Martinov^*

Hadd vegyem elő agyam fényképdobozának egyik legfeledhetetlenebb színes fényképét.

Dunyhaszakadást utánzó hóesésben megyek kucsmában, bundám szőrmegallérját arcomhoz gombolva este, nem nagyon későn – de már járókelő-ritkító időben –, ívlámpák és fényszórók ragyogó világosságában Moszkvában, a Vörös téren, épp a Szent Vaszilij-templom felé. A fényszórók a templom gombatenyészetszerűen összezsúfolt tornyaira irányulnak, s amikor egy-egy percre mégis megritkul a hó, megtündököltetik azokat a tengerzöld, égkék, citromsárga és vertarany sávokat, amelyek olyanforma csigavonalban kanyarognak a kupolákon, mint gyermekkorunk üveggolyóiban a tarka csíkok. Fényben fürdenek ilyenkor a Kreml magányos tornyai is, magasba nyúló merőlegességükkel érzékeltetve, hogy a pelyhek esése is milyen hibátlanul merőleges, milyen óriási a csend s a béke, a hidegben is. Az évszázados épületek most árulják el, miért lettek olyanok, amilyenek lettek: az ilyen hófehér háttér miatt szedtek magukra annyi élénk színt. Mintha az orosz élet szívében lépdeltem volna. Ez s a környező szépség édesen enyhítgette-feledtette egyéni létem akkori szomorúságait, s boldog hangulat felé kormányzott.

Ebben a hol kacéran szállingózó, hol vízesésként ömlő havazásban egy magyar tárgyú előadásra mentem. Épp azzal, akinek érdeme volt, hogy ez az előadás létrejött. Aki élettársával – esztendőkig tartó szívós munka árán – elérte, hogy a magyar irodalom áramként hatolt be végre egy világnyelvbe. Jóleső tudat volt egy ilyen puskini hangulatú moszkvai estében egy Vörösmarty-ünnepségre dagasztani a bokán felül érő havat.

Aki szembejött velünk, most megint hófüggönyből bontakozott ki. Az előttünk járókat fehér fátylak elhárítgatása révén értük utol. Néhány lépést mintegy közös szobában tettünk meg velük, aztán őket is függöny mögött hagytuk.

Így jutottunk két szálas férfi nyomába. A vállukra, kucsmájukra rétegeződött hó még inkább gránátostermetűvé tette őket.

Szíves kalauzom – Kun Ágnes – hátulról is rájuk ismert. Azzal a közvetlenséggel kiáltott utánuk, amit csak ilyen jó ismerőseinek tartogat az ember.

Azok rögtön megálltak; indultak felénk. Szinte a mozgásuk is kifejezte, hogy az utánuk szólót azon nyomban a hangjáról megismerték, s ez örömet szerzett nekik. Korombelieknek néztem őket.

Gyors, orosz nyelvű csevetelés kezdődött, az én fülemnek, mivel nem értettem, madárhangszerű vidámsággal. Hulló hóban jó ismerőssel találkozni: kit nem derít ez jókedvre? Sőt kacagásra.

Nem tartott soká.

Közös kedves ismerősünk elvégezte a bemutatást, a szokásos karmozdulatokkal.

Az egyik, hó magasította gránátos a költő Csukovszkij volt. A másik, a nála is délcegebb, akinek nemcsak termete, hanem arca is valamiképp Kosztolányit idézte az ember emlékezetébe, Leonyid Martinovnak nevezte meg magát. Hozzám lépett, és feledhetetlen kitüntetést nyújtott át.

Tudtam, ki Martinov; ennek a névnek hordozóját tartják a hozzáértők a Majakovszkij utáni nemzedék legjobb orosz költőjének.

Jómagamat még abban az időben – 1955 decembere volt – ért egy-két irodalmi megrovás. Hibám a tán még emlékezetes pesszimizmus volt. Egyik legéletigenlőbb, érzésem szerint azúttal egyik legdacosabb szellemű versem miatt olvasták rám; a Doleo, ergo sum című miatt. Tartalma az a közhely, hogy a bajokat rendszerint szenvedve – s nem kéj közt – ismerjük meg magunkban is, a világban is.

A kitüntetés, amelyet Martinov átnyújtott, az volt, hogy átölelt, bal felől arcon csókolt, két vállamat tenyerében tartva egy kicsit eltartott magától, s azt mondta: Doleo, ergo sum, majd abban a tündéri fényű és klasszikus stílusú estben jobb arcomhoz is odaérintette a hópelyhek nedvesítette arcát.

Ez mindennapos orosz szokás volt. Mi, magyar férfiak nemigen csókolózunk össze; s ha mégis, valami rendkívüli késztet rá bennünket. Martinov nem tudhatta, nyilván ma sem sejti, mi rejlett az én viszontölelésemben, amely látszólag semmiben sem különbözött azoktól, amiket ők tán naponta váltanak.

Sose említettem neki, sem szóban, sem írásban. De hogy ezt a jelenetet most papírra vetem, okai közt nem az utolsó az a sejtelem, lesz tán, aki lefordítja neki, elközvetíti hozzá a köszönetemet.