Keleti költészet^*

A fehér civilizáció embere úgy nevelődik, még az Emberi Jogok Kinyilvánításának olvasása közben is, hogy színes embertestvéreit öccseinek, afféle kisebb testvéreinek tekintse. Annak a látványnak a hatása alatt, hogy az ő közlekedő eszközei megelőzik azokéit, abba a hiedelembe ringatja magát, hogy minden téren elébük vágott.

Ebből csak közvetlen vagy közvetett tapasztalat és élmény ábrándíthat ki bennünket.

Külföldi diákoskodásom idején ismeretségbe kerültem egy korombeli dél-kínai fiatalemberrel. Műveltebb volt nálam, az európai irodalom s történelem területén is. Ezzel nem fegyverzett le. Fölényét azzal magyaráztam, hogy szerencsésebb körülményű és szorgalmasabb, mint én. Furamód azt éreztem, hogy amit ő tehetségével elsajátított, az valamiképp örökségként is rám száll, egy ujjmozdítás nélkül.

Ekkor elmondta, hogy hajdani, azaz még a század elején is érvényben levő szokásként, Kínában – vagy tán annak csak egy részében, pontosan már nem emlékszem – a társadalmi rangok nem lefelé, nem apáról fiúra öröklődtek, hanem megfordítva, fölfelé. Vagyis, ha valaki, mondjuk az európai báróságnak vagy lordságnak megfelelő rangot nyert, az a rang nem fiaira és utódaira terjedt ki, hanem apjára és még élő eleire. Ilyenformán még a tudományos címek is visszaháramlottak a szülőkre.

Ezt a gyakorlatot lángelméjűnek találtam. A népről pedig, amely ilyen elveket állít föl, azt gondoltam: ezzel mélységesen meg kell ismerkedni, mégpedig a saját érdekünkben.

Az itt elmondandók jórészt a régi Kína – és Kelet – népeire értendők.

Kosztolányi évtizedekkel ezelőtt pompás kis tanulmányban foglalta össze, amit az európaiak eladdig a kínaiakról és japánokról érdekességet számon tartottak. Az első mindjárt az, hogy a velünk egy évben született kínaiak magukat nálunknál egy évvel öregebbnek vallják; életidejükbe számítják ugyanis azokat a hónapokat is, amelyeket anyjuk méhében töltenek. Ezzel „magyarázható”, hogy Kínában 1960 és 1965 közt sem öt, hanem hat év telik el, mert ők már a sorkezdő évet is teljes esztendőnek számítják. Igyekeznek meghosszabbítani sorsukat a másik irányban is; a halált voltaképpen attól a naptól tartják érvényesnek, amikor valaki a köztudatból, az emlékezetből is kimúlik.

Küzdenek az elmúlás ellen – vallásuk eleme az ősök tisztelete –, de a vég nem ejti kétségbe őket. Gyászuk színe a sárga, illetve a fehér, mint nálunk Somogyban; ez egyben az előkelőség, a tisztaság, a fönség színe is; mint mindenütt a világon. Aki a haláltól nem tart (túlságosan), az jól viseli a létet is. Az idegen megfigyelők szerint a kínaiak gyermekiesebbek s ugyanakkor öregesebbek, mint a nyugatiak: gondtalanabbak és bölcsebbek, életük minden szakán.

Az anyanyelvek általában az apák nyelve; a kezdetben pöszén beszélő gyermekek száját kemény munkára kényszerítik. A kínai nyelvet a mi fülünk csecsemőbeszédnek hallja: annyira lágy és úgy sikong, annyiféle fekvése van. A hangtanilag szegény nyelvben egy-egy hangnak, illetve hasonló hangzású szónak több jelentése is van. A félreértést úgy kerülik el, hogy a szót más-más hangfokon ejtik. Így a má hang az ejtés szerint jelenthet paripát, kendert, anyát és egy kérdő e szócskát; a li szó közép hanglejtésben szilvát, magasban körtét, parancsoló hangmodorban gesztenyét jelent. Jelenti azonkívül még azt is, hogy szertartás és hogy mérföld.

Nyelvtanuk, a mi fogalmunk szerint mondhatni, nincs: annyira más; a szavak nem különülnek főnévre, igére, melléknévre (ahogy föltehetően az ősmagyarban sem). Műveltségük mélyebb elemeket őriz, mint a mienk, legalábbis a mi szemünkben. Betűik sincsenek. Szavaikat valaha lerajzolták. A „barátság” két egymásba kulcsolódó kéz volt; a „világosság” a nap és a hold együtt; a „jó” egy anya és egy gyermek; tető alatt két nő: veszekedés. Negyvenkétezer szójelük van; kétezer jel ismeretével már újságot lehet olvasni. Bármely kínai nyelvjárásban. A birodalomban ugyanis nyolc egymástól oly távoli nyelv – azaz függetlenült nyelvjárás – van, akár Európában az orosz és az angol. Ezek a jelek éppoly nyelvfölöttiek, mint nálunk az arabs számjegyek vagy a közlekedési táblák képei. Ez az oka tán annak, hogy az írókat rendkívül tisztelik. Társadalmuk első rendjében az írók állnak, állítólag ezek oktatták őket legfőbb jó tulajdonságukra, a valóság helyes érzékelésére. Valóságosan ugyan a társadalmat egy-egy kiváltságos – kiváltságot szerzett – hivatalnok vezette; de nem örökletes módon. Ez az „írástudó” kaszt ügyelt arra, hogy megfelelő állami versenyvizsgák útján az alsóbb rétegek tehetséges fiaival tartsa friss erőben évezredes uralmát.

