A líra modern eszközei^*

„Minden kritikus, aki fönnakad azon, hogy egy nyers paradicsomban egy paripa vágtat, hülye” – mondta kereken André Breton. „Semmi kifogás” – fűzte tovább Supervielle a gondolatot, amely a mi kiindulópontunk is, „annak tisztázásával mégis: hogyan kerül bele?” Vagyis mi az átmenet a hihető valóságból egy hihetetlenül is való világba.

Ez a tisztázás ma az egész „modernség” fő gondja. Nemcsak a költészetben. A művészet minden ágában. Merném hinni, a szellem sok egyéb területén is.

Mesterségbeli kérdésvizsgálatra visszahúzódva, ez voltaképpen a költői kép föladatának és működésének tisztázását jelenti. Hasonlat, allegória, szimbólum, vízió – a modern líra útját ezek alakulásával is lehetne jellemezni.

Reverdy tétele volt, hogy a költői hasonlat annál művészibb, egymástól minél távolabb eső elemeket tud addig nem ismert evidencia fonalával összekötni, villamos szikráztatásra bírni.

A két elem egyre távolabb került egymástól, hisz ki-ki tetszése szerint távolíthatta. Ám a szikra kezdett – nem jelentkezni.

A szabad gondolattársítás nem kis erejű költői elem; akkor, ha valójában mégsem szabad; csak megnevezhetetlen: olyan erőt dolgoztat, amiről a lélek másképp nem tud számot adni.

Ilyenféleképpen lehet költői elem a szabad költői kép, az önkényes, a szürrealista vízió is. Akkor igaz, ha valamiképp mégsem önkényes, mégis a valóság működteti. Méghozzá tartalmas valóság. Csak még fölfedezetlen „tartalom”.

Az ifjú száguldhatnék boldogságával követném, sőt nyergelném meg és sarkantyúznám minél messzibb futásra az első tekintetre oly sokat ígérő paripát a nyers paradicsomban. Világvívó száguldásra indulnék vele egy ribizliszemben. Sajnos, helyben szalad, hovatovább száz éve.

Ez a paripa így, ebben a szabad víziós formájában, a szikrázáshoz szükséges (hogy így mondjam) párosságnak csak egyik elemét adja. Méghozzá a könnyebbiket.

Meglepő képeket kitalálni? Nem az a művészet. Megtalálni.

A nyers paradicsomban vágtató paripa mögött meghökkentés, képtelenség, sőt szürrealitás dolgában semmivel sem marad el a pokolban zokogó malom. Sőt megelőzi azt, mert hisz ez kiszikráztat bennem valamit.

Valóság fölötti ez is. De kapcsolatban marad azzal, de világítva és emelve azt.

És ez a nehezebb. Emberként járni az úttalant.

„Déshumanisation”, elemberietlenedés, ezt a nehezen leírható szót egyre többször írja le az igényes kritika is a modern nyugati lírát elemezve. Színes ez a líra, meglepő, fordulatos, csillogó. Épp csak az a rész párolog el belőle – mind tündökletesebben –, amiért a vers megteremtődött. A hatás. „Ritkán volt a költészetnek szebb diadalútja, mint az, amely Rimbaud s Lautréamont eredményeit a mai zsákutcába hozta.” Azért nem tudom, kitől idézem, mert nem is egy szerzőtől olvastam, más-más megfogalmazásban.

Nem érzek zsákutcát. Illetve épp a zsákutcák ingerelnek hátrafordulás helyett kitörésre, előrejutásra.

Sosincs annyi kókler és balek, mint szemlélet- és ízlésváltozáskor, ez természetes. Hát még ön-kókler és ön-balek. Ilyenkor szívósan és szerényen kell dolgozni. Sose volt több sarlatán, mint a kísérletek és fölfedezések korában.

Egy életérzés szertefoszlott, nyilván egy új vár ránk. Szívósan és felelősséggel kell tovább kísérleteznünk, mégpedig azon a talajon, ahol otthonosak vagyunk. Amely iránt kötelességet, nemcsak művészi kötelességet érzünk.

Az új „humanisation” jelei világszerte megvannak. Erős tehetségek erős küzdelmének ez ideig biz elég szerény eredményeként. S ez az „emberi” eredmény is, főleg a nyugati irodalmakban, hogy minél emberibb az ember, annál magányosabb, egy süllyedő világban. Az igényes művekből kiszikrázó jelek alig mondanak többet, mint egy Titanic S. O. S. sorozata.

Ez is nagy dolog, évtizedes üres szélsüvítés után.

Lautréamont és Rimbaud nem magyar költők. Magyarország ott fekszik, ahol fekszik; egy mérfölddel sem északabbra vagy délebbre, keletebbre vagy nyugatabbra. Irodalmunk egy elmaradott társadalomban igyekezett európai szintre jutni, különleges teherként hordva, hogy a nemzet életveszélyes katasztrófák nyomaival lépte át a két világháborút. Azzal már a századfordulót.

A „humanisation” így nálunk nem is visszatérés valamihez; elérés, folytatás, előrejutás.

Ezt kifejezni igényesen, a kor szintjén: „modernül”? Csak az eszközökről volt föladatom beszélni ezúttal.