Bartáról szólva*Írók levelezése se hús, se hal, helyesebben öszvérműfaj. Kivéve a fiatalkorukból valót. Amikor még nem gondolnak a pontosvesszővel, vagyis az utókorral. Amikor még mentesek szakmájuknak attól az üzemi veszélyességétől, hogy egyéni gondolataikat is úgy írják le, ahogy regényhőseik gondolatait, így óhatatlanul magukat is hőssé s ezáltal életüket is fölöslegesen regénnyé alakítva. Fölnőttkori irodalmi leveleimet nem, de szívesen elolvasnám azokat – ha megvolnának –, amelyeket egyik szerkesztőmmel, Barta Sándorral váltottam. Örök fontosságú, az utókort is súlyosan érintő – azaz igazánból csak azt érintő – közlendőink voltak; de ifjak voltunk. Ő huszonnégy volt; én húsz, harmadfél évvel fiatalabb, mint a század. Ő Bécsben élt, én Párizsban. Sose láttuk egymást. Személyes kapcsolatunk így nem volt. S mégis volt. Egymás kézírásának már azokat az elrántásait is jól ismertük, amelyeket egy-egy szó rövidítéséül csak bizalmas levelezők engednek meg maguknak. Szobámba lépve a küszöbről megláttam – az asztalon heverő borítékra pillantva –, hogy izgalmasabb értesülésben lesz részem, mintha valamelyik barátom várt volna rám – ahogy az is sokszor megesett – türelmetlenül föl-alá járva a közlendőjével. Óriási tisztelettel néztem föl rá, szinte a távolság folytán is. Azoknak az elszánt tekintélyrombolóknak a hódolatával vártam s hallgattam végig kijelentéseit, akik végül megkímélhetnek valakit. Betéve tudtam, hadd lássam csak, mennyire tudom még ma is betéve Primitív Szentháromság című versét; emlékezetem kézirattárából másolom ide az első bekezdést:
Magányos sétáimban fönnhangosan is gyakran elszavaltam, sőt telhetetlenségemben franciára is lefordítottam, a magyar avant-garde-nak ezt a méltatlanul nem emlegetett, valójában a Mesteremberek szomszédságára érdemes klasszikus kísérletét. A költő sikere is tiszteletre méltó volt. Pályája – hírneve – csúcsán állt. A MÁ-nak, az egyetlen kézbe vehető magyar folyóiratnak volt szerkesztő-segédje. Én ugyanennek a lapnak a tollát próbáló versfordítója, recenzora, s főleg lelkes mindenre kész – úgy értve, hogy minden új dolog befogadására kész – olvasója. A MA akkor már Bécsben az emigrációban jelent meg. Mint minden emigrációs gyűjtőhely, szenvedélyes ellentétet gyűjtött össze; láncrobbanások sorozatában élt. Irodalomról szólva ez nem baj, sőt haszon. Az alakuló irodalom, akár a sejtek, oszlással szaporodik. A MÁ-ból, ahogy odahaza, az emigrációban is félévente kivált egy sistergő csoport. Volt miért s miből. A kubizmus és expresszionizmus – azóta kiviláglott – ég és föld. A dadaizmus és konstruktivizmus nemkülönben. A futurizmus és aktivizmus hasonképp. A lap egyszerre volt kubista, expresszionista, dadaista, antifuturista és aktivista – ami a szocialista lírát jelentette –, s mintegy összefoglalásul szimultanista. Magába fogadott – igen helyesen – minden újat. Évi tartalomjegyzékében békésen összefért Reverdy és Majakovszkij, Cocteau és Guillermo de Torre, ami eszmeileg nem kisebb távolság, mint a Kreml s a Vatikán, egy csipkeverő műhely s egy titkos bombalaboratórium. Barta – noha költészete, mint látni fogjuk, akkor indult a szürrealizmus felé – az aktivista irányzat vértezetében fordult szembe Kassákkal, aki az összes többi megmaradt irányzat fegyverével védekezett, majd hátráltatta új s új hadállásba – de különösképpen mégis előre – a lázadót meg az ahhoz csatlakozókat. Akasztott Ember – ilyen címmel is jelent meg magyar nyelvű irodalmi folyóirat. Ebből lett az Ék, majd az Egység, majd… Nem vagyok illetékes e kenyértörésben ítéletet mondani; nem az csak a tényálladékot is előadni. Bécsben annak idején jóformán egy lélegzetvételre álltam meg Pestről való világgárohantomban. Kassákot ugyan eleven mivoltában is láttam, mégpedig fák övezte, külvárosi, még petróleumlámpás lakásocskájában, de nem hiszem, hogy ő valaha is azonosította személyemmel azt az önmagáról egy szót sem ejtő bekecses fiatalembert, aki rövid tisztelgése után újságpapírba burkoltan egy egész vekni, még magyar sütetű kenyeret felejtett nála, erősen gyanítható, hogy holmi freudi magyarázatú oltáráldozatképpen. Nem tudom, mi volt alapjában az ok, ami végül magánszemélyként is szembeállította a magyar avant-garde vezérét és alvezérét. Sógorok is voltak. Kassák kedves és tehetséges húga, aki – bátyja hírnevének ingyen haszonélvezetét elkerülendő – születési helye után Ujvári Erzsi névvel írt – Bartához ment feleségül. Az Akasztott Ember, mint már címe is jelezte, a kétségbeesés elszánt fintorának készült. Kirkegaard és Kafka művei a bécsi környezetben akkor már ismertek voltak: Sinkó Ervin folyóirata – a Testvér – szinte csak őket ismertette: őket faggatta – vigaszért. A sorsba vetettség és a logikátlan szorongás embere akkor s ott már fennhangon hallatta jeremiádjait a törvénye vesztett világról. Velük szemben az akasztófa embere a remény hangját vállalta a helyzet kétségbeesett volta ellenére is, illetve épp amiatt. Az avant-garde eszméi is akkor érték el szélesebb körben a közönséget. Elsősorban a feledhetetlenül kedves emlékű dada polgárpukkasztó gesztusával: az értelmetlenségnek műfajjá ütésével. Soha érthetőbb álláspont! Tanulmány tanulmány után, sőt könyv könyv után magyarázta: a szellemi értékrendszer olyan összeomlása, az eszmények olyan tótágasra való fordulása után, amilyen az első világháborúval az emberiséget érte, a művész is tótágasra kényszerül, ha hű akar maradni föladatához úgy is, hogy hű képet ad a társadalomról, amelyben él. Ez a tétel, ahogy látni fogjuk, alapjában téves. Az avantgarde minden háború utáni tünete – a „beszédvers”, a szabad gondolattársítás, a szimultaneitás, sőt már a dada értelemellenessége is – megvolt a háború előtt; meg már 1910 körül. Méghozzá – ezt is látni fogjuk – hibátlanul beleágyazva egy ún. „polgári” világérzékelésbe. A pukkasztást tehát, amit a háború után neki szántak, a polgárság egész másfajta pukkadással fogadta; a kacajéval: fölvillanyozódott tőle, kedvre és tettre derült. Az első világháborút követő évtized Európa-szerte virágkor az irodalomban. De megyek vissza az Akasztott Emberhez. Hogy a vádló fintorból, amely fogcsikorgatást rejtett, hogyan lesz ítéletet sürgető, nyílt vádemelés, azt a következő lapcím jelképe érzékeltette. Az Ék már nem pukkasztani szándékozott: fölvágni, hasítani, utat törni. Ilyen értelemben volt ék, nem pedig abban, hogy dísz. Az előcsapatot a művészi üvegházak vidékéről a társadalmi, illetve a közösségi mondandók területére akarta irányozni. Illetve visszairányozni. Mert ilyen irányzata a legújabb irodalomnak is volt.