Írásmódjuk átalakításával most foglalkoznak. Van szójelük ugyanis, amelynek papírra vetéséhez harminc-negyven vonást kell ejteni. Parlamentjük – az országos népi gyűlés – már elfogadta a huszonöt betűből álló latin ábécé tervét. Ennek szinte előfeltételeként tökélték el az egységes nemzeti nyelv – a pekingi nyelvjárás – elterjesztését; a latin betűs írást ugyanis csak így olvashatják majd az ország minden részén.

Mit kell még tudnunk róluk?

Országukat a nyugati népek a birodalom egyesítőjéről, a 256-ban trónra lépett Csin Si Huang-ti császárról nevezték el. Voltaképpen magyarul Csiná-t kellene mondanunk, mert a németből átvett Kína szavunk annak a következménye, hogy a németek a franciás helyesírású Chine első betűjét önkényesen k-hangnak ejtették. A kínaiak magukat más néptől megkülönböztetően han-zsen-nek, han népének nevezik; maguk közt csungkuo-zsen-nek, birodalmi embernek. Ez ugyanis együttes neve a birodalmat lakó – de egymástól sokban elütő – mongoloknak, ujguroknak, miaoknak, hanoknak, tibetieknek és még más és más – „kínainak”.

A világon minden harmadik csecsemő kínainak születik; a felnőttek közt minden negyedik ember hanzsen. Az ország területe csaknem akkora, mint Európa.

Hitregéjük szerint a világmindenséget kezdettől fogva két egymással ellentétes erő működteti, amely hol mint hideg és meleg, hol mint fény és sötét, vagy mint ég és föld váltakozik. Ez a jin és jang rejtekezik a hím és a nő lényegében is; ezek szerencsés találkozásából jött létre a teremtés. A mindenség első ura Pan Ku volt, aki pontosan tizenhétezer-kétszáz évet élt, de úgy, hogy termete naponta tíz-lábnyit nőtt. Akkor meghalt, illetve szétosztotta magát. Lélegzése lett a szél, hangja a mennydörgés, tekintete a villám. Könnye a Sárga és a Kék folyam. Jobb szeme a Nap, bal szeme a Hold; csontozata a sziklás hegyek. Megolvadt zsírjából keletkezett a Kínai-tenger, férgeiből pedig a han-zsen, a kínai nép.

Ezzel aztán el is temetődik náluk az isten fogalma. Két nagy „vallásos” bölcselőjük nem a másvilággal, hanem igazi bölcsekhez méltóan az ittenivel foglalkozik. „Tanácsos – mondta egyszer a nagy Kung, ugyanő, akit a nyugatiak Konfuciusznak neveztek el –, ha az istenekkel csak a lehető legtávolabbról érintkezünk.” Irányelve, hogy tartsunk mindenben mértéket. A mértékletesség okosságot szül, az okosság udvariasságot, az udvariasság szellemi érintkezést, az pedig nyugodt, emelkedett életet. Ezen a vonalon halad Lao-ce is olyan belső nyugalom felé, amely szerint saját életünket s halálunkat is a világmindenség működése részeként tekintsük, mégpedig ne is túlságosan fontos részeként.

Mielőtt utunkat mi magunk is errefelé kanyarítanánk, vegyük még be furcsaság-gyűjteményünkbe, hogy a barbárok ellen népdeportálással fölrakott harmadfélezer kilométeres híres Nagy Fal a szakértők szerint „valóságos katonai őrület, a stratégia eszelőse által kőbe írt költemény”, hogy a híres kínai copf olyasféle megkülönböztető jel volt, mint a zsidókon a sárga csillag (a mandzsu származású uralkodó réteg kényszerítette rá – rettenetes mészárlások árán – a bennszülött köznépre), és hogy kínai nyelvben, ellentétben az európai nyelvekkel, de megegyezően a magyarral, a családi név a keresztnév előtt áll, vagyis például Li Tai-po nevében a Li a család neve, Tai-po pedig a keresztnév, s hogy a gyermekek keresztnevét – névadó szentek hiányában – a szülők maguk alkothatják; már amióta mindenkinek jár ilyen, mert például a cselédek és a zsellérek rendszerint minden gazdájuktól új keresztnevet kaptak, igen gyakran csak csúfnevet.

Az összeismerkedés egy néppel nem állhat meg ott, hogy mi mit látunk rajta, a mi szemünkkel, a mi szempontunkból. Mit lát ő mirajtunk, a maga szemével, a saját szempontjából, ezt is kell tudnunk, a mérleg csak így működik helyesen.

