Hála a második nyelvért^*

Anyanyelvemet erős tájszólással tanultam meg beszélni. Egy igen, ahogy én ejtettem, nemcsak vidéki, hanem rögtön pusztai voltomat is leleplezte: azt, hogy a parasztságnak is a legalja rétege a világom. Holmi négerbőr volt ez rajtam, sárga csillag. Franciául azért kezdtem tanulni, hogy megszólalhassak. Mert ez a szóejtésemre ütött bélyeg hovatovább teljesen a szavamat vette. Azt fundáltam ki tehát, hogy franciául majd nem vevődik észre, hogy pusztai vagyok. Legfeljebb az, hogy magyar. S mint ilyen is elvegyülök a franciát nem franciás akcentussal beszélő milliók egyenrangúságában. Tehát – ellentétben másokkal – nem nemzeti elszigeteltségből akartam kitörni, hanem egy osztályéból. S nem is a franciák közé vágytam elsősorban; szabad levegőre.

Éppen a francia nyelvet pedig azért választottam, mert azon az isten háta mögötti pusztán, ahol születtem – Pannoniában –, még oda is elsodródott egy francia magocska, s nekem megható mese-fát sarjasztott. A pusztai tanító – afféle vándortanító – beleszeretett az egyik közeli kastély frissen érkezett nevelőnőjébe, s feleségül ragadta magával a nyesett alléjú parkból a csordások és csikósok vad világába. Ennek az édes párizsi madárkának köszönhetem én az első húsz-huszonöt szót Pascal nyelvéből. Magam ugyan sose láttam, de ez a törékeny kis pacsirta nagyon jó barátnéja lett az én nagyanyámnak; ez utóbbi ugyan nem beszélt franciául, de ő is csaknem hasonló mód szakadt a pusztára; ő bognárfeleségnek. Ez teremtett köztük azonnal mély vonzalmat, a sorsközösséghez érzelmi közösséget. Nagyanyám is városból származott el – bár ő bajor, illetve hugenotta-holland eredettel (Uidz-nak hívták). Az egyetértés kezdetben a szóértést is pótolta, de aztán nagyon is kivirágoztatta. Fájdalom, ez a tündérbarátság, különösen nagyanyám fájdalmára, csak fiatalasszony korukig tartott, a hódító tanító s az izgó-mozgó kis csevegő továbbröppent, akkor már egész fészekalja csipogójukkal, emberlakottabb tájra. Még az én anyám megszületése előtt! Ám kitűnő emlékezőtehetséggel s előadókészséggel megáldott nagyanyám rengeteget beszélt nekem – barátnéja vidám lányemlékei nyomán – Párizsról, még a szalonokról, hintóversenyekről is! Nyilván, hogy csiszoljon valamit rajtam, a pusztalakó juhász-csikós atyák bajosan civilizálódó fián. E célt szolgálta bizonyára, hogy még később is, ahány francia nevelőnő vagy szakácsnő érkezett a kastélyba, azt ő mind megkörnyékezte, s legalább egy vasárnapi uzsonnára körünkbe invitálta. Ez rám, kisgyerekre, azzal a hatással volt, hogy nekünk a világ minden franciájához közünk van.

Bizalommal érkeztem hát Párizsba az 1920-as évek elején. Franciául csak én hittem, hogy tudok, s így kezdetben levert, hogy noha a franciák is beszélnek, s én is beszélek, értelem nem kapcsolódik a hangzörejbe. De mégis beszéltem, két okból. Az egyik, mert – mint mondtam – nem is franciául akartam beszélni, hanem bélyegtelen emberként. A másik ok, hogy Párizs mesésen ismerős volt.

Nemcsak az én gyermekkorom mesevilága plántálódott át bele, hanem – gondolható – azé a sose látott kis nevelőnőé is. Szinte vele jártam az ismert utcákat, amelyeket ő – utólagos számításom szerint – Rimbaud és a fiatal Verlaine sétatársaként róhatott. Másutt méltóbban ecseteltem már, miért illeszkedtem be, én, a vadóc, könnyen Párizsba. Éppoly szabadon, üdítőn végtelen volt, akár a puszta. Nemcsak francia civilizációról lehet beszélni. Van párizsi civilizáció is. Fő vívmánya: emberrengeteg is megadhatja a magány teljes jogát.

Növelte bizalmamat, hogy akkoriban azt hittem: az írók lakásába valamiképp úgy lehet bejárni, mint a múzeumokba, a műemléktemplomokba s egyéb közismert helyekre. Itt engesztelném, illetve hallottaikban itt követem meg mindazokat, akikhez becsengettem, azzal a boldog hírrel, hogy lefordítottam vagy épp lefordítom valamelyik alkotásukat. A francián kívül helyük lesz egy Duna-parti halhatatlanságban is! – íme itt, aki oda vezeti őket.