Torokba rekedt hangot sose szabadítottak ki diadalmasabban, mint ahogy Victor Hugo eredendő, tiszta hangját Rimbaud – már a maga kamasz torkán átengedve – kiszabadította. Hogy – noha egy sajnos!-sal – még Gide-ék is Hugót érzékelték a legnagyobb francia költőnek, az ezzel a Rimbaud folytatta elemmel magyarázható. Rimbaud-t folytatta Mallarmé, Mallarmét Jarry, Jarryt Apollinaire, Apollinaire-t pedig… a családfa, mint mondtuk, nem hajtotta ki oly egyenes vonalban a gyökerére méltó végső sarjat, mint a bibliában. De Victor Hugónak a tiszta – brémond-i értelemben tiszta – hangja mellett megvolt egy társadalmi – csaknem gorkiji értelemben emberi – hangja. Igazi lénye akkor szólalt meg, ha ezt a két hangot egy madárra varázsolta szárnynak, egy mondandóra. Egyre ritkábban – hélàs! E hang folytatóinak genealógiáját akadozva ábrázolja a toll. Coppée… Elég! Holott ez a csihatag gyökér is haladt, de egyre kevesebb olyan jó hajtást bocsátva, mint – Verhaeren, mondjuk. Egy szerencsés óceántúli áramlat kezdte hordani fölüle a földet, egyengette őt magát a levegőre. Whitman hatalmas légvétele. A franciák nem tudnak fordítani. De amit a Fűszálakból Bazalgette csinált, az volt annyi, mint egy eredeti nagy életmű. Hatását a franciák sem tartják számon, noha még Claudel is ahhoz a lélegzethez edzette a tüdejét. Ettől az időponttól hajt ki egy másik genealógia, kezdetben kevésbé tündöklő nevekkel, mint az előbbi; Arcos, Chenneviere, Durtain; bár megtagadott, első műveivel itt áll Jouve is és költői, ugyancsak első írásaival Duhamel, Romains, Vildrac! Vagyis az Abbaye; az unanimisták. Akiktől pályája elején Éluard is tanult; s akik irányát valamiképp folytatni látszott, amikor a zsákutcából végső útját kereste. Barta Sándorral nem erről leveleztem. Ismertem mindkét irányt – ahogy az Ék lapjain életem első s egyben azonnal megsemmisítendő tanulmányában távolról olvasom –, de összekapcsolni nem tudtam. Magasabb rendű, még ezeknél is általánosabb érvényű gondolatokról tudattam őt tüzetesen, s vártam azokról izgatottan az ő alaposnak kívánt véleményét. Mi értelme egy új folyóiratnak, ha nem képes megújítani az egész irodalmat? Újító gondolataim régibb keletűek voltak. Az új lap, az újítás lehetősége csak rendezésükre, logikus kifejtésükre lett alkalom. Azt ajánlottam ugyanis, hogy az új lapban rögtön bemutatkozásul szüntessük meg a magántulajdont. Közösségi forradalmárok vagyunk, a nép művészei; mutassunk példát. Vessük el az egyéni birtoklást legféltettebb területünkön. Ne írjuk alá a verseinket. Legyenek igazán – rögtön – mindenkié. Alá van írva a villamos, hogy ki szerezte? Vagy a kifli? A cipő? Minek riszálni, kelletni az úgynevezett egyéniségünket, amiről mi magunk valljuk – Taine-nel, Marxszal, Adlerral –, hogy társadalmi képződmény, tehát ami sajátos is benne, épp az lehet legkevésbé saját sajátunk, tekintve, hogy stb., stb. A gondolat csak így kapásból előadva ilyen sima gömbölyű. Valójában azzal, hogy honnan ered s hova tart, alakja hosszúkás, szinte beláthatatlanul, s nem egy olyan horga-karma van, amitől még ma is méltán óvakodhat, aki megközelíti. Mert, ha már a művészet tájába húzódunk, nem névtelenek-e vajon ott is épp a legnagyobb alkotások? A székesegyházak! Az eposzok. A népdalok! De még az egyének-teremtette művek is – nem teperik-e le vajon végül maguk alá a szerzőjüket a világ szemében? S ha Shakespeare-ről egy kukkot se tudnánk hiteleset? Ahogy bizonyára úgy is ostoba mendemonda legalább ötnegyedrészt, amit róla szólva emlegetünk? Barta csak részben fogadta el gondolataimat s azokat is csak elvben. De türelmesen megfelelt rájuk. Ámulva és hálásan idézem föl, milyen türelmesen is, az óriási különbség ellenére, amit köztünk életkor és írói rangsor dolgában, mint mondtam, visszavetítve én még ma is érzek. A lapnak – illetve lapoknak – Barta nemcsak szerkesztője volt; tulajdonosa, kiadója, tördelője, korrektora, postázója, előfizetőgyűjtője is. Mert kisbabájuk készült a világra jönni, s felesége nem segíthette e teendőiben, ahogy például Kassákné a mindenben szerencsés Kassákot, s ami akkoriban az egyáltalában olvasható folyóiratok létalapja volt. Gondolataimnak a jövőt célzó részével foglalkozott, igen természetesen, legtöbbet Barta. De magam is ebben voltam legerősebb. A névtelenség a célt teszi fontossá, a költészet terén is; hihetetlen erőket szabadít föl. A lényeget szolgáltatja, átlépi a divatot, megszünteti a modort. Milyen haszna lett volna pl. akár egy Adynak abból, ha mindazt, ami benne modor vagy egyáltalán „tőle eltanulható”, mások is pusztán a divat kontójára csinálták volna: új s új föladatra kényszerítve őt, az igazi tehetséget, a lényeg igazán elhivatott keresőjét! Ha bárki írhatna Babits-verseket, olyanokat, hogy ne csak a kereslet megszálltjai, de maga Babits se tudjon bennünk eredet szerint osztályt tenni! Hány Tóth-, Kosztolányi-, Kassák-vers kerülne napfényre, lelkes ifjú elmék jóvoltából, olyan, amely ezek nélkül így sose születik meg! Nem látható vajon szinte szemmel, hogy a fejlődésnek milyen perspektívái nyílnak itt meg, úm.: 1. morális, 2. esztétikai és 3. – last not least – edukatív síkon? Nem akartam közelebb fekvő példára hivatkozni, bár hivatkozhattam volna. Majakovszkijnak akkor már megvolt a hírneve meg a kereslet versei után, de az egy Balra mars-on kívül egy sem jutott el hozzánk, fordításban persze. Amíglen egyszerre terjedni kezdett nem is egy remeknek bizonyult s munkásünnepi szavalásra már csak azért is kiválóan alkalmas költeménye, mert azok mind a magyar forradalmat dicsőítették. Tollamból. Fölkínáltam, hogy az új lapot Barta-versekkel is minden mennyiségben ellátom. Bartában volt annyi hidegvér, hogy egy post scriptumban mintát kért. Mindebben semmi eszelősség, semmi kelekótyaság nem volt; együgyűség még kevésbé. Ezek a gondolatok máig a sarkamban vannak, egész pályámon át sugdosták a fülembe a magukét. Az egyénieskedésnek attól a bolondokházától, amiben akkor a dilettánsok, de a nem dilettánsok is emelt orral lejtettek föl-alá, természetes, hogy száznyolcvan fokos szögben fordul el az az egészséges kamasz, aki a közösséget eredetileg nem is lanttal akarta szolgálni. (Hanem karddal.) De később is – nyilván azért, mert akkor sem magamnak, nem rejtelmes egyéniségemnek akartam teret, nevet, hasznot, malasztot maradék eszközömmel, a tollal. Épp mert csak az eredményt, az előrenyomulást néztem – mert a szemem hadvezéri maradt –, másokban is csak a teljesítményt figyeltem, nem a teljesítőt: az egyéniséget! – Így ha szükségét láttam – nem egyéniséget akartam másoktól kölcsönözni, hanem igen nyugodtan eredményt. A visszaadás reményében. De e remény nélkül is! Mert hisz én sem magamnak kértem azt! Leleplezés számba menő vallomást tehetek, olyat, amely mai irodalmunk szokás-jogászai szerint tán már a polgári – a polgári! – perrendtartás területét is súrolja. Már mint író, pályám kezdete óta – megfigyelhető – kerestem az ún. hatásokat. Nemcsak hogy nem kerültem, hanem valósággal segítettem, ha valamelyik pályatársam útrövidítő ösvényt, alkalmatos utat vágott; arra azon nyomban rátértem, jó katona, aki csak az előrejutással gondol, hogy aztán akár egy másik úton, akár a magamén haladjak a mindig egy cél felé. Eszközöket, fogásokat