A kínaiak és általában a keletiek az európaiakat – már az első kézfogások idején – gyermekesen önhitteknek és hiszékenyeknek, megmosolyognivalóan hiúknak találták. Még akkor történt, amikor a civilizációkat a vallások szerint mérték. Hogy valahol „az égben” egy személyes, csakis velünk törődő isten-atya lakik, hogy a föld élőlényei közt az ember holmi „kiválasztott”, akinek még az orra is isteni másolat – ez a szemlélet, semmi kétség, túlzottan emberközpontias. Egy jó szemű sziámi, a filozófus Marsi Paribatra a mai napig követi ennek a jellegzetesen nyugati szemléletnek ábrázolását.

Descartes racionalizmusa éppúgy kiemeli az embert, a híres gondolkodót a többi létező közül; ezeknek, az állatokat is beleértve, Descartes szerint csak kiterjedésük és mozgásuk van. Berkeley már ott tart, hogy a világ minden jelensége csak az ember tudatának köszönheti létét. Hegelnek és követőinek bölcselete nem más, mint az ember megválthatóságának, felsőbbrendű lehetőségének tana. Az egzisztencialisták, a kereszténység e legújabb szakadárai éppúgy a világ fölött hiszik magukat, akár Nietzsche hívei s a kereszténység más tagadói. Mindnyájunkat – a materializmus híveit kivéve – az egyesíti a hajdani keletiek szemében, hogy a lét legfontosabb adottságának a tudatot tartják.

A jellegzetes keleti bölcseletek a világtól való elszakadást vélik a legfőbb rossznak. Ennek még a buddhista „befeléfordulás” sem mond ellent, hisz „befeléfordulva” sem magunkat, hanem a világ valóságát kell meglelnünk. E keletieknek a tudat nem arra eszköz, hogy az ember a lét fölé emelkedjék (valamiféle égbe vagy ennek híján élettagadó ellentmondásba), hanem hogy elmerüljön a világba, vagyis azzal összehangolva és együttműködve töltse be létét. A régi kínai filozófia minden iránya ezt az összehangolódást keresi. Az ember attól ember, ami mindannyiunkban közös. Az üdvösség pedig: megtalálni s kifejleszteni magunkban ezt a közöset – itt a földön.

A keletiek tehát nem képzelik magukat a teremtés közepének. Szerények és megfontoltak; tudják, hogy egy életük van, akár a madaraknak vagy a virágoknak. A már idézett sziámi bölcselő derűvel veszi észre, hogy nyugaton a legtöbb dicsérő jelző az egyént elválasztja a közösségtől. Nekünk, fehéreknek, az a jó, ami kitűnő, kiváló, ami „distingué”, „éminent”, „ausgezeichnet”. Sziámban, de Kínában s Japánban is, ha valakit meg akarnak dicsérni, azt mondják rá „jól a helyén van”. A távol-keletiek tisztelik az ősöket, de utcáik és tereik nincsenek tele szoborral és emlékművel: a hősök bálványozása iránt alig van érzékük. Utcáik neve mind a mai napig Selyem utca, Patak utca, Déli utca. A távol-keletiek életcélja nem a fölemelkedés, a föltűnés, hanem a folytatás, a részvétel.

A kínaiak, japánok, amennyire lehet, leplezik érzelmeiket; arcukat mozdulatlanságra nevelik, szájuk körül még akkor is udvarias mosoly ráng, amikor kezük már kést villant. Az európaiak mindebből arra következtetnek, hogy a távol-keletiekben kevesebb az egyéniség, s hogy telve vannak hamissággal és közönnyel. Személytelenségüket és tartózkodásukat azzal magyarázzák, hogy csaknem olyanformán szolgái a közösségnek, mint a méhek vagy a hangyák. Ebben van némi igazság. De nemcsak a közösség, vagyis: a család, a falu, az ország akaratába olvadnak bele, saját hitük szerint jobban, mint a nyugatiak; hanem a természetébe, a világegyetemébe, az életébe is.

Ahogy nálunk a falusiak vasárnap mozinézni, meccsnézni vagy az állomásra vonatnézni gyűlnek, olyan szokás volt Kínában a tópartra gyűlve holdkeltét nézni. Japánban az év ünnepei nem vallási vagy nemzeti eredetűek; februárban a szilvafa-ünnep, áprilisban a cseresznyefa-ünnep, májusban a glicina-ünnep a természet iránt való áhítatra serkent. Kínában az új év a növények újjásarjadásával esik egybe. (Marcel Granet A kínaiak vallása című könyvében azt írja, hogy „az az élvezet, amelyet az évszakok szerinti új gyümölcs vagy főzelék evése szerez, Kínán kívül sehol sem ered oly mértékben abból az elégedettségből, hogy íme, odatartozunk, ahova tartoznunk kell, a természet életéhez”.) Sehol sem írtak annyi verset az első virágról, az első hóról, az esztendő fordulóiról, mint Kínában.