Példamutató fegyelmezettséggel fogadtak, a nap bármely órájában, s vezettek be viszonzásul ők meg a dolgozószobájukba. Esetleg, mint Reverdy, a konyhájukba. Választékos mondatokban s arcmozdulatokkal érdeklődtek a rokonszenves, szabadságszerető magyar nép helyzete és külföldi tartózkodásom alakulása felől. Nemzetük hagyományos udvariasságát az étellel való kínálásig fokozták, nem egy alkalommal feledhetetlen élményben részesítve. Pici, még montmartre-i lakásában épp az említett, sokszorosan feledhetetlen Reverdy egy kis papírszeletkével tüzet vett a két Picasso-remek közt függő Mária-kép kis örökmécséből, s tea alá gyújtott. És szólt hozzám, és szóra bírt.

Ahogy a többiek is, Éluard, Breton, Crevel, Aragon, Tzara, Desnos – a kérkedhetnéktől való húzódozás állítja meg a tollam. Még Cocteau-t is nyelvmestereim közt tisztelhettem; a későbbiek folyamán még Vaillant-Couturier-t, Malraux-t, Mauriacot, Supervielle-t. Különböző szóejtéssel, de egyformán lekötelező készséggel beszéltek, és mondom, beszéltettek, mintha tudatában lettek volna, amire én csak később eszméltem rá: mint a sors jó angyalai, szinte kézenfogva vezettek a némaság poklából – a némaságig alázottak poklából – valamiféle, szinte gyermekkorian végtelen szabadság felé. A költészet vergiliusi ösvényein.

A közmagyar nyelvet ma már folyékonyan beszélem, s kiejtésemben a besenyő beütést csak a szakértők ismerik föl. Franciául természetesen sose tanultam meg, legkevésbé à la perfection: ezt csak pusztai rokonaim hiszik, rácsodálkozva a francia újságra zsebemben, s arra, hogy azt végig is olvasom. A született franciák, ha anyanyelvükön kényszerülök eszmét cserélni velük, rám is a számolni tudó lovaknak kijáró elismeréssel tekintenek, mint általában minden idegenre, aki kiismerhetetlen nyelvükön megszólal. Ez feszélyez. De addig a tíz percig, ameddig beolajozott mondatkészletem tart, mindig boldogan beszélek franciául. Emberréválásom hajnalhasadásának illata leng körém. Írtam franciául huszár-rohamszerűen prózát és interpunkció nélkül és szürrealista-mód verseket – ami utóbbi a nyelvtan terére is kiterjeszti a poetica licentiát –, de erre riadva pontosan az az érzésem, ami a holdkórosé lehet, ha a háztetőn ébred rá, mire vállalkozott. Mindezért hála jár.

Hálás vagyok a franciáknak. Összességükben, lényegükben – skolasztikus értelmű entitásukban – jobban szeretem őket, igaz, mint külön-külön. A szavuk szemfényvesztően gyors pörgetésével együttjáró eszmepörgetés, szemvillogás, arcizomtorna – amely a történelmen át egy géniuszt oly magávalragadóvá tesz, istenivé szinte –, mindez magánszemélyre szerelve fárasztó, főleg több ilyen magánszemély összegyűltén. Minden rágalommal ellentétben még a francia nők is elsősorban eszükkel fárasztják el a hódoló idegent. Egyensúlyt teremt, hogy idegenek szemében egy nép egyénei sem képviselik úgy a nemzeti géniuszt, mint a franciák. Baudelaire nem írta le ezt a szót, hogy haza; Corneille nem engedélyezett egyetlen patriótájának francia keresztnevet. A franciák nacionalizmusa nem ilyen egyszerű. Olyan, hogy a legegyszerűbb autószerelőjük még Pécs főterén is egész Franciaország megtestesítőjeként – Napóleont és Árki Johannát is beleértve – száll le az autóbuszról, s ezt nem ő, hanem a várakozók érzik, személyesen tanúsíthatom, magam is ezt éreztem, mikor a suttogás hozzám ért: az egy francia!

Nem kellett Párizsba jutnom, hogy hála legyen bennem a franciák iránt. Először egy ösztönös mozdulatomon kaptam rajta, még középiskolás koromban. A mi Kommününk utolsó, bódítóan zűrzavaros napjaiban történt, amikor a tanácskormány vészkiáltványainak hatására minden irodalommal akkor ismerkedő diák azt érezhette, személyes dolga lehet a sorssal: tőle is függ, hogy megforduljon a hadi szerencse, illetve szerencsétlenség.

Fejletlen karomban egy ódivatú és hihetetlenül súlyos gyalogsági puskával ültem egy alkonyi folyóparton, s vártam – egyaránt rettegve, hogy megölnek, s hogy én ölök – a burzsoá-imperializmus szerencsétlen félrevezetettjeit, Hohenzollern Ferdinánd román király dzsidásait. A harcmodor hátborzongatóvá fajult. Az ellenség bennünket sem mint vörösöket, sem mint magyarokat nem tekintett embernek. Az északi, a cseh fronton – mert a magyar Tanácsköztársaság minden határa egyben front is volt – a Kolcsaknál tanult cseh légionisták benzinnel égették halálra a foglyokat. Itt a keleti fronton az ellentámadás pillanatnyi térnyeréseiben meztelenül fölakasztott, hasuknál fölvágott s szalmával kitömött tetemek fogadtak bennünket, fejükben a vörös csillagos katonasapka jelezte: mi miatt s mi végett. Dél óta gyűjtöttem az elhatározást, ha jön a bojárhad, lövök. Franciák vezetik őket – hallottam ekkor a lakatos-ezredparancsnok, Kovács elvtárs hangját (a 22-es csepeli vasasokkal voltam). Erre azon vettem észre magam, leeresztettem egy percre a nehéz puskát, ösztönöm kegyelmet gyakorolt.

Ez az ösztönbe bújt hála csodákat tud mívelni még a nyelvkészség terén is. A második világháború során Európa kormányai és kormánykreációi permutációnak is szédítő bonyolultságban üzentek egymásnak hadat. Tán ennek az elmebajos nyüzsgésnek, szörnyű könyöközésnek tulajdonítható, hogy Franciaország és Magyarország nem került egymással hadihelyzetbe. Mi tényleges következménnyel járt ez? Nemcsak afféle megmosolyogtatóval, hogy Valéry ennek folytán jutott cigarettához; magyar tisztelőitől elfogadhatta.

A németországi francia hadifoglyok készülék nélküli híradója rögtön szétsugározta: a Magyarországba szököttek biztonságban vannak, nem szolgáltatják ki őket. A németek jelentékeny táborokat tartottak keleti határaikon, Magyarországtól szinte kőhajításnyira. A szökevények nem csupán biztonságba érkeztek: egy olyan együttérzésbe, amely – most már országosan – boldog volt, hogy kifejeződhet. Az ezrével átjutott foglyoknak volt ugyan központi helyük, de szabadon járhattak, munkát vállalhattak. Bakonyi parasztmenyecskék egészséges humorral emlékeznek, mikor hajukat párizsi fodrászszalonok mesterművészei bodorították.

E sorok írója szűkebben a Balaton környékén honos. Ez afféle keleti Provence, a szőlő, a mandula, sőt a füge hazája. Melyik francia nem ért a szőlészethez, nem született vincellér, ha még egyetemi tanárként keresi is a kenyerét? Volt nem is egy nyár, amikor a balatoni gyümölcsösök hegyi útjain szinte csak francia szót lehetett hallani (a villákban meg lengyelt). Szülőföldünkön kapásan közeledő franciákkal találkozni, őket pincénkbe egy pohár borra invitálni, ott tapintatosan körülményeikről érdeklődni: mindez jótékonyan hat a nyelvérzékre; megeleveníti szókészletünket, rég elfeledt subjonctif-szabályokat hoz föl szinte a mélytudatból, körmondatok háztetein járat, lezuhanás szorongása nélkül.

Merőben külső körülmények gátoltak abban, hogy egy július 14-i ünnepélyen, amelynek résztvevői száz kilométer körzetből gyűltek össze, kölcsönbicikliken, nem én voltam az ünnepi szónok. Nyilvánosan anyanyelvemen is az érettségizők lelkiállapotában adok hangot. Ott, akkor órákig mertem volna beszélni Racine nyelvén. S úgy érzem, tudtam is volna; oly közel voltam vizsgáztatóimhoz.

Nehezebb helyzetben vagyok, mint levélíró. Író általában ne írjon levelet, mert óhatatlanul műfajkeverésbe, műfajsértésbe esik; mintha a zeneszerzőtől is elvárnánk, hogy kottás papíron közölje, s legalább hellyel-közzel áriákba foglalja bár utazási terveit. Azt az ajándékot kaptam a sorstól, hogy kiváló francia lírikusokkal, a nyelv legfélelmesebb professzoraival – Bosquet, Dobzynski, Emanuel, Frénaud, Guillevic, Seghers, Rousselot urakkal – válthattam levelet, részemről mindannyiszor az írásbeliző diák gyötrelmét élve át. Ők magánleveleikben is igazi íróként szóltak hozzám, feledhetetlen erősítést adva életem nem egy nehéz szakaszán. Ezt – a lényeget – nem tudtam viszonozni. De hogy is lehettem volna társuk egy olyan röpülésben, amelyben ők a sas szárnyait kapták s én a fürjét? De épp, mert nem volt módom a viszonzásra, a köszönet érzése annál mélyebb, forróbb bennem azért, hogy magukkal akartak ragadni.