átvenni? Piríthattak rám, mélységes nyugalommal csináltam, csinálom ma is. Még nemzedékünk indulása idején történt, hogy egyik legkülönb s kivételesen csaknem minden hívságtól mentes társam arra figyelmeztetett, hogy a versben, melyet közlés előtt megmutattam neki, egy szópár az ő műveiből való átvétel. „Cseréld ki a jelzőt – mondta –, s a kutya nem gondol semmire.” S még mondta is az én modoromba illő – a saját kis veteményesemből tépett – jelzőt. „Jó, kicserélem” – feleltem s egyszerűen elfelejtettem kicserélni. Szívemből köptem, íme, a magántulajdonra; a polgárira. Hadd ismételjem a nagy titkot, miért. Egy máshonnan toborzódott, más irányba készülő, még úton levő tábor erkölcse – egy messzebb törő, tehát magasabb rendű – erkölcs birtokában. (Épp csak a nagyképűség szokásos márványmosolyainak elő-befagyasztására teszem ide, a gondolat tisztaságának védelmében, hogy a tőlem való átvételeket éppily természetesen, sőt bizonyos tágabb fajta örömmel néztem, ha egyáltalán megláttam, mert nem állt meg ilyesmin a szemem. Pedig miken állhatott volna meg s hol! Nemzedékünk – mert erre is figyelmeztettek – egyik legnagyobb regényének zárókövül szolgáló mondatát az én bányámból valónak mondhatnám, ha a bányákat meg különösképpen is nem tartanám köztulajdonba veendőknek; a kor egyik legnagyobb lírikusa éjszaka telefonon kérte közreműködésemet ahhoz… hagyjuk: nem közönséges fürgeségű had szimatát keltenénk föl: irodalmi oknyomozóinkét.) Merőben magánhasználatra álljon tehát tán már fölös bizonyításul is a mellesleg eléggé köztudomású tény: Baudelaire három híres magyar átültetője kölcsönösen beleírt egymás fordításába, sőt annak idején egymás egyéb munkájába is. Igen természetesen, mert igen helyénvalóan s ráadásul ún. egyéniségük legkisebb sérelme nélkül. Tudnivaló ugyanis, hogy mindaz, amiért nemcsak írni, hanem olvasni is érdemes, messze ezek fölött a szemüveg s nagyító alá való külsőségek fölött kezdődik. Mindaz, ami addig van – egyéniség, „stílus”! igazi „irodalom”, vagyis lom, iroda – íróhelyiség padlatára hullt – lom, hogy szellemességem csúcsára lépjek – de kinek kell az? Annak a társadalomnak semmiképpen, amely egyebek közt az egyéniséget is föl akarja szabadítani. Attól, hogy értékét pusztán azon mérje, amiben: más! Mert értékes, vagyis más részére is használható dolgot csak így alkothat. Persze hogy, mint mindenünket, személyiségünket is bele kell adnunk a munkába. Úgy pedig, hogy az alkotás személyünktől függetlenül megéljen és megálljon; mintha maga is személyiség volna. Az alkotáson, akár a hibátlan bűntényen, egyetlen leleplező ujjnyomat nem maradhat. Így van, ahogy maga a nagy Brancusi dörögni szokta a Rotonde-ban a kis márvány asztal fölött apostoli szakálla felhőzetében egyenest Picasso vagy Max Jacob verdeső szempillái közé, de az egész hatalmas termet, sőt az emeleti helyiségeket is betöltőn: L’oeuvre, tel le crime parfait, ne doit porter aucune empreinte digitale révélatrice! Csakhogy a következtetést ő se vonta le teljesen. Én, le.
Egyáltalán nem voltam kelekótya vagy eszelős, még csak fellegjáró sem; nagyon is a valóságban jártam. Magam sem hittem, hogy gondolataim azonmód és azonnal alkalmasak az egész szellemi világ átalakítására, egy új írói erkölcs megteremtésére. De igen alkalmasnak tartottam őket egy folyóirat – egy avant-garde folyóirat! – megindítására. Egy újat akaró „ifjú” csoport bemutatkozására. Fiatalok voltunk, bár én megvetettem akkoriban az ifjúság járulékait, az úgynevezett fiatalos tulajdonságokat. A fiatal gondolatokat becsültem, s ezek jórészt biz nagyon is érett koponyából pattannak ki. Ilyen fölismerésből tartottam ki Bartával közölt eszmém mellett. Akár a benzinmotor, az emberi értelem is ilyen előrobbanásoktól kapja az iramot. S ha csak kísérletül csináljuk ezt a mi kis robbantásunkat? A benzinnek is nagy útja volt, amíg gépkocsiba került. S ha mi magunk is fölrobbanunk? Mit jelentenek magyarra téve e szavak? Hogy a folyóirat megbukik. Aztán?! Valószínűleg amúgy is megbukik. Így azonban lesz miért? Emléket hagyunk. Igenis: az emberiségnek. Kipróbáltunk valamit. Ezen a vonalon kezdtem csak belelovalni magam a gondolatokba. Helyesebben, egy még nyereghez nem szokott gondolat vett a hátára, s kezdett vinni most más valóban egy kicsit a maga kényére, de rendületlenül toronyiránt. Isten szólt ajkaimmal. A folyóirat minden metamorfózisban és minden név alatt megbukott. Nem kis részben azért, mert Barta rendre kiadta a kezéből a vezetést. S noha meghallgatott, nem rám hallgatott. Oka ennek, hogy maga is metamorfózisok sorozatán esett át. De hisz egész élete átváltozások sorozata volt. S lehetett-e más? – kérdezem ma. Egy olyan ember lelkületével, aki a művészetben is, a társadalmi harcban is a legtöbbet akarta, helyzeténél fogva eléggé tájékozatlanul, de csak annál türelmetlenebbül. Mindez a vallomás tárgyi része a tanulmánynak. A korszakra is fényt kell vetnie, Bartára is. Korszakának – a két világháború közti időnek – jellegzetes fia volt. Előbb mint kísérletező, aztán mint e kísérletezések kettősen is tragikus sorsú áldozata. Nemcsak életműve ment rá; élete is. A magyar „aktivista” költők közül – Révai József, Lengyel József is akként indult – háromnak a fejlődése érdemel különös figyelmet. Bartáé, Hidasé, Komjáté. Sok bennük a közös vonás. Mindhárman szívós kísérletezők, mindhármójuk kibontakozása külföldön, anyanyelvükre értve akusztikátlan légkörben folyik: mindhármuk sorsába tragédia villámlik. Legvégzetesebben kétségtelenül az szenvedteti őket, hogy külföldön éltek. Ahogy akusztika nélkül énekes, hangvisszaverő közönség – közösség – nélkül lírikus sem énekelhet folyamatosan. Közülük Bartát fűzte legtöbb szál az avant-garde-hoz. Mintha egyáltalán költőnek is e nevezetes előhad verbunk zenéje-tánca sorozta volna be. Legszívósabban ő ragaszkodott ennek az előhadnak az énekmódjához, még akkor is, amikor lélekben más célt követett, a munkásmozgalom célját. Útjának megismerése így ma – amikor a fiatal költők változatlanul e kettő összekötésére törnek – szinte gyakorlati tanulságot ígér. Ki nem akar modern lenni, akár annak árán, hogy egyedüli lesz? Ki nem akar a milliókkal együtt haladni? Barta fejlődését 1917 óta tudjuk nyomon követni. Első kötete 1919-ben jelent meg. Ekkor már program szerinti szocialista. Program szerint: vagyis a közösség szolgálatát tűzve ki célul, de még nagyon is sajátos, egyéni lírai utat keresve hozzá. Első szaván megérzik, azok közé sorolandó, akik a társadalom forradalmasítását a művészet forradalmasításával vélik elősegíteni. Azt hiszi, ebben a forradalmasított formában máris óriási dolgokat mond. Közhelyeket? Mint akkor e tárgyról még legtöbb társa. Hitelesen – meghatóan – csak azt mondta, hogy fiatal. Az első világháború végén Magyarországon így beszéltek fiatal emberek, az élet értelméről például:
„Fölterebélyesedés”, „nótábazendülés”, „világvacsorája” – ismerős szóösszetételek. Seregestül találjuk a hozzájuk hasonlót. „Kilampionozott ég”, „komornyikos fenyőlándzsák”, „kondítón templomozó ég”, „az országutakon gördültséget szallagozó autók”, sőt a „gumis kedvüket felhőkbe durrantó futballisták”. S hozzá a harsány életigenlés – honnan is jön ez? Saint-Pol-Roux, a posztszimbolizmus vezére itt? Közvetve.
