Erő és szeretet^*

A művészet ismérveit csakis a jó művek szolgáltatják. Egy-egy műfaj kánonja pontosan annyi, amennyi a remekműve. A regényírásnak máig ezerféle receptje van, s úgy látszik, egyre több lesz. Számomra a legmeglepőbbet, a legbámulatosabbat, s bevallom, a legnehezebben követhetőt Tolsztoj szolgáltatta. Az ő gyakorlata szerint ugyanis a művészi alkotás ismérvei közt a legelső az, hogy a művészi alkotás egyáltalában ne hasson művészi alkotásnak.

Ma is folyik a vita, hogy a Roland-ének, a Nibelung-ének, de még az Iliász vagy a Dalok Könyve egy-egy személy éveken át készült, vagy egy-egy közösség évszázadokon át keletkezett alkotása-e. Sok író tudja kezdeni művét oly természetességgel, ahogy a népdal. Senki sem folytatja, senki nem tartja meg ezt oly természetességgel a legbonyolultabb közlendők közepette is, mint Tolsztoj. Ez az óriási művész egy pillanatra nem tetszeleg előttünk mint művész. Nyilván ez az oka, hogy a Háború és Békét pontosan azzal az érzéssel tesszük le, akár a Kalevalát vagy az Odüsszeát. Itt valami elemi erő nyilatkozott meg.

A mi Arany Jánosunkról kerengett az anekdota, odaadta elolvasásra egyszer népiességének diadalát, a Toldit, egy igazi népfinak is, a kocsisának. Izgatottan, egyre izgatottabban várta a véleményét, mert az biz egyre késett. Végül ő maga ment ki, a költő, az istállóba. Életének legnagyobb dicséretét hozta vissza, ezt: „Én is épp így írtam volna le” – mondta a kocsis.

Vagyis az volt az elkészítés lehető legegyszerűbb, de egyben a lehető legtökéletesebb módja.

Nincs „született” nagy író. Kívánalmunk a nagy írótól, hogy mindannak tudatában szólaljon meg, amit előtte már elmondtak. Tolsztoj mégis úgy hat, mintha mindent önmagától, születésétől fogva tudna.

Mert valami eredendően emberit őrzött meg – és fejlesztett ki – magában. Mert minden írásával valami lényegesen emberit akart szolgálni. Mert voltaképpen nem azért írt, hogy írjon. Mert első gondja nem a művészet volt. Óriási erőfeszítésre volt képes, hogy művészetét tökélyre emelje. De lényét még ennél is nagyobb érzés töltötte el. A vágy és szükséglet, hogy segítsen az embereken. Az élet szeretete.

Szerencsés, de nem oly gyakori találkozás ez, mint hinni lehetne. Rengeteg jelentős író van, akiben ez a találkozás nem történik meg akkor sem, amikor voltaképpen megtörténhetnék. Valami késlelteti, fogyatékossá teszi, vagy megrontja.

Miért történt meg Tolsztojban? Nyilván sok magyarázatot adna annak a korszaknak és annak a közösségnek az elemzése, amelyben élt, amelyben „született” képességeit fejlesztette.

Ez azonban sem ámulatunkat, sem hálánkat nem csökkentheti, csak tágíthatja.

Egy fiatal anya mondta el nekem, hogy amikor először szoptatott, azt a kettős boldogságot, hogy magát megkönnyebbítve csecsemőjét is megkönnyítette, már egyszer megtapasztalt élménynek, úgynevezett déjà vu eseménynek érezte. De miképp? Hisz soha azelőtt nem szoptatott, az volt az első gyermeke! Végre ráébredt.

Ennek az érzésnek, vagyis a tejtől szenvedő anya és az éhségtől kínlódó kisded boldog találkozásának pontos leírását Tolsztojban olvasta. Natasa szoptatja meg így újszülöttjét néhány sorban, egy izgalmas fejezet végén. „Nem tudtam megállni – mondta az én fiatal ismerősöm –, elővettem a Háború és Békét, elolvastam ismét azokat a sorokat. Aztán visszalapoztam a kötet elején levő fényképre. S hosszan elnéztem azt a nagyorrú, torzonborz szakállú aggastyánt. Honnan tudta az a szőrmókus – mondta, meghatottságát ebbe a tiszteletlen szóba rejtve az én fiatal ismerősöm –, hogy mit érez egy ifjú asszony szoptatás közben?”

Tolsztoj igazi tudása ez a fajta emberi tudás; az, amely, azt hiszem, nem lehetséges mélységes közösségi érzés, eredendő emberszeretet nélkül. Ez az ember része is valaminek. Ha akarom, úgy nézhetek rá, mint a felvilágosodást követő Európa legnagyobb orosz képviselőjére; ha akarom, mint a háncsbocskoros, nemezkaftános muzsik ősképére. Látom a fogyatékosságait. De azokkal is lenyűgöz.

Nincs nála félelmetesebb-igazságosabb – pszichológus. Pontos listába vannak véve a Háború és Béke alakjai. Számuk százakra megy s két csoportba különíthetők: oroszokra és franciákra. A francia csaknem egytől egyig kelekótya, felelőtlen, férfiatlan; noha valami erő mégiscsak kellett, összegyűjteni és olyan útra vinni azt a roppant hadat. Az orosz mind bölcs, ártatlan, céltudatos. Sőt szép. Egy hazafi festi a képet, öntudatlanul, de olyan művészettel, hogy maguk a franciák sem bántódtak meg mind a mai napig. Ez a szeretet az ellenfelet lefegyverzi. S elnéző a mosolyunk afölött is, hogy ugyanaz a nászajándékul kapott evőkészlet, midőn puritán orosz kéz adja: ezüst, de néhány száz lap múlva a rabló francia kézben: arany. Másnál az ilyen a sovinizmus ismérve. Nála – mert oly hatalmas – nemzetszeretet.

Világosan lehet követni, kitől tanulta a mondatszerkesztést, a cselekménybonyolítást, a világnézetet. Ezeket a módszereket is lehet művészileg nemcsak osztályozni, hanem bírálni. Mégis ez az író az első bekezdéssel hatalmába kerít bennünket. Viszonyunk hozzá egykettőre nem az író s az olvasó megszokott viszonya. „Módszerét”, ahogy közeledik hozzánk, leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, ahogy gyermekkorunkban apánk közeledett hozzánk, vagyis úgy teremtett egy színvonalat velünk, hogy leguggolt elénk, észrevétlenül hónon fogott bennünket, s szemünkbe nézve, ránk mosolyogva fölemelt, sőt maga fölé emelt. Mire megijedhettünk volna, már bizonyosak voltunk az erejében. S vele együtt, az ő magasságából – s ezt a magasságot természetesnek véve – néztük a világot.