája. Amibe úgy bele tudnak feledkezni, amibe néha annyi örömet, kárpótlást vagy alkalmat lelnek, hogy cserében nemegyszer képességük javát fektetik bele. A huszadik század nemcsak nálunk fejlesztette a műfordítást magas rangú – eléggé mindmáig nem méltányolt – műfajjá; világjelenség; ma már a világirodalom kísérője és fokmérője.

„Senki sem fordíthat a saját költői rangján felül.” „Fordítani annyi, mint gúzsban táncolni.” „A fordítás – ferdítés.” A fordítás a legnemzetibb mű, „mert csak egy nemzet számára értékes”.

Legjobb költőink vallanak így szenvedélyükről. Amellyel akarva, nem akarva a legnemzetközibb ügyet szolgálták. Amelyhez valóban többféle kettősség kell. Alázatra és szabadszárnyalásra való képesség; szerzett tudás és születéssel kapott tehetség. Tökéletesen birtokolni egy nyelvet; anyanyelvünket persze. Mert nem azt a nyelvet kell igazán ismernünk, legfinomabb rezzentéig, amelyről, hanem azt, amelyre fordítunk.

 

 

A század első feléig a kitűnő mesterek alatt nevelődött, a szerencsés hagyományok által kormányozott magyar fordítók óriási területeket hódítottak meg a határon túli kultúrákból egy-egy helyen többször is átvonulva. Én – a térkép teljessége kedvéért s némi pedagógiai ösztön sugalmára – szívesen vágtam még földerítetlen vagy kevésbé ismert területekre. Ez magyarázza az én versfordításaimban a középkori francia költészet s a második világháború utáni líra nagy helyét. Munkámat az általános képhez igyekeztem hangolni.

A fordításirodalom az eredetivel párhuzamosan igényesül. Ami ötven éve megfelelt, ma nem felel meg. Bár határnak itt is kell lennie. Ötven évente nem lehet a külföld remekeit újrafordítani. A határ nyelvünk viszonylagos befejezettsége lesz. Amit néhány írónk máris elért, századokat megelőző érvénnyel. Hamlet-, Coriolanus-, Lear-fordításunk állja az időt, sőt öregedésük is javukra lesz: azzal is az eredetihez simulnak.

Egyszer már lefordított verset ismét lefordítani olyan erőpróba, mely ha nem indokolja magát, valamiféle enyhe orgazdaság gyanúját kelti. Van, amikor mégis elkerülhetetlen. Villon világhíres két balladájának első magyar fordítása szent ifjúkori élményem volt nekem is. Elhárítottam, szentségtörésnek éreztem újrafordításukat. Míg rá nem ébredtem, hogy a mesteri átültetések s nyomukban a többiek Villont akaratlanul is – megkálvinosították. Szűz Mária nem olyan királynő, akit predesztinációsan „retteg a pokol, a bús mocsár”. Ellenkezőleg, akitől még a pokol is jószívet várhat. A szenteket a katolikusok csak Luther vádjai szerint imádják; saját maguk szerint imádkoznak hozzájuk, közbenjárásért. Nem másért említem ezt a példát, minthogy alkalmam legyen leírni Tóth Árpád nevét is, hálával s mély tisztelettel úttörői érdeméért.

A nemzeti irodalmakat sokszor elöntötte csoportszenvedély, helyi érvényű vagy pillanatnyi erejű igazság érzete. Minél „világirodalmibb” egy alkotás, tárgya annál eredendőbben maga az ember; úgy is, mint egyén, úgy is, mint a legtöbbre hivatott halandó.

Sokan úgy képzelik – s fordításról hallva közbe-közbe is vetik –, hogy a világirodalomba kerülni azt jelenti, emlegessenek egynéhányat a mi íróink közül is a nemzetközi nagyságok sorában. S mivel ilyen világirodalmi hatású magyar mű, valljuk meg, nincs, ebből holmi nemzeti sérelem, nemzeti ügyefogyottság hangulat származik; sőt vád – a hírverés alkalmazottai ellen! Az egész szemlélet hamis. A fordítás nem tukmálás, hanem szükséglet dolga. Ha az angolok, mondjuk, a mi líránkat nem ismerik, megmosolyogtató, ha azon mi búsulunk s nem ők, akiknek líráját mi igyekszünk megismerni. „Belépni” a világirodalomba, ennek legjobb útja, ha továbbra is lankadatlanul mi fordítunk, hogy elérjük a legmagasabb szintet. Mert így tudunk csak valami többet, valami eredetit mondani. Hisz eszünkbe juthat, hogy nemcsak verseknek van fordítása, hanem eszméknek, irányzatoknak is, s a külföldi nagy írókat voltaképpen azok is „fordítják”, akik visszhangozzák és fölhasználják. Naturalista regényeinknek a franciáknál azért nem volt sikerük, mert – le is írták – egy átplántálás visszaplántálásának érezték, olyan időben, amidőn ők már mást – s szerintük jobbat – termeltek. De különben is! Jövője csak annak a hiúságmentes állapotnak lehet, ha a népek teljes egészükben járják a világirodalom berkeit s nem egy-egy hírességükkel, olyanformán, mint a maharadzsák a metropolisokat. Hafiz és Omar Khájjam, a két perzsa, bent van hatékonyan a világirodalomban. Petőfi és Madách nincs, és tán sose lesz benn, ne bizakodjunk túlságosan. De engem az nyugtalanítana, ha Magyarország népe viszonylana úgy a világirodalomhoz, ahogy, értesülésem szerint, a mai Perzsiáé.

A világirodalom hiúságmentesebb feladatra figyelmeztet. Ötmillió magyar olvasó – vagyis minden harmadik a tizenötmillióból – hatáskörünk határán kívül, kint, a világban él. Sivár, néha megalázó helyzetben. Nyomás alatt, mely nem is mindig kulturális, hogy elszakadjanak a magyar nyelvű irodalomtól. Ám irodalmi műveltség fő csatornája, láttuk, mégiscsak az anyanyelv! Emberiesség és tisztesség kívánalma, hogy ezek felé az anyanyelv melegét, a közösség e hűségét a legemelkedettebb – legvilágirodalmibb – szinten sugározzuk. Erre van képességünk, s ez nem kis dicsekednivaló.

Világirodalmi hír nélkül is lehet író éppúgy, mint nép világirodalmi. Hisz a hírre jutottak sem hírre törekedtek! Mélyebbre és magasabbra. Az irodalom mindenütt s mindig azonos föladatának betöltésére. Az emberiség, hogy szabadságban éljen, jó törvényekre törekszik. Úgy, hogy folyton rombolja és újítja, tágítja és árnyalja őket: minden jó vers egy-egy föllebbezés az igazság és az élet tökéletesedéséért.