Szabó Dezsőnek két ízben volt ámulatba ejtő hatása, két egymástól mindenképpen elég távol eső nemzedékre. A másodikat, az Elsodort falu nyomában fölsarjadtat mindenki ismeri. Az első, a jövendő magyar dadaisták köre. Nehéz csomó. De mi a vers? Egy indulat s egy hangzás. Mallarmé semmi másnak nem vallotta magát, mint a szavak művészének. A magyar avant-garde társadalmi szemléletben is előőrs volt; kemény mondandókkal jelentkezett. Senkin sem lehet úgy kimutatni, hova vihet a jó hangzás, illetve az, amit egy nemzedék annak vél, mint a fiatal Bartán. Költői nyelvét szinte már iskolásan abból a mondatalkotásból fejlesztette ki, amit már előzően Kassák Lajos fejlesztett ki magának Szabó Dezső mondatalkotásából, aki viszont ezt annak a Victor Hugónak a nyelvéből fejlesztette ki, akinek még Chateaubriand volt a példakép, aki viszont… A hadba gyűlt magyar avant-garde első nekiiramodásakor nagykürtjei teljes megzengetésével voltaképpen egy ósdi nyelv-kátyúba rohant bele, egy idegen eredetű mondatújítási zsákutcába, amely a maga keletkezési idején és helyén egy gőgös főúri reakció afféle szellemi bástyája volt. A magyarok kilábolása csak Bécsben történt. Barta az elsők között tért meg. Volt, mi vezesse; élményét, ösztönét jó közösség nevelte. Ha verseiről lebontjuk a nyelv modorosságait – de hisz minden újítás az első megismétléskor modor –, jó csontozat tűnik elő. Illetve fogadjuk el, ha átmenetileg is, a szótárát. Lássunk rá a képre, amit a modor festeni akar, például ezzel a két sorral: „Kárfiolos szusszal a gyárkémények körbeácsorogják az eget” – a kémények kelvirágalakú füstöt buggyantnak – és a továbbiakban csaknem balladai komorságú életképet kapunk; egy proletár bérház drámaian tömör leírását. Akár Kassák, Barta is olyan mértékben szabadul ki a keleti posztszimbolista eredetű nyelvezet igézetéből, amilyen mértékben megismerkedik magukkal a nyugati posztszimbolista irányzatokkal. Rendkívüli tehetségéhez rendkívüli műveltség járult. Majd rendkívüli akarat, hogy a költészetét odakanyarítsa vissza, ahonnan kezdetben elindult; hogy a verssel egy ügyet is szolgáljon. Mindezt a lehető legkedvezőtlenebb időben. Ez a dadaizmus virágkorszaka már Közép-Európában is. És a levert forradalmaké, ugyanott. Mi tudjuk már, a dadaizmusnak nem gyökerében, hanem csak elterjedésében van köze a szellemnek ahhoz a kudarcához, hogy nem tudta megakadályozni a világháborút s a nyomában fölcsapó barbár szenvedélyeket. Nyugat-Európában a dadaisták jól fűtött kávéházakban és főúri szalonokban eszelték ki azokat a remek tréfákat, amelyekkel a pukkasztás helyett, mint mondtuk, a polgárság elitjét azért tudták oly remekül szórakoztatni, mert maguk is szerepük egyik részeként a polgárság élén voltak avant-garde. Közép-Európa dadaistái úgy forogtak a maguk területén, mint az annyit emlegetett paraszt a jégverte szőlőben: lássuk, uramisten, mire megyünk ketten. Ha arcukon kihívó fintor volt is, a fájdalom bent a szívünket ette. Ők valóban elvesztettek egy világot; egy reménységet. Az első zsákutca után így várt a magyar avant-garde-ra is egy második. Ha volnának irodalmi vándorserlegek, legdíszesebbjiküket kellene átnyújtanunk Kassáknak most, hogy Barta útjának kedvéért kihagyjuk tekintetünkből azt az utat, amit ő tett meg, úgy is mint iránykereső, úgy is mint terepversenyző. Milyen merészen tört új és új területekre, s milyen frissen tartotta az iramot a leghaladóbb áramlatokkal. Szerkesztőnek rossz volt – mert vitaképtelen (úgy értve, hogy sosem hajlott a szóra, de még a tényre is ritkán), ám izgalmas lapot bocsátott közre. Tábort nem tudott együtt tartani, de egybegyűjteni annál jobban, s ez így volt akkor hasznos. Hibátlan egyensúlyérzéke volt, s ez a legkockázatosabb vállalkozásból is visszahozta. Teljes vitorlabontással indult meg a dadaizmus vizein, már azokon, amiket a dagály Bécsig lökött; az autodidakták bizalmával s biztonságával könnyedén, szabadon hajókázott, fölötte gyermekkorának angyalai és bajszos hajókovácsai, ő maga – mint proletár is – Mária kötényében. Lírai költészetének csúcsait járta, s már ért benne a sajátos mestermű, az ellebegés mesterműve, A ló meghal a madarak kirepülnek. Barta éppoly lendülettel futott ki a sejtelmes nyílt vízre, de sose tudott elszakadni a parttól. Amerikát ugyan a többi induló se talált, de neki még álmában sem Amerika, illetve India kellett. Azt a földet akarta új világgá varázsolni, ahonnan elindult. A mindnyájuk számára még egyforma indulás a logikai előadásmódból, a köznyelvi képalkotásokból, vagyis a valóság hagyományos ábrázolásából való kitörést jelentette. Ez óriási lehetőségeket kínált. A valóságnak egy nemcsak új, hanem szerencsés esetben egy hitelesebb megmutatását. Most már nem a mondat – a posztszimbolista mondat – vitte a verset, hanem a vízió. Akadunk még bőven olyan szócsoportra, hogy „ablakokból emberkék fürtösödnek”, de a jellemző most már az irreálisan – szürreálisan – történő esemény: a horizonton egyszerre csak zsiráfok tűnnek föl. Mindkét elem Bartának első emigrációs verséből való; 1920. május 1-én jelent meg a MÁ-ban; így kezdődik:
A vers címe: Mese a patikusról, a kékfejű csöbrökről, a tűzről és a tányérszemű kutyákról. Így fejeződik be:
A világ szétbomlott, lázálomszerű lett. De valaki még, egy Ő, egy Patikus, később egy Diák rendet akar tartani, vezetni próbál, egy kicsit a forradalmárhősök, egy kicsit a vallásalapítók módján. Még csak egy tisztelgést Kassák szívósságának. Magyarországot 1919 őszén önti el a fehérterror. Kassák – megjárva a börtönt, életveszélyt – az év végén menekül külföldre egy fillér, egyetlen idegen nyelv birtoklása nélkül. A MA minta nyomással, irigylendő papíron 1920 júliusában már az évi negyedik számában közli Barta következő, figyelemre méltó versét. Ennek is van még egy központi hőse. De ez az Ő itt egy kivégzett. A vers így kezdődik:
A vers vége:
Ez a kivégzett ember, a forradalmár, a megölt forradalom újra és újra visszatér írásaiban, és különös értelmet kap, majd sugároz. Ő lesz a valóság s a valóságban élők az árnyak. A „hulla” Barta szótárában a csak vegetáló embert, a sorsát eljátszott vagy elvesztett embert jelenti. A hullaház – az időből, a forradalomból kiesett emberek már semmire se jó társasága. Barta egy életre kiható élménye tehát nem a világháború s az európaiság szellemének kudarca, hanem a magyar proletariátus előretörése, majd csatavesztése. Van pályájának olyan szakasza, amidőn ez a kudarc – s a tépelődés, hogy miért kellett bekövetkeznie – már-már az akkori anarchisták, szindikalisták világszemlélete felé szorítja. A Tisztelt Asztaltársaság nemcsak szatíra, nemcsak „egy kiskorú költő szónoklatai a forradalomról”, hanem alapelemeiben olyan fajta kritikája a tömegmozgalmaknak, aminőre egykor a Nagyidai cigányok szerzője is keseredett. Egyszerű dolog meghúzni Barta úgynevezett ideológiai fejlődésének görbéjét. Csaknem műszerkezelési feladat volna megmutatni, hogy műveiben a világnézeti csontozat alapjában változatlan, ha egy-egy röntgenképünk komoly csonttörést föd is föl. Izgalmasabb, ami a csontokat mozgatja, ami a csontvázat még élővé teszi: a hús-vér anyag, az eleven költészet nedvcseréje. Ez a vers 1923-ból való:
Barta akkoriban mesének, balladának, vádiratnak keresztelte el a verseit. Jó megérzéssel. Mind meseszerű, balladaritmusú és vádoló. És csaknem mind azzal fejeződik be, hogy a hős – vagy maga a költő – valami édenien tündöklő vagy pokolian vigasztalan tájba érkezik, mégpedig rendszerint menet élén. Vagyis valami ítélet történik, örök megváltás vagy örök kárhozat nyitányaként. A hús és a vér ezekben a versekben a képzelet s a lélekállapot. Kiszakított idézet alig érzékelteti őket, de még egy-egy külön darabjuk sem. Összességük sugall csak egy különös légkörű világot, olyat, amelynek határai Kafka fura törvényű birodalmát érintik. De amelynek lakói – nem győzzük emlegetni – végül mégsem törődhetnek bele, s a költő akarata folytán nem is törődnek bele a sorsukba: az emberiség egy ilyen sorsába. Valamikor a nehezen érthető festőket az éppoly kevéssé értett költők magyarázgatták a világnak. A nehezen „érthető” Bartát két azóta már közérthető festővel lehetne a fejekbe belopatni. Nekem nem kedvenceim, inkább az ötlet-érzékemmel, mintsem a szépérzékemmel bólintok műveikre. Az egyik, a csaknem elfeledett Georg Grosz; a német dadaisták könyveinek illusztrátoraként tűnt föl, leleménye az volt, hogy fagyosan iskolás ábrázolásain a fölöltöztetett nyárspolgárok ivarszerveit is kirajzolta; alakjait – társadalmi tevékenységük leleplezéséül – árnyékszerűen mintegy egymásba fotografálta. A másik Marc Chagall; égen úszó tehenei, zöldarcú muzsikusai, oldalra dőlt házai – a német expresszionizmus megszelídített elemeiként – ma már világhíres múzeumok és imahelyek díszei. Barta bécsi írásainak is fő jellemzője a röntgen-működésű szarkazmus és a csaknem bibliai kavargású meseszerűség, helyesebben mesevárás. Mindaddig, amíg – az indulás annyi versbefoglalása után – tudatosan nem gyorsítja meg fejlődése útját, s végül nem kél személy szerint a költő is útra. Pályafutásának ez a legérdekesebb időszaka: a képesség és szándék összeforrasztása. Mint láttuk: csaknem azokban az években alapít új lapot, majd ad annak is új nevet, amikor a még Breton s Éluard vezette Révolution Surréalisme-ből is Surréalisme au Service de la Révolution lesz. Ez csak a be nem avatottak előtt afféle szavakkal való játék. Szürrealista Forradalom vagy Forradalom-Munkáló-Szürrealizmus éppannyira ég és föld, mint az emberisten és az istenember, a homouzion vagy a homoiuzion. Mintha Barta még jóval a párizsiak előtt tért volna erre az útra.
Ez a Lenin halálára írt vers kerek alkotás, de nem a legjellegzetesebb minta Barta akkori erőfeszítéseinek eredményeiből. De ebben az irányban haladt tovább. Kéziratban nekem különbeket küldött. Vagy csak a hajdani benyomás, amit emlékezetem őriz, mert maguk a versek nincsenek meg, az emeli azokat a megmaradtak fölé? Akkoriban olvastam Lautréamont-t. A benyomásom akkor az volt, hogy Barta kitáguló, új ritmust kapott verseit lautréamont-i lélegzet hajtja. Egy ezekből – szerencsére – papiroson is megmaradt. Azt hiszem, hogy ez a vers nemcsak a leghosszabb verse – csaknem négyszáz hosszú sorra terjedő –, hanem a legjelentősebb is. A későbbiekben sok eredendő értékéről maga is azt hiszi: szertelenség, kamaszosság s a közérthetőség fegyelméből lemond róluk. Itt – a maga szabta fegyelemben – még rengeteget működtet belőlük. A vers címe: Idők kristálya: Moszkva. Huszonhat évesen írta.