Ám az idő múlásáról szóló verseknek alaphangja mégsem a szomorúság. A távol-keletiek vidáman vagy legalábbis bölcsen nézik az évszakok változását, mindig új örömre készen; derűsen fogadják az életszakok telését is. Az európaiak szorongása, az amerikaiak páni félelme az öregedéstől ismeretlen Ázsiában. Arcukat már a süldőlányok is festették; nem azért, hogy fiatalabbnak, hanem hogy szebb színűnek, vagyis ízlésük szerint valón szebbnek tessenek. De a kínai asszony éppolyan egyszerűen beletörődik haja fehéredésébe, akár a téli tájéba; az idősödés elől menekülni éppoly esztelenség volna ott, akár szembeszállni az évszakokkal – állítja Marsi Paribatra.

Az európaiakat csak korszakonként fogja el a vágy a természet után, hol olyasféle, mint Rousseau-é, hol mint a német vándoroké, vagy mint az utóbbi időben az egész kontinensen elszaporodott sátorozóké. Ennek eredete nyilvánvalóan lelki. „Az ősi kínai költészet mondhatni kortyonként élvezi a természetet, inkább kéjesen, mintsem érzelmileg – véli ugyancsak a fenti sziámi. – Visszatérni a természethez, a távol-keleti számára nem kaland vagy kísérlet; megszokottan együtt él vele, sosem távolodott el tőle.”

Közelebb él az állatvilághoz is. A fehér faj minden vallása, bölcselete, törvényhozása – már a római – az állatot dologként kezeli. Szent Ferenc prédikációja az állatokhoz ellentmondás: korholja őket, amiért nem lelkes lényekként viselkednek, lelket azonban ő sem engedélyez nekik. Isten ugyan megbüntette Szent Hubertust, amiért egy szarvast megölt – nagypénteken. Különben Szent Hubertus nem a szarvasok védőszentje lett, hanem a vadászoké.

Kétségtelen, a távol-keletiek is megdolgoztatják, megölik és megeszik az állatokat. Az ázsiai állat azonban mégis több jogot őrzött meg, mint nyugati sorstestvére. Fölöslegesen nem szabad megölni; játékszenvedélyből sem. Az a készség, amellyel a mi gyermekeink minden bogarat eltaposnak, minden fészket földúlnak, ismeretlen a Távol-Keleten. A bikaviadalt a kínaiak embertelenebbnek tartják, mint a gladiátorok küzdelmét. Ázsiában minden állat olyanfajta védelem alatt állt, mint nálunk a fecskék és gólyák. Jézus egy kedvező szót nem ejtett az állatokról (az „ég madarait” csak hasonlatul idézi); Buddha lépten-nyomon testvérként emlegeti őket. A taoizmus arra hajlik, hogy az állatok megszelídítése, „emberiesítése” helyett az embernek kellene a saját túlzott domesztikáltsága alól felszabadulnia, vagyis nekünk kellene – nem mondhatjuk, hogy visszaállatiasodnunk, mert íme, az állat szó még a nyelvben is megbecstelenítő helyre jutott – visszatermészetiesednünk.

S ennek oka nem a lélekvándorlás hite, nem az, hogy egy jövendő életben mi magunk is lehetünk ökrök, szamarak, lovak, vagyis barmok, ütnivaló marhák. A taoizmus például nem ismeri a lélekvándorlást. Azt kell tehát föltételeznünk, hogy az állatvilággal való mélyebb együttérzés keletkeztette a lélekvándorlás hitét is. Végső megtisztulásig a léleknek negyvenezer földi életet kell leélnie. Ebből csak nyolcat tölt emberi alakzatban.

Hogy az úgynevezett gépiesített civilizáció a természet meghódítása közben milyen nem kívánatos módon el tudja távolítani az embert a természettől, s ezáltal milyen lelki bajokba sodorja, annak nyugaton már tudománya van, nem is egy. Gyógyászata is van, bár a jelek szerint elég kis hatékonyságú; az idegbaj és az elmebaj oly mértékben harapódzik, mint az újkor elején a vérbaj. Semmi okunk csatlakozni azokhoz, akik a távol-keletiektől vártak s várnak szellemi csodaírt. A civilizációtól való elmaradás még több nyomorúsággal jár, testivel és lelkivel egyaránt. Tudatát az ember nyilván olyan eszközül kapta, azazhogy szerezte meg magának, mint a madár a szárnyát. Aki ennek használatáról lemond, a fajta jövőjét öli meg. Épp csak albatroszai ne legyünk lehetőségünknek.

A távol-keletiek újkori írói és gondolkodói már vettek magukba nyugatról némi öntudatot, legalábbis arra az alkalomra, valahányszor az egész emberiség sorsáról szólnak. Ellentétben a keleti bölcseletek nyugati származású megszállottjaival, ők nem csodaszert, hanem gyakorlati érzékkel némi cserét ajánlanak. Ők sem boldogok, életszemléletük nekik is fölbomlott. Saját népüket elmaradottnak tartják, s ezért ugyancsak nógatják a technikai fejlődés útját. De azonközben bíráló szemmel nézik a nyugatiak puszta technikai haladását. A lusta belenyugvás és a vak vágtatás összepárosításától várnak egy olyan „életvitelt”, amely a lankadatlan előrejutás közben sem feledkezik meg arról, amit az előrejutásnak is szolgálnia kell: a lét átérzéséről és átértéséről. A Távol-Keleten a korlátlan belenyugvás szült embertelen zsarnokságot; nyugaton, Dickens és Balzac tanúsága szerint a szertelen többretörekvés, a nyerészkedhetnék. Tűnőben ennek is, annak is uralma. Az idő is mintha tapasztalatcserét tanácsolna.

Tévednek, akik a Távol-Kelet ipari és tudományos elmaradottságát az ottaniak sajátos életszemléletével magyarázzák? Ez az elmaradottság viszonylagos: a múlt században óriási volt; egy század múlva tán jelentéktelen lesz – ahogy Japán után most Kína és India is nekilát a hiány pótlásának. Volt kor, amidőn Kelet járt elöl. A távol-keletiek találékonyak és ügyeskezűek.

Kína földművelése és kertészete a 18. században sokkal fejlettebb, mint a földön bárhol másutt. A könyvnyomtatást, a puskaport, a porcelángyártást a kínaiak előbb fölfedezték, mint mások. Selyemszövészetük ma is az első. A kerámia, a kézimunka, a fafeldolgozás terén változatlanul verhetetlenek. A maguk módján ők is haladtak. Fölmerülhet tehát méltán bennünk, vajon nem azért maradtak-e el, mert a nyugatiak haladtak túlságosan gyorsan, egy történelmi pillanattól fogva ugrásszerűen.

Mintha. Mert hisz a kínaiak matematikában például egykor messze megelőzték a nyugatiakat. Az 5. században már 0,7-ig meghatározták a pi-t; meg tudtak oldani másodfokú egyenleteket; ismerték az iránytűt; a könyvnyomtatást, a puskaport, a földrengésjelző készüléket. De parasztságukra oly nehéz zsarnokság telepedett, hogy – igen érthetően – mindez a finom eredmény is sárba taposódott, tönkrement.

A keletieknek nem volt ipari forradalmuk, nem voltak oly lázas föltalálóik, mint a fehéreknek; mintha nem lettek volna elég kíváncsiak. Nem lehettek.

Nem igaz, hogy akár a gőzgép, akár a villamoserő, akár a rádió feltalálói előtt az a cél állt: micsoda üzlet lesz ebből a gyárosoknak. A homo cogitanst, az öntudat megszállottját maga a puszta tudás is lelkesíti.

A távol-keletiek – azt kell hinnünk – hagyományos diszkréciójukból kifolyóan a természeti erők titkait sem feszegették pusztán a rejtett dolgok tudásáért. Meg abban a zsarnoki elnyomásban, az alsó rétegek olyan visszaszorításában nem is volt miért. Nem jött – alulról – elég sürgető erő. Azt kell mondanunk, mégis ők – mint a természet gyermekei általában – a gyakorlatiasabbak. Akkor bizonyítják be, mihelyt a fölfedezések hozzájuk is eljutnak. Az angol vincseszterpuskával senki sem lő félelmesebben, mint a mongol vadász. Európában eddig az a szó járta, hogy amit a franciák elméletben kisütnek, azt a németek megvalósítják. Jöhet idő, amidőn az utóbbi a távol-keletiekre illik.

Meg fogják őrizni várható fölfejlődésük közben is jellegzetes távol-keleti vonásaikat? S a jókat tartják meg vagy a rosszakat? A „nyugatos”, a haladó gondolkodású japánok azt vetik mindmáig hazájuk szemére, hogy az emberiség Európában végbement fejlődése náluk jobbadán csak az öltözködés meg a gépesedés terén mutatkozik: a politika, a vallás, a szokások rendje nagyon is hagyományos. Kína ebben a dologban is külön világ. Alig van modern nyugati eszme a társadalom átszervezésére, amely fölött az ő hagyomány-ismerőik ne válthatnának egy bölcs pillantást.

Abban az évszázadban, amidőn Julius Caesar Európát szervezte, Kínában Vang Mang császár alatt kisajátították a földbirtokok hatszáz hektáron fölüli részét, s kiosztották a parasztoknak. Igaz, inkább az adófizetés, mintsem a parasztok érdekében. A reform nem volt hosszú életű, de ötszáz év múlva a Szuj-dinasztia alatt a nagybirtokokat ismét fölosztották olymód, hogy minden felnőtt másfél holdhoz juthasson. A Tangok alatt valóságos agrárkommunizmus kezd kialakulni – épp csak nem népi, hanem császári irányítással. A földet állami tulajdonnak nyilvánították, és úgy adták ki művelésre, hogy minden huszonegy évnél idősebbnek hat hektár jutott. A művelés maga nem közösen folyt. A rendszert, amely a kínai kultúrának legmagasabb ideje, a rossz – a zsarnoki – hivatalnokok ásták alá; kiváltságos réteggé nőttek a kétkezi foglalkozásúak fölé, s a közös termésből – mint ahogy versek is panaszolják – egyre többet juttattak maguknak. A Tangok közösségi állama így megbukott; a nagybirtokosok ismét átvették a „vezetést”; de a következő dinasztia, a Szungok alatt megint csak kisajátítást és földosztást hajtanak végre. Mindezek az újító törekvések azon akadtak el, hogy – az ország mai vezetőinek ítélete szerint – voltaképpen maradi, patriarkális erőkkel fonódtak össze.

Népei s gépei számának növekedése arányában bolygónk lelkesítően és riasztóan kicsinyedik. Ha meggondoljuk, földrajzilag mi magyarok Kínával második ország-szomszédságban vagyunk. Történelmileg sem esünk oly távol, ahogy apáink hitték. Egy lelkes zenetörténészünk jó néhány kedves és jellegzetes magyar dallamunk mását a Kínai Fal tövében lelte meg.

Ahogy a két életszemlélet, olyanformán nézegetheti egymást furcsállva Nyugat és Kelet költészete is. Mi nyugatiak nem állnánk meg mosoly nélkül, ha gyakorló miniszterelnökök, tábornagyok vagy ítélethozók közölnének költeményt a sólymok röptéről, a cseresznyefa kivirágzásáról. Kínában s Japánban a költészet mindenkié; az s nemcsak olvasásra, hanem írásra is. Ez tán a legfontosabb, amiben a nyugati költészettől különbözik. Ezért is vettük az érzékeltető példát felülről, mert hisz az alsó, a „tanulatlan” rétegek nálunk is költöttek valaha, s bizonyos fajta költészetet – ugyancsak valaha – élveztek is.

Mégsem annyira, mint Keleten.

Kínában hajdan annyian írtak verset s annyit, hogy hivatásos költő igazánból alig volt; alig emelkedett ki a tömegből. Voltak persze ott is lángelmék s nem is szerény számban. A költészet nagy eszközeinek folytatásához az erőn kívül ott is képzettség és gyakorlat kellett. Ám a nem elhivatottak közt is ősidők óta szinte a mi korunkig verset írni csaknem olyan köznapi tevékenység volt, olyan szükséglet és szórakozás, mint nálunk a jó ismerősök levelezése. Társasjáték is volt, megadott rímmel és tárggyal. Ami nálunk ritkán és korcs formában börtönök és mellékhelyiségek falán folyik, az ott hagyomány szentesítette külön műfaj volt: az utasok a beszállóvendéglő falán ott költött versben váltottak élményt, gondolatot, üdvözletet egymással. Halleső horgászok, lovon rázódó katonák, magányos özvegyek verssel vigasztalták, bátorították vagy egyszerűen csak szórakoztatták magukat. Verset megőrizni vagy főképp kiadni azért nem is igen volt szokás. A régi kínai költészet föltárása voltaképpen csak a legújabb korban indult meg, s az anyag elképzelhetetlen gazdagsága miatt még sokáig nem fejeződik be. Konfuciusz fél évezreddel volt Jézus bátyja. A szájhagyomány több mint háromezer darabjából válogatta ki a népdaloknak s vallásos énekeknek azt az első gyűjteményét, amelyet a Dalok Könyve, a Si King néven ismerünk.

A fehér civilizáció számon tartotta a verseket – a tetszésére valókat –, de lenézte a költőket; már a trubadúrok szomorú éhenkórászok voltak, a várkonyhában ették a levest, a vásári mutatványosokkal utaztak. Az első kínai versek kettőre figyeltetnek föl; hogy mennyi szerzőjük közt a legenda szülte vagy valóságos uralkodó (a had- és népvezér), s mennyi mondanivalójuk közt a közügy, a nép gondja, az egészséges szókimondás, sőt kemény bírálat. Mennyire úgy költőiek ezek a versek, hogy szemfényvesztés nélküliek; a valósághoz tapadnak, az érinthető élethez; nemcsak az emberéhez – a mindenségéhez; mint maguk az alkotóik!

A régi kínai költészetben elsősorban ez a közvetlen és természetes – mondhatjuk: népi – szemlélet és hang vonzza az embert. Ebben láthatjuk majd korlátját is; mert a nyughatatlan öntudat van olyan hajtóerő a költészet fejlődésében is, mint a társadaloméban.

A nyugati költészetet mélyeiben is jól ismerő, a férje után európai nevet viselő kitűnő kínai költőnő, Patricia Guillermaz észrevételei hitelén tehetünk olyan nyugati – távol-keleti összevetést a költészet terén is, mint amilyet az imént az életszemlélet terén. Gondos versgyűjteményében (a legművészibben, ami az én kezembe jutott) megejtő őszintén végzi a bevezetést: a fogyatékosságok felsorolásával kezdi. Jó ösztönnel – a vendéglátó háziasszonyokéval – bennünket magunkat késztet az előnyök meglátására.

Eszerint a tartalmában köznapibb, a kidolgozásában művészibb kínai vers képzelet, erő és árnyalás dolgában elmarad a nyugati mögött. Az erkölcsi és a társadalmi szemlélet szinte helyet sem hagy a lélektannak, a jellemfestésnek s mindannak, amit az egyéni beilleszkedés vagy különállás kérdésének hívunk. A metafizikai sejtelmeknek pedig nyomuk sincs.

De még a hagyományos témák – a közügy, a természet, a barátság, a szerelem – versbefoglalásánál is kevés a „friss meglátás”, a képzelet egyéni szárnyalása. Mint az egyszer beoltott gyümölcsfáknak, ezeknek a nagy témáknak évezredek óta rendületlenül ugyanaz a termése: szülőföldemre vágyom, múlik az idő, fáj az elválás, a szegény szenved, a mandarin fukar, jó a bor, szépen esik a hó s még szebben a barackfa virága.

Ez az ismétlődés, ez az egy-egy pontra figyelés különösmód fejleszti az érzékenységet, a kifejezésben és megértésben is. Költő és olvasó bizonyosfajta cinkosságba kerül. Az ismétlődő szavak és képek olyan jelképrendszert teremtenek, amelyben alig igazodik el az idegen, még a nyelvtudás birtokában sem.

Ehhez meg kell tanulni a költészet sajátos nyelvét is. Ez nem könnyű. Az még fejünkben marad, hogy zöld fenyő fehér havon a kínai versben tulajdonképpen állhatatosságot jelent, tán még az is, hogy virág tükörben (vagy Hold folyóvízen): a boldogság illanósága, de bajosabb már kitalálnunk, hogy ez a mondat: sajnálom a sárga kutyát Hszienjang városában, azt tudatja, hogy halálra vagyok ítélve. Ilyen ezrével van, s mindegyik mögött egy-egy történet vagy legenda. Az előbbi mögött az, hogy a Csin-dinasztia alatt, amikor a főváros még Hszienjang volt, Li Sze miniszterelnök, halálra ítéltetvén, lefejezése előtt állítólag ezt mondta fiának: sárga kutyánkkal sem nyulászunk többé. Évezredek során ezek a jelképek – mondhatni egymást nemzve – úgy elszaporodtak, hogy a Dalok Könyvének verseihez több a magyarázat, mint a héber és arab szentkönyvek vagy a Divina Commedia egy-egy szakaszához.

Így, noha a versek első pillantásra egy kaptafára készültnek látszanak – az ég mindig kék, a hegy mindig zöld, a felhők folyton úsznak – valójában e jelképek révén az európai elme számára fölfoghatatlanul sokrétűek, mélyek, és még – a valóságon is túlmutatók. Fokozza ezt a rövid szavú kínai nyelv párjanincs tömörsége. Mint mondtuk, ez a nyelv csupa egyszótagú szóból áll, s ugyanaz az egyszótagú szó a hangskála más-más fokán ejtve mást-mást jelent. A kínai nyelv hétszótagú versbe tudja foglalni ezt a megragadó melankóliájú képet:

Az őszi fellegek alatt az estben barbár lovasok ostora pattog.

Ha hozzávesszük ehhez, hogy még az ilyen valóságfestő sorok egy-egy kifejezése önmagában jelkép is, elérünk oda: értheti-e a kínai verset, a maga igaz lényegében, más, mint a kínai? Mert például úszó felhő esti égen a dolgok hiábavalóságát, a világ hiúságát jelképezi.

De hát érthetjük-e igaz lényegükben az európai nagy költőket is? Ahány költő, annyi külön világ. S abból annyi tárul föl, amennyire képesek vagyunk belehatolni.

Ráadásul a kínai vers kötelező nyelve oly finom, hogy már-már finomkodó. A mi költőink versben mindent kimondhatnak. Sőt szinte versenyszabály, hogy olyat foglaljanak rímbe, amit eladdig még senki sem mert nyilvánosan megnevezni. A kínai költőre az a szabály, hogy versében még annál is jobban megválogassa szavait s mondandóit, mint a társaságban. Afféle „új borzongások” fölkeltésére, amelyet Baudelaire óta mi szinte minden költőtől elvárunk, neki nincs joga. Ezért a mi felfogásunk szerint való lírai költészet jóformán nincs is. Szemérmetlenség számba menne. Említettük: a távol-keleti ember elrejti érzéseit; el szinte egyéniségét is. A külsőségek rabja? Az egykori távol-keleti erkölcs – mely a férjet otthonában határtalan udvariasságra kötelezte, de följogosította a gésák és énekesnők látogatására – a legújabb korig a külsőségek uralmát erősítette. Figyelemre méltó, hogy a szerelmi szenvedélyről – a szerelem fájdalmáról – leginkább még költőnők adtak elvétve hangot.

A kínai költészet az elbeszélő költeményt és a hőskölteményt sem ismeri. Noha csataképeket, hatalmas jeleneteket gyakran festenek a költők. De minden megszállottság, elfogultság és ingerültség nélkül. Úgynevezett hazafias költészet sincs. Jóllehet az ellenség betöréséről, kegyetlenkedéséről sokszor esik szó. De erről is meglepő higgadtsággal, minden bosszúvágy és düh nélkül. Ezt csak azzal lehet magyarázni, hogy Kína igazánból most válik nemzetté – él annyiféle szokású nép benne, mint Európában; Kína: műveltségi közösség; civilizáció. Az ilyenek – tudjuk – ellenségeiket nem fegyverrel semmisítik meg, hanem mert elég nagyok hozzá – beolvasztással.

Vallási költészet sincs, olyan értelemben, mint nálunk. Hogy is volna, ahol nincs személyes isten? A taoizmus életszemléletét – hogy a legnagyobb dolog magányosan beilleszkedni a természetbe – tükrözik persze a versek is. Éppígy a buddhizmus mély tiszteletét minden élő iránt, minden lelkes és „lélek nélküli” teremtmény iránt.

Hogy mi pótolja mindezt a hiányt, vagyis hogy miért nyereség mégis megismerkednünk ezzel a költészettel, már kétszer is említettük. Az imént, a versek életközelségéről szólva, s még előbb, a távol-keleti ember közösségi lelkületéről szólva. A kétfelől indított fonal találkozik s eggyé válik az összefoglalásban: eltérően a nyugati költészettől, mely egyének érzésén át fejezi ki a közösség lelkiállapotát, a kínai költészetből elsősorban a közösség lelkülete szól, azon át kap hangot az egyén érzésvilága is. A nyugati költészetet mindinkább az inspiráció, az ihlet viszi, nemegyszer az álmok, a sejtelmek, a szép ködök világába. A kínai verset jobbadán a játékösztön, a közös szórakozás igénye indítja meg, valami gyakorlati cél – erkölcsi vagy társadalmi igazság – irányába, vagyis mindig szoros kapcsolatban a valósággal. A nyugati verstől eredetiséget várunk. A kínai versek mindegyikében valamiképp az egész kínai műveltség jelen van; a költő ehhez az egészhez tesz hozzá valami újat – a mai közösség műveltségéből. A múlthoz való viszonyból erednek a jelképek; ebből a „hozzátevésből” pedig a kínai költészet másik sajátsága, a tömörítő kihagyás.

A klasszikus kínai vers annak a rajzolónak a művéhez hasonlít, aki a fehér papírlapra egy-két fekete folttal havas mezőt, egy-két vonással emberi arcot varázsol. A legtöbbször igen rövid kínai versek nagysága igazánból csak a sorok mögé nézve tárul ki. Verset minden nyelven csak okos ember olvashat, okoson értve: jómozgású elme, finom rezgésű lélek. Sokszorosan áll ez a kínai versre. A kínai költő nagyra tartja olvasóját; csak válogatottan kiválót tesz elébe, s ez bizony jólesik, még akkor is, ha az első olvasáskor a verset szinte a rejtvények módjára kellett fölbontanunk.

A kínai vers is rímre és ütemre jár.

A rím eredetileg szigorú; bár elég ritkás s többnyire szabálytalan elhelyezésben. A négysoros versben gyakran az első, a második s a negyedik sor rímel; néha csak a második s a negyedik. Akad vers – nem rövid – amelynek minden sora rímel, vagy rímelt valaha s valahol. Ma azért nem rímel, vagy nem olyan tökéletesen, azaz hat kezdetleges rímelésűnek, mert a kiejtést az idő vagy a hely roppant kiterjedtsége helyenként megváltoztatta. A költők nem szégyelltek rímszótárt használni. Ilyen bőven van; már évezredek előtt is volt. Valóságos kánonként gyűjtötték össze az engedélyezhető tiszta rímeket.

Az ütem négy-öt szótagú sorokban lüktet, igen változatosan. Ahogy a sorok szótagszáma is elég szabadon változik. Az egyszótagú szavakból álló kínai nyelv tömörségét semmi más nyelv nem tudja utánozni, ezért a kínai vers úgynevezett formahű fordítása lehetetlenség. Az eredeti ritmust a fordítók általában úgy igyekeznek érzékeltetni, hogy a szótagszámot egyszerűen megduplázzák. A sorok szabálytalan szótagszáma jogot, sőt biztatást ad arra, hogy a mi merev nyugat-európai verssorainkat is próbáljuk hellyel-közzel megfuttatni vagy meghőköltetni.

Páratlan sajátsága a kínai irodalomnak, hogy a leírt, illetve az ecsettel papírra vagy selyemre festett versek a szemet is gyönyörködtetik, pusztán látványként is ritmust sugároznak; olyanféleképp, mint egy absztrakt rajz; azzal a különbséggel, hogy ezek mögött az absztraktnak ható vonalak mögött ott a valóság: a kínai írás hajdani képszerűsége. Ezt lefordítani természetesen éppoly lehetetlen, akár a kifejezések már említett jelképhátterét.

Aki mégis kínai vers fordítására vállalkozik, az arra kényszerül, hogy a réven elvesztettet valamiképp a vámon pótolja: anyanyelve költői erejét hívja segítségül, ne külső cifrázásra persze, hanem a vers lényegének kibontására.

A külföldi fordítók közül ez, ahogy én megítélhetem, legjobban Patricia Guillermaz asszonynak sikerült. Könyve, véletlenül, életem egy olyan pillanatában jutott el hozzám, amikor az olvasmány nem szórakozás, hanem biztatás. Figyelmességének megköszönése, szíves sorainak viszonzása az én fordítás-gyűjteményem; zömét az ő könyvének első olvasása, az élmény friss hatása alatt csináltam.