És így tovább, megállíthatatlanul, valóban lautréamont-i, de lehetne mondani, hogy éluard-i lendülettel, magába szedve szarkazmust és mesét, jeremiádot és édenkerti vágyat. A hős itt a társadalomnak egy olyan áldozata, akinek már feje sincs, vagy elhagyja a fejét, mint Chagall ablakon beúszó vőlegényei. S a befejezés itt is egy óriási, általános útrakerekedés. Gondolhatjuk már, hogy a menet tagjai merre haladtak:
Amikor az Ék beleolvadt az Egységbe, ennek szerkesztősége Berlinben székelt. Bernáth Aurél visszaemlékezéseiből tudhatjuk, hogyan s hol. Éltem az alkalommal, hogy irodalomújító elgondolásaimat az új táborral is közöljem, Bartán át, mert a lap bécsi szerkesztőségét ő vezette. Nem sokáig. Elérte célját, végleges letelepedésre a Szovjetunióba költözhetett, én az hittem, pályája újabb emelkedéséül. Nem sokkal azelőtt történt, hogy egy bátorító emlékű francia diáklány észak-európai világtapasztaló utazásába hirtelen ötlettel egy bécsi lekanyarodást iktatott be, pusztán azért, mert a volt császárvárosban kinyomtatták a nevét, mégpedig egy vers dedikációjaképp, hozzá egy ultramodern folyóiratban, sőt magyarul. A folyóiratot, mely számára többrétegűen is érthetetlen volt, holmi amulettként hordta táskájában; az utca német nevére, a szerkesztőség címére könnyen ráakadt. Egy lelket sem ismert Bécsben, németet. Fél nap múlva viszont a város minden magyar dadaistáját megismerte, mert előbb egy ilyen, aztán egy olyan kávéházban ültették le egy-egy népes asztalhoz: csak én tudtam, hogy két egymást lövő fellegvárhoz, illetve hullaházhoz. Barta angolul is, rólam is kifogástalanul beszélt, így alakult ki az, hogy Marie-Louise hozzá és feleségéhez, Ujvári Erzsikéhez pártolt. Ők kalauzolták aztán a város egyéb látnivalóihoz is. Mikor visszatért Párizsba, faggattam persze: embernek milyen ember a költő? Ő volt, Marie-Louise, az egyetlen közelemben, aki Bartát és az egész bécsi olimpuszt a két szemével is látta. Kedvező képet festett a költőről. Szívélyes, noha brutálisan szókimondó; hallgatag, noha sugározza a gondolatot; mindenre szerfölött kíváncsi, de mindent rögtön úgy a helyére tesz, mintha ősidőktől ismerné. Bécs műemlékeit olyan marxista fürdőben való megáztatás után mutogatta meg, hogy látnivaló szinte alig maradt rajtuk, csak észlelni való… – Beszélt versekről? Azokat is ilyen választóvizes fürdőben áztatta, hogy „lényegüket megmutassa”. A saját alkotásaival is ezt csinálta, mégpedig – ahogy mind több példa igazolta – rögtön születésük pillanatában. Fogantatásuk pillanatában, ha ez még nem képzavar. Barta Moszkvából hozzánk elérkezett versei szerkezet dolgában egyszerűbbek voltak, de kopárabbak is. Dísztelenek, húsukat nézve is szikárak. Egyre szikárabbak. Sose akarta messzehangzóbbnak a verset, mint az Ének a moszkvai porról címűben: csak hangos lett. Nem tudott megfelelni annak, amit vállalt, amit izzón helyeselve hirdetett? Mi ment végbe benne egy-két év alatt? Rímet használ, szabványos ritmust. Merőben a változás érzékeltetéséül másolom ide három akkori versének első szakaszát.
Nem hittem a szememnek. Ez az ember azok sorában állt, akiktől nemcsak tanulni akartam: akinek műveit szaporítani szándékoztam. Személyiségem föláldozásával a szellemi életnek eljövendő teljes szabadságában. Nem hittem el, hogy csak az van ezekben a versekben, amit én értek belőlük. Megengedek magamnak egy olcsó szellemességet. Először fordult elő, hogy nem értettem egy szürrealista költő verseit. Egyre kevesebb alkotása került elém; közben én is fölhagytam a gyökértelen léttel, hazajöttem. Nagy ritkán esett meg, hogy a moszkvai magyar írók egy-egy kiadványával valaki megajándékozott. Ezekben föl-föltűnt Barta neve is. Most már olyan versek alatt, amelyekre bólinthattam: megütötték a mértéket, sőt fölötte álltak az általában jónak tartott mozgalmi verseknek. Abból a más nehézkedési törvénynek engedelmeskedő, szabad asszociációkból teremtődött s percenként alakuló édenkertből, amit mi közönségesen szürrealizmusnak nevezünk, engem is ki-kiszorítottak, talán csak átmenetileg, a zordabb, a lenti valóság angyalai s ha ez zászlóelhagyás, hát magam is szökevény voltam. Mégis valamiféle nehezteléssel néztem azokra, akikre annak idején – míg azt a varázslatos zászlót tartották, az ifjúságét – fölfelé tekintettem. Ismerem a vigaszt, hogy bár a hadjárat visszavonulással végződött, az avant-garde terepfölverő kalandozásai nem voltak hiábavalók. Az izmusok kitűnő leckék voltak! A zsákutcába oly lármásan-lelkesen marsoló irányzatok tagjai végül is gazdag zsákmányt: rengeteg tapasztalatot szereztek! Ez nem igaz. Nem szereztek. S különben is, engem nem az érdekel, hogy egy szent vállalkozás során ki mit szerzett magának; a cél érdekel, akkor is, ha nem lehetett elérni. Sőt: ha nem is volt! Vagy csak délibábként! Mert hátha mégis lehet, s így az elérése is lehetséges. A szép kísérleteknek azok az évei elpazarolt évek lettek. Ha valaki nagyratörése aranykorát, amely mindig a hiszékenység kora is, arra áldozza, hogy mondjuk a pacsirtából s a bivalyból párosít ki majd új teremtményt s ráébred, hogy az bajos – nemigen dicsekedhet azzal, hogy behatolt ennek is, annak is a természetébe, s fontos ismereteket szerzett. Okosabb lett volna mással foglalkoznunk emiatt. Ami „stílusproblémát” az izmusok fölvetettek, valamirevaló költő olyat egy verssor megoldása, egy hasonlat beillesztése közben percenként „fölvet”, s minden mozgalmi segítség nélkül megold. A stílus, a kifejezés a mesterségbeli költő szempontjából (akit Barta meg akart ölni magában) a jobb utat Szabó Lőrinc választotta. Hódoló cikkel köszöntötte a Máglyák Énekelnek című kassáki erőmutatványt; ám tisztelgése egyben elköszönés is volt. De nemcsak stílusról, nemcsak mesterségről van szó, sajnos, azaz szerencsénkre. Az avant-garde létjoga nem új szóvirágmezők fölfedezése volt, s a szép mozgalom, mint láttuk, épp akkor csusszant meredélybe, méghozzá visszafelé, amikor ilyenek irányában csábult. Ennek az előcsapatnak egyetlen föladata a ránk váró vagy meghódítható új életérzések területére való behatolás, majd híradás. Ilyen híradással sokan szolgáltak; az avant-garde-nak rengeteg a háryja; de vannak hősei, komoly diadalszerzői. S mennyi a bátor elesettje! És virágzó új területe. Ez a föladat ma is fönnáll. Bemutatva a terep egy részét, ahol az előretörés balul ütött ki, nem az elriasztás volt a célom. Ellenkezőleg, az óvás vagyis a – folytatás mégis. Mert folyton, állhatatosan előre kell törnünk. Olyan élmény birtokában is, mint amiről végezetül még számot kell adnom. Amikor 1934-ben Moszkvába utaztam, a rengeteg ok közt, ami oda vonzott, nem az utolsó sorban csillogott a beszélgetés, az eszmetisztítás, amit majd hajdani aktivista költőtársaimmal folytatok, Hidassal, Bartával. Hidast tizennyolc éves koromban ismertem – körülbelül két hónapig. Szemem, fülem eleven képként azt raktározta el róla, ahogy vékonyan, lobogó fürtökkel a MÁ-ért lelkesedik, s ahogy a bögréből kanállal eszi a cecei mézet. Váltottunk levelet, kéziratot is, még mikor Párizsban voltam, de sikeres verseskönyvéről, az Ellenforradalom földjéről, melyet magam is abban, aminek készült, sikeresnek éreztem, lettek volna kérdéseim: a költőt többnek tudtam, mint művét – mi indokolja a különbséget? Hidassal megérkezésem másnapján találkoztam. Változatlanul elragadott lobogásával, jópajtási szívélyességével, de a beszélgetésre nem került sor, hamarosan el kellett utaznia, szanatóriumi beutalása volt. Bartát csak jóval később láthattam végre szemtől szembe. Nemigen járt magyarok társaságába. Mintha azok sem hiányolták volna. Nem tudtam a címét, nem jelentkeztem, gondoltam, csak értesült róla, hogy ott vagyok, s fölteszi, hogy szeretném látni. Végül is üzentem neki, Wessely által. Épp aznap akart telefonálni! Hol találkozhatunk? Annak a hétnek csaknem minden délutánját Zalka Máté lakásában töltöttem. A következő nap épp Komját Aladárral volt ott találkozóm. Milyen jó véletlen, jöjjön ő, Barta is oda! – Jó – mondta némi szünet után egy elgondolkodó hang a telefonba. Személyesen Komjátot is akkor ismertem meg. De műveivel – mit nemzedékem minden tagja – még úgyabbul voltam, mint Bartáéval. A Kiáltás csaknem minden darabját még Pesten betéve kellett tudnia annak, aki polgárjogot akart a Szegiék Szondy utcai suszterműhely-lakásában rendszeresen ülésező ifjú akadémiába, mely az irodalom ápolása helyett az irodalom fölrobbantásának módozatait taglalta, s még az újnak is csak úgy kegyelmezett, ha az ugyancsak rombolt. Nem volt alkalmam sem akkor, sem később elárulnom Komjátnak, milyen ismerőjeként szorítottam meg abban a kis moszkvai lakásban a kezét. A találkozás nem úgy folyt le, amint elgondoltam. Barta erősen megkésve érkezett. „Nem akarta zavarni a mi külön megbeszélésünket!” Így is csak percekre jöhetett. De mégis maradt. Nem a közösnek tervezett eszmecsere felejtkeztette ott. Zalka lebilincselő történetmondó volt. Ő vitte a szót, távol-keleti hadi élményeivel, törökülésben az ágyon, kezét selymes-szőrű s csaknem hiúz-nagyságú macskáján nyugtatva, erre emlékszem voltaképpen. Együtt mentünk el Bartával, most már ismerősként, de mégis idegenebbül, mint találkozásunk előtt. Szállásomra kísért. „Hogy érzi magát, hogy találta meg a helyét?” Egy Moszkvában megjelenő angol hetilapnak volt egyik szerkesztője, ez foglalja el annyira, hogy magyart alig láthat. „De magyarul ír?” Igen. „Mit?” Éppen egy drámát írt. „Miről”? Bámulatosan megmaradt a fejemben; mintha nem rövid tartalmát hallottam, hanem teljes előadását láttam volna. Egy parasztcsaládról szólt. Közös elhatározással, hogy gyengítsék a munkásuralmat, egy egész évi gabona termésüket eldugták, elásták. Amilyen mértékben a búza a föld alatt, olyan mértékben csírázott ki a lelkifurdalás fönt a család tagjaiban, aszerint, mit várhattak a jövőtől. Ebből keletkezett a drámai összeütközés, majd a jobbakban a jóra való föleszmélés. Fejemben végbement reprizei után a darabot egyre több kritikával néztem; de akkor lelkesedtem érte, éppen a jóra való ráeszmélés miatt. Nógattam Bartát, készítse el minél előbb. „Érdemes, nagy téma!” Maga is azt hiszi? – kérdezte némileg föloldódva. „Verset mit ír?” Belekapott egy eposzba. Megbeszéltünk egy következő találkozót, városjárással fűzzük össze. Eljött értem, akkor közölve, ebédre akarnak vendégül látni, hogy Ujvári Erzsivel is összeismerkedjünk. Jókor lakásuk felé irányoztuk utunkat, a város szélén laktak, Szokolnikiban. Egy óriási ligeten vágtunk át, amely a szélein villanegyedet sejtetett. Zápor támadt, jellegzetes moszkvai hirtelenséggel, szedhettük a lábunk, sőt szaladhattunk, az ingünk is átázott, a liget csak nem ért véget. Egy földszintes, egyszerűnél is egyszerűbb faház egyik egyszoba-konyhás lakásában egy Gorkij-regényből kijött fekete kontyú, csontos proletárasszony fogadott: a költőnő, akinek lányos verseit én iskolapadban olvastam, s aki emiatt lenge fiatal lányként sérthetetlen járt-kelt képzeletemben. Semmi sem olyan lett Bartánál, ahogy vártam. A lakáshoz bajos volt azt asszociálni, hogy itt egy Angliában olvasandó lap kéziratait javítják. Folyt a víz, cipőnkből is, át kellett öltöznünk. Így megismertem akaratlanul a költő legmeghittebb ruhatárát is. Az ebéd azonban kitűnően sikerült, nem az ételek révén, hanem a háziasszony szívós derűje következtében. Elhatározta, hogy fölvidít bennünket. Két kiöntött ürge sírhat is, kacaghat is a sorsán. Kacagnunk kellett. Ennek mellékhajtásaként – hogy jó hangulatban együk az egytál paprikáskrumplit s a jókora dinnyét – kaptam képet hajdani bécsi életükről; csaknem tíz évvel volt már mögöttük. – Emlékszik, kit küldött hozzánk? Azóta tudjuk, mi a francia udvariasság! A tapintat, az igazi! Nem győztük emlegetni! Az a francia diáklány akkor már a Journal Littéraire ismert nevű kritikusa volt s halálos beteg. Ha ugyan közben – utolsó híradása óta – meg nem halt. Minden viselt dolga fontos lett hát, mintha valóban elköltözött volna az élők világából. – Rózsacsokorral állított be, mikor először följött, hogy magával vigyen múzeum- és városkalauznak. De búcsúzása után, a selyempapírban, amit a szállodai boy hozott, egy egész babakelengye volt, még hintőpor is meg cuclisüveg, gumicucli. Azt is meglátta, hogy rongyba kötött kenyérrel cucliztatom a gyereket. Rettenetes fáradt voltam. A hangulat tökéletesen föloldódott, de már nem emlékszem, minek a folyományaképp, ülni is alig tudtam, olyan kimerültség fogott el. Engedelmet kértem, hogy nem alvás végett, csak pihenésül végignyúlhassak valahol. Valahol! Egy heverőjük volt. Lefeküdtem, s megkértem Bartát, adja ide az újabb verseit. Előző évben Aragonnal együtt óriási utazást tett a Szovjetunió mongol vidékein. Az egyik verse erről szólt. Dinamikája volt, vérkeringése. Élete. – S az eposz? Belenyúlt megint a heverő alól kihúzott papírkofferba, s kezembe adott néhány gépelt lapot. S ment ki ezúttal is a konyhába. Olyan meglepetés ért, hogy belefacsarodott a szívem. Hazám földjén – ez volt az eposz címe.
Minden sor láttat; itt még minden mondat egy kis költői kép. Még húsz-egynéhány ilyen szakaszt olvashattam el. Mindegyikben erő, érték: tehetség – de hogyan is? Úgy, hogy ezekből már alig tör ki; nem úgy hat ránk, ahogy fölkészít rá. Mi akadályozza? Barta bizonyítékát adja, hogy akár klasszikus költőként is megállná a helyét. Amit nem tud, fél óra alatt megtanulható egy poétikai zsebkönyvből. De meghökkent, hogy férfikora delén, egy nem mindennapi költői pálya jelentős állomásai után mit nem tud, mire nincs füle. Nem ismeri a négy és feles jambust. Nem hallja a különbséget a hím- és nőrím között. Süket a hosszú és a rövid szótagok játékára. Mindig kitűnően írt magyarul, még a proletárnegyedeket is ízes, választékos magyarossággal ábrázolta. Most tétovázik; feszes. A rokon jelentésű szavakat és fogalmakat összekeveri; karámot lát egy falusi udvarban, madárijesztőt krumpliföldön.
Nem nehéz megállapítani: orosz parasztházat lát akkor is, mikor Magyarországról beszél. Hirtelen kiszámítottam: épp tizenöt éve szakadt el hazulról, s élt nem magyar nyelvközegben. Ha a mindenütt egyforma természetet írja le, érzékletes, egyénien is hiteles:
De ha emlékeire hagyatkozik:
Az ilyen fájdalom akkor facsarja csak igazán a szívet, ha a sajnálat tehetetlenséggel vegyül. Kapott a fájdalom itt más elemet is. Nem vagyok önhitt, tán adtam már bizonyítékát, közvetlenül beszélhetek. A vers – könnyű az egybevetés a járatlan számára is – az én akkori verseim hatását mutatta, épp az egyik akkori elbeszélő költeményemét. Ismétlem, távolból is én ezt az embert példaképül tartottam, mintegy tartalékban; azért jöttem ide, hogy útmutatót leljek. Ez a váratlan szerepcsere apátlanná tett, fázós árvává. Nem erről beszéltem neki, amikor a fáradtság nagyjának kicsurgatása után úgy-ahogy merőlegesbe raktam csontjaimat, s kimentem a konyhába, s odakönyököltem magam is a frissen lesúrolt kis deszkaasztalhoz, a már fölsorakoztatott három bögre mellé, amelyekbe tea helyett most pesti hangulatul feketekávé csordult. Szerencsére eszembe jutott egy épp ide – az elmosott, de még megtöröletlen tányérok s a száradásra kiterített mosogatórongy közé – illő közlendő. A Pen egyik évi világkongresszusát magának Galsworthy-nak elnöklésével akkortájt Pesten tartotta, az Akadémia dísztermében. Jules Romains nyitotta meg, gyönyörű ünnepi beszéddel. Ebben udvariasan a magyar irodalomról is megemlékezett, sőt elsőnek azt említette. Idegen nyelvű antológiákból tájékozódott. Így kerülhetett kezébe az a modern gyűjtemény, amit Gara szinte diákfővel Párizsban kiadott, amelyben én is közreműködtem. A nem kevés név között melyiken állt meg tartósan Jules Romains szeme? Bartáén. „A magáén!” Mint jellegzetes új lelkületű s kifejezésű nagy költeményt mit citált ott József főherceg és Berzeviczy Albert orra előtt? a Primitív Szentháromságot. Az esemény – a történelemnek ez a dadaista alkotása – ugyan két-három esztendős volt, de mivel Barta most hallotta, frissen hatott rá, valóságosan ott helyben is fölfrissítette. A világhíres, milliomos Jules Romains a Magyar Akadémián az ő versét szavalta franciául, az én fordításomban! Fölelevenítettük az ősrégi – nyolc év előtti – aktivista időket. Az én ajánlataimat, irodalmi reformterveimet. Olyanokra is emlékezett, amiket én már elfeledtem. Hogy honoráriumukat az írók közvetlenül a munkásoktól vegyék át! A gyárkapuk alatt plakát nagyságban függnek a versek, alattuk persely; a műélvező átfutja az alkotást, s jövedelme arányában annyit ejt a perselybe, amennyire műélvezete sarkallja. A regények ugyanott leemelhetők, hazavihetők, s ugyancsak a fenti módon értékeltetnek. Badarság ez sem volt. Vagy inkább vágyakozás legalább ennyi apai oltalomra. S ebben volt egy kis utóérzés is. Kurt Schwittersék, a berlini dadaisták falragaszokon közölt kiáltványában is bent volt az alkotó művészek naponkénti nyilvános étkeztetése az Alexander-platzon. Az olvasó polgár-pukkasztásnak vehette ezt is. Az aláírók jó néhányának szívében benne lappanghatott: bár ennyi biztosat kínálna a jövő! A hangulat már teljesen jókedvűre fordult, mire az átázott ruhák megszáradtak, a költőnő által ügyesen kivasaltattak, s a megbeszélt program szerint átvonultunk uzsonnára Ferenczy Béniékhez; ugyanabban a házban laktak. Béni okossága, Erzsike bátor humora, no meg tündöklő szépsége aztán minta művészi hangulatot teremtett. Minden megoldható, csak beszélni kell róla! Éjfél jóval elmúlt, mikor Bartával a néptelen ligeten át visszafelé gyalogoltunk. Délután kinevettük magunkból, ami ifjúkori vállalkozásainkban a szertelenség miatt nevetségessé vált. Most fájdalommal taglaltuk, miért is váltak szertelenné azok a szép vállalkozások. Barta most is fönntartással fogadta gondolataimat, de egy-egy szóval mégis a részletezésükre biztatott. Ez a tartózkodás – hogy ő ugyan apróra akarja tudni a vitatárs eszméit, de a magáéit még ellenérvül sem födi föl – megbénította hovatovább az én gondolataim szállhatnékját is, amiket pedig tán akkor – méltó elme előtt – bocsátottam szabadjukra először. Az újkori szellemet a legvégzetesebb csapás azzal a golyóval érte, amely Jaurès-t leterítette. Jaurès lángelme volt. Nemcsak mint moraliste, nemcsak mint népszónok, népvezető – Népnevelő! – mint művészetértő is. Bámulatos történelmi érzékével ő – aki úgy tudott lépést tartani az idő jelenségeivel – egybekapcsolta volna, ami a „felülépítményből” és az „alulépítményből” összetartozik! Ha ő megmarad – nyugati társául Leninnek, Lunacsarszkijnak! Ha nemcsak egy-két tanítványt hagy maga után – Vaillant Couturier-t, Raymond Lefèbre-t, akik szinte még gyerekfővel hallgatták –, hanem ő maga marad jelen, mint mester! Antoine, Zola, Renoir barátja, az N. R. F. legjobbjainak eszményképe… Barta figyelmesen, de némán hallgatta szavaim. Később – némi csönd után – arról beszéltünk, hogy igen, az igazi forradalmár költőnek minden formát ki kell próbálnia, minden vésőt kézbe kell vennie: csak úgy érezheti, az ujjain, hogy melyik alkalmas a jövő képének kifaragására. Őszinte lelkesedéssel biztattam, fejezze be a drámáját is, az eposzát is. És végre rávitt a merészség, hogy a prozódia követelményeiről egy kis elmefuttatást tartsak neki. Magam is akkor ismerkedtem meg velük voltaképp. Másnap vagy harmadnap én országjárásra indultam, Nagy Lajossal s Matejkával. Úgy ráztunk kezet, hogy visszatértemkor még látjuk egymást. De akkor nekem egyenest már Pestre kellett mennem, Moszkvában jóformán csak vonatot cseréltem. Lestem az írásait, a híreket róla. Ritkultak, s aztán ezek is, azok is megszűntek. Hogy letartóztatták, pörbe fogták, s hogy elpusztult, akkor értesültem, amikor az esemény már tíz esztendős volt. Ilyen hírvételre az ember inkább elgondolkodik, mint megrendül. Tíz év távolából is villámcsapásként